Note to self (Sonny Moore/OFC)

Szokta valaki nézni az Így működik a világegyetem c. sorozatot? Tök érdekes *-*

A telefonos emberkével hétfőn nyélbe ütöttük az üzletet, vittem pasimat is, mert semmi kedvem nem volt idegen fószerek házába egyedül járkálni. Bár pasim szerint kárt már nem tehet bennem:/ Hahhahha. Kiderült amúgy, hogy ismeri a pasast. Kicsi a világ.

A buszon láttam a közönséges kinézetű ámde öntelt Magentaluvnyát (extra okádós ikonok), itt a ház előtt meg még az undormány kutyás ribit is (broafff újfent). Szuper volt.

Nem beszélve arról, hogy a tetvedék szemétfantom újra támad és megint oda cseszett egy zsák szemetet az ablak alá egyik éjjel.

Anyám és apám megint marják egymást. A változatosság kedvéért ugye.

H.-val is összefutottam és dumáltunk kicsit. Most úgy jobb passzban van. Nosztalgiaztunk egy sort a sulis éveinkről.

És ha már múltidézés, elérkeztünk a sztorim utolsó részéhez. Fura visszatekintés volt ez nekem a kis kék füzetkével és a zord Aputest idők emlékeivel. De ha elvonatkoztatok attól a baromtól, végső soron tetszett és lehet hogy lesz még ilyen régi sztori publikálás, főleg ha elér az irói válság.

Note to self

ch 04: I hope it's something worth the waiting, 'cause it's the only time that I ever feel real

Sonny megtörölte véres orrát a kézfejével és letargikusan pislogott maga elé.
- Justinék voltak, ugye?- érdeklődtem halkan, mire egy csüggedt biccentéssel jelezte, hogy igen.
Miután a Brown ügy okozta felfordulás elült, minden olyan lett a suliban mint régen és visszatértek az iskolai zaklatások is. Justin és barátai egy lehetőséget sem szalasztottak el hogy jól beszóljanak, vagy ha alkalmuk adódik, fizikailag is fellépjenek és ennek sokszor volt célpontja Sonny. Justin alapból gyűlölte Sonny-t és ezen csak rontott, hogy már együtt is jártam vele, így meg sem kellett magát erőltetnie, hogy teljes lelkesedéssel üsse meg őt.
- Justin egy akkora barom.- mondtam dühösen és megöleltem Sonny-t. A fejemet a mellkasára szorítottam. A sóhajai nehezek voltak, csak hallgattam a szívverését, ami az idegességtől most zaklatottan gyors volt. Sajnos nem tudtam neki kellően vigasztalást nyújtani. Justinék mint kártékony rovarok örökösen ott lézengtek körülöttünk.
- Lehet, hogy el kellene menni innen. - jegyezte meg Sonny hirtelen.
- Hogy érted?- hajoltam el tőle.
- Te egész életedben Smithfield-ben szerettél volna élni?- kérdezett vissza Sonny.
Erre nem volt konkrét válaszom.
- Nem tudom. Itt születtem és soha nem laktam máshol.
Nem különösebben szerettem az itteni életet és persze érdekelt, milyen lehet egy igazi nagy város, mint St. George, Orem, Provo, vagy más helyek akár Utah államon kívül, de kicsit tartottam is tőle.
- És nem szeretnéd kipróbálni?- pillantott rám Sonny és bizakodó mosolyt láttam az arcán, ami jól állt neki, de aggasztott is. Eddig úgy véltem, a szerelmem elég hozzá, hogy velem maradjon, most meg a továbbállásról beszél?
Vállat vontam.
- Még iskolába járok, így most nem tudok felelni. De te hogy véled?
- Nekem nem fontos annyira az iskola, nem vagyok jó tanuló, matematikából bukásra állok és a többi tárgy sem megy jól.
- Messze még az év vége! - tisztában voltam vele, hogy Sonny rosszul tanul, akárhogy próbál, nem tud javítani. Nem volt buta persze, de a tanárok úgy vélték, túlságosan sokat álmodozik. Bár véleményem szerint inkább szorongott és emiatt nem tudott jól teljesíteni. Anyának volt is pár négyszemközti beszélgetése Sonny-val erről, de nem járt nagy eredményekkel. Meg aztán ott volt a rendszeres próba az együttessel és néhány fellépés a rock klubban, ami Sonny jelentős idejét elvette.
- Nem hinném, hogy be tudom fejezni a középiskolát. Rosszak a jegyeim. És belefáradtam a bántalmazásokba is. Anyának ígéretet tettem, hogy igyekszem a tanulással, de be kell látni, hogy nem vagyok ehhez elég jó. - magyarázta Sonny.
- Nem adhatod fel! És nem gondolhatsz arra, hogy csak úgy lelépsz itt hagyva mindent! - jelentettem ki.
Pánik tört rám, ha arra gondoltam, hogy Sonny egyszer csak olyan gyorsan eltűnik az életemből, mint ahogy belecsöppent.
- Nem egyedül gondoltam, hanem veled. - mondta Sonny.
A terv aranyosan és romantikusan hangzott, de meseszerűnek hatott és már mindketten kinőttünk a mesékből. Elmenni innen, pénz, végzettség és célok nélkül?! Ijesztő volt.
- Nem ugorhatunk fejest csak úgy az ismeretlenbe!- elmélkedtem, mire ő belenyugvóan helyeselt.
- Igazad van, olyan ostoba vagyok!
- Nem vagy az és az iskolát is végig tudod csinálni! Csak ne törd a fejed ilyesmiken, hogy odébb állsz. - kértem szelíden és újra a mellkasára tettem a fejemet. Magam mellett akartam őt tudni, jó erősen ölelni, mintha a szívem mélyén attól féltem volna, hogy bármikor rosszra fordulhatnak a dolgaink.
***
Megérkezett a december és ez nehéz hónap volt Sonny számára, hiszen ekkor veszítette el az anyukáját. Az évforduló fájdalommal töltötte őt el, a szokottnál is hallgatagabb lett, alig evett, rosszul aludt és nagyon szomorú volt. Gyakran emiatt az érzés miatt hosszú órákig csak feküdtünk a nehéz, nyomasztó csendben egymás kezét fogva az ágyon és nem szóltunk semmit. Máskor Sonny jó emlékeket osztott meg velem az édesanyjával kapcsolatban, olyankor felderült az arca, de utána újra erőt vett rajta a levertség.
Egyedül talán a zenélés volt, ami kicsit kibillentette, sokszor nagyon későn ért haza próbákról és anya ideges is volt miatta, ahogy én is, mert féltettem, pedig tudtam, ez terápia neki, mégis feszülten vártam, hogy nyitódjon már végre a bejárati ajtó, de ez sokszor hajnaltájt jött csak el.
Teljes szívemből Sonny mellett akartam lenni, megérteni és átsegíteni őt a gyászon, ami az egy év alatt sem csökkent semmit, Sonny személyiségének szeletévé vált. És az év utolsó hónapja volt a legkegyetlenebb.
A téli szünet előtt leesett a hó a városban és alaposan betakart mindent. Küszöbön állt karácsony, de nekem nem volt semmi kedvem hozzá, egyedüli célom az volt, hogy Sonny ne érezze magát egyedül és olykor kicsit jöjjön ki abból a szürkeségből, amiben létezett, de ez nehéz feladatnak ígérkezett.
Suli után nem mentünk rögtön haza, hanem parkban sétáltunk és fagyoskodtunk. Ránk sötétedett, csak a frissen hullott hó világított az utakon és csend honolt mindenütt. Ballagtunk többnyire némán és meg-meg álltunk a padoknál, a fáknál vagy a most befagyott halastó hídjánál.
- Tegnap nagyon sokáig tartott a próba, meg szerettelek volna várni, de végül elaludtam. - szólaltam meg hirtelen és neki dőltem a régi híd kőkorlátjának.
- Miután a próba véget ért, elmentem Ogdenbe anya sírjához. - mondta erre Sonny.
Meglepődtem.
- Ha szólsz, szívesen mentem volna veled. Persze, értem ha magad szerettél volna lenni.
- Váratlan elhatározás volt, csak úgy felültem arra a buszra. Jó lett volna ha jössz, de ilyen későn édesanyád nem engedett volna el szerintem.
- Lassan téged sem fog, szinte minden nap éjszaka jössz. - ingattam a fejem.
- Tudom. Sajnálom. Sok gondot okozok. - mentegetőzött Sonny.
- Ez nem igaz. Anya csak nem akarja, hogy éjjelente kint mászkálj. Szeret téged és én is. Ezt ne felejtsd!- vágtam a szavába.
- Én is szeretlek.- Sonny gyengéden magához vont.
- Gyűlölöd a decembert ugye?- érdeklődtem szomorkásan, de ő megrázta a fejét.
Akkor láttam meg a csuklóján az újabb cigaretta égette sebhelyet és belesajdult a lelkem. Ám mielőtt szólni, vagy kérdezni tudtam volna, ő kezdett el mesélni.
- Még kisgyerek voltam és ugyanilyen hideg, havas decemberi este volt, mikor az apám kézen fogott és elvitt magával. Bejártuk a várost, sok kocsmába beültünk, ő ivott, nekem pedig egy sor édességet vett. Már majdnem felkelt nap, fáradt voltam és nagyon fáztam, mire haza értünk, de remekül éreztem magam. Anya viszont nem tudta, hova tűntünk és nagyon dühös volt apára, hogy csak úgy elmentünk. És persze vitatkozni kezdtek, ezzel elromlott minden, de az a nap mégis jó élmény volt.
Megszeppenve néztem őt, komor és falfehér lett. Elkapta a tekintetét az enyémről, a távolba pillantott, koromfekete haja teljesen elfedte az arcát, a szemét.
- Az egyetlen alkalom volt, hogy az apám törődött velem és nem ütött meg. - egészítette még ki és utána csak magába fordulva hallgatott.
- Bárcsak az ember ketté tudná választani az emlékeit, úgy hogy a rosszak törlődjenek és csak a jók maradjanak! Milyen könnyű lenne így, én is szívesebben emlékeznék úgy az apámra, mikor még velünk élt, arra a vicces és megértő emberre, nem pedig arra, akivé most vált, egy unszimpatikus nő bábjaként Logan-ben.- ábrándoztam, mert Sonny megérdemelte volna, ha csakis a jobb percek maradnak meg az apjáról.
Valamivel később a park kijárata felé mentünk, a hó elkezdett mind jobban szitálni, a téli homály még nagyobb lett, csak a közeli házak ablakainak világossága szakította meg a sűrű fehér látképet.
A régi vaskapunál pár ember álldogált nevetve, hangoskodva, nem sok idő kellett, hogy rájöjjünk, Justin, Chris és Aaron az, bár fogalmam sem volt, hogy mit keresnek ott.
- Ne...- suttogtam és egy pillanatra belekaroltam Sonny-ba, majd elengedtem őt és hátranéztem, hogyan tudnánk kikerülni őket, de addigra ők hárman észre is vettek minket és felénk igyekeztek.
- Azt hittem, sosem jöttök már ki. Mi tartott ilyen sokáig?- röhögött gúnyosan Chris.
- Mit akartok?!- érdeklődtem, de csak lenéző nevetgélést kaptam válaszképp.
- Csak nem zavarunk és esetleg szexeltetek a parkban, ti nyomorultak?- kérdezte Justin, ahogy megtorpant előttünk.
- Ezek ahhoz is bénák. - legyintett Aaron, miközben mindhárman fenyegetően közel léptek hozzánk. Félelem suhant át rajtam és talán el kellett volna rohanni onnan, de a lábaim a földbe gyökereztek. Sonny sem mozdult, mintha mind a ketten vártunk volna valamire.
A soha meg nem érkező csodára.
Chris és Aaron váratlanul és egyszerre vetette rá magát Sonny-ra és másodpercek alatt földre lökve rugdosni kezdték.
- Hagyjátok abba! - üvöltöttem és oda akartam ugrani, de Justin durván belém markolt.
- Veszélyes már ilyenkor a park, most majd megtanuljátok!
Chris és Aaron lábát láttam és rúgásaik nyomán a fagyott talajt szilánkokban a levegőbe repülni. A fehér hó érintetlenségét Sonny vére színezte át mélypirosra, ahogy fájdalmasan zihálva oldalra fordult, de a rúgások még így is érték és Justin nem engedte el a karomat.
- Te buta ribanc, azzal hogy leálltál ezzel a patkánnyal, a saját életedet tetted tönkre. De ami még rosszabb, hogy az enyémet is! Minden klassz lehetett volna! A rohadt életbe, pont ő? Mi a jó benne? Elárulod, miért csináltad? Velem kellett volna maradnod!- magyarázta ingerülten.
Nem hittem volna, hogy Justinnak még keserves emlékeket okoz a mi szakításunk, hiszen már Adrienne volt a barátnője és úgy láttam jól elvannak.
- Szeretem őt. - csak ennyit mondtam suttogva. Ez a vallomás a szívem legmélyéről, legőszintébb zugából jött és láttam, hogy Justin is elképedt. Soha semmit sem éreztem még életemben ennyire valódinak és talán a hangsúly, a vonásaim, vagy a kijelentésem megkérdőjelezhetetlensége hatott így rá, de egyszer csak már nem éreztem szorításának bilincsét magamon, csak lemondó megvetés villant meg az arcán.
- Hagyjátok azt a buzit! - kiáltott oda a két barátjának és az erőszak ütemes zajai abbamaradtak.
- Menjünk innen a francba. - adta ki a parancsot Justin és olyan sebesen húzott el az értetlen Chris és Aaron mellett, hogy alig bírták követni.
Ahogy eltűntek, gyorsan Sonny-hoz siettem és lerogytam mellé a hóba. Úgy feküdt, ahogy hagyták. Kapkodva vette a lélegzetet. A kabátja szét volt szakadva.
- Istenem! - dühös és elkeseredett könnycseppek tolakodtak szúróan a szemeimbe és elkezdtem sírni.
Ujjaim Sonny hajába túrtak és elsimogatták a homlokából az oda ragadt tincseket. Kisebb zúzódásai lettek, haragos vörös vért láttam az ajkán, állán elkenődve és cseppekben körülötte a havon.
- Nagyon megsérültél?- kérdeztem zokogva, mire ő megmozdult és finoman letörölte a könnyeket.
- Jól vagyok. Minden rendben. Csak ne sírj.- válaszolta kimerülten.
De Sonny elég rosszul füllentett és én sokáig nem tudtam abbahagyni a sírást, ahogy ő sem állt fel sokáig a hideg, jéggel fedett földről.
A hó közben csak hullott, mintha mi sem történt volna és a fagyos pelyhek összekeveredtek az újra és újra kicsorduló könnyeimmel.
***
Szerencsére anya aznap valami értekezlet miatt sokáig a munkahelyén volt, a testvérem meg a barátját szórakoztatta, így nem kellett magyarázkodni senkinek sem Sonny horzsolásai miatt. Az az este felzaklatott és nem akartam egyedül lenni, így éjjel vele maradtam a szobájában, mellé feküdtem és nem beszéltünk egy szót sem, csak néztük egymást, majd megcsókoltam sérült ajkát és ő is megcsókolt engem. Aztán levettem a ruháit és szeretettel simogattam végig minden heget, friss és régi sebet a testén, majd hagytam, hogy ő is levegye az én ruháimat. Azt mondta, gyönyörű vagyok és már nem is éreztem magam kínosan. Jó volt vele ezt csinálni és nem a szex miatt. A sérülékeny, sejtelmes közelsége miatt, a forróság miatt, ahogy a takaró alatt összeért a bőrünk. És egész reggelig vele voltam, nem is számolva a következményekkel, hogy anya akár ránk is nyithat.
Lassan tértünk napirendre Justinék parkbeli kegyetlen húzása miatt, pedig megjött a téli szünet, még több hóval és az ünnepi készülődéssel. Sonny nem került karácsonyi hangulatban, egy éve ilyenkor egy nevelőotthonban kellett töltenie az ünnepeket, az anyukája halála miatt, szóval teljes mértékben megértettem, hogy neki ezek a napok nem a felhőtlenségről szólnak. Újra többször felvetette azt, hogy itt kellene hagyni a várost, de ahogy eljött a szenteste és már nem került szóba.
Annak a karácsonynak szép, de meglehetősen szomorú volt a légköre. Különösen, hogy anya egy levelet adott át Sonny-nak, amit az édesanyja írt még halála előtt és megkérte anyát, hogy karácsony napján adja át. Nem tudom, mi állt a levélben, de eléggé felkavarta Sonny-t, még el sem olvasta, de már könnyes lett a szeme, csak szorította a fehér borítékot a kezei között. Persze egyikünk sem faggatta, anya megengedte, hogy kihagyja a karácsonyi vacsorát és visszamenjen a szobájába.
Aznap már nem is jött elő, és nem tudtam elbúcsúzni tőle, mert a húgommal másnap apámhoz utaztunk és néhány napig ott is maradtunk. Mikor visszajöttünk Logan-ből sem kérdeztem semmit a levél tartalmáról, úgy véltem, ez nem tartozik rám és Sonny majd beszél róla, ha akar.
Az év utolsó napján a rock klubban voltam, Sonny-ék felléptek és nagyszerű koncertet adtak. Olyan büszke voltam rá, mikor fent állt a színpadon! A hangja, a jelenléte elvarázsolt, órákig el tudtam volna hallgatni, de sajnos csak pár dal erejéig lehetett, mert jött a többi zenekar. Az estét végig a klubban töltöttük, megismertem az együttes tagjait, megnéztük az összes fellépőt, éjfélkor meg kint álltunk az utcán az italainkkal a fogvacogtató hidegben, a tüzijáték színpompás fényei alatt és azt kívántam, a következő évünk legyen nagyon boldog Sonny-val.
***
Mikor egyik januári nap hazaértem a suliból, Sonny szobájában ült egy üres papírlap felett. A kezében tollat tartott, de nem írt a papírra semmit.
- Új dal jár a fejedben?- léptem hozzá.
- Most nem. Kérvényt szeretnék írni egy ügyvédnek, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá. - felelt elgondolkodva Sonny.
- Miféle kérvényt?
Sonny sóhajtott, felállt az ágyról és az asztal fiókjából elővette az anyukája levelét. Átnyújtotta nekem és én végigolvastam. A levél soraiból a szívemig hatolt a szeretet és a féltés, amit Sonny édesanyja a fia iránt táplált. Az írás legvégén egy kérés szerepelt, Sonny anyukája szerette volna, ha a fia felveszi az apjával a kapcsolatot és meglátogatja őt a börtönben.
- El szeretnél menni az apádhoz?- döbbentem meg.
- Egy ideje terveztem már, de eddig nagyon messze, Floridában volt börtönben. Pár éve átszállították ide az állami intézménybe, de ügyvédi közbenjárás kell a látogatáshoz. - válaszolta Sonny.
- Biztos jó ötlet ez?- féltettem Sonny-t, nem akartam, hogy újra sebeket ejtsen rajta az apjával való találkozás, hiszen a régi idők szörnyűek voltak, az apja sok fájdalmat okozott neki minden értelemben.

Sonny bólogatott.
- Le kell zárni a múltat és meg kell bocsátani.
- Te képes vagy az apádnak megbocsátani? Gyűlölnöd kellene.- kérdeztem csodálkozva.
- Nem gyűlölöm őt és szeretném látni. Annyi év telt már el. - jelentette ki Sonny.
- Remélem megérdemli a jóindulatodat. - simítottam végig Sonny karján.
Január 15.-én megtartottuk Sonny tizennyolcadik születésnapját. Anya finom tortát készített és egy titkos ünnepséggel vártuk haza a próbáról. Nagyon meglepődött, zavarba is jött, a szemei könnyesek lettek. Mentegetőzött, hogy nem kellett volna fáradnunk, de mélyen belül biztos jól esett neki ez a meglepetés. Ahogy az ajándékait bontogatta valódi mosolyt láttam az arcán és annyira szép volt, az őszinte öröme úgy magával ragadott hogy csak ültem vele szemben a széken és megbabonázva néztem őt. Meg akartam fagyasztani a pillanatot, hogy örökre így maradjon minden.
Másnap hajnaltájt Sonny beosont a szobámba. Puha simogatása átfutott az arcomon, arra ébredtem. Sonny szeretettel nézett rám, de nem értettem, miért van ébren hajnalok hajnalán.
- Baj van? - kérdeztem félálomban.
- Ma nem megyek iskolába, mert találkozom az ügyvéddel, oda adom neki a kérvényt és időpontot egyeztetünk a látogatáshoz. - válaszolta suttogva Sonny.
- Akarod, hogy elkísérjelek?
- Nem, csak azt akartam, hogy tudd. - válaszolta erre Sonny.
- Rendben, majd azt mondom az iskolában, hogy beteg vagy.
- Köszönöm. - és Sonny belecsókolt a hajamba, majd éreztem, hogy felállt az ágyról és hallottam lépteit, ahogy az ajtó felé tartott. Akkor valamiért fel nyitottam a szemeimet és láttam, hogy még megállt a hajnali szürkeségben. A ruhái a megszokott fekete ruhák voltak, a haja eltakarta a sápadt arcát, de a teste most mintha törékenyebb és soványabb lett volna. A keze a kilincsen volt, de eltűnődve, gondolatokba mélyedve pillantott felém.
- Te vagy a mindenem, el sem tudom mondani mennyire nagyon-nagyon szeretlek, Emily.- mondta még és elcsuklott a hangja, de ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget.
Bólogattam, de a szemeim lecsukódtak. Még korán volt.
- Én is szeretlek, később találkozunk.
Aztán már csak az ajtó halk csukódását hallottam.
***
Mikor Sonny nem érkezett haza délutánra, még semmi rosszra nem gondoltam, sőt még akkor sem, mikor nem volt velünk a vacsora asztalnál. Azt hittem, az ügyvéddel való egyeztetés után próbára ment, ami elhúzódott. De az órák teltek és Sonny nem jött. Először anya kezdett el idegeskedni, úgy éjfél tájban és felhívta mobiltelefonon, de hamar rájöttünk, hogy a telefont nem vitte magával, mert a készülék Sonny íróasztalán hagyva csörgött. Anya odatelefonált a rock klubba, de aznap ott sem látták, próbáltuk megkeresni a bandatársai elérhetőségét, hátha ők tudnak valamit, ezért feltúrtuk a szobáját, de semmi infóra nem leltünk. Az aggodalom már engem is elborított, el akartam menni a próbaterem felé, hátha ott van valaki, vagy esetleg pont Sonny, de anya nem engedte, hogy éjszaka egyedül járkáljak, sőt aludni küldött, mert másnap tanítás volt.
Az aggodalomtól képtelen lettem volna lefeküdni, de nem akartam vitát, csüggedten léptem be a szobámba és ültem le az ágyamra, mikor észrevettem egy fehér borítékot az éjjeliszekrényemen, az ébresztőórám mögé téve. Biztos voltam benne, hogy napközben kerülhetett oda, mert reggel még nem volt ott. A borítékon Sonny hektikus írásával elolvastam a saját nevemet. Fájdalom hasított a gyomromba és összeszűkült a torkom, ahogy kibontottam a nekem címzett levelet.

Drága Emily!

Annyi mindent le szerettem volna írni neked, de most valahogy nem jutnak eszembe a megfelelő szavak.
Éget a szégyen, hogy nem búcsúzom e tőled személyesen, de képtelen vagyok rá. Egy gyáva szemét vagyok, amiért ezt teszem, hogy hátrahagyok mindent és nem magyarázom meg miért. Mióta az életem része vagy, arra vágytam, hogy együtt megyünk el a városból, de az én kudarcomat és menekülésemet a valóságtól, rád erőltetni önzőség lett volna. Neked be kell fejezned az iskolát, hogy megvalósíthasd az álmaidat és hogy újakba kezdj. Nekem most csak egy álmom van, hogy ne gyűlölj! De nem csodálkoznék, ha ezt éreznéd.
Mikor anya meghalt, azt gondoltam, nincs értelme semminek és én is meghaltam vele együtt lélekben. Csak idő kérdése volt, hogy utána menjek. Vágytam és terveztem a halált, de neked köszönhetően mégsem tettem meg.
Hálával tartozom...és annál ezerszer többel...Köszönök mindent, hogy nem hagytál elveszni és nem engedted, hogy a mélybe zuhanjak, hogy megértettél, meghallgattál és kiálltál értem, hogy velem voltál, elhalványítva az önpusztítást és a magányosságomat.
Nem érdemeltem meg, ez egyértelmű.
Sajnálom a csalódást, amit okoztam.
Nem a csillagok hazugok, hanem én.
De egy igazság van, amit most biztos nem hiszel, hogy mindennél jobban szeretlek!!!
A fiókban hagytam néhány feljegyzést, mind neked írtam üres óráimban, vagy éjszakánként, mikor nem tudtam aludni. Ha szeretnéd, olvass el minden héten egy oldalt. Nincs mentség a tetteimre, de talán kicsit jobban megismersz a sorok által és mire a végére érsz, jelentkezni fogok. Erre megesküszöm. És itt leszek, ha még akarsz rólam hallani.
-Sonny-

Sonny elment?! Fogta magát és itt hagyott? Ledermedve futottam át újra és újra a szavakon, mondatokon, amik összemosódtak a szemem előtt, majd kihúztam a fiókot és egy rakás fehér papírlapot láttam meg gondosan odakészítve.
Miért nem beszélte ezt meg velem? Miért nem engedte, hogy eldöntsem, akarok e vele menni, vagy sem?
Hol van most és merre tart?
Istenem, Sonny! Szeretlek és veled akarok lenni!
Sokkos és tehetetlen harag perzselte végig mindenemet, kikaptam a papírokat a fiókból és dühösen földre hajítottam mind. Majd kitört belőlem a zokogás.
Sonny, mihez kezdjek most nélküled?
Anya rontott be döbbenten, kezében egy cetlit tartva, amin néhány sor állt.
- Ezt most találtam a szobámban, Sonny írta elnézést kér és megköszön mindent. Olyan mint egy búcsúlevél. Itt valami nincs rendben, hívom a rendőrséget! - dadogta és csak akkor vette észre hogy a szememet törölgettem, miközben bánkódva szedtem össze a szétdobált papírosokat.
- Te sírsz? - hökkent meg.
- Én is kaptam levelet.- szipogtam válasz helyett és visszatettem a jegyzeteket a fiókba.
- Kiderült, hogy hol keressük Sonny-t?- kérdezte anya türelmetlenül.
- Nem. Csak azt tudom, hogy Sonny egy időre elment a városból. Talán úgy érezte, nem egészen tartozik ide, vagy felejteni akart, mert túl sok rossz esett meg vele.
- Amit tudtam megtettem, fiamként szerettem...- értetlenkedett anya.
- Persze, de nehezebben birkózott meg a terhekkel, mint azt feltéteztük. Sok keresztet cipelt, az anyukája betegégben meghalt, az apja kiskorában durván bántalmazta, az iskolában meg ott volt Justinék évek óta tartó piszkálódása és sajnos volt köze a Mr. Brown ügyhöz is...Lehet távolságra van szüksége. - soroltam sírástól akadozó hangon.
- Szent ég, szegény fiú! - csóválta a fejét anya.
- Pedig nekem tudnom kellene mi van vele, mert ő nem csak egy srác, akivel egy fedél alatt élek, Sonny a szerelmem. - bukott ki belőlem a régóta titkolt igazság és megtelt a szívem forró érzésekkel, mint mindig, ha Sonny-ra gondoltam.
- Te meg Sonny? Együtt vagytok?- anya arcán csodálkozás lobbant fel.
- Nyár óta. - tettem még hozzá ábrándos mosollyal.
Anya leült mellém az ágyra és átkarolt.
- Nahát és miért nem mesélted eddig?
- Fogalmam sincs. - vontam vállat bizonytalankodva.
Anyának mindent elmondhattam, én sem értettem, miért most fedtem csak fel ezt.
- Örülök neki, nálad jobb barátnőt nem is kívánhatnék Sonny mellé.- mondta anya.
- Nagyon-nagyon szeretem őt. És ő is szeret engem! Érzem, ebben egy kis kétségem sincs! Szeret, csak most ezt az utat látta jónak. A nehéz élete ellenére Sonny nem mindennapi, gyönyörű lelkű fiú! - bólogattam.
- És mit gondolsz, vissza fog majd jönni?- tette fel a kérdést anya.
- A levelében azt ígérte. - motyogtam leverten.
- Akkor tehát vársz rá?- kérdezte anya.
Könnyes lett a szemem és kilelt a hideg.
- Igen, várok rá...
***
Az életem napjai Sonny nélkül lassan ballagó agóniának hatottak. Teljes ürességet éreztem, elvesztettem magam mellől azt, aki a támaszt nyújtotta nekem és akivel én is törődhettem. Mikor elhaladtam Sonny árván maradt félszobája mellett, összerezzentem belül és rám tört az elkeseredettség, az egyedüllét. Éjjelenként gyakran álmodtam róla, nappal pedig sokszor gondoltam rá. Ha otthon voltam és neszt hallottam, felkaptam a fejem, a szívem megdobbant és azt reméltem Sonny jött vissza. Ám minden alkalommal csalódnom kellett.
Sonny feljegyzései ambivalens érzéseket hívtak elő belőlem. Nem tudom, mikor volt ideje és ereje megírni ezeket, de szemeim előtt álmatlan, feszült éjjelek derengtek fel és Sonny ahogy az ágyán ülve rendületlenül ír. Sok-sok oldalt. Rengeteget. Mindet egyforma fehér lapra. A hozzám szóló szép és érzelmes sorokon keresztül pedig közel véltem magamhoz őt és átéreztem a sokszor sötéten kusza gondolatait. Néha szívet melengető volt Sonny sebezhető naívsága, szeretetéhsége, máskor sírtam azon, amiket leírt, mert annyira szomorú és elhagyatott volt. Gyakran romantikus volt, amit a papíron láttam, olykor pedig ijesztő.
Persze akadtak napok, amikor dühös voltam és a jegyzetek olvasása sem nyugtatott meg. Azonnali válaszokat akartam és haragudtam Sonny-ra, úgy véltem, cserben hagyott. Ez különösen akkor volt így, mikor Justin és a barátai mondtak rám valami sértőt, vagy az érettségire való felkészülés heteiben, de aztán a rossz érzelmek elpárologtak belőlem és újra csak a szeretet maradt a bizakodással karöltve. Reméltem, hogy Sonny jól van és rendben megy az élete. Sokat aggódtam érte, bíztam abban, hogy egy nap újra láthatom, ölelhetem. A hiánya fájt, de még erősebbé tette a szerelmemet iránta.
Hát vártam rá kitartóan és minden héten egy újabb papírlapot húztam elő az éjjeliszekrényem fiókjából, hogy elolvassam.
Véget ért a tanév, letettem az érettségit. A diplomaosztómon apa, anya és Julieth voltak jelen és büszke tekintettel figyelték, ahogy átveszem a bizonyítványt. Boldog voltam, hogy a családom eljött, de hiányérzet gyötört és mit nem adtam volna, ha Sonny is feltűnik ezekben a perceben, de az a szék, amit titokban neki foglaltam az alkalomra, üres maradt.
Nyár közepe volt, tombolt a hőség mikor elolvastam az utolsó oldalt is tőle, de Sonny mégsem érkezett meg, hiába vártam. Hosszúnak tűnő hetek vánszorogtak a nyár vidámságát befedve, képtelen voltam bármire, nem tudtam önfeledten kirándulni, vagy szórakozni, pedig Julieth többször hívott, de le voltam bénulva. Átjárt a keserűség, csak sírtam és várakoztam, de a kétségek mind jobban kezdtek kínozni. Akkor éreztem először azt, hogy Sonny esetleg mégsem tér vissza hozzám. És nem tudtam, hogy kezeljem ezt, hogyan legyek úrrá a romhalmaznak ható életemen és a szívemben jelen lévő szerelmen.
Aztán egy nap, mikor a nyári munkából hazajöttem, anya sejtelmes mosollyal nyomott a kezembe egy levelet, amin nem szerepelt feladó, de Ogden város pecsétje volt rányomva. A szívem fájdalmasan nagyot dobbant, mikor realizáltam Sonny kézírását. Remegő lábakkal, könnyek között siettem a szobámba és bontottam ki a levelet, amire már időtlen idők óta vártam.

Drága Emily!

Itt Sonny.
Zavarban vagyok, ezért most azt hiszem, nem lesz túl hosszú ez a levél. Nem is tudom, mit írhatnék, pedig szeretek levelet írni. Főleg neked.
Remélem jól vagy. Biztos nagyon sok minden történt veled az elmúlt hónapokban.
Én megvagyok, pár hónapig Salt Lake City-ben laktam, de nem rég visszaköltöztem Ogdenbe. Már van munkám is, estenként pedig egy együttesben játszom heti néhány alkalommal. Én vagyok az énekes, de tanulok gitározni is. A környékbeli kisvárosokban szoktunk fellépni.
Jövő héten Ogdenben lesz koncertünk.
Küldök egy jegyet.
Látni szeretnélek és beszélni veled.
Nagyon nehéz volt nélküled és nem telt el úgy óra egy napból, hogy ne gondoltam volna rád.
Szeretlek (jobban, mint ahogy látszik).
- Sonny-

A borítékban ott volt a belépőjegy is, aminek érdekes mintáin, színein sírdogálva elméláztam. Boldog és sokkos voltam egyszerre ettől a fura és szűkszavú levéltől. A hosszú oldalakon át írt jegyzetek után szokatlan volt és nem tudtam megállapítani magamban, hogy erre vágytam e, de nagyon megnyugtatott, hogy Sonny-val nagyjából minden rendben, ez volt a legfontosabb. És természetesen én is találkozni akartam vele, semmivel sem lehetett volna visszafogni.
***
Jó párszor eljátszottam magamban, milyen lesz annyi idő után ismét megpillantani Sonny-t. Izgatottsággal, félelemmel és érzelmek heves hullámzásával teltek a napok, hol lassabban, hol gyorsabban.
Aztán szombat lett és én ott álltam egy kis ogdeni rock klub előtt neonlámpák és parkoló autók között. Gyomromban ideges fájdalommal pillantottam a bejáraton át szállingózó emberekre. Bentről már hallottam a dob és a gitárok játékát, így erőt vettem magamon, legyűrtem az félelmemet és én is beléptem. Sötétségbe villanó színes fények fogadtak, megmutattam a jegyemet és az embereket kerülgetve a színpad felé közeledtem, a szívem egyre gyorsabb és nyugtalanabb dobbanásaival a zene ütemének lüktetésére.
Majd megláttam a félhomályban úszó színpadon Sonny-t és földbe gyökerezett a lábam. Annyi hónap után hihetetlen volt, hogy most itt van pár méterre tőlem! A látvány és a helyzet emlékek sokaságát hozta felszínre és visszavitt az első koncertélményemhez, amikor teljesen megszédített, más dimenzióba repített Sonny színpadi fellépése. Most is leírhatatlan volt. A dalok mondanivalója, mintha megszólított, rólam szólt volna.
És egyszer csak valóban rólam szólt.
Az egész színpad elsötétült, csak egy halványsárga lámpa adott fényt és Sonny halkan megszólalt, míg a háttérben a gitár hangja egy lassú dalt kezdetét sejtette.
- A következő dal címe Emily és a legnagyszerűbb lányról szól a földön. Remélem egyszer bebizonyíthatom, mennyire sokat jelent nekem .
Öngyújtók villantak körülöttem, a megdöbbenés belém fagyott. Nagyon szürreális volt, ahogy hallottam a nevemet, a dal pedig gyönyörű volt, nem hittem volna, hogy valaha ilyen történik velem. Éreztem Sonny hangjában a gyengédséget, ami letaglózott és beszivárgott a szívembe. Legszívesebben azonnal oda szaladtam volna hozzá, de meg kellett várnom a koncert végét.
Már a következő banda játszott, mikor láttam, hogy Sonny együttesének tagjai szétszélednek a klubban, a bárpulthoz, vagy a színpadhoz. Sonny is ott volt velük egy darabig, majd kisétált a klub elé és én egy bátorságot adó ital után azt éreztem, hogy utána kell mennem.
Fülledt, sötét éjszaka volt, ahogy kiléptem a zajos helyiségből. Úgy vert a szívem, hogy azt hittem kívülről is hallható, az idegességtől forró volt az arcom.
Megálltam Sonny-tól néhány lépésre és ahogy titokban néztem őt, a pillanataink cikáztak a fejemben, rosszak és jók egyaránt, Sonny csókja, mosolya, a bánata, amit el akartam űzni, az iskolai kegyetlenkedések, a bosszú Mr. Brown házánál, a fájó titkok, az egyre szorosabbá váló kötelékünk, majd a hónapokon át tartó hiánya.
- Sonny! - a meleg ellenére is fáztam, ahogy a nevén szólítottam.
Összerezzenve fordult meg és nézett szembe velem. Mély döbbenet ült az arcán.
- Emily...Istenem, milyen gyönyörű vagy! Százszor elterveztem, mit mondok majd neked, ha itt leszel, és mit teszek, hogy a szívem ne ugorjon ki a torkomon és hogy ne eredjenek el könnyeim a viszontlátás örömére. Most mégis...- a hangja reszketett.
- Tudom, nem könnyű most beszélned...Régen találkoztunk, én is hónapok óta vártam erre.- kezdtem bele, de nekem is nehezen váltak szavakká az össze-vissza gondolataim.
- Én is vártam...hogy legyen bennem végre bátorság visszatérni. A lelkem mélyén féltem, hogy nem jössz el. - Sonny élénk csillogású szemeiben a kétkedés villogott.
Akkor néztem meg jobban, mert a színpadon homályosan láttam csak. A haja kicsit hosszabb lett, de különben minden változatlan maradt és ő ugyanaz a Sonny volt, aki azon a januári napon összetörve a gyásztól, sápadtan és hótól vizesen jött a házunkba és beköltözött apa egykori dolgozószobájába és ezzel együtt a szívem zugaiba is. Még mindig pont olyan megfogalmazhatatlan hatást gyakorolt rám, mint az első pillanatban.
- Ilyen eszembe sem jutott, de tényleg nem egyszerű itt lennem...- ismertem el.
- Nekem sem. Ha megkérdeznéd, miért mentem el, nem tudnék rá válaszolni, túl zavarodott voltam, de már akkor tisztán éreztem, hogy hatalmas hibát vétek, mikor elhagytam a házatokat. - vallotta be Sonny.
- Most már mindegy, az idő kerekét nem forgathatjuk vissza, csak előre tekinthetünk. És remélhetjük, a jövő tartogat jót számunkra is. Az apádhoz bementél végül a börtönbe?- kérdeztem, mire Sonny meglepve rázta a fejét.
- Nem voltam rá egyedül képes, nem haragszom apára, de még nem vagyok kész a találkozásra. - és komorrá vált az arca, gyorsan témát is váltottam.
- Az igazat megvallva, nagyon furcsán érzem magam, hogy írtál rólam egy dalt...
- Minden koncerten elénekeltem eddig, de nem sok esélyt láttam arra, hogy egyszer majd meg is hallod. - vélekedett Sonny bánatos mosollyal.
- Hát eljöttem és ez azt jelenti, még mindig érdekelsz. - vágtam a szavába, mire egy félénk, hitetlenkedve lesütött tekintet volt a reakció.
- De ha most azt mondom, szeretlek, elhinnéd? Nem hiszem, pedig minden percemben szerettelek és ez a szerelem lángolt, elégetett. Soha nem kellett volna elmennem tőled! A saját hibámból nem mutathattam meg neked mit érzek, és rettegtem, hogy erre már nem is lesz lehetőségem, mert látni sem akarsz. Nélküled széthullottam és szenvedtem. Mert te vagy az egész világom és hiába voltam Salt Lake City-ben, vagy Ogdenben, csak nőtt a magányom. Rájöttem, hogy a kérdésekre, amik előttem voltak, csakis nálad találhatok megoldást. Te vagy a válasz. Te, aki az összes rossz pillanaton átsegítettél. És a szívedet adtad az enyémért cserébe. Nincs hozzád fogható Emily. És nincsenek szavak, vagy dalszövegek, amivel kifejezhetném, milyen érzéseim vannak irántad. De ha életem végéig vezekelek, sem érdemlem, hogy megbocsáss!
- A legtöbb rossz döntést ki lehet javítani. - vélekedtem.
- Tényleg így gondolod? - kérdezte reménykedve Sonny. de továbbra is a betont bámulta.
- Nem lennék itt, ha más lenne a véleményem. Mióta elmentél a hetek hosszúak voltak és nem igazán derűsek, többször sírtam és sokszor dühöt éreztem, amiért így alakult, de sosem haragudtam igazán. Minden egyes feljegyzésed elolvastam, azok a jegyzetek a részemmé váltak és szinte testközelből éreztem a fájdalmat, amin átmentél. De éreztem valami mást is, ami megrendíthetetlen volt. A szerelmedet, ami, ha csak a betűkön keresztül is, de a papírról elért a lelkemig. És a saját bőrömön tapasztaltam meg egy leckét, hogy arra, ami valóban fontos, megéri várni. Szóval nem akarok már hátranézni, örülök, hogy visszakaptalak és nagyon boldog lennék, ha megölelhetnélek, ha te is megölelnél és ha most már maradnál...
Akkor már a karjaimba zártam Sonny-t, aki megilletődve ölelt szintén erősen magához. Éreztem a rezzenéseit, a sebesen dobbanó szívét és gyors levegővételeit. Jó volt újra ilyen közelségben lenni hozzá.
- Szeretlek Emily. Örökre maradok! - suttogta és ajkai a hajamat, majd óvatosan a számat súrolták.
Ezer százalékig biztos voltam benne, hogy Sonny többet nem megy el tőlem. És továbbra is így fog szeretni. Vagy ennél is jobban.
Elhittem, hogy így lesz, mert ez egy szerelmes ígéret volt. Tőle.
És ennek a szerelemnek a tanúi most már minden áldott éjszaka az én általam egykor hazugnak vélt, de valójában nagyon is igaz csillagok lesznek.

Just autumn

A tököm ki van a kábel szolgáltatóval, a héten másodjára játssza el, hogy se net, se tv órákig. De azért a havi díjat szépen felemelték...

Jó hétvégét mindenkinek az idő itt béna, sötét van és eseget is az eső. És a fejem is fáj, meg a gyomrom is, mert mindent össze vissza eszek :/

Pasimnak intézek épp egy mobilt, mert az övé pár hete elromlott és most egy haver kölcsön mobilját használja. Nem szoktam neten vásárolni és idegenekkel üzletekbe bonyolódni, de most muszáj. 

A delikvens nem volt túl kommunikatív, egyszavas válaszokat adott, mindent úgy kellett kihúzgálni belőle. Megnéztem a fickó profilját, mégis tudjam kivel van dolgunk, de egy kép sincs fent neki, viszont a telefon olcsó és jó állapotú, arról van kèp. Amúgy se barátkozni akarok. 

Szerencsére a telepen lakik ő is egy buszmegallónyira. 

Majd pasimmal együtt elugrunk hozzá jövő hét elején. Még várok egy másik emberkétől is választ, de két napja küldtem a kérdésem, szóval nem tudom mi lesz.

Tegnap összeakadtam J. kishugával E.-vel, aki nem is kicsi már, pár napja múlt 17 éves. És annyira gyönyörű nővé lett, bár mindig is szép volt. A sulijában ő valami sulis tánccsapat vezetője, meg amúgy évek óta hip-hopozik, szóval nagyon menő és népszerű. Amilyen kb. én is akartam lenni, de általánosban én voltam a nagybetűs lùzer, akibe az kötött bele aki akart, közèpsuliban már voltak nálam rosszabbak (meglepő mi?), meg pasizgattam, buliztam, ott volt H., meg A., de azért utamba jött sok köcsög, viszont azért megvédtem magam. Persze belül tré volt ha valaki szemétkedett. 

Visszatérve E.-re jó volt látni és megfordult a fejemben, hogy megkérem őt, tanítson pár tánclépést, de nem mertem. Ha valaki, akkor én abszolút antitalentum vagyok a tánc téren, mert még az alsós tánc csoportból is kibaszarintottak annyira falábam van. Ehh...

K. is hívott és majd két órát dumáltunk, szerintem tavaly ősz óta nem beszéltünk. 

K.-nak van most egy pasija, aki Sheffield-ben él K.-tòl 4 óranyira, így havonta csak egyszer találkoznak. Mondjuk abba sem sok köszönet van, mert K. pszichopata exe kukkolja őket és múltkor is összecsikargatta a gyerek autóját. De nem teng túl a love, mert ezt a kapcsolatot K. amúgy sem veszi komolyan, ugyanis valami jósnő szerint majd csak 2024 év végén jön érte a nagy ő...

Aztán szó esett még bolygó állásokról, alsó és felső házakról, meg ilyenekről de én ott már elvesztettem a fonalat.

Kedvelem K.-t, de az ő gondolkodása az enyémtöl eléggé eltér, meg én nem vagyok ilyen ezoterikus vagy milyen beállítottságú. De hát megértem, valamiben hinni kell...

Ja meg csevegtünk a hízásról is, K. azt mondta az utóbbi időben vagy 15 kilót hízott és hogy őt ez nem érdekli, mert az evés teszi mostanában csak boldoggá (és a fickó?). 

Mondjuk jó dolog az evés tényleg, de engem idegesít, ha nem jön fel rám rendesen a nadrágom, meg szorít. És ez elő szokott fordulni velem, ha kicsit jobban elengedem magam. Viszont mindjárt itt a szülinapom:D

Szóval teszek a rozmár testre és tortázni fogok!

Note to self (Sonny Moore/OFC)

Anyámnak öt találata van a lottón! Mondjuk öt különböző szelvényen :S

Nyomott vagyok, meg feszült is. Jó lenne kevésbé lehangoltnak lenni, de most ez van. Különösebb okom most nincs rá, a szokásos pénzügyi szarsagokon kívül, így próbálom majd összekapargatni magam. 

Nézegettem munkákat, de hagyjuk is, hogy milyenek vannak. Egyik-masik munkáltató szerint az a helyénvaló, hogy a melóhelyeden kellene élned az életedet :S 

Ribi2 segítséget kunyerált tőlem a hely-en, amit aztán elfelejtett megköszönni (jellemző).

A szomszéd hétvégén adott sütit, aminek pont olyan íze és illata volt, mint amilyet apai nagyim csinált mikor meglátogattuk a kis falujában :( Már csak az a tipikus forró tea hiányzott mellőle, amivel azóta sem találkoztam, de már amúgy nem is szeretem a teát, viszont azt tuti meginnám. Csak kaphatnék még egy bögrével belőle.

És itt van kínosan béna kis törikém harmadik része. Még mindig ambivalens ahogy hat rám. Magát a sztorit asszem szeretem, az akkori punk, grunge, emo, rock stb. zenéket szintén, a sulis bántások és a sok seggfej ellenére a tinikort is szerettem. Színes hajak, elvont, néha merészebb cuccok, körömlakk és parfüm mánia, zenecsatorna non stop, italozások és csavargások, nevetések, titkos szerelmek, barátnők...az a feeling...tudjátok...
Aputest volt itt a nagy fekete felhő, így ezer év távlatából már tisztán látszik. Őt kellett volna kihagynom, de most már tök nyolc nem?!

Angst, fluff, romance, dark past, true love stb.

Note to self

Ch.03: You and me ought to hurry, heaven in the glitter is for real

A tanév befejeződött, megvolt a bizonyítványosztás, berobbant a nyári szünet a hőséggel és a vakáció semmittevésével. Nekem pedig olyan káoszban volt az életem, mint még soha! Justin nem állt velem szóba, helyette mással enyelgett, ami már nem különösebben izgatott, viszont majd belehaltam a szégyenbe, azzal kapcsolatban, amit Sonny-val műveltem. Sokszor azt gondoltam, olyan voltam, mint egy utolsó ribanc és ez felháborított, máskor meg visszaidézve az érintéseket, a nyögések hangjait, a szenvedélyes csókokat, azt gondoltam, wow, igazán forró volt, persze elítélendő, de akkor is tetszett, még ha csak mélyen magamnak vallottam is be.
Mindezek ellenére torokszorító volt naponta látni Sonny-t és egy házban tartózkodni vele, szerettem volna valahogy felhozni a témát, talán neki is voltak kérdései, gondolatai ezzel kapcsolatban, de csak néztünk egymásra szégyellősen. Aztán jött apám, hogy a testvéremmel együtt pár hétre elcipeljen minket Logan-be. Semmi, de semmi kedvem nem volt ehhez, főleg megismerni az új barátnőjét és azt nézni, milyen boldogok, de nem volt apelláta. Így töltöttem el három dögunalmas és feszültségekkel igencsak teli hetet náluk. Annie, apa barátnője nem volt túlzottan szimpatikus és mi sem neki, szeretett parancsolgatni és mindent jobban tudott. Egyfajta riválist látott bennünk, egy szálat, ami a múlthoz köti apámat. És jobb szerette volna, ha apa az ő két gyerekét pesztrálgatja. Apa sokat dolgozott, csak este láthattuk, akkor már fáradt volt és nem nagyon ért rá velünk lenni, így elég egyhangúan teltek a napok. Majd mindennap felhívtuk anyát és kicsit remegő gyomorral, de érdeklődtem Sonny felől is. Anya azt mondta, sokat próbál az együttesével és mellette még valami nyári munkát is végez, így alig találkoznak. Julieth persze rögtön lecsapott a kérdésemre és provokatívan vihogva vádolt meg azzal, hogy valószínűleg hiányzik nekem Sonny és azért kérdezgetek a hogyléte felől.
- Láttam, milyen szemekkel bámul rád és amikor te is ránézel a reggeliző asztalnál, na az kész love story! Bejöttök egymásnak ez biztos!
Vehemensen tagadtam, de titkon jól esett, hogy Julieth szerint Sonny érezhet irányomban valamit. Mert igazság szerint nekem voltak érzéseim...már kora tavasz óta és ezek az érzések mind megfejtésre vártak. A logan-i napokat így az álmodozás tette ki, hogy majd visszatérek Smithfield-be, Sonny átölel, megcsókol és ezzel mindenre választ ad.
***
Mikor hazaértünk Logan-ből, anya már az ajtóban közölte, hogy Justin többször keresett telefonon és azt kérte, hívjam vissza. Ezt furcsálltam, mert a mobiltelefonomon egyetlen hívást nem kaptam tőle, pedig azon akár elérhetett volna. Rögtön belém nyilallt valami keserűség, de miután kipakoltam a holmimat a bőröndből, felhívtam. Tárgyilagos volt, jéghideg, de találkozni akart másnap. Éreztem, hogy ebből semmi jó nem fog származni és legszívesebben megkértem volna, hogy szakítson inkább velem a telefonon keresztül, de végül persze belementem egy találkozóba, azzal nyugtatva magam, hogy ennek a beszélgetésnek előbb-utóbb el kell jönnie és akárhogy is, de mindketten megérdemlünk egy személyes lezárást.
A parkban találkoztunk, morbid módon épp annál a padnál, ahol az első randink is volt. De most úgy álltunk egymással szemben mint akik nem ismerték sosem a másikat és zsibbadtságot éreztem, de semmi mást. Nem voltam ideges, sem szomorú, azt hiszem a magam módján végleg elengedtem már Justint.
- Hogy telik a nyár?- kérdezte Justin.
- Egyelőre átlagosan, az apámnál voltunk Logan-ben, semmi extra. És neked?- kérdeztem vissza, bár nem értettem, mire ez a nagy udvariaskodás.
- Nekem remekül. Minden nap egy kaland, hol strandolunk, hol kirándulunk, esténként buli hajnalig. Adrienne mindenben partner.
Mélabúsan biccentettem.
- Oké, remek. Akkor legyetek boldogok. Ezt elmondhattad volna telefonon is.
- De a szemedbe akartam és azt is, hogy egy szemét szuka vagy, amiért becsaptál! - csattant fel ekkor megvetően Justin.
- Nem értem miről beszélsz. Mikor csaptalak be?
- Pontosan nem tudom. Csak azt hogy átvágtál. Már akkor szerelmes voltál az emo csótányba, mikor még velem együtt jártál.
Elsápadtam Justin feltevéseitől.
- Honnan veszed ezt?
- Aaron, Chris és a lányok mondták...
Kicsit gúnyosan megforgattam a szemem.
- Ja, hogy ők..hát ők aztán csak tudják...a kezdetektől nem bírtak engem és téged is folyton le akartak beszélni rólam.
- Na és azért én sem vagyok vak! Minden körülmények között védted, soha egy sértést nem mondtál rá és nem nevettél a vele kapcsolatos poénjainkon. Később már nyilvánosan is szóba elegyedtetek, meg hellyel kínáltad az ebédlőben, randikat mondtál le, hogy vele lehess, pár haver látott a bandája koncertjén, hazudtál, csak hogy a közelében tudd magad. Azt hittem nem láttam a tekintetedet, az arcvonásaidat, mikor megpillantottad? Az érzelmeid világítottak mint egy rohadt nagy fáklya! Mostanában másféle ruhákat kezdtél viselni és egy ideje a hajadat is másképp hordod...
- Nevetséges...- hördültem fel.
Justinnak elment az esze, mik ezek a buta vádak?!
- Csak nézz magadba Emily! És mond ki, hogy ha nem így van! - csóválta a fejét Justin.
Gyorsan megpróbáltam összefoglalni a véleményemet, hogy a cáfolatokat Justin elé tárhassam, de inkább önvizsgálatot tartva lemerészkedtem a gondolataim mélyébe. Sonny fájó gyötrelmeken ment át, sajnáltam az édesanyja halála, a Brown ügy és az iskolai bántalmazások miatt, rokonszenveztem is vele és nem akartam hogy Justinék szekálják. Sosem zavart, nem volt nekem kínos, mikor a suliban beszélgettünk, sőt örültem, ha szóra bírtam és eltűnt róla az ideges bánatosság. Tetszett, ha mosolyog, még ha nagyon ritkán is csinálta. Igen, füllentettem néha, hogy elmehessek a koncertekre, ahol ő énekel és tényleg szerettem ha a közelemben van, mert fura mód jó volt. Titokban rá-rápillantani hasamban verdeső pillangókkal. Arra viszont sosem figyeltem, hogy milyen holmikat veszek fel, a hajam sem érdekelt, de olykor a tükörbe pillantva tényleg eszembe jutott, Sonny mit szólna hozzá. És ez csak egy Sonny-ról szóló eszmefuttatás volt, ami foglalkoztatott. Sok-sok kusza és érthetetlen elgondolás, ami a végén folyton Sonny felé kanyarodott, hogy milyen sokat jelent számomra. Azt hittem ezt csak én tudom, nem gondoltam volna, hogy kívülről is látszik...
Végül mégsem mondtam semmit. Justin egy sokszor bántóan nyers alak, de lehet hogy most az egyszer igaza volt. Talán ez szerelem? Vagy olyasmi? És ez kellett, hogy ráébredjek, mit és kit akarok? Belátó mosoly szaladt a számra.
- Te jó ég, és ezen még mosolyogsz is? Gusztustalan. - dühöngött Justin.
De erre sem reagáltam, már nem volt értelme.
- Ha végeztünk, akkor mennék. További kellemes nyarat. - mondtam még és sarkon fordulva ott hagytam őt, az egykori közös padunk és az élénkzöld lombok alatt.
***
Éreztem, hogy Sonny otthon lesz, előző nap, mikor hazaérkeztem Logan-ből, csak késő este jött, így nem is találkozhattam vele. De most izgatott szívvel, kimelegedve nyitottam be a házunk ajtaján és rögtön szembe is találtam vele magam. Olyan jó volt látni őt! Fekete ruhák, fekete haj, sápadtság, csillogó szemek, az a megnyugvás, amit éreztem, ha mellette vagyok. Hiányzott. Nem tudtam nem mosolyogni.
- Szia. - köszönt meglepetten.
- Szia. Régen láttalak. Remélem jól vagy. Anya mesélte, hogy sokat próbálsz a bandával és nyári munkán is vagy...- hadartam egyszerre lelkesen és idegesen.
- Igen. - helyeselt Sonny.
Hirtelen belém hasított, amit nem is olyan régen csináltunk és megint a szégyen kezdett emészteni, éreztem a pírt elhatalmasodni az arcomon.
- Figyelj, bocsánatot szeretnék kérni, borzasztó voltam és rád másztam, ha lehet így mondani! Ez elfogadhatatlan. - kezdtem bele.
- Megbántad?- kérdezte Sonny.
- Mindketten sérültek vagyunk ezen a téren, szóval nem így kellett volna és nem kifogás, hogy ittam. Gőzöm sincs, mi játszódott le az agyamban. De nem bántam meg és nem állítom, hogy nem tetszett, mert nagyon is jó volt, csak én nem ilyen vagyok...Ne haragudj...- dadogtam szánalmasan.
Tény, hogy amit tettem az undorító volt, de ami történt, az gyönyörű...Mert vele csináltam...
Láttam, hogy Sonny elmerengett, aztán mikor rám nézett az őszinte fények a szemében igazabbak voltak, mint valaha.
- Életem legszebb élménye volt.
Erre nem készültem fel, a kijelentés elnémított.

- Köszönöm...Kezdhetnénk új lapokkal, én szeretnélek megismerni közelebbről, már elég régóta. - csak ennyit sikerült kinyögnöm zavarodottan.
Éreztem hogy Sonny óvatosan megfogta a kezem. Rögtön boldogan viszonoztam az érintést. Akkor azt gondoltam mennyire jó így vele és bárcsak örökké tartana. Elárasztott a reménykedés, hogy ez lehet valami nagyon jó kezdete.
- Én is szeretnék együtt lenni veled, Emily. Ha meglátlak, vagy rád gondolok, forróság árasztja el a szívemet.- mondta halkan és félénken, de örömöt pillantottam meg rajta.
Az a nyári nap volt a dátum, amit ha reménytelenül romantikus kislány lennék, rózsaszín szívecskékkel rajzoltam volna körbe a naptáramban.
Egy valódi kapcsolat Sonny-val...kicsit hihetetlennek tűnt még mindig, de igaz volt. Izgalmas lopott csókok, ölelések, mikor senki sem látta, a takaró alatti kézfogások a nappali kanapéján esti filmnézések alatt, egymásnak suttogott szép szavak lefekvés előtt. Julieth persze hamar rájött mi folyik köztünk és viccelődött is, hogy előre megjósolta, de megígérte, hogy anyának nem szól. Nem tudom, miért féltem beavatni anyát ebbe, hiszen Sonny anyukája a legjobb barátnője volt, gondolom örült volna, mégsem árultam el neki még, vártam a megfelelő pillanatot.
Közben közelebb kerültünk egymáshoz szex terén is. Még mindig nem értettem miért rakják az emberek a testiséget a legelső helyre, mikor ennél vannak előbbre való dolgok is, de vitathatatlanul jó volt Sonny-val. Jó volt csókolózni vele, elveszni az ölelésében, simogatásaiban, látni a heves izgatottságot felépülni rajta, amit az érintések és csókok okoznak az együttléteinkben, hallani a szenvedélyes sóhajokat és nyögéseket. Vele semmi sem volt kötelező, nem volt követelőző, mindenre rákérdezett, hogy akarom e. Gyengéd volt és törődő és én is próbáltam minél több jót adni neki.
Azért voltak kínosan fájó percek is, amik felszínre hozták Sonny sötéten tragikus múltjának részeit. Egyikünk sem szeretett meztelen lenni, én kövérnek tartottam magam és valamiért ő is húzódozott a teljes ruhátlanság miatt. De egyik nap mégiscsak lekerültek a ruhadarabok és megértettem, hogy miért érez így. Nem csak az alkarján voltak sebek, a teste többi része is vágásokkal és más egyéb nyomokkal volt tele. A fakó fehér bőrt halványvörös és gyöngyházfényű vékony csíkok szegélyezték szinte mindenütt. A döbbenettől éles sóhaj szökött ki a számból és elrántottam a kezem a mellkasától, mert féltem, hogy fájdalmat okozok. Sonny látta a reakciómat és keserű, csüggedt grimasszal az ajkán vetett véget a csóknak, majd gyorsan belebújt az ágy mellett hagyott pólójába
- Ne haragudj! - szabadkoztam a reakcióm miatt.
- Te ne haragudj, szólnom kellett volna előre. - vágott közbe Sonny, majd csak ült elkeseredetten az ágyon, hátát a falnak vetve.
Megbénultan figyeltem őt.
- Ezt mind te csináltad magadnak?!
Indulatosan megrázta a fejét, az összes haja az arcába hullott és láttam hogy az ajkába harapott.
- Az apám volt.
- Az apád?- kérdeztem vissza teljesen elhűlve.
- Többek között azért is került börtönbe, mert részegen és kábítószer hatása alatt bántotta anyát és engem...- válaszolta Sonny.
- Istenem.- részvétteljesen megsimogattam Sonny karját és a fejemet a vállára hajtottam.
- Anyával folyton menekültünk apa elől, hotelekben laktunk, hogy ránk ne találjon, sokszor édesanyád segített rajtunk és talált nekünk szállást, hogy ne az utcán kelljen aludni. Egész gyerekkoromban ez volt, elszöktünk, de ő megtalált minket és az egész kezdődött elölről. Sajnos sosem volt elég pénzünk, hogy messzire menjünk. Ezek a sebek soha nem múlnak el teljesen és emlékeztetőt adnak a régmúlt időkről, hogy apa annyi mindent elvett tőlünk...
- Most már többé nem okozhat neked fájdalmat. - vigasztaltam Sonny-t, aki mélabúsan, könnyes szemmel bólintott.
- Igen, tudom, de úgy érzem, egyszer majd találkoznom kell vele. Hogy elmondhassam mindazt amit érzek. Még arról sem tud, hogy anya meghalt. Talán egyszer bemegyek hozzá a börtönbe. Nem lesz könnyű, még mindig tartok apától, nagyon agresszív ember, bár évek óta nem láttam és nem beszéltünk, de nem hiszem, hogy változott volna. Elkísérnél Emily?
- Persze! - vágtam rá egy másodperc hezitálás nélkül.
- Köszönöm neked. - hálálkodott Sonny, mire én csak egy csókot nyomtam a szájára.
- Rám számíthatsz.
- Szeretlek. - mondta erre Sonny.
Egyre többször hallottam ezt az imádni való vallomást tőle és olyan szívdobogtató volt.
- Remélem tudod, hogy én is szeretlek.- mosolyogtam rá.
***
Ez volt az első nyár az életemben, ami szerelemben telt. Jól éreztem magam és csak sodródtam az érzelmekben, próbáltam a kérdésekre választ találni, mind többet megtudni Sonny-ról és kicsit magamról.
Többször voltam a koncertjein és elmentünk Ogdenbe is az édesanyja sírjához. Sokat sétáltunk, vagy csak egymás karjaiban fekve beszélgettünk. Gyakran mesélt a régi dolgokról, amikor még élt az anyukája. Megtisztelő volt hogy nekem adta a bizalmát, legbelsőbb gondolatait, hogy mind jobban megismerhettem a csodálatos lelkét. Nagyon nem akartam, hogy ez véget érjen, de a napok perceknek tűnve szárnyaltak és ismét elkezdődött az iskola. Tisztában voltam azzal, hogy nem jönnek könnyű idők, de szerelemet és a nyár emlékeit magamban hordozva, Sonny-val kéz a kézben léptünk be ősszel a Sky View kapuján.
Már az első napok tartogattak kellemetlenséget, Justin és a baráti köre örökös piszkálódásán kívül, amire igyekeztem nem figyelni.
Anya arca nem sok jót ígért, mikor egyik este a vacsorához ültünk.
- Sonny, Emily, beszélni szeretnék veletek. - kezdett bele szigorú hangon.
- Mi a baj?- állt meg a kezem félúton a villám felé és rossz sejtésem támadt.
- Nincs ötleted?- kérdezte anya.
- Nem igazán. - csóváltam meg a fejemet és Sonny-ra sandítottam, de ő is csak elgondolkodva ült a tányérja felett.
- Találkoztam az irodalomtanár, Will Brown nejével, aki azt állítja, még tavasszal valaki összefirkálta az ajtón a névtáblájukat egy trágár szóval, ami nem vetett valami jó fényt a férjére és pletykák kezdtek el terjedni Mr.Brown-ról.
Majdnem leszédültem a székről és egyből beugrott az ominózus éjszaka. Sonny sápadtan pislogott mellettem szintén lefagyva.
- És mi közünk ehhez?- érdeklődtem higgadtságot tettetve.
- Ők azóta keresték, hogy ki lehetett az elkövető és most egy szomszéd előállt azzal, hogy látott téged meg Sonny-t. Ezt pedig elmondta Mrs. Brown-nak. A szomszéd szerint te írtad azt a szót az ajtóra. Brown-ék pedig gondolkodnak, hogy feljelentést tesznek rágalmazásért és rongálásért.
- Rágalmazás? És ha igaz amit oda írtam?- vágtam anya szavába felháborodva.
- Tehát beismered, hogy te voltál?- kérdezett vissza mérgesen anya.
A heves meggondolatlanságommal csapdába ejtettem magam és akaratlanul is bevallottam, hogy én állok a történtek mögött.
- Igen én, de nem alaptalanul történt, ami történt. Will Brown rossz ember, aki kihasznál másokat.- kezdtem volna magyarázkodni, de anya persze belém fojtotta szót.
- Csalódtam benned Emily...
- Sajnálom, ha ezt érzed...- mondtam erre én, de ekkor Sonny szólalt meg és bár ne tette volna!
- Nem Emily volt, aki azt szót odaírta, hanem én...
Éreztem, hogy kirohan a vér az arcomból.
- Sonny francba is, ne csináld! - suttogtam elkeseredve.
Anyát is váratlanul érte a közlés. Egészen hitetlenkedő arckifejezése lett.
- Te?!
Sonny lehajtotta a fejét.
- Igen.
- És volt rá konkrét okod is, hogy ezzel a vádaskodó szóval illesd Mr.Brown-t? Vagy csak unatkoztál a lányommal együtt és úgy döntöttél ilyesmikkel múlatod az estét? Rajta, Sonny ki vele! Tudnom kell, ha van indokod, de azt is, ha csak szórakozás gyanánt tetted.
Anya előre eldöntötte, hogy nem hisz nekünk és itt csakis mi lehetünk a bűnösök. Nem akartam, hogy Sonny ilyen áldozatot hozzon.
- De nem is ő volt, hanem én! És volt rá okunk, nem csak a levegőből vettük ezt az egészet! - hadartam feldühödve.
- Van bármi bizonyítékod?- érdeklődött anya.
És tudtam, hogy beszélni kellene, de Sonny könyörögve pillantott rám és éreztem, hogy nem akarja anyát beavatni Mr.Brown szörnyű cselekedeteibe, így elhallgattam.
- Fogalmam sincs mi a fene bajotok van nektek és hogy mi az igazság, mert össze-vissza véditek egymást! Ezek szerint mindketten ugyanúgy benne voltatok. És ez nagyon elszomorít. Sonny, tőled nem ezt vártam. Édesanyád bizonyára rettentő bánatos lenne...
Anya ezzel kést forgatott Sonny szívébe, aki még mindig gyászolta az anyukáját és őrizte az emlékét. Most is csak felsóhajtott és a sírás küszöbén, az asztalt bámulva ült ott, bennem viszont forrongott az indulat, hogy nem mondhattam többet és nem önthettem tiszta vizet a pohárba.
- Megpróbálom Mrs. Brown-t rávenni, hogy ne forduljon a rendőrséghez, a keletkezett kárt pedig megtérítjük. Ti meg természetesen büntetésben lesztek. - rendelkezett anya és a vacsora hátralévő idejében meg sem szólalt.
***
- Miért mondtad, hogy te voltál?- fakadtam ki később, mikor leszállt az éjszaka, anya aludni ment, én meg átlopóztam Sonny szobájába és csak ültem mellette az ágyon a kezét szorongatva.
- Nem szerettem volna, ha megbüntetnek miattam...- válaszolta Sonny.
- Nem miattad van az egész, hanem a mocskoslelkű Will Brown miatt! És nem bánom ha anya nem ad zsebpénzt, vagy hétvégente nem enged el sehova, sokkal többet is bevállalnék, ha végre valaki elintézné, hogy Mr.Brown azt kapja, amit megérdemel. - vágtam közbe feldúltan.
- Lehet, hogy el kellett volna mondanom édesanyádnak az igazságot...-tűnődött Sonny és szemei választ várva elkalandoztak az ablak felé, ahonnan a sötétséget kettévágva áramlottak be a lámpák fényei.
- Megértem, hogy ha képtelennek érzed magad rá, mert iszonyatos, hogy egy felnőtt, akiben bíztál, visszaélt a helyzeteddel és a lelki állapotoddal. És úgy tűnik, megússza. - sóhajtottam lehangoltan és ötletem sem volt, mit lehetne kezdeni ezzel az egésszel.
Közben elérkezett az ősz, arany és rozsdaszínű levelekkel, korai esteledésekkel, esővel, hidegebb időjárással. De a szerelmünk legalább tűzforró volt Sonny-val és úgy véltem, ő egy biztos pont az életemben. A létezése olyan erőkkel töltött és vértezett fel, hogy nem fájt Justinék beszólogatása sem, ha ő rám nézett, megcsókolt, ha megfogta a kezemet, minden bántó dolog egy csapásra megszűnt.
Sajnos anya nehezen bocsátott meg és jó ideig otthon kellett tölteni az összes hétvégét, Sonny-t is letiltotta a próbákról, plusz megvonta a zsebpénzemet és abból térítette meg Brown-ék ajtójavítását. Felháborító volt és hányingert éreztem az egésztől. De aztán az élet bebizonyította, hogy a legnagyobb rendező és hogy a mélyre rejtett piszkos titkok is napvilágra bukkannak egyszer.
Egy október végi napon rendőrkocsi állt meg a Sky View sulinál és Mr. Will Brown-t, az eddig tiszteletnek örvendő tanárt, bilincsben vitték el onnan. Minden diák az ablakokhoz tódult, hogy láthassa a valótlannak festő látványt. Sonny és én rögtön sejtettük a történtek okát, valaki beszélt végre és hamarosan el is kezdtek szállingózni az információk a történtekkel kapcsolatosan. Julieth azt mesélte az egyik szünetben, hogy úgy hallotta, egy Ashley nevű lány kereste fel az iskolapszichológust azzal, hogy Brown tanár úr illetlen viselkedést tanúsított irányában. Később egy másik lány is ezzel jött, meg egy fiú is jelentkezett, hogy a barátja elmondta, Mr.Brown miket csinált vele, mikor kettesben voltak. Ennyi elég is volt, hogy őrizetbe vegyék és vizsgálatot kezdjenek vele szemben. Persze akik hittek benne, nem voltak meggyőzhetőek, az ő illúziójuk akkor hullt a porba, mikor egy házkutatás során kiderült Will Brown sok más város iskolájában dolgozott már és mindenhol szedett áldozatokat, ráadásul még csak nem is volt tanár, hamis diplomával ténykedett a Sky View-ben és erről a felesége sem tudott. Istenem, mennyi iszonyú, aljas hazugság!
Mr.Brown családját azért eléggé sajnáltam, a legidősebb lánya ide járt, de az apja letartóztatása után már többet nem jött be suliba és a lakhelyüket is elhagyták. Reméltem, hogy valahol távol Smithfield-től újra tudják kezdeni megtépázott életüket.
Anya is kiakadt mikor tudomást szerzett erről és bocsánatot kért tőlünk.
Az iskolában sokáig beszédtémaként szolgált ez a dolog. Nekem felszabadító volt hogy Mr.Brown rács mögé fog kerülni és már nem jelenthet veszélyt senkire, bár így is tönkretett sok embert, de bíztam benne, hogy minden meggyötört lélek gyógyulást kap végül. Én azon voltam, hogy Sonny lelkét rendbe hozzam. Hittem, hogy csak végtelen szeretet kell hozzá.

folyt.köv...

Ez rövid lesz, mint a hétvégék

A legutóbbi bejegyzésben itt szörnyülködtem, hogy Aputest ősei válnak ezer évesen. Na hát az én szüleimnek sem kell(ene) sok ehhez. A héten megint úgy összebalhéztak, hogy fater közölte fogja magát, elköltözik egy messzi faluba, vesz egy házat és őt senki se keresse a családból többet. Aztán persze lehiggadt, de kiváncsi lettem volna, ha lelép a Tinimammert vitte e volna magával :S a csajból kinézem, hogy lelécel a gyereke mellől, mert tiszta sor hogy az anyaság nem az ő asztala.
Amúgy szép hétvégét mindenkinek! Nekem főznöm kéne húslevest és pörköltet, pasim vidéken dolgozik, a lakás megint a feje tetején, ezer dolgom lenne, de csak bevágtam egy mosást egyelőre és neki állok főzni. K.-t is hívni kellene délelőtt, de itt őskáosz szintjén van minden, szóval szerintem megírom neki, hogy rakjuk át máskorra, remélem nem fog haragudni. Mostanság amúgy is akkor ír, ha én keresem.
De előtte egy 30 kérdés-30 válasz sort ide rittyentek, amit a www.vikiweeks.hu oldalon találtam.

1. Hol van a mobilod? - az asztalon
2. Milyen a férjed? - (csak a pasim) lobbanékony
3. Milyen a hajad? - ronda
4. Anyukád? - segítőkész
5. Apukád? - szigorú
6. Kedvenc tárgyad? - (sok van) mobiltelefonom
7. Mit álmodtál múlt éjjel? - érdekeset
8. Kedvenc italod? - víz
9. Álomkocsid? - limuzin
10. A szoba, ahol épp most ülsz? - lehangoló
11. Szín- bordó
12. A félelmeid? - darázs
13. Mi szeretnél lenni 10 év múlva? - boldog
14. Kivel lógtál ma éjjel? - magammal
15. Mi nem vagy? - okos (meg még lehetne sorolni)
16. Az utolsó dolog, amit csináltál? - fogmosás
17. Mi van rajtad? - ruha
18. Kedvenc könyved? - Napsugaram
19. Mit ettél utoljára? - szendvics (még tegnap)
20. Az életed? - kaotikus
21. Hangulatod? - melankólikus
22. A barátaid? - elfoglaltak
23. Min gondolkozol épp most? - a főzésen
24. A kocsid? - nincs
25. Mit csinálsz éppen? -írok
26. Milyen volt a nyarad? - unalmas
27. Mi megy épp a tévében? - passz
28. Mikor nevettél utoljára? - kedden
29. Mikor sírtál utoljára? - augusztusban
30. Suli? - nincs

Note to self (Sonny Moore/OFC)

2001.09.11. Halványan emlékszem,  hazajöttem a suliból és anyám meg húgom fogadtak döbbenten, hogy tele van a híradás azzal, miszerint felrobbantak az ikertornyok, az biztos, hogy ez kisgyerekként is szürreális volt.
És nem tudom...semmire sincs kedvem, csak úgy vagyok, azt érzem, hogy a lelkem besokallt és elrohan egy szép és nyugis tájra, de a testem a gondolataimmal együtt meg mind itt maradt a mindennapok nyüzsgésében. Nem vettem fel H.-nak a telefont és a szomszéd dörömbölését is figyelmen kívül hagytam. Szar társaság vagyok és nincs is energiám dumálgatni.
A buszon sajna belefutottam R.-be és T.-be, nagyon gáz volt. T. épp mobilozott és mivel R. mellett álltam és mert facebookon mostanság minden bejegyzésemre ölelős emojit rak, megszólítottam és a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

Én:-Szia jól vagy?

R.:- Ja.

Én:- Újra a városban laksz?

R.:- Miért? Baj?

Ehhez most mit lehet szólni? Azt hogy de nagy tuskó vagy (persze ezt csak gondoltam magamban). Közben T. lerakta a mobilját, én meg a busz belsejébe mentem, mert olyan sötét, lenéző hangulat áradt R.-ből, pedig csak kedves akartam lenni. Hallottam hogy valamit rólam mond T.-nek, aztán vihognak, majd arról is magyarázott neki, hogy októberben megint Pesten fog melózni és ha bejön, jövőre a fiúkájával oda is költöznek végleg (na szegény fővárosunk). Mikor hazaértem, kitöröltem R. számát a telefonomról és lehet fb-ről is törlöm. Ha ilyen arrogáns gyökér akkor menjen a búsba és rakosgasson a francnak öleléses emojikat.
Múlt héten voltam a dilidokimnál is, azt mondta, a nyár jót tett nekem és kipihentnek látszom. Szerintem meg csak híztam, csak ezt már nem fejtettem ki neki, pedig idegesít, mert egy bálnának érzem magam (a mérleg nem mutatja, de akkor mi ez a háj rajtam? Eddig nem volt ott.), de nem akartam, hogy még testképzavart is diagnosztizáljon nálam.
Rocker R. írt messengeren, de csak annyit kérdezett hogy mizu, aztán kámforrá vált.
Éjjel meg érdekes, de durva álmaim vannak (pl. hogy a nagyszüleim meglátogatnak karácsonykor-bár még jönnének!-de vihar van és mikor kinézek az ablakon, a viharban még egy medve is kószál a havas tájon, vagy hogy sietnem kell valahova, de a szomszéd folyton csenget és hoz befőttet, sütit meg ilyesmit és nem érti, hogy késésben vagyok és mikor elmondom neki, hogy nem érek rá, átkokat szór rám), de van hogy aludni sem tudok és órákig forgolódok.
A nőgyógy. izém elmúlt, de ettől még szorongok, csak fogalmam sincs mitől. Néha rám tör valami elkeseredés, amit nem tudok mivel magyarázni. Egyszerűen levert vagyok. Hát helló őszi depi!
Ráadásul a héten még agytágítás is lesz. Hurrá :S
És mivel ilyen extra emo vagyok (megint), hát itt a sztori új fejezete, irtó gáz amúgy és nem is én lennék, ha nem dobnék bele egy(szerintem)indokolatlan blowjob-ot :P meg amúgy is béna, de hát tizenévesen ez voltam én.
Jönnek is elő az Aputestes rossz emlékek, ahogy újra olvasom a történetet, a folytonos kamuzások, hogy Aputest minden barátnőmre rá akart mászni, meg egy másik csajnak írt 4 oldalas szerelmes levelet, miközben rólam híresztelte, hogy ő elhagyna, de nem teheti, mert én öngyilkossággal fenyegetőzöm (pffff), szóval nagyon toxikus volt az éra miatta, de máskülönben kicsit az akkori énem hiányzik, vagy passz, akkor még tudtam nevetni igazából, mostanság ez csak ritkán fordul elő.
Ja, anyám egyik ismije aki Aputest családját ismeri, azt mondta, hogy Aputest ősei most válnak, mert apuka becsajozott. De hát már majdnem ilyen 70 évesek cöhhh *-* azt hittem, abban a családban csak Aputest ilyen hűtlen szemét, de tévedtem.
Na mindegy, szal második rész...

Note to self

Ch.02: My heart your hands, can you feel it burn?

Justin csak állt az iskola folyosóján engem vizslatva és lenézően elhúzta a száját.
- Fájt a fejed, ezért korán elaludtál, mi? Aha, ezt én nem veszem be.- közölte sértődötten.
Az arcom pirosan lángolt és képtelen voltam hihetően hazudni, pedig most nagy szükségem lett volna erre a képességre.
Azért megpróbáltam játszani a szerepet, bár a másnaposság miatti tényleges fejfájás, rossz közérzet, nem tette egyszerűbbé a dolgomat. És eszembe juttatta, miért is ne igyak alkoholt.
- Pedig ez az igazság. Mást nem mondhatok. - néztem egyenesen Justin szemébe, hogy azt érezze, nincs rejtegetni valóm, közben meg hazugnak éreztem magam.
- Aaron és Chris szerint, nem volt itt semmi migrén, hanem az emo patkánnyal szórakozgatsz. - osztotta meg velem a meglátásait Justin.
- És te nekik hiszel? - kérdeztem vissza.
- Túl sok érdekes dolog van mostanában veled, mintha nem is ezen a földön járnál, plusz elmulasztott hívások, nulla humorérzék, bitang nagy empátia eziránt a pancser iránt...Nem ilyen voltál régebben. - sorolta Justin tételesen.
- Engem is ért már sérelem az iskola falain belül éppen ezért szerintem sosem mókás az a brutalitás, ahogyan vele, vagy másokkal bántatok. Mint ahogyan, azon sem nevettem, mikor titeket leckéztettek meg a sportolók.
Nem Justin, Aaron és Chris voltak a legmenőbbek, ők egyszerre voltak bántalmazók és valamilyen szinten bántalmazottak. A Sky View ilyen volt, bekebelezett mindenkit.
Justin dühösen legyintett.
- Nem kell terelni! Itt nem rólam van szó, szerintem te kavarsz valamit a kis korcs barátoddal...
- Paranoiás vagy. - csóváltam a fejemet és szerettem volna már túllépni ezen, de Justin nem az a fajta srác volt, akit könnyen le lehetett szerelni.
- Igen? Majd kiderül. Mert ki fog derülni. - mondta kételkedő pillantásokat felém szórva. Igyekeztem érzelemmentes képet vágni, de Justin gyanúját kétség kívül felkeltettem.
***
Egész nap nem láttam Sonny-t, igaz nem is kerestem, megvolt a magam baja a nyakamba lihegő gyanakvó Justinnal, meg az előző napi italozás okozta macskajajjal. Délutánra a kaotikus érzéseim a másnapossággal együtt nagyjából elpárologtak, így viszonylagos lelki nyugalommal nyitottam be a házunk ajtaján. Eléggé meglepett, hogy Sonny-t otthon találtam. Lehet, hogy lógott ma a suliból? Elég vértelen és csapzott volt, szóval talán ő is többet ivott tegnap, mint kellett volna. Bár emlékeztem volna több részletre, de csak homályosan keringő darabkák maradtak meg.
Sonny ült az ágyán és a körülötte heverő papírok tanulsága szerint, valamit írt.
- Szia. - a nyitott szobaajtóból egyenesen megláttam és csak egy idétlen köszönésre telt tőlem. Odaballagtam és megálltam az ajtónál.
- Szia. - köszönt ő is és fél percig kérdőn bámultuk egymást. Szemeim a karjára szegeződtek, oda ahova tegnap olyan szenvtelennek látszóan nyomta az égő cigarettát. Most pulóver fedte el a helyet, de biztosra vettem, hogy csúnya sebet hagyott maga után az érthetetlen cselekedet.
- A kezed fáj még?- érdeklődtem, de megrázta a fejét.
- Nem.
- Durva volt, amit a rock klubban műveltél, még soha nem láttam ilyet. Senkinek sem szabadna ezt csinálnia magával...- jegyeztem meg, mire Sonny zavartan félre nézett.
- Haragszol?- kérdezte szinte suttogva.
- Nem, csak megijedtem. - feleltem, mire némi megkönnyebbülést láttam rajta.
- Nem akartalak megijeszteni. Nem fáj annyira, mint ahogy gondolod és már régóta csinálom, cigarettával, vagy pengével, ha rossz napom volt, bántottak az iskolában, vagy mert egyedül éreztem magam, szomorú voltam. Nem nehéz okot találni. Most pedig minden sokkal gyötrelmesebb körülöttem, amióta anya meghalt.
Úgy szerettem volna mondani valamit, amitől igazán jobban lesz, de semmi sem jutott az eszembe és ettől bénán éreztem magam.
- Gondolom, mennyire hiányzik az édesanyád. - motyogtam együtt érzően.
Sonny bólintott. Láttam, hogy megcsillant a szemében a könny és csak nézte a gyűrött papírokat maga előtt.
- Nagyon rossz a mosolya és a törődése nélkül. Mikor beteg lett azt ígérte, amint jobban lesz, elmegyünk valahova, egy szép helyre, mert sosem volt pénzünk utazni és még sehol sem voltunk, csak Ogdenben és itt, Smithfield-ben. Anyának annyi terve volt. De később, a rosszabb napjain csak azt mondogatta, egyedül kell boldogulnom, mert ő nem lesz már mellettem. Azt hiszem, nem örülne, ha látná, mennyire nem megy ez nekem...
- És a többi rokonod? A nagyszüleid, az apukád? - csúszott ki a számon, de Sonny sápadt arcán átvonuló feldúlt érzelmek láttán, szívem szerint visszavontam volna a meggondolatlan érdeklődésemet.
- A nagyszüleim nem élnek már, apám pedig börtönben van és még hosszú évekig nem szabadul...
Börtönben? Vajon mit követett el? Hideglelést kaptam. Döbbenetes, hogy Sonny valóban teljesen egyedül kell, hogy keményen megvívja a csatáit az élettel szemben. Egy másodpercig eltöprengtem, hogy mi adhat neki erőt ezekhez a háborúkhoz.
- Nem akartam faggatózni! - elefántnak éreztem magam a porcelánboltban, de Sonny elnéző volt, viszont témát váltott és ez nem is volt ekkora gond.
- Volna kedved eljönni a koncertünkre?- kérdezte váratlanul.
Meglepett, hogy elhív, de volt kedvem a dologhoz.
- Mikor?- kérdeztem vissza, legyűrve a csodálkozást.
- Hétvégén itt játszunk, az egyik közeli klubban. Előzenekar leszünk, 4-5 dalt adunk elő. - Sonny reménykedve pillantott rám.
- Oké, köszi a meghívást. Ott leszek. - ígértem.
***
Kíváncsi voltam, hogyan zenélhet az együttes, amiben Sonny az énekes. Nehezen tudtam elképzelni, hogy leveszi magáról a félénkséget, mint valami ruhadarabot, mert én nem ismertem ezt az oldalát, csak a bánatos, gyászoló és hallgatag énjét. De várakozóan tekintettem a szombat este elé. Hogy ne legyek teljesen tudatlan, pár dalszövegüket átolvastam és úgy láttam, Sonny örül az érdeklődésemnek. A szövegek amúgy érdekesek voltak és olyan melankólikusak, szívfacsaróak, mint Sonny maga. Így már nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem lehet éles a kontraszt, a dalokban ugyanaz a Sonny van, aki velünk él már egy ideje.
Sikerült rábeszélnem a testvéremet, hogy jöjjön velem, sőt Julieth elhozta a pasiját Joe-t is, aki ugyan a fő zenekar miatt jött, de örültem, hogy nem egyedül kellett mennem. Justinnak azt mondtam, hogy családi esemény lesz és nem éreztem magam jól, hogy ezt teszem, de ő nem tartott volna velem, sőt egyenesen kiakadt volna, ha megtudja hogy mi a tervem. Nem állt szándékomban Justinnal veszekedni és azt sem akartam, hogy emiatt is piszkálja Sonny-t, így is kb. naponta kiélte rajta az agresszivitását vagy verbális, vagy fizikai formában és hiába kértem, hogy hagyja a abba, Aaronnal és Chrissel együtt a képembe nevetett, meg érzelgős ribancnak hívott.
Mire odaértünk a klubba, félhomály vonta be a helyet, a koncert már elkezdődött, de még találtunk helyet a színpadhoz közel. Nem volt amúgy sem tömeg, a hely mérete nem tette lehetővé, viszont ez a családias hangulat bejött nekem. Vettünk pár italt, aztán belevetettük magunkat a dalokba. Az együttes elég kemény zenét játszott, Julieth pasija azt mondta, ez hardcore, nem értettem hozzá, de nem is foglalkoztatott különösebben a zenei stílus. Csak egyszerűen tetszett nekem és ami még meglepetést okozott, az természetesen Sonny volt. Úgy nézett ki, mint mindig, de mégis...rá sem ismertem.
A színpadon úgy véltem, igazán él. Ráadásul jó hangja is volt. Nem tudtam megfogalmazni, mit éreztem, ahogy láttam, mennyire átadja magát a zenének. Akkor, ott boldognak tűnt. És ez eléggé szokatlan volt.
Átjárt egy sor ismeretlen érzés, zúgott a fejem, a szívem a torkomban lüktetett, elgyengültem és teljesen kikapcsoltam, eltűntem a föld színéről lélekben és csak testem maradt ott. Arra eszméltem, hogy Julieth vihogva bökdösött, és én már kitudja mióta álltam ott kezemben a poharammal, mereven Sonny felé bámulva.
- Ki hitte volna ezt emo srácról, ugye? - kérdezte húgom, mire bamba fejjel helyeseltem és remélem hogy nem voltam nagyon egyértelmű és Julieth nem észlelte, mennyire elmerültem a látványban. A francba is, csak Sonny-t néztem, mint egy idióta!
- Nagyon tehetségesek.- suttogtam magam elé és próbáltam visszaszerezni elkallódott lélekjelenlétemet, a füstös, sötét színekben úszó klubhelyiségében.
A banda még játszott néhány dalt, aztán átadta helyét fő zenekarnak és kezdetét vette a komolyabb tombolás, addigra már jóval többen is lettek, ezért leültünk a hátul lévő asztalokhoz, de aztán Joe közelebb akart menni a színpadhoz és Julieth vele tartott. Egy ideig ültem az asztalnál, szemezve a már kiürült italos poharammal, majd kisétáltam a klub elé, mert kezdett fájni a fejem, a szememet marta a füst, kicsit émelyegtem az italoktól és le akartam csendesíteni a gondolataimat, mert hangosan zúgtak. A környék teljesen kietlen volt, a kinti lámpák alig világítottak. Tompán hallottam a bentről kiszűrődő zenét, de ezt leszámítva semmi nesz nem volt. Valahogy rendet kellett raknom magamban, de a kinti éjszakai magány sem segített. Mi ez a szédülés? Megbolondított néhány pohár alkohol? Vagy azok a dalok hatottak így rám, amik nemrég csendültek fel? Vagy Sonny?
Egész héten a dalszövegeiket bújtam, mint egy kötelező olvasmányt és feszült kíváncsisággal vártam a koncertet. Ami felülmúlt mindent.
Sonny... A hangjában a harag és a fájdalom egyszerre volt jelen, ez pedig összefacsarta a szívemet és még inkább káoszt teremtett belül. Elképesztő volt. Vagy ez sem a megfelelő kifejezés?
Amikor elindultam hogy visszamenjek a klubba, az ajtónál Sonny-ba botlottam. A sors remekül olvasott a gondolataimban és odavezérelte őt. Örömöt éreztem fellobbanni a lelkemben. De hirtelen nem is tudtam mit mondani, csak néztem rá, mint ha akkor láttam volna először. Szemeim hosszan elidőztek a fekete haján, a ruháin amik szintén feketék voltak, a szemei ragyogó fényén, a szájában lévő ezüstös karikákon. Nem állt szándékomban ennyire nyíltan bámulni, de valami fogva tartotta a tekintetemet. Nem tudom mi volt az, nem akartam, hogy irányítson, mégis ez történt. Sonny is észlelte, hogy mennyire nézem és ő is rám nézett, de jóval félénkebben, mint ahogy én tettem, viszont így is jó volt. Még mindig szédültem, sőt kicsit fokozódott is.
- Wow, nem mondtad soha, hogy ennyire jól megy a zenélés neked. - közöltem végül lelkesen, mire láthatóan zavarba esett.
- Én csak nagyon szeretem csinálni. Ez a menedékem a rossz pillanatok elől.
- És klasszak a többiek is. Azt hittem, néhány iskolatársaddal zenéltek egy bandában...
- Ők nem az iskolába járnak, idősebbek nálam. Nem nagyon találom a hangot a velem egykorúakkal. - vallotta be Sonny.
- Ez nem igaz, itt vagyok én.- szúrtam közbe, mire bocsánatkérően helyeselt..
- Jó, hogy eljöttél...
- Nem tesz semmit, klassz élmény volt. Még a húgom és a barátja is jól szórakozott. - mondtam, aztán csak hallgattam, mert úgy véltem, most nem kellenek a szavak.
Sonny az égre pillantott, és én is. Néhány csillagot kivéve, sötétkék és végtelen volt Békés. Szétáradt bennem valami meleg és megnyugtató, mert Sonny közel állt hozzám. Nem értettem, hogy érezhetek ilyet és ez még jobban felzaklatott.
- Te is szoktad nézni az éjszakai eget? - érdeklődtem kíváncsian.
- Igen. Amikor anya bekerült a kórházba és éjjelenként ott ültem az ágya mellett, az ablakból pont ráláttam az égboltra. Ha a csillagok irányába néztem, erőt éreztem onnan sugározni és gyakran néztem ki az ablakon, hogy anya ne lássa, mikor folynak a könnyeim. Sosem akartam előtte sírni, mert akkor nagyon elszomorodott és azt szerettem volna, hogy semmi miatt ne idegeskedjen. És ez megmaradt továbbra is, ha látom a csillagokat, az erő még mindig ott van. Megfoghatatlanul. Csak anya nincs már velem...
Hirtelen újra csend lett, Sonny már nem az ég irányába figyelt, mintha a szemét törölgette volna, de nem mertem odanézni. Szívszaggató volt hallani a szavait, újra beleképzeltem magam helyzetébe, a nehéz magányba, emésztő gondolatokba, az iskolai durvaságokba, az önbántalmazás útvesztőjébe, a súlyos múltba...
Úgy szerettem volna segíteni neki, de nyilvánvalóan nem tudtam, csak a jelenlétemet adhattam, ha szüksége volt rá.

Éreztem az ujjait finoman az enyémhez simulni, mintha áramütés ért volna. Összeszorult a torkom, gyors lett a szívverésem és döbbenten sóhajtottam fel, de nem húztam arrébb a kezemet.
- Köszönöm, hogy itt vagy, Emily.
És összefonódott a tekintetünk is az éjjeli égbolt alatt. Én pedig magamnak is meglepetést okozva egy kis csókot nyomtam Sonny arcára, veszélyesen közel a szájához. Sonny meghökkenve sóhajtott, a szemei még könnyesek voltak, és én is úgy éreztem sírni fogok. Olyan nagyon zavarossá vált minden! Ezer fajta érzelem kelt életre bennem és nem tudtam, mit tegyek.
***
Nagyjából sejtettem, hol rontottam el és mennyire. A helyzetem nem volt rózsás ez tény, . de mégis szürreálisan hatott rám, ahogy elém tárult a látvány a nyári napsütés fényeiben úszó iskolai folyosón. Justin a szekrényéhez dőlve gondtalanul vihogott azzal az extra rövid szoknyás szurkolólánnyal, aki azt mondta, Justin sokkal jobbat is megkaphatna nálam.
- Adrienne...- szólt a hátam mögül Chris.
Akkor vettem észre, hogy ő, Aaron, valamint elmaradhatatlan sleppjük Laura és Aimee is ott vannak.
- Tessék? - kérdeztem vissza elcsukló hangon.
- Akit annyira fixírozol, őt úgy hívják, hogy Adrienne. - ismételte meg Chris bölcs képpel.
- Nem érdekel a neve. - vontam vállat, színlelve az érdektelenséget.
- De sokkal jobb nálad. - vágott még közbe Aaron.
Justin barátai sosem szerettek engem és igazából én sem rajongtam értük. Világos volt, hogy ez az Adrienne nevű lány ezerszer jobban illett bele az általuk Justin számára elképzelt barátnő képébe.
- Az meglehet, nem nehéz nálam jobbnak lenni.- ismertem el, mert képben voltam a saját külső és belső tulajdonságaimat illetően.
- Ráadásul ő ott van Justinnak. - értett egyet Aimee.
Meglepve húztam fel a szemöldököm, miközben fura kis szilánkok fúródtak a szívembe fájóan.
- Ott van? Ezek szerint ez már publikus?
- Még nem, de nyugi, Justin le fog cserélni téged rá.- jósolta Aaron.
- És jól is teszi, Justin olyan barátnőt érdemel, aki nem született vesztesekkel múlatja az időt.- toldotta meg Laura.
Figyeltem, ahogy nem messze tőlem Adrienne kislányosan felkacag és hátradobja szőkés hajkoronáját, Justin meg elsimítja az arcába tapadt tincseket. És tündököltek a tökéletes pillanatban.
- Nincs rád szüksége Emily, nyugodtan felszívódhatsz. - tanácsolta Chris, aztán megvetően nevettek rajtam, ahogy megfordultam és elsiettem onnan.
Tény, hogy mostanság amolyan szellembarátnő voltam, és nem mindig értem rá, ha Justinnal kellett találkozni, az is igaz, hogy titokban voltam még párszor Sonny együttesének koncertjén. De volt olyan is, hogy tényleg a suli miatt éreztem magam fáradtnak és inkább otthon töltöttem a hétvégét, ahelyett hogy erőt vettem volna magamon és javítottam volna a kapcsolatomon Justinnal.
Üresen állt a ház, ahogy hazaérkeztem, pedig most kellemetlen volt az egyedüllét. Egy darabig a szobámban hevertem az ágyon, a fejemben kergették egymást a gondolatok. Hanyagoltam Justint, ezáltal hibáztam, ezt nem is tagadtam, de így is kicsit szíven ütött, amit láttam hogy Justin talán már talán a szakításra készül.
Kimentem a nappaliba és feltárcsáztam apa számát, de senki sem vette fel. Talán az új barátnőjével tölti az idejét. Jó lett volna vele beszélgetni, tőle tanácsot várni, mert amióta szétmentek anyával, alig akadtak hosszabb párbeszédeink.
A mobiltelefonomon felhívtam Justint is. Sokára vette fel és is nem volt túl kedves.
- Na mi az Emily, mit akarsz?- szólt a készülékbe köszönés helyett.
- Csak felhívtalak...- kezdtem volna bele megilletődve, de Justin belém fojtotta a szót.
- Hirtelen érdekel, mi van velem?
- Eddig is érdekelt...
- Hát ennek nem sok jelét adtad. - dühöngött Justin.
- Majd jobban próbálkozom. - tettem egy ígéretet, de Justint nem nagyon hatottam meg.
- Persze, tudod, ki hiszi el! Szinte sosem érsz rá, mert elfoglalt vagy, rengeteg a lecke, nagy a fáradtság, megy a sok rohadt kifogás, a szexről ne is beszéljünk. Már unom az egész helyzetet..És tudod, mit unok még? Azt, hogy kedves vagy a kibaszott emo köcsöghöz! Láttam, hogy beszélgettek és azt is, ahogy egyik ebédszünetben leül melléd az ebédlőben és te simán hagyod...
Justin szavai csöpögtek a gyűlölettől, amit még most is nehéz volt megtapasztalni és nem is értettem. Sonny sosem ártott neki, ő mégis folyton bántotta. Igen, váltottunk pár szót az iskolában a kémia leckéről és mellém ült egyszer ebédnél, de akkor egyáltalán nem beszéltünk, csak csendben megettük az ebédünket. Miért olyan nagy gond ez?!
- El kellett volna zavarnom?- kérdeztem vissza megütközve.
- Még jó! Gondolj bele, a haverjaim mit hisznek ezek után. Az én csajom ne lógjon egy ilyennel! Szégyen vagy! Lefogadom, hogy Adrienne nem csinálná ezt, neki helyén van az esze...- válaszolta fölényesen Justin.
- Akkor talán vele kellene járnod. - bukott ki belőlem, mire egy helyeslő sóhajt hallottam a vonal másik felén.
- Kezdem ezt hinni én is.
A szívem nagyot dobbant.
- Ez most szakítás?
- Gőzöm sincs, lehet, hogy nincs ennek már értelme. Szüneteltetnünk kellene a dolgokat...
- Szünet? - kérdeztem vissza, mint aki nem jól hallotta az iméntieket.
A szünet csak időhúzás és legtöbbször nincs jó vége. Miért nem közli, hogy ennyi volt?
- Át kell gondolnom. Most megyek, Chris és Aaron vár a kosár pályán, majd beszélünk...- és Justin lerakta a telefont.
***
Miután a vonal megszakadt és csak álltam ott kezemben a telefonnal. Szomorú veszteséget éreztem, de nem tört össze a bejelentés, nem volt bennem féltékenység, a másik ezerszer szebb lány miatt, igazság szerint azt sem tudtam megítélni, szeretem e még Justint.
A bárszekrényből elővettem egy üveg italt, majd kimentem a hátsó teraszra és leültem a betonra. Az alkohol marta a torkomat, égette a gyomromat, de nem tudtam sírni, pedig alaposan végig vettem a Justinnal töltött időt. Régen jó volt vele, a kapcsolatunk elején kedves volt, de akkor is létezett az az oldala, amit nem tudtam értelmezni és nem akartam elfogadni. Hogy bántott embereket maga körül és élvezte is.
A percek órákká válva komótosan vonultak, egyedül voltam, ami különösen nyomasztott. Mit nem adtam volna, ha anya, vagy Julieth beállít, vagy apa visszahív, de semmi
nem történt.
Egyszer csak a bejárati ajtó nyikorgó hangja ütötte meg a fülem, aztán megpillantottam Sonny alakját kirajzolódni az ablaknál, ő is meglátott, de mintha hezitált volna, hogy odajöjjön hozzám. Intettem neki, mire kilépett, mellém sétált és leült. Piros lett az arcom, de ezt a sötétben nem láthatta szerencsére. Elmosolyodtam, mert örültem, hogy végre nem vagyok egymagam. Megnyugodtam, hogy ő ott van velem.
- Szia, nem zavarok?- érdeklődött.
- Szia, persze, hogy nem. Egész délután és este egyedül voltam itthon, jó már a társaság.
- Az enyém?- Sonny fekete hajába rejtett arcán őszinte meglepettség tükröződött.
- Igen. Esetleg kérsz inni? - nyújtottam felé az italos üveget, amit bátortalanul elvett, ivott egy kortyot, aztán visszaadta nekem.
Békés, meleg nyár elejei este volt és csak hallgattunk, iszogattunk a mélabúsan keringő csendben. Sonny-tól ezt megszoktam, de most nekem sem voltak szavaim, kicsit kóválygott a fejem az italtól, meg a bennem lévő lehangoltságtól.
A szemeimmel az eget tanulmányoztam. A csillagok mint minden este, most is ugyanúgy befedték az eget, sárga lámpásokként szétszóródva a végtelenségben. Most is szépek voltak. Eszembe jutott, amikor a koncert után a csillagokról beszélgettünk.
- Csak szólok, hogy a csillagok hazugok. Átvernek engem is és téged is. Nem kellene elhinnünk a csillogásuk erejét. - jelentettem ki.
Sonny kérdőn nézett rám. Én meg még jobban elpirultam szemeinek fényétől.
- Miért gondolod ezt?- kérdezte.
- Mert nem érzek irányukból semmi erőt, pedig jó lenne a megerősítés, de a csillagok csak ragyognak sápadtan innen rohadt messziről és kész. Ostoba fénypontok. - dühöngtem.
Természetesen nem a csillagokat vádoltam, csak egyedül éreztem magam, kiábrándult voltam, úgy gondoltam, a magánéletem kihullott a kezeim közül, részben az én hibámból, részben, mert nem feleltem meg Justin elvárásainak.
- Te erős vagy enélkül is...- mondta ekkor Sonny.
- Istenem, dehogy vagyok erős! Az éppen te vagy. Annyi mindennel megküzdöttél és küzdesz most is. Édesanyád elvesztése, a nehéz múlt, Mr. Brown tettei, egy új környezet, amiben élned kell, mellé még itt van a volt barátom és bandájának szemétkedése...- soroltam.
- Volt barátod?- kérdezett vissza Sonny.
Vállat vontam.
- Igen, azt hiszem Justin becserélt egy Adrienne nevű szurkolólányra, vakító szőke hajjal és jó rövid szoknyával. Benne nyilván meglesz mindaz, amit bennem hiába keresett.
- Mert rosszul kereste, vagy olyat talált benned, amivel nem tudott mit kezdeni. - jegyezte meg Sonny.
- Mégpedig?- kíváncsivá tett, Sonny szerint mi lehet az, ami meghaladta Justin képességeit.
- A jóságot.- válaszolta Sonny magabiztosan.
Sok mindennek éreztem magam, de jónak sosem.
- Ez azért túlzás.- tiltakoztam.
- Pedig így van.
- Jó vagyok azért, mert felháborít, hogy Justinék zaklatnak téged, vagy más tanulókat? Nem hiszem, hogy ez jóság, inkább fáj látni és dühössé tesz. Én is voltam ilyen helyzetben és tudom, milyen...
- Mintha nem kapnál levegőt?- érdeklődött Sonny.
- Pontosan. Pocsék egy érzés. De ha jó lennék, tennék az ilyen incidensek ellen. - vélekedtem.
- Te próbáltál, de ez ellen nem lehet tenni. Ezen csak át kell menni és majd egyszer a múlt része lesz. Kérlek, ne kételkedj abban, hogy jó vagy. Mert az vagy. Sokszor láttam.
Érdekelt volna, még mit feltételez rólam Sonny, de itt elhallgatott, mint aki túl sokat mondott, csak sóhajtott egyet és ült mellettem a távolba kémlelve.
- Vissza kellene mennem a szobámba.- álltam fel a betonról, mire ő is felpattant és alig észrevehetően a kezem után nyúlt.
- Maradj még Emily...
Pont oda néztem. Döbbenten mosolyogva, felhevült szívvel, hagytam, hogy az ujjaink végül találkozzanak. És mikor igazán nyíltan egymásra tekintettünk az meglehetősen furcsa volt és idegen, de szokatlanul jó is egyszerre. Meleg érzések áramlottak végig rajtam és egyre jobban vert a szívem. Teljesen elmerültem Sonny arcában, a barna szemeiben, miközben tompa gondolatok morajlottak a fejemben. Értetlenség és kérdések, hogy mi lenne a helyes.
Aztán nem tudom hogy történt, Sonny sötétbe vont szobájában találtam magam és a falnál állva megcsókoltam őt. Vagy ő engem, nem volt éles a kép, lehet hogy mindketten egyszerre mozdultunk a másik ajka felé. Forgott velem a szoba összes sarka, a lekapcsolt lámpa a plafonon, hiszen jóval többet ittam, mint kellett volna. És ott volt a tetteimben a lelkiismeret-furdalás, hogy ezt teszem Sonny-val, hogy nem szabadna, mert Justin csak szünetet kért, nem mondta ki egyértelműen, hogy vége, és így őt is becsapom. És magamat is, mert el kellett volna Justinnak mondanom, hogy a szerelem dolog igazából részemről felé nem működött. Nem volt olyan, mint a filmekben. Vagy ilyen nem is létezik?
Sonny nem csókolt túl jól és valószínűleg én sem, félszegek, izzadtak és émelyítően alkoholillatúak voltunk mindketten, de így is, mintha elektromos szikrák keltek volna életre köztünk. A piercingje a számba vésődött. A nyelve, az ajka az enyémen, mintha pont oda illett volna. Átöleltem a testét, ő is megölelt, simogattuk a másikat, ő óvatosan, én egy kicsivel magabiztosabban és elsüllyedtünk egymás közelségének lángolásában, egyértelműségében és tisztaságában. A bőre szokatlanul fehér, lágy és nagyon nyirkos volt. Aztán váratlanul elszakadtam a csóktól és letérdeltem elé. Fogalmam sincs, mi ütött belém, részeg voltam, ezáltal könnyed és határozott. Meg persze érdekelt is a dolog, milyen lehet ezt megtenni vele, néha már amúgy is elmerengtem azon, hogy megnézném Sonny-t ruha nélkül. Te jó ég, annyira szégyentelenné váltam, de nem álltam le, az alkohol remek munkát végzett velem.
Sonny feszülten, hitetlenkedve és egyszerre izgatottan bámult rám és ahogy kibontottam a nadrágját, idegesen összerándult. Tudtam, hogy nem várja el, de egyszerűen akartam. Azt, hogy jó legyen neki. Most csak ez lebegett a szemem előtt. Egyértelmű keménységet éreztem és reszketett, mikor hozzáértem, sóhajtásai egyre hangosabbak lettek. Ujjai gyengéden hajamba simítottak, a csípője az arcomnak nyomódott mind gyorsabban és ütemesebben. A sóhajok nyögésekké változtak, a mozdulatok hektikussá, majd megdermedt minden és sós folyadék csorgott végig a torkomon. Ösztönből jó erősen becsuktam a szemem. Csak néhány rövid perc volt az egész. Mikor újra kinyitottam a szemem és elhajoltam tőle, Sonny még mindig zihált és olyan elképedve nézett rám, hogy ettől vérvörössé változott az arcom. Az övé is efféle zavart tűzben égett és izzadtságcseppek gördültek le a halántékánál. Még akkor is remegett, mikor visszahúzta magára az alsóneműjét és a nadrágját. A szívem mintha nehéz sziklává vált volna, ahogy realizáltam a tettemet és hatalmába kerített a bizonytalanság árnyéka. Ám nem volt idő reagálni, mert csapódott az ajtó és meghallottam anya hangját. Ezzel együtt beköszönt a realitás és belém mélyedt az önvádlás gonosz, szúró tüskéje.
- Hello, van itthon valaki?!
Elfordítottam a tekintetemet Sonny arcáról, nem vártam rá, hogy mondjon, vagy tegyen valamit, csak felálltam a padlóról és szavak nélkül gyorsan kisiettem a szobából, éppen akkor, mikor anya a konyhába lépett, hogy kipakolja amit a boltban vásárolt.
Elég ócskának éreztem akkor magam és ahogy lesütött szemmel kislisszoltam Sonny szobájából, pont olyan voltam, mint egy bűnös.

folyt. köv...

Hehe a felén már túl is vagyunk...