Nem tudom hanyadik nap, alvászavar, mirelit kaják, időnként kiborulás, majd teljes apátia

Itt cirkál egy autó, ami hangosbemondóba mondja ezt a koronavírus izét. Nem gyengén nyomasztó.
Meg úgy az egész helyzet.
Még mindig nem a bezártságtól kettyenek meg.
Az online munkától, na attól igen! Vasárnap ránéztem a hely fb csoportjának oldalára, kiderült, hogy keddre és szerdára is kell beszámoló!Káromkodtam is egy cifrát, mert nem elég a rohadt sok meló, még ilyen szar extrák is bejátszanak.
El is ment a kedvem, meg a fejem is nagyon megfájdult ettől.Az óraátállítás miatt meg tegnap, mikor lehetett volna aludni, 7-től-ami 6 lett volna-keltem fel, ma meg elaludtam és kapkodósra sikerült a reggelem, emiatt az összes munka csúszott, most meg már az agyhúgykő kerülget.
A hétvége dögunalmas volt, a boltig meg vissza, de most mindenkinek kb. ennyi a szociális élete. A pasim is sokat van itthon és hát ez elég fura szituáció, lévén hogy ez eddig nagyon nem így volt. Tegnap megszereltettem vele az eldugult vízcsapot, legyen haszna hogy itthon van. De amúgy sem ő, sem én nem ehhez vagyunk szokva, így nem tudunk egymással mit kezdeni. (nem úúúúúgy...tényleg, szexelni lehet most???).
Ráírtam az exemre, hogy érezze a törődést ezekben a koronás időkben, csak megkérdeztem, mi van már vele, mert el van tűnve,(nem akartam bunkó lenni és direkt nem tettem fel a gyerekvállalásukra vonatkozó kérdéseket), rövid, lerázós tőmondatokban válaszolt. Hogy minden oké, április végén mentek volna valami meddőségi dokihoz, de nem tudják most hogy lesz a járvány miatt, és hogy saját vállalkozást akar stb. 
Pasim, meg én nézzük a tv-t unásig, Amcsi motorok most a favorit, meg Columbo, az Anyám borogass. Meg eszünk, én napközben nem igen érek rá enni, így este kell pótolni. A főzés dettó ugyanez, nincs rá kapacitás és idő, így mirelit kajákat dobok össze (a szilvás gombóc tök finom), vagy olyat, ami fél óra alatt megvan, Master chef season 69, episode 666 XD.
Ugyanez az ábra a takarítással is.
Úgy elrepül egy nap, hogy csak lesek és egy csomó meló még mindig marad.De már nem érdekel.
Ah, holnap is lesz nap, nemde?
Úgy szeretném a sztorimat írni!!!!!!!!!
Zenét hallgatni!!!!!!!!!!!!!!!
Meg egy kicsit szabadabb lenni.
Most mind így vagyunk gondolom....

Amikor a online munkáról az öngyilkosság jut eszedbe, avagy (sz)operatív törzs és hasonlók

Tegnap tök szarul voltam, fájt a fejem, rázott a hideg, a torkom is kapart :O na mondom, biztos én is koronás leszek, mint a kristálycukor, de reggelre nagyjából helyre rázódtam. Anyám szerint, az emberre akkora nyomással van ez a járvány dolog, hogy már beképzelni magának a tüneteket.
Vagy megfáztam, tettem hozzá én. Szerintem ez a helyzet. Megint olyan hideg lett az időjárás, arra ébredtem hajnalban is, hogy rohadtul fázom :/ 
Facebook-on bejelölt a főnök,a colos csaj,meg N. is, tehát a home office-nek közössèg èpítő ereje van. De amúgy meg elég szívás. Az eleje egész ígéretesen indult, normális tempóban, hogy a számítástechnikában kevésbé jártasabbak is fel tudjanak zárkózni. Bátran állíthatom, ez nem ment mindenkinek, van akinek még most is gondot okoz bármit csinálni. De persze vannak, akik hasítanak, É. feljött messengerre dicsekedni, hogy ő már mennyi mindent megoldott. Ritkán beszélünk amúgy, mert É. megosztó személyiség. R. egyenesen rühelli és látványosan levegőnek nézi, sőt letolt engem is nem egyszer, hogy miért nem koptatom le É.-t. De én nem vagyok ilyen, nem akarok bunkó lenni, ugyanakkor az is igaz, hogy É. néha kicsit sok és nem veszi észre magát, pl. odajön és csatlakozik egy beszélgetéshez, de úgy hogy félbeszakít mindenkit és a témához totál nem illő sztorit dob fel *-* szóval fura nőszemély (fb adatlap szerint hajdobálgatós is az ismerőse)és igazából nincs is nagyon sok közös témánk vele, általában ő beszél, ha összefutunk és folyton villog azzal, neki milyen jól megy.
Mindegy, tehát nehezen indult az itthoni munka, én meg arra gondoltam, írok egy listát, hogy mit fogok csinálni a karantén alatt az üres időmben.
Ilyenek szerepeltek benne, hogy sok pihenés, zenehallgatás, ID ès Columbo maratonok, nagytakarítás féleség, ruha válogatás, írás, meg néhány "betegebb" ötlet (nem röhögjetek kérlek, de eskü elgondolkodtam azon, hogy meg kéne tanulni country zenére táncolni, jó tudom, karantén van és elment az eszem).
Igen, ilyesmiket képzeltem lelki szemeim elé...
Hát.....így közel két hét után azt kell írjam. Egy nagy francokat lesz nekem ilyenekre időm!!!!!!
Annyi gebasz van a home office miatt, hogy nagyjából az egész napom a laptop előtt töltöm-szemkifolyásig kb.-és mikor meg lenne egy kis szabadidőm, akkor ott a főzés, meg a pasim is hamarabb jön haza, mivel háromkor bezár minden hely.
Szóval semmire, semmi időm sincs.
Reggel már tisztára motiválatlan vagyok és felkelni sincs kedvem. De muszáj ugye. Meg hülyeségeket is álmodom. Egész nap kávétól kávéig vagyok nagyjából. A többi csak káosz a fejemben :( Valamelyik nap kimentem, mert volt pár elintéznivalóm. Semmi mozgás nem volt és nagyjából öt emberrel, ha találkoztam. A levegő is tisztább volt, szóval arra jutottam, hogy egész jó így a város, hogy nincs az az idióta tömeg. Szóval valószínűleg az embereket utálom, nem is ezt a várost.
Hát ez van most velem. 
A bezártságtól még mindig nem szenvedek, azzal úgy nincs gondom. A szabadidő hiánya az már jobban megvisel. Valami rendszeren töröm a fejem, amivel ezen javíthatnék, hát egyelőre nincs ötletem.
De holnap már péntek, utána hétvége, addig is kitartást mindenkinek!!!!

Demolition lovers (FRERARD) pt.08.

Jaj az előző bejegyzésemnél elfelejtettem Magic Mike csatornáját, aminek egyes tartalmain konkrétan könnyesre nevettem magam :D 

Na, de…koronavírus járvány miatti karantén…nem tudom hanyadik nap-ja de, nagyjából. Mondjuk, lényegtelen.
Lezárták a mellettünk lévő, kb. macskaalom nagyságú játszóteret szalaggal (jól is tették amúgy, mert hétfőn csak négy anyuka tobzódott ott a gyerekével), a hírekbe folyamatosan mondják be, hányan lettek újra betegek, hányan haltak meg, szerencsére gyógyultakról is szó esik.
A műtétem elmarad egyelőre. A fogam néha fáj, mert hát miért is ne akkor vacakolna, mikor nincs fogorvosi ellátás :/
Anyám depressziós, hogy nem tud kimozdulni és nehéz vele megértetni, hogy ez az ő érdeke is. A home office leszívja az agyamat, az egész napot ott töltöm kb., közben főzök-odaégettem a krumplit tegnap hah-, a lakás romokban.
Hugommal tegnap jót beszélgettünk telefonon, meg J.-vel is, ő otthon van most ugye a kislánnyal és már lejött az agyáról.
De szerintem mindannyian.  Ez egy elég meredek szituáció. Vizuális tipusként elképzelem, ahogy majd öregkoromban ülök a verandán, egy hintaszékben, kockás plédbe takarva és a körülöttem lévő unokáimnak-ha lesznek-mesélek arról, hogy”én még emlékszem a 2020-as, naaaaagy koronavírus járványra…”
És hoztam az új részt, már íródik a folytatás, de fogalmam sincs, mikorra lesz kész, ha nem home office van, akkor házimeló, vagy a pasim van itthon. De azért igyekszem.
Továbbra is angst, de egy kis fluff is fellelhető lesz most.

The sharpest lives:

Gerard kitekintett szobája ablakán. Eseménytelen délután volt, csend honolt a kis utcán. Az egyedüli hang, ami a környéket uralta, az apja kalapácsának a monoton, ütemes kopogása volt, amint a ház elé rögzítette a méretes táblát, amin nagy betűkkel díszelgett az ELADÓ szó. Mikey a kezében a szerszámosládával, tétlenül ácsorgott a férfi mellett és megint olyan érzelemnélküliek voltak a vonásai. Pedig Gerard tudta, hogy az öccse nem ilyen, és őt is bántja, hogy ez így alakult. De apja ellen nem tudott hatásosan fellépni. Gerardba belemart a fájdalom. Még mindig magát okolta és folyton egy kérdés keringett a fejében. Miért nem akadályozza meg valahogy? Most még nem lenne késő. Ellépett az ablaktól és leült az ágyára, ami előtt kartondobozok sorakoztak. Tele nagymamája személyes holmijával, apró tárgyakkal, fényképalbumokkal. Gerard kivett egy vaskos kötetet és belelapozott. Elena mindig rengeteget fényképezett, megörökítve ezzel minden egyes számára fontosnak tűnő pillanatot. A képek mellé gondosan odaírta a dátumot, és hogy milyen okból készítette. Így Gerard szeme elé tárult az egész gyermekkora, mindegyik születésnapja, a karácsonyok, Mikey születésnapi összejövetelei, iskolai ünnepségek, húsvéti és hálaadás napi családi programok. A fiú könnybelábadt szemmel és elszorult szívvel csukta be egy idő után az albumot. Elena még a fotókat is olyan szeretettel őrizte, mint ahogy Gerardnak segített állandóan. Hiszen Gerard mindig érezte végtelen és odaadó törődését.  A gondoskodása kapaszkodót jelentett neki. Egy menedékhelyet. Mi lesz most így vele? Kivel osztja meg a jó, vagy éppen rossz gondolatait? Ki hallgatja meg és ad vígaszt ezentúl? Gerard úgy érezte, magára maradt.

Halk kopogást hallott és édesanyja jelent meg az ajtórésben.

- Gerard, halad a pakolás? - érdeklődött.

Gerard megvonta a vállát.

- Igen. - válaszolt kényszeredetten.

Nem volt kedve ehhez, ő folytatást akart, nem lezárást.

- Én már majdnem bedobozoltam mindent. - jelentette ki a nő. Talán elismerést várt, de Gerard szó nélkül vette ezt tudomásul.

- Indulás előtt kimegyünk még a temetőbe a sírhoz? - kérdezte aztán váratlanul.

Anyját meglepte a kérdés.

- Lehet, de nem ígérem. - rázta  meg a fejét.

- Meg kell locsolni a rózsabokrot a nagymama sírján. - magyarázta Gerard.

- Nem biztos, hogy lesz rá idő, apád sötétedés előtt el akar indulni. - mondta erre az anyja. Gerard ezt is szótlanul reagálta le. De elsápadt a szomorúságtól. Anyja belépett a szobába és leült mellé, szemei épp csak súrolták a fényképalbumokkal megrakott dobozt.

- Tudom, hogy ez most neked egyáltalán nem könnyű, de nekünk sem. És idővel jobb lesz. Biztos hallottál már arról, hogy a gyásznak öt fázisa van.- ingatta a fejét.

Gerardra nem hatott újként ez, tudta hogy van a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. De nem hitt anyjának, hogy valaha majd eljut az elfogadás szakaszába, ő ezt örök fájdalomnak gondolta. De nem akart vitatkozni és kéretlenül megosztani a saját tapasztalatát.

Ekkor ismét nyílt az ajtó és Mikey jött be a szobába.

- Gerard, a múltkori lány keres. - bökött a kerítés felé, fura ábrázattal.

Gerard rögtön tudta, hogy csakis Lindsey lehet. Sápadtságát a zavar vérvörössége színezte át. Anyja szeme kíváncsian villant.

- Az a lány a temetésről, aki olyan szorosan megölelt? - mosoly bújkált az arcán. Anyai, cinkos és reménykedő mosoly. Olyan, mint amilyen Elena ajkánál is előbukkant, mindahányszor Lindsey-ről volt szó. Mintha lehetőséget látott volna a lány és Gerard közötti kapcsolat kialakulásában.

Gerard helyeselt és meghagyta anyját ebben a tévhitben. A szíve vadul vert és értetlenség kerítette hatalmába.

- Te tudtál erről?- kérdezte öccsét az anyja. A nőt rosszul érintette, hogy most került napvilágra Lindsey létezése és szerepe Gerard életében.

- Miről? Mert nincs semmi! Gerard, meg egy lány?!Anya, légy észnél! - szólta le anyját Mikey.

Gerard felállt az ágyról, hogy az udvarra induljon. Érezte Mikey és anyja kérdő pillantását mélyre fúródni a hátába. Anyja elégedetlen volt a reakciójától.

- Pedig igazán aranyos lánynak tűnik. Gerard, mondd meg neki, hogy bármikor szívesen látjuk, ha Newarkban jár. - pattant ki egy ötlet a nő fejéből, mire Mikey a szemét forgatva tiltakozott.

- Te jó ég, anya, fejezd be! Ez már nekem kínos!

Gerard behajtotta az ajtót mögöttük és az udvarra ment. A szíve fájóan nagyokat dobbant, ahogy egyre közeledett a kerítés felé, ahol a lány várakozott. Apja, aki végzett a tábla kihelyezésével, furcsa pillantással mérte végig, ahogy elhaladt előtte, de semmit nem mondott, inkább a ház felé vette az irányt.

- Szia.- Lindsey mosolygott, a keze integetésre lendült, ahogy Gerard oda ért a kerítéshez.

- Szia. - viszonozta Gerard az üdvözlést halkan.

- Eladjátok Elena néni házát?-kérdezte szomorkásan Lindsey az eladást hirdető táblára meredve.

Gerard letörten bólintott.

- Én maradni szerettem volna. - tette hozzá.

- Akkor miért nem maradsz? - kérdezte Lindsey.

Gerard lehajtotta a fejét, hogy a lány ne láthassa a könnyeket a szemében.

- Mert nem lehet.

A kijelentése olyan visszavonhatatlanul csengett, hogy Lindsey sem kérdezett többet a költözés miértjéről. Néhány másodpercig csak állt némán, Gerard úgyszintén.

- De mi lesz ezzel a sok virággal? A város legszebb rózsái mind Elena néni kertjében nevelkedtek. - szólalt meg végül Lindsey sajnálkozóan.

- Talán a ház új tulajdonosa is annyira fogja szeretni a rózsákat, mint a nagymama. És akkor gondjukat viseli.- reménykedett Gerard. Más nem maradt számára, csak a bizakodás, hogy ha valaki meglátja a sokszínű, gyönyörűszép növényeket, nem lesz szíve sorsukra hagyni őket.

- Akárki is költözzön ide, ha megpillantja ezeket a csodálatos rózsákat, nem is dönthet majd máshogy. - vélte Lindsey.

Gerard észrevette, hogy apja és anyja a ház verandáján suttognak egymásnak valamit, miközben feléjük néznek.

- Mennem kell. Apa még az este beállta előtt el akar indulni. - búcsúzott.

Lindsey bánatos arcán halvány mosoly futott át.

- Sajnálom, hogy elmész és nem tudtunk több időt együtt tölteni, hogy igazán megismerjük egymást. Nekem tényleg jó volt, mikor sétáltunk a parkban.

A fiú teljesen zavarba jött Lindsey szavaitól és rögtön eszébe jutott az a szokatlan este, a kisvárosi park sötétjének sejtelmességében.

- Számomra is jó volt. - vallotta be és az őszi avarral színezett földet bámulta. A haja belehullott az arcába.

- Amit akkor neked mondtam, azt komolyan gondolom. Elköltözöm Newarkba. És ha majd ott leszek, meglátogatlak. Ha te is szeretnéd. - Lindsey ujjai a kerítés rozsdás rácsain keresztül megérintették Gerard ujjait. A fiú összerezzent és felkapta a fejét a gyengéd és alig érezhető érintésre. A pirosság az arcába szökött, a vére száguldani kezdett az ereiben.

- Szeretném. - mondta remegő hangon és félénken nézett Lindsey-re. A lány szeretetteli és szelíd mosollyal pillantott rá. A szemei csillogtak, sötétbarna hajtincseit felkapta a szél.

- Akkor találkozunk. - ígérte és visszahúzta a kezét a kerítéstől. Gerard viszont még mindig érezte ujjainak melegét a kezén. Megilletődve felsóhajtott és csak állt még ott torkában dobogó szívvel, tűzforró, felhevült lélekkel.

- Ezekért a virágokért sajnos nem tehetek semmit, de kijárhatok Elena néni sírjához és gondozhatom az ott lévő rózsabokrot. Persze, csak ha rám bízod. - szólalt meg váratlanul Lindsey. Gerard pedig nem tudott elég hálás lenni ezért neki.

- Az nagyon jó lenne, köszönöm. - és könnyek gyűltek a szemébe a lány önzetlenségétől.

Lindsey elindult az úton.

- Majd írok! - jelentette ki, ahogy visszanézett rá.

- Minden jót! - Gerard megvárta, míg a lány eltűnik az utca végén, aztán a ház felé sétált. Különösen érezte magát és felettébb sokkosan. Apja és anyja még mindig ott álltak, ahol az előbb és ők is el voltak hűlve a látottaktól

- Jól láttam, hogy az a lány, megfogta a kezedet?- anyja szinte rárontott a kíváncsiságával.

Gerard megtorpant és ismét elöntötte a forróság.

- Lindsey. - mondta komoran és alig hallhatóan, mert rosszul esett hallani, hogy szülei csak lány-ként emlegetik Lindsey-t.

- Remekül láttad, Donna. Akármilyen hihetetlen, de egy lány, akinek a neve történetesen Lindsey, valamelyest érdeklődést mutat a fiunk iránt. - válaszolt apja Gerard helyett, némi iróniával a hangjában.

- Van köztetek valami? Én annyira örülnék, ha lenne...-lelkendezett a nő, de az apja lemondóan legyintett.

- Ha ilyen kuka és félénk marad, nem sok jövőt jósolok ennek a kapcsolatnak. - morgott.

Gerard ideges és felkavart volt, ezért felelet helyett besietett a házba. A fejében egymást váltva tolongtak a gondolatok. Mikey az ablaknál állt és valószínűleg szintén szemtanúja volt az egésznek, de hátra sem fordult, amikor Gerard leült az ágyra és megint kezébe vett egy fotóalbumot. Arra gondolt, nagymamája mennyire boldog lenne, ha látná Lindsey jóságát. Mert Lindsey igenis jó volt, hiába hangoztatta azon az estén az ellenkezőjét.

- Remélem, volt annyi eszed, hogy legalább egyszer lefeküdtél vele. - hasított ekkor a csendbe Mikey gúnyos és komolytalan megjegyzése.

Gerard felnézett a fényképekből és az eddig emlékezéstől könnyes szeme, értetlen haraggal telt meg.

*****

A családi autó lassan gördült be a feljáróra. Motorjának zaja elhalt. A hang hirtelen megszűnése feszültséggel töltötte el a késő esti sötétséget. Gerardot átjárta a felismerés hasító érzése, ami az agyától a szívéig hatolt kíméletlenül. El sem hitte, hogy újra itt van, hogy el kellett jönnie Somerdale-ből, hátrahagyva nagymamája házát, a rózsáit, a kertet. Ott kellett hagynia mindent azzal a nagyméretű, véglegességet hirdető ELADÓ táblával. Apjára sandított a kormánynál, majd anyjára, akik csak ültek ott szó nélkül, kedvetlenül. Egymástól valamiféle reakcióra várva.

- Édes otthon.- szólalt meg váratlanul gúnyosan Mikey. Gerard arcán fájdalmas kifejezés vált láthatóvá. De nem szólalt meg, csak felsóhajtott. Apja erre észbe kapott és kipattant a kocsiból.

- Kinyitom az ajtót. - közölte és elindult előre. Mikey követte. Az autóba még mindig csend honolt. Gerard nem mozdult. Ezért anyja hátrapillantott és mosollyal próbálta jobb kedvre ösztönözni. De Gerard nem bírt mosolyogni. Hogy is bírt volna, mikor neki egyáltalán nem volt kedve ismét Newark-ba jönni.

- Jól vagy kisfiam?- érdeklődött kedvesen és féltőn a nő.

- Igen. - válaszolta halkan Gerard. Mit kellett volna mondania? A gyász ezer tonnával nehezedett rá és ennek tetejében, még akarata ellenére is kellett cselekednie! Ő tovább akarta vinni a rózsák nevelését, hiszen nagymamája is így kívánta volna. Gerard azt szerette volna, hogy Elena onnan fentről, a felhők közül láthassa, jó kezekben van a háza és a virágai. Ehelyett a ház majd idegenek kezébe kerül, ő pedig újra itt van a nagyvárosban, pár lépésnyire a régi életétől, amit annyira gyűlölt.

- Most még szokatlan a több hét távollét után, de minden úgy lesz majd, ahogy régen. - mondta anyja.

- Persze. - Gerard közönyösen biccentett. Pont attól tartott leginkább, hogy minden rossz visszajön.

Kirázta a hideg és forrongott a lelke.

- Akkor talán menjünk be. - anyja belátta, hogy jelen esetben nem tud mit tenni, ezért felhagyott a kísérletezéssel. Kiszállt a járműből és Gerard sem tehetett mást. Némán indultak az épületbe. Gerard elmaradt anyja nyomában, lassan ment, a torkát szorongatta a keserű szomorúság. Elmélázott és úgy vett szemügyre minden apróságot, mintha most járna először itt. A kerítés még mindig tojáshéjszínű volt, az udvaron lévő fák még mindig az égig értek. A kerti lámpa világítása egyenletes fénnyel kísérte a házba vezető úton, a meleg narancssárga szín a szürke betonlépcsőkön is vele maradt. Aztán belépett a szűk kis előtérbe, meglátta a faragott kabáttartót, a rá hanyagul aggatott ruhákkal, a padlón, a vastag, világos szőnyeget, a nagyméretű dekorvázát, és vadul kereste fejében a jó emlékeket. De nem találta. Anyja és apja a konyhában, halkan diskuráltak. Gerard meglepve szobrozott a nyitott ajtótól néhány lépésre, mikor meghallotta, hogy máris róla beszélnek.

- Láttad a szemét? Mint aki nem is ezen a világon van!- magyarázott vehemensen apja, kezében egy pohár itallal.

- Tudod, mennyire megviselte a nagyanyja halála. Nagyon szerette. - vette rögtön védelmébe az anyja.

- Elena halála mindenkinek veszteség. De nem tudjuk megváltoztatni és Gerardnak nem kell vele halnia. Öt percbe telt, míg beért ide! - dühöngött az apja.

- Csak egy kis idő kell neki, légy türelemmel! - kérte az anyja.

- Idő, idő! De mennyi? Olyan, mint valami élőhalott. Donna, nem fogom hagyni, hogy ez így menjen! - csóválta a fejét a férfi.

Gerard meglepődött, hogy apját ennyire felbőszítette már az első pillanatokban, hogy itt volt. A késztetés, hogy kirohanjon a házból, egyre nagyobb lett. Érezte az arcát felforrósodni és a tekintetét elhomályosodni. De erőt vett magán és visszanyelve könnyeit, belépett a nappaliba. Mikey, aki már a kanapén ült és bekapcsolta a televíziót, észrevette, hogy Gerard ott áll. Hogy mennyire falfehér és elképedt. Felháborodottan hátrapillantott szülei hangja felé, majd legyintett és arrébb csúszott a kanapén.

- Úgy hallom, hogy apa és anya máris találtak egy remek kis beszédtémát, a te személyedben. Miért is változna bármi? Ők olyanok, mint eddig! Ne törődj velük! Inkább ülj le! Végülis hazaértél! - ajánlotta barátságosan.

Gerard tudta, nem nagyon van más választása, így bátortalanul foglalt helyet öccse mellett. Mikey rögtön a kezébe nyomta a távirányítót.

- Csak hogy ne érezd rosszul magad, most te választhatsz tv műsort. - futott át egy gyerekes vigyor a fiú arcán, és Gerard értékelte, mennyire próbálkozik, hogy megtörje benne a frusztrációt. Elvette a távirányítót, de nem kapcsolt át, csak nézte a televízió képernyőjét, de fel sem fogta, milyen műsort sugároz. Legszívesebben sírt volna, de csak ült ott a gondolataival körbebástyázva.

Mikey hamar ki is szúrta, hogy oda sem figyel a tv-ben zajló eseményekre.

- Ha nem érdekel, miért nem kapcsolsz át? Nincs kedved az egészhez, mi?  - kérdezte.

Gerard zavartan vállat vont.

- Inkább lefeküdnék.

- Ahogy gondolod.- mondta erre Mikey.

Gerardnak eszébe jutott még valami.

- Ha megkérlek, segítesz összeszerelni a számítógépet? Én nem igazán értek hozzá.
Öccse értetlenül rázta meg a fejét.

- Tényleg, akartam is kérdezni, miért hoztad el azt a régi masinát? Egy csomó program nem is megy már rajta. Csak a helyet foglalja. Bármikor használhatod az én gépemet, az sokkal gyorsabb.

Gerard szemét pillanatok alatt elfutották a könnyek.

- A nagyitól kaptam és számomra többet ér bármilyen értékes és mindentudó számítógépnél.- hadarta el dacosan.

Mikey megszánta.

- Oké, csak ne sírj, mást sem csinálsz napok óta! Ha annyira ragaszkodsz hozzá, összerakom majd. - ígérte. Gerard bólintott a szemeit törölgetve.

- Köszönöm. Akkor most megyek, behordom a holmimat. - majd felállt a kanapéról és elindult a szobája irányába.

- Hát a szobáddal van egy kis probléma. - szólt utána Mikey.

Gerard meglepődve fordult hátra.

- Ezekszerint, a drága szüleink nem mondták...Jellemző...- forgatta meg a szemeit Mikey.

- Mit kellett volna mondaniuk?- kérdezett vissza Gerard.

Addigra már a szülei is megjelentek a nappaliba. Apja még mindig feszült volt, de próbálta palástolni, anyja pedig elővette legszebb mosolyát.

- Történt egy kis változás itt mostanában. Akartunk már szólni róla, de aztán közbejöttek a családi gondok.  - kezdett bele a mondandójába a nő.

- Szóval arra gondoltunk, hogy átmenetileg leköltözhetnél az alagsorba. Sokkal tágasabb, mint a szobád. Egy csendes zug, ahová elvonulhatnál, ha már túl sok neked a világ. - vágott anyja szavába az apja.

Gerard semmit sem értett. Gyermekkorában tiltották, hogy az alagsorba mászkáljon, mindenféle szörnyekkel riogatták. Rémisztő és mindent elnyelő sötétséggel. Most meg egyenesen felkínálják, hogy ott lakjon?

- Nekem igazán megfelel a szobám is. - mondta még mindig megrökönyödve.

Apja az anyjára pillantott, átadva neki a beszélgetés fonalát.

- Az a helyzet, hogy nem tudsz most a szobádba beköltözni, mert jelenleg laknak ott. - bökte ki a nő.

Gerardnak tátva maradt a szája a csodálkozástól.

- Ugye ismered Ray-t? - kérdezte apja, még mielőtt a fiú szóhoz juthatott volna.

Bár egy középiskolába és egy évfolyamra jártak, de Ray Toro, Mikey egyik barátja volt. Jókedélyű, hosszú, göndörhajú srác. Ő és Mikey egy másik barátja Bob, gyakran elhívták magukkal Mikey-t iszogatni. Olykor Mikey Gerardot is meginvitálta és előfordult, hogy Gerard velük tartott. Ray és ő akkor néhány szót váltottak, de Gerardnak nem sok információja volt róla.

- Tudom, ki ő. - felelte.

- Ray eléggé összeveszett a lakótársával. A vita odáig vezetett, hogy Ray elköltözött, és amíg talál magának új lakhelyet, felajánlottuk, hogy húzza meg magát a te szobádban. - mondta Mikey.

- Pár hét az egész.- egészítette ki az anyja.

- Ki kellett segítenem a barátomat a bajból. - indokolta Mikey.

Gerard eltűnődve bólogatott.

- Ez természetes...

Mikey hálásan megveregette a vállát.

- Tudtam, hogy megérted!

Gerardnak tényleg nem volt ellenvetése, hogy Ray az ő szobájában lakjon. Jónak találta, hogy valaki örömét leli a helyiségben, ahol neki többnyire csak rossz érzések jutottak.

Ám apja ezúttal sem bírta magában tartani a véleményét.

- Szerintem Gerard is segített volna egy bajba jutott barátján. Feltéve, ha lennének barátai. - dünnyögte egykedvűen.

Anyja és Mikey a férfi felé néztek szemrehányóan. Gerard pedig érezte, hogy a rosszkedv fekete árnyai újból elterjednek teste minden pontján, végül a szívéhez érve fájdalmat okoznak. Lesütötte a szemeit. És Frank-re gondolt.

- Apa megint irtó poénos. - sóhajtotta elégedetlenül Mikey, amint a férfi elhagyta a nappalit.

- Te viszont nagylelkű vagy, Gerard. Gyere, segítek elrendezkedni. - ajánlotta fel az anyja és megsimogatta Gerardot.

- Ez kedves tőled, anya. - nézett anyjára Gerard.

- Együtt gyorsabban megy. - az asszony megnyugtatóan mosolyogva nyitotta ki az alagsor lépcsőihez vezető ajtót, majd felkattintotta a villanyt. Az egyetlen, ott lévő villanykörte gyér fénye árasztotta el az nagyméretű területet, amit egyelőre még kaotikus rendetlenség uralt. Gerard a lépcsősor tetejéről nézte az egymásra torlódott, porlepte bútorokat, amiket jobb híján oda hordtak le az évek során. A rendezetlenség látványa a saját életére emlékeztette.

folytatása következik…

Sick and dark, avagy karantÉN

Megy a kínlódás ezerrel, ha éppen nem home office van-az is de nehezen akart beindulni, senki sem értett semmit-akkor nyakig merülök a youtube gyöngyszemeibe. Alább majd kaptok is egy kis ízelítőt, mikbe boltottam a kötelező távolmaradásom első napjaiban.
Kicsit kapar a torkom és náthás vagyok, apám szintén, így mikor találkoztunk legutóbb, elő is húzott egy üveg pálinkát a kocsija hátsó üléséből, hogy ez kitűnő vírusírtó és kóstoljam meg *-* 
Igen, idáig süllyedtem, hogy az utcán iszok, vagyis vírusölök :P
A pszichiátert lemondtam (a héten kellett volna mennem), de a nődokit is hívtam de szerinte még nem biztos, hogy elmarad a műtét, azt mondta, pár nap múlva próbáljak bejutni vérvételre. Hát az érdekes lesz, mivel az egész kórházat lezárták *-* de majd telefonon érdeklődök, hátha beindul a rendszer újra. Egyelőre minden szórakozóhely 15 óra után bezár (pasim kedvenc helye is, hát élet ez?!), és tényleg csak az megy ki, akinek muszáj.
Kivéve az élelmiszerboltokat, na ott meg aztán pont, hogy tömeg van és éppen a veszélyeztetett nyugdíjasok bandáznak, na meg apuka-anyuka-újszülött trió andalog békésen , meg két kislány fogócskázott a sorok között, mint egy vidám pikniken. Az oké, ha valaki pl. egyedülálló szülő és nem tudja hova rakni a gyerekét, vagy egy idős személy hozzátartozói messze élnek, akkkor nyilván ki kell menni vásárolni, de azt nehéz megérteni, miért csinálnak családi programot most a bevásárlásból. Nem beszélve a tizenévesekről, akik ott energiaitaloznak a bolt előtt, pedig az iskolabezárások célja direkt az volna, hogy mindenki maradjon otthon.
A kasszánál egy fószer a seggembe tolta a megrakott bevásárlókocsiját, pedig ki is van írva, hogy tartsunk egy méter távolságot egymás között, de nem, ő azt hiszi, ha belémtolat, majd hamarabb sorra kerül.
És felvásárolnak mindent, de mindent. Az előttem álló srác még akkor is rakta bele a kocsijába a csokikat, mikor a pénztárnál álltak, biztos szükséges a túléshez az a 20 db Sport szelet, tudom...

Nekem semmi bajom egyelőre az otthonléttel. Írok, meg zenét hallgatok, vagy épp beszélgetek R.-el, meg múltkor a netes ismerősömmel Zitával váltottam pár szót, de ő néha olyan furákat mond. Pl. ugye mondtam neki a sulibezárásokat és hogy ez mennyire megzavarja pl. az autista gyerekeket, akiknek egy stabil napirendre van szüksége. Erre azt reagálta, hogy szerinte nincsenek autista és hiperaktív gyerekek, ezeket a diagnózisokat mind a lusta, gyereküket nevelni nem tudó szülők találják ki. 

Mindez egy egészségügyben tanult nőtől elég furán hangzik. Én ismerek autista és hiperaktív kisgyereket is és bizony ezek nem kitalációk, Zita beszólását viszont elég rosszindulatúnak találtam. Attól hogy ő nem találkozott ezzel a dologgal, még van a világon és feladja a leckét minden szülőnek. Mindegy, azóta nem is beszéltem vele. Amúgy is néha olyan elvarázsolt dolgai vannak, pl. terhesnek képzelni magát, úgy hogy nem is feküdt le a fickóval *-* meg azt képzeli, hogy követik...
Régebben szerintem aranyosabb volt, vagy csak nem beszéltünk eleget. Lehet hogy ez a karantén izé, emberismeret szempontjából érdekes lecke lesz.
Eléggé túlterhelt a net, fagy, meg ledob, de akkor is megkapjátok a tutit :P Nem menekültök :D :D :D
Valaki: - Ki a kedvenc előadód?
Én:- Donald Trump XD XD XD
A járvány letelte után megveszem az albumát is XD
Énekli ám az Old town road-ot, meg a Wrecking ballt, meg a Bad guy-t is, na és a Titanic betétdalát és sorolhatnám :P

És emlékeztek még a Teletubbiekra????

És Mickey egérre? Hát igen, neki is van egy sötét oldala, de erről már inkább nem is nyilatkozom...

Hunger games, home office, szellemváros, felfordulás

Nagyot változtak a dolgok a legutóbbi bejegyzésem óta, pedig az csak pár napja volt. Szerintem olyan helyzet állt elő, ami már régen nem volt az országban-ha volt egyáltalán (bár biztos volt, régen sokkal több járvánnyal kellett küzdeniük az emberekenek). Szükségállapot, vagy hogy is hívják :O
Pénteken bejelentették, hogy hétfőtől bezárnak a sulik, ovik, bölcsik és sok munkahely is átáll a home officra.
A hely-re holnap még be kell menni 8-12-ig leszünk, akkor tudjuk meg, hogy az otthoni munka hogy fog működni. Egyelőre nekem elképzelésem sincs ennek a menetéről.
Ugyanilyen hihetetlen számomra az online tanulás fogalma is, hiszen sajnos vannak családok, ahol az ehhez szükséges eszközök (telefon, tablet, laptop) és internet nem elérhető. Csoportosulni meg nem lehet ugye, a fertőzés kivédése érdekében.
Pasim amúgy dolgozik, az építőiparban nincs home office XD.
Nehéz idők jönnek szerintem, de nem akarok vészmadárkodni és remélem, hamar kilábalunk ebből az egészből.
Pénteken, mivel apám előzőleg mondta, hogy azért ne már egy db májkrém legyen otthon, vettünk néhány dolgot a pasimmal a boltban. Nem 10 kiló lisztet és cukrot persze, de került a kosarunkba, több doboz tej, gyümölcslevek, porlevesek, sajt, darált hús, konzervek, na nem ipari mennyiségben, de legalább már van egy alapkészletünk. Az is valami. Persze éhezők viadala volt most is, a parkoló tele, még ott is kocsik álltak, ahol nem lehetne.
A hétvége, ehhez mérten egyhangúan telt. Alig-alig volt mozgás a városban, persze mitől is lett volna, mikor minden programot lemondtak a vírus miatt. Unalmamban az apámtól még régebben kapott konyakosmeggyet pusztítottam-ugye az alkohol fertőtlenít hihi, meg csokis nápolyit. Ha sokáig tart ez a karantén vagy micsoda, biztos hízni fogok. A hajamat is befestettem, és hát egyáltalán nem lilásfekete, mint ami a dobozon van feltűntetve, inkább fekete és sötétbordó. Sápaszt, de alapvetően jó és ami fő, hogy a narancsszínű förmedvény már a múlté (YASSSSS!!!!!). 

Ja a műtétem is kétséges (nem is bánom), csütörtökön fél napig a nőgyógyászaton ültem, megkaptam a vizsgálatkérőket, de ez még azelőtt volt, hogy korlátozásokat vezettek volna be, ma már azt olvastam, hogy csak az életmentő műtéteket fogják elvégezni. Szóval jövő héten szerintem felhívom a dokit és megkérdezem, elmenjek e így a vérvételre meg a többi helyre, van e értelme.
Apámról még annyit, hogy hétvégén a tinimaimék megint ott dekkoltak náluk és persze ott is aludtak. Csodálatos, tényleg. Tegnap este hívtam fatert, de nem vette fel, írtam neki messengeren, mire visszaírta, hogy mindjárt csörög. Na, persze nem hívott és naná hogy a tinimami miatt :/ De ezen már nem is idegelem magam.
És hogy mit fogok csinálni a kényszerszünet alatt? Már amikor nem lesz otthoni meló?Jó kérdés, a nassolást azt el kéne felejtenem, de pár filmet talán beiktatok és biztosan folytatom a sztorimat is hogy jövő héten már felrakhassam az új részt. 
Mindenki vigyázzon magára és vigyázzunk egymásra :)

Könyvek, giccsek, depis, emo szobor, meg dolgok, amik nem töltenek el boldogsággal

Szombat délután kellemes meglepetésként eljöttek hozzám J. és a kis Zselyke. Jót beszélgettünk, nevettünk, a kicsilány meg imádnivaló volt.
A hét első két napján anyáméknál segítettem a káosz felszámolásában, ami a festéssel és járólap lerakással járt. Minden telis-tele volt zsákokba pakolt cuccokkal, amik kipakolásra vártak. Az első, ami a kezembe akadt egy közös kép a narkomán exemmel, valamint egy levél, amit sosem küldtem el és amit akkor írtam neki, miután egy szó nélkül lelépett a közös albérletünkből. És találtam még nagyon sok mindent egészen kisiskolás koromig visszamenőleg. De nem volt sok időm nosztalgiázni, mert várt a munka. Megdöbbentő volt látni, anyáméknak milyen tetemes mennyiségá giccshalmazuk van, amiknek valahogy újra helyet kellett találni, ez nem volt könnyű, mert egy-két polcot és szekrényt felszámoltak, így a hely is kevesebb lett.Na, meg a könyvek!!!Igazán változatos könyvállományuk van, kezdve a természetkönyvektől, az ifjúsági kötetekig, a második világháborún át, a Bhagavad gitáig, szóval, szeretnek olvasni :D
Nagy nehezen mindent betuszkoltunk a polcokra, de én mondom-vagyis írom-ha még lett volna úgy 10 könyv, vagy még úgy 5 ilyen szépségesség, mint ez a bánatos emo szobor a képen, azt már gőzöm nincs, hova pakoljuk.

A két nap végére kellemesen elfáradtam és izomlázam is lett, de megérte, nagyon szép lett anyámék háza és szerintem amit akartunk, kettesben megcsináltunk. Apám  a nyakunkba akarta varrni segítségképpen a tinimamit, de mondtam hogy ha ő jön, én megyek. Nincs most kedvem hozzá, nem rühellem, vagy ilyesmi, csak jobb volt ez így kettesben. Közben tudtunk beszélgetni is, ami hétköznap így kicsit háttérbe szorul, hiszen mindenki járja a maga útját. A tinimamit amúgy sem tudom értelmezni, már hogy miért ennyire ő az apám szíve csücske, akit meg akar menteni. Igyekszem nem csodálkozni már semminek a miértjén, de azért felszaladt a szemöldököm a fejem tetejére, mikor mondta anyám, hogy apám még az augusztusi nyaralásra is vinni akarja őt meg a fickóját :O :O Még jó, hogy mi oda nem megyünk. Az a kemping a gigadarazsaival, meg a veszekedésekkel kecsegtető family vacationnal, asszem egyszer bőven elég volt :/ Milyen tré lenne, ha még tinimamiékat is ott kellene bámulni.
Tegnap este meg váratlanul felbukkant A. Éppen a napokban gondolkodtam azon, hogy lassan tényleg írni kellene neki, de megelőzött. És nem is írt túl vidám dolgokról sajna. Azzal kezdte, hogy mivel engem tart a legjobb barátnőjének, elmondja miken ment keresztül az elmúlt hetekben. Már ezen ledöbbentem, már hogy a legjobb barátnője lennék, hiszen ennek az elmúlt hónapokban, már egy éve lassan, nem sok jelét adta. Aztán meg leírta, hogy váratlanul terhes lett a pasijától-már nem attól, akivel együtt él, hanem a másiktól-aki persze nem vállalta a következményeket, mondván,, hogy ő még bulizni és élni akar. És mivel A. annyira bele van zúgva ebbe a fasziba, azt tette, amit ő akart, szóval február végén terhességmeszakításra ment. A. bizonygatta, hogy ez volt a legjobb döntés, hiszen ezzel a palival nincsenek is együtt hivatalosan, vagyis nála alszik, meg közösen buliznak stb., de neki ott a publikus pasija, akinek szintúgy már van más, tehát ez egy tök értelmetlen, nyitott kapcsolat, de a ház miatt nincs most megoldás. Meg ugye nem publikusnak is ott az exe, akit még úgyszintén az ágyába fektet, és végülis A. terhessége is úgy derült ki, hogy orvoshoz ment, mivel elkapott valami nemi izét :/ Csak lestem nagyokat a laptopom monitora előtt és nem tudtam hirtelen hogyan reagáljak. Természetesen nincs jogom ítélkezni, nem is tettem, de én az abortusszal (egészséges babák esetén), úgy vagyok, hogy nem pártolom és nem hiszek benne. És ehhez nem vallási okok vagy más egyéb meggyőződés vezet. Én, akármilyen lehangolt is tudok lenni, az életben hiszek.
Emlékszem, mikor H. is a megszakítás gondolatával kacérkodott és én ugye elkísértem nőgyógyra, szarul éreztem magam, mert ő meg tőlem kérdezgette, mit tennék a helyébe, de hát én nem adhattam tanácsot, nem vághattam rá, hogy tartsa meg! Hiszen az az ő élete. És ez egy baromi nehéz döntés, amit külső emberek nem hozhatnak meg.
A. azt írta, hogy nehéz napokon van túl, sokat volt egyedül, a fickó nem nagyon segített az ügyintézésben, csak fuvarozta a műtét napján oda-vissza, viszont már másnap bunkózott. Sajnálom, hogy A. nem írta meg hamarabb, biztos sokat őrlődött és biztos sokat volt egyedül. Talán, ha rendesen tartottuk volna a kapcsolatot, elkísérhettem volna ezekre a helyekre és barátnő módjára, legalább lelkileg tudtam volna támogatni.
Sajnos a pasival azóta sem szakított, sőt szerinte, ez közelebb hozza őket majd egymáshoz (WTF?) és biztos, a következő babát, majd megtartják...
Aha, persze...
Én tudom, hogy bolond dolog a szerelem (jelen esetben, szarelem), de én azt az alakot, aki nemi betegséget ragaszt rám, majd teherbe ejt és kényelmi szempontból abortuszra kényszerít, ott hagynám a bús picsába. 
Na, erről legyen elég ennyi.
Tegnap pasim is késő éjszaka jött, mert lelket ápolt, ugyanis egy barátját váratlanul ott hagyta a barátnője, pedig 3 hónapja költöztek el a saját házukba. Boldogságrákennroll, erre a csaj benyögi, hogy pár hete van másik pasija, és inkább azt választja. Előtte pár nappal meg még esküvőt terveztek.
Komolyan, mi van az emberekkel?
Holnap megyek nődokihoz és kiderül a műtét időpontja. Hát, nem várom. Jó lesz úgy a kórházban dekkolni, hogy az influenza meg a koronavírus miatt szigorú látogatási tilalom van.
És vettem újabb hajszínezőt. Ezúttal lilásfeketét.
Érzem, ez lesz az igazi...

Demolition lovers (FRERARD) pt.07.

Pasim minden lelete negatív lett!!Örülünk. Nálam mindig találnak valami hülyeséget :S

Ja, tényleg jövőhéten kiderül a műtét időpontja is, nincs kimondottan kedvem a kórházi bentléthez, szerencsére egy nap csak.
Most meg már péntek, izé szombat van….
Túl vagyok vagy hat megázáson, egy csütörtöki agyfaszságon, meg a pénteki nevetgélős, laza, R.-el való bálás ruha üzletezésen. 
Pénteken még anyámhoz is beszaladtam reggel, volt még időm egy gyors kávéra (sajnos visszaszoktam a napi 3 kávéra és ezek közül legalább egy koffeines is), meglepődtem, mert ott volt a hugom, akinek valami nem tetszett, mert gyorsan el is húzott. 
Anyámék meg a hétvégén kezdik a lakásfelújtást, jövőhéten megígértem, hogy segítek nekik pakolni. Tré állapot az országos kupi, de ők is legalább haladnak valamerre. Meg hát a végeredményt kell nézni.
Ennyit rólam mára.
Úgy volt, hogy végre megírom az elmaradt emaileket K.-nak, A.-nak és Á.-nak, de inkább a fanfictiont fejeztem be, úgyhogy most merüljünk el a szomorúság mély és sötét tengerében (oh, fuck).Új rész…enjoy.
Szerintetek baj, ha én ezt a sztorit szeretem írni?!
Jóéjszakát *-*

Cemetery drive:

Barátságtalan idő volt Elena temetésének napján Somerdale-ben. A lehullott narancsos-barnás, elszáradt leveleket felkapta a szél és csak sodorta mindenfelé, a szürke, régi sírokra és a temető aszfaltozott gyalogútjára is.

Gerard a fekete öltönyét vette fel, amit általában a munkahelyén is viselnie kellett. És ugyanúgy nyakkendőt is kötött hozzá. Mikor anyja meglátta, elsírta magát és Gerard tudta, nem azért, mert elegánsnak találta. A sötét öltönye és haja még jobban kihangsúlyozta a vértelen sápadtságát. A  szeme alatt, a sírástól és az éjszakai virrasztásoktól sötétkék, már-már fekete karikák éktelenkedtek.

Állt a fák alatt, közvetlenül nagyanyja koporsója mellett és nézett előre. a temető végeláthatatlan területére. Virágokat látott először. Csokrokat és koszorúkat. Fehér, vörös és halványsárga rózsákat, nagyanyja legkedvesebb virágait. Aztán pillantotta meg a tömeget. Rengetegen eljöttek a helyi temetőbe,  hogy leróják a tiszteletüket. Ebből is látszott, hogy mennyire szerette mindenki nagymamáját. De ez nem is lehetett volna másként, Elena mindenkivel jó volt, mindenkihez volt egy önzetlen szava, vagy mosolya. Az ő ereje segített mindig Gerardnak életben maradni, hiszen a nagymamája a szeretetét ajándékozta neki és a kezét nyújtotta mindig, hogy ki tudjon jönni a gödörből, amiben volt. Gerard annyival tartozott neki, annyi mindent akart visszaadni abból, amit nagymamájától kapott. Még olyan sok együtt töltött napot és estét szeretett volna a társaságában, meghitt beszélgetésekkel, vagy munkával. Ezer meg egy dolgot, amit most már nem tud elmondani és megmutatni Elenának.

Gerard szörnyen rettegett a temetéstől. Legalább három nyugtatót bevett aznap, de lehet, hogy többet. Nem emlékezett rá pontosan. Tompa volt, de csak egy kicsit. Éppen annyira, hogy a dörömbölés elviselhetőbb legyen a fejében. Szédelgett, mintha nem lett volna teljesen ura önmagának, és fázott is a széltől, de a ruhája alá beférkőző hideg, a gyógyszerek miatt, mégsem zavarta annyira. Állt, apja, anyja és öccse mellett és hallgatta a tiszteletes búcsúbeszédét. Égett a szeme a sírástól és nem tudott a koporsóra nézni. Elena maga volt az élet, nem ott lett volna a helye. Gerard csak nézte a föld egyhangú barnaságát a lábánál és csorogtak a könnyei.

A gyászszertartás utolsó momentumaként, Gerard felolvasta Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva a síromig című művét. Hirtelen ötlet volt, a temetés előtt pár órával szólt csak a szüleinek erről. Kicsit elcsuklott a hangja és ideges volt, mert sosem szeretett nyilvánosan, sok ember előtt szerepelni, de a nyugtatók adta kábultság és a nagyanyja iránti tisztelet, szeretet, áthidalt minden szorongást. Az ott levők, beleértve a családot is, csodálkozva hallgatták végig a verset.

Miután a koporsót leengedték a hideg mélybe, a városka lakói mind odajöttek hozzájuk részvétet nyilvánítani. Gerard egy sor ismeretlen emberrel rázott kezet és köszönte meg, hogy eljött. A feje mind jobban fájt és kezdett elmúlni a gyógyszerek hatása. Szeretett volna egyedül lenni és csak sírni, emlékezni.

- Szia Gerard.

Váratlanul Lindsey állt előtte, sírástól csillogó tekintettel. Gerard ledermedt, meg sem tudott szólalni, a köszönésen kívül. Nem számított arra, hogy a lány megjelenik. Néhány másodpercig csak nézték egymás kisírt szemeit. Aztán Lindsey megszólalt.

- Úgy sajnálom. - csak ennyit mondott, majd gyorsan átölelte. Mikey és a szülei meglepetten pillantottak a halkan sírdogáló lányra, aki szorosan ölelte Gerardot. Valószínűleg fogalmuk sem volt, ki lehet és azt is furának találták, ahogy karjaiba zárta a fiút.

Egy másodpercre Gerard is elmerült az ölelésben. Furcsa, biztonságot adó érzés volt. Soha nem ölelte még meg lány. Óvatos volt és szelíd, de mégis határozott. Ő alig merte viszonozni. A szíve a torkába ugrott.

- Elena néni egy nagyszerű ember volt, nem is tudok mit mondani. Felfoghatatlan, hogy ez történt. Kérlek, ha bármiben tudok segíteni, csak szólj.- bontakozott ki végül az ölelésből Lindsey és megigazította koromfekete kabátját.

- Köszönöm és azt is, hogy itt voltál. - suttogta Gerard meghatva.

Lindsey bólintott, egy szál fehér rózsát tett a sírra, majd tovább ment. Csak a hajának illata maradt ott Gerard ruháján.

A temetési szertartás után a család visszament Elena házába. Nem csináltak halotti tort, négyen lépték át a kis ház küszöbét. Gerard teljesen kimerültnek érezte magát, mintha mindene ólomból lett volna, a szemei fájtak a folyamatos sírás miatt, hányingere volt, émelygett a gyomra. És a lelkében mintha egy apró hang próbált volna kiabálni, de csak susogni tudott.

Nehéz, fáradt délelőtt volt. A szél kint még mindig fújt, és ettől az egyik ablaknál lévő fa ága kitartóan csapkodta az üveget, mintha így akarná kinyilatkoztatni, az igazságtalanságot, amit Gerard is érzett nagymamája halála miatt. 

- Üljetek le. - ajánlotta az anyja és gyorsan kávét főzött, majd elővett egy tál aprósüteményt, de egyikük sem volt éhes. Némán és bánatosan ülték körül az asztalt, lopva egymásra pillantva. Sokáig nem tudtak mit mondani, de végül apja megtörte a csendet.

- Beszélnünk kellene, mihez kezdünk most...

- Mihez kezdenénk? Gyászolunk.- dünnyögte Mikey.

- Nem úgy értettem.- mondta komoran a férfi.

Anyja kétkedve vonogatta a vállát.

- Szerintem inkább tegyük át ezt a beszélgetést máskorra.

- Nincs értelme várni! - vágott közbe az apja.

Testvére felháborodva sóhajtott egyet és belekortyolt a kávéjába. Gerard pedig nem is igazán értette, mi lehet a megbeszélés tárgya.

- Mégis, mi ennyire sürgős?- érdeklődött Mikey, némi éllel a hangjában.

Apja zavartan megköszörülte a torkát.

- A további lépések megtervezése igenis fontos. Tudom, hogy fáj nagyanyátok hiánya és szinte még fel sem fogtuk, de át kellene beszélnünk, mihez kezdünk ezzel a házzal.

Gerard elképedten kapta el a fejét.

- El akarjátok adni a nagymama  házát? - kérdezte és végigfutott a hátán a hideg.

- Somerdale nincs túl közel Newarkhoz és mi nem tudunk örökösen ide utazgatni, hogy ellenőrizzük a ház állapotát. A legoptimálisabb megoldás, ha pénzzé tesszük. - válaszolta apja.

Higgadt volt és kimért. Gerardot fájdalommal töltötte el a felismerés, hogy Elena temetésének napján, apja már a ház eladásán töri a fejét. Kegyetlennek és visszataszítónak érezte a férfi viselkedését. Várta, hogy anyja megszólaljon, de a nő csak ült lehajtott fejjel, a kávéscsészéjét tanulmányozva.

- Nagymamának ez a ház volt a mindene, mindig szépítgette, hogy minél otthonosabb legyen, és ott a rózsakert is. Rengeteget dolgozott azokért a virágokért. - jegyezte meg Gerard, mert kötelességének érezte, hogy megvédje nagyanyja egyetlen vagyonát, a házát.

- Tudom, Gerard. De apádnak igaza van, a mi életünkbe, a rengeteg munka mellett, nem fér bele, még ennek a háznak az ellátása is. - mondta anyja.

- És ha én itt maradnék?- vetette közbe Gerard.

Még nem is gondolt bele, hogy Elena halálával el kell hagynia a házat és vissza kell térnie Newarkba. Pánik vette uralma alá, ahogy ezt átrohant az agyán.

Szülei szkeptikusan néztek rá.

- Mégis, mihez kezdenél itt, Gerard?- ingatta a fejét sajnálkozóan az anyja.

- Folytatnám, amit a nagyi csinált, megtanította nekem. Gondoznám a rózsákat és értékesíteném őket, így fent tudnám tartani a házat és nem kellene eladni. - válaszolta erre bátortalanul Gerard.

- Abból manapság nem lehet megélni! - torkollta le az apja.

- Különben is az  a legokosabb, ha visszajössz velünk Newarkba és nem maradsz itt egymagad. - helyeselt az anyja is.

- Legalább próbáljuk meg. - kérte szüleit Gerard, de ők rendíthetetlenek voltak.

- Szó sem lehet róla! A te állapotodban...- apja elharapta a mondat végét és a plafont bámulta mérgesen. Láthatóan terhére volt a vita.

- Miért ne maradhatna itt?- kérdezte értetlenül Mikey, de apja beléfojtotta a szót.

- Te ne szólj bele!- rivallt Mikey-ra, mire a fiú sértődötten elhallgatott.

Gerard szomorúan nézett apjára.

- Jól vagyok. - jelentette ki és persze ez nem volt igaz, de minden vágya az volt, hogy tovább lakhasson itt.

- Gerard, érts meg minket is.- kérlelte az anyja.

- A nagymama soha nem adta volna el ezt a házat, szeretett itt élni. - Gerard szemei könnyekkel teltek meg.

- De a nagymama már nincs köztünk! Már nincs itt, hogy vigyázzon rád, te meg láthatóan nem tudsz magadra. A házat eladjuk és te szépen visszaköltözöl Newarkba. Normális állásod lesz és nem holmi rózsákat fogsz termesztgetni. Rózsák...Micsoda őrültség! - háborgott az apja.

- Mi a baj a rózsákkal? - kérdezte halkan Mikey, de apja ismét rákiáltott.

- Mondtam már, hogy ne avatkozz bele!

- Kérlek titeket, gondoljátok át. - sóhajtotta Gerard, de apja kezdte elveszteni a türelmét.

- Na, most van elegem, úgyhogy hagyjuk abba ezt az értelmetlen szópárbajt! - hangja ellentmondást nem tűrően csengett a ház falain belül.
Gerard mindig is gyűlölte, mikor a férfi megemelte a szavát, pedig ez általában hamar bekövetkezett.

Anyja, hogy oldja a feszültséget az asztal közepére tolta a süteményestányért.

- Egyetek süteményt. - kínálgatta az édességet, de ez elkeserítően nevetséges volt abban a helyzetben, hiszen senki sem figyelt rá.

- Téma lezárva, én befejeztem! - apja morogva felpattant az asztaltól és a kanapé felé indult, mintegy megoldottnak tekintve az ügyet, Mikey is odébb állt, ahogy anyja is és inkább a mosogatásra váró tányérokkal kezdett foglalkozni. Gerard maradt egyedül az asztalnál. Testének és lelkének minden része tiltakozott azellen, hogy itt hagyja Somerdale-t. De tudta, hogy nem tehet semmit, az apja eldöntötte helyette. Kiábrándultan tekintett körbe és érezte, ahogy Elena emlékének lángja máris halványodni kezdett a családtagjai szívében.

*****

Gerard lelkében emésztő indulat munkált, szemeiben a harag kínzó könnyei csillogtak, ahogy végül felállt az asztaltól. Bement a szobájába és magára csukta az ajtót. Leroskadt a székre és úgy érezte, vesztett. Tehetetlenséget érzett, a fejébe fájdalom hasított. Vajon mit csinálhatna, hogy a szülei meggondolják magukat? Hogyan vehetné rá őket, hogy máshogy döntsenek?

- Istenem, mi történik körülöttem? - kérdezte félhangosan.

Dühös volt magára, amiért akaratlanul ugyan, de elárulta nagyanyja mindennél szentebb emlékét, az összes mosolyát, a kedvességét, a rózsákat, a mindig barátságos kis házat, mindent, amit szeretett.

Gondolataiból Mikey ébresztette fel, ahogy halkan belépett a szobába. Gerard lángoló arccal, kisírt szemekkel nézett fel rá, Mikey nem mondott semmit, de ugyanolyan csüggedt volt, mint ő. És ugyanolyan szótlan is. Ingerülten dobta le magáról a zakóját és ült az ágyra.

- A szüleink hozzák az általános formájukat és a temetés napján is rohadt utálatosak. - jegyezte végül meg.

- Nem akarom, hogy eladják ezt a házat. - suttogta Gerard és elcsuklott a hangja. Mikey csak nézett rá, dermedten.

- Pedig el fogják adni. Mert nekik nem számít ez az egész. - mondta megvetően és tekintete körbefutott a szoba falain, padlóján, majd megállapodott a feltúrt ágyon, ahol éppen ült.

- Rettegek, hogy vissza kell mennem Newarkba! Mikey, én nem tudok ott élni! Itt szeretnék maradni és tovább foglalkozni a nagymama virágaival. - magyarázta Gerard könnyekkel a szemeiben.

- Túl gyáva vagy, hogy szembeszállj velük! - szólt közbe Mikey szigorúan.

- Ezt gondolod? - kérdezett vissza Gerard, szíven ütötte, amit az öccsétől hallott.

- Igen, mert megtörtek téged, elhitették veled, hogy egy szánalmas roncs vagy. És amúgy is félsz apától. A te érveid nem fognak megállni az ő szavaival szemben. Apa elnyom mindenkit. Ebben a működésképtelen családban, mindig ez történik. - jelentette ki a fiú.

- Akkor mit tehetek?- kérdezte Gerard elkeseredetten.

- Én is azt akartam, hogy maradhass, mert láttam, hogy jó itt neked. De apával lehetetlen beszélni...figyelj Gerard, jobb, ha beletörődsz a döntésükbe és nem gyötröd magadat azzal, hogy menekülőutakat keresel. - felelte Mikey.

Gerard csüggedten rázta a fejét.

- Őrizni szeretném a nagymama emlékét. - mondta sírástól remegő, de elszánt hangon.

Mikey megértette, de ő mindig túl stabilan állt a realitás talaján.

- Akkor pakolj el mindent a szívedbe, egy olyan polcra, hogy bármikor fel tudd idézni a nagyival kapcsolatos jó momentumokat. De engedd el Somerdale-t! Rámész, ha nem így teszel.- tanácsolta és bátorítóan megsimította Gerard hátát.

Gerard erre nem reagált semmit, sivár elhagyatottságot érzett. Mintha egy kiürült teremben bolyongana a szíve és nem találna megnyugvást. Belül átkozta magát, amiért ilyen gyenge és nem tudja kellően hallatni a hangját azokért a dolgokért, amik fontosak neki.

*****

A szüleim el fogják adni a nagymama házát és vissza kell mennem velük a nagyvárosba. Próbáltam nekik elmondani, hogy szeretnék Somerdale-ben maradni, de meg sem hallgatnak. Már eldöntötték. Frank, ez olyan borzasztó.

Írta estefelé Gerard Frank-nek. Akkorra szedte magát össze annyira, hogy felkeljen az ágyból, ahol órákon át hevert. De nem volt jobban cseppet sem. Már attól könnyek gyűltek a szemébe, hogy ezt leírta. Újra felkavarodtak benne a keserű délelőtt pillanatai, a temetés megrázó eseménysora és az utána következő parázs vita.

Te jó ég! Máris ezzel vannak elfoglalva a szüleid?

Reagálta erre felháborodva Frank.

Az öcsém azt mondta, ne is küzdjek ellenünk, mert nincs értelme, nem vagyok elég erős hozzá. 

Gerard mázsás súlyt érzett a mellkasán.

Szerintem igenis erős vagy.

Állította Frank és ez jól esett Gerardnak, holott tudta, ez nincs így.

Ha erős ennék, nem hagytam volna magam és méltóképpen kiállok a nagymama mellett. Ő nem ezt érdemli! Hálátlan vagyok!

Gerard úgy vélte, Mikey-nak van igaza és valóban gyáva.

Csak le vagy sújtva veszteség miatt, Gerard. A szüleidnek tiszteletben kellene tartani, hogy min mész most keresztül.

Véleményezte Frank.

Gerard felsóhajtott.

Annyira hiányzik a nagymama. Ő volt a legjobb barátom!

Bárcsak lenne még esélye elmondani neki! A gyász felülkerekedett mindenen, teljesen magával sodorta, betöltötte minden gondolatát. Feldolgozhatatlannak látszott. Nagyanyja kedves lénye villant be neki, a gyengéd simogatása, a törődése, amivel már soha nem fog életében találkozni. Könnyek gördültek le megint az arcán.

Tudom és rossz olvasni, hogy így alakulnak a dolgok körülötted. Bár tudnék segíteni!

Sajnálkozott Frank.

Hiszen segítesz Frank! Azzal, hogy mindezt leírhatom neked! Sajnálom, hogy végül mégsem tudtál eljönni a temetésre. 

Gépelte be Gerard. Alig látott a sírástól, egyszerűen nem tudta abbahagyni, pedig az arca és a szeme már fájt, a dühös és akaratlanul is erős mozdulatoktól, ahogy törölgette a folyton előtörő könnyeket.

Ott voltam a temetésen, Gerard...

Frank kijelentése teljesen meghökkentette Gerardot.

Ott voltál?

Kérdezett vissza, mint aki nem jól olvasta az iméntieket. A megdöbbenés villámként hasított belé. A szíve felgyorsult és nyugtalan lett.

Igen...Ahogy megígértem. Somerdale, 10 óra, köztemető. Díszes kerítés és hatalmas fák övezik mindenhol. Rengeteg ember ott volt.

Válaszolta Frank.

Nagyon sokan kedvelték a nagymamát. 

Írta Gerard.

Hallottam, ahogy a neveden szólítanak, de ha nem mondják is, éreztem, hogy csak te lehetsz. Te voltál legjobban összeomolva. Ott álltál a családod körében. Fekete öltönyt viseltél, fekete inget és volt rajtad nyakkendő is. Ünnepélyes voltál. Olyan, hogy is írjam...szomorú módon ünnepélyes...És nagyon sápadt is, látszott rajtad, mennyit sírtál...Aztán a temetés végső momentumaként felolvastad azt a szép verset. Megható volt. 

Sorolta Frank és Gerard álmélkodva olvasta ezeket a tényeket és kezdett egyre biztosabb lenni abban, hogy Frank tényleg jelen volt a szertartáson. Persze nem gondolta, hogy a fiú nem mond igazat, de a csodálkozástól teljesen össze volt zavarodva. Nem értett pár dolgot.

De miért nem jöttél oda?

Érdeklődött.

Jobbnak láttam a háttérben maradni. Persze, megfordult a fejemben, hogy odamegyek hozzád, de hosszú sorokban álltak a részvétet nyilvánítani kívánó emberek. Mindenki össze volt törve. Láttam, ahogy egy lány sírva ölel meg téged...

Gerardnak eszébe jutott Lindsey kedvessége, ahogy átölelte. Arra a forróságra, ami ettől betöltötte mindenét. A lány édes illatára is még élénken emlékezett.

Ő Lindsey, itt lakik Somerdale-ben és jól ismerte a nagymamát.

Magyarázta.

Nem akartam alkalmatlankodni. A mi találkozásunknak nem akkor jött el az ideje.

Tette még hozzá Frank.

Gerard nem teljesen így vélte. Kicsit bánatos lett a tények tükrében, Frank, akivel hetek óta beszélgetett a virtuális világban, ott volt tőle pár méterre, mégsem fedte fel a kilétét. Nem tudta, ő fordított helyzetben, hogy cselekedett volna. Persze lehet, hogy ugyanígy.

Azért kár, hogy nem láthattalak...Érdekelt volna, hogy olyan vagy e, ahogy elképzeltelek.

Jegyezte meg letörten. Átfutott az agyán, vajon hogyan reagál, ha Frank megáll előtte. A fiú azt ígérte, ha találkoznak, megöleli. Így történt volna? Gerardnak így ismeretlenül is jól esett volna Frank ölelése.

Valóban gondolkodtál azon, milyen lehetek?

Csodálkozott Frank.

Igen...Néha...

Vallotta be Gerard. Több kép élt a képzeletében, Frank kinézetét illetőben, bár ő mindig is azt vallotta, a külső egyáltalán nem számít. De ettől függetlenül szerette volna látni a fiú arcát.

Túl sokat ne képzelj rólam, én olyan semmilyen vagyok.

Válaszolta gyorsan Frank és Gerard érzékelte a kevés önbizalmat a fiú sorai mögött. Ebben is hogy hasonlítottak! Gerard is ennyire negatívan vélekedett saját magáról. Ő a semminél is nagyobb semminek gondolta magát. A középiskolai szörnyűséges, erőszakos, zaklatással telt évek erre a leckére alaposan megtanították.

Ez nem igaz Frank! 

Írta hezitálás nélkül Gerard. Valóban nem látta még Frank-et, de biztos volt benne, hogy különleges.

Köszönöm, hogy ezt írod, de én tudom magamról, hogy milyen vagyok. Remélem egyszer azért találkozni fogunk.

Írta bíztatóan Frank.

Tényleg találkoznál velem?

Frank ígérete reményt keltett Gerardban.

Igen! Csak te meg én, egy csendes helyen. Hogy ne mérföldek és egy számítógép monitorja álljon közénk. Szeretnék kérdéseket feltenni neked és válaszolni a te kérdéseidre. Egyszóval szeretnék közel lenni hozzád. Sokkal közelebb, mint ma... 

Frank szavaitól Gerard forróságot érzett az egész testében.

Én is szeretnék szemtől-szemben beszélni veled.

Írta zavartan.

Tudod, mikor Somerdale-be jöttem a temetésre, én is elképzeltem, hogy milyen lehetsz. Vagyis, már hamarabb is gondolkodtam azon, hogy nézhet ki a fiú, aki megosztja velem a pillanatait, és akinek az egész léte egy nehéz periódus, vaksötét veszi körül és már kétszer megpróbálta eldobni az életét...

Mesélte Frank. Gerard megrökönyödött, Frank mennyire jól meg tudta ítélni a helyzetet, amiben volt.

De láttál és most már tudod, hogy mennyire más vagyok. Biztos nem olyan, mint amire számítottál...

Szúrta közbe gyorsan Gerard és keserűséget érzett. Válasz jó ideig nem jött. A torka összeszorult ettől.

Hát tényleg nem...

Jelent meg végül a képernyőn a felelet.

Gerard szomorú lett, de nem lepte meg a válasz. 
Sajnálom, Frank...
Ő mindig csalódás mindenkinek.

Ne sajnáld! Te százszor jobb vagy, mint ahogy elképzeltelek...

Íródott ki ekkor egy újabb sor a monitorra, mire Gerard teljesen elképedt, a levegő is a tüdejébe akadt egy pár másodpercre. Izzó érzések futottak át rajta, a szíve a torkában dobogott, a sírástól vörösre dörzsölt arca pedig még sötétebb színt öltött.

folytatása következik…