Tél a kastélyban

Hát eljött az év utolsó napja és most ígéreteket kellene tenni, hogy mi lesz ezek után másként. De egyelőre örülök annak, ami most van. Anyámat hazaengedték a kórházból, igaz gyengécske még, de legalább már otthon van és hála K.-nak, nem csöves karácsonyunk volt.
Talán lehetne ez az újévi fogadalom, hogy próbálok a kis dolgoknak is örülni (eddig is próbáltam, de most még jobban) és persze visszaadni azok jóságát, akik segítettek.

Boldog, sikerekben és egészségben gazdag új évet mindenkinek!!!Kívánom, hogy mindenki álma valósággá váljon!

És hát itt ez az izé...dátum szerint 2005-ös, egy füzetben találtam rá, kockás papírlapokra írva, kettéhajtva. Azt hiszem, értem miért volt így elrejtve. Röviden tömören borzasztó.
Legszívesebben oda mennék az akkori tizennégy-tizenötéves énemhez és megkérdezném, miben tudok segíteni?!
Oké, azt tudtam hogy általános sulis csesztetés volt akkoriban és emellett masszív középkor mániám volt, írtam is sokat ilyen témában, de ez akkor is...Szegény akkori én :S

+18! Non-consensual sex, loss of virginity, angst, slash, violence, rape, religious content, Biblical references.

***Tél a kastélyban***

Az angyal könnyei: Korábban kelt fel, mint bárki más, még szinte vaksötét volt, mikor ő már tette a dolgát és fáklyafény mellett enni adott az állatoknak. Szerette ezt csinálni, az állatok kitartóan, hűségesen hallgatták, szinte megértették őt, úgy vélte egyedüli barátai ezen a kies helyen.
Tavasszal érkezett a kastélyba, mikor minden virágillatban és langyos napmelegben fürdött. Egy álmot dédelgetve lépett be az udvar területére, hogy az Úr szolgájaként részt vesz az isteni küldetésben. A kolostorban, hol egészen eddig élt, az apácák és papok mind erre az útra szánták, hogy Isten szelíd katonájaként véghez vigye, beteljesítse sorsát. Ő is erre vágyott, csak ezt szerette volna. A szent utat bejárni és emellett tiszta szívvel és hittel segíteni akinek csak lehet. De úgy tűnt, a küldetés még várat magára és mintha elfeledkeztek volna a létezéséről az udvarban, úgy érezte magát, mint egy sarokba tett láda. Nem bukkantak elő jelek, egész életét befolyásoló nyomok, csak nap múlt napra és az udvarban rekedve tette magát hasznossá. Ellátta az állatokat minden kora hajnalban, később a kastély könyvtárában segédkezett és felolvasott könyvekből, ha arra kérték. Elég jól tudott olvasni és szeretett is. Erre még az apácák tanították. Legkedvesebb könyve a Biblia volt, ebből szeretett legjobban olvasni. Volt egy sajátja, ezt az édesanyjától kapta kisgyermekként, mielőtt a kolostorba került volna. Kapott egy rózsafüzért is és ez volt legféltettebb, legbecsesebb kincse. Ez adott erőt, a hit nagysága mellett, amivel együtt született és amit nevelői csepegtettek belé. Bűn nélkül, csakis Istennek akart élni, ha már fogantatása merő bűn volt, hisz apját nem ismerte, fiatal édesanyja pedig már ideje korán a vallás és a kolostor nevelésére bízta.
Napjai tehát imával és munkával teltek, korai ébredésekkel és korai nyugvásokkal, mert alig bukott le a nap a horizonton és burkolta be sötétség a tájat, az ő kicsiny szobájában a gyertya is kialudt. Ezt így érezte jónak, nem hiányzott neki a mulatozás, pedig a kastélyban gyakran hajnalig folyt a bor, a lakomák és szólt a zene. De ő ezektől távol maradt, a nyugati szárny,ahol helyet kapott egy lakatlan, hosszú és huzatos folyosó volt. Közel az állatokhoz és távol az emberektől. De nem is bánta, mert gyakran érezte hogy nem igazodik el az emberi viselkedésen, nem illik a lovagok közé. Gyengébb, alacsonyabb és félénkebb volt náluk. Irtózott az erőszaktól, a fegyverekhez mit sem értett, csak a jót akarta tenni. Kinézete is más volt, hiányzott belőle a férfias erő. Az egyik hölgy a könyvtárban azt mondta neki, hogy angyali a külseje, de ő pirulva utasította el ezt. Hol volt ő az angyalok szépségéhez?! Csak sápadt volt, vértelen arcához élénk barna szempár és dús, puha barna haj társult. Ezt édesanyjától örökölte.
A lovagok nem értették és talán szándékosan nem keresték a társaságát. De ő ezzel megbékélt és együtt tudott élni, a magány jó tanító volt, megfelelő az elmélkedésre és az imákra. Arról ábrándozva, hogy egy napon rátalál a saját útjára. Egyedül, társak nélkül. Mert talán ő is elkerülte az embereket, tartott tőlük és erre jó oka volt. Még nyár elején az egyik vendég lovag különös és rémisztő mód közeledett hozzá az istállóknál. Csak ketten voltak ott és a férfi részegen nevetve húzta le magáról a ruháját, felfedve férfiasságát, majd felé lépve, a hajába markolt és igyekezett őt térdre kényszerítve az ágyékához préselni. Az arca lángot vetett és tiltakozva kiáltott. Volt annyi lélekjelenléte a döbbenetében, hogy felpattanjon és elrohanjon nyugati szárnybéli szobájába. A szíve ki akart ugrani a bordái közül, émelygett és sírhatnékja támadt. A szoba padlójára roskadt és addig imádkozott, míg szédülni nem kezdett. Azokban a napokban eme történés emlékével mindennél jobban vissza vágyott a kolostor biztonságába, majd rájött, hogy nem lehetséges, mert most már a kastély az ő otthona és itt kell élnie, a jelre, az útkeresésre várakozva. Persze neheze nyugodott meg és minden nap emlékezett az incidensre, főleg ha az istállóknál járt.
Eljött az ősz, majd a hideg, kegyetlen tél ami elhozta az elmúlást és a hó nehéz illatát. Az addig távol lévő lovagok visszatértek, az ünneplések folyamatossá váltak. De ő nem vett részt egyiken sem, csak tette amit eddig. Az állandó zűr-zavart igyekezett megszokni. Nehéz volt. Mint ahogy az is, hogy a könyvtár, az udvar tele lett ismeretlen emberekkel és ez sokszor félelemmel töltötte meg szívét. Rossz érzései csak fokozódtak, mikor egy tetőtől-talpig feketébe öltözött lovagot pillantott meg érkezni az udvarba. Nem tudta ki ő, de Sötét lovagnak nevezte el mert fekete volt a páncélja, a lova, a szakálla, a tekintete. Hatalmas termete és öblös hangja tekintélyt parancsoló volt. Beleborzongott, ha csak meglátta. És túl gyakran találkozott össze vele. Olyankor a lovag nem szólt semmit, csak merően nézett felé, mintha a lelkébe látott volna. Rettegést érzett ettől és felelevenedtek benne a nyári rossz történések pillanatai. Így még senki sem nézett rá, ilyen áthatóan és minden részét szemügyre véve, miközben fura mosoly játszott az ajkán, amit ő egyáltalán nem értett. De nem is akart a dolgok mögé látni, nem akart tudni miért van ez. Csak zavartan visszamenekült a szobájába és belemerült a Biblia soraiba. Az imádságok mindig segítették és könnyebbé tették neki a létezést, felemelték a felhők fölé, Isten közelébe. Ahová egy napon el kívánt jutni, testét és életét hátrahagyva, mindent az Úrnak ajánlva. Ezért élt a földön hogy szolgáljon és várja a célt, a szentséges feladatot. Hogy legyőzze az akadályokat és tetteivel a gonoszt is. De ehhez nem volt kellő erővel felvértezve. Ismét mulatság zaja tette hangossá a kastélyt, a zene eljutott a szobájáig és a jószágok is nyugtalanok voltak emiatt. Kiment hozzájuk, hogy lecsendesítse őket. Míg a sötétben vacogva állt, szemei elidőztek a narancs fényeken a kastély főépülete felől. Zavarodottá tette a lárma, a női sikolyok, a lovagok nevetése és a muzsika dallamai. Sült hús illatát érezte és felkavarodott a gyomra. Visszaindult a szobájába. A nyugati szárny most is jéghideg volt, a huzat meglibbentette haját és végigsöpört rajta meg a folyosón, ahogy benyitott a hatalmas kapun. Nyugtalanságot érzett belül, mintha figyelnék, mintha nem lenne egyedül és balsejtelme néhány lépés után beigazolódott, mert egy kéz markolta meg erősen a csuklóját és neki csak egy meglepett félig hallható felkiáltás esett ki a száján. Halálra rémült. A Sötét lovag állt vele szemben a már látott,  megmagyarázhatatlan mosollyal az arcán. Szorítása fájdalmas volt, pillantása beléfagyasztotta a vért és nem jöttek ki hangok a torkán. Remegni kezdett, amikor a férfi a falhoz nyomta és gyönyörtelve nézegette, mint egy vadász a meglőtt vadat. Lélegzete az arcába csapódott. Bor és verejték. Ő is izzadt, szíve fogságba esett madárhoz hasonlóan vert össze vissza. Menekülni akart, de nem volt rá esélye. És a férfi megszólalt, hangját különös tónus festette meg.

- Nézlek már egy ideje. Te nem vagy olyan, mint a többiek, mint ez a sok koszos disznó. Tiszta vagy. Egy angyal. Látom , érzem és ez feltüzel...Már olyan régóta akarlak és akartam ezt...- és a lovag váratlanul az ajkához hajolva megcsókolta.
Tűz kelt életre a mellkasában, mindent elborító lángok, a reszketése fokozódott. Még soha senki sem érintette és csókolta őt meg! Ez tiltott volt számára, ő az Istennek szánta magát egész testével és lelkével. Neki ajánlotta fel érintetlenségét. El akarta húzni a fejét, egész lényével küzdött, harcolt a cselekedet ellen, de vasmarkok csukódtak arca köré, ott tartva őt és nyelv feszítette fel ajkait, hogy a szájába hatoljon.
Imák sokasága futott át rémülettől megrészegült agyán. A teste merev kőfalhoz volt hasonlatos, mégis érezte a lovag teljes valóját neki feszülni. Zokogni akart, elsüllyedni, megsemmisülni. Feje zúgott, mindene lüktetett és nem látott kiutat, de Isteni segítség érkezett, mert a nyugati szárny kihalt folyosóját léptek hangja verte fel és fáklyák tüzének narancs színe játszott a falakon. A Sötét lovag elégedetlenül oldalra nézett és lihegve elengedte őt. Ahogy utat nyert, máris rohant a szobája rejtekébe. Ott lerogyott az ágyára és könnyekbe fúlva nyúlt Bibliája után feloldozást és oltalmat keresve.
Ezek után a borzasztó élmények után félve, remegő szívvel lépett a kastély fő épületébe és forró pír lepte el arcát, ha a Sötét lovagot megpillantotta. Kimondhatatlan szégyent érzett, pedig nem tett semmit, de mégis folyton feldübörgött ereiben a vére, ha csak távolról is látta a férfit. Amit tett vele, azok valós emberi cselekedetek voltak, amiktől a kolostorban óva intették, ő ezekről mit sem tudott eddig, gyarlóságnak vélte. Pedig mióta a kastély lakója lett, párszor szemtanúja volt a szolgák titkos légyottjainak az istállók mögött. Ám akkor sem értette, hogy megy ez. Ami történt döbbenetet és értetlenséget sodort magával, amit el akart temetni magában mélyre, nagyon nagyon mélyre.
A napok közben teltek, még több hó esett és még zordabb lett az időjárás. Benne pedig még inkább felizzott a türelmetlen vágy egy szent küldetés iránt. Ki akarta zárni maga körül az embereket és furcsa, bűnös viselkedésüket, persze ez lehetetlen volt, elméje és teste vásznán foltok keletkeztek és nem tudott felejteni. A Sötét lovag napokra eltűnt, aztán visszajött, csak bámult feléje, majd újra nem látta napokig. Mikor megint az udvarba vetődött, ő éppen az állatokkal foglalatoskodott. Összerezzent, ahogy látta leszállni éjszínű paripájáról. A riadalomtól a kezei között lévő holmik mind a földre hulltak. A lovag pedig ezúttal nem a kastély főépülete felé indult, mint általában, hanem feléje lépdelt és ez bénultsággal lepte be őt. Rémülten hátralépett, de csak az istálló falának ütközött neki olyan erővel, hogy belesajdult a háta. Érezte a vért az arcából kiszállni és érezte ijedt rezdüléseit egész lényében. A lovag megállt előtte.
- Újra itt vagyok, angyal. - közölte.
- Ember vagyok, ahogy te is. - szólalt meg és elcsuklott a hangja.
- A legutóbb...én részeg voltam, soha nem akartalak bántani és most sem akarlak. Ne félj tőlem! Elég, ha én félek magamtól. Sok volt a harc mostanában és körülöttem a gonoszság. Segítségre és fényre van szükségem!
A lovag szavai elképedést ültettek szívébe. Mintha egy másik személy lett volna. A szemei esdeklően csillogtak és szomorúnak tűnt.
- Hogyan segíthetnék?- kérdezett vissza azonnal és készségesen.
A lovag fél percig töprengett.
- Talán olvashatnál nekem a Bibliádból. Ma éjjel...
- Éjjel?- csodálkozott el.
Az éjszaka túl hideg és teljesen fekete, a folyosón csak fáklyák lobbannak kísértetiesen és minden lélekbehatolóan nyomasztó.
- Kérlek!- a lovag arcán gyötrődő kifejezés vonult át.
Erre ő nem is gondolkodott többet. Mindenkinek segíteni kell, ő ezt tette nap mint nap. Betegeket ápolt, bíztató szavakkal erősítette a csüggedőket. Segítenie kell hát a Sötét lovagnak is. Ez nem kérdés.
Bólintott.
- Rendben.
- Eljövök érted. Pontban éjfélkor. - suttogta a férfi és hátra sem nézve a kastélyba indult. Ott hagyva őt benne dúló nyugtalan viharral.

Az éjfél lassan jött el, szinte számolta magában a perceket, míg a nyugati szárny folyosójának homályában várakozott. Nem tehetett róla, de remegett mindene és belül emésztette a félelem, amit hiába próbált legyűrni. Ahogy hiába viaskodott szinte fájdalmas szívverésével is. Imákat mondott újra meg újra, kezeiben Bibliáját és édesanyja rózsafüzérét szorította. A Sötét lovag pontosan érkezett, nem mondott semmit,egy hang nélkül vezette át a keleti szárnybéli lakhelyére. Ahogy a nyomában botladozott, érezte mennyivel melegebb van itt és nem volt huzat sem. De csend sem, mert a főépület zajai, a mindennapi élet neszei ide jobban elértek. Húsételek és zamatos gyümölcsök illata keringett a levegőben keveredve a falak dohos szagával.
A lovag a legeldugottabb szobában volt elszállásolva, ahová néma gyaloglást követően értek el. Ahogy megtorpantak a szoba előtt a férfi körbe nézett, majd kinyitotta az ajtót, ami morajlással engedelmeskedett.
- Fáradj be!- invitálta, mire ő félve belépett. Fáklya világossága fogadta, amikor megilletődve beljebb ment. A lovag szobája ugyanolyan apró és félhomályos volt, mint az övé, kis ablakokkal és egy ággyal, más el sem fért volna ott. Hangos kattanást hallott ekkor, mire hátrahőkölt és ösztönösen lépett egyet. A padló reccsent és őt elborította a jeges iszonyat. Rosszul érezte magát és szeme sarkából szüntelen a férfit figyelte az ajtó mellett.

- Nem szeretném, ha bárki megzavarna minket.- magyarázta az ajtó bezárását nyájasan, aztán közeledni kezdett feléje, mint egy komor viharfelhő.

- Egyedül akarok lenni veled, te angyal. Mert biztos vagyok abban, hogy egy angyal vagy. - ismételte meg amit már párszor elmondott.
A rosszat jelző érzések marni kezdték belülről, de hinni akart a lovag jó szándékában, így figyelmen kívül hagyta amit hallott. Pillantása még mindig a zárt ajtón függött. A tenyere izzadni kezdett szent könyve és a rózsafüzér mentén.
A lovag pedig megszólalt.
- Én is tanultam valamit, amit el akarok mondani és talán tetszeni fog...Éjszaka ágyamban kerestem, akit szeret a lelkem. De hiába kerestem, nem találtam. Azért hát fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem. Hiába kerestem, nem találtam...
Rögtön felismerte a sorokat és érzékelte a lovag szemeinek fényét. Ádáz fény volt ez és a mosoly, amitől úgy félt és amivel őt illette a nyugati szárny hideg folyosóján, újra ott tükröződött az arcán.
- Menjünk korán a szőlőkbe, nézzük meg, fakad-e a szőlő, kinyílt-e virága, virágoznak-e a gránátalmafák? Ott ajándékozlak meg szerelmemmel. A mandragórák illatoznak, ajtónk előtt ott a sok édes gyümölcs, van friss, van aszalt is: szerelmesem, neked tartogattam!
- Énekek éneke.- vágta rá reszkető hangon.
- Én az én szerelmesemé vagyok, és engem kiván ő...Tetszik amit hallasz? Lám, nem csak te vagy járatos a szentírásban. De hagyjuk mára az efféle időtöltést.- mondta a férfi.
Maga alá temette a félelem súlya, most már érezte, hogy csapdába esett, a levegő a tüdejében akadt és nem volt képes megszólalni csak elképedve bámult a lovagot, akiről kis ideig azt hitte hogy jó.
De csak kéjes volt. Igen, kéj, eddig mit sem sejtett erről, de most már halványan felismerte. A gyomra kicsire zsugorodott és fel akarta tépni az ajtót, hogy kiszaladhasson, de csak egy elkeseredett sóhajra volt ereje.
- Kérlek ne...
A lovag meg sem hallotta.
- Elvarázsolt a szépséged. Egy valódi angyal! A mennyország követe! Jóságos és tiszta! Mintha nekem lett volna teremtve! Én rossz vagyok, száz csatát megjártam, vérben és halottakban gázoltam. Az én lelkemet már nem lehet megmenteni, nekem nem is kell a megváltás. Tudtam, hogy hiszékeny vagy és könnyű szerrel ide tudlak csalogatni. Mióta megláttalak akarlak, el akarok merülni benned! Ez minden vágyam. Összetörni, összezúzni téged a testem által! 

Megrázta a fejét és szorosan becsukta a szemeit. Mintha ezzel meg nem történté tenné, eltörölné az egész helyzetet. De a lovag karjai ekkor már erősen közre fogták és a földre rántották. Por szállt az arcába, a kezeiben lévő Biblia lezuhant, a rózsafüzér szétszakadt, gyöngyei szétszóródtak. Keservesen feljajdult, ahogy ezt realizálta, de nem volt lehetősége gondolkodni, durva ajkak vették birtokba az ő kicserepesedett ajkát, nyelv nyomódott mélyre a szájában, szakáll dörzsölte vörösre az állát és kezeit lefogta, feje felé kényszerítette az erősebb, cserzett marok. Eszeveszetten vergődött, jajveszékelt, amikor is egy ütés érte az arcát. Meleg vér öntötte el és a lovag tenyere a csuklójáról az arcára szegeződött.

- Hallgass el, te átkozott!- a férfi fenyegető szemei felvillantak, miközben  teljes súlyával ránehezedett. Szabad kezei állatiasan tépték le róla a ruhát, feszítették szét lábait.
Küzdeni akart ezellen, belülről kiabált, zsigereiből sikoltozott, egész teste rázkódott, de törékenysége képtelen volt felvenni a harcot. Elméje elködösült, meg-megrándulva, rettegve feküdt a férfi alatt, hol jéggé válva, hol forróvá hevülve. Képzelete kis időre elragadta a valóság elől az ég kékjének irányába, Isten színe elé és az ő jóságának ragyogásába. Ahova szeretett volna kerülni születése pillanatától fogva. Éles lüktetés szelte ketté, minden gondolatát elhomályosítva és ez mind rosszabb lett a Sötét lovag durva mozdulataival. Ahogy a férfi belényomult, ő csak kiáltozott, de senki sem hallhatta meg, száját tenyér fedte le. Szemeiből könnyek törtek elő, gerince és csípője lángokban állt, elevenen égett. És mintha belülről pusztult volna el. Nem tudta mihez hasonlítani, de sosem érzett ekkora fájdalmat.
- Istenem, segíts rajtam! - mondta ki többször is, de a férfi hangjai és a nyögések, amiket kiadott mindent elnyomtak. Vad zihálás töltötte meg a szobát és a fülét, ezenkívül saját szenvedése, zokogásának morajlása is benne dörömbölt. De tudta, hogy Iste megmenti, csukott szemei mögött határtalan világosság jelent meg és a mozdulatok váratlanul abba maradtak, hörgések és nyögések kíséretében.
Minden véget ért egyszerre. A férfi ráhanyatlott és kapkodott a levegő után. Percek teltek el így, ő lélegezni sem mert, csak akkor, mikor a tenyér lekerült az arcáról. Mindene fájt, vér cseppent ki megsebzett, szétrepedt ajka mentén, izzadtság tapasztotta haját a homokára és jéghideg verítékben úszott mindene. Szíve még mindig hevesen dübörögve vert, a rettegés terhe még nem gördült le róla még mindig rajta volt összenyomva őt. Alig hallhatóan imádkozni kezdett, mire a Sötét lovag szinte undorral nézett rá, aztán lenyalta az arcára száradt könnyeit.
- Talán tévedtem és mégsem vagy angyal. Vagy ha az is voltál, én emberré tettelek. Most már te is csak egy haszontalan halandó vagy.- köpte oda a szavakat, amire ő nem mondott semmit. Így aztán a férfi felkelt földről és kis ideig bámult még feléje elgondolkodva, mielőtt magára hagyta volna.
Amint az ajtó becsukódott, ő rögtön oldalra pillantott, a Biblia és a darabokra hullott rózsafüzér ott hevert tőle nem messze, de túl gyenge és sérült volt ahhoz, hogy elérje bármelyiket is. Ám így is tudta, hogy Isten ott van, érezte erőt adó hatalmas jelenlétét.
- És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy...
Az Isten végtelenül könyörületes és majd vígasztalóan a keblére veszi, semmissé téve a vétkeit.
A fájdalom szűnni látszott, kezdte elhagyni testét, most már csak könnyei peregtek végig arcán, szemei üresen meredtek a vastag kőfalakra, míg a lábai között csordogáló vért mohón itta a hideg padló.