STILL BREATHING (Mike/Billie Joe) pt. 06.

Hát már megint egy csomó idő telt el, mióta írtam. Eléggé punnyadt vagyok, mi tagadás. A pasim jó messze melózik, meg a faszkivan  amúgy sincs kedvem semmihez.
Az sem nagyon fair, hogy az a mocsok ribanc, akivel pasim megcsalt, egy akkkkkkkkkkkora házba költözött...az nem ház...az palota basszus! Pf, ez mocskosul nincs rendjén, szerintem. Anyám próbált vigasztalni, hogy biztos olyan hitelt vettek fel, hogy még 80 évesen is azt törlesztik, de szerintem nyertek a lottón :P
Az is hihetetlen, hogy ezen pörgök, na...
Ma találkoztam volna H.-val, de elaludt és nem ért oda, én egy csomót vártam rá, elérni sem tudtam, úgyhogy egy idő után nem fagyoskodtam az utcán, mint egy csövi. Ő is totál szét van csúszva, meg amúgy minden és mindenki körülöttem.
Itt a Still Breathing új része és tudom, hogy jó régen nem írtam, viszont cserébe, a rész is szar lett :S Hát bocs, ez van jelenleg. Nem tudom, mikor jön az új fejezet, megint kerülget az írói válság.
De azért olvassátok!

JESUS OF SUBURBIA:
I'm the son of rage and love
The Jesus of Suburbia
The bible of none of the above
On a steady diet of
Soda Pop and Ritalin
No one ever died for my
Sins in hell
As far as I can tell
At least the ones that I got away with
Folyosói zajok hozták vissza Mike-ot a rideg valóság keretei közé. És a félelem, hogy akárki rajtakaphatja őket. Lihegve húzódott el Billie-től, aki szintén zihált a levegőhiánytól. Mindketten nyirkosak voltak az izzadtságtól és a sötétben csak néztek egymás felé válaszok után kutatva. Mike-nak először fogalma sem volt, mit kellene mondania, zúgott a feje, az izgalom erősen dübörgött benne, elnyomva minden mást.
- Ma is menned kell dolgozni? – kérdezte végül alig hallhatóan, amint legyűrte a szívdobogását és a remegések kicsit alábbhagytak a testében.
Billie megrázta a fejét.
- Nem. Ráérek. – felelte ugyanolyan halkan.
- Van kedved egy kicsit beszélgetni? – érdeklődött.
Billie szaporán bólogatott.
- Persze.
Mike agyában rikító piros színnel villogott a vészjelző, hogy ne csinálja. Képzeletbeli kezek rángatták, hogy döbbenjen már rá, mit művel! Ezt nem szabad! De nem tudott ésszerűen cselekedni. Csak Billie Joe-val akart lenni. Tudta, mi lenne a legokosabb, mégsem azt tette. A nyugalom hazug álcáját magára húzva sétált ki a szertárból és ment végig az iskola parkolóján. Billie nem sokkal lemaradva a nyomában és a férfi érezte, hogy őt nézi. Mike kinyitotta az autót és mielőtt Billie is beült, gyorsan a kesztyűtartóba rakta a feleségéről készült képet, mintha ezzel meg nem történtté tehetné a tetteit. Pedig nagyon is tisztában volt azzal, hogy ez nem így van, mégis könnyebb volt neki, legalább egy kis időre nem emésztette a lelkiismeret furdalás. Mikor Billie is helyet foglalt a járműbe, Mike kihajtott az iskola területéről. Nem tudta, mi fog történni öt perc, vagy fél óra múlva, hogy mit fog tenni és Billie hogy reagál, teljesen tanácstalan volt, de csak vezetett egyenesen, a park felé és közben hol az utat, hol Billie Joe-t figyelte. A fiú is gyakran pislantott rá, ahogy a kilométerek fogytak mögöttük. A házakat fák váltották fel és a forgalom zaja is jelentősen csitult.
- Tényleg megdobogtattam a tanár úr szívét? – érdeklődött hirtelen Billie.
Mike a döbbenettől elsápadt.
- Tessék? – kérdezett vissza, mint aki nem jól hallotta az iméntieket.
Billie szégyenlősen elmosolyodott.
- Nemrég azt mondta, majd kiugrik a szíve a helyéről…
Mike sápadtsága rögvest vörössé változott, ahogy eszébe jutottak a nemrég elhangzott mondatok. Bekanyarodott a park eldugottabb részére, a sűrű fenyőerdők felé és nagyjából ott állt meg, ahol legutóbb is parkolt. Zavart érzelmek kavarogtak benne, ahogy leállította az autóját és dermedt csend ült közéjük.
- Nos, igen, ez így igaz. A szívem valahogy nem bír magával, ha rólad van szó. Pedig állítólag vigyáznom kellene rá, mert szívbetegséggel születtem. – árulta el végül.
Billie elcsodálkozott.
- Oh…- nyögte döbbenten és nem jutott szóhoz.
- Az anyám tudod, zűrös tinédzser volt, nem hatottak rá az intő szavak. Tizenéves kora óta használt heroint, akkor is, mikor szintén fiatalon, teherbe esett. A kábítószertől koraszülötten és szívbetegen jöttem világra. Anyám meg másnap lelépett a kórházból, hátrahagyva engem, még nevet sem adott nekem. Ott felejtett, mint egy nem kívánatos terhet és valószínűleg az is voltam számára, egy nyűg, egy balul elsült szexuális együttlét következménye. – Mike elhallgatott és a szemét elfutotta a könny. Még ennyi év után sem tudott erről érzelmek nélkül mesélni.
Billie ha lehet, még jobban elcsodálkozott.
- Sajnálom, Mr. Pritchard. Én azt hittem… – ingatta a fejét együttérzően.
- Azt hitted, hogy egy várva-várt gyerek voltam, ugye? Fehér kis ház, meg sok-sok szeretet.
- Olyasmi. – helyeselt Billie.
Mike pedig folytatta és nem is értette magát, még Missyvel sem szeretett a múlton merengeni, zárkózott volt ezzel kapcsolatban, de Billie Joe-nak valamiért azonnal megnyílt és beavatta az egész életére kiható, nehéz titkaiba.
- A nagyszüleimnek köszönhetően így is lett. Ők nem hagytak a sorsomra, nevet adtak nekem, elhoztak a kórházból, miután kicsit jobban lettem és megerősödtem. Ők vállalták a nevelésemet. Csodálatos emberek voltak, akik bármit megtettek, hogy én boldog legyek. Velük szeretetben teltek a gyermekéveim. Sajnos már nincsenek az élők között, de a mai napig hálával tartozom feléjük. Az anyám meg többnyire csak akkor tűnt fel, ha pénzre volt szüksége. Tudtam ki ő, de sosem alakult ki közöttünk szoros kapcsolat. Neki csak a kábítószer volt a fontos. Sosem az élő, érző emberek.
Billie elhűlve pillantott Mike-ra, akinek nagy erőfeszítésébe került, hogy ne sírja el magát a rátörő emlékektől. A fiú előhúzta a cigarettás dobozát és a férfi felé nyújtotta. Mike, bár szívesen rágyújtott volna, de inkább nemet intett. Billie pedig kérdőn tekintett rá, hogy cigarettázhat e a kocsiban. A férfi jelezte, hogy igen, így rövidesen a kocsiban szállingózni kezdett a szürkés-fehér füst, fátylat húzva a múlt sérelmeire.
- Jól tudom, miről beszél, uram. – mondta Billie elmerengve a cigarettaködben.
- Hogy érted? – kérdezett vissza Mike.
- A kábítószer, nekem is az életem része volt. Apa is használta néha, bár ő inkább ivott. Viszont anya gyakran nyúlt a szerekhez. És agresszív is lett ezektől. Apa, ha be volt kábulva, leginkább csak mesélt és sírt. Nézett ránk és folytak a könnyei. Nem értettem miért és már bánom, hogy nem kérdeztem meg. Akkor azt mondta mindig, büszke ránk és hogy mi vagyunk az élete. Apa remek ember volt, aki kamionsofőrként dolgozott és mindig sok érdekes története volt az utakról. Ő tanított meg engem gitározni is. – Billie tekintete egészen megváltozott, tisztán látható volt rajta a fájdalom és bánat. A mély, vérző lelki sebek, akárcsak Mike-nak. A férfit kilelte hideg a felismeréstől.
- Nahát, te tudsz gitározni? – lepődött meg.
Billie szerényen vállat vont.
- Egy kicsit. Írtam néhány dalt is, de semmiség az egész és már hónapok óta nem vettem a kezembe gitárt.
- Pedig ez biztos jobb elfoglaltság, mint a lerészegedés a külvárosi kocsmában. – tette hozzá Mike.
Billie beleszívott a cigibe.
- Igaz, de apától azt tanultam, hogy az igazi férfiak berúgnak, anyától meg azt, hogy a kábítószerek kellenek a mindennapok túléléséhez. Meg akartam érteni, mit éreznek. Mi az a furcsa csillogás a szemükben olyankor, ezért már fiatalon én is ittam alkoholt és egyszer kipróbáltam a heroint. – vallotta be.
- Te jó Isten, tényleg? – szörnyülködött Mike. Neki soha nem jutott ilyesmi az eszébe, hiszen a kábítószer volt az oka, hogy az anyja nem foglalkozott vele. Legfőbb ellenségének tekintett minden tudatmódosítót, hamis illúziót, ami a normális család fogalmától elválasztotta.
- De nem volt olyan jó, hánytam tőle. És nem tudtam nekik ez miért kell, miért nem tudnak ezek nélkül élni. Aztán apa váratlanul beteg lett, majd meghalt, még csak felfogni sem volt időnk, anya máris találkozgatni kezdett más férfiakkal. Ő sosem szeretett egyedül lenni. Egyik rossz kapcsolatból zuhant a másikba, míg végül oda költöztette a házba azt a fickót, mind közül a legrosszabbat. Ez az alak folyton ordítozott vele, meg velünk és anyát is állandóan megcsalta. Egyszer rajtakaptam, mikor hamarabb értem haza az iskolából és ő ott volt egy másik nővel az ágyban. – Billie szeme elsötétült és dacosan, szinte már dühösen szívta a cigarettáját.
- És mi történt? – kérdezte Mike és a hangja elrekedt Billie tragikus múltjának részleteitől.
- Megfenyegetett, hogy ha elmondom anyának, ránk gyújtja a házat, elvitet minket a gyámüggyel, meg ilyenek. És én tartottam a számat, bár szembe tudtam volna köpni magamat ettől, de hallgattam anya előtt. Ő viszont valakitől mégis megtudta, és ezért kidobta ezt a rohadékot, aki egy nap, mikor csak én voltam a házban, megjelent nálunk. Berúgta az ajtót és úgy megvert, hogy elrepedt egy bordám és kitört három fogam, de legalább soha többet nem láttam az anyám közelében. Már ezért is megérte…- Billie felsóhajtott. Mike hallotta, hogy egy sírást elfojtó sóhaj volt ez. A fiú ezek után nem is szólalt meg, csak kidobta a csikket az ablakon, és meredt a park magas fái felé.

- Jézusom, Billie. – szörnyülködött Mike, ahogy szavak jöttek a szájára.
- Hiányzik apa. Bárcsak még egyszer átölelhetném, vagy elmondhatnám neki, mennyire szeretem. – jegyezte még meg Billie sírástól eltorzult hangon. Nem nézett a férfire, és talán jobb is volt így, mert Mike szeme is könnybe lábadt. Eszébe jutottak a nagyszülei, nagyanyja mindig mosolygós arca, finom simogatása és nagyapja szigorú, de mindig igazságos jelleme.
- Elhiszem. – mondta Mike részvétteljesen. Ő is ugyanezzel a mardosó hiányérzettel kelt fel minden egyes nap.
- Az élet néha nem könnyű, Mr. Pritchard. – szólalt meg Billie egy kis idő múlva és könnyesen ragyogó szemekkel pillantott a tanár felé.
- Neked tényleg nem volt az Billie. – adott neki igazat Mike és arra gondolt, hogy a nagyszülei segítségével ő legalább esélyt kapott egy jobb életre. De Billie Joe-nak ez nem adatott meg, ő egész gyermekkorában a kábítószer, az alkohol és a szegénység tengelyén bolyongott a félhomályos kilátástalanságban. Nagyon nem tartotta ezt igazságosnak.
Billie hálásan nézett rá.
- Még soha senkinek sem beszéltem a családi dolgokról, vagy apa haláláról és arról, amit érzek ezzel kapcsolatban. Mondjuk, soha senkit nem is érdekelt. – mondta.
Mike szeme elhomályosult.
- Engem érdekel! – vágta rá azonnal, Billie boldog mosollyal fogadta a szavait.
- Azt hiszem, a tanár úrnak, bármit elárulhatok. Ha szeretne még tudni valamit, kérdezzen! – tárta szét a kezeit készséggel. Viszont Mike úgy érezte, egy időre elég volt a rossz dolgokból.
- Majd legközelebb. Szerintem most mindketten nagyon felkavarodtunk a régi történetektől. – hárította a felajánlást. Természetesen szeretett volna még többet megtudni a fiúról, de inkább visszafogta magát.
- A múlt az csak múlt. Tudom, hogy majd jönnek jobb idők uram. – rántotta meg a vállát Billie, mintha csak egy kis semmiségről lenne szó.
- A múltadon tényleg nem változtathatsz, de a jövődet tudod irányítani. Ha tanulsz, annyi mindent elérhetsz. – mondta Mike és megpróbált optimistának látszani, hogy ezzel is lelket öntsön Billie-be és ösztönözze a pozitív változtatásra.
- Ha a tanár úr segít, talán nekem is sikerülhet. – ígérte Billie és mosolygott, amitől Mike szíve ismét gyorsabb ütemre váltott és a zavar jelei kezdtek rajta mutatkozni. Még mindig nem tudta, mit miért tesz, de akaratlanul ő is elmosolyodott. Közben nem messze tőlük egy autó húzott el, magával hozva a realitást és Mike jobbnak látta indulni.
- Szerintem menjünk. – javasolta.
- Nem maradhatnánk még egy kicsit? – kérdezte Billie reménykedve és egyik keze bátortalanul végigsiklott a férfi alkarján. Mike megborzongott.
- Szeretnél még maradni?- lehelte csodálkozva és nehezen titkolta, mennyire jól esik ez neki. Billie vele akar lenni, a társaságára vágyik, amit időtlen-idők óta senki sem akart.
- Igen, szeretnék még önnel lenni Mr. Pritchard. – válaszolta Billie pironkodva.
- Nos, rendben. – gyengült el Mike sodródva Billie szemeinek tüzében és abban a félénk simogatásban, ami bár alig volt érezhető, de mégis melege lett tőle.
- És a szíve? – kérdezte végül Billie.
Hát igen, Mike szívének betegségétől kezdődően, a kemény múlton át, jutottak el ide, milyen fura…
- Ha nem törik össze, egész jól működik. Ne aggódj miatta.– küldött Billie felé egy megnyugtató pillantást.
- Én sohasem törném össze a szívét, uram! – jelentette ki Billie komoly arckifejezéssel. Mike szavak helyett csak bólogatott. Mert érezte, tudta ezt. Bízott a fiúban. Bár alig ismerte, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, azon a délutánon, a szívét és lénye teljes egészét elkötelezetten a tenyerébe helyezte.

folytatása következik...

Őszi mix, avagy what the fuck??!

Hát a zenecsatorna mindig tartogat érdekes, retinakiégető, fejszédítő klipeket. Meg is osztok hármat gyorsban, mert kár lenne kihagyni :D
Az alábbiak az én véleményemet tükrözik csak és senkit sem áll szándékomban megbántani.
De az biztos, hogy durvák egytől-egyig :D

KASABIAN:iII RAY (THE KING):Fúh gyerekek, mindig is mondom, hogy a pia, meg a drogok rosszak :D A csaj szerintem pszichopata, vagy mi. És vajon melyik az az ital, és főleg hány liter az a mennyiség, amikor már királyokat vizuálunk magunk mellé :D

PORTUGAL.THE MAN: FEEL IT STILL:LOL mi ez?! Super Mario és a barátok buliznak? Na, meg az ufok is? Egy roncstelepen? Kemény....

ENTER SHIKARI: LIVE OUTSIDE:Mondjuk, ez a klip (meg a dal) még tetszik is :) Van mondanivalója és olyan elgondolkodtató.


De legalább vidám perceim voltak :P Hamarosan jön az új rész a Still breathing-ból és az Örökké befejezése. Tudom, már megígértem és ehhez képest sehol semmi, de most már rajta leszek az ügyön. Becsszó!!!

Konkrétságok :D

Itt az ősz és el is ért minket az ilyenkor szokásos dögrovás. Pasim tök beteg, náthás, köhög, lázas is (ennek ellenére ment melóba és holnap is fog). Nekem is fáj a torkom, meg folyik az orrom.
De legalább már az a szédüléses izé elmúlt, remélem elő sem jön többet. A. és H. is hívott, hogy jobban vagyok e már. Jól esett, hogy megkérdezték. Én igyekszem jobban lenni. Majd meglátjuk  sikerül e.
Amúgy semmi érdekes nincs. Iszonyat hosszúnak tűnik ez a hét. Rohangáltam, mint valami pók a falon, időm sem volt semmire :(
De ígérem, befejezem az Örökké-t, meg lesz új is a Still Breathing-ben hamarosan. Bár megvallom, komolyan visszavetett, hogy az eddig megírt részek letörlődtek, vissza kell rázódnom az írásba.
És az alábbi video (ami amúgy szerintem rohadt nagy volt annak idején)ugrott be rögtön, mikor baktattam a turkálóba és a belvárosban, mellettem megállt egy nyitott tetejű fekete autó, benne egy kb. 20 éves kiscsajjal.
Honnan a francból van ennyi zséje valakinek?!?!
Még jó, hogy nekem nincs ennyi, mert biztos fejtörést okozna az elköltése :D :D
Na, ne legyünk anyagiasak, az nem vezet jóra :P

Gyönyörű, szomorú ősz

Nekem azt hiszem, az ősz a kedvenc évszakom. A lehullott levelek sárga, bordó és barna színe, a hangulat, a fáradt napsütés, a közelgő tél kicsit nyomasztó hangulata, valahol mind én vagyok. Nem az esős, párás őszt szeretem, hanem azt, ahol még süt a nap, de már érezni a változást, a készülődő téli álmot.
És ősszel van a szülinapom is nem mellesleg.
Amúgy most az antiszociálisnál, antiszociálisabb vagyok. Abszolut nincs türelmem senkihez sem. H., akit amúgy nagyon bírok, de mostanság csak azért jutok eszébe, hogy szívességet kérjen, mondjuk, kellően kiakaszt. Elmondom, leírom neki, hogy nem, nem érek rá a gyerkőcére vigyázni, vagy vele elmenni ide-oda, vagy más egyéb, de nem érti, mert ugyanúgy felhív és rám ír tizenhatmilliószor. Na, ehhez most nincs idegzetem bocs.
Reggel sikerült kifeküdni, vagyis elszédültem, franc sem tudja,hogyan. Nem emlékszem. Csak hogy felkelek, ver a víz, hányingerem van, szédülök, irtó szarul vagyok, aztán a fürdőszoba padlóján ülök és lesem a szétvert lábamat *-* Ez is csak velem eshet meg...
A pasim meg péntek este, mikor már nem volt túl szomjas, itt féltékenykedett. Sértett önérzetűre itta magát, vagy mi, mert kitalálta, hogy nekem SZERETŐM van. LOL :D És ezt onnan szűrte le, hogy valamelyik éjjel, állítása szerint, én hajnali kettőkor ültem a gép előtt és fb chateltem. Szerintem csak álmodta, de ha nem is, akkor valszeg az történt, hogy elfelejtettem kikapcsolni este a gépet és éjszaka eszembe jutott, megesik velem néha. Na, ő ezt gondolta úgy, hogy én a titkos pasimmal dumálgatok az éj leple alatt.
Jaj...kell is nekem szerető...vele sem bírok...
Szerelő, na az inkább kéne, mert elromlott a porszívónk *-*
Hétvégén kétnapos fasza rockfesztivál volt erre, de nem mentünk, mert esett az eső, és a pasim is melózott egész hétvégén. Nem írom, hogy nem frusztrált, de már megszoktam.
Pasim amúgy nemsokára egy egész hétre az ország másik végébe megy dolgozni, hát kibebaszott jó lesz :(
És ma van Dylan Klebold szülinapja :( :( :(
Ha elcsendesedik körülöttem ez a szeptemberi zűrzavar, szerintem megint kiolvasom a Napsugaram c. könyvet.

ÖRÖKKÉ (St. Jimmy fanfiction) pt. 02

Történt pár dolog, csak nem volt időm leírni *-*

Múlt hét pénteken piázás a külvárosban. A pasim kedvenc helyén. A pultos csaj külön kijött a kerthelyiségbe és egyáltalán nem feltűnően bámult. Igen baszki, létezem!!! Már jó pár éve a pasim mellett, nem tudom, mi olyan nagyon érdekes ezen. De amúgy a hangulat jó volt, csatlakozott hozzánk L. is. Jó fej srác, annyit röhögtem vele, voltak beszólásai. Aztán megtámadtuk a zenegépet, ezer éve nem csináltam ilyet, szóval jó volt :)
Szombaton családi banzáj, de nem volt rossz, pálinka party, zene, miegymás, klassz volt. Bár a családi kavarás azért szolidan mindig megy a háttérben, jelenleg én vagyok a szar, mert keveset látogatom a rokonunkat. Oké, ez tény, de nyáron nem nagyon tudtam menni, majd változtatok ezen.
Vasárnap meg a buszon összefutottam Sz.-el. Na, ezt sem hittem volna. A ledurrant külsejű fickója nincs már meg, jelenleg az őseinél lakik megint. Azt mondta, ne haragudjak, hogy eltűnt és hogy majd írni fog, meg adta a számát, de azt mondta, hogy nem él jelenleg, mert kikapcsolták (akkor minek adta meg?!). Amúgy jó volt látni őt, de tuti, hogy nem fog írni, ezt túl sokat ígérte ahhoz, hogy el is higgyem.
Hétfőn vettem magamnak egy nadrágot és próba nélkül!!! Nem is tudtam, hogy beleférek egy ekkora naciba :D Pedig nyáron tuti híztam.
És láttam egyik exemet az utcán, még köszönt is (WTF), alig ismertem rá. Mikor együtt jártunk, olyan egyszálbél volt, most meg szerintem olyan 80-90 kilós lehet, aputest :D :D :D
És hoztam az Örökké második részét, ha a gépem nem küld el mindent a francba, már régen lenne harmadik is, de így...
Meg majd jön a Still breathing is. Hamarosan.
További szép őszt.

Az én nevem Jimmy, és a fegyver fia vagyok
Durva gondolatokkal és kétségekkel teletűzdelt éjszakán voltam túl, egy percet sem aludtam. Álltam a fürdőszobai csapra támaszkodva és néztem sápadt, nyúzott képmásomat a tükörben. Elmázolódott szemfesték és rúzs, dagadtra sírt szemek, kócosan lógó haj. Öregnek és elhasználtnak éreztem magam. És nagyon magányosnak. Tudtam, csak egy hely van, ahol pillanatnyi nyugalomra lelek és amint a hajnal első sugarai megvilágították az eget, máris úton voltam a kórházba, a nagyihoz. Mindig reméltem, hogy felébred az öntudatlanságból, hogy mikor belépek a hófehér csempékkel kirakott kórterembe, ő majd az ágyán ülve vár rám, de ez most sem így történt. Egy idősebb nővér kötött be neki egy infúziót éppen, mikor megérkeztem. Halkan köszöntem és zavartan megálltam az ágy mellett. Néztem a nővér gondos és rutinos mozdulatait, aztán nagymamám eszméletlenségét.
- Jobban lesz valaha? – a torkom kapart a sírástól.
A nővér elrendezte a nagyi takaróját.
- Minden tőlünk telhetőt megteszünk. – felelte egyértelmű válasz helyett és kisietett, én pedig sírva hanyatlottam nagyi ágyára.
- Pokolian nehéz így. Nélküled. Apa, meg anya nem figyel rám, folyton egymást marják, és a fiú, Jimmy...akiről már meséltem neked itt...ő is csak magát pusztítja. Én pedig szeretem és hagyom ezt neki. Nem tudom, mit tegyek, úgy érzem, mindent elrontottam és újra akarom kezdeni, amíg nem késő! Azt kívánom, bárcsak jobban lennél és beszélhetnék veled! Te mindig meghallgattál, mellettem álltál és segítettél. De most nem segít senki!- a szavaim elakadtak, csak a könnyeim folytak, ahogy reménytelenül simogattam nagymamám szinte már jéghideg, csontsovány kezét. Vakítóan fehér, steril volt minden, az ablaküvegből szikrázó napfelkeltét láttam, míg a gépek apró hangokat adtak körülöttem, az infúzió szaporán csepegett. A kezdet és a vég pereme volt ez. És a nagyi ezúttal sem tért magához.
Egy órával később csüggedten és szomorúságtól megviselten hagytam el a kórház égbenyúló, piszkosszürke épületét. Égett a szemem, fájt a fejem és émelygett a gyomrom. Tudtam, haza kellene menni és felejteni, aludni hosszú órákat, de ehelyett a benzinkút felé fordultam és rövidesen már a lehangoló nyilvános mosdó irányába tartottam. Jimmy az ajtó előtt dohányzott éppen és igencsak csodálkozott, mikor meglátott. Talán nem hitte volna, hogy újra eljövök, hiszen elég idegesen hagytam ott előzőleg. Az látszott, hogy ő sem aludt túl sokat, karikás volt a szeme és szokatlanul sápadt a bőre. A tegnapi verekedése nyomai még mindig jól észrevehetőek voltak rajta, alvadt vérfoltok és lilás-bordó zúzódások formájában. Némán nézte, ahogy odasétálok elé, én sem szólaltam meg percekig. Annyi minden volt bennem, amit akkor hirtelen nem tudtam szavakba foglalni. Csak bámultam őt és az idióta veszekedésünkre gondoltam.

- Bocsáss meg! – kezdett bele Jimmy halkan, őszinte megbánással és bánattól fénylő szemekkel.
Felsóhajtottam. Igazából már nem is haragudtam rá.
- Te is. Én nem úgy gondoltam, nem tudnálak gyűlölni.
- Pedig megütöttelek, ez életem legnagyobb hibája volt. Igazán megérdemelném a gyűlöletedet.- Jimmy átölelt. Az ölelése erős volt, és nekem pont erre volt szükségem. Érezni valaki jelenlétét.
- Nem igaz! – ráztam meg a fejemet.
- De, így van. Ha nem jöttél volna, már semmi sem akadályoz meg, hogy szétlőjem a fejemet a tengerparton. – suttogta és megcsókolta a számat.
A tengerpart sokat jelentett Jimmy számára, gyakran járt ki oda, akár egyedül is. Szerette azt azt a helyet, mindig azt mondta, tökéletes lenne az életében utolsóként a habokat és az aranyszín homokot látnia. Ezt rossz volt hallani, utáltam, mikor az öngyilkosságot hozta szóba.
- Ne beszélj ostobaságokat! – csóváltam a fejemet megtörten.
- Megtenném. Az egyetlen, aki miatt életben vagyok, az te vagy. Ha már te sem leszel, mi értelme az egésznek?- vont vállat Jimmy érdektelenül.
Döbbenetet éreztem. A szavainak olyan hangsúlya volt, mintha az egész jelentéktelenség lenne. Pedig a francba, az életéről volt szó!
- Hát még jó, hogy nincs nálad pisztoly. – közöltem.
Jimmy arcvonásai megváltoztak, elhajította a cigijét és megragadta a karomat.
- Gyere be. – és izgatottan húzott maga után. Nem értettem mit akar, leültem a földre és figyeltem, amint a félhomályban kutat valami után, feltúrva a kevéske személyes holmiját.
- Van egy titkom. – jelentette ki vigyorogva, tartott némi hatásszünetet, utána elővett egy pisztolyt. Az elképedés viharként söpört végig rajtam.
- Ezt meg honnan vetted? – dadogtam, amint szóhoz jutottam. Jimmy mellém telepedett és csak forgatta kezei között a fegyvert..
- Találtam. – mondta és tudtam, hogy viccel.
- De most komolyan? – a hangom kicsit megremegett, amint jobban megfigyeltem a pisztolyt, még sosem voltam ilyen közel lőfegyverhez.
- Mindegy, honnan van. Segíteni fog nekem. – tért ki a felelet alól Jimmy.
- Segíteni? Hogyan? – érdeklődtem értetlenül.
- Ha most felállsz és itt hagysz, akkor kimegyek a tengerpartra még ma és befejezem az egészet. De ha maradsz, akkor utat csinálhatunk egy új és jobb élet felé. – válaszolta Jimmy.
Semmit sem értettem, ezért folytatta.
- Nem akarok egy durva barom lenni, mint az apám. Nem akarok többet elkábulni, nem akarok több gyógyszert és alkoholt. Ma még semmit sem ittam és egy tablettát sem vettem be. Csak téged akarlak és közös jövőt. Távol ettől a várostól. Mert ez a hely megöl minket. Valahogyan pénzt kell szereznünk. – magyarázta és kezdett világossá válni mit tervez.
- Bankot akarsz rabolni, vagy mi? – félelem ébredt a gyomromban.
- Nem egészen, csak a sarki kis élelmiszerboltot. Éjjel-nappal nyitva van, viszont többnyire gyér a forgalom, többször jártam már ott, megfigyeltem. Nincsenek biztonságiak, csak a tulaj. Ha ráfogom ezt a pisztolyt, szó nélkül oda adja az összes bevételt. Egyszerűbb, mint hinnéd.
A sarki bolt kirablása...már a felvetés is borzalmasan hangzott számomra.
- Ez őrültség, Jimmy! – tiltakoztam, de ő elszántnak tűnt.
- Már megcsináltam egyszer, egy másik városban és nem történt semmi!
Úgy néztem rá, mint egy vadidegenre és akkor azt is éreztem, hogy nem ismerem. Te jó ég, kirabolt egy boltot?
- Ez most komoly? – néztem magam elé ledermedve.
- Az egész nem volt több öt percnél és alig emlékszem valamire, csak az adrenalinra, ami ott dübörgött a testemben. És a riasztó hangjára, az autókra az úttesten, ahogy futok és befordulok egy eldugott utcába. – mesélte Jimmy.
Nem bírtam tovább hallgatni.
- Hagyd abba! Az, hogy egyszer szerencséd volt, nem garancia semmire.
- Tudom, de átgondoltam, ezerszer is. Bízz bennem, kérlek! Nem fogom elszúrni. – ígérte.
- Biztos van más megoldás is. – próbáltam hatni rá.
- Most nincs! Ha újra akarjuk kezdeni, most csak ez a lehetőség van! – ellenkezett, de én nem akartam, hogy a vesztébe rohanjon.
- Szó sem lehet róla! Nem veszek részt ilyesmiben! – kiáltottam rá, aztán felpattanva a földről, kimentem a friss levegőre. Kint éppen eleredt az eső. A zápor hűvös cseppjei megállíthatatlanul hulltak a hajamra, a ruhámra, a bakancsomra. De nem bántam, csak ücsörögtem a lépcsőn. A fejemben csapongtak Jimmy szavai, rablás, pénz, új élet. Eltelt vagy tíz perc, míg Jimmy is megjelent és mellém ült. Percekig nézte az egyre nagyobb felhőszakadást, a házak teteje felett fel-felvillanó sárga villámokat.
- Szerintem szükség lenne néhány igazán pusztító viharra az életben. – jegyezte meg és cigire gyújtott.
- Úgy véled? – kérdeztem vissza halkan.
- Igen. Elsöpörné összes rosszat és csak a jóság, meg őszinteség maradna. – válaszolta Jimmy.
- És mi történne velünk? – érdeklődtem.

Jimmy szomorúan elmosolyodott.
- Valószínűleg odavesznénk. Főleg én...én rossz vagyok.- vallotta be.
- Hülyeség. Amúgy meg senki sem teljesen jó, olyan nem létezik, mindenkiben ott van egy kicsi a rosszból. És te legalább őszinte vagy.– jegyeztem meg.
- Az sem mindig, pedig jó lenne sosem hazudni, mindig a helyes úton járni. Sajnálom, hogy nem megy. – sóhajtotta Jimmy.
Ismét eszembe jutott a rablás terve és kezdtem egyre inkább félni. De szabadulni akartam ebből az átkozott városból, az egyhangú hétköznapjaimból, az egymással folyton vitázó szüleimtől és a csak magával törődő húgomtól. Akkor úgy véltem, bármire hajlandó lennék ezért.
- Tényleg sikerülni fog? – néztem Jimmyre kételkedve.
- Sikerülnie kell! – vágta rá azonnal.
Vettem egy nagy levegőt és bizonytalanul bólintottam.
- Rendben, benne vagyok!
Az egész napot a tervezgetéssel töltöttük, Jimmy mindent elmagyarázott és magabiztosnak látszott. Mire a nap lement és eljött az este, összeállt egy terv, amiben igyekeztem hinni. A lelkiismeretem lázongott, de nem láttam más esélyt az azonnali változtatásra. Vacsorára értem haza és a család ezúttal nem vitázott, ültünk négyen az asztalnál és mindenki csendben kanalazta az ételt. A feszültség láthatatlanul lebegett felettünk. Lopva pillantottam a testvéremre, a szüleimre és az jutott az eszembe, hogy soha nem találnák ki, mire készül a lányuk. És a barátja, Jimmy, akinek a létezéséről sem tudnak. Mint ahogy az elmúlt hónapjaimról sem, az alkoholmámorról, a gyógyszerekről, a szenvedélyes szexről, amiket Jimmytől kaptam. A szeretetről sem. Arról is csak én tudtam.
Túl távolinak éreztem magamhoz őket, messze sodortak a dolgok, amiket nem oszthattam meg velük. És fojtogatott a tudat, hogy másnap a biztosan rossz útra lépek.
- Hogy telt a napotok? – tettem fel a régóta ki nem ejtett kérdést és próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
Mindhárman úgy néztek felém, mint egy őrültre.
- Na, mi van hercegnő, pénz kell? – mordult rám apám.
- Dehogyis apa, csak kérdeztem. Most hogy itt ülünk mindannyian, talán beszélgethetnénk. – mondtam döbbenten az ellenséges reakciótól.
- Nekem nincs kedvem lelkizni. – torkollt le a húgom.
- Nem kell szépíteni, drágaságom, nyugodtan elárulhatod, ha pénzre van szükséged. – igyekezett jó fejnek tűnni anyám, csak nem sikerült neki.
Apám közbevágott.
- Legfeljebb nem adunk!
A húgom idegesítően röhögött, a szüleim meg csúnyán pillantottak egymásra.
- Felejtsétek el ! – pattantam fel az asztaltól indulatosan, majd az emelet felé tartottam.
- Már nem eszed meg a vacsorát? – kiáltott utánam anyám.
- Akkor desszert sem jár. – toldotta meg apám.
De nem érdekelt a desszertjük, sem a mondanivalójuk. Nem is értettem, mit akartam tőlük, miért gondoltam, hogy majd leállnak velem beszélgetni, hogy meghallgatnak. Mindig ilyenek voltak, nem véletlenül titkolóztam előttük.
Másnap veszettül korán keltem, a félelem ébresztett fel. A rettegéssel vegyes várakozás. Fáradtan kitámolyogtam a fürdőszobába és míg a fogamat mostam, félszemmel magamat méregettem a tükörbe. Az arcképemet. Egy jövendőbeli bűnöző arcát. Pánik lett úrrá rajtam, hideg iszonyat, de tartanom kellett magamat. Tetőtől-talpig feketébe öltözve léptem ki a szobámból és csak a reggeli némaság várt rám. Hallottam apám horkolását és a folyosón lévő falióra ketyegését, erőtlennek éreztem magam, ahogy a lépcsőket róttam a földszintre, majd magam mögött behúzva a ház ajtaját, a benzinkútra igyekeztem. Egy embert sem láttam útközben, a házak ablakán behúzott függönyök hirdették, milyen messze a reggel, még a madarak sem csiripeltek a villanypóznákon. A benzinkút nem működő mosdója kísérteties sötétségbe vonva fogadott, viszont az ajtó előtt Jimmy ült, kapucnival a fején, cigarettafüstöt eregetve. Még így ezen a borongós kora hajnalon is szívdobogtatóan szép volt számomra, levegőt venni is elfelejtettem hirtelen, mindenemet betöltötte a szerelem iránta.
- Szia Jimmy. – köszöntem elcsukló hangon és nem tudtam takargatni, mennyire fel vagyok kavarva.
- Szia. – biccentett ő is.
A kezében egy italos üveget tartott.
- Azt mondtad, soha többet nem iszol.- mutattam az üveg felé, ahogy megtorpantam előtte és újra átjárt a félelem attól, amit tenni akarunk.
És ő is félt, akárcsak én... éreztem...
Félszegen elmosolyodott és lerakta a italt maga mellé a földre.
- Igaz is. Menjünk. – állt fel hirtelen, időt sem adva bővebb kérdezősködésre. Egy szó nélkül mentünk az utcán, majd megálltunk egy szürke, régi típusú Ford Mustang mellett. Kérdőn néztem Jimmyre, aki nem vacakolt, gyorsan feltörte a zárat. Rutinos mozdulatai azt sejtették velem, nem először tesz ilyet. Mire megdöbbenésemnek hangot adhattam volna, már a járműben ülve tartottunk a szóban forgó élelmiszerbolt felé. Jimmy falfehér volt és szótlan, mereven nézte az utat. Olyan jó lett volna tudni, mi járt a fejében, de nem mertem kérdezni, csak ültem mellette a kocsi műszerfalát tanulmányozva. Az visszhangzott bennem, hogy most visszakozhatnék, még nincs késő, de elhessegettem ezeket a gondolatokat. A jármű a bolt melletti elhagyatott mellékutcában parkolt le. Szinte át lehetett volna vágni a hajnal csendjét, ahogy kiszálltunk a kocsiból. Jimmy magához vette a fegyvert és még jobban a szemébe húzta a kapucnit.
- Itt maradsz!– szólt rám szigorúan pár lépés után.
- Hogyan? Azt mondtad, ketten megyünk! – rökönyödtem meg, mire ő csak a fejét rázta.
- Változott a terv, egyedül csinálom, nem akarom, hogy baj legyen. – mondta.
- Miféle baj? – kérdeztem, mintha nem sejteném. Most kezdtem ismét érezni, milyen őrültségre készül.
- Te itt megvársz, néhány perc és jövök. – közölte válasz helyett Jimmy, ellentmondást nem tűrően.
- Ne csináld, veled akarok menni...- kezdtem volna, de leintett.
- Erre nincs idő, maradj a kocsinál! – utasított és elindult az utcán.
Könnybe lábadt a szemem a félelemtől.
- Jimmy...- suttogtam a nevét, de akkor már kifordulva a mellékutcából, elnyelte őt a város. A szívem a torkomban dobogott, míg a lépéseimet számolva visszaballagtam a kocsihoz és beültem. Még mindig hajnal volt és az átkozott csend idegtépően hatott rám. Fájt a mellkasom az izgalomtól, levegőt vennem is nehéz volt. Magamban arra kértem Istent, hogy vigyázzon Jimmyre, még akkor is ha bűnös dolgokat visz véghez, óvja meg. Egy új életért teszi. Kettőnkért csinálja.
Nem tudom, meddig ülhettem ott a kocsiban elgondolkodva, mikor pisztolylövés hasított bele a dermedt kora reggelbe. Elöntött az izzadtság.
- Jó ég...Jimmy! - kiugrottam a kocsiból és szaladni kezdtem az utcán, bár a lépéseim a félelemtől igencsak botladozóra sikerültek, mintha végtelen lett volna az a kis, szűk utca, ahol az ütött-kopott Ford állt. Könnyek törtek elő a szememből és perzselt a tüdőm a futástól, a sarkon beleütköztem Jimmybe. Hatalmas erővel csapódtam a mellkasába, ő feljajdult. És én is, a felismeréstől, hogy ott van, életben van. De akkor miért dördült el a fegyver?!
- Hé, hé, kislány...minden oké. – suttogta gyengéden és magához vont.
- Már azt hittem, meghaltál...- gördültek le a könnyek az arcomon, ahogy öleltem.
- Úgy ismersz, mint akinek ez könnyen megy ?- kérdezte, mosolyt erőltetve magára.
Riasztó sivítását hallottam. Jimmy megfogta a karomat és futni kezdtünk, vissza az autóhoz.
- De hát mi történt pontosan? – kérdeztem, amint beültünk az ülésre.
Jimmy levette a kapucniját, aztán előhúzott egy kisebb köteg pénzt, nem tudtam megsaccolni mennyi, nem tűnt túl soknak.
- Tedd el.- kérte.
Belegyűrtem a zsebembe a bankjegyeket és értetlenül pislogtam rá. Izzadt volt a homloka és fájdalmas az arckifejezése, akkor vettem észre, hogy vér szivárog a karjából.

- Megsérültél! – kiáltottam fel, de csak fáradtan legyintett.
- Semmiség, súrolta a golyó. Igazából csak nem gondoltam hogy a tulajnak is van fegyvere, és főleg azt nem hittem, hogy használni is fogja...De megvan a pénz és csak ez számít.
Legszívesebben rávágtam volna, hogy téved, nem a pénz a fontos, csak hogy neki ne legyen baja, de csak hallgattam és vártam, hogy beindítja a kocsit, Jimmy azonban nem mozdult.
- Jó lenne valami fájdalomcsillapító.- jegyezte meg és hiába igyekezett elrejteni előlem mennyire fáj a megsebzett karja, látszott, hogy szenved.
- Szerzünk gyógyszert, csak menjünk, induljunk! – sóhajtottam türelmetlenül, de ő csak bámulta a kocsi kormányát és biztos ezernyi gondolat kavargott a fejében. A nadrágját, pulóverét, nagyméretű vércseppek tették egyre sötétebbé.
Rendőrségi autó szirénáját véltem hallani a közelből.
- Nekem itt a vége. Így nem tudok vezetni. – jelentette ki Jimmy.
Nem hittem el, hogy ezt hallom tőle. Hevesen megráztam a fejemet.
- Ne mond ezt, nincs vége!
Jimmy beletörődve vont vállat.
- Számomra igen. A boltban működött egy kamera, amit valahogy figyelmen kívül hagytam. És a tulaj amúgy is hívta a rendőröket, csak idő kérdése és megtalálnak. Ezt elszúrtam. Nagyon.Tényleg kicseszett vesztes vagyok.
- A hősöm vagy. – igyekeztem lelket önteni belé, de hasztalanul.
- Mi együtt, meg egy új élet, túl szép lett volna. Sokkal jobbat érdemelsz nálam és erre majd te is rájössz. – mondta, ahogy szemei az autó ablakára szegeződtek.
- Azt mondtad a közös jövőért teszed! Ez nem rólam szól! És nekem nem kell más!– ellenkeztem akaratosan.
Jimmy megfogta a kezemet. Nyirkosak és vértől ragadósak voltak az ujjai.
- Jól figyelj rám!
- Inkább te figyelj rám, nélküled nem megyek sehova! – vágtam a szavába.
Jimmy belenézett a szemembe, amitől gyengeség kerített hatalmába. Úgy éreztem, látja a gondolataimat is és megpróbál rendet rakni a fejemben lévő káoszban.
- De menni fogsz, mert ez az utad! Erős vagy és csinálod tovább, fogod a pénzt és a legjobbat hozod ki ebből az életnek hívott micsodából...
- És mi lesz veled? – aggodalmaskodtam.
- Akármi is, állok elébe! – mosolyodott el Jimmy csillogó és könnyes szemekkel. Majd ajkaimhoz hajolt egy utolsó csókra. Egy szédítő másodpercig nem abban a lepukkant autóban voltam, nem egy szomorú mellékúton, túl egy mindent meghatározó, hibás döntésen. Akkor, Jimmy karjaiban újra felcsendültek az ütemes rock dalok, amikre táncoltunk, visszaidéződtek a szüleim kanapéján töltött szenvedélyes együttlétek. Tömény alkohol, cigaretta, érintések, mondatok, ígéretek az örökké tartó szerelemről, amik egy életre belém égtek. Akkor minden rosszat elfelejtettem és szerencsésnek éreztem magam, amiért ha ennyi időre is, de Jimmyhez tartozhattam.

folyt. köv.