Mélyütés

Nem bírtam írni...Akartam, de nem ment. Most is nehéz.

Anyám derékfájása nem múlt el, sőt egyre rosszabb lett és semmi fájdalomcsillapító nem hatott rá. De persze anyám igyekezett elbagatellizálni,hogy majd jobb lesz.De nem lett jobb. Szombaton 4 körül apám telefonált, hogy anyám egész nap nem kelt ki az ágyból, tegnap óta nem evett, nem ivott. Csak alszik és ez már aggasztó, és be kellene menni vele a kórházba, de ő is beteg, lázas, így ha tudok, menjek már én kísérőkènt. 

Ha már fater hív és ezt mondja, tudtam nagy a gáz, így gyorsan elkészültem és mentem is. 

A sürgősségi, naná hogy tele volt, ráadásul maszk is kellett volna, de máson se volt, így nem cseszett le minket senki. Persze anyám most sem akarta beismerni, hogy rosszul van, és erősködött, hogy nagy hűhót csapunk a semmiért, pár nap és jobban lesz, de nem volt már értelme az ellenkezésnek, én is úgy voltam vele, lássa egy doki és ha szerinte is kis semmiség, akkor no para. 

Szóval ültünk és vártunk és teltek az órák. A tömeg nőtt, egy srác szivszaggatóan ordított és nyögdécselt a folyosón. Ja, és láttam egy ápolót, aki tökre olyan volt mint Frankie a D.lovers irományomból. Elismerően hümmögtem is magam elé, hogy ejjha életre kel amit írtam, woow. 

Anyám kérdezte is, minek örülök, de nem mondtam semmit. Mert amúgy nem is örültem, csak meglepődtem. Ja meg azon is hogy egyesek ötödmagukkal jönnek be és kajak nevetgélnek, eszegetnek, mint egy családi pikniken.

Az idő lassan pergett, emberek jöttek-mentek, a székek kényelmetlenek voltak, anyámnak is fájdalmai voltak már nem csak a hátánál, a hasánál is. A feje is fájt és émelygett is. Közben volt uh és röntgen. Meg vizelet vizsgálat. És vártunk tovább. Néha úgy tűnt, ezer éve ott rohadunk és sosem lesz vége. De aztán hívtak anyámat, aki akkorra már nem érezte magát olyan rosszul, legalábbis ezt mondta és gondoltam biztos kap valami gyógyszert a hátfájására, aztán hazaküldik. De mikor a kezelő orvos megjelent a vizsgáló ajtajában és velem akart beszélni, egyből tudtam hogy baj van, mert megfigyeltem, hogy van aki csak úgy kijön és az mehet a dolgára, míg akinek a rokonait hívják, na ott gixer van. 

És akkor még finoman fogalmaztam. Bent a doki elmondta, hogy nagyon szarok lettek a vizelet eredmények, ez nem hátfájás, hanem brutális gyulladás van anyám szervezetében, ami már-már életveszélyes, így azonnali kezelést igényel és kórházi bentfekvést. A sokkolódás és realizálás után anyámat felvitték az őrző részletre, én meg mentem az ősök házába cuccokat összepakolni. Akkorra már erősen késő este volt és apám meg húgom felváltva hivogattak, hogy mi van. Ők is ledöbbentek, hogy anyámat bent fogták. Apám kocsival vitt vissza a kórházig, én meg eltévedtem és higgyétek el, irtó ijesztő hely a kórház éjjel, sehol egy lélek, csak szürkeség, fel-felvillanó lámpák, full üres folyosók, nyomasztó az egész komplexum. Mire visszatalaltam az osztályra, anyám már az ágyban feküdt bemonitorozva, infúziózva és persze kétségbeesetten. És azóta is ott van. Körülöttem meg hullámvasút lett az élet.

Szarul alszom, az evés is néha kimarad és minden háttérbe szorul. Napra-nap múlik és csak vonszolom magam előre, próbálok nem agyalni, nem szorongani, nem sírni, délután meg kórház és újból kezdem. 

Anyám hol jobban van, hol kevésbé. 

Most épp oxigént is kap, de már legalább nincs a monitoron. A hangulata is változó, meg olykor zavart is. Van hogy fullad, köhög és haza akar menni, de az egyelőre nem jön szóba. 

Nagyon hiányzik, mert hívni sem mindig tudom, csak ha a nővérek feltöltik a mobilját, pedig sokszor jó lenne beszélni, mert mi napi szinten dumáltunk amúgy. Hiányoznak a tanácsai (pl. most K. küldött egy csomagot tele mindennel, pénzzel is és nem tudom, illik e elfogadni a pénzt), meg az hogy csak úgy hívhassam. 

A családi karácsony így értelemszerűen elmarad, igaz húgom kapacitálta apámat, hogy tartsuk meg, de fater azt mondta anyám nélkül nem tart semmit. Így csak annyi lesz, hogy átadjuk egymásnak az ajándékokat 25. vagy 26.-án.

Ha már ajándékok, még holnap hátra van egy kör, pedig már semmi energia nincs hozzá (eddig sem volt mondjuk). Elég béna dolgokat vettem, de az eszem mindig anyámon jár és semmi karácsonyi feelingem nincs, nehézkes minden ezügyben.

H.-nak elmondtam és megrendült, mert az ő anyukája is ezen az osztályon feküdt még 2010-ben, mielőtt meghalt volna. H. azóta is hívott hogy megkérdezze, jobban van e anyukám, rendes tőle.

Még a gyk-s csaj tudja, meg a gyk-s faszi, de neki azért mondtam csak el, hogy hagyjon békén, ne nyomuljon erőszakosan és ne kérdezze meg napi 3x, hogy miért nem írok. 

A szomszéd ma adott egy tábla csokit megkésett névnapi ajándéknak. Örültem.

Meg ugye itt van K. csomagja. A pénz nem hagy nyugodni. Úgy érzem, nem fogadhatom el. Nem ismerem K.-t személyesen, fogalmam sincs el lehet e fogadni az összeget. Írtam neki, hogy felhivnám a héten, de még nem tudom mit csináljak a pénzzel, küldjem vissza, vagy ne? Pasim szerint tartsam meg, azért lett küldve, de nekem ez nem ilyen egyszerű.

Szerintetek? 

A hivatalos ügyet is kipipálhatom. Igaz 2 órát ott dekkoltam és majdnem bemászott elém egy nő, mert rossz volt a sorszám automata, de az ügyintéző engem hívott, mert látta hogy régen ott ülök. Erre jött a nőtől a falmelléki duma: Jaj bocsánat nem tudtam, hogy te is ide vársz. 

Ó, én nem ide várok drágám, csak hobbiból hivatalokban ücsörgök pf.

De nem volt erőm vitázni most és a fő, hogy már ezt is lerendeztem. 

És péntek déltől érkezik leállás.

Most már csak anyámnak kellene itt lennie, hogy a dolgok helyre billenjenek. Bár így lenne! 

Szerintem még egy karácsonyom sem volt ilyen kedvtelen és borúsan magányos.