Lássuk csak:
- A fenyőfa illata még mindig érezhető a lakásban, különleges hangulatot adva.
- Remek volt a családi vacsora, tényleg, semmi balhé, semmi ordítozás és ez évek óta most először történt így.
- A kaják nagyon finomak voltak, és azok is jól sikerültek, amiket én itthon készítettem.
- A. rám írt, hogy találkozzunk a héten- tehát nem haragszik rám semmiért.
- Klassz ajándékokat kaptam, amiknek örültem.
- Reggel akár 8-ig is alhattam.
És a rossz momentumok:
- Pasim 24.-én tök gyökér volt, ki tudja miért, csak ordított, mint a vad szamár :/ Azt hittem, már fejbe vágom egy serpenyővel.
- Ajándékot sem adott aznap. Aztán észbe kapott, mert másnap vett az éjjel-nappaliból illatszert, meg sütit.
- Írtam Sz.-nek a fb-n, hogy boldog karácsonyt, de le se sajnálta...
- Elkezdett fájni a torkom és ez még most is tart.
- Esett a hó, de nem maradt meg.
- Híztam a sok kajálástól szerintem. De hát az ünnep erről szól.
Most már csak a szilvesztert kell átvészelni és kezdődik az új év, ami remélem hogy kicsit könnyebb lesz, mint az idei. Találunk egy normális albérletet és anyagilag is jobban kijövünk majd. Na,meg pasimmal is. Az fontos lenne.
Na, asszem ennyi. Itt a novellám befejező része. Boldog új évet mindenkinek,aki néha-néha erre jár és olvasgat.
Te
kellesz, érted?! Nem a feloldozás.
Egy
végtelenül hosszú perc vonult el felettem, mire John megszólalt.- Állapotos voltál ? – a hangja elcsuklott. Ahogy ránéztem, láttam az elképedést és a sápadtságot rajta.
Idegesen biccentettem. A rossz emlékek elleptek és marták a mellkasomat.
- Miután a szüleim eltiltottak Sidtől, rájöttem, hogy terhes vagyok. Váratlanul ért, de nem lepett annyira meg. Mi soha semmit sem tettünk az ellen, hogy ne legyen így. Persze nem csinálhattam mást, minthogy elmondtam a szüleimnek. Apám őrjöngött, anyám zokogott és rögtön abortuszra akartak küldeni…- a hangom itt elakadt, felpattantam és az asztalról elvettem a pohár italt, amit John öntött ki nekem, majd a kezemben a pohárral visszaültem az ágyra. Ittam egy kortyot és elméláztam, miután az alkohol égető érzést varázsolt a gyomromban. John elnyomta a cigarettáját és a szürkés füstön keresztül meglepve pislogott felém. Kereste a szavakat, ahogy én is. De egyikünk sem szólalt meg jó ideig.
- És te elmentél….- kezdett bele óvatosan John, mire hevesen megráztam a fejemet.
- Én akartam azt a gyereket! Isten a tanúm rá, hogy akartam! Őrlődtem, hogy felkeressem e Sidet, elmondjam e neki, hiszen ez olyan tény, amiről tudnia kellene. De nem volt rá elég bátorságom. Sokat szobroztam a klub előtt, vadul dübörgő szívvel, ott voltam majdnem minden iskolai nap után, de mégsem tettem meg azt a pár lépést. Aztán elvetéltem…
A bejelentésem, ha lehet az előbbinél is jobban meglepte Johnt.
- Hogyan ? – és szomorúság látszott rajta. Mintha átérezte volna azt a helyzetet, amiben akkor vergődtem.
Bár már hónapokkal ezelőtt volt, de még mintha most is éreztem volna a kórházi fertőtlenítő szagát, a nővérek és orvosok hangja még a fülembe csengett, ahogy szemeim előtt volt az infúziós állvány, a sok egyforma kórterem és a hűvösen fehér csempék a falon. És ott élt bennem még a könnyes fájdalom is a veszteség miatt.
- Igen…Elkezdtem vérezni és mikor a kórházban az orvos megvizsgált, azt mondta, már nincs gyerek a hasamban. Nincs már ott semmi…csak egy élettelen sejthalmaz…
- Jó ég…- hallottam Johnt és láttam, ahogy megissza az italát, aztán gyorsan újat önt magának. Az én poharam is kiürült, ezért szó nélkül kaptam én is egy újabb adagot a whiskyből. Nem mondtam nemet, az elmondottak felkavartak belülről.
- A szüleim persze vigasztaltak a maguk sajátos módján. Azt mondták, a természet elvégezte a feladatát és hogy úgysem tarthattam volna meg, mert ők nem engedték volna. És csak nem képzelem, hogy egy drogostól szülök gyereket, így tönkre téve az életemet. Azt is mondták, hogy egy nap hálás leszek, amiért ez történt. Valahogy így akartak lelket önteni belém, de nekem inkább okoskodóan fölényesnek hatottak ezek a szavak. – idéztem fel az akkor hallottakat és felrémlett előttem apám, meg anyám szánakozó képe a kórházi ágyam felett. Nem tudhatták, mit is érzek valójában, és nem érthették, miért üt szíven ennyire a dolog.
- Ez nehéz lehetett. – állapította meg John.
Fáradtan bólogattam.
- Most is az. Nem árultam el senkinek, a barátnőim sem tudták. A szüleim meg azt nem sejtik, hogy még mindig sokat gondolok a babára. Főleg, hogy lassan közeleg az az időpont, mikor megszületne. Januárban…
John elmosolyodott.
- Én is januárban születtem.
Erre én is mosolyogtam, de bárminemű reakció helyett, csak ittam az italomat, ami homályos és enyhe szédülést okozott, amiért hálás voltam, józanul nem volt könnyű ezekkel szembenézni.
- Bánod, hogy nem mondtad el Sidnek? – érdeklődött John.
Vállat vontam.
- Rá is tartozott volna. De azt hiszem, már mindegy.
És nem szólaltam meg egész sokáig. Kínoztak a könnyek és háborgott a lelkem.
- Ha akarod, elmegyek és idehozom neked Sidet. Beszélhetsz vele erről, vagy akármiről. – ajánlotta John készségesen.
A szívem hevesen kezdett el dobogni és forróvá vált az arcom. Régóta nem láttam Sidet és az ötlet az első másodpercben tetszett. Figyeltem, ahogy John a kabátjáért nyúlt, hogy felvegye és elinduljon Sidért, talán a klubba, talán oda, ahol lakik. De valami ekkor figyelmeztetett. Talán a realitás, hogy túl sok idő telt el.
- Kérlek inkább ne ! – szóltam utána.
John elcsodálkozott.
- Miért?
A konkrét okot hirtelen nem tudtam megfogalmazni, össze voltam kavarodva, csak abban voltam bizonyos, hogy egyáltalán nem akarom.
- Jobb lesz, ha inkább nem találkozunk. – válaszoltam végül.
- Komolyan ? – kérdezte még egyszer John.
- Mindkettőnknek így lesz jó. Nem szabad a múltban élni. – mondtam erre halkan és kicsit akadozó nyelvvel, amit az alkoholnak köszönhettem.
John bizonytalanul bólintott és leült mellém az ágyra. Nem biztos, hogy egyet értett a döntésemmel, de nem faggatott többet. Előkeresett egy szál cigarettát és rágyújtott. Néztem őt a whiskytől szédelegve és egyre jobban beugrottak a klub béli őrült éjszakák. Valóban többször láttam Sid közelében, néhányszor még egy asztalnál is ültünk. De míg Sid általában hamar kiütötte magát kábítószerrel vagy itallal, aztán csinálta a balhékat, ő többnyire csak ült a sörével és nem csinált semmit, csak közönyösen figyelte az embereket maga körül.
- És te sosem drogoztál ? – kérdeztem váratlanul.
John szeme elkerekedett, aztán a válasza inkább mosolyba torkollott, amit nem tudtam mire vélni.
Ismét csak sokáig hallgattunk és ahogy jobban megnéztem őt, egészen helyes fiú volt. Különleges. Érdekesen jeges kék szemekkel, vörösesszőke hajjal, sápadt fehér bőrrel. Egészen más volt, mint Sid. Mindenben.
Nem tudom, mi ütött belém, biztos az alkoholos befolyásoltság volt az oka, de kivettem a szájából a cigarettát és a sajátomba raktam bele, majd mélyen bele szívtam és élveztem, ahogy a nikotin erősen átjárja a tüdőmet.
- Oh…- John megilletődve sóhajtott a cselekedetemtől.
- Ez már túl személyes ? Nem kellett volna ?- tettettem a meglepődöttet, erre ő szelíden ellent mondott.
- Nem, csak…
- Ez már majdnem olyan, mintha csókolóznánk. – nevettem fel, mire ő értetlenül csóválta a fejét. Végigszívtam a cigarettát, aztán elnyomtam az ágy mellé rakott hamutálban. Úgy sejtettem, John felháborodott a ribancos viselkedésemtől, lehet hogy azokra a lányokra emlékeztettem, akiket megvetett. De meglepetésemre, semmi ilyesmit nem véltem felfedezni rajta. Idegességet, feszültséget azt igen, de gyűlölködést nem. Egyáltalán nem.
- Tudod, mikor a klubban láttalak, azt gondoltam, milyen mázlista fickó ez a Sid. – mondta ki alig hallhatóan.
- Már nem vagyok kegyetlen és üres szívű?- kérdeztem vissza és viccnek szántam, de John rögtön magyarázkodni kezdett.
- Nem és biztos sosem voltál, azt csak azért mondtam, mert dühös voltam rád, amiért faképnél hagytad Sidet. De most már tudom, hogy te is szenvedtél, pedig nem kellett volna, mert jó vagy…
Tiltakozóan legyintettem, de jól esett ezt hallani.
- Baromság! Leléptem, mikor szükség lett volna rám…
John ekkor megragadta a csuklómat és gyengéden szorította. A szemében lángolt valami, amit eddig nem láttam. Idegen tűz.
- De ott voltál, amíg lehetett. Láttam. Tapasztaltam. És mikor ott voltál, teljes szíveddel vele voltál. – suttogta.
- Köszönöm. – leheltem és az alkohol adta ideiglenes bátorságomnál fogva nyomtam az ajkamat az övére. Láttam, ahogy teljesen elképed a mozdulatomtól, de rögtön viszonozza a csókot. Cigaretta és alkohol ízét éreztem, ahogy a nyelveink találkoztak és a szédülés, ami akkor úrrá lett rajtam, már nem a részegségtől volt. Ahogy csókolt és én őt, bizsergető izgalom áradt szét minden tagomban. Hallottam John egyre gyorsabb lélegzet vételeit és éreztem a testének túlfűtött melegségét, mellkasában hevesen kalapáló szívét. Lihegve szakítottam meg a csókot és toltam el magamról ölelő karjait, de csak azért, hogy levegyem a cipőmet, azután lefeküdjek az ágyra, közvetlenül a hanyagul ott felejtett kabátja mellé. Lassan elkezdtem gombolni fehér, iskolai ingemet.
- Biztos, hogy ezt akarod, Sheena ? – kérdezte reszkető hangon John, amikor a kigombolt ing mentén előbukkant melltartóm és csupasz bőröm. Vágy táncolt a szemeiben, a szája nyitva maradt. Csak ült és nézte, mit csinálok, teljesen falfehéren.
- Igen! – vágtam rá azonnal és nem érdekelt semmi. Sem a hely, sem az idő. Sem a múlt, sem a jövő. És a következmények sem. Megsimogattam a haját és az arcát, aztán benyúltam a ruhája alá és ujjaim lassan simítottak a mellkasán. Ettől hideg szaladt át a testén. Nem vesztegetve az időt és igencsak bátornak mutatva magam, felültem az ágyon és közelebb hajoltam. A pulóverét félre tolva az útból, csókolni kezdtem a bőrét. Elcsukló sóhaj tört fel belőle, de hagyta. Szoknyám vékony anyagán keresztül, éreztem kemény izgatottságát és tétova kezeit a vállaimon. Zavartan megcsókolta az arcomat. Olyan óvatosan vette le rólam a harisnyát, mintha törékeny üvegből lettem volna. Ajkai végig haladtak a combomon és megállapodtak a szoknyám szegélyénél. Tűzpiros arccal és szenvedélytől izzó szemekkel nézte, ahogy a szoknyám alá nyúlva leveszem magamról a fehérneműmet, aztán az ő nadrágját kezdtem el bontogatni. Rekedt és szemérmes nyögést hallatott, ahogy ujjaim végigfutottak kőkemény férfiasságán, azután egy határozott mozdulattal lejjebb húztam róla a nadrágot az alsóneművel együtt, majd magamra vontam őt. Ajkait végighúzta a nyakamon, a vállamon és a melltartóval fedett melleimen, aztán kérdőn pillantott rám, mintha tiltott dolgot cselekedne. Kicsit elmerültem a szemeiben, majd mindketten tanácstalanul, cinkosan elmosolyodtunk. Nem is tudtam, mit gondoljak Johnról. Meglepett. Valahogy túlon-túl bátortalan volt, amit hitetlenkedéssel vettem tudomásul, egyszerűen nem ezt feltételeztem róla. De aranyos volt a félszegsége, ami végig megmaradt. A félénk csókjai, amikkel szégyellősen beborította a testemet, a gyengéd mozdulatai, amikor belém hatolt és magamban érezem őt. A szemeim lecsukódtak és a csípőm egyszerre moccant az övével. Hallottam, ahogy kimondta a nevemet, halkan és olyan egyszerű módon őszintén, ahogy még senkitől sem hallottam. Ott voltunk együtt, az igazi közelségben, a bennem viaskodó jó és rossz ellentmondásában. Ott, ezen a hidegnek és átlagosnak indult téli hétköznapon. De hogy mégsem lett átlagos és főleg nem hideg, azt Johnnak köszönhettem.
John…Éreztem a haját az arcomban, majd az ajka a homlokomat súrolta, aztán a vállaimat, ahogy mozdulatai mind gyorsabbak, ritmusosabbak lettek. A levegővételei pedig átmentek zihálásba, majd hangos nyögésekbe és ez keveredett az ágy reccsenéseivel, az én sóhajaimmal, na meg a whisky, és az izgalom miatti körhinta szerű szédüléssel. Végül John az öröm legnagyobb fokára érve, felnyögött és kihúzta magát belőlem. Aztán teljes súlyával rám borult és csak kapkodta a levegőt. Karjaimat szorosan fontam köré és ruhái alatt éreztem a hideg izzadtságot végig a gerincén. Bőrömre és kigombolt ingemre meleg cseppek csorogtak, én pedig hálás voltam, hogy vigyázott rám.
- Olyan ügyetlen voltam…- szabadkozott és nem tudtam pontosan, mire gondol.
- Szerintem egész jó volt. – suttogtam neki, de láttam rajta, hogy nem hitte el. Pedig nem hazudtam, tényleg nem volt rossz, mert kedves volt velem. Túl pár tényleg pocsék szexuális együttléten, egy magamfajta, tizenéves lány nem is akarhat többet a gyengédségnél. Feküdtünk némán, John finoman simogatta a hajamat, miközben éreztem a remegéseket a testén, izzadt homloka az arcomhoz nyomódott és még mindig alig kapott levegőt. Lehunytam a szemeimet és az előbb átéltek emlékei kergették egymást a fejemben. Félálomban lehettem, mikor John kibontakozott a karjaimból, hallottam az öngyújtó kattanását és rövidesen a cigifüstöt is megéreztem, aztán a lemezjátszó felől zenét véltem hallani.
John hangjára eszméltem fel és hogy nyílik a szoba ajtaja. Kábán ültem fel az ágyban és csodálkozva meredtem a fiúra, aki az ágy előtt álldogált. Mereven bámulta a még mindig szétgombolt ingemet. Mikor ezt észrevettem, gyorsan észbe kaptam és összébb húztam magamon. Aztán megkerestem a fehérneműmet és a harisnyámat is.
- Kivel beszéltél az előbb? – kérdeztem, miközben vettem pár mély levegőt, mert hányingerem támadt. A fejem is hasogatott, persze megérdemeltem, kellett nekem whiskyt innom.
- Csak a házi néni kérdezte, hogy itt maradsz e vacsorára. – felelte halkan John. Hirtelen melegem lett, úgy éreztem magam, mintha ránk nyitott volna.
- Istenem, tudja, hogy itt vagyok ? És nem haragszik ? – érdeklődtem, mire John nemet intett és átadta nekem a kezében lévő bögrét, amiben kávé gőzölgött.
- Én csináltam…Remélem, nem túl erős. – mondta.
Zavarba hozott ezzel a törődéssel, a szívem máris zakatolni kezdett.
- Kedves tőled. – hálálkodtam és megkóstoltam a kávét.
John biccentett, aztán az ablakhoz sétált és elhúzta a függönyöket.
- Mennyi az idő ? – kérdeztem, mert ahogy kipillantottam az ablakon, csak tejszínű ködöt láttam mindenfelé és változatos mintázatú jégvirágokat az ablakban. Biztos jó hideg lehetett odakint és nagyon elszaladhatott a nap, csak remélni mertem, hogy nincs még túl késő.
John rágyújtott egy cigarettára.
- Három óra. – felelte, mire kicsit megnyugodtam. Nem akartam, hogy a szüleim kiabáljanak, elég nehezen szereztem vissza a bizalmukat a Sid dolog után.
- És mi a terved mára ? Lemész a klubba egy italra ? – kérdezősködtem, mert oldani akartam a kétségkívül kínos helyzetet, amit éreztem magunk körül, lévén hogy alig ismertük egymást, de együtt töltöttük az egész napot és pár ital után szeretkeztünk.
- Nem. Éjszakára megyek dolgozni a gyárba. – válaszolta John.
- Gyár ? Nahát, nem is tudtam, hogy ott dolgozol…Bár igazából semmit sem tudok rólad, ahogy te sem tudsz sokat rólam…- dadogtam, miközben begomboltam az ingemet. Ujjaim végigsimították a fehér anyagon lévő árulkodó foltot, ami a pár órával ezelőtti cselekedetünk következménye volt. Belepirultam a ténybe, hogy lefeküdtem egy majdnem idegennel. Ami amúgy nem volt eddig szokásom.
John, ha lehet ennél is vörösebb lett, ahogy hozzám fordult az ablaktól. A kék szemei szinte vakítottak.
- Ezen könnyen változtathatunk, ha mindketten akarjuk. – és választ várva bámult engem, de én ehelyett kikászálódtam az ágyból és gyorsan lehajtottam a kávét, majd a bögrét az asztalra tettem. John csüggedten nézte a mozzanatot, aztán sóhajtott egy mélyet.
- Szeretnél haza menni most ? – kérdezte, mikor látta, hogy felveszem a cipőmet és előhúzom a kabátomat a feltúrt ágy párnái közül.
- Igen, indulnom kell. – bólogattam és ő szintén előkereste a kabátját.
- Akkor elkísérlek.
És nekem nem volt ellenvetésem. Együtt léptünk ki a komor téglaházból, de előtte hangosan és illedelmesen köszöntem a konyhában sürgölődő házi néninek, aki lefogadom, hogy tudta mit műveltünk nem is olyan rég.
A kinti levegő józanítóan hűvös volt, kövér hófelhők úsztak lassan a szürkés égbolton.
- Sejtem, mit hiszel most rólam. De én nem szexelek akárkivel. – igyekeztem mentegetőzni, mert eléggé elhatalmasodott rajtam a szégyenérzet, miután tiszta fejjel átláttam a tetteimet.
- Semmi rosszat nem hittem rólad. És helyes, nem is szabad akárkivel szexelni. – helyeselt John.
- Én nem vagyok olyan…- kezdtem volna újra bele, de aztán inkább elhallgattam és csak mentem John mellett.
- Tényleg nem bánod, hogy ma nem találkozhattál Siddel ? – kérdezte egyszer csak John.
- Befejeztem vele, egyszer és mindenkorra. Én nem tudok neki segíteni és nem szeretném sem őt, sem magamat bántani a viszontlátás keserűségével, így is olyan zavaros néha minden. – dadogtam megütközve, hogy John felhozta a témát, azok után, amit csináltunk.
John beérte ezzel, mert utána csak hallgatagon lépdeltünk egymás mellett, ő folyamatosan dohányzott, én meg az eget bámultam, mert nem akartam rá nézni.
- Talán havazni fog. Az nagyon jó lenne. – jegyeztem meg ábrándosan.
- Ennyire szeretnéd, ha esne a hó ? – kérdezett vissza John.
- Hát persze ! Olyan régen volt már fehér a karácsony. Hiába vártam, mindig elmaradt a hóesés. De hátha most nem így lesz, talán akkor végre nekem is előjön az ünnepi hangulatom és nem csak rossz dolognak élem meg, egy rakás idióta rokonnal és kötelező vigyorgással.– álltam meg az úton és most már vettem a bátorságot, hogy ránézzek Johnra. Éppen akkor, mikor ő is rám pislantott.
- Karácsonyi fogadalom ? – kérdezte érdeklődően.
- Olyasmi. Szeretnék egy olyan karácsonyt, amit nem felejtek el soha. Úgy állni szenteste a feldíszített fa előtt, hogy megfogadom, ezentúl minden más lesz, magam mögött hagyom az összes múltbéli eseményt. – magyaráztam neki nagy hévvel.
Láttam, hogy elgondolkodott, érzelmek vonultak át az arcán, szemei furcsán csillogtak. Néztem őt és most már tudtam, nem csak helyes, hanem rendes is. És egészen különleges és szeretetre méltó, ahogy vacogott a hidegtől zsebre dugott kezekkel, reménytelen arckifejezéssel. Várva, hogy megszólaljak, hogy mondjak véleményt erről a felettébb kaotikus napról. Bátorítóan elmosolyodtam, de ő nem vette észre, mert lesütötte a tekintetét.
- És miután elhagytam a múltban történteket, csak a jövőbeli változtatásokra szeretnék figyelni. Azt hiszem, te is benne lehetnél ezekben a változtatásokban. Akarod ezt, Johnny?
Reggel még egyáltalán nem tudtam, de most már tisztán beugrott, hogy ki is ő, és hogy így hívták a többiek a klubban. Én nem figyeltem meg őt eléggé, pedig ott volt, de biztos így kellett lennie és talán még nincs késő.
- Persze!– szólalt meg rögtön és kicsit elmosolyodott. Ahogy én is, és nem csak kívülről, de belülről is. Akkor úgy éreztem, nevet a szívem, mintha semmi gondom nem lenne. Mintha a nehéz heteket elfújta volna a téli szél.
Már négy óra is elmúlt és besötétedett, mikor elváltunk egymástól John, meg én. Sétáltunk és néha beszélgettünk, de inkább csak mentünk egymás mellett és hiába fáztunk nagyon mind a ketten, egyikünk sem akarta, hogy véget érjen a nap. Az utcasarkon aztán átöleltem és adtam egy csókot a szája környékére, mire ő bátortalanul viszonozta, aztán megvárta, míg elsétálok a házunkig. Intett és el is tűnt a korai sötétedésben. Feldúltan, de a nyugalmat magamra erőltetve nyitottam be a házba. Az ajtó csukódására anya kukkantott ki a konyhából, ahonnan a vacsora hívogató illatai szivárogtak.
- Szia drágám, na, jól telt a szünet előtti utolsó nap ? – köszöntött barátságosan.
- Szia anya. Igen, ez egy remek nap volt. – állapítottam meg, ahogyan kibújtam a kabátomból.
- Azt el is hiszem, gondolom ma nem volt tanítás. – mondta még anya szórakozottan, majd eltűnt a konyhában.
Megilletődve, kicsit átfagyva, de felforrósodott szívvel álltam az előszobában és álmodozó szemekkel néztem magam elé. A gondolataimban máris megjelent John arca és alig vártam, hogy ismét láthassam majd.
Tanítás ma számomra tényleg nem volt. De én, Sheena Grace Whitmore mégis megtanultam pár fontos leckét.
