Demolition lovers (FRERARD) pt.06.

A gondolatok és az érzés, mikor hétfő reggel megnyitod a fakebukot és egyik általános iskolai osztálytársad épp Los Angelesben tölti az idejét :O :/
Na, de hogy ne csak az irigységről szójanak a soraim, a héten kétszer is vigyáztam H. kislányára. Olyan cuki és aranyos, jókat beszélgettünk <3

Tegnap meg egy szép kis levélke várt engem a postaládában, amit a közös képviselők küldtek, miszerint valami csőcsere, vagy mi a jó ég lesz a házban és ez többletköltségekkel járt. Na, meg némi falbontással is, pasim szerint, aki a szakmában dolgozik. A levél mellé csatoltak egy nyilatkozatot, hogy hozzájárulok e a dologhoz, vagy sem. Marhára nem hiányzik, hogy a lakás egyetlen, szerintem jól kinéző helyiségét, a fürdőszobát megbontsák. De ha meg nem írom alá és mondjuk, nevesítenek, kik buktatták meg a projektet, a bosszú biztos nem váratna magára és azt hiszem, akkor nem csak a piszkot sepernék az ajtónk elé a mélyen tisztelt lakótársak, hanem a lábtörlőre helyeznek, mondjuk egy lófejet…
Hétvégén átolvastam az egész Still breathing sztorit (2017 óta írom...no komment), jó lenne már azt is folytatni, vázlatban már kb. végig megvan, 6-7 rész nagyjából. Az a baj, hogy most nem áll rá egyszerűen az agyam. Miért nem tudok egyszerre több sztorit írni????Másnak ez hogy megy??!
L L L HELP!
De most ugorjunk. Demolition lovers, újabb (és még sötétebb) rész.
Pedig lehet nem ártana vidámabb dolgokra összpontosítanom, mert ma egy iroda névtábláján Siker Bt helyett, Sírkert Bt-t olvastam :P 

All the angels: 

Több nap után először kapcsolta be a számítógépet és gondolta, hogy magyarázattal tartozik majd Franknek az eltűnését illetően.

Természetesen egy percre sem felejtette el Frank-et, de az elmúlt két nap igazi hullámvasútként száguldott vele. Érzelmileg túltöltött volt, a nagyanyja iránti féltés mindent elnyomott. Képtelen volt leülni és írni Franknek, akárcsak egy sort is. Remélte, a fiú majd megérti ezt.

A monitoron egyre több és egyre kétségbeesettebb üzenet villant fel, amik az utóbbi két napban érkeztek Franktől.

Gerardra máris rátört a vad szívdobogás.

Gerard, itt vagy?

Gerard, írj!

Ha tudsz,  írj!

Történt valami?

Miért nem írsz?

Valami baj van? Válaszolj!

Kezdek aggódni, kérlek, jelentkezz!

Ezek a mondatok, kérdések váltogatták egymást.

Frank, itt vagyok és kérlek, ne neheztelj rám, amiért két napig nem írtam, de komoly oka van az eltűnésemnek. Bocsáss meg. Most már igyekszem a közelben lenni, hogy tudjak írni.

De Frank nem reagált és ez még kedveszegettebbé tette Gerardot. Jól esett volna neki, pár sort váltani a fiúval, tudni szerette volna, hogy jól van e.

Közben apja és öccse megérkeztek a boltból és anyja is elkészítette a vacsorát. Az étkezésen Gerardnak is részt kellett vennie, akármennyire is tiltakozott. Régen érezte ennyire idegesnek magát. Az asztal körül tapintható volt feszültség, mind a négyen némán ültek, csak az evőeszközök tompa hangja hallatszott. Gerard alig várta, hogy vége legyen a vacsorának és a napnak. Miután segített anyjának elmosogatni és elpakolni, vissza is menekült a szobájába. A többiek még a kanapén maradtak és nézték az egyhangú, esti tv műsorokat.

A számítógép üzenetet jelzett és Gerard szíve nagyot dobbant, ahogy leült az asztalhoz. Félt, hogy magára haragította Frank-et az érthetetlen kámforrá válásával.

Egyáltalán nem haragszom. De jó, már hogy itt vagy. Én is itt vagyok, sőt itt is leszek egész este, írj kérlek.

Olvasta Gerard megkönnyebbülten Frank sorait.

Gyorsan válaszolt is.

Köszönöm, hogy megértesz.  Emlékszel, hogy nem is olyan régen, az ígéretről és annak megszegéséről kérdeztelek? 

Kérdezte Gerard.

Igen, emlékszem.

Írta Frank szinte azonnal.

Akkor a nagymamámra utaltam. Egyik reggel rosszul lett és én orvost akartam hívni, de azt mondta, nem kell, már jobban van. Aztán megígértette velem, hogy nem szólok a szüleimnek sem. És én így tettem, mert nem akartam elszomorítani. Hallgattam, pedig belül úgy éreztem, nem jól cselekszem, de nem mondtam el nekik, hogy mi történt a nagymamával. Aztán ismét elszédült és kórházba is került. Most ott fekszik egy ágyon és eszméletlen. 

Gerard szemét elfutották a könnyek.

Istenem, nagyon sajnálom, Gerard. Ez szörnyű lehet. Az orvosok mit mondanak?

Érdeklődött Frank.

Gerard megtörölte a szemeit és gyorsan megírta a választ.

Semmit, csak hogy ne legyünk ott egész nap.

Legyetek?

Frank figyelmét megragadta a többesszám.

Igen, az öcsém és a szüleim ide utaztak.

Felelte Gerard.

Legalább nem vagy magadban.

Ítélte meg Frank.

Ez kívülről így is tűnhetett, de Gerard a családja itt tartózkodásával, sokkal magányosabbnak érezte magát, mintha egyes-egyedül maradt volna a házban. A düh, amit apja iránta táplált, szinte fullasztó volt, ugyanígy érzett öccse szokatlan egykedvűségével kapcsolatban is. Anyja segítőkészsége volt az egyetlen, ami néha mentesítette a már-már torkát szorongató érzések elől.

Értesítenem kellett volna a szüleimet, de még akkor sem tettem meg, mikor a nagymama bekerült a kórházba. Két nap múlva derült csak ki a családom számára, mikor ők felhívtak. Nem tudom, miért nem telefonáltam, alig emlékszem az utóbbi két napra, ha nem a kórházban voltam a nagymama mellett, csak ültem itt egész éjszaka és azt hiszem, kikapcsolt az agyam...Nagy hibát követtem el, Frank.

Szomorúság keringett benne, megbánás, aggodalom, nyugtalanság. Egyszerre.

Ez ostobaság, ne okold magad! Jót akartál a nagymamádnak, ezért nem árultad el a családodnak. Nem tudhattad előre, hogy ez lesz. A helyedben én ugyanezt tettem volna.

Frank álláspontja egy kevés megnyugvással töltötte el Gerardot.

Köszönöm, hogy ezt írod.

Hálálkodott.

Ezt is mondanám, ha most ott lennék.

Írta erre Frank.

Bár itt lennél!

Gépelte be gyorsan Gerard és csodálkozás fogta el, egy kis félelemmel vegyülve, hogy ezt így kijelentette Frank-nek.

De ezek az érzések voltak a szívében.

Az jó lenne! Biztosan átölelnélek, ha megengednéd. Szeretnék vigaszt nyújtani neked. Könnyebb lenne együtt átvészelni ezeket a nehezebb időszakokat.

Gerard egy másodpercre eljátszott a gondolattal és zavarba jött, hirtelen melege lett és izzó, sötétpirosság jelent meg az arcán. Jó, hogy nem látta senki.

Igen...

Ugye, nem bántottalak meg ezzel? 

Kérdezte Frank, Gerard rövid reakcióját olvasva.

Gerardnak először támadt hiányérzete életében olyan valaki iránt, akit soha nem látott. De nagyon jól esett volna Frank közelsége. Nagyanyján kívül nem ölelte meg senki sem régóta.

Hát persze, hogy nem! Jó, hogy ezt gondolod...

Nem csak gondolom, meg is tenném. Ha tudnám, merre laksz...

A Gerard arcán lévő felhevült forróság egyre jobban égetett és a fiú megdöbbent, hogy a beszélgetés hirtelen evezett személyesebb vizekre. Bár eddig is elárultak a másiknak ezt-azt, de a lakcímüket, vagy egyáltalán a környéket, ahol élnek, még sosem kérdezték egymástól. 

Gerard torka kiszáradt, ahogy figyelte a monitort és arra gondolt, hogy Frank számít a válaszra. De ott rejtőzött benne a kételkedés és azt nem tudta pontosan, tényleg eljönne, vagy csak udvariasságból és jószándékból írta ezt.

Ekkor nyílt a szoba ajtaja és Mikey vágódott be rajta, Gerard megrémült, felugrott a székéből és reflexből csukta be a chatablakot. Mikey kérdőn nézett rá, aztán felháborodva csóválta a fejét.

- Te jó ég, engem nem érdekel, ha olyan oldalakat nézegetsz, szóval csak nyugodtan! - tárta szét a kezét ironikusan.

Gerard érezte a verítékcseppeket a hátán legurulni.

- Én nem...-mondta az elsötétedett képernyőt bámulva.

Megfordult a fejében, hogy beszél Mikey-nak Frankről, de testvére jelenlegi távolságtartása, mintha még tovább növelte volna a köztük tátongó mélységet.

- Aha. Persze. Folytasd csak, én a kanapén alszom, a takaróért jöttem, elég hideg van itt.- magyarázta egykedvűen Mikey, aztán felkapva az ágyon lévő egyik takarót, már záródott is mögötte az ajtó, figyelmen kívül  hagyva Gerard szomorú pillantását.

*****

Éjszaka nagyanyjáról álmodott. Elena teljesen jól volt, egészségesen és vidáman állt előtte, felhőtlenül mosolyogva. A karjait kitárta és ölelésébe zárta Gerardot.

- Minden a legnagyobb rendben. - mondta.

A fiú erre riadt fel, egész testében összerázkódott és kapkodta a levegőt. Körbepillantott a szobában, majd keservesen csalódva jött rá, hogy csak egy gyönyörű álom részese volt és valójában nagyanyja még mindig kritikus állapotban fekszik a kórházban. Gerard felsóhajtott és beletúrt izzadtságtól vizes hajába, majd felült az ágyában. Súlyos csend vette körbe. Fázott. Mióta Elena kórházba került, mintha sokkal hidegebbek lettek volna a szobák.

Csak ült ott magába révedve, míg a légzése kezdett normalizálódott, a szívverése is visszatért a rendes ritmusba. Aludni már nem tudott, így bekapcsolta a számítógépet.

Megint csak úgy kilépett, eltűnt Frank elől, mikor öccse megjelent. Talán Frank most már tényleg neheztelt rá, ezért kicsit szorongva várt üzenetre, de a fiú nem írt és Gerard ettől rosszul érezte magát. Arra gondolt, hogy Elena mit mondana, ha beszélhetne most vele és elárulná, hogy Frank meg szeretné látogatni. A nő mindig is nyílt volt és barátságos, senkiről sem feltételezett rosszat. Gerard úgy gondolta, hogy átkarolná a vállát és nevetve helyeselne, hogy rajta, hívd meg azt a fiút, Gerard! Szeretném megismerni! Talán ezt javasolná.

Gerard elmerengett, míg a végtelen és villódzó monitort bámulta. Igazából ő is kíváncsi volt Frank-re, hiszen sosem látta, sosem hallotta a hangját, ahogy a fiú sem tudott róla semmit. Csak ott voltak egymásnak arctalanul, hangtalanul, mégis összekapcsolta őket egy furcsa, bizalmas viszony. Gerard a szekrényen ketyegő órára nézett, a képernyő fényeinek hála, látni lehetett az időt. Hajnali kettő óra volt, Frank már nyilván aludt ilyentájt, de azért titokban remélte, hogy mégsem.

Frank, tisztában vagyok azzal, hogy érthetetlenül viselkedem, és folyton eltűnök mostanában. És azt is tudom, hogy késő éjszaka van már, szóval neharagudj. Csak szeretném, hogy tudd,  milyen sokat jelentett, amit írtál. És igen, nagyon szeretném, ha eljönnél ide. A nagymamám házába. Vagyis hozzám...Én most Somerdale-ben lakom, ez egy kisváros, New Jersey államban. Talán hallottál már róla. Bár nem tudom, merre élsz, lehet, hogy sokkal-sokkal messzebb, mint gondolom és lehet, hogy ez a találkozás soha nem fog létrejönni a távolság miatt. De akkor is kapaszkodót jelent nekem. Köszönöm...

Gerard elküldte az üzenetet és szokatlan megnyugvást érzett. Várt egy keveset, de ahogy ezt gondolta, Frank nem reagált. Így ő is visszafeküdt és arra gondolt, mit ír majd neki válaszként Frank, ha reggel elolvassa. Ettől persze nem is jött álom a szemére, helyette izgalom töltötte be minden porcikáját és hiába próbálta lecsillapítani kíváncsian dübörgő szívét. Így jött el a hajnal.

Ajtócsapkodás, hangosabb beszéd ébresztette, ami a konyhából jött. Apja, anyja és Mikey is beszélt szinte egyszerre, de hogy mit, azt nem tudta megítélni. Egymást igyekeztek felkavartan túlkiabálni, legalábbis Gerardnak úgy tűnt. Az idegekig hatoló zajok megtöltötték a házat, zsivajt hallott mindenhonnan. Még a saját fejében is. Gyűlölt erre ébredni. Reszketés futott végig a testén, a mellkasa fájni kezdett az idegességtől. Az éjjeliszekrényéhez nyúlt és kivette onnan a nyugtatót, amit az orvosok írtak fel neki, víz nélkül erőltette a torkán az apró pirulát. Vadul keserű ízétől könny szaladt a szemeibe. Ekkor meghallotta az anyját halkan zokogni, majd apját kétségbeesetten, sírásba hajló hangon. Az apja sohasem sírt semmiért. Jeges félelem mart bele Gerard gyomrába, ahogy lehúzta magáról a takarót és elindult kifelé. A hűvös levegő szinte, rögtön megütötte. Ezt a hideget itt még nem tapasztalta. A szoba szőnyeggel borított padlója mintha jégpáncél lett volna talpai alatt, karjai fázni kezdtek, ahogy balsejtelemmel kinyitotta az ajtót és egyenesen a konyhába ment.

Égtek a lámpák, az összes világítóeszköz szórta a fényét, mintha elfelejtették volna kikapcsolni mindet. Gerard benyitott a konyhába. Az asztal körül ült mindenki. Az arcukon megviselt kifejezés, anyja szemei sírásról árulkodtak, egy zsebkendőt kapott arca elé, ahogy megpillantotta Gerardot. Apja és öccse kifejezetten kerülték a pillantását.

- Mi történt? - Gerard hangja megremegett és mintha évezredek óta állt volna velük szemben a konyha ajtajában.

Nem feleltek azonnal, keresték a szavakat.

- Nemrég hívtak a kórházból...- kezdett bele végül az anyja, egy mély sóhaj keretében. A másodpercek rozsdásan csikordultak, de nem mozdultak. Legalábbis Gerard így érzékelte.

- Ne...- suttogott maga elé.

- Azt mondták, a nagyi hajnali kettőkor csendesen távozott.- anyja sírva temette kezeibe az arcát. Apja magához húzta.

- Donna, nyugodj meg.- simogatta a megtört asszony vállát.

Mikey továbbra is az asztalt bámulta, semmilyen érzelem nem volt kiolvasható az arcából. Csak a szemei fénylettek könnyesen.

Hajnali kettőkor...hiszen akkor álmodott róla! Gerard úgy érezte, rászakadt a plafon. A hangos sötétség. A sírás a torkát szorongatta és érezte, hogy megy ki a vér az arcából.

- De ott volt az álmomban, ott azt mondta, hogy minden rendben. Ő nem mehetett el!- kiáltott fel.

Apja és Mikey az asztalt nézték, mintha lett volna odaírva valami vigasztaló, de csak a régi, barna faanyag lesett vissza rájuk.

- Beszélni szeretnék vele! - jelentette ki, mire apja, anyja és a testvére megütközve tekintettek rá. Gerard akkor idegennek látta őket.

- Nem halhatott meg! - ismételgette egyre csak zokogásban kitörve.

- Nagyon sajnálom kisfiam, tudom mennyire közel állt hozzád.- szólalt meg az anyja, de Gerard meg sem hallotta.

- Nem! Nem!- kiabált hajthatatlanul.

Szédülni kezdett. Elvesztette az egyensúlyát, a földre hanyatlott, a feje a padlóba ütődött. Nem kapott levegőt és émelyegett. Nem jöttek szavak a szájára, csak a veszteség fájdalma ordított benne hangtalanul.

Gerard nem emlékezett utána mi történt. A fürdőszobában találta magát. Fény pásztázta az arcát tolakodóan, egy pohár hideg víz zúdult az arcába, összemosódva a könnyeivel és a nyálával. Végre levegőhöz jutott, hangosan köhögött és leroskadt a fürdőkád mellé. A haja és ruhája a mellkasánál, a hátánál csupa víz lett. Anyja aggódva hajolt felé és finoman simogatta az arcát.

- Jobban vagy már?

Gerard beletörődéssel bólintott.

- Szeretnél lefeküdni? - kérdezte apja és a szavai tompán visszhangozva csengtek Gerard fejében. Nem volt képes válaszolni, csak igent jelzett és saját maga támolygott el a szobájáig. Anyja követni akarta, de apja visszafogta.

- Most pihenésre van szüksége. - ítélte meg szigorúan.

- Azért ne hagyjuk egyedül, nem tudhatjuk...- sopánkodott a nő, célozva Gerard régi öngyilkossági kísérleteire.

- Majd benézünk hozzá később.- mondta erre az apja és végül senki sem ment utána, hagyták, hogy Gerard becsukja maga mögött az ajtót. Bent szürkéskék sötétség ülte meg a szoba minden egyes szegletét és még nagyobb volt a csend, csak a fiú szíve zakatolt nyugtalanul, a fogai ütődtek egymáshoz a hidegtől, arcán egyfolytában és kitartóan csorogtak végig a vízcseppek. És sírt, mintha soha nem tudná abbahagyni. Kettészakadt a lelke a fájdalomtól.

Nem tudott volna lefeküdni, nem volt rá képes, örökösen nagymamája szelíd, jóságos arca villant be az agyába és az a borzasztó hangzavar a fejében, nem hagyta volna pihenni. Így az ágy helyett váratlanul a számítógéphez ült és bekapcsolta.

Háromnegyed hat volt. Frank még nem válaszolt arra, amit éjszaka írt neki. Hiába szerette volna Gerard látni a fiútól származó sorokat, üresség fogadta.

Ezért ő írt. Remegő ujjakkal gépelt.

Frank...a nagymamám meghalt...

Csak ennyit bírt leírni, aztán a fejét az íróasztalra hajtva zokogott tovább.

*****

Gerard hátrébb lépett párat és vizsgálgatta a virágkompozíciót. A hatalmas méretű virágrengeteg csupa hófehér rózsából állt, Elena kertjének leges-legszebb virágaiból.

Anyja érintése végigsiklott Gerard vállán, majd ujjai kisimították a fiú falfehér arcába hullott hajtincseket. Gerard meglepődött.

- Ez a koszorú gyönyörű. - jegyezte meg halkan az asszony.

Gerard csak nézte a virágokat. Minden egyes szirmot külön-külön.

- Nem koszorú, hanem bokor. Cserépben van, megmaradt a gyökere, így a sírra tudjuk ültetni és később még több virágot hoz. Akár rózsakertté is fejlődhet, ha jól gondozzuk.- felelte és a szemeit elfutotta a forró könny. Órákat dolgozott rajta, már kora reggel óta. A legszebbet és legjobbat akarta nagymamája emlékének adni.

- Akkor legyen bokor, nem értek a virágokhoz! Ez nagymama hobbija volt és bár szerette volna, ha engem is érdekel, nekem más érdeklődési köreim voltak.- ingatta a nő a fejét.

Gerard csendben maradt. Fájtak neki a szavak és fájt az emlékezés, az egész házat beterítette Elena hirtelen halálának feldolgozhatatlan feketesége. Gerard csak vissza akarta kapni a nagymamáját, semmi másra nem vágyott.

Anyja leguggolt mellé és nézte a fiú virágföldes és rózsatüskék által véresre karcolt kezeit.

- Te ugyanúgy szeretted a virágokat, mint a nagyi. Az egész családból te hasonlítasz rá legjobban. Büszke lenne rád.- suttogta.

- Nincs miért. - Gerard nem bírta tovább, a sírás kerülgette, ezért felpattant a virágdekoráció mellől és elfordulva, a kandallón lévő képeket nézegette. Sokezredjére. Anyja gyertyát gyújtott Elena képe mellett, az apró mécses reménytadóan pislákolt és fénye visszatükröződött a fotók üvegén. Gerard állt ott és a válla rázkódott a visszafojtott zokogástól.

Anyja ekkor belekarolt.

- Nagyon sok minden van, ami jó benned. És erős vagy, ki fogod bírni. - mondta.

De Gerard úgy érezte, nem fog tudni megbirkózni ezzel a veszteséggel. Vett néhány nagy levegőt, hogy abbamaradjon a sírás.

- Ugye szeded rendesen a gyógyszereket, amiket Dr. Reid felírt? - érdeklődött váratlanul az anyja. A kérdése meglepte a fiút. Hogy tudott most, ezekben az órákban ezzel foglalkozni? Neki ezer irányban kalandoztak a gondolatai, nem aludt és nem is evett, minden másodpercben sírni akart, üvölteni a fájdalomtól, amit érzett legbelül és igazán nem érdekelte az a pár szem tabletta. Az anyja nyilván azt hitte, hogy az antidepresszánsok majd segíteni fognak, de Gerard már régóta tudta, hogy ez nincs így, azóta hogy a hangok újra, meg újra megjelentek a fejében.

- Igen. - bólogatott nagy sokára a könnyein át.

- Fontos, hogy ne hagyd, hogy maga alá teperjen a melankólia. Ez most egy szörnyen nehéz időszak. Főleg neked, hiszen te voltál vele mostanában a legtöbbet. De a nagymama sem szeretné, ha elemésztene a gyász. - anyja ügyetlenül próbált lelket önteni Gerardba, aki végső soron hálás volt az igyekezete miatt, de azt is konstatálta magában, hogy a nő mennyire nem ismeri őt. És ettől még inkább összefacsarodott a szíve. Egyedül Elena tudta, milyen ő valójában, mert Gerard neki mert megnyílni, hiszen az asszony soha nem ítélte el semmiért, hanem bátorította, a jelenlétéről biztosította.

Anyja ismét megsimogatta az arcát.

- A nagymama azt akarná, hogy állj fel a földről és menj tovább. Ugye így lesz, kisfiam?- kérdezte. Gerard helyeselt, de igazából fogalma sem volt, hogyan élheti tovább az életét az egyetlen biztos támasza, a nagymamája nélkül.

*****

És hogy vagy?

Villogott Frank kérdése a képernyőn.

Gerard napok óta most ült le először a számítógép elé. Miután megírta Franknak, hogy elvesztette a nagyanyját, Frank nem sokkal ezután részvétet nyilvánított, de utána nem beszéltek. Gerard nem volt képes bárkinek, bármit is mondani, vagy írni. A puszta létezés is fájdalommal töltötte el, élőhalottként lézengett a házban, ahol mindenfelé Elena holmijába ütközött. A nő ruhái még mindig a kanapén hevertek, a fogason ott lógott a kabátja, amit mindig viselt, a fürdőszobában a tükörnél a fésűje és a többi személyes holmija. Mintha még mindig köztük lenne és Gerard nem bírta felfogni, hogy ez nincs így. A szülei a temetést szervezték, hivatalos ügyeket intéztek, alig voltak ott. A ház még magányosabb, szomorúbb és csendesebb volt így. Mikey nem nagyon szólalt meg, szenvtelenül ült a tv előtt többnyire, érzelmek legkisebb nyoma nélkül. Persze valószínűleg ő is le volt sújtva, de nem mutatta. Nem úgy Gerard, aki gyötrődött. Vergődött a gyász nehéz, sűrű, fullasztó erejétől.

Mintha egy rossz álom lenne. Még mindig nem tudom elhinni.

Felelte Gerard.

Annyira sajnálom, biztos nagyon nehéz lehet most számodra.

Jelent meg Frank válasza.

Holnap lesz a temetés, délelőtt 10 órakor. Frank, én még sosem féltem ennyire semmitől...

Amióta csak kitűzték a szertartás időpontját, Gerardon mérhetetlen kétségbeesés lett úrrá. Nem tudta, hogyan fogja kezelni az egészet, a bánat súlya már így is majdnem összeroppantotta. És akkor holnap ott kell állnia a koporsó mellett és végleg el kell engednie azt az embert, aki a világon a legjobb volt hozzá. Gerard nem érezte úgy, hogy meg tudja tenni.

Igen, egy temetés megrázó és félelmetes, az embernek fáj a lelke és nem tudja abbahagyni a sírást, ha pedig a rokonaira néz, ők is ugyanazt csinálják. De ez természetes, ha egy szerettünket búcsúztatjuk.

Írta Frank.

Nem a sírástól félek, napok óta sírok állandóan, mintha sosem akarnának elfogyni a könnyeim...Frank, azt hiszem, az elmém kezdi feladni, és nem fogom kibírni józan ésszel a temetést. 

Vallotta be Gerard.

Sokszor eszmélt arra, hogy csak áll a fürdőszobában és mereven nézi a saját képmását, vagy az alkarját, amin örök nyomokat hagytak a pengék. Hajnalonként pár perces, zaklatott alvás után az első gondolata a vég volt és csak forgatta a kezében a gyógyszeres üvegcsét, arra gondolva, beveszi az összes tablettát. Rettegett, de nem tudta megmagyarázni, mitől. Nem az életét féltette, azt képes lett volna könnyűszerrel eldobni. Egyszerűen fogalma sem volt az érzései miértjéről.

Kérlek, próbálj meg erős lenni, tudom, hogy mennyire nehéz! 

Írta Frank.

Gerard elszégyellte magát, hogy a fiút nyomasztja a sötét és depresszív gondolataival.

Bocsáss meg, hogy ilyeneket írok.

Ugyan, én megértelek és azon gondolkodom, hogyan segíthetnék. Figyelj, ha szeretnéd, én elmegyek Somerdale-be és ott leszek holnap a temetésen.

Frank reakciójától megfagyott Gerard ereiben a vér, hogy aztán többszörösére hevülve teremtsen meleget a fiú mellkasában, a szívénél.

El sem hitte, hogy Frank ezt írja.

Tényleg eljönnél?

Kérdezte döbbenten.

Természetesen.

Felelte Frank.

Gerard nem is tudta mit írjon. Zavart volt az ajánlattól, de könnyebbséget is érzett, hogy Frank, aki nem ismerte a nagymamáját, és személyesen őt sem ismeri, most hajlandó lenne eljönni és osztozni a gyászában.

Sokat kell majd utaznod?

Kérdezte.

Nem vészes, hidd el. És amúgy is van autóm.

Nyugtatta meg Frank.

Nagyon köszönöm, Frank. 

Könnyek törtek elő Gerard szemeiből a hála miatt.

Ha ez segít, ott a helyem. 

Frank eltökéltnek látszott.

Nem tudod, ez mennyit jelent nekem.

Írta Gerard. Ilyet még soha senki se tett érte.

Nincs mit köszönnöd Gerard. Azt akarom, hogy tudd, nem vagy egyedül!

És abban a percben Gerard érezte is ezt. Mintha, nem magában ült volna a szobájában, a sírással küszködve. Mintha Frank lelke észrevétlenül körülfonta volna.

folytatása következik...

Címre most nem telik...

A hajam....utolsó felvonás,ígérem :D
Meglepő, de szerdán ketten is megdícsérték, először N., akivel nem sok köztünk az interakció, átalában együtt lóg hajdobálgatóssal, meg Lédi lavórral, őket meg nem kimondottan kedvelem. De reggel úgy alakult, hogy összefutottunk és azt mondta, vagány :O (én inkább vágánynak mondanám, vakvágány). Aztán délután H. felhívott, hogy tudok e neki adni fájdalomcsillapítót, mert fáj a foga, mondtam, hogy igen és elszaladt hozzánk, mielőtt elhozta Larát az oviból. Mikor meglátta a hajamat, azt mondta:hú de jól néz ki! És ezt olyan azonnal és őszintén mondta, nem gondolkodva és megfontoltan. Persze mondtam hogy ez nem igaz és hogy tök tré, de bizonygatta, hogy neki ez mennyire tetszik *-* hát köszönöm, köszönöm...jól esett.
Amúgy nem irigylem H.-t, a nagynénje halálával nem csak a gyász, hanem egy csomó megoldandó hivatalos ügy szakadt rá, na meg a néni két ingatlanjának dolgai, mivel van, amelyikben neki is van részesedése, egyéb rokonokkal együtt, szóval megy a marakodás, ami lelkileg is megterheli őt, ah inkább maradok csóró, tényleg...(vagy akinek folyton termő mosogatója és szennyeskosara van, az nem is lehet csóró ugye???)
Szerdán meg elhagytam a pogácsámat (tudom, rendkívüli hír, nem ér röhögni). De hogy lehet egy pogácsát elhagyni? Szerintem a bevásárló kocsiban maradt. Rágót és csokit is hagytam már ott...Én, a pancser...

Csütörtökön, és ma, hanyagoltam a hely-et, mert fájt a torkom. Közben rájöttem, hogy talán nem kellett volna, mert ugye közben eszembe jutott, hogy  intézni kellene a műtétemet és az is pár nap kiesés lesz. Ez jól le is nyomasztott, de azért itthon maradtam, ha már elterveztem, akkor, gondoltam, így is lesz.
Az orvossal február elejében egyeztünk meg és már a hónap közepét írjuk-sőt lassan a végét-és még nem kezdtem neki. De muszáj lesz. Folyton fel vagyok fázva és eléggé fáj a hasam is :( 

Itthon elvoltam, takarítgattam, meg ruhákat selejteztem, egy csomót bezsákoltam, de még nincs vége-nem is tudtam, hogy ennyi ruhánk van a szekrényből nem látszik ilyen soknak a mennyisége.
Egy kicsit megnyomtam az írást is, lassan kész a következő rész a Demolition lovers-ből, bár ezen a téren el vagyok bizonytalanodva, mert valamelyik nap olvastam egy ff-et, amiben az első rész kicsit hasonlított az én sztorimra. Nem, szó sincs arról, hogy plágiumra gyanakodnék, inkább az van, hogy nem túl egyedi a történetem :( De azért majd igyekszem azzá tenni, van már egy csomó plusz ötletem hozzá, remélem fel tudom rázni az eseményeket. Bár alapvetően angst, ott meg a sötét hangulat alap.
A perverz wattpados sztori is amit olvasok,(amit régebben említettem, hogy milyen durva, és az első évadban volt minden amitől kiég az ember retinája), eléggé leülepedett, az általam kedvelt szereplők eltűntek, és se romantika, se felháborító +18-ok sincsenek már benne, csak bűncselekmények megtervezés és harcjelenetek, amik engem nem túlságosan kötnek le. Persze olvasom tovább, hátha ott is jön valami változás.
Ja, ha már változtatás, pasim munkahelyet váltott, most már jobban a maga ura és anyagilag is jobb lesz, csak kevesebb ideje lesz, pl. most vasárnap is mennie kell, de örülök, hogy elhúzott a régi helyéről, mert az ott dolgozó szingli melóstársak rossz hatással voltak rá.
Ah...változtatás...én még mindig a lakáson pörgök, hajnalban már azon töprengtem, hogy ha apám telke közelebb lenne, építtetnénk arra egy kis házat...Csak hát egyáltalán nincs közel, durván külterület, az erdő szélén. 3,5 km gyalog a legelső buszmegig. Naponta és főleg télen a 7 km séta kicsit lehet sok lenne, meg aztán arra még nincs kiépítve semmi, autó és jogsi híján ez is egy jó nagy zsákutca :( :( :( (szomorú fej, miután egy pillanatra elképzeltem, hogy üldögélek a nem létező udvaromon...)
Na, de nem adom fel!!!Letudom a műtétet és kikeresem, mi az a lehetőség, ami számunkra nyitott. Valahol lennie kell olyannak is.

McCarthy

Láttam hétvégén félig egy dokumentum filmet, ami az alaszkai McCarthy-ban élő emberekről szólt. Szám szerint 42-en laknak ott. Hah, gondoltam is magamban, ez az ideális lakóhely számomra! Ennyi emberhez csak sikerül alkalmazkodni valahogy. Azóta  megnéztem a neten a helyet, jelenleg 28-an lakják *-* ehhh, még jobb....
Az Isten háta mögött van Alaszkában. És nem elég hogy gyéren lakott, még baromi hideg is van. De biztos normálisabb népek élnek arrafelé, mint itt.
Én szívesen lemennék már a térképről egy ilyesmi eldugott városkába, ahol a sok hülyeség nem ér utól. Jó is lenne...Na, és még mindig a hajam...kezdtem már hozzászokni, hogy ilyen tré lett, mire ma reggel H. néni megszólalt, hogy nem akar megbántani, de ez borzasztó és hogy jutott ilyen az eszembe és hogy ilyen árnyalat a világon nincs (oh, dehogynincs, én alkottam meg).
Nem haragszom H. nénire, mert tök igaza van, és még szépen el is mondta, hogy ocsmány amit a fejemmel műveltem.
Plusz, még tegnap szétrepedt a szám is és komolyan úgy nézek ki, mint akit szájba vágtak...Ehhez jön ugye az iszonyat hajszín...
Később a buszon, mikor felszálltam, pár tökéletes hajú ribi szörnyülködött egymást bökdösve. Mivel más nem utazott a járaton, levettem, hogy nekem, illetve rólam diskurálnak. Igyekeztem nem foglalkozni velük, felvettem a kapucnit és a hátralévő utat abban tettem meg.
De tudom, hogy nem viselhetek örökké kapucni és kezdeni kell vele valamit. H. is felajnálotta, hogy segít, meg R. is, de ő nem ajánlotta inkább kijelentette, hogy majd megjelenik itt váratlanul egy doboz hajfestékkel, de remélem, hogy csak viccelt. Amúgy is az ő útmutatásai alapján csesztem el a hajamat. Persze, egyáltalán nem R.-t hibáztatom, csakis magamat. Nagyszerűen értek ahhoz, hogy csesszek el dolgokat *-*

És büntetésként tovább viselem ezt a színt a hajamon :( :/

Jézusom, ez narancssárga!!!Avagy ne próbáld ki otthon!

Szánalmas vagyok...
Szóval, az úgy volt, hogy elhatároztam, valamit kezdek a hajszínemmel. Untam már ezt a középbarna/fosszínű/nyomokban rézvörös és padlizsánszín egyveleget és valami drámaibbat akartam. 
Meglett.
Elcipeltem R.-t a drogériába, hiszen aki két évet tanult fodrásznak, az biztos tudja nagyjából, merre hány méter. Ellátott instrukciókkal, hogy ilyen hidrogén peroxidot vegyek, meg olyan szőkítő izét. És hogy hagyjam rajta jó bőven, nem fogja drasztikusan leszedni a hajszínemet. A bizalom megvolt és emlékeztem, mikor sulis koromban, a hugom 12%-os hidrogénjével csináltam csíkokat a hajamba,(hogy aztán azt kék festékkel színezzem be, minek következtében, mikor mentem az utcán, két kisgyerek AZTA KÉK A HAJA!!!felkiáltással sokkolódjon, én meg leálljak velük vitatkozni, hogy az nem kék, hanem zöld, na de eltértem a tárgytól), akkor sem lett semmi gáz.
Szóval összekutyultam a cuccokat, felkentem a trutyit a hajamra, fólia rá és....egy idő után azért ránéztem, hiába mondta R., hogy maradhat jó sokáig úgy a hajam, de már égette a fejbőrömet. Na, és akkor ért a nem túl kellemes meglepetés, hogy naranccsárga lett!!!Ráadásul nem is egyformán, mert voltak világosabb és sötétebb részek. Hogy is fogalmazzak, én nem ilyen lovat akartam, az elképzelésem a valamivel világosabb tincsekre vonatkozott, de semmi esetre sem ilyen ordenáré narancsról álmodoztam. Lemostam gyorsan, de a helyzet utána sem lett jobb, sőt miután megszárítottam a hajamat, akkor sem. Aznap már nem tudtam mit tenni, másnap is csak délután-addig ilyen ocsmány foltos-naranccsárga hajjal léteztem. Délután berobogtam a boltba, és az első hajszínezőt, ami a kezembe akadt, megvettem. Mondván, szarabb már úgysem lesz. Itthon gyorsan be is színeztem. A végeredmény vegyes érzelmeket váltott ki. Még mindig foltos, de legalább nem annyira rikító narancssárga, hanem piros. Plusz még a fejemen lévő további régi hajszínek keveréke. Egyáltalán nem szép és még csak jól sem áll, de ezzel egy időre feladtam a hajammal való szórakozgatást. Amúgy sosem izgatott annyira és nem foglalkoztam ennyit vele egyhuzamban sohasem.
Kíváncsi voltam R. reakciójára, mivel ő mindig mindent élesen bírál velem kapcsolatban. Fel is készültem, hogy leszól. De csak egyszer röhögte el magát és azt mondta, annyira azért nem katasztrófa. Ez már tőle dícséret.
J. száján az szaladt ki, mikor meglátott, hogy mi a jó Istent csináltam a hajammal?! Hahh...ha én azt tudnám...
Anyám lelkesedett, hogy tök klassz és hogy feldobja ez a pirosas árnyalat a hajszínemet (hogy mivan?), a pasim pedig első körben észre sem vette. 

Tegnap Valentin nap volt, bár nem annyira tartjuk, de pasimtól kaptam sütit (én meg adtam neki csokit) és apámtól is, szóval tegnap este hétkor még ischlert zabáltam :P 

Oké, haj téma lezárva. Máskor sikerült, most nem. Elcsesztem, de az ember a hibákból tanul-vagy nem-meg annyira nem is érdekel, ki mit szól hozzá. 

Demolition lovers (FRERARD) pt.05.

A Volt Fesztiválon fellép nyáron az MCR…Ez jutott eszembe, mikor hajnalban fél 5-kor felébredtem és tudtam, hogy mindjárt kelni kell és amúgy sem tudtam volna visszaaludni. Amúgy persze, úgysem fogok eljutni a koncertre (kb. úgy mint a Green Day esetében), mert: 1.-nincs kivel,2.-nincs miből, szóval ezt akkor le is zárhatom. Pedig egy másodpercre elképzeltem magamban, ahogy kornyikálom a Demolition lovers-et (vagy más egyebet). 

Meg az is eszembe jutott, hogy megint fáj a vesém, tehát valószínűsíthetően felfáztam ismét: O
Ja, szombaton a pasimmal ittunk egy italt-szigorúan csak egyet, mert neki a barátaival volt programja-és annyit röhögtünk fél óra alatt, mint máskor egy hét alatt. A pasim amúgy jófej lenne, ha nem lennének a barátai :/
H. valami szörnyen maga alatt van a nagynénje halála és temetése óta, telefonon próbálom benne tartani a lelket, hiszen ott van neki Lara, nem omolhat össze. De tudom, hogy nehéz ez, mert én is átéltem nem is egy közeli rokon halálát.

És itt az új rész. Gondolataim ezzel kapcsolatban:
Én:-Miért nem írsz valami vidámabbat?
Szintén Én:- Azért, mert nem tudok!!!

Én:- Azért jó lenne, ha valami jellemfejlődést mutatnának a szereplők.
Újfent Én:- De hiszen fejlődnek a szereplőim…visszafelé…
És nálam sem oké valami, mert ezt magamban tárgyalom meg XD

Mama.

Nagyanyja jelenléte és támogatása, erőt adott neki. Elena nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy a szeretetét kifejezze, szavakkal és ölelésekkel. A közös munka a rózsák körül, mindig élvezetes és meghitt volt a fiúnak.

Szabadidejében pedig folyamatosan tartotta a kapcsolatot Frankkel és olykor Lindsey-vel. Ez a három ember jelentette neki a külvilágot és mindhárom iránt másképp érzett. Nagymamáját a végletekig tisztelte, szerette és úgy vélte, nagyon sok köszönettel tartozik neki. Igyekezett meghálálni a feltételen jóságát, ahol tudott segítette a virágokkal és egyéb dolgokkal kapcsolatos teendőkben.

Lindsey örökös optimizmusát csodálta, akármikor írt a lány, mindig jó volt a kedve. Gerard úgy érezte, hogy Lindsey teljesen másfajta életben él. A valóságosban és egészen jól egyensúlyozik benne. Látta a tények pozitív oldalát, a rossz részeit pedig próbálta élhetőbbé tenni. Gerardból ez a képesség hiányzott sajnos. De a lány kedvessége hatott rá és mindig furcsa bizsergést érzett a mellkasa környékén, ha Lindsey sorait olvashatta.

És ott volt Frank. Akihez napról-napra több minden fűzte. Mindig feszülten és nyugtalanul várta, hogy a számítógépe képernyőjén keresztül megláthassa Frank neki szóló mondatait. Már nem csak este léptek kapcsolatba egymással, Gerard mindig jelentkezett, ha volt szabadideje és Frank is egyre sűrűbben feltűnt. Néha órákon keresztül csak írtak egymásnak, semmiségekről, vagy fontosabb témákról. Gerard az öngyilkosságairól szóló beszélgetés után mind jobban és jobban kinyitotta lelkét Franknek és a másik is kitárulkozott, ezen a módon.

Eltekintve ezeket a kötelékeket és szülei fel-felbukkanó telefonhívásait, nyugalmasan peregtek a napok Gerard számára Somerdale-ben.
Egészen addig a homályos hajnalig, addig a bajt sejtető csörömpölésig, ami végigsöpört a szobákon, felriasztva Gerardot. A fiú ijedten, vadul kalapáló szívvel pattant fel az ágyából és igyekezett a konyhába, ahonnan a zajokat hallani vélte. Riadt döbbenet uralkodott el rajta, amikor meglátta nagyanyját a földön feküdni, körülötte szerte-szét heverő üvegcserepekkel és a reggelihez használatos tárgyakkal.

- Nagymama! - kiáltotta Gerard és a nőhöz ugrott, aki akkorra már felült a földön. Sápadt volt és erőtlen, de próbálta nem megijeszteni unokáját.

- Minden rendben, csak nem figyeltem, megbotlottam. - szabadkozott és eltolta Gerard karját, hogy egyedül álljon talpra, de túlságosan gyenge volt ehhez.

- Megsérültél?- kérdezte idegesen Gerard és segített az asszonynak felállni, majd a legközelebbi székhez kísérte. Elena leült és nemet intett.

- Semmi bajom, kérlek nyugodj meg! - jelentette ki határozottan. Gerard gyorsan töltött egy pohár vizet számára.

- Hívok orvost! - rendelkezett remegő hangon.

- Nem  kell! Jól vagyok.- vágott a szavába Elena.

- Hiszen elszédültél. - a fiún jeges tehetetlenség áramlott végig. Nem tudta, mit tegyen, de mindenképpen segíteni akart a nagymamáján.

- Nemrég már jártam a kórházban kivizsgáláson, ott azt mondták, semmi komoly. Egy botlásból ne csinálj nagy ügyet. - nyugtatgatta Elena. De Gerard még mindig nagyon ijedt volt. Nem viselte volna el, ha az asszonynak bármi baja esik. Ez a szituáció riasztóan új volt számára, sosem látta a nagyanyját ilyen helyzetben.

- Még többet segítek ezentúl.- ígérte.

- De hiszen egész nap azt csinálod reggeltől-estig. Higgy nekem, remekül el tudom látni a feladatokat.- csóválta a fejét a nő, aztán belekortyolt a pohár vízbe.

- Pontosan mit mondtak a kórházban?- kérdezte Gerard, miközben a földön heverő széttört tányérokat kezdte el összeszedni, de fél szemmel nagymamájára sandított és keserű érzés mart a lelkébe. Talán még jobban kellett volna rá figyelnie? Elena eléggé önfejű volt, nem tetszett neki, ha megmondják, mit tegyen. És úgy nézett ki, soha nem is szorult másra, mindig is fáradhatatlan volt, nem panaszkodott, úgy tűnt, sosem fogy el az energiája.

Elena vállat vont.

- Hogy csak egy kis fáradtság. - legyintett.

- Szeretném, ha kicsit többet pihennél. A virágok miatt ne aggódj, megtanítottál, hogyan bánjak velük. - kérte szelíden Gerard. Elena bizonytalanul biccentett és figyelte, hogy unokája a darabokra tört fehér porcelántányérokat mind az asztalra rakta. A nő sajnálkozva pillantott rájuk.

- Ugye nem szólsz senkinek sem erről, Gerard?- szólalt meg váratlanul.

Gerard érezte, hogy fut ki a vér az arcából. Meghökkenve nézett nagyanyjára.

- Nem lenne jó, ha beavatnád a szüleidet, csak felidegesítené őket ez a hír, ráadásul feleslegesen. Ugye, bízhatok benned? - kérdezte a fiúhoz hajolva és lágyan megsimogatta az arcát. A szemei reménykedően csillogtak. Gerard nem akarta elszomorítani Elenát, hiszen annyit tett érte, így tétován bólintott.

- Hallgatni fogok. - adta a szavát.

- Te vagy a legjobb unoka a világon.- mosolyodott el hálásan a nő.

A legjobb...

Gerard egyáltalán nem vélekedett eképpen.

Frank, kérdezhetek?

Gépelte be a kérdést Gerard még aznap. Késő éjszaka volt már, Elena lepihent. Gerard egész nap szemmel tartotta, igyekezett mindent megcsinálni helyette, így nem is volt ideje bekapcsolni a számítógépet. Nagyanyját persze frusztrálta ez az állapot, vonakodva engedett teret a nagyobb segítségnek.

Persze.

Érkezett a felelet hamarosan.

Frank, ez így zavaros lesz, de te mit tennél, ha megígérnél valakinek valamit, viszont nem lennél benne biztos, hogy jó, ha azt az ígéretet megtartod?
Az ígéret, az ígéret. Azt meg kell tartani. Valahol olvastam olyasmit, hogy a megszegett ígéret, az olyan, mint valami hazugság.

Írta Frank.

Köszönöm a választ. 

Gerard sejtette, hogy a fiú valami hasonlót fog tanácsolni, főleg úgy, hogy nem is írta le pontosan, miről van szó.

Tudok valahogy segíteni?

Érdeklődött Frank előzékenyen. Gerardnak nagyon szimpatikus volt, hogy nem kérdezgette sosem, hanem segíteni akart és megelégedett azzal, amit megtudott.

Már segítettél. Azzal, hogy meghallgattál.

Írt vissza Gerard és várt még, de Frank nem reagált semmit, így kikapcsolta a gépet és lefeküdt az ágyára. Nem volt fáradt, inkább csak tompa. És nyugtalan. A lelke mélyén úgy érezte, nem jó hogy elhallgatja a szülei előtt nagyanyja rosszullétét, ugyanakkor képtelen lett volna elárulni őt. Frank véleménye pedig még jobban elbizonytalanította.

*****

- Neked tényleg elment az eszed?!- apja hangja fülsüketítőten süvített végig a kórház folyosóján. A férfi szemei vérben forogtak és olyan közel állt Gerardhoz, hogy a fiú lemerte volna fogadni, mindjárt megüti.

Végül nem tette. Vett egy nagy levegőt és valamivel higgadtabban lépett hátra két lépést a rikítósárga műanyag székekig, ahol Gerard anyja és az öccse, Mikey ültek. Mindannyiuk arcán értetlenségből fakadó kérdések ezrei tükröződtek.

Gerard velük szemben állt és úgy érezte kézzelfogható a távolság családtagjai és közte. Arca kipirult, a torka elszorult és könny kezdte perzselni a szemeit.

- Nyugodjunk meg mind. Azzal, hogy egymásnak esünk, nem segítünk senkin. - javasolta az anyja, de az apja közbevágott.

- A fiad megőrült, úgy hogy ne védd! A folytonos oltalmazásodtól jutottunk el ide. Vagy szerinted az normális, hogy a nagyanyja két napja kórházban van, válságos állapotban és ha mi nem telefonálunk, esze ágában nincs értesíteni minket?!- dühöngött az apja engesztelhetetlenül.

Anyja Gerardra nézett.

- Biztos akart telefonálni...- vélte egyáltalán nem megbizonyosodva állítása valóságtartalmáról.

Két nap...Gerardnak évezrednek tűnt egyik percben, máskor meg nem is érzékelte az időt. A cselekedetei nem voltak logikusak. Azon a szörnyű reggelen, mikor Elena ismét rosszul lett, elgyengült és már nem tudott felülni, sem lábra állni, Gerard csak azt tette, amit mindenki tett volna. Hívta a mentőket, végighallgatta az orvost a diagnózisról, a nagymamájára váró temérdek vizsgálatról, bevitte Elena összes személyes holmiját és órákat  ült a nő ágya mellett, könnyek közepette, remélve hogy magához tér. A nővérek küldték el onnan. Így Gerard hazament és ült a telefonkészülék előtt vérvörösre kisírt, üveges szemekkel. És akkor, teljesen ésszerűtlenül, de azt tette, amit valószínűleg nem sokan tettek volna. Nem telefonált. Nem tudta magát rávenni a hívásra, hogy azt mondja apjának, vagy anyjának, milyen beteg Elena. Minden lelassult, elhalkult körülötte. Csak a gondolatait hallotta, a kétségbeesést, ami a ház minden szegletéből ordított rá. Ült és órák suhantak el felette, ő pedig nem tudott mást tenni, mint egész éjszaka reménykedett, és imádkozott.

Reggel pedig már korán elindult a kórházba, hogy ismét nagyanyjával legyen.

A második nap estéjén szólalt meg a telefon, a szülei szokásos hívásával. Sokáig csak rezignáltan hallgatta bántó csengését, mielőtt felvette a kagylót.

A család, mikor realizálta, mi történt, még sokkolódni sem volt idejük, máris indultak Somerdale-be, egyenesen a kórházba. És a hajnal már mind ott találta őket a helyi egészségügyi intézmény nyomasztó, régimódi folyosóján.

A kedélyek nem csillapodtak, sőt jobban fellobbantak a személyes találkozáskor. Apja haragosan kérte számon Gerard-ot, Mikey elképedt és meg sem szólalt, anyja is csak mentegette a fiát bizonytalanul.

- Erről jogunk lett volna tudni, te meg elhallgatod előttünk! Kinek képzeled magad?!- apja nem tért napirendre az eset felett. A dühe, mint veszélyes lángnyelvek, égették Gerardot.

A fiú lehajtotta a fejét és a padlót bámulta a könnyein keresztül.

- Értesítette a mentőket, beszélt a kezelőorvossal, minden holmit behozott, ami egy ilyen helyre szükséges. Gerard mindent úgy csinált, ahogy kell. - jegyezte meg halkan az anyja, de az apja konokul rázta a fejét.

- Tévedsz! Mindent rosszul csinált. Ahogy általában! Jegyezd meg, ha nagyanyádnak valami baja lesz, az csak a te hibád! - vádaskodott és egyenesen Gerardra nézett. Gyűlölet volt minden arcvonásában. Vak gyűlölet.

Gerard látható reakció nélkül sandított rá a szeme sarkából. De szíve majd kiugrott a helyéről és melege volt a heves indulattól, ami belülről tombolt benne.

Mikey és anyja viszont felkapták a fejüket és rémület látszott rajtuk.

Anyja sírni kezdett.

- Kérlek Donald, csillapodj le! - suttogta, aztán a kezeibe temette az arcát. Mikey vígasztalóan átkarolta. Gerard bénultan állt ott, bár nagyon szerette volna megölelni az anyját. Ő legalább elhitte, hogy ez az egész nem rosszindulatból eredt, nem akarta kizárni a családtagjait, csak bepánikolt, nem volt ura a helyzetnek. Azt szerette volna csak, ha Elena jobban legyen, egész szívéből ezt kívánta és a nap minden percében erre gondolt, ezért fohászkodott.

Fojtogatta a dühös sírás és legszívesebben elfutott volna, hogy a mosdóban zokogjon, de csak ácsorgott tehetetlenül és szemei az ablak felé kalandoztak. Lassan elindult a nap, a kórházi dolgozók hangos beszélgetéssel szivárogtak be a komor épület barna kapuján. Gyógyszeres kocsik haladtak el zörögve mellettük, orvosok, ápolók készültek elő a vizithez. Gerard egészen belefeledkezett a napi rutin megfigyelésébe, miközben arra gondolt, bárcsak bemehetne nagymamájához.

Mikey hangja húzta vissza a valóságba.

- Meddig ülünk itt?

Apja felhúzta a szemöldökét.

- Te is kezded?!

Mikey vállat vont.

- Most úgysem tehetünk semmit. - toldotta meg bánatosan.

- Akkor is itt maradunk, amíg lehet, hátha változás áll be nagyanyád állapotában. - felelte a férfi kitartóan.

- Legalább egy kávét igyunk.- ajánlotta fel Mikey.

Anyja bólintott.

- Ez jó ötlet végülis.

Apjának sem volt kifogása ellene. Szinte egyszerre pattantak fel a székről és indultak el a közeli kávézó irányába.

- Te nem jössz? - pillantott a nő hátra néhány lépés után.

Gerard megrázta a fejét. A gyomra, a kávé gondolatától is felkavarodott.

- Rendben, sietünk vissza. - anyja aprót és bátorítót mosolygott, majd eltűntek a végeláthatatlan kórházi folyosón.

Gerard várakozott néhány percet, majd körbenézett. Üres volt a folyosó és bár tudta, hogy szigorúan tilos engedély nélkül belépni a kórterembe, de nem bírta volna ki, hogy ne lássa Elenát. Az ajtó alig hallhatóan megnyikordult, amikor benyitott a félhomályos betegszobába. Erős fertőtlenítőillat csapott az arcába, minden steril és fehér volt, nyugtalanító és borzongató. A fiú félelmet és szédülést érzett, ahogy megilletődve lépdelt oda nagymamája ágyához. Az asszony ugyanúgy öntudatlanul, sápadtan feküdt, mint legutóbb, mindig gondosan összetűzött haja, most szürkés zuhatagként omlott a párnára. Alig lélegzett. Szívszorító volt ezt látni és realizálni. Gerard már nem tudta visszafogni magát és nem is ellenkezett azellen, hogy a könnyek utat törjenek a szeméből.

- Szia nagymama.- sóhajtotta sírástól remegő hangon és leült az ágy mellé helyezett székre.

- Mindent jól összekavartam...nem ezt akartam...én csak...nem is tudom...de apa nagyon haragszik most rám, anya és Mikey pedig azt hiszem, végképp csalódtak bennem. De én nem hittem volna, hogy ez lesz. Ha tudom, hogy ez ennyire súlyos, akkor biztos segítséget kérek. Olyan ostoba vagyok, látod...- Gerard kezeit a nagyanyja jéghideg ujjaira csúsztatta.

- Kérlek szépen, ébredj fel! - suttogta neki, de csak a gépek adták ki jellegzetes hangjaikat.

- Te olyan sokat tettél értem, most én jövök, temérdek feladatod van még, és én mindenben segítek. Sokkal jobban, mint eddig! Annyi éjszakát kell még átbeszélgetnünk, nem is meséltem neked Frank-ről, ő egy különös fiú, akit sosem láttam, de mégis úgy érzem, hogy ismerem. Hiányzol nagymama! Szükségem van rád! Jobban, mint bármikor! Kérlek, gyere vissza!- Gerard sírva nézte a nőt, abban reménykedve, hogy magához tér, hogy újra mosoly játszik majd az arcán és egészségesen fog ragyogni a szeme. Hogy újra a karjaiba zárhatja, bebizonyíthatja, hogy rá bármikor számíthat, hogy mindent megtesz, amit egy unoka tud.

*****

A család az egész napot a kórházban töltötte, de Elena nem ébredt fel. Csüggedten mentek a nő Sunset drive-on lévő házáig. Gerard előre sietett és kinyitotta a ház ajtaját, anyja, apja és öccse mentek a nyomában.

- Igazán rendet rakhattál volna ahelyett, hogy titkolózással töltöd az idődet. - jegyezte meg mérgesen az apja, mikor beléptek és észrevette az asztalra napokkal ezelőtt lerakott kávéscsészéket, üres tányérokat, a székekre, a kanapéra sebtében ledobált ruhákat.

Gerard beletörődve bámult egy félig üres pohárra, amiben víz volt. Részletek ugrottak be arról a reggelről. Látta magát halálra rémülten és látta nagyanyját a földön, és hiába kérte, nem tudott megszólalni, csak erősen megfogta a karját, mintha segítségért könyörögne, de ő nem tudott rajta segíteni.

- Hallod, amit mondok?!- csattant fel a férfi, fia hallgatagságát észlelve.

Gerard összerezzenve bólogatott.

- Igen...

- Majd én összepakolok, csak pár holmi, nincs itt olyan nagy káosz. - vette védelmébe gyorsan az anyja. Gerard szívét hála öntötte el, de nem volt ideje megszólalni és ezt szavakba foglalni, mert apja rámordult.

- Gyere, hozzuk be a csomagokat. - és elindult a ház előtt parkoló autóhoz. Gerard idegesen ment utána. Apja egy szót sem szólt, barátságtalanul a kezébe nyomta a bőröndöket, aztán lezárta a kocsit.

Mire beértek a házba, anyja a mosogatóba rakta az evőeszközöket és tanácstalanul álldogált a hűtő előtt.

- Készítek valamit vacsorára. - mondta, de nem sok mindent látott a hűtőben.

Gerard egyáltalán nem volt éhes, nem akart mást, csak lefeküdni.

- Segítsek? - kérdezte, de anyja mosolyogva megrázta a fejét.

- Inkább menj és beszélgess az öcséddel. Olyan régen nem találkoztatok. - javasolta. Gerard bólintott és elindult a szobája felé, ahol jelenleg Mikey is volt. Látta apját a kanapén, a tv képernyőn futó műsorokba feledkezve. A szemeik találkoztak, de amint Gerard a férfire nézett, az elkapta a tekintetét. A haragja soha nem enyhülőnek tűnt.

Öccse unatkozva hevert az ágyon és akkor sem élénkült meg a hangulata, mikor Gerard bement hozzá. Meg sem szólalt. És Gerardnak sem jutott semmi eszébe. Feszengve ült az ágy szélén.

- Ezt amúgy remekül összehoztad, szép munka. - jegyezte meg végül gúnyosan Mikey, utalva arra, hogy Gerard nem értesítette őket időben Elena rosszullétéről.

- Sajnálom, nem akartam senkit sem feldühíteni. - mondta halkan Gerard.

- Késő. - vágta rá Mikey.

- Igen, gondoltam. - adott neki igazat Gerard.

- Gyakorlatilag úgy tettél, mintha apa, meg anya nem léteznének. Miért csináltad?- kérdezte Mikey és kíváncsian villanó szemeiben, Gerard őszinte értetlenséget fedezett fel.

Megrázta a fejét.

- Nem tudom.- sóhajtott fel keservesen.

- Szerinted ezzel segítettél a nagyin? Vagy könnyebbé tettél bármit is?- tett fel újabb fájó kérdéseket Mikey.

- Nem. - válaszolta erre Gerard.

- Hiányzik belőled a felelősségérzet. - elmélkedett félhangosan Mikey.

Gerard nem érezte teljesen így, de nem tudott magyarázattal szolgálni. Egyszerűen kikapcsoltak a gondolatai, rémült volt, nem működött benne valami, ami helyes sugallatokat adott volna.

- Talán. - adta meg magát öccse feltételezésének.

Mikey csalódott képet vágott, de nem kommentálta Gerard beismerését. Bámulta a plafont közönyösen. Gerardnak pedig rosszul esett ez a csend. Valaha annyira közel álltak egymáshoz az öccsével, most meg mint két idegen, ültek a szobában együtt.

- És milyen itt az élet? Szoktál szórakozni? - érdeklődött váratlanul Mikey. Gerard nem készült fel a kérdésre, és hogy testvére ilyen gyorsan témát vált.

- Nem járok el. - válaszolta kicsit elpirulva és Lindsey jutott eszébe. Mióta Somerdale-be jött csak akkor este töltötte házon kívül az idejét. Newarkban sem mozdult ki gyakran. Olykor Mikey, ha a barátaival tartott, elhívta őt is pár italra, de ezt leszámítva, Gerard nem élt sosem társadalmi életet, a középiskolás partik kimaradtak az életéből, ő volt az a fiú, akit soha, senki nem hívott meg egy házibuliba sem és felnőttkorára is ez a bezárkózottság jellemezte. Igazából nem is hiányzott neki az effajta időtöltés, szívesebben időzött egymagában, vagy Elenával.

Vagy írt Franknek...

- Nagyival virágdíszeket gyártasz, rajzolgatsz, meg ilyesmik?- Mikey arcáról nem tűnt el a szkeptikus kifejezés és az sem, hogy megvan a véleménye.

- Ilyesmik. - ismételte meg öccse utolsó szavát Gerard és érzékelte a cinizmust.

Mikey, hiába volt az öccse, a legtöbb dologban élesen különbözött tőle és néha ezek a távolságok valóságos szakadékká mélyültek, amiket nem tudott átívelni semmivel. Pedig régen igazán jó viszonyuk volt, de egy ideje, amióta Gerard a depresszióval mind jobban küzdött, Mikey alaposan eltávolodott tőle. És ez elszomorította Gerardot. Mintha, testvére szeretete fokozatosan elpárolgott volna.

Apjuk kopogott, majd nézett be az ajtón. Pillantása épp csak súrolta Gerardot.

- Mikey, eljössz az élelmiszer boltba? Kellene a vacsorához néhány dolog.- kérdezte a fiút. Aki nem túl lendületesen, de feltápászkodott az ágyról és elindult apja után.

- Oké, majd beszélünk. - vetette még oda Gerardnak, aki bólogatva nézte, ahogy becsukódik az ajtó.

folytatása következik…