Félj a senkiktől ! /Pre-Columbine fiction/ II.

Köszönöm a kommentet :) :)
Lesz új a másik blogban is hamarosan, de most ennek a folytatását hoztam. Kicsit dekoncentrált vagyok, tegnap is sokáig ébren voltam, reggel meg már korán keltem.
Álmatlanság...
Szóval itt a második rész. Bocs, ha vannak benne elírások, rohadt késő van már, meg a gépem sem akarja az igazat...

II. rész.

"Lehetünk bárányok egész életünkre, lehetünk oroszlánok egy napra. Ez a holnap kérdése, ez a ma válasza." 
kisgyerek: - Ő kicsoda ? - kérdezte csodálkozva Dylan, mikor belépett a nappaliba és ott talált engem egy két éves kisfiúval.
- Jesse a féltestvérem. - válaszoltam neki könnyedén, miközben egy nagyobb doboz építőkockát tettem a totyogó elé.
- A féltestvéred ?
- Igen, apa második házasságából. Apának erre volt dolga és rám bízta, itt tölti a délutánt. - vágtam a szavába.
- Azt mondtad, hogy haragszol apádra. - jegyezte meg halkan Dylan.
- Ez így van, haragszom rá, amiért lelépett egy másik nővel és itt hagyott engem, meg anyát. És apa új feleségét is utálom, ő szintúgy utál engem. De mikor Jesse-re nézek, minden rossz kimegy a fejemből. Elfelejtek minden gyűlöletet. Jesse imádni való...- sóhajtottam szentimentálisan és elnéztem a földön játszadozó kicsit. Nem nagyon beszéltem még Dylannak apa új kapcsolatáról és arról hogy alig vette el azt a nőt, máris jött a gyerek. Jesse-t először négy hónapos kora táján láttam és hiába programoztam be magam előtte, hogy ne legyen rám érzelmileg hatással, persze nem sikerült. Így azóta, pár havonta meglátogattam, vagy apa hozta el ide és úgy éreztem szükségem is van erre.
- Mindig is akartam egy testvért, igaz nem olyan módon, hogy apa mással áll össze. - tettem még hozzá.
- Én nem jövök ki valami jól a bátyámmal, tudod ő olyan...szóval más mint én. Mindenben. Sokat vitázunk, nagyon ért a másik megalázásához. - mesélte Dylan és elnézte a kicsit, amint akkurátusan pakolta egyik kockát a másikra és ezt mindenféle hangokkal kommentálta.
- Sajnálom...- mondtam végül.
- Mindegy, nem érdekel. - jelentette ki dacosan Dylan, de én láttam rajta, hogy ez nem igaz. Szerintem érdekelte és bántotta a dolog, de nem akartam a témát feszegetni. Közben Jesse tekintélyes tornyot épített a kockákból.
Elmosolyodtam és Dylanra pillantottam, láthatóan nem zavarta a pici jelenléte.
- Te akarsz majd gyereket ? - kérdeztem hirtelen és láttam hogy Dylan nem számított egy ilyen kérdésre. Zavarba is jött.
- Nem is tudom, ezen nem gondolkodtam...- vonogatta a vállát tanácstalanul.
- Én mindenképpen szeretnék. Legalább kettőt, mert egykének lenni szívás. - mondtam határozottan és lelki szemei előtt megjelent egy fehér kis ház takaros gyeppel, vidáman hancúrozó gyerekek, kutya, macska, amerikai álom.
Jesse ekkor kihúzta a kockákból álló torony legalsó elemét és a játékok hangos csattanással értek földet, a kisfiú elégedetten felkacagott és én is mosolyogni kezdtem.
- A gyerekek felfordítják az életet. - állapította meg Dylan.
" Ahogy most nézem a szerelmet, úgy érzem, nem találom meg azt soha. De valami azt súgja egy nap, valahol én is meg fogom találni. Ahogy a szerelmem is rám talál. Ő úgy érez majd, ahogy én érzek most. És elválaszthatatlanok leszünk Ő és Én. " 
vér: - Veled meg mi történt ? - kérdeztem döbbenten, amikor ajtót nyitottam és észrevettem, hogy Dylan megsérült. Igyekezett elrejteni, de nem sikerült neki és simán kiszúrtam, hogy vérzik az egyik keze.
Zavartan zsebre vágta a kezét.
- Semmi. - felelte.
Kitártam előtte az ajtót.
- Aha, azt látom. Gyere be, anya késő estig dolgozik. - sóhajtottam és megvártam amíg besiet, majd becsuktam mögötte az ajtót.
Rövidesen a fürdőszobában álltunk és figyeltük a csapban újra és újra feltűnő hol élénk, hol sötét vörös vért.
- Majdnem fekete a színe...-   jegyezte meg Dylan.
- Morbid vagy, ez a seb pedig elég durva. - morogtam, mert mindig elfogott a szédülés a vér láttán.
- Ez semmiség. - Dylan arrébb akarta húzni a kezét, de én határozottan megfogtam és minden viszolygásomat legyűrve vizsgálgattam a sérülést.
- Mi okozta ? - érdeklődtem.
- Üveg. - felelte Dylan szűkszavúan.
- Milyen üveg ? - kérdeztem vissza.
A sérülés elég mélynek látszott és már jó ideje vérezhetett, mert beszínezte Dylan pulóvere ujját.
- Csak egy üveg, amit utánunk hajítottak az iskolában. - válaszolta és arca pirosassága elárulta, hogy nem nagyon akarna beszélni az esetről. Én viszont annál inkább.
- De hát miért és kik ? - kérdeztem elhűlve.
Dylan arcára fura kifejezés költözött.
- Te is tudod...mindig ez történik. Csak sétáltunk az iskolában Eric meg én. Beszélgettünk, ahogy mindig. Aztán pár sportoló, ahogy szokás elkezdett kötekedni. Mindenfélét utánunk kiabáltak, amire nem reagáltunk. Aztán ételdarabokkal dobálóztak, végül pedig egy üveg csattant nem messze a fejemtől. Összeszedtem a szilánkokat és az egyik darab megvágott. Ennyi.
Hirtelen nem jutottam szóhoz. Hogy döbbenetemet leplezzem, sebtapasz után kezdtem keresgélni.
- Ez hihetetlen, a tanárok gondolom sehol. Ezek a seggfejek sosem tudnak nyugodtan maradni... - megdöbbenésemet felváltotta a tehetetlen harag, amitől forró lett az arcom és könnyes a szemem. Még mindig emlékeztem, arra a félelmetes délutánra, mikor közre fogtak, gúnyosan az arcomba nevettek és sértegettek. És néha azóta is mondtak rám ezt-azt.
Végre megtaláltam az egyik fiók mélyén a sebtapaszt, gyorsan felkaptam és Dylan felé fordultam.
- Mi lett volna, ha az az üveg komolyan eltalál ?! - csóváltam a fejem, miközben óvatosan letörölgettem a sérült területről folyamatosan szivárgó vért, majd tapaszt raktam Dylan kezére.
- Akkor az üveg darabokkal együtt az én agyam is száz fele repül. - mondta Dylan halkan.

Kikerekedett szemekkel néztem rá, de nem viccnek szánta. Elkeseredéssel vegyes mélységes bánat volt az arcán és a hangjában is.
- Rohadékok. - suttogtam.
- Lehet hogy nem is lett volna baj, hogy ha úgy alakul...Eléggé bele fáradtam abba, amit örökösen velem csinálnak. - jegyezte még meg.
- Megint butaságokat beszélsz. - próbáltam lelket önteni belé, de nem igazán sikerült.
Érthetően nem volt fényes a hangulata egy ilyen incidens után, én meg nem nagyon tudtam, mivel lehetne kicsit jobb kedvre deríteni. Ültünk vagy húsz percet a kanapén, bámulva valami ostoba rajzfilmet, közben egyikünk sem szólalt meg, csak magunk elé meredtünk. Aztán Dylan úgy döntött, hogy elmegy.
- Miért rohansz el úgy ? - kérdeztem, amikor már ismét a bejárati ajtó előtt szobroztunk.
- Megígértem Ericnek, hogy beugrok hozzá. - válaszolta és vizsgálgatta a bekötött kezét.
- Tudsz így vezetni ? - pillantottam a kocsija irányába.
- Persze, nem lesz gond. - bólintott.
Zavartan néztünk egymásra egy kis ideig.
- Köszönöm, hogy segítettél. - törte meg végül a némaságot Dylan.
- Ez csak egy sebtapasz volt. Bár tudnék mást is tenni. - szabadkoztam, mire végre láttam egy halvány mosolyt az arcán.
- Hidd el eleget tettél. Egyáltalán az, hogy vagy, éppen elég ok, hogy hálás legyek. - mondta és elindult az autója felé.
Becsuktam az ajtót, miután a fekete BMW elhúzott a ház előtt és arra gondoltam, hogy egyáltalán nem akarom hogy hálás legyen. Csak azt, hogy boldog.
" A létezés a tiszta pokol és a tiszta mennyország egyszerre. "
harag: Először fogalmam sem volt, mi ütött Dylanbe, azon a pénteki estén. Pocsék hangulatban volt, mikor találkoztunk. Csak káromkodott és folyamatosan dohányzott. És ezt nem tudtam mire vélni. Valamelyest már hozzá szoktam, hogy Dylan átlagoshoz képest többet volt levert, szomorú, vagy dühös. Amit meg is tudtam érteni, elég sok baromság érte az iskolában. Sokat bántották, hol ilyen, hol olyan formában. És amióta én is részese voltam egy ilyen afférnak, sokkal jobban át tudtam érezni mi játszódhat le benne, egy-egy ilyen alkalom után. Rájöttem, hogy az én buzgóságom a kedvének javítása érdekében valószínűleg idegesíti, még ha nem is mondja, így mostanában igyekeztem vissza fogni magam és inkább nem beszélni semmiről, csak ott lenni mellette hallgatagon, várva hogy majd megszólal.
Így tettem most is. Ültünk a hűvös és koromsötét parkban, a padok támláján és bámultunk a feketeségbe, míg Dylan kocsijából szólt a Nine inch nails, különösen nyomasztó hangulatot adva az amúgy is lehangoló estének.
- Kirúgtak a pizzériából. - jelentette egyszer csak be Dylan, vagy három cigi után.
- Tessék ? - kérdeztem vissza, mint aki nem hallotta jól.
A pizzéria fontos volt Dylannek. Azt hiszem, szeretett ott dolgozni. Főleg mert ott volt Eric, aki az évek alatt valami műszakvezetővé nőtte ki magát.
- Kirúgtak. - ismételte meg halkan Dylan és elcsuklott a hangja.
- Mi történt ? - érdeklődtem hitetlenkedve.
- A pizzéria vezetőjével már régóta voltak konfliktusaim. Nehezen toleráltuk egymást, pár napja is össze szólalkoztunk. Méghozzá elég csúnyán. Mondtam neki olyanokat, amiket talán nem kellett volna. - mesélte Dylan és itt elhallgatott. De én szerettem volna ha tovább mondja.
- Egészen pontosan mit mondtál ?
- Hogy megölöm, hogy szétlövöm a kibaszott fejét a konyha kellős közepén ! - felelte Dylan és dacosan elfordította a fejét.
A döbbenet villámként cikázott végig rajtam.
- Te jó ég...- csak ennyit tudtam reagálni és nem gondoltam volna, hogy ennél durvább dolgok is kiderülnek a következő másodpercekben.
- Aztán ma bevittem egy molotov koktélt a pizzériába. - tette még hozzá és láthatta, ahogy az összes vér kimegy az arcomból.
- Egy micsodát ? Honnan van neked ilyen ? És minek vitted be ? - zúdítottam rá kérdéseimet és indulatomban leugrottam a pad támlájáról, majdnem térdre esve a fűben. Dylan szomorúan nézte a felháborodásomat.
- Ericnek akartam megmutatni eredetileg, de a főnök meglátta és azonnal elküldött. Eric meg azt mondta, hogy idióta vagyok. Én nem akartam ezt, én csak...
Életemben először értettem egyet Ericcel valamilyen szinten.
- Mégis honnan vettél molotov koktélt ? - kérdeztem miután kicsit lenyugodtam. De még mindig ott toporogtam a pad előtt, hallgatva a háttérből szűrődő egyre idegesítőbb zenét.
Dylan nem válaszolt, újabb cigit keresett és az öngyújtóját. Láthatóan nem akart erre a kérdésre felelni. Nekem meg ötletem sem volt honnan tett rá szert. Mesélte, hogy érdeklik a haditechnikai eszközök, fegyverek, robbanó szerkezetek, de álmomban sem hittem volna, hogy érdeklődése túl megy egy határon és be is szerez ilyesmiket. Talán a netről jutott hozzá, vagy valamelyik haverja adta neki ? Esetleg Ericcel közösen készítették ?
- És most hol van az az izé ? - tettem fel egy újabb kérdést, amire csak mertem remélni, hogy olyan feleletet kapok, ami nem borít ki.
Dylan zavartan felsóhajtott és ügyetlenül forgatta a kezében az öngyújtóját, anélkül hogy meggyújtotta volna a cigarettáját.
- Haza akartam vinni, de túl feltűnő lett volna ha korábban érkezem mint este 11. Nem akarom, hogy a szüleim rájöjjenek a kirúgásra, Eric azt mondta beszél a főnökkel és talán vissza vesznek. Szóval az autóban van...- vallotta be és lehajtotta a fejét. Sötétszőke tincsei az arcába hullottak. Idegesen játszott az öngyújtóval és a döbbent csendben csak a szapora lélegzet vételeit hallottam.
- Hát ez...Ez mára kicsit sok. Úgyhogy nekem itt van elegem és azt hiszem haza megyek. Méghozzá gyalog. - mondtam halkan és nem várva Dylan reakciójára sietősen elindultam a sötét és kihalt park kavicsos sétányán. Nem hittem el, hogy nem szólt és egy ilyennel az autójában furikázott engem. Rémisztő volt a tudat.
- Várj ! - kiáltotta utánam Dylan és hallottam, ahogy felém jön. Pár méter után be is ért.
- Sajnálom. - mondta, amikor megállt mellettem. Nem nézett a szemembe, a földet bámulta mérhetetlen szomorúsággal.
- Nem tudom mi van veled, kezdek aggódni...- suttogtam a fejemet csóválva.
De olyan volt, mintha csak a sötét éjnek magyaráznék, Dylan kibújt mindenféle ezzel kapcsolatos magyarázat elől.
- Szeretlek. Nagyon szeretlek és veled akarok lenni. - mondta még halkabban, mint ahogy én beszéltem hozzá. Kezei elindultak az én kezeim felé, majd félúton inkább zsebre dugta őket.
- Akkor talán ne hagyj életveszélyes dolgokat a kocsidban ! - vágtam vissza és újra elindultam a park kijárata felé.
- Ennyire haragszol ? - kérdezte Dylan és hangja elkeseredetten csengett a fák között.
Megálltam és vissza fordultam. Ott állt az egyik gyéren világító utcai lámpa alatt és olyan üres volt a tekintete. Olyan sápadtan reményvesztett. A szél befújt a fekete kabátja alá és meglibbentette a haját is, de ő nem mozdult, csak a szemével követett engem. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt sír.
Össze szorult a szívem.
- Nem Dylan. Én nem haragszom. Te haragszol, de pokolian. Gyűlölsz, úgy hogy szinte éget. Olyan dolgokat teszel és mondasz ami megijeszt. Az ilyen irányú érzéseid annyira sötétek, hogy félek tőlük. - válaszoltam és láttam, ahogy Dylan arca fájdalmasan össze rezzen.
- Igen...néha én is félek...- sóhajtott fel, cseppet sem könnyebbé téve a helyzetet.
- Na jó, higgadj le, később beszélünk. - búcsúztam.
- Jó éjszakát ! - mondta erre ő és hagyta, hogy feldúltan elsiessek.
" Tudom, hogy én más vagyok, de félek ezt elmondani a társadalomnak. "
szex: Halkan felnevettem és hagytam, hogy Dylan lassan közelebb hajolva próbáljon megcsókolni. Hagytam, hogy kezdeményezzen. Hogy a száját félénken az enyémre nyomja, aztán bizonytalanul átkaroljon. Ott ültünk az autójában, a cseppet sem kényelmes első üléseken, miközben szólt a zene a magnóból. A nap pedig hol bevilágította az egész járművet, hol pedig elbújt és sötétebb lett körülöttünk. Tetszett, ahogy és amit csinált. Hogy gyengéden megsimogatta a vállamat, aztán a nyakamat és bele túrt a hajamba. Ahogy a nyelve az enyémhez ért. Csók terén még mindig teljesen rutintalan volt, de akkor is jól esett a köztünk lévő fizikai kontaktus. A kezeim a pulóvere alatt voltak és igyekeztem a ruhái alá férkőzni. A tenyerem elég hideg volt, így érthetően össze rezzent és kilelte a hideg, amikor ujjaimat végig húztam a meztelen bőrén. Jó volt hallani, ahogy szaporábban lélegzik és jó volt érezni, ahogy felgyorsul a szívverése, amikor hozzá érek. Jó, volt ezt kihozni egy másik emberből. Hirtelen mozdulattal átültem az ölébe, amitől teljesen zavarba jött és eddig lecsukott szemei felnyíltak, ajka elvált az enyémtől. Már csak a kezei voltak a hátamon, ő pedig kérdőn nézett rám a levegőt kapkodva.
- Jól vagy ? - vigyorodtam el, ahogy megéreztem a kőkemény izgalmát.
- Úgy érzem magam, mint aki lázas...- sóhajtotta és hátra dőlt az ülésben, karjai pedig lekerültek rólam. Tényleg mindene tűzforró volt, ugyanakkor reszketett is. Én már tudtam mi ez, de neki még ismeretlen volt.
- Azt hiszem, bepörögtem és te is kanos vagy...- hajoltam hozzá és elsimítottam a haját az arcából.
Egy kicsit elmosolyodott.
- Ne mondd így kérlek. Egy ilyen szép lánytól ez olyan furán hangzik... - mondta ahogy rám nézett. Jó volt hallani, hogy szépnek talál.
- Jó, ne haragudj...- vontam vállat és abban a pillanatban tökéletes volt minden, mélyen nézett a szemembe, ahogy én is az övébe. Szinte elvesztem a kékségében és a külvilág egy kis időre eltűnt. Csak a szívem dobbanását hallottam, és a kérdéseket a fejemben, hogy én mit is érzek valójában. De minden más zaj mintha nem létezett volna. És a tekintete szinte perzselt.
- Szeretlek. - szólalt meg Dylan, amitől vissza zökkentem a valóságba, ami most viszont egyáltalán nem volt rossz. Sőt...
- Akkor érints meg. - kértem és megragadtam az egyik csuklóját. Éreztem az őrülten gyors pulzusát és láttam, hogy nagyon tanácstalan.
- Azt akarom, hogy vedd le a ruháimat. - tettem még hozzá és hogy a mozdulatokat meggyorsítsam, magam kezdtem el gombolni az ingemet.
Dylan elfehéredett és a szája nyitva maradt.
- Hogy itt csináljuk ?! - dadogta.
- Hol kellene ? - nevettem el magam.
A kocsi egy félre eső helyen állt, kizárt volt, hogy bárki is meglásson minket, én ilyen tekintetből nem aggódtam. Illetve nem foglalkoztam ezzel. Szinte most értünk egymáshoz először az első csókunk óta, többet akartam, nem beszélgetni, cselekedni. Őt akartam érezni, a csókjait, hallani a nyögéseit, látni a testét. Nőnek érezni magam.
- Ágyban...Nem szeretném, hogy itt történjen meg. Először ágyban kellene...Gondolom...- vélte Dylan.
- Először ? - csúszott ki a számon, amit rögtön meg is bántam.
Dylan kisfiúsan zavarodott mosolya eltűnt hirtelen.
- Te már nem vagy...

Az izgalom egy másodperc alatt tova szállt és helyét átvette a realitás. A maga hidegségével és könyörtelenségével. Amilyen gyorsan Dylan ölében termettem, úgy ültem vissza a másik ülésbe és keserűen vállat vontam, miközben vissza gomboltam a felsőmet.
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam.
Dylan csak ült ott egy fél percig maga elé meredve.
- Csak csodálkozom, azt hittem még te sem voltál senkivel sem...
Felsóhajtottam és gondolataim vissza pörögtek arra a nyárra. Arra a hatalmas hibára, amit még jó pár követett. Hiába, azt hiszem, sosem volt túl jó az emberismeretem és olyanokban bíztam, akikben nem kellett volna. És sajnos nem tudtam ezeket kiradírozni csak úgy az életemből, velem voltak akár akartam, akár nem.
Megesküdtem magamnak, hogy senkinek sem beszélek erről, mert fájdalmas, de tudtam hogy Dylan válaszokat vár, és talán úgy éreztem hogy jobban leszek utána. Így bele kezdtem.
- A nagyszüleimnél töltöttem pár hetet Lakewoodban. Meleg volt és untam magam. Aztán ott volt az a srác. A szemközti házban lévők távoli rokona Denverből. Kint szerelte a kocsiját, én meg ültem a ház előtt. Beszédbe elegyedtünk. Ő tizenkilenc volt és egyetemre járt. Gazdag szülők egy szem gyermeke, bármit megvehetett, számára a nyár is a végtelen szórakozásról szólt a vidéki rokonoknál. Egy óráig beszélgettünk és meg nevettetett, szépeket mondott amitől zavarba jöttem. Másnap is beszélgettünk, és utána való nap is. Egy álló héten át minden nap órákon keresztül. Jó volt vele, sosem éreztem ilyet azelőtt. Aztán eljött a péntek és ő azt mondta, bulit rendez és hogy menjek át. Tizenöt voltam, naiv és hatalmas megtiszteltetésnek vettem, hogy egy egyetemista fiú velem akar bulizni. Elkértem magam a nagyszüleimtől, felvettem a legjobb ruhámat és átmentem hozzá. Táncoltunk és ittunk. Én sokat, a buli végére alig álltam a lábamon, hülyeségeket beszéltem, minden össze folyt a szemem előtt. Vissza akartam menni a nagyszüleimhez, de a srác azt mondta inkább pihenjek le náluk. Aztán már csak homályos emlékképekre emlékszem. A földszintről hangosan szóló zenére és ahogy egy sötét szobában letepert, ahogy türelmetlenül leszedte a fehérneműmet, ahogy durván harapdált. Én nem akartam ezt, de nem engedett el. Túl erős volt, én meg túl részeg. Szóval megtörtént és fájt. Egyáltalán nem olyan volt, mint képzeltem. Mikor végzett, lihegve lemászott rólam és csak annyit mondott, hogy gyorsan öltözzek fel, nehogy össze vérezzem a szülei ágyát. Vissza támolyogtam a nagyszüleim házába és egész éjjel csak zokogtam. Úgy éreztem magam mint egy ribanc. A srác másnap fura mód vissza utazott Denverbe, én pedig felhívtam anyámat, aki harmadnap eljött értem. Hát ennyi...Eltoltam, hülyeséget csináltam, főleg hogy azóta voltak még páran, akik úgyszintén kihasználtak, mert hagytam magam. Oké tudom...nagyon szánalmas vagyok...
Újabb gondterhelt sóhaj hagyta el a számat, nem néztem Dylanre, csak bámultam ki a BMW ablakán a távoli autóútra. Aztán éreztem, ahogy megragadta a kezemet.
- Nem vagy szánalmas ! Soha ne mondd magadra, hogy szánalmas vagy ! - mondta határozottan és erősen megszorította a kezemet.
Hálásan pillantottam rá.
- Köszönöm...
Dylan elengedte a kezemet, rágyújtott egy cigire és állított valamit a magnón.
- Az a fiú egy seggfej volt, aki nem érdemelt meg téged. És a többiek sem, mert fájdalmat okoztak.
- Igen, valahogy én is így vélem. - helyeseltem keserűen.
Aztán újra csak hallgattunk egy darabig, majd Dylan szólalt meg.
- Én nem tudom milyen a szex, mert még nem csináltam. De soha nem tennék ilyet. Főleg nem veled. Nem lennék durva és így nem bántanálak. Sokat ölelkeznénk, végig simogatnám és végig csókolnám a tested minden egyes pontját. Először persze biztosan kínosan ügyetlen lennék, de minden alkalommal igyekeznék egyre jobban csinálni. És érted csinálnám, hogy neked jó legyen. Nekem csak az számítana...
- Jó ég...- motyogtam és mindenem bizseregni kezdett, a torkom pedig kiszáradt Dylan mondataitól. Hihetetlen volt, ahogy megfogalmazta az érzéseit. Ezzel felforrósítva engem belülről. Az őszintesége izgatóan hatott rám. Igazából nem bántam volna, ha a gondolatait tettekre váltja, de tudtam hogy nem valami rámenős és hagynom is kellett hogy leülepedjenek benne az elmúlt percek történései.
- Hihetetlen hogy a szexről beszélgetünk. - vettem egy mély levegőt, hogy vissza nyerjem az önuralmamat és megfékezzem a száguldó fantáziámat.
Azon a különös, megmagyarázhatatlan délutánon nagyon akartam őt.
"A szeretet mindig itt lesz. Istenem ! Szeretem őt. Annyira jó szeretni..."
rémálom: Bár váratlanul ért, de nem hezitáltam, igent mondtam mikor Dylan meghívott magukhoz egy átlagosnak látszó szombati estén. A csodálatos szépségű Deer Creek Canyoban laktak, fenyőerdőkkel és hegyekkel körbe véve, távol a városi zajtól és forgatagtól. A házuk lenyűgöző volt és hatalmas, talán sosem jártam még ilyen nagy házban. Dylan apja Tom üzletvezető volt, az anyja Susan pedig foglalkoztatási tanácsadó, de most egyikük sem volt otthon, ahogy Dylan testvére sem.

Miután Dylan nagy vonalakban megmutatta a házukat és találkoztam a macskáival, kicsit italoztunk a teraszon, majd felmentünk a szobájába.
- És most mit csináljunk ? - kérdezte Dylan kissé tanácstalanul, amint benyitottunk az ajtón. Megálltam az egyik falnál lévő videokazettás polcnál. Szemeim végig siklottak kedvenc filmjein, Született Gyilkosok, Egy kosaras naplója, Holló, majd vigyorogva húztam elő egy szex video kazettát.
- Esetleg nézhetünk egy ilyet ?! - lobogtattam meg előtte, mire ő fülig elvörösödve pattant fel az ágyról és rakta el az ominózus kazettát.
- Én nem szoktam ilyet nézni...- dadogta.
- Jaj, nem kell ez a szöveg ! Tisztában vagyok vele, hogy minden tizenhét éves fiú néz pornót, nem nagy ügy ! - legyintettem, de ő komoly maradt.
- Mióta téged ismerlek nem érdekel, nem nézem...- jelentette ki és vissza ült az ágyra. Én pedig továbbra is ott álltam a filmek előtt. Magam sem tudtam, mihez kezdjünk, viszont éreztem Dylan tekintetét élesen a hátamban és ez kellemes érzésekkel töltött el.
- Miért vagy velem ? - kérdezte ekkor hirtelen.
- Tessék ? - fordultam meg értetlenül.
- Miért vagy velem ? Nem is értem...- ismételte meg az előbbi kérdését széttárva a karjait.
Kínos kérdés volt, zavaromban felnevettem.
- Én pedig ezt a kérdést nem értem. - ezzel oda sétáltam az ágyhoz és leültem mellé.
- Úgy értem...Nézz rám ! Egy bűnöző vagyok...Feltörtünk egy kocsit Ericcel. Meg azok a hírhedt iskolai ügyek. Miért vagy velem, mikor tőlem mindenki undorodik ?!
A kérdése zavarttá tett, de ő is zavart volt.
- Miért agyalsz ilyesmiken ? - kérdeztem vissza, mert nem tudtam rá felelni. Nem gondolkodtam el ezen komolyabban. Mindenesetre én soha sem tartottam magam különbnek, felsőbb rendűnek és szívesen töltöttem vele az időmet, minden egyéb filozofálgatás helyett.
- Csak érdekel, miért pazarolod az életed egy ilyen vesztesre. - vont vállat Dylan.
- Nem vagy vesztes Dylan ! - vágtam a szavába, mire hitetlen mosoly ült ki az arcára.
- Pár éve még biztos nem így gondoltad volna. Már akkor figyeltelek, mikor az első évemet töltöttem a Columbine-ban...- mondta.
- Csakugyan ? - csodálkoztam el, mert nem hittem hogy ilyen régre visszanyúlik a vonzalma irántam.
- Akkor még teljesen rövid volt a hajam és ha lehet még jelentéktelenebb, számkivetettebb voltam, mint most. Egyedül Eric, Brook, Nate és Zach haverkodott velem. A lányok utáltak és elkerültek. Emlékszem, álltam a szekrényemnél egyik óra után és ott jöttél el mellettem. Mosolyogtál és intettél, én meg vissza intettem. Aztán rájöttem, hogy az az integetés, meg mosoly nem nekem szólt, hanem annak a srácnak, akivel akkoriban voltál...- mesélte Dylan és szomorú árnyak suhantak át a vonásain.
Gyorsan vissza idéztem a gólya évemet és már akkor sok butaságot elkövettem, volt pár viharosan rövid kapcsolatom.
- Ja, igen...Az Matt volt, egy seggfej, amolyan sportoló féle, vagyis inkább csak az akart lenni mindenáron, de nem vették be semmilyen csapatba. Ennek ellenére elég bunkó volt és tőlem is csak a szexet akarta. De mivel nem engedtem neki, pár hét után szakítottunk is. Aztán átment valami sport iskolába, azóta sem láttam...- motyogtam gondolataimba mélyedve.
- Akkor eléggé össze törted a szívemet, lezsibbadtam a fájdalomtól, amikor rájöttem, hogy azt sem tudod, hogy a világon vagyok. És ez még sokáig így is maradt. - tette hozzá Dylan.
- Az akkor volt, és biztos akkor sem gondoltalak volna vesztesnek. Sosem volt szokásom piszkálni másokat. A múlt meg amúgy is múlt és most már tudom, hogy létezel és hidd el, jól érzem magam ettől. - bizonygattam és aznap este először láttam egy igazabb mosolyt Dylan arcán.
- Akkor jó. Mert veled én is boldog vagyok ! - vallotta be ragyogó arccal.
- Tehát minden rendben nem ? - pillantottam rá és bizonytalanul bólogatott.
- Csak olyan hihetetlen ez az egész. Hogy itt vagy nekem ! Sokszor úgy érzem, ez csak egy csodálatos hallucináció, ami bármikor véget érhet. Néha félek elaludni, mert rettegek hogy arra ébredek, te már nem vagy velem többet. Szeretlek és ez a leggyönyörűbb de legfélelmetesebb dolog számomra. - magyarázta szomorúan.
- Emiatt ne aggódj és ne kételkedj ! - vágtam a szavába, hogy gyorsan megnyugtassam, mert az előbbi jó kedve, vészesen kezdett depressziósba átmenni. Nem akartam őt bánatosnak látni. Éppen eleget szomorkodott az életében lévő baromságok miatt, nem szerettem volna, ha a saját magának bemagyarázott dolgok miatt búslakodna.
Az este folyamán meg néztünk pár filmet, amik többnyire Dylan nagy kedvencei voltak és megmutatta a legújabb video játékát a Doom-ot, amihez én nem nagyon konyítottam. Végül pár cél nélküli csók, némi beszélgetés és néhány pohár alkoholos ital után elaludtam az ágyában. Szerettem volna ennél kicsivel többet, megtapasztalni, milyen amikor valóra váltja, amit múltkor a kocsijában mondott, de nem így alakult sajnos.
Talán az ital járulhatott hozzá, de borzasztó rémálmom volt. Nem tisztán emlékeztem vissza rá, de a lényege az volt, hogy futottam Dylan felé az iskola folyosóján. Kiabáltam a nevét, de hiába rám sem nézett. A valóságban is megszokott fekete ruhájában volt, de valahogy rémisztően hidegnek és közönyösnek tűnt, ahog a folyosó közepén szobrozott. Körülötte sikítozó emberek mindenfele, akik mintha menekültek volna. Én pedig akárhogy is akartam közelebb kerülni hozzá, mintha a folyosó végtelenné változott volna.
Aztán össze rezzentem és kinyitottam a szememet. Kellett egy kis idő, míg realizáltam, hogy Dylan szobájában vagyok, az ágyában fekszem. A szívem hevesen vert és az álom halvány részletei még mindig a fejemben cikáztak. Hunyorogtam a sötétben és oldalra fordultam. Dylan közvetlenül mellettem feküdt, tiszta ruha és sampon illata volt, ami egy kis megnyugvást adott nekem. Még közelebb húzódtam  hozzá, erre felébredt.
- Baj van ? - kérdezte halkan.
- Csak rosszat álmodtam. - feleltem neki.
- És emlékszel rá hogy mit ? - érdeklődött és éreztem ahogy kezei félénken, épp hogy megérintik a hátamat.
- Nem teljesen. Csak annyira, hogy beszélni akartam veled, ott álltál a Columbine egyik folyosóján. Nem mozdultál, én pedig hiába futottam, nem értem oda hozzád. Szóltam neked hangosan, de még csak oda sem figyeltél. És a közelünkben mindenki csak sikítozott, rohangált. Olyan volt mint valami apokalipszis...- hadartam el, miközben a hideg kirázott.
- Csak egy ostoba álom volt, most már ne félj. - mondta megnyugtatóan Dylan, én pedig boldogan fúrtam a fejemet a mellkasába, miközben hosszasan és gyengéden végig simítottam. Éreztem, hogy a szíve máris felgyorsult ettől.
- Igen, egy álom...nincs jelentősége. - sóhajtottam.
Így maradtunk pár percig.
- Szeretlek. Te is ? - kérdezte váratlanul Dylan, miután percekig némán feküdtünk. Még soha sem kérdezte ezt tőlem és egészen zavarba ejtett. Nem akartam megbántani, de magam sem tudtam megfogalmazni mit is érzek iránta és hogy milyen az, ha valaki szerelmes.
- Nem tudom...- ráztam meg a fejemet ezzel meg is gyilkolva a pillanatot és a reménykedését.
Szinte éreztem, hogy fájdalmat okoztam az őszinte tanácstalanságommal.
- Nem akartalak megbántani. - mondtam gyorsan.
- Oké, nem bántottál meg. - Dylan felkattintotta az olvasó lámpát, de nehezen leplezte hogy csalódott. Érezhető volt minden rezzenésén.
A szekrényen lévő órán láttam mennyi az idő. Majdnem tizenegy óra volt.
- Már otthon kellene lenned ? Haza vigyelek ? - kérdezte Dylan, felkapva a cigarettás dobozát az éjjeli szekrényről. Kivett egy szálat és meggyújtotta.
- Éjfél körülre ígérkeztem. - válaszoltam és lehunytam a szemeimet, de nem igazán volt jó. Az este folyamán össze-vissza ivott italoktól fekvő helyzetben is erősen szédültem. Ezért kinyitottam a szememet és felültem Dylan mellé, aki hátát a falnak vetve szívta a cigarettáját. A füst lustán kígyózott a félhomályban a plafon irányába.
- Akkor még tudsz maradni ?
- Ha szeretnéd. - bólogattam, bár nem voltam benne biztos, hogy ezek után akarja.
- Igen, szeretném. - helyeselt.
" Szerelmem. Szabadok leszünk, hogy együtt vizsgáljuk és csodáljuk meg a hatalmas csillagokat. Végtelen hosszú vízeséseken megyünk le, keresztül a végtelen boldogság legmelegebb tengerén. Nincs határ. Nem ismerünk határokat. Semmi sem állíthat meg minket. "
féltékenység: Mondhatni, hogy lecövekeltem egy helyben és a lábaim a földbe gyökereztek, miután Dylan két lánnyal jött ki a kémia tanteremből. Az egyik lány szőke hosszú hajú volt, a másik meg barna, de mindketten csinosak és lazán vihorászva magyaráztak valamit Dylannak, aztán egymásba karolva, még mindig nevetgélve húztak el előttem.
Dühös lettem, a szívem majd kiugrott a helyéről és a kezeim ökölbe szorultak. Nagy levegőt vettem, hogy higgadt maradjak és lassan lépdeltem Dylan elé
- Ki volt ez a két csaj ? - kérdeztem.
Dylant láthatóan meglepte az előbbi kirohanásom, mert hirtelen szóhoz sem jutott.
- Szóval ? - húztam fel a szemöldököm válaszra várva.
- Ők csak...Robyn és Devon. Az osztály társaim és régóta ismerem őket. A bálról kérdezgettek. - felelte Dylan még mindig csodálkozva.
- Milyen bálról ? - kérdeztem vissza.
- Az érettségi bálról. - mondta erre Dylan.
- Istenem, te el akarsz menni arra a majomkodásra ? - csattantam fel. Az én terveim között ugyanis nem szerepelt hogy részt veszek az iskolai érettségi bálon, ahol nagyrészt a sportolók és csajaik fognak villogni és alázzák a többieket. Egyáltalán mit ünnepeljek én azon, hogy négy évet kellett lehúznom ezek között ?! Sosem gondoltam volna, hogy Dylan szeretne elmenni erre a rendezvényre.
- Én úgy gondoltam együtt mehetnénk. Nem most és nem itt akartalak megkérdezni, de ha már így alakult...- nyögte ki Dylan elvörösödve, aztán csak bámulta a mellettünk álló ital automatát.
- Ez komoly ? - csóváltam a fejemet hitetlenkedve.
- Volna kedved eljönni velem az érettségi bálra ? - kérdezte Dylan és ünnepélyes-féle akart lenni, de hangja észre vehetően elcsuklott. Nagyon zavarban volt, ahogy én is, mert álmomban sem számítottam semmi ilyesmire tőle.
- Már mint mi ketten ? Kiöltözve ? - vágtam a szavába.
- Elkérném apám egyik autóját, úgy mennék érted. Úgy gondoltam a bál előtt elmehetnénk enni valamit. Süteményt, vagy ilyesmit...Nem kell hogy most rögtön választ adj, csak gondolkodj rajta kérlek. Szerintem jó lenne...- Dylan megkönnyebbülten dőlt neki az ital automatának. Elmondta amit akart, a többi már rajtam múlt.
Csak vonogattam a vállamat és nem voltam meggyőzve. Úgy éreztem, ezen a bálon a sikeres nagymenők képviseltetik majd magukat és nincs semmi keresni valónk ott, ha csak nem akarunk pár plusz rossz élményt a középiskoláról. A kiöltözéses része persze tetszett a dolognak, de most éppen szerényebben álltunk anyagilag és nem biztos hogy tudtam volna ruhát szerezni. De eddig nem is érdekelt ez, mivel eszembe sem jutott hogy elmegyek erre a hülye bálra.
- Ez egy akkora baromság, de jó, majd meggondolom...- mondtam végül kelletlenül.
Persze nem gondolkodtam ezen, igazság szerint ki is ment a fejemből egy időre és Dylan sem hozta szóba. De a bál előtt majd minden nap bele botlottam a suli folyosóján az eseményt hirdető plakátba és az összes ismerősöm - akikről sosem gondoltam volna - úgy döntött hogy ott lesz a bálon, napok óta csak ezt hallottam mindenkitől. Azonkívül ott volt az a "városi legenda", hogy a sulis bál után kötelező a szex. Szóval leültem, átgondoltam és főleg emiatt már nem is tartottam olyan rossz ötletnek. Talán nem sül el rosszul, talán csak nekem vannak előítéleteim. Kitudja. Talán örülnöm kellene, hogy Dylan elhívott és talán mégiscsak tudok valami ruhát szerezni, ha nem is a legdögösebbet. Talán a bál után végre megtörténik az első komolyabb dolog köztünk. Mire észbe kaptam, már Dylan tanterme előtt álltam és rá vártam. Ericcel, Nattel és Chrissel jött ki, de amint észre vett elindult felém.
- Szia. - mosolyodtam el.
- Szia. Jó napod van ? - suhant át az ő arcán is egy kósza mosoly, amit az iskola falai között ritkán láttam.
- Rajtad múlik ! - vágtam titokzatos képet.
- Ezt hogy érted ? - nézett rám értetlenül.
Még jobban elmosolyodtam.
- Szóval gondolkodtam a bál dolgon és ha áll még az ajánlatod, elfogadnám. Ne haragudj, hogy ennyi ideig agyaltam, de tényleg azt gondoltam hogy nem kellene ott lennem. De tudod mit, miért ne ?! Mi is az iskola tanulói vagyunk ! - hadartam el lelkesen, de ahogy beszéltem, Dylan úgy lett egyre sápadtabb és gondterheltebb. Mire a mondatom végére értem, jól láthattam rajta, hogy valami nem stimmel.
- Változott a felállás. - mondta végül.
- Valami baj van ? Már nem akarsz menni ? - kérdeztem kissé letörten, mert már egészen bele éltem magam.
Fél perc csend volt köztünk. Én válaszra vártam, Dylan pedig átnézve a vállam felett hallgatott. Majd kinyögte.
- Azt hittem hallani sem akarsz a bálról és akkor már én sem akartam ott lenni. A többiek viszont menni akartak és erőltették hogy menjek én is, meg a szüleim is azt mondták, hogy érettségi bál csak egy van. Nem akartam mindent össze zavarni...
Baljós elő érzetem támadt és kezdtem ideges lenni.
- Térj a lényegre kérlek. - sóhajtottan fel.
Újabb fél perc némaság következett, amit Dylan tört meg alig hallhatóan.
- Elhívtam Robynt, persze csak mint barátot, ne értsd félre, semmi több. Meg aztán a többiek is ott lesznek mind, együtt indulunk el...
A szavam elakadt és mardosó fájdalmat éreztem a gyomromban, a sírás meg fojtogatni kezdett. Még élénken élt az emlékezetemben a kép arról a bizonyos Robynról. Azóta túl gyakran láttam Dylan közelében, mondhatni állandóan ott lebzselt körülötte mikor csak tehette. Magas volt és szőke, jól nézett ki, hozzá képest én semmi sem voltam. Beharaptam az ajkam, hogy ne kezdjek rá a bőgésre, nem akartam mutatni Dylan előtt, amit érzek. Hogy mennyire csalódott vagyok. Velem van és egy másik lányt hív el ?! Ezt mégis hogy képzeli ?! Mi a franc ez ?!
- Ez remek. - bólintottam dacosan.
- Tudom, hogy haragszol és annyira sajnálom. Nem akartalak megbántani. Szeretlek. - mondta szomorúan.
- Jó, elhiszem. - húztam el a számat és rá sem néztem, tekintetem a kihalt folyosó irányába kalandozott. Igazság szerint mindent megtettem, hogy érdektelennek tűnjek és hogy ne legyen könnyes a szemem. Dylan viszont úgy érzékelte, hogy megsértődtem.
- Tudod mit, vissza mondom, nem ér annyit az egész. Megyek, megkeresem Robynt és lemondom. Ez lesz a legjobb ! - jelentette ki Dylan és szemeiben lázas szikrák gyúltak. Nem is várta meg mit reagálok, elindult a tantermek felé.
A büszkeségem azonban nem hagyhatta, hogy egyet értsek ezzel. Nem akartam, hogy azt gondolja, nem bírok ki egy estét nélküle.
- Ugyan hagyd ! Ez csak egy hülye bál, nem fogok jelenetet rendezni miatta. Én szóltam későn, én hibám, gyere vissza ! - szóltam utána halkan, Dylan megtorpant és vissza sétált mellém.
- Talán te is velünk jöhetnél...Biztos jól szórakoznánk mind együtt...- vetette fel, de nekem ehhez volt a legkevesebb kedvem.
- Kösz, de kihagyom és találok magamnak más elfoglaltságot arra az estére. Viszont te érezd jól magad és ne aggódj, tényleg nem vagyok dühös. - igyekeztem megnyugtatni.
Persze ez nem volt teljesen igaz. Eleinte szörnyen dühös voltam, aztán napokkal később már csak szomorú. És azon az éjjelen, amikor Dylan egy másik lánnyal volt a bálban, akárhogy nem akartam, sírni kezdtem. Feküdtem az ágyamon, bámultam a plafont és elképzeltem, ahogy szép ruhákban feszítenek a suli feldíszített torna termében. Vigyorognak egymás fényképező gépébe ahogy azt kell. Kiabálni lett volna kedvem. Akkor már se dühös, se szomorú nem voltam. Csak féltékeny. De pokolian. Dylan másnap átjött és nehezemre esett eltitkolnom előtte, mennyire szenvedtem az előző éjszaka. Csak álltam vele szemben és felkészültem arra, hogy a képembe mondja, mennyire jól érezte magát és milyen isteni érzés volt azzal a Robyn nevű csajjal villogni.
- És milyen volt a bál ? - érdeklődtem szenvtelen hangon.
Dylan vállat vont.
- Hangos és zsúfolt, semmi érdekes. Már tíz órakor haza mentem.
- De hát miért ? - képedtem el.
- Mert nem voltam jól. Ideges voltam és egyedül éreztem magam. - magyarázta Dylan.
- Sajnálom...- mondtam, mire Dylan csak megrázta a fejét.
- Semmit nem ért ez egész nélküled. Inkább maradtam volna veled.
Bár nem mutattam, de boldog voltam, amiért így vélekedett. Nagyon féltem, hogy egészen mást mond majd, de megnyugodtam és a tegnapi negatív érzések nagy része a semmibe tűnt.
"A szomorúság, a fájdalom, az örök tagadás ismert, amikor ő nem szeret engem ..."

folytatása következik...

Átvészelve, megijedve, átértékelve

Nagyon köszönöm a kommentet drága olvasómnak, a héten felkerül a második rész is.

Remélem mindenki átvészelte a húsvétot és az ezzel járó egyeseknek jó, másoknak ideg őrlő szokásokat. Az én húsvéti ünnepem átlagos volt. Többnyire a konyhában voltam és főztem. Lehangoló tudom...Egyik rokonom alaposan rám ijesztett egy rosszulléttel, hála az égnek azóta jobban van, de én marhára megijedtem és azóta naponta zaklatom telefonon hogy jól van e.
Kicsit átértékeltem a dolgokat, mostanában ezzel a rokonnal is néha tapló voltam, hát a rosszulléte ráébresztett, hogy nem lehetek tuskó (csak azokkal akik valóban megérdemlik!!). A hangulatom azóta is feszült, aludni is szarul alszom.

Szóval nekem elég is volt. Szerencsére a locsolkodás részt már évek óta leszűkítettük a családi körre (úgy kb. 5-6 emberke), ami pont elég. A hosszú évek során sikerült megutáltatni velem ezt a szokást is. Köszönhetően, a már reggel 6-kor oda állító részeg szomszédoknak és ismerősöknek, akik szó szerint az ágyból rángattak ki és locsolták bele a szemembe a büdös kölnijüket :S A nap folyamán be estek az osztály társak is, akik a suliban bunkók voltak, de húsvétkor mindig feltűntek és persze nem fele baráti szeretetből, vagy a hímes tojás miatt. Pia és/vagy pénz reményében...Hahh, no comment!

És még kettőt sem pislogunk, máris itt a május elseje ami szintén hosszú ünnep lesz. Nem számítok nagyon semmire, de örülnék valami értelmesebb programnak.
Hát majd meglátjuk nem ?!
A héten felrakok új fejezetet a másik blogba is!

Félj a senkiktől ! /Pre-Columbine fiction/ I.

Még 2012-ben kb. ennek a blognak az indulásakor kezdtem írni ezt a novella szerűséget, egy angol nyelvű fiction hatására, ami nagyjából arról szólt, hogy az egyik lövöldöző megtalálja élete párját és minden happy, kéz a kézben elsétálnak a nagy boldogság felhőtlen kék ege alatt és a columbine lövöldözés meg sem történik. A téma valóban érdekes volt. Tényleg így történt volna, ha van bármelyiküknek barátnője, akkor a tragédia elkerülhető ? Leültem a gép elé, hogy a saját verziómat és megírjam erről, de kezdeti lelkesedésem hamar alább hagyott és 2013 február-március tájékán abba hagytam. Aztán nem régen, végeztem amolyan takarítás félét a jó öreg gépemen és bele botlottam. Hezitáltam hogy töröljem, vagy folytassam. Végülis a folytatás mellett döntöttem.
Nos, itt az iromány első része (a többit később, még nincs teljesen kész, a végével küszködöm mert nem találom jónak, de igyekszem). Talán nem is igazán novella, inkább napló, feljegyzés szerűségek és nem is a lövöldözésről szól.

Megjegyzés: nem szándékozom isteníteni egyik lövöldözőt sem, hiszen embereket öltek, igaz egy-két áldozatról kiderült, hogy gúnyolta a fiúkat, de a legtöbb szerencsétlenül járt tanuló, csak rosszkor volt rossz helyen. A két fiú, bár borzalmas dolgokat csinált, de csak úgy mint az áldozataik, valakinek a gyermeke, testvére, rokona, ismerőse volt és bár saját döntésük alapján tették amit tettek, az évekig tartó gúnyolódás és kirekesztettség vezette őket el idáig.
Bele olvastam mind Eric, mind Dylan naplójába (a bejegyzés végi idézetek onnan vannak) és fura módon míg Eric irásai nagy részben erőszakos és romboló jellegűek, addig Dylan sokat ír a szerelemről, a magányosságról és hogy mennyire meg szeretné találni a tökéletes lelki társát az életben. Ha ezeket a sorokat olvastam és megláttam Dylan képét eltöltött a szomorúság, ne kérdezzétek miért, egyszerűen így éreztem. Talán azért, mert engem is sokat bántottak az általános iskolában szóban és fizikailag is és tudom milyen elszigeteltnek, megalázottnak lenni. Tudom hogy a kegyetlenkedések, a bántó szavak egy életre gallyra vághatják az ember önértékelését. 
Anno én is elkeseredetten igyekeztem keresni olyanokat, akikkel együtt lehetek, akik elfogadnak, de kevés ilyen volt. A fiúk akik tetszettek, azt sem tudták hogy létezem, illetve egynek egyszer bevallottam, de nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, mert más csaj jött be neki (aki persze marha népszerű volt, kurva jó alakkal, minden fiú őt akarta, nah igen). Ha ismerősek ezek a szituációk, akkor talán megértitek, hogy én alapjában a vesztesekkel szimpatizálok, mert azon az oldalon álltam. Nem akartam, az élet hozta így, mert léteznek emberek akik NEM lehetnek népszerűek. A kitaszítottságra persze nem megfelelő válasz a tömegmészárlás és öngyilkosság, de Eric és Dylan elérte hogy a mai napig beszéljenek róluk az emberek.
Aki akar írhat kommentet, örülnék neki. De azt ne írjátok, hogy nem vagyok normális, meg hasonlók, mert erről tudok :P


99-04-20-Columbine iskolai mészárlás, tizenöt áldozat, tizenöt éve...Emlékezzünk a tragikus eseményre !

I. rész.

"Nem, a gonoszság nemcsak az ember képzeletében él, a gonoszság létezik! Te, úgy látszik, ennek nem vagy tudatában. Én igen. Én érzem. Mindig is éreztem ..."
először: Hajnali öt óra körül járt az idő. A gyomrom háborgott az alkoholtól, a fejembe pedig hasogató fájdalom nyilallt. Tökéletesen szánalmasnak éreztem magamat, ahogy ott ültem azon a komor vasárnap reggelen, egy átlagos buli után, félrészegen, egy srác autójában, akit csak az iskolából ismertem úgy futólag. Persze már régen otthon kellett volna lennem, de még túl ittas voltam ehhez és nem akartam így anya szeme elé kerülni.A pulóverem ujját gyűrögettem, közben nevetni és sírni lett volna kedvem egyszerre a saját szerencsétlenségemen. Bámultam ki a BMW ablakán és néztem az üvegre csapódó szürke esőcseppeket, amint monoton táncukat járva leperegnek a szélvédőn. Az autó rádióból folyamatosan grunge és rock szólt. Pearl Jam, Alice in change, Nirvana, Nine inch nails, Smashing pumpkins. Nem túl hangosan, de jól hallhatóan, megadva a kegyelemdöfést az amúgy is gyászos hangulatomnak. Óvatosan oldalra sandítottam és az agyam lázasan pörögve kereste a fiú nevét az archoz, de nem ugrott be. Egyáltalán nem. Igen, ő is oda járt a Columbine-ba. Magas volt és szőkés hajú, talán kék szemű. Folyton feketét hordott, ahogy a barátai is. A sportolók állandóan szekálták. A szűk baráti körén kívül nem igazán voltak kapcsolatai. Amolyan kitaszított féle volt, jó tanuló, de voltak durva húzásai, rendőrségi ügyei, meg sulis rongálások, már amiket hallottam róla. Valahogy a buli estéjén egy asztalhoz keveredtünk, ott ült ő is pár hasonló barátjával. Nem sokat beszélt, igazából csak én mondogattam neki mindenfélét, ő meg hallgatta a részeg locsogásomat, amiről így visszagondolva inkább nem is akartam elmélkedni. Hajnaltájt elindultunk az ő kocsijával, ami megtelt az innen-onnan felületesen ismert iskola beli emberekkel. Miután mindenkit haza fuvarozott, ketten maradtunk. Megkérdezte, hova vigyen, én meg kitérő válaszként annyit mondtam, hogy álljunk le ahol épp vagyunk, mert józanodnom kell. Így vesztegeltünk már vagy húsz perce egy kihalt parkolóban, a kies vasárnapi tájképpel és a borongós coloradoi égbolttal övezve.
- Mi is a neved ? - kérdeztem ekkor halkan.
Megdöbbent a kérdésemen és ez jól látszott rajta.
- Dylan Klebold. De sokan csak Vodkának ismernek. - felelte zavartan.
- De miért ? - érdeklődtem.
Szégyellős mosoly bújkált az arcán.
- Egyszer egy üveg vodkát megittam egyetlen este alatt. Azonkívül ebben a szóban benne van a monogramom. - válaszolta készségesen.
- Értem. - bólogattam szórakozottan, majd újra csak hallgattunk magunk elé révedve, miközben az eső egyre nagyobb cseppekben koppant az autó tetején és ablakán.
- Hát elég szépen esik...- sóhajtottam, mintha ez lenne a világon a legnagyobb problémám.
- Igen. - mondta Dylan alig rám nézve és jól elvörösödve. Fura volt, hogy olyan szótlan és félénk, mikor a pletykák egy agresszív lázadót festettek le előttem, akit az egész suli utál és kerül. De kezdett világossá válni, hogy talán nem is ezek miatt szorult annyira perifériára. Hanem mert sok mindenben különbözött a beképzelt, idióta sportolóktól. A ruhája, a kinézete tényleg ellentétben állt azzal, ami a Columbine-ban elfogadottá vált. Kicsit úgy éreztem, hogy hirtelen ítéltem meg eddig. Hiszen velem egyáltalán nem viselkedett csúnyán, egész éjszaka hallgatta a sületlenségeimet, aztán még vállalta, hogy haza is visz.
- Holnap ismét egy végtelenül hosszú hét következik, nekem pedig megint sikerült berúgással elintéznem a szombat estémet. Sajnálom, hogy egész álló este téged fárasztottalak. Ha többet iszom mint kell, hülyén kezdek viselkedni. - magyaráztam, de Dylan szelíden tiltakozott.
- Nem volt fárasztó.
- Képzelem. - grimaszoltam, de Dylan finoman leszerelt.
- Tényleg nem. Én is leiszom magam hétvégén, mert csak így lehet elviselni a hétköznapokat.
- Na ebben igazad van. Gyűlölöm az iskolát. - vágtam rá, mert őszintén utáltam azt ami körülvett. Az iskolában minden csak a képmutatásról és a külsőségekről árulkodott. Ha valaki nem volt gazdag, vagy mutatós akkor az nem volt senki és azzal a menők azt tettek amit akartak.
- Én is...- mondta erre ő, aztán ismét csak csend volt köztünk, amit ő egy szégyellős vallomással tört meg percek múlva.
- Igazság szerint, te vagy az egyetlen lány aki beszélt hozzám és aki ilyen sokáig maradt az autómban. - sütötte le a szemét.
- Miért, a többi lány meddig ült itt ? - mosolyodtam el.
Megrázta a fejét.
- Nem volt még jóformán senki sem. Tudod, valahogy nehezen találom meg a lányokkal a hangot. Találkoztál már ilyen tizenhét éves fiúval ? - kérdezett vissza.
Másnapos fejemben gyorsan össze raktam a képet.
- Most arra célzol, hogy még soha sem....- de nem fejeztem be a mondatot.
Dylan keserűen bólogatott.
- Nem volt senkim...
- És akkor nem is csókolóztál ? - hökkentem meg, mire ő ismét nemet intett és az arca még az előbbinél is vörös lett.
- Kiábrándító mi ?!
Nehezen hittem el ezt róla. Annyi, sokkal bénább fiúnak volt már barátnője, nem értettem ő hogyan nem talált valakit magának. Csak néztem rá, ahogy a zavarodottságával küszködve kezei megállapodtak a kocsija kormányán, mint ahogy a tekintete is. Lopva elidőztem az érdekes arcvonásain, a világos színű haján és szemein, a szép ívű száján. Nem mondtam volna rá, hogy jóképű, de volt benne valami. A hangja pedig megnyugtatóan és szelíden csengett a füleimnek. Egyre csak azt kérdezgettem magamtól, hogy hogy eddig nem figyeltem fel erre az igen magas, jellegzetes járású fiúra, a fekete ruháiban ? Persze láttam már sokszor, de elmentem mellette, nem törődtem vele, most pedig valahogy, valamilyen szinten érdekelni kezdett.
- Hát ezen segíthetünk. - nyögtem végül ki magam számára is meglepően. Dolgozott még bennem az alkohol, talán ezért voltam ilyen rámenős, de Dylan arcából másodpercek alatt eltűnt a vörösség, a szemei tágra nyíltak és láttam, ahogy erősen megmarkolja a kormányt, de nem néz rám.
- Ezt hogy érted ?! - kérdezte, mintha lehetne ezt még máshogy is érteni. Olyan volt, mintha nem hitte volna el, hogy ezen a búskomor hajnali napon ezt a kérdést hallja.
- Ha szeretnéd, akkor én megcsókollak. - vontam vállat, mert számomra talán nem is volt akkora nagy ügy az egész.
Ekkor nézett rám és a tekintetében egyszerre láttam kétkedést és mérhetetlen rémületet.
- Hát...- hezitált, én pedig bátorítóan rá nevettem.
- Dönts akkor, igen vagy nem ! Ez egy korlátozott időre szóló remek ajánlat ! - mondtam és igyekeztem tréfával elütni az ijedtségét, de nem nagyon sikerült.
- Tényleg megtennéd ? - kérdezte Dylan remegő hangon.
- Persze ! Miért ne ! - vágtam rá és a fejem szédült az alkoholtól, de hirtelen mozdulattal hozzá hajoltam és átkaroltam a nyakát. Éreztem némi ellenállást és döbbenetet, ahogy karjaim a nyakára fonódtak.
- Ez őrület...- suttogta kisfiúsan és alig álltam meg, hogy ne nevessem el magam.
- Csukd le a szemed, oké ?! - néztem rá, ő pedig lelkesen engedelmeskedett, hagyta hogy tegyem amit gondolok. Az első másodpercben én is kételkedtem a hirtelen ötletemben, de aztán azt tettem, amit az ösztöneim diktáltak. A számat az övére tapasztottam. A teste össze rándult, ahogy a nyelvem az övéve találkozott, félig nyitott szemeimen át láttam, ahogy felpattannak a szemei és kicsit megugrik, de aztán valahogy átadta magát ennek az alkalom adta, kezdetleges és rövid csóknak, ami a Smashing Pumpkins Beautiful című dalára valahogy különösre sikerült. Nem olyan volt, mint az ilyenkor szokásos, buli utáni, alkoholos és kínos első csókok.
- Na milyen volt a csókolózás Vodka ? - hajoltam el tőle néhány másodperc után és meglepve tapasztaltam, mennyire dübörög a szívem. Nem is tudtam  hogy miért. Hiszen olyan tapasztalatlan volt, a nyálában jól érződött hogy nem keveset ivott és cigizett az éjjel, de mégis valami ismeretlen okból bizsergetően hatott rám ami történt és nem bántam meg, hogy megtettem.
Dylan kapkodott a levegőért és a homloka teljesen izzadt lett.
- Szeretlek. - mondta, szinte önkívületben.
- Hiszen nem is ismersz. - csóváltam a fejemet, mert biztos voltam benne, hogy csak a történtek mondatták ezt vele, de ő hevesen közbe szólt.
- De ismerlek ! Tudom a nevedet és hogy merre laksz, tudom hogy melyik iskola busszal jársz. Már vagy százszor láttalak és nekem mindig újnak hatottál. Láttalak állni az iskola folyosóján, a barátnőiddel beszélgetni a konferencia teremben. Egyszer egy asztalnál ültünk, amikor a te évfolyamod és az enyém egy közös projekten dolgozott. Számtalanszor figyeltelek már téged az ebédlőben például, vagy az udvaron és mentem már el melletted, vagy előtted. Tudom, neked ez fel sem tűnt...Tudom, mert engem általában nem vesznek észre a lányok...
És szomorúan elhallgatott. Én pedig meghökkentem. Való igaz, nem észleltem bármi nemű figyelmet és közeledést az irányából és halványan ugyan emlékeztem arra a bizonyos biológia projektre, de rá nem.
- Ugye nem baj, ha ezt a szerelmi vallomást most nem hiszem el ?! - jegyeztem meg egy kis gúnnyal a hangomban és talán nem kellett volna, mert láttam hogy Dylan megbántódott.
- Igenis vannak érzéseim, de fogadni mertem volna, hogy nem hiszed el. - tette hozzá dacosan, már az autó ablakán kifele bámulva. Aztán rövidesen beindította a motort.
"Sötét idő, végtelen szomorúság. Meg szeretném találni a szerelmet."
bevásárlás: Másfél hét telt el és csak jó messziről láttam Dylant. Akiről igazából már azt sem tudtam mit gondoljak. Néha eszembe villant, ami azon a hajnalon történt. De én nem tartottam többnek, mint egyet a számos hibáik közül, amiket mostanság ilyen-olyan mértékű alkoholos befolyásoltság alatt elkövettem. Megmutattam egy fiúnak, hogy is kell csókolózni. Aztán haza vitt, köszöntem neki egy halk sziát és kiléptem az autójából. Nagyjából összefoglalva ennyi történt. Csináltam már ennél durvábbat is. Ez nem volt más, csak a némi nemű tapasztaltság találkozása az ártatlansággal, plusz alkohol. Legalábbis így vélekedtem. De aztán eszembe jutott, mikor azt mondta szeret. És bár eléggé hihetetlennek tartottam ezt, akkor is jól esett, melegséget adott belülről, a fejembe rózsaszín ködöt varázsolva néhány másodpercre. De észbe kaptam és úgy véltem azért mondott ilyet nekem, mert lesokkolta a némileg elítélhető rámenősségem, ahogy felajánlottam, hogy majd leszek én az első. Aztán szóhoz sem nagyon hagytam jutni, rávetettem magam. Kicsit égett az arcom a szégyentől, ha a gondolatmenetem ebbe az irányba kalandozott és megállapodtam magamban, hogy semmiképpen sem szerethet, hiszen nem is ismer és azóta nem is találkoztunk. Csak bepörgött, mint minden hülye pasi.
Akkor meg is esküdtem magamnak, hogy kicsit vissza veszek az ivási és bulizási szokásaimból. A viselkedésem amúgy is kezdett olyan irányba tartani, amit már én magam is nehezen toleráltam. A legrosszabb viszont az volt, hogy nem nagyon tudtam ez ellen tenni. Egyszerűen sodródtam az árral. Nem voltam túl népszerű diák, oda mentem ahol elfogadtak és szóba álltak velem, ha pedig elő került az alkohol, nem mondtam nemet. Az eddig elkövetett baklövéseim is emiatt adódtak, de úgy gondoltam igyekszem ezen változtatni. Aztán anya egy nap közölte, hogy egy kisebb műtéte lesz és az ivás, bulizás, torz jövőkép miatti aggodalmaim, terveim teljesen háttérbe szorultak. Szerencsére anya betegsége nem volt olyan komoly, pár napos kórházi bent létet igényelt csak, de nekem ez is rémisztő volt. Hiszen anya volt az egyetlen, akire támaszkodhattam a szüleim válása óta. Ő mindig velem volt, meghallgatott, ahogy én is ott voltam neki. Az alatt a néhány nap alatt, míg kórházban volt, rengeteget gondolkodtam és aggodalmaskodtam az állapota miatt. Majd amikor kiderült, hogy már haza is engedik, megkönnyebbültem és úgy döntöttem össze ütök neki egy meglepetés vacsorát. Tanácstalan képpel ballagtam a bevásárló központ irányába és agyamban ötletek kergették egymást mindenféle ételekről, amiket én biztos nem tudtam volna elkészíteni. Az idő is szorított, nem akartam üres asztallal haza várni anyát, de egyetlen használható ötletem sem volt, mihez kezdjek. Megálltam a Walmart fotocellás ajtaja előtt és a bevásárló kocsit ide-oda tologatva néztem az üveg ajtón keresztül ki és be hömpölygő vásárlókat.
- Szia. - hallottam ekkor a hátam mögül és meglepve fordultam a hang irányába.
Az arcomba forróság szökött és lemerevedtem, amint megpillantottam Dylant magam előtt. Pont ez volt az a kínos "második találkozás" amit már átéltem egy párszor. Most, hogy józan voltam és nem hajnali öt óra volt, valamint hogy nem hallottam a magnóból felhangzó dalokat, valahogy ijesztően hatott rám a realitás és egyre csak az a kép ugrott be, ahogy az alig ismert sráchoz hajoltam és a számat máris rányomtam az övére.
- Szia. Te is vásárolni jössz ? - kérdeztem a nyilvánvaló ostobaságot, hiszen mi másért lehetne egy bolt ajtajában, minthogy vásároljon.
Dylan félénken elmosolyodott és tekintete elidőzött a betonjárdán és a temérdek üresen álló bevásárló kocsin. Fura mód, nem feketét viselt, hanem egy világosabb színű pólót és farmert, csak a fején lévő fordított baseball sapka volt fekete.
- Olyasmi. - mondta halkan.
- Hát én is. És mondd Vodka, hogy állsz a főzéssel ? - érdeklődtem és belül már legszívesebben fejbe vágtam volna magamat, hogy ekkora idiótaságokkal jövök elő.
- Miért ? - kérdezett vissza Dylan értetlenül és zavartan.
Felsóhajtottam és lassan megindultam a bevásárló kocsimmal be a Walmartba. Dylan egy másodpercig habozott, majd utánam eredt. Mosoly szaladt a számra, hogy kérés nélkül utánam jött.
- Az a helyzet, hogy bajban vagyok. Anyukám pár napig kórházban volt. - feleltem.
- Oh, sajnálom. - ingatta a fejét együtt érzően Dylan.
- Csak egy kisebb műtét volt, már jobban van. A nagybátyám ma hozza haza a kórházból. Szeretném meglepni valami étel félével, de nem nagyon van ötletem mi az amivel nem sülök fel. - magyaráztam neki nagy hévvel, miközben égő arcomat jólesően hűsítette a mirelit osztályról áradó hideg.
Dylan ügyetlenül jött mellettem, kitérve a polcoknál hezitáló emberek elől. Néha le-le maradt, de aztán mindig utól ért. Én pedig megtorpantam két polc között és kérdőn bámultam rá. Ő elkerülve a tekintetemet, szemeit a földre szegezte.
- Szóval egy ötlet jól jönne...- szólaltam meg némi hallgatást követően.
- Azt hiszem a tésztával lehetetlen mellé fogni. - jegyezte meg alig hallhatóan. Én pedig már elégedetten mosolyogtam. Hogy ez nekem nem jutott eszembe !
- Köszönöm, te egy zseni vagy ! - kiáltottam, mire Dylan csak egy szégyellős mosollyal válaszolt. Most már határozottabban indultam el a sorok között, ő pedig a maga tartózkodó módján, de segített össze szedni egy vacsora kellékeit.
Kis idő múlva már kifelé tartottunk a bevásárló központból a vacsorára szánt étel hozzá valóival.
- Azt mondtad, hogy te is vásárolni jöttél. Miért nem vettél semmit ? - kérdeztem, mikor észbe kaptam, hogy csak az én számomra vásároltunk.
Dylan vállat vont.
- Nem fontos, majd máskor vissza jövök. Igazság szerint, nem tudatosan terveztem hogy vásárolok, csak megláttalak a kocsiból, amint itt állsz...
- Tényleg ? - vágtam közbe mosolyogva és megálltam az autója előtt.
Dylan bólogatott és én is úgy éreztem, hogy valóban volna miről beszélnünk.
- Figyelj, ami akkor a buli után történt...Szóval, eléggé sokat ittam és sajnálom ahogy viselkedtem. Olyan voltam, mint egy ócska ribanc.
Dylan szeme elkerekedett.
- Ez nem igaz, ne mondj ilyet ! - vágott a szavamba, olyan hevesen hogy én is meglepődtem.
- Akármit is gondolsz rólam sajnálom, oké ? - sóhajtottam fel fájdalmasan. Valójában most kezdtem el szégyellni magam azért, amit másfél hete tettem.
Dylan megrázta a fejét.

- Nincs mitől tartanod a gondolataimat illetően. Az a hajnal úgy volt tökéletes. Én soha sem gondoltam volna, hogy hajlandó vagy szóba állni velem, sőt, még ennél is többre. Tudom, nem is hitted el, amit akkor mondtam. Pedig azt nem csak úgy hirtelen kitaláltam. És most is csak ezt tudom mondani. Szeretlek. Már egy jó ideje és eddig észrevétlenül. Mindig igyekeztem a közeledben lenni, úgy hogy ezt te ne vedd észre. Azért mert egy százalék esélyt sem adtam annak, hogy valaha felfigyelj rám...- mondta és a hangja megremegett.
Nem nézett a rám, pedig szerettem volna olvasni a szemeiből. Olyan hihetetlen volt ez az egész ! Egy eddig szinte nem is ismert srác, most itt állt velem szemben és azt állította hogy szeret. És már régóta.
- És mit vársz tőlem ezek után ? - kérdeztem.
- Nem várok semmit. Csak akartam, hogy tudd. - felelte Dylan.
Ez kicsit furán hangzott és számomra nem volt reális. A fiúkról mindenki tudja, hogy ebben az életkorban minden a szex körül forog és nehezen volt hihető, hogy valaki önzetlenül szerelmes valakibe, minden hátsó szándék nélkül. Hitetlenül mosolyogtam magam elé, viszont kezdtem azt hinni, hogy az a másfél héttel ezelőtti vasárnapi csók, nem is volt akkora nagy hiba.
" Élvezném az életet, ha tudnám hogy ő szeret engem. "
gyönyörű: Álltam a tükör előtt és néztem a kissé sápadt képmásomat. Ma találkozni fogok Dylannel, mondogattam magamban és még most is nehezen hittem el ezt. Randizásban nem volt valami túl nagy gyakorlatom. Azt sem tudtam mit vegyek fel. Elegáns legyek e, vagy csak adjam magamat és hétköznapi viseletbe menjek. Anya igyekezett segíteni, pár ruháját kölcsön adta és kaptam néhány tippet smink terén. Az biztos hogy a segítsége ellenére nagyon össze zavarodtam és a végén smink nélküliségre, a kiengedett hajra, egy átlagos farmerre és pulóverre esett a választásom.
A szobámban lévő fali óra hatot jelzett. A gyomrom össze ugrott. Ez volt az az időpont, amit Dylannel megbeszéltünk. Még egy pillantást vetettem a tükörben lévő önmagamra és bár nem tetszett a látvány, de nem volt több időm. Így kiléptem a szobámból és a kijárat fele igyekeztem.
- Azért remélem hamarosan bemutatod azt a fiút.- jegyezte meg anya a konyha ajtóban állva és kedvesen mosolyogva.
- Jaj anya...ne kombinálj ! Még nem tudom mi lesz ebből. - mondtam alig rá nézve, mert nem akartam hogy lássa, tiszta vörös lettem.
- Hát az biztos, hogy elég ideges vagy miatta. - csóválta a fejét anya.
- Ideges ? Dehogyis, csak késésben vagyok ! - vágtam rögtön a szavába, de rájöttem, hogy csak magamat mentegetem mindenre hivatkozva. A hangom elcsuklott, kivert a víz, a gyomrom pedig egyre jobban kezdett fájni.
Anya sokat sejtetően mosolygott. Átlátott rajtam. Hiába, a világon ő ismert a leges-legjobban.
- Akkor nem tartalak fel, el ne késs, szia ! - mondta még és hagyta, hogy kisiessek az ajtón. Lépteimet meggyorsítva, szinte átfutottam az úton és a következő utca saroknál már fel is tűnt Dylan autója. Láttam, hogy az autóban ül és dohányzik, aztán ahogy észre vesz engem, gyorsan kipattan a járműből. A szívem ki akart ugrani a helyéről, de próbáltam nagy levegőket venni és a lazasággal párosuló érdektelenség álcáját magamra ölteni. Intettem neki, ő pedig bátortalanul vissza intett, majd tett felém néhány lépést.
- Szia. - köszönt nekem halkan.
- Hello. - mondtam neki én is.
Örültem, hogy valami hetedik érzéktől vezérelve nem öltöztem nagyon ki, mivel rajta is a szokásos fekete szerelése volt. A sötét ruhák kissé éles kontrasztot adtak annak, amilyen sápadt. A kezében láthatóan reszketett a cigije, amit az autóhoz vissza fele menet, el is hajított.
Kinyitotta nekem a kocsi ajtaját és megvárta míg beülök.
- Hova menjünk ? - kérdezte, amikor ő is beült mellém.
- Nekem mindegy. - vontam vállat.
- Együnk valamit ? Éhes vagy ? - érdeklődött, de nekem egy falat sem ment volna le a torkomon.
- Nem. - ráztam meg a fejemet.
Gondterhelten felsóhajtott.
- Hát én sem.
Aztán hallgattunk vagy fél percig, egymásra sandítva, miközben magunkban találgattuk mire gondol a másik.
- Induljunk el, aztán meglátjuk mi legyen. - mosolyodtam el bíztatóan.
- Oké. - bólogatott Dylan hálásan és beindította a motort.
Végül, jobb ötlet híján a Stake House-ban kötöttünk ki, ami zsúfolásig tele volt. Láttunk pár idióta sportolót és szurkoló lányt a suliból. De szerencsére tőlük távol, az emeleten találtunk egy szabad asztalt. Kikértük az étlapot, de egyikünk sem evett. Ittunk néhány üdítőt és zavarodottan hallgattunk. A körülöttünk lévő zajokat, zenéket, a többi ember felhőtlen nevetését és eszme cseréjét. Józanul, valahogy nekem is nehezebben ment a beszélgetés. Ő pedig olyan pokolian félénk volt, amilyet még soha sem láttam. Szinte rám sem nézett egész este, csak készségesen kérdezgette, hogy iszom e még egy italt, nem éheztem e meg. Amikor már nem bírtam több gyümölcs levet inni, azt javasoltam, hogy menjünk, ő pedig bele egyezett. Rövidesen már a BMW-jében ültünk és a rádióból szóló rock zene mellett haladtunk kifelé Littleton belvárosából. Néztem az előttem elsuhanó tájakat és Dylan arcát visszatükröződve az ablaküvegen. Nagyon komoly volt és néha úgy éreztem, mintha mondani akarna valamit, de nem meri, persze lehet, csak a képzeletem játszott velem. Eszembe jutott, két lány a kreatív írás óráról. Lisa és Sascha. Egyszer pont hallottam, amint azt beszélték, hogy Sascha randizott Dylannel, de nem érezte vele jól magát és soha többet nem találkoztak. Érdekes, hogy pont most ugrott be ez az élmény és az is fura volt, hogy tisztán emlékeztem amint Dylanről beszélt. Talán az a lány azért érzett így, mert vele is ilyen tartózkodó volt ? Én mindezek ellenére, nem tartottam negatív tulajdonságnak, ha valaki félénk. Mint ahogy, ezt a találkozót sem fogtam fel egy ballépésnek. Csak fura volt, hogy alig beszéltünk és magamon is elcsodálkoztam, mert nekem is inkább jobb volt hallgatni az este folyamán.
Mire elkalandozott gondolataim vissza hoztak a valóságba, már ránk sötétedett és egy kies területen voltunk. Dylan leállította az autót. A zene is megszűnt és olyan nyomasztó lett minden. Szinte hallottam a csendet.
- Ez volt életed legpocsékabb estéje, ugye ? - kérdezte kerülve a tekintetemet.
- Dehogyis. - ráztam meg a fejemet, de nem lett valami hihető, mert Dylan erre nem szólt semmit, hanem kiszállt rágyújtani. Én is követtem és a majdnem vaksötétben botorkálva mentem utána. Aztán a sötétet hirtelen felváltották a fények. Dylan egy fából eszkábált korlátnak dőlve állt meg és előttünk ott volt az egész város madártávlatból. Színes világosság és apró pontok motoszkáltak mindenütt. Még sosem jártam itt, de lenyűgöző volt.
- Ez gyönyörű...- suttogtam megilletődve. Valami keserűen szép érzés futott át rajtam, hogy ezt eddig még nem láttam. Egész életemben Littletonban éltem, ez a hely eddig mégsem jutott a tudomásomra, ám most ámulatba ejtett. Hasonlóan éreztem Dylannal kapcsolatban is. Végig itt volt a közelemben, mégsem figyeltem fel rá, most viszont kinyílt a szemem és Littleton fényei által megvilágítva észre vettem benne a nem mindennapit.
- Még soha sem láttam a várost ilyen fentről és ilyen messziről. Csodálatos ez a hely ! - jelentettem ki és kintebb hajoltam a korláton, hogy minél közelebb legyek a szédítő élményhez.
- Nem ! Te vagy csodálatos ! - vágott a szavamba Dylan, mire teljesen zavarba jöttem.
- Ugyan már...- tiltakoztam halkan és fogalmam sem volt mi szépet talált bennem, akkor és úgy általában. Hiszen csak egy átlagos lány voltam, egy a sokból.
- Nekem mindegy hol vagyok, csak veled legyek. Szeretlek. - mondta Dylan és a mosoly eltűnt az arcomról. Átéreztem a hangja komolyságát, feltétlen őszinteségét és nem volt kedvem mosolyogni. Szótlanul néztem a szőkés haját, amint kilátszott a sapkája alól. Az arcát, szemét, amint a színes, villogó fények meg-meg világítják. Úgy szerettem volna mondani valamit, de ostoba módon, nem jöttek szavak a számra. Éreztem, ahogy a fakorláton az ujjaink félelmetesen közel vannak egymáshoz, szinte össze érnek. Láttam, ahogy Dylan lopva nézi, én pedig nem húztam arrébb a kezemet. Átjárt a melegség és nem volt okom többé kételkedni a szavaiban.

" A szerelem a legértékesebb dolog, amit ismerek. "
hit: Ültünk egy padon nem messze az iskolától. Gondtalannak látszó délután volt. Nem szóltunk semmit, csak ültünk és élveztük a napsütést. Dylan úgy fogta a kezemet, mintha sosem akarná elengedni. Aztán arra jött az a csaj. A suliból. Tudtam ki ő, látásból ismertem, de a nevére nem emlékeztem. Csak arra, hogy olyan szenteskedő fajta. Olyan, aki ontja magából az álszent szövegeket és mindenkit arra akar rávenni, hogy csatlakozzanak a hittan csoporthoz és aki nemet mond, az már rögtön kurva, mindenkivel ágyba bújik és a pokol tüzében fog majd elégni. Olyan lány, aki keresztet hord a nyakában és keresztény rockot hallgat, de a nyelve bizony éles mint a penge. Ő is tudta én ki vagyok és talán Dylant is látta már. Úgy mért végig minket, mint két csúszómászót, aztán gyorsan tovább sietett. Fejcsóválva néztem utána, utáltam az ilyeneket és az iskolában jó bőven volt belőlük.
- Te hiszel Istenben ? - kérdeztem váratlanul Dylant, aki meghökkent a kérdésemen.
Sosem beszéltünk a vallásról, eddig nem volt téma köztünk. Én nem részesültem vallásos nevelésben, a szüleim nem voltak azok a templomba járó jó polgárok és engem sem érdekelt soha a dolog.
- Hát...Azt hiszem, inkább Isten nem  hisz bennem. - felelt Dylan és cigarettát keresgélt a zsebeiben.
- Ezt nem értem. - mondtam, miközben figyeltem, ahogy türelmetlenül kutatja át hosszú fekete kabátja minden egyes zsebét, majd kissé dühösen és csalódottan állapítja meg magában, hogy nincs nála cigi.
- Vannak dolgok a világon, amiket sehogy sem tudok ésszel felérni tudod...Miért van az, hogy egyeseknek kurva nehéz minden, folyton a sötétben élnek és jobbára csak kudarcok jutnak nekik. Másoknak mindenük meg van. Jó sok pénz, menő ruhák, a diákok és a tanárok egyértelmű csodálata, sikerek.
- Most a sportolókról beszélünk ? - érdeklődtem.
- Például. És ezeknek az embereknek nem elég ami van. Mindig újabb és újabb megerősítést akarnak, arról hogy ők többet érnek másoknál. És hogy bárkivel bármit megtehetnek...
Hát igen. Dylannak tökéletesen igaza volt. A középiskolánk képzeletbeli piramisának csúcsát a sportolók képezték. Akikre mindenki büszke volt és akik olykor következmények nélkül áthághattak bizonyos korlátokat. Tehettek megjegyzést a kevésbé népszerűbb tanulókra, sőt akár fizikailag is megalázhatták őket. Jól tudtam miről beszélt Dylan, ő nem egyszer volt céltáblája a kegyetlen tréfáknak. És párszor én is kerültem ilyen helyzetekbe, igaz én jobbára csak verbális "támadásokat" szenvedtem el, de emlékeztem hogy azok miatt is napokig rosszul éreztem magam. Ez a dolog szerintem azóta működött így, mióta a Columbine megnyitotta a kapuját, vagy mióta világ a világ. A tanárok, néha tudták ezeket, de szemet hunytak felette, vagy ha nem is, de az illetők kevésbé drasztikus büntetésre számíthattak mint az átlag diákok.
- Ha Isten igazán figyelné a magunk fajtákat is, akkor ez nem így működne. Ha segéd kezet nyújtana, akkor ezek az emberek nem tehetnék azt amit tesznek. Lenne következménye, méghozzá súlyos. Ez ami itt folyik nem fair.  Azt mondják, hogy az iskola előkészít az életre, de milyen élet az, ahol ezt művelhetik egy másik emberrel ?!
Dylan dühösen és tehetetlenül pillantott rám és az előbbi még felhőtlen kedvünkre a lehangoltság szürke ködje ereszkedett.
- Akkor miben hiszel végülis ? - tettem fel egy újabb kérdést és éreztem, ahogy Dylan újból megragadja az egyik kezemet.
- Abban, hogy egyszer eljön valamiféle Isteni igazság szolgáltatás, hogy valaki tesz valamit és ránk virrad az ítélet napja. Igen, én ebben hiszek. - jelentette ki magabiztosan. Én pedig nem teljesen értettem, de a hideg kirázott a szavaitól és a pillantásától, ami mögött ott volt valami félelmetesen ismeretlen.
" Tele vagyok szeretettel, de senki sem akarja ezt. "
bosszú: Valószínűleg soha életemben nem fogom elfelejteni azt a pár percet. Azt a délutánt. Azokat az arcokat, a hangokat és a nevetést. Pedig mi nem csináltunk semmit. Csak álltunk az üres folyosón és beszélgettünk. Régen elmúlt már három óra, a legtöbb tanuló haza ment. Mi is indulni készültünk, mikor az a pár sportoló feltűnt. Hárman voltak. Hirtelen bukkantak elő a félhomályból. Egy elém állt, kettő Dylant vette körbe. Éreztem, ahogy megdermed a levegő körülöttünk.
- Nahát, nahát, kiket látnak szemeim ?! - gúnyolódott egyik és végigmért.
- A buzi és a barátnője ! - vihogott a másik.
- Mit akartok fiúk ? - kérdezte Dylan, mintha nem tudta volna. Pedig tudta, nagyon is jól tudta, hiszen minden nap át kellett élnie ezt a nyílt zaklatást, amit én viszont még ennyire nem tapasztaltam és nem is tudtam hogy kezelni.
- Mi a faszt kerestek itt délután ? Egy kis tanítás utáni andalgás az iskola területén ?- szegezte nekem a kérdést az egyikük. Magas volt, fekete hajú és kisportolt. A fején ott virított a fehér hátra fordított baseball sapka. Undort láttam az arcán, ahogy rám tekintett.
- Miért nem takarodtatok még haza a többi nyomorékkal együtt ?! - röhögött a másik gúnyosan és mellém furakodva várta a válaszomat. Ő valamivel alacsonyabb és világosabb hajú volt, mint a barátja.
- Amúgy is, miért lógsz ezzel a köcsöggel ?! Mi vagy te, talán leszbikus ? - szólt közbe ismét az előző és nevetés követte a mondatát.
- Vagy csak simán bírod a buzikat ?! - egészítette ki a harmadik.
- Már indultunk, hagyjatok minket elmenni, oké ? - szólt oda nekik Dylan hallható félelemmel a hangjában.
- Neked nem osztottunk lapot te lúzer ! Most éppen a csajoddal dumálgatunk. Igaz; te buzi-barát ! - kiáltott rá az egyik sportoló.
- Miért nem hagytok minket békén ? - kérdeztem értetlenül és kétségbe esetten, majd tettem egy lépést oldalra, de ekkor az egyikük, a sötét hajú, nagy erővel becsapta előttem a szekrényem ajtaját. A hang élesen visszhangzott végig a folyosón és utána bántó csend támadt. A félelem szorította a gyomromat, a torkomat, és bár Dylan nem volt közvetlenül mellettem, mintha az ő szívének rémült dobbanásait is hallani véltem volna. Egyre csak az cikázott a gondolataimban, hogy lehetne elmenekülni ebből a helyzetből, valamint hogy miért csinálják ezt ?! Nem ártottunk nekik, rájuk sem néztünk, akkor miért kötnek belénk ? Mert érzik, hogy megtehetik ?!
- Itt maradsz ribanc ! És akkor beszélsz, ha kérdezünk ! - parancsolta ellentmondást nem tűrően.
- Őt ne bántsátok, nem tehet semmiről...- hallottam Dylan hangját, aztán zajt, ahogy a mellette álló sportoló a szekrényekhez szorítja és nevetve sértegeti.
- Tudod...mi nem szeretjük a buzikat. És nem szeretjük azokat sem, akik a buzikkal haverkodnak ! Szóval ki vele, miért vagy egy ilyennel ?!
A szavak a torkomra forrtak, pánik lett urrá rajtam, és ez felbőszítette az előttem álló két srácot.
- Most beszélj te kurva ! Vagy akarod, hogy elintézzük a kis meleg haverodat ?! - kiáltott rám, nekem pedig a rémület könnyei csorogtak le az arcomon, amitől ők még jobban bepörögtek.
- Na, már sír is...szánalmas ! - jegyezték meg.
- Most nézd meg, a nőd totál kikészült és elsírta magát ! - röhögött a harmadik és ismét hallottam a szekrényajtó félelmetes zörgését, ahogy neki szorítja Dylant.
Lehetetlen helyzet volt, nem láttam esélyt a menekülésre, a könnyeim csak folytak az arcomon és rázott a vissza folytott zokogás. Úgy tűnt, mintha már órák óta ott állnék velük a folyosón a szekrények előtt, pedig alig pár perc volt az egész.
Ekkor nyílt egy terem ajtaja és léptek hallatszottak valahonnan távolról. A három sportoló össze nézett.
- Jön valaki, húzzunk innen ! - mondta gyorsan a fekete hajú és rohanni kezdtek a folyosón.
A harmadik a földre lökte Dylant.
- Még találkozunk, buzi ! - tette hozzá és a barátai után eredt.
Fél perc múlva a folyosó ugyanolyan üres volt, mint mielőtt feltűntek volna. Megtöröltem a szemem és erőt vettem magamon, pedig legszívesebben csak sírtam volna egyfolytában. Hogyan történhetett ez meg ? Hogy lehetséges, hogy az iskola falain belül így él az erőszak ?!
- Jól vagy ? - léptem bizonytalanul Dylan mellé, aki idő közben már felállt és leporolta a ruháját.
- Persze és te ? - kérdezett vissza idegesen.
- Semmi bajom, csak megijedtem. - feleltem.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni tőlük. Sajnálom, hogy meg kellett ismerned a Columbine igazi oldalát. - Dylan hangja remegett és kicsit ő maga is, mintha fázott volna, de tudtam hogy valójában az átélt események hagytak rajta nyomot. Ahogy rajtam is. Szédültem és hányingerem volt, a sokk pedig még mindig uralma alatt tartott.
- Miért csinálták ezt ? - kérdeztem, mikor már a parkolón haladtunk át. Valahogy, még mindig úgy éreztem, hogy lesnek ránk, és hogy a tortúrának még messze nincs vége.
- Mert mások vagyunk mint ők. Amióta az eszemet tudom, így éreztem és ezek a dolgok mindig hozzá járulnak ahhoz hogy belássam, nem sok keresnivalóm van ezen a világon mert nem tudok megfelelni. Mert csak arra vagyok hivatott, hogy az ilyen szemetek céltáblája legyek. - válaszolta Dylan és fájdalommal töltöttek el a szavai.
- Ne mondj ilyeneket ! Én azt hiszem, inkább az ilyeneknek nem kellene a földön élnie, szebb lenne az élet az biztos. - mondtam neki gyorsan.
Dylan megállt a kocsija előtt, kinyitotta és beült. Mikor beszálltam mellé, fél percig csak néztük az autó szélvédőjét.
- Nem lehetnek mindig a sportolók a győztesek. - sóhajtottam egy nagyot.
- Én biztos vagyok benne, hogy nem lesz mindig így. Nem lehet ! A Columbine középiskola teljes mértékben eltörölhető a föld színéről, a benne lévőkkel együtt. Valamikor, valakinek el kell hoznia az igazságot az igazságtalanságba. Ide az iskola falai közé és meg kell mutatni a sportolóknak az erőnek vélt gyengeségüket. - helyeselt Dylan és beindította a járművet.
- Gondolod, hogy majd egyszer eljön a változás ? - kérdeztem, bár kissé ijesztőnek hangzott, amit az előbb hallottam tőle.
Dylan kihajtott a parkolóból.
- Szerintem közel a bosszú. - felelte.
Aztán a saját fájdalmunkba burkolózva némán ültünk egész haza felé vezető úton.
" A fájdalom végtelenné szorozódik. Sosem áll meg. Mégis itt vagyok. Még mindig egyedül. Még mindig fájdalomban. "
barátság: - Miért barátkozol vele ? - kérdeztem egyik délelőtt az iskolai dombon ülve Dylant. Ő pedig rögtön tudta hogy kire gondolok.
- Mert rajtam kívül nincs nagyon senkije, és azonkívül ugyanolyan mint én. - vágta rá.
- Hát azt kötve hiszem. - húztam el a számat és beugrott Eric képe. Nem nagyon ismertem, csak körülbelül annyira, mint Dylan többi haverját. De ő volt az, aki a legtávolabb állt tőlem. Volt benne valami, ami félelmet ébresztett bennem. Valami sötét és ördögi. Valami fölényes. És a legjobban az rémisztett meg, amilyen hatással Dylanra volt. Mert az tisztán látszott, hogy Dylan mindent elkövetett, hogy fenntartsa a barátságot Ericcel. Szinte istenítette a fiút, nagyon sokat beszélt róla nekem is. Elmondta vagy ötször a megismerkedésüket, hogy milyen volt együtt járni vele az előkészítőbe és beszélt arról is, amikor bajba keveredtek az autófeltörés miatt. Akkor rendőrségi ügy lett az egészből és az a kötelező agresszió kezelő, vagy milyen terápia. Úgy hittem, Eric nem az a srác, akivel feltétlenül lógnia kellene Dylannek. Mert nincs rá túl kedvező hatással. Dylan viszont remek dolognak tartotta a kettejük barátságát, naphosszat csak egymás házában voltak és játszották a lövöldözős video játékokat, meg nézték a Született Gyilkosokat. Mintha számukra romantikus, vagy misztikus, vagy tudom is én milyen lenne, hogy egy szerelmes pár halomra gyilkolászik embereket.

- Kicsit sokat vagytok együtt, nem gondolod ? - érdeklődtem, mire fura tekintettel mért végig.
- Te úgy gondolod ? - kérdezett vissza kissé sértődötten.
- Hát...igen...szinte folyamatosan vele vagy, a pizzériában, itt a suliban, aztán hétvégéken is. Ugyanúgy öltöztök és ugyanolyan zenéket hallgattok. Olyan mintha nem lennétek önálló emberek. - magyaráztam.
- Ezt nagyon rosszul hiszed. Nem is sejted mennyire önállóak és különfélék vagyunk, viszont kiegészítjük egymást egy csomó dologban. És miért baj az, hogy ha jól érezzük magunkat a másik társaságában ?! - vágott a szavamba halkan.
- Nem baj, csak annyi más mindenki van, akivel barátkozhatsz. - vontam vállat.
- Például ki ? - kérdezte Dylan és kicsit dühösnek látszott, amiért így vélekedtem Ericről.
Én meg tanácstalan lettem, így Dylan saját magának válaszolt.
- Senki, senki sincs aki úgy megért, mint Eric. Ő az aki mindent tud rólam, ő az aki ugyanazon megy át mint én, minden egyes nap.
Dylan szavai egyáltalán nem estek jól, úgy tűnt Eric még nálam is fontosabb volt számára. És ez eléggé bántott. Én is igyekeztem volna jobban a közelében lenni, bele látni a gondolataiba, de nem hagyta. Sokat mondta, hogy szeret, én mégis úgy éreztem, a kapcsolatunknak megvan a maga jól látható, érezhető korlátja, amin túl semmiképpen sem juthatok, akármit teszek. Ellentétben Ericcel.
- Talán ha kissé körbenéznél látnád, hogy én például nagyon is szeretnék többet tudni rólad és részt venni a mindennapjaidban. Te nem hagyod. És hát kösz, örülök hogy úgy véled, Ericen túl nincs is élet.  - csóváltam a fejemet lemondóan.
- Ezt nem mondtam. Eric a barátom, felismerte mennyire magányos vagyok és elfogadott maga mellé. Ő a legjobb és talán az egyetlen igazi barátom. De kérlek, ne keverjük össze a barátságot azzal, amit irántad érzek. Tudod, hogy mennyire fontos vagy. Nélküled...nem is tudom mit csinálnék. Nagyon sokat jelent az, hogy létezel nekem. Szeretlek. - hallottam Dylan megbánó hangját és nagyjából tudtam milyen képet vág. Viszont a véleményem nem változott. És Dylan Erichez fűződő erős barátságát elég nagy kicseszésnek gondoltam. Nem először és nem is utoljára.
" A létezés egy nagy előszoba , az élet egy a szobák közül, a halál keresztül halad az ajtókon és kíváncsiságot érez, hogy végig menjen a folyosókon, keresztül az ajtókon, benyisson a szobákba, ebben a véget nem érő előszobában. "

folytatása következik...

Belülről sikítani

Ha van ilyen, hogy tavaszi depresszió (gondolom hogy van, mert van téli is ehh...), akkor nagyon benne vagyok. Nincs kedvem semmihez, mindenki idegesít és bunkó módon összevesztem olyanokkal, akikkel nem kellett volna. Igaz, már az elején megbántam, hogy olyanokat mondtam. De hát mint tudjuk a kimondott szó stb. stb.
Néha úgy érzem, hogy az engem körülvevő dolgok alá szorultam és sehogy sem tudok kivergődni a monotonitás (van ilyen szó amúgy?), levertség és más egyéb lehangoló dolgok súlya alól.  Oké, ez önsajnálat 1000-el :S

De tényleg így van. Szerintem mindenki érzi úgy, hogy nem érti meg senki de senki és hogy szinte láthatatlan a szűkebb környezete számára.

Legszívesebben sikítanék egy jó nagyot, de a szomszédok hülyének néznének, vagy kihívnák a zsarukat. Pedig a sikítás mint terápia, lehet hogy segítene a szomorúság ellen. Na jó, a nyomorom elemzését befejeztem. Tudom, hogy mindenki unja. Személy szerint én unom saját magamat. 

Van új a másik blogban, akit érdekel olvassa. Vasárnap meg felrakom a novella első részét (tudjátok miért akkor gondolom...).

Az a kurva szél meg majd levitte a fejemet !

Arról meg nem is beszélek (illetve írok), hogy felraktam egy "nyugtató" krémet az arcomra és most lángol és tűzvörös a fejem, pf.

Az iskola szívás!

Vasárnap láttam a Sundance Channelen a The kids on war c. 2009-ben készült dokumentum filmet, amelyben diákok és szakértők vallanak az iskolarendszerről, valamint régi filmfelvételeket is láthatunk a régi korok iskoláiról és tanítványairól.

A film tematikusan, lecke szerűen enged bepillantást a dolgokba.
Házifeladat, iskolabiztonságiak, szocializáció, szünetek, kiközösítés, népszerűség, iskolai bántalmazás, zéró tolerancia, hiperaktivitás, depresszió, öngyilkosság, sulis lövöldözések, Ritalin, Luvox, Kip Kinkel, Columbine és még sok más amiből leszűrhetjük, hogy bizony a diákok élete sehol sem könnyű és a suli sokszor kicseszés.

Érdekes doku, ajánlom mindenkinek. 

22:22

Ennyi perpill az idő, midőn eme sorokat pötyögöm. A pasim a haverjaival szórakozik (mi mást tenne ugye?). Valamelyik szomszéd meg pont most rendezi át a lakást, mert akkora zajjal van. Vagy ha nem is bútorokat tologat, de legalábbis fapapucsban, négykézláb szaladgál fel-alá, a zajokból ítélve :/

Köszönöm szépen a kommentet, imádás van :D Holnap hozok is egy új részt a másik blogomba, meg jövő héten szerintem felrakom a novella első részét (3 vagy 4 lesz).

A gépem olyan lassú mint még soha, vagy tíz percig töltötte be ezt a nyamvadt oldalt. Amúgy is hallottam hogy az XP-vel szaroznak, nem lesz automatikus frissítés meg mittudomén, nem értek hozzá :P

Fáj a fogam, csak azt nem tudom melyik, hol az alsó, hol a felső. Remek :S 

A héten csak egyszer áztam el és egy pasi pont akkor jegyezte meg, hogy csinos vagyok *-*

A hét mondása pedig számomra az hogy hiába nagy a szíved, ha másoknak kicsi az agyuk. Ennyi :P

Olvassátok az alábbi blogot, egy 15 éves lány írja és vannak benne érdekes, igaz dolgok. http://musicisfreedom.blog.neon.hu/ 

Jóéjszakát.

Apró kis bejegyzés aminek normális címet sem tudtam adni :D

Vannak dolgok, amiket nem értek:

- Az időjárást, ami hol ilyen, hol olyan (de általában mindig én jövök ki szarul az egészből)
- Az erős sminket, rajzolt szemöldököt az öreglányokon (durva egy látvány)

- A headset használatát (bizony Isten, olyan mintha valaki magában beszélgetne, annyira ne legyünk már lusták, hogy ne fogjuk meg azt a cseszett mobilt naaaa)
- Hogy a pasim egyik percről vált normálisból egy gyökérre (akinek a haverok a legfontosabbak)

A héten még  hozok újat a Záróakkord blogba és hamarosan publikálom azt a Columbine novella szerű izét, amit már említettem nem rég. Bár kicsit aggályos vagyok emiatt, akárhogy is olvasom újra, mintha valami hiányozna belőle, csak azt nem tudom hogy micsoda. De mivel már majdnem kész (úgy 95%-ban), nem fogom meggondolni magam, felrakom aztán majd mindenki gondol rólam amit akar :/

Ehhez kapcsolódóan egy mondat még: Eric Harris ma lenne 33 éves...

A mai nap jót hozott :) avagy az emberi dolgok jó oldala

A mai délelőtt bebizonyította, hogy igenis van még keresnivalónk egymás mellett a pasinkkal.
Kicsit sűrű, de annál jobb napban volt részünk.
- Hivatalos ügyek intézése (várni kellett, de el voltunk sokat beszélgettünk)
- Vásárolgatás (ő is, én is utáljuk, de muszáj, nekem lett új nadrágom és cipőm és ő is vett magának cipőt)
- Kapucsínó (finom volt)
- Boros kóla (rég ittam, de kellett már)
- Megint hivatalos ügyek
- Exek és más ismerősök nézegetése közösségi portálokon (csak úgy)
- Szex (ahw igen, igen...ez máris több infó mint amit kellene tudni mi?!)

Kicsit olyan régi idők emlékére nap volt ez. És talán még nincs is minden köztünk veszve.
Örülök. Ennek, meg az új cuccoknak és hogy letudtuk a kötelező hivatalos izéket.

Holnap kaptok a másikba is új részt és elkezdtem írni egy hosszabb novella féleséget, amit hamarosan befejezek (sosem hittem volna) és akkor felrakom ide.

Zero

Az életkedvem (ami szokásához híven megint ingadozó, de főleg a béka segge alatti tartományba esik).
Az egészségi állapotom (megint rám jöttek ezek a hülye mellkasi szorítások, főleg éjszaka, alvás előtt, na meg a rémálom, már vagy 3 napja iszonyat baromságokat álmodok, aztán felriadok és nem bírok vissza aludni, ja és fel is fáztam)
És ez a zene itt alább :

Kurvajó!!!! Imádjuk!!!
Smashing Pumpkins-t a népnek!

És írtam a héten két új bejegyzést is a másik blogba :)

Szeretve lenni volna jó !!

Az igazi szerelem a végtelenbe nyújtja és érezhetetlenül könnyűvé párolja a kötelékeket. És mégis a legszívósabb kötelék ez, ami embert emberhez fűzhet: a bizalom. Az igazi szerelmespárt nem azok jelképezik, akik egymáshoz bújva, egymás szemében mereven megbűvölődve, vakon és süketen lebegnek a zajló világban. Az igazi szerelmesek szabadon, derűsen mennek a maguk útján még akkor is, ha ez az út jobbra-balra messze viszi őket egymástól. Elfogulatlanul, szabadon nézik az élet kínálkozó szépségeit és tiszta szívvel gyönyörködnek bennök. A tépelődő féltés helyett a hit bizonyossága van bennök, ez teszi őket olyan derűsekké. És ha néha a távolból összeakad a tekintetük, egy-egy mosollyal üzennek egymásnak, hogy semmi baj sincs /Nagy Endre/.

Biztos azért vagyok,ilyen hülyén szentimentális mert itt a tavasz és a park, a tömegközlekedés, az utca, a szórakozó helyek tele vannak egymásba bújó párokkal. Vagy nem tudom, öregszem, vagy csak jól esne ha én is így éreznék még.
Mindegy, majd elmúlik nem ?!

Egy ismerősöm napok óta bombáz emailekkel, sms-ekkel, hogy találkozzunk, dumáljunk már. De nekem marhára nincs kedvem végig hallgatni azt hogy ő tulajdonképpen baromira boldog a menyasszonyával, de azért én + ő jöjjünk már úgy össze, mert hát na...Az neki milyen jól esne, de amúgy minden happy, ő meg az asszony igenis hogy boldogok, esküvő, közös élet, kis fehér ház, kutya, meg gyerek. A nőci háta mögött meg engem basztat ilyen szarokkal ah. Nem írok neki vissza, nem válaszolok. Nem akarok bele folyni, nem érdekel! Ha annyira kurva boldog, ne nekem irjon, hanem vigye a barátnőjét fagyizni vagy mittudomén :S

Nem érdekelnek a másodlagos megoldások, nem keresek futó kapcsolatot, nem vagyok kabát amit tetszés szerint fel-le rángatnak (a szó nemes és nemtelen értelmében). Én azzal szeretnék boldog lenni akivel most vagyok, kérdés hogy ő is ezt akarja e ?!