Passzivitás, rosszhír, béna hétvége, rossz érzések, na meg a creepy srácok támadása

Pénteken elég jól sikerült a hivatalos ügyeket végigzongorázni, a nővel és később a pasival egész jól elcsevegtünk. Elégedetten értem tehát haza délután. Leültem kávézni, merengtem és néztem az órát. Az fordult meg a fejemben, hogy még rajtam van az utcai ruhám, még nem lenne késő elmenni az öt órai okoskodásra. Átfutott az agyamon, hogy jól befújom magamat azzal a parfümmel, amit Á. adott nekem karácsonyra (amellett hogy baromi jó illata van, még önbizalmat is ad) és én is részt veszek a gyűlésen, ne érje szó a ház elejét és ne kísérjenek megvető tekintetek jövő héten. De aztán mégis lebeszéltem magamat és otthon maradtam. Később akartam írni R.-nek, hogy milyen volt, de erről is letettem. Nem érdekel, úgyis megtudom előbb-utóbb. A hely fb oldalán, amire ránéztem, az kiderült a résztvevők megjegyzéseiből, hogy negyed 8-ig tartott az egész. Így nem is bánom, hogy nem mentem.
Péntek este H. is hívott, sajnos a nagynénje meghalt előző nap :( Nagyon sajnáltam ezért H.-t, de ő ezúttal is megmutatta, hogy belevaló, erős csaj, mert tök összeszedett volt és a tesójával-akivel most békültek ki évek óta tartó viszálykodásukból-már mindent elintéztek szinte ami ezzel kapcsolatos. A temetés február elején lesz, valószínűleg elmegyek, igaz a nénit nem ismertem, de H.-nak tartozom ennyivel.Átállt a szervezetem a korai kelésre és szombaton hét órakor, vasárnap meg már fél hétkor a plafont bámultam.
A hétvége amúgy unalmas és béna volt. Picit irkáltam a Frerardot és pár sort a Still breathing-be. De egyiket sem nevezném átütő haladásnak.
Apámmal megint nem értjük egymást. Hozott szombat délután péksütit, aztán este felhívott és elkezdett megint a lakásról beszélni, hogy lassan akkor pasimmal elkezdhetjük a műanyag nyílászárót beszereltetni és az étkezőt elrendezni stb.stb. Mire mondtam neki, hogy én itt már semmit sem akarnék csinálni, egyrészt, mert amit nyáron csináltunk, annak a nagy része is megy tönkre, pl. penész ismét, vagy a díszlécek a vizes falnál válnak fel stb., másrészt, mert tavasszal, ha lemegy a műtétem, szeretném eladni a lakást. Ez nem eshetőség, ez a cél. És engem senki sem fog meggyőzni az ellenkezőjéről. Belefáradtam a fagyoskodásba, a házban lakók bunkóságába, az egész környékbe. Lépni szeretnék.
Persze ez nem tetszett apámnak, hallottam a hangján a telefonban. Csak azt nem értem, miért van kiakadva, már egy csomószor mondtam neki, hogy elhúzok innen, mert nem érzem itt jól magamat és ott akarok élni, ahol én akarok. Olyan, mintha nem hallaná, amit mondok. Bezzeg tinimaminak és a fickójának, rögtön szerzett albérletet, csak mert a csaj elsírta apámnak, hogy olyan szar élete van, a nagyanyja neveli a gyerekét, az anyja meg főz helyette és milyen tré már melegre és főtt kajára hazaérni egy-egy egész napos piázós csavargásból...:/ Érdekes, hogy a tinimaminak valahogy szupergyorsban lett albérlet, az őseimtől két utcányira, mikor meg nekem kellett volna, mert a mi albérletünket eladták és ki kellett költözni, hiába kértem apámat, hogy érdeklődjön az ismerősei között, nem igazán történt semmi :( Ettől tök szomorú lettem, már a ténytől, hogy a tinimami és a pasija mindjárt becuccolnak abba az albérletbe, ahová, ha van némi mázlim és ha apám is kicsit aktívabban körbekérdez, akár én is költözhettem volna. Ezen elkattogtam egy darabig. De nem lett jobb, csak haragot éreztem a tinimami iránt. Ő miért jobb, mint én???Mert többet iszik????Mert többet csavarog????Mert baromi keveset van a gyerekével????Mert amúgy végigitta a terhességét????
Persze választ nem tudtam erre adni, de nagyon jól csinál valamit a csaj, mert apám a tenyerén hordozza-vagyis az autójában (pl. bevásárolni). Meg mindig anyáméknál lógnak a barátjával és apám ugye ott segít neki, ahol tud....
És tegnap óta lett két fura fb-s írogatóm. Mondjuk, én vagyok a hülye, hogy visszaigazoltam őket. Az egyikkel egy csomó közös ismerősünk volt, meg a közelben lakott, gondoltam, attól hogy nekem nem ismerős, ő még ismerhet engem. Na, a gyerek nem is tétlenkedett, az első körben az összes fotómat öt perc alatt egyenként lájkolta, és azóta meg messengeren hívogat, úgy óránként egyszer legalább, de nem fogadtam a hívását. Ijesztő...

A másikat véletlenül igazoltam vissza-érintőképernyő átka-na az meg azóta is külföldi nyelven vekeng a messengeren.
Ajh és holnap hétfő megint Egy csomó emberhez nincs kedvem...:S :(

Obligát ektoparaziták és más állatok

Újabb baromság eh...Már kifolyik a szemem :P Valaki esetleg, aki tartja a szőrös januárt??? XD Én passzolom, de ismerek olyat, aki egész évben szőrös januározik...
A Sóher Norbi ügyhöz meg csak annyit, hogy a házasságot nem a nők cseszik el azzal, hogy szülés után meghíznak és nem fogynak le. A házasságot a megcsalások, a  hazugságok és az egymás iránti tiszteletlenség cseszi el. Meg az a szemlélet egyes férfiaknak, hogy a csontsovány, elől deszka, hátul léc, anorexiás harminckilós nők a nők. A pasim engem is cukkolt sokszor, hogy dagi vagyok (a súlyom 48 és 50 kiló között van évek óta, de voltam ám 72 kiló is). A megjegyzései persze bántottak, de most már nem reagálok rá olyan drasztikusan. Ha szeret, elfogad így, hiszen senki sem tökéletes. Senki.
Az ember szerethetőségét nem testzsír-százalékokban és kilókban kellene mérni.
Az a pletyka terjed a "hely"-en, hogy valaki tetves (és nem is először). Mondjuk, nem használok ott közös fésűt senkivel, de fogalmam sincs az milyen, mert én még sosem voltam tetves. Hát remélem most is megúszom (egyszer, egy ismerősöm a nyakamba ugrott, rá két napra derült ki, hogy tetvei vannak, akkor kimaradtam a buliból, remélem most is így lesz). Más sem hiányozna.
A hét stílusosan tetűlassan telik, tegnap már azt hittem, hogy csütörtök van, örvendeztem is a buszon kora reggel, aztán keserűen ébredtem rá, hogy basszameg csak szerda van.

H. nagynénje kórházba került, nagyon válságos az állapota állítólag kómában van és kevés esélyt adnak a teljes gyógyulására. H.-nak nagyjából ő az egyetlen rokona, szóval sajnálom nagyon. Főleg, hogy H. még mélyebbre süllyed így a depresszióba, így is küzd vele rendesen, gyógyszerekkel, de inkább anélkül. Szóval nagyon nehezek neki a hétköznapok. Sajnos nem tudok neki segíteni, pedig várná és számítana rám-írta a múltkor is, hogy vigyem el Larát oviba,- de nem tudom megoldani. Csak remélem, hogy a nagynénje végül mégiscsak felgyógyul.
A hét amúgy ilyen-olyan tennivalókkal telt el, előre örültem, hogy pénteken,nem megyek, kicsit könnyebb lesz (írhatok, pihenhetek), erre bejött egy halaszthatatlan hivatalos elintéznivaló, amivel a nap fele kb. el is telik. És ha ez még nem lenne elég, kiderült, hogy az áthelyezés-leépítés fejtágítást is mikor máskorra raknák, mint péntek? Délután öt!!!Bakker...
Mikor mondtam R.-nek, hogy lehet kihagyom, teljesen megdöbbent és kikerekedett szemekkel nézett rám, azon meg egyenesen megrökönyödött, mikor hozzátettem, hogy ez az egész valahogy nem érdekel kellően. Mire kérdezte felháborodottan, hogy nem érdekelhet? Hát így...Most mit mondjak? Ha már el van döntve a vezetőség részéről a negatív változtatás, én tuti nem fogok asztalt borogatni, balhézni és nem generálok lincshangulatot. Arra ott van a hajdobálgatós és a nagy spanja a nevesincs nő (nevezzük Lady Lavórnak, múltkor láttam egy rózsaszín műanyag lavórral pilinkélni az utcán)meg a többiek.
Szóval egyelőre úgy néz ki, nem megyek, de néha elbizonytalanodom, hogy a távolmaradással, tovább mélyíteném a gödröt, azok között, akikkel köszönőviszonyban sem vagyok.  Mert, mi van hogy ha mégsem lesz leépítés, vagy ők pont itt maradnak (vagy én) és majd kollektíven utálnak, hogy még a gyűlésre sem mentem el....Hm, nem tudom, péntekig még átgondolom. Jó lett volna egy nap nélkülük.
A pasim is bunkó volt tegnap este és részegen kötekedett. Ő is most áll munkahelyváltoztatás előtt, én fűzögetem, hogy térjen meg, illetve át másfelé és ne a főnökének termelje ki az új terepjáró árát. Kár így elpazarolni a tehetségét, mert a munkájában tényleg jó.
Ja, hétvégén láttam az Őrült szenvedély c. filmet, amiben Beyonce egész jól alakított és a végén jól helybenhagyta a férjére ráakaszkodó gátlástalan ribit-de nem spoilerezek. Klassz film volt.
Egész nap az a hülye Dance monkey járt a fejembe (hála annak, hogy a csapból is az folyik ugye), de szerencsére Leo megalkotta a metál verzióját.

Yeeee....

Demolition lovers (FRERARD) pt.03.

A. azt írta nekem a facebook-on, hogy sajnálja, amiért ennyire eltűnt és örülne, ha felvennénk újra a kapcsolatot. Okés, rajtam ne múljon, visszaírtam, hogy annak én is örülnék. És tényleg. Régen annyira jóban voltunk.
Az előbb láttam valami reklámot, ahol az otthoni wellnessről esett szó. Komolyan, létezik ilyen?! Hát elég pihent ötlet. Én, ha annyi pénzem lenne-mint amennyi nincs, wehh-tuti nem otthon bohóckodnék, nyaralás címszó alatt.  
Na és az új rész *-* Nagyon nincs mit hozzáfűznöm, meg amúgy is elmúlt éjfél szóval....Tömény, súlyos angst-engem is lehangol-és nem vagyok vele maradéktalanul elégedett, de ígértem, hogy hozom és hát itt is van...

Surrender the night.

Elena volt a legjobb ember. A legjobb nagymama a világon. Ehhez kétség sem fért, ezt Gerard bármikor, gondolkodás nélkül ki bírta jelenteni. Az asszony a dicséreteket mindig szégyellősen nevetve hárította, de közben minden erejével igyekezett unokájának segíteni. Bár fogalma sem volt, pontosan mi is a baj, mert Gerard nem beszélt, ő pedig nem kérdezte. Akarta, minden nap ott volt benne a késztetés, végül mégsem élt a lehetőséggel, nem bírt, nem akart, fájdalmat okozni. De szíve nyugtalanul összeszorult, mikor lopva elnézte a fiú halott fehér sápadtságát, a szép, ám vértelen arcán lévő ordító reménytelenséget és a keserűséget. A karikás szemei tompa fényét és a tekintetében néha-néha megcsillanó élettelen szikrákat.

Gerard úgy festett, mint aki beteg. Elena nem tudta, mitévő legyen. Nem akarta felhívni a szülőket, mert tudta, hogy azonnal visszavinnék a fiút Newarkba, márpedig Gerard azt akarta legkevésbé. Mindig hangoztatta, hogy az a város megöli a lelket. De Elena úgy látta, hogy a békés vidéki lét is ezt teszi Gerarddal. És ez rettegéssel töltötte el. Cselekedni akart, ezért egyéb ötletek híján azt tette, amit éppen logikusnak gondolt.

Mikor Gerard egy álmos reggelen benyitott a konyhába, és ott találta Lindsey-t, a meglepettségtől a kezében lévő temérdek virágdekoráció halkan suhogva a földre hullott.

- Szia. - mosolygott rá örömmel a lány. Akit a fiú akkor látott életében először, hiszen eddig csak a számítógép chatablakán keresztül, pár szavas párbeszédekkel kommunikáltak.

Gerard alig mert ránézni. Izzott a zavarodottságtól. Lindsey-nek hosszú, sötétbarna haja volt, játékosan, kétfelé feltűzve. Az arca mosolygós, a szemei vidáman fénylőek. Tökéletesen rá lehetett mondani a "helyes kisvárosi lány" jelzőt. Kiegyensúlyozott volt, energikus, mint bármelyik fiatal a környékről. Legalábbis Gerard úgy vélte, mert egyáltalán nem értett a másik nemhez  és nem voltak ismeretei az itteni lányokkal.

- Szia. - köszönt halkan és nyomban lehajolt, hogy a földön heverő virágokat összeszedje. Lindsey villámgyorsan mellé térdelt és segített neki a díszeket az asztalra rakni. A lány könnyedén és fürgén pakolt, kezei centiméterekre siklottak el Gerard lábától.

Gerard arcába forró vörösség kúszott.

- Nézd csak, ki látogatott el hozzánk!- csengett Elena kedves hangja, miután minden rózsa az asztalra került és mind Lindsey, mind Gerard felálltak a földről.

A fiú eltűnődve biccentett, aztán az arcába hulló fekete tincsein át konyha padlóját kezdte bámulni, így Lindsey vette át a szót.
- Jó, hogy végre személyesen is találkoztunk. Csak hoztam át néhány süteményt, cserébe a múltkori csodás virágokért.

- Én is örülök. - mondta erre Gerard, de még mindig nem nézett sem nagyanyjára, sem a lányra.

- Képzeld ezeket a süteményeket Lindsey készítette. Ritka már az ilyen lány a mai világban. Biztos szerencsés lesz az a fiatalember, aki majd meghódítja a szívedet. - és mosolygott, de nem őszintén. Ahogy Lindsey sem, Gerard meg egyáltalán nem mosolygott, legszívesebben kimenekült volna a konyhából. A hátán izzadtság csordogált le, fura remegések futottak át a testén és a gyomra is összeugrott ettől a lehetetlen helyzettől.

- Ez csak néhány egyszerű süti, Elena néni túloz! - legyintett Lindsey, de a nő elszántan megcsóválta a fejét.

- Ez az igazság! A fiúk szeretik a házias lányokat. Te mit gondolsz? - pillantott unokájára, egy kétségbeesett próbát téve, hogy belevonja a beszélgetésbe. De a terv már a kigondolása másodpercében kudarcra volt ítélve. Lindsey, hogy mentse a szituációt, gyorsan közbeszólt.

- Nekem most már mennem kell, Elena néni. Jó volt találkozni Gerard, további szép napot. - hadarta, aztán megindult az ajtó irányába.

- Várj Lindsey! Nem lenne kedved este visszajönni? Addigra végzünk a munkával. - szólt utána Elena.

Gerard és Lindsey egyszerre néztek az asszonyra, aztán alig-alig észrevehetően egymásra. Gerardnak fogalma sem volt, mi a nagymamája ötlete, de az arca máris lángba borult.

A lány sem volt meggyőzve.

- Végülis visszajöhetek, persze. - vont vállat.

Elena elégedetten elmosolyodott.

- Arra gondoltam, kimozdulhatnátok kicsit az unokámmal, mióta itt van, csak a ház körül segít nekem, ráfér egy kis kikapcsolódás. Nos, volna kedved ehhez?

Gerard belül azt kívánta, hogy a lány mondjon nemet, borzasztóan nyomasztónak gondolta, hogy nagyanyja ráerőlteti erre a nyilvánvalóan népszerű és életvidám lányra az ő sötét és kínos jelenlétét. Lindsey azonban némi hezitálás után beleegyezett.

- Hát jó, rendben. - és a fiúra nézett.

Akkor találkozott először a tekintetük. Lindsey-é olyan nyílt volt és készséges. Gerard biztos volt benne, hogy egy végtelenül nagylelkű és segítőkész teremtés. Ettől méginkább zavarba jött.

- Remek, akkor később. - intett neki Elena. Lindsey köszönt és távozott, Gerard meg nem tudott mit mondani.

- Nagyon helyes lány, majd meglátod. Remekül fogtok szórakozni. - igyekezett lelket önteni unokájába Elena. Gerard nem akarta elrontani nagymamája örömét, ezért színlelt mosolyt kényszerített magára, de úgy érezte, a ház falai ráomlanak és maguk alá temetik.

Lehet, jobb is lett volna úgy.

*****

Frank itt vagy?

Gépelte be elkeseredetten Gerard.

Frank hamarosan válaszolt.

Itt vagyok. De te? Általában csak este tűnsz fel, úgyhogy ezt nem tudom most hova tenni. Ugye nincs baj?

Gerard nem gondolta bajnak nagymamája barátkeresős akcióját, érezte hogy az a feléje irányuló törődés része, mégis legszívesebben egy mély gödörbe ásta volna el magát.

Bárcsak kikérhette volna Frank véleményét, de félt neki erről beszélni. Mióta az interneten megismerték egymást, nem esett szó arról, hogyan vélekednek a párkapcsolatokról. Ezt Gerard túl személyesnek vélte, és mivel Frank sem hozott fel nőkkel kapcsolatos témát, jobbnak látta, ha most is hallgat.

Minden rendben.

Írta végül röviden.

Tényleg?Nem kell aggódnom?

Gerard szívdobogása menten felerősödött, ahogy Frank sorait olvasta.

Semmi baj. Ne aggódj. Csak jó tudni, hogy itt vagy.

Hálás sóhajjal nézte a kijelzőt, amin rövidesen megjelent Frank válasza.

Mindig itt leszek, ha szükséged van rám.

Gerard szívesen írta volna, hogy milyen nagy szüksége van Frank-re, de a félénksége megakadályozta ebben.

Köszönöm Frank.

Ennyit reagált csak, aztán kikapcsolta a gépet és csüggedten pillantott maga elé. Számtalan fenntartása volt, amik árnyékként tornyosultak felé. Mit fog csinálni Lindsey társaságában? A lány annyira derűsnek látszott, Gerard nem akarta lelombozni, de elképzelése sem volt, miként szórakoztathatná őt. Egyáltalán, hogyan és miről kezdeményez majd vele beszélgetést.

Gondolkodásra, nyugtalankodásra, azonban nem volt túl sok ideje, mert a nap munkával eltöltött része gyorsan eltelt és mire Gerard feleszmélt, a lány és ő, már ott sétáltak nem messze a házuktól, egy néptelen fákkal körbevett, parkos területen. Rájuk esteledett, az aszfaltos út mentén pislákoló utcalámpák barátságos fényt adva kísérték őket az útjukon. Eljött az ősz, de nem volt még nagyon hideg. Viszont Gerard így is egész testében vacogott és tudta, hogy nem a csípős időjárás miatt. Nehéz és kínos volt a csend. Összébb húzta magán a kabátját és szótlanul ballagott Lindsey mellett.

- Úgy általában, nem vagy valami bőbeszédű, ugye? - nevetgélt felszabadultan a lány és úgy látszott, nem zavarja Gerard mély hallgatása. Beszélt helyette. Mindenről. Az itteniekről, az iskoláról, a fiatalokról és az idősebb generációról. Mintha a város minden szegletéhez, épületéhez, lakosához lett volna egy jó, vagy éppen kellemetlen története. Gerard úgy vélte, Lindsey abszolút bennfentes, valószínűleg már a nagyszülei is itt élhettek, azért tudott ennyi mindent. Figyelemfelkeltőnek gondolta, amit mesélt. Mire a lány mindent elmondott, el is értek a park végéig. A régi fakerítés szigorúan útjukat állta. A fák lombjai pedig a világosság nagy részét elnyelték. A hangok sem jutottak el hozzájuk a főútról. Nesztelenség volt mindenütt. Gerard is csak a saját gyors szívverését hallotta dörömbölni, amikor Lindsey ránézett.

- Nos, ennek itt a vége. - jelentette ki a lány, a kerítésre támaszkodva. Barna hajtincsei huncut módon súrolták a vállát.

Csak bámulta a fiút kérdőn, de Gerard képtelen volt megszólalni. Biztosra vette, hogy Lindsey azt hiszi, elment az esze. És ebben végülis igaza volt.

- Megszoktál már itt Somerdale-ben? Fura az új élet? - érdeklődött váratlanul.

- Régebben már voltam itt hosszabb ideig. - válaszolt Gerard halkan és meglepődve. Alig észrevehetően felsóhajtott és igyekezett elkerülni a lány szemeivel való találkozást.

Mintha még mindig érezte volna a penge hűvös érintését a csuklója környékén, még emlékezett a fürdőkád fehérségét megtörő élénkvörös vércseppekre és anyja riadtságára, ahogy az arcába kiabált, hogy ezt miért csinálta.

- Nahát, igazán? Nekem fel sem tűnt soha. Most először láttalak Elena néninél, sokáig azt sem tudtam, hogy van unokája. - tűnődött Lindsey.

Gerard mindig észrevétlen volt, szeretett a háttérben maradni, ha Somerdale-ben töltötte az idejét, akkor sem nagyon ment sehova a házon kívül.

- És sokáig maradsz? Mert gondolom, mielőbb vissza akarsz menni a nagyvárosba.- szegezte neki az újabb kíváncsi kérdést Lindsey.

Gerard megrázta a fejét.

- Nem sietek vissza. - és csak nézte az egekbe nyúló fák kísértetiesen meg-megmozduló árnyait.

Lindsey a homlokát ráncolta és sehogyan sem fért ez a fejébe.

- Ezt nem értem. Innen mindenki csak elköltözni akar. Nincs itt semmi. Ellentétben Newarkkal. Amióta az eszemet tudom, ott akarok élni! - a hangja vágyakozóan csengett.

Gerard pedig ezt nem érte fel ésszel. Elmerengett a newarki életét számba véve. Hogyan lehet ennyire akarni azt a káoszt, ami a nagyvárost uralja? Ő sosem látott át rajta és szorongott tőle. Mint egy mélységes gödör, ami beszippantja az embereket.

- Én végleg itt maradnék, ha lehet.

Lindsey-t azonban lehetetlen lett volna meggyőzni. Naív volt. Rajongott egy általa elképzelt és idealizált eszményképért, amit kitudja, milyen színes tinimagazinból szedett.

- De Newark a lehetőségek városa! Úgy képzelem, hogy ott mindenki megtalálja a számításait. Én azt akarom, hogy lerázzam magamról a vidéki élet összes velejáróját. Pörgést szeretnék, hogy a sok érzelemtől, szétrobbanjon a szívem, hogy táncra perdüljek a boldogságtól! Te éreztél már így, Gerard? - érdeklődött Lindsey.

- Newarkban még sosem.- vallotta be a fiú.

- És máshol? - kérdezte a lány.

Gerard hiába nézett a lelke legmélyére, nem emlékezett ilyen heves, kitörni akaró, bármit elsöprő érzelmekre. És ez megijesztette. Ennyire kietlen volna belülről?

- Máshol sem. De itt Somerdale-ben jó. - felelte és lesütötte a szemét.

- Mi a jó a hosszadalmas agóniában? - csóválta a fejét Lindsey.

- Épp az, hogy lassú, hogy van idő felkészülni a végre. - mondta Gerard és úgy érezte, a párbeszéd kezd túlságosan letargikusba átmenni. Nem akart igazából ezekről beszélni. Ezek a reményvesztett és kiábrándult, a megsemmisülést mindennél jobban kívánó gondolatai, jobb, ha megmaradnak az ő szívében, nehéz titokként.

Így inkább elhallgatott és összeszorult torokkal figyelte az előtte elterülő esti feketeséget. Newark keserű emlékei visszarepítették szülei házába, a félhomályos fürdőszoba padlójára, a földön szerte-szét heverő tablettákhoz. Az agyában dübörgő kibírhatatlan zajig, az izzadt arcán végiggördülő könnyekig.

Lindsey-t meglephette a kijelentése, mert egy kis ideig ő is csendben maradt, mint aki mérlegeli, hogy mit mondjon.

- Szóval menekülsz valami elől és Somerdale egyhangú békéje, neked egyfajta gyógykezelés? - faggatózott óvatosan.

- Igen, mondhatjuk. - biccentett a fiú.

- Elena néninek jót tesz a jelenléted, az biztos. Sokat áradozott rólad, hogy mennyire nem mindennapi vagy, milyen jó a szíved, mennyit segítesz neki.

- Nagymama mindenkiben csak a jót látja. - vágott Lindsey szavába gyengéden Gerard. Nem szerette, ha dicsérik, úgy érezte, nem érdemli meg.

Lindsey vállat vont.

- Igazad lehet. Képzeld, még engem is jónak hisz. Pedig nem vagyok az, nagyon nem. Ő is, mint sokan mások, azt hiszi, majd itt alapítok családot. De én nem maradok. Hamarosan el fogok költözni. Mégpedig Newarkba. Addig pedig itt igyekszem jól érezni magam. - ezzel sokat sejtetően előhúzott a táskájából egy italos üveget. Gerard szeme nagyra nyílt a csodálkozástól.

A lány feléje nyújtotta az italt.

- Igen, ez az, aminek látszik. Whiskey. Az apám gyűjteményéből. Igyál nyugodtan. - nevetett fel, látva Gerard elhűlt tekintetét.

- Nem, köszönöm.- rázta meg gyorsan a fejét Gerard.

- Ugyan már! Látom, hogy nagyon fázol. - ajánlotta szívélyesen Lindsey.

Gerard tudta, mennyire nem jó ötlet antidepresszánsra tömény alkoholt inni, de bizonytalanul elvette Lindsey-től az üveget és belekortyolt. A whiskey égette a nyelőcsövét és a gyomrát. Gyorsan visszaadta a lánynak az italt, aki szintén ivott az üvegből, aztán álmodozó szemekkel kémlelte az esti égboltot.

- Igyunk a boldogságra. Jelentsen az nekünk bármit is...

*****

Amikor Gerard éjszaka hazaért, kábult volt, a gyomra kavargott a whiskey-től. Régen ivott már alkoholt és ez megtette a hatását. Amúgy sem kellett neki soha sem sokat innia, hogy részeg legyen. Mikey jobban bírta az ivást. Néhanapján együtt rúgtak be, csak Mikey meg ő, és pár üveg szesz. Ültek az ágyon, olyan közel egymáshoz, és ittak, beszélgettek. Mindenről. Őszintén. Azok az esték igazán sokat jelentettek Gerard számára.

A fiú halkan benyitott a szobájába, felkapcsolta az ágy mellett álló éjjelilámpát és lehúzta magáról a kabátot, meg a kockás inget. Ittassága miatt a mozdulatai koordinálatlanok voltak, többször neki esett a falnak és az asztalnak is. Végül ledőlt az ágyra, még a cipőjét sem vette le. Szokatlan estén volt túl és Lindsey-t is furának tartotta. Persze azzal is tisztában volt, hogy valószínűleg a lány ugyanazt véli róla. Hogy érthetetlenül viselkedik. De Lindsey legalább valódi tudott lenni és mintha megkönnyebbült volna, mikor Gerard belekóstolt az italba, amivel kínálta, mintha végre ledobhatta volna azt az álarcot, amit eddig magára vett. Nehéz lehet neki egy egész kisváros előtt a színtiszta jót játszania.

Gerard oldalra fordult az ágyon, mert eléggé szédült, forgott vele a szoba. Az éjszaka eseményei össze-vissza száguldoztak a fejében. Lecsukta a szemeit, de akkor sem lett jobb. Pár percre mintha elaludt volna, aztán erős hányingerre eszmélt. Hideg izzadtság gyöngyözött a homlokán, ahogy villámgyorsan ült fel az ágyában, ezzel egyidőben a padlóra öklendezve az aranybarna színű italt. Nem akarta, hogy nagyanyja felébredjen a zajra és meglássa, mi történt. Szégyellte magát és nem akart szomorúságot okozni neki. Rémülten húzta le az ágyon heverő, előbb levetett kockás inget és törölte fel a kisebb tócsát. A haja az arcába zuhant, ahogy a földön térdelt köhögve, de így is meglátta a számítógépén villódzó üzenet jelet. Legyűrve a részegségből eredő szédelgést és gyengeséget, odatántorgott a géphez és megnyitotta az üzenetet.

Gerard?

Az üzenet pár perce érkezett. És Gerard bármilyen rosszul is volt, válaszolni szeretett volna.

Itt vagyok, csak nemrég értem haza.

Felelte.

Hol voltál, családi ügy?

Kérdezte Frank. Gerard túl erőtlen volt a magyarázkodáshoz, a szeme előtt még mindig színes karikák váltották egymást, hol izzadt, hol pedig fázott. De nem akarta megbántani Franket.

Feküdtem az ágyban. Most nem vagyok túl jól.

Mi a baj? Tudok segíteni?

Frank önzetlen kérdése jól esett Gerardnak. És megtehette volna, hogy azt írja, meghűlt, lázas és azért beteg, de nem akarta, hogy egy hazugságfolyam kezdjen el körülötte lomhán hömpölyögni, Franket is magával sodorva.

Részeg vagyok, Frank.

Ismerte el és a szégyen uralkodott el rajta, sápadttá téve az arcát. 

Hát néha előfordul, hogy úgy jönnek össze a dolgok.

Írta egy idő múlva Frank.

Sajnálom, ne haragudj.

Írta erre Gerard.
Nem tartozol bocsánatkéréssel, Gerard, így alakult és kész.  És csak pár óráig tart.

Frank megértőnek tűnt.
Holnap elmondok mindent. 

Írta még Gerard és figyelte, ahogy Frank válasza megjelenik a képernyőn.
Rendben, ahogy gondolod. Próbálj pihenni, reggelre jobban leszel. Jóéjszakát.
Neked is jóéjszakát, Frank.

Frank kilépett a csevegőprogramból, a kijelző magányosan üressé vált. Ahogyan az éjszaka. És ahogy Gerard is.

folytatása következik…

Ködös, barnás, vöröses...

Éjjel akkora baromságot álmodtam, valami partiban voltam, pasimmal, meg a szüleimmel, de aztán kaptam egy hívást, valami állásinterjúra és egy csomót vártam egy gazdag lakóparkban, mire felengedtek és valami eszméletlenül unszimpatikus nőnél lettem volna alkalmazott. Aztán az ébresztő megszólalt...
Múlt hét csütörtökre úgy lefagyott, hogy nem lehetett közlekedni. Estem is akkorát a legforgalmasabb helyen, hogy két asszony is megkérdezte, jól vagyok e :S
Aztán este apám átküldött egy képet az exemről a narkománról. Fogalmam sincs honnan szedte, de állítólag ez egy tavaly novemberi kép. Esküszöm, meg sem ismertem a tagot, szerintem simán elmennék mellette az utcán. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy olyan gusztustalanul néz ki, hogy felfordul tőle a gyomrom, mert még mindig nem gáz annyira, hogy így vélekedjek a külsejéről, sőt úgy tűnik, a rockerségét felváltotta a punk korszak, mert kicsit hajaz egy 70-es évekbeli Sex pistols rajongóra *-*
J. kislánya befulladt pénteken, így szegények a kórházba kerültek, szerencsére hétfőn már mehettek haza. Voltam bent náluk, Zselyke addigra már egész jól volt, hála égnek.

Vasárnap meg elugrottam apámékhoz, mert anyám mondta, hogy apám morog, amiért olyan ritkán járunk feléjük és hogy még a tinimami (örök kedvenc) is gyakrabban erre tolja a gyerekkocsit  benne a gyerekével mint én (és még gyakrabban jön gyerek nélkül, piára szomjasan khm). Na, hogy eleget tegyek az óhajának, elmentem meglátogatni. De nem volt benne túl sok köszönet, váltottunk néhány szót, de elég lapos és feszült volt a hangulat, faterom rá volt gyógyulva a mobiljára, képtelenség volt lehozni róla, egy idő után nem is próbáltam. Hazafelé tartva, pasim meg is jegyezte, hogy ennek a látogatásnak nem sok értelme volt így. Kivételesen osztottam a meglátását.
Aztán anyám mondta, hogy apám aznap még felhívta a tinimamit a pasijával, hogy ugorjanak el, mentek is és ott ültek késő estig. Na, mert hogy ők jobb társaság. Így jártam....Én megpróbáltam, ennyi telt tőlem. 

Végre eljutottam odáig, hogy beszínezzem a hajamat. Naná hogy még közelében sincs annak az árnyalatnak, ami a dobozon szerepel. Ha meg kellene határozni a jelenlegi hajszínemet, ööööööhh....a középbarnánál valamivel világosabb és a fosszínű között félúton, némi rézvörös árnyalattal. És észre sem vette senki sem, még R. sem, pedig neki van ehhez szeme, lévén hogy két évet tanult fodrásznak, na meg ő amúgy is észre vesz minden újdonságot rajtam :S Legyen az rossz, vagy kevésbé rossz. Jó, mindegy most már így marad, 6-8 mosásig tart úgyis, aztán kitalálok valami újabb színt. Világosítani szeretném valahogy, bár tegnap átfutott az agyamon, hogy esetleg ismét lehetnék kékesfekete, mint a régi szép emos időkben, de aztán elvetettem ezt az ötletet, anno alig bírtam megszabadulni a feketétől, meg állítólag rám is dobott úgy +10 évet...(nekem tetszett úgy azért).
R. meg mondta, hogy hallott egy olyat, hogy hamarosan megszűnések és átszervezések lesznek felénk. Woah, ezen csodálkoztam is egyet, én semmi ilyesmiről nem hallottam. Persze, én nem is vagyok benne a pletyka körben, szóval még jó, hogy nekem ez újnak hatott. De mondtam is R.-nek, hogy annyira nem vagyok letörve ettől, mert akárhogy is alakul, legalább nem kell némely embert látnom napi szinten (pl. a hajdobálgatós csaj, utálkozóképű, meg a a nő, aki annyira átlag, hogy még becenevet sem találtam neki, na meg N., aki csak akkor köszön és áll szóba az ember lányával, mikor éppen egyedül van).

Ja, H. meg visszaszokott a cigire, tegnap erre járt és becsengetett, hogy tudunk e egy szál cigit adni. Én nem dohányzom ugye, de kértem pasimtól, nem lelkesen, de adott. Amúgy örültem H.-nak, bár klasszabb lett volna, ha azért ugrik be, mert pl. beszélgetni akar. Na, de majd legközelebb.
A héten valószínűleg készen lesz a sztorim következő része (tudom...hurráááááá XD).

Demolition lovers (FRERARD) pt.02.

Huszonkilenc éve, ezen a napon oltotta ki Jeremy Wade Delle a saját életét a Richardson középiskolában :( R.I.P.

Még csak három napja kell korán kelni, de máris szét vagyok csúszva, fáj a gyomrom és hányingerem van. 
Pasim meg tegnap megint bunkó volt, abba kötött bele, hogy nem szedtem le 6.-án a karácsonyfát...Mivan?!Mert, hogy azt akkor szokás. Nem tudom, nála mióta vannak vallási szokások, de megint én voltam minden, ami rossz.
És már megint penészedik a lakás, az előszobában és a fürdőszobában, esküszöm, múlt héten még nem volt ott :( És ez elkeserítő, egy vagyon volt tavaly kifesteni, erre megint ott van :( 
Megfogadtam, hogy nem kezdem gyűlölködéssel a 2020-at, de csak ez az egy érzelem van bennem, ha erre a lakásra gondolok :( Olyan sokat szoptunk, hogy élhetőbb legyen, de akármit csináltunk, nem lesz az, majd megfagyunk, a hideg csak úgy süvít, de mégis penészedik. Kész vicc kategória. Vagy inkább siralom...hagyjuk is! Amennyire nem volt kedvem kommunikálni senkivel sem, olyan jól eldumáltunk R.-el hétfőn a buszon. Meg egy kedves ismerőstől most ért ide a karácsonyi lap, nem számítottam rá és jól esett a figyelmessége, na meg kicsit újra előhozta a karácsonyi szünet felhőtlenségét.
Ja, hirtelen felindulásból levágtam a hajamat. Már nem olyan borzasztó, ellenben rövidebb és kevésbé idegesítőbb :) Most már csak be kellene festeni. Igyekszem arra is sort keríteni.
Két napja a vattacukros Star nature parfümöt fújom magamra. H.-nak volt ebből a márkából a rágógumis, meg a kókuszos. Mindig dícsértem, milyen klassz illata van. Én amúgy is bírom ezeket a cukros illatokat és most még tél van, szóval az ezt szintén szerető dögök sem döngicsélnek körül. Meg jó tartós is. Egyszóval szeretem.
Meg azt a kenyérlángost is, amit apám hozott nekem ma :P 
És itt van a frerardom második része. Hát...nem tudom...akárhogy javítgatom, még mindig elég rossznak tartom, de ha már elkezdtem felrakni, csak végig írom (abban bízva, hogy menet közben a sztori elkezdi alakítani magát és az egész sokkal jobb lesz).
Enjoy :*

Heaven help us.

- Igazából karácsonyra szántam neked, de nem tudok addig várni vele. - Elena titokzatossággal az arcán lépdelt Gerard szobája felé, hátra-hátra pillantgatva és figyelve az unokáján elhatalmasodó értetlenséget.
Aztán megállt és ünnepélyes arckifejezéssel lökte be a fehérre mázolt ajtót, még arrébb is húzódott, hogy Gerard láthassa a meglepetést.
Ami egy számítógép volt. Gondosan odahelyezve az íróasztalra. Gerard mindenre számított, de erre nem. Hirtelen nem is tudott mit mondani.
- Tetszik? - kérdezte Elena.
Gerard elpirult.
- Persze. Köszönöm szépen.- válaszolt gyorsan, mert nem akarta, hogy nagyanyja azt gondolja, nem örül az ajándéknak. Mert persze örült is, csak nehezen tudta kimutatni, hogy az ajándék mennyire meglepte.
Elena előre ment a szobába és megvárta, míg Gerard is mellé ér.
- Tudod majd kezelni? - érdeklődött szelíden.
Gerard bizonytalanul biccentett.
- Igen, azt hiszem....
Ebben azért nem volt teljesen biztos. Valójában sosem érdekelte a számítástechnika. Mikor még a középiskolába járt, akkor persze részt vett az informatika órákon, de ennek sosem vette eddig hasznát. Ha Mikey áradozott a legújabb számítógépes játékokról, ő nem tudott érdemben hozzászólni. Néha ledöbbentette a tudomány villámgyors fejlődése, hogy az emberek mennyire ennek vetik alá magukat. Írásban kommunikálnak és gépek segítségével fejezik ki magukat. De Gerard ebből eddig jobbára kimaradt, mert jobb szerette a hagyományos dolgokat, a kézzel írt leveleket, a személyes beszélgetéseket.
- Az itteni könyvtárból kaptam a gépet, az ott dolgozók segítettek összeszerelni. A virágdekorációért adták cserébe, amit nekik készítettünk. Gondoltam, hasznát veszed, ott most szereltek be új készülékeket, és erre már nem volt szükség, csak kidobták volna. Nem a legújabb fajta, de  tud ezt-azt és rajzprogram is van rajta, ami talán jól jöhet neked.
Gerard régen szeretett rajzolni, ez az időtöltése egy új világba vitte el, ahol nagyon könnyen ott tudta felejteni magát, kizárva a valóságot. Mostanában viszont egyáltalán nem rajzolt, akárhogy akarta, egyszerűen nem ment neki.
- Ez nagyon kedves tőled, nagymama. - mondta halkan, mert mindent összevetve, örült az ajándéknak, még ha fogalma sem volt arról, mihez kezd vele.

- Csak azt szeretném, ha jókedvű lennél. - mosolyodott el a nő.

- Az vagyok.- bólogatott és magára erőltetett egy hamis mosolyt.
Idegenül furcsa érzései voltak, olyan homályosan tompák, amik nem hasonlítottak az örömteliséghez, de úgy vélte, talán csak némi időre van szüksége.
- Akkor sok boldogságot a használatához. - tette a vállára a kezét Elena.
Gerard bámulta a kikapcsolt állapotban lévő monitort és szemei végigvándoroltak a billentyűzet betűkockáin, majd gépházon és az internetet biztosító modemen. Lehet, hogy bizakodónak kellene lennie?! Most talán az eddigi érzelmei a rajzolás felé változni fognak és visszakapja a régen tapasztalt felhőtlen szárnyalást.
*****
Gerard érzései a számítógéphez eléggé felemásak voltak. Nem nagyon tudta beilleszteni az életébe. Persze nagymamája kedvéért olykor-olykor bekapcsolta, de inkább nyomasztotta, mint sem szórakozást nyújtott számára. Megnyitotta a rajzprogramot és készített pár vázlatot, aztán a keresőben nézegetett információkat és ötletet a rajzoláshoz. De mindig csak rövid ideig használta a gépet és megkönnyebbült, mikor felállhatott mellőle. Még mindig nem érezte, hogy a napirendje szerves részének kellene lennie, inkább szívesebben tette hasznossá magát nagyanyja virágainál, vagy csak feküdt az ágyán a plafont nézve és a gondolatai mindenfelé elkalandoztak. Gyakran eszébe jutottak Newarkban maradt családtagjai, akik hetente egyszer-kétszer telefonáltak, érdeklődve a hogylétéről. Főleg az édesanyja aggódott érte, de nagymamája mindig megnyugtatta, hogy Gerard a legobb helyen van nála. És ebben a fiú is egyetértett, nem vágyott vissza a nagyvárosba, egyáltalán nem. Az öccse, az anyja és az apja hiányoztak neki, de az a hely sosem volt az otthona.
Nem szerette az ottani nyüzsgést. Folyton pánikot, tehetetlen dühöt érzett magában, a menekülés fullasztó kényszerét. Somerdale ennek az ellenkezője volt a számára. Mint egy tükörsima, végeláthatatlan vízfelszín. A megnyugvás.
A számítógépe halk hangot kiadva üzenetet jelzett, amitől Gerard meglepetten ült fel az ágyban. Késő éjszaka volt, de még nem aludt. Az alvás sosem ment egyszerűen, a gondolatai túl hangosan, sokszor bántóan zakatoltak a fejében, még itt a békés vidéken, nagymamája szeretetre méltó kis házában a Sunset Drive-on.
Elképzelése sem volt, ki írhatott. A szíve felugrott a torkába az idegességtől és a bizonytalanságtól. Felkelt az ágyból és leült az gép elé, ami bekapcsolt állapotban, szinte nesztelenül duruzsolt,. Benyomta a képernyő gombját és amint a monitor működésbe lépett, rögtön éles fény özönlött az arcába, amitől összeszűkítette a szemeit.
A kijelzőn, a csevegőprogramban, üzenet jel villogott. Vajon ki lehet az? Senkivel sem tudatta, hogy van számítógépe, kivéve persze a szüleit és az öccsét. Az anyja és apja nem túlzottan foglalkoztak a ténnyel, és Mikey is csak annyit írt vissza, mikor Gerard elújságolta, hogy nagymamájától számítógépet kapott, hogy mindig is sejtette, hogy Gerard a kedvenc unoka. Ettől a fiú nem tudta eldönteni, hogy öccse haragudott e rá, vagy csak viccnek szánta. Sosem tudott jól olvasni az emberek mondatai mögött és ez összezavarta. Mikey viszont eltűnt és nem jött több reakció tőle. Meglehet, hogy mégis ő írt?
Gerard nem hezitált, megnyitotta az üzenetet.
Szia ismeretlen!
Mindösszesen ennyi állt a rövidke, aláírás nélküli üzenetben. Gerard hátán végigfutott a hideg. Egyáltalán nem volt jártas az efféle beszélgetési formákban, bár Mikey mondott neki régen pár dolgot, hogy milyen jó móka és hogy kötelezettség nélküli, meg veszélytelen, de ő nem tartotta így. Nézte a betűket, a két kis szót, a torka összeszűkült. Valaki feltűnik a világháló rengetegéből és köszön neki? Baljósnak tűnt az egész. Néhány másodpercig ült még ott, de nem tudta, mi a helyes teendő, így aztán inkább gyorsan kikapcsolta a számítógépet és néhány napig nem is indította újra. Volt bőven tennivalójuk Elenával, sokszor késő estébe nyúlóan készítették a megrendelt virágdekorációkat. A munka végeztével még beszélgettek is. Aztán egyik szombat este Gerard mégiscsak bekapcsolta a gépet, de nem önszántából, inkább nagyanyja noszogatta, hogy lazítson kicsit és ismerkedjen a számítástechnika lehetőségeivel.
Meglepetésére, ismét üzenetet jelzett a szerkezet és rögtön eszébe is jutott a pár nappal ezelőtti, név nélküli két szó. Meghökkenve és tanácstalanul bámult bele a már-már erőszakosan villódzó ikonba, ami sürgetően jelent meg, újra és újra.  Elsimította arcába hulló fekete hajtincseit, aztán egy sóhajjal nyitotta meg a küldeményt.
Szia gyönyörűek a rózsáitok, anyukám nagyon örült a születésnapi csokornak. 
Gerard nem igazán értette. A levél küldője ezekszerint ismeri? Fogalma sem volt, mit csináljon, az üzenet egytáltalán nem tűnt rosszindulatúnak.
Szia. Te is itt laksz Somerdale-ben?
Szánalmasan érezte magát, de jobb nem jutott eszébe.
A válasz rövidesen érkezett.
Igen és bocs, hogy be sem mutatkoztam, Lindsey vagyok, itt lakom a Laguna drive-on, nagymamád adta meg az internetelérhetőségedet, örülök, hogy tudunk beszélni.
Gerardon végigáramlott a megkönnyebbülés, hogy kiderült az idegen kiléte. De még mindig nem tudta, hogy reagáljon.
Én is örülök. 
Gépelte be végül és fogalma sem volt, hogy oda kellene e írnia a nevét, így inkább nem tette.
Lindsey rövidesen ismét írt.
Elena néni már nagyon sok jót mesélt rólad. Azt mondja, hogy te vagy a legjobb unoka a világon, mindenben te segítesz neki a virágok és a ház körül.
Gerard mindezt természetesnek tartotta, a munka azonkívül terápia volt számára, míg dolgozott, nem kínozták a sötétbe fordult gondolatai.
Megteszem, amit tudok.
Lindsey folytatta.
Azt is mondta, hogy mennyire különleges vagy.
Gerard elpirult, még jó hogy a lány nem láthatta, mennyire zavarba esett. Ez egy újabb bizonyíték volt, nagyanyja feltétlen szeretetére, ami felmelegítette a lelkét.
A nagymamám túloz.
Gerard egyáltalán nem volt különleges, nevetségesnek tartotta még a felvetést is. Ő inkább egy problémának tartotta magát, egy fekete foltnak, olyannak, aki mindig mindenhonnan kilógott és nagyanyján kívül nem értette meg soha senki.
A kijelentésére nem érkezett sokáig válasz és Gerard sem írt semmit sem, mert nem volt ötlete, ez kissé kényelmetlen lett a számára, és talán Lindsey-nek is, mert búcsúzóra fogta.
Most mennem kell, de majd írok máskor is. Rendben? Szép napot neked, Gerard.
Neked is.
A lány még a nevét is tudta. Gerard olyan bénultnak érezte magát. Nem bírta megfelelően kezelni a helyzetet. A nagymamája pedig egy meglehetősen elnagyolt képet festett le róla, amikkel elfedte a nyomasztó valóságot. A fénytelenséget, az öndestruktív cselekedeteket, a kilátástalanságot, amik a fiút jellemezték, és amiket Elena is gyanított, mégsem vette tudomásul. Sosem kérdezte, Gerard miért fordult maga ellen, sosem tudakolózott, hogy mit érez és gondol, nem akart részleteket hallani. Csak elfogadta a történteket, de ezek a tények egy cseppet sem változtattak a szeretetén Gerard felé. Csak segíteni akart Gerardnak, hogy beszélt Lindsey-vel és talán egy barátot akart neki szerezni, hogy a fiú ne legyen magányos. De igazából Gerard nem érezte egyedül magát, mert egész életében magában volt. Az évek során már egészen hozzászokott a maga kicsi világához, ahová a nagymamáján kívül nem nagyon lépett be más..
*****
Elmélkedéséből a chatprogram újbóli jelzése riasztotta fel. Összerezzent és visszahullott a jelenbe. Már nem tudta, mióta ült ott a gondolataiba temetkezve. Kérdőn nyitotta meg az üzenetet, talán Lindsey bukkant fel ismét.
Miért nem válaszoltál az üzenetemre?! Félsz?!
Ezúttal azonban nem a lány írt. Gerardot ledöbbentette a számonkérés. Való igaz, az első ilyen jellegű üzenetre nem válaszolt, mert túl furcsának tartotta.
És igen, talán félt is, mert nem volt rutinos az ilyen szituációban és mert túl félénk volt.
Nem tudom, hogy ki vagy...

Írta végül és ez elég távolságtartóra sikerült.
Igazából én sem tudom, hogy ki vagy. Csak látom a profilodat az egyik rajzfórumban. Gerard a neved és rózsák vannak a képen.
Gerard ekkor rájött, hogy nyilvános profil által, bárki láthatja. Egy másodperc alatt leizzadt és pánikot érzett. Automatikusan az x ikonra akart kattintani, hogy a beszélgetést megszakítsa és törölje magát. Tanácsot kellett volna kérnie az öccsétől, ő mégicsak ért a számítástechnikához és talán akkor nem került volna ilyen helyzetbe. Ő létrehozott egy profilt, mert néhány témához, amik iránt érdeklődött, regisztráció kellett. Nem gondolta volna, hogy tudatlansága ide sodorja.
Ugye itt vagy még? 
Az újbóli kérdés már mintha reménykedőbben és barátságosabban csengett volna.
Gerard ezért mégsem kattintott az x-re.
A virágok azért vannak mert mi rózsákkal foglalkozunk.
Válaszolt röviden.
Oké, így már értem. Mikor megláttam, kicsit furcsának találtam a virágos képet. Ennyire fontosak neked a rózsák?
Fontosak. A nagymamámmal ketten gondozzuk őket.
Gerard nem találta nehéznek erre a kérdésre a feleletet. A színpompás rózsák nagyanyjához kötötték és így azonnal tudta a megfelelő választ.
Ez kedves. És érdekes. Én szeretem, ha valaki érdekes. 
Gerard nem értette, ezt honnan tudta megállapítani az ismeretlen.
Én nem vagyok érdekes!
Tiltakozott azonnal.
Nem tudhatod, mások mit látnak benned. 
Írta válaszul az idegen.
Gerard azonban sejthette, milyen véleményt vált ki másokból. Egész életében értetlen és lenéző pillantásokkal, kirekesztéssel és gúnyolódással találkozott. Ez vezette végig az iskolás évein és az eddigi egyetlen munkahelyén, az autókölcsönzőben.
Sajnos tudom...
Megborzongott, amikor emlékképei visszarepítették a newarki középiskolájáig, a munkahelyéül szolgáló épületkomplexumig és az ott dolgozó emberekig.
Nem hangzik valami magabiztosan...
A magába vetett hit Gerardtól mindig fényévnyi távolságokra állt. Ha hirtelen valaki megkérte volna, hogy sorolja fel a jó tulajdonságait, egyet sem tudott volna mondani. Rosszat annál inkább, de azt sem kérdezte meg tőle soha senki.
Nem is írt semmit, így a névtelen beszélgető kezdeményezett ismét.
Talán túl élesen bírálod magad. Én csak különösnek talállak, egyéb kritika nélkül. Mást nem tudok rólad, csak a nevedet. És úgy hiszem, van benned valami. Amit szeretnék jobban megismerni. 
Gerard nem tudta ez mennyire helyénvaló. Mikey mindig izgalmasnak festette le az ismeretlenekkel való arctalan, kötetlen beszélgetést, de számára ijesztő volt.
Ismét csak nem írt semmit. Ujjai tanácstalanul megálltak a billentyűzet felett. Kétségek bújkáltak benne.
Látom, nehezen döntesz, így megkönnyítem neked és kezdem én. Az elején. Frank vagyok. Örülök, hogy találkoztunk, Gerard.
Gerard szíve nagyot dobbant.
Én is örülök a találkozásnak, Frank...
Válaszolta végül. Különös volt látni a monitoron kiírva a saját nevét. És egy másik emberét is. Aki meg akarja ismerni.
*****
Furcsa volt ez a virtuális világ. Gerard sosem hitte, hogy valaha a részese lesz, de megtörtént. Belecseppent és kezdett megbarátkozni vele. Bár még mindig kevés időt töltött a számítógép előtt, de ha bekapcsolta a gépet, Frank is hamarosan feltűnt. És beszélgettek. Ha ezt lehetett annak nevezni. Frank valóban érdeklődött Gerard iránt. Nem csak udvariaskodott, vagy sajnálatból tette. Nem is tehette, mert személyes kontaktus sosem volt köztük. Gerard nem is tudta, lehet e ezeket a néhány mondatos párbeszédeket, ismeretségnek vélni, de jól esett neki, hogy a fiú majdnem napi szinten jelen van az életében. Ha csak egy-két percre is, de jött és Gerard nem hadakozott ezellen. Többnyire átlagos és semleges témákról esett szó köztük, Gerard nem kíváncsiskodott és úgy látszott, Frank sem erre törekszik.
Hetek teltek el és Gerard még elég keveset tudott Frankről, bár a fiú közvetlenebb volt nála,  feszélyezetlenül mesél az élete egy-két momentumáról, de Gerard próbálta tartani a határokat. És úgy érezte, ez így is van jól. Lehet, hogy Frank egészen máshogy viszonyul hozzá, ha megtudja hektikus életét, a két öngyilkossági kísérletét és betekintést nyer a zaklatott, elkeserítően letargikus gondolataiba. Gerard nem szerette volna, ha Frank úgymond, kiábrándulna és nem írna többet. Különös volt, de ezt érezte. A maga módján ragaszkodott hozzá. Ez elég szokatlan volt persze, kötődni egy úgyszólván ismeretlenhez, akinek nem látta az arcát, nem hallotta a hangját, de mindig örült, ha írásban megkérdezte, hogy van és ha ő is ugyanezt kérdezhette. Még sosem volt része ilyenben, de feszült várakozással ült le a gép elé és szemei a monitorra tapadva vártak, a szíve pedig rögtön hihetetlenül felgyorsult, ahogy a chatablak üzenetet jelzett.
Frank mellett Lindsey is írogatott neki, ha nem is túl gyakran. És ezt Gerard csakugyan furának tartotta. A lány teljesen más volt, mint ő! Tele jókedvvel és optimizmussal. Igazi tizenéves volt, akinek nyilván lehetett volna ezer jobb dolga is, mintsem hogy neki írjon. Ez végképp nem fért a fejébe, úgy érezte, rabolja a lány idejét. Próbálta a legjobbat kihozni az egészből, vidámabbnak tűnni, ha a lány kérdezgette. De nem nagyon sikerült. Gerard úgy érezte, egész életében csak lehangolt. Ez a személyisége része. Kitörölhetetlenül. A depresszió, mint fekete tenger, folyton elnyelte és nem tudott  kievickélni belőle, inkább csak sodródott a partközelben.
Talán, ha Frank írt neki, attól kicsit jobban érezte magát. De általánosságban ott tátongott benne az a kínzó üresség, ami kegyetlenül mardosta. Pedig szedte a gyógyszereit rendesen, de nem hatottak. Rémisztő kilátástalanság volt ez. Gerard senkinek sem beszélt róla. Igyekezett helytállni, napközben Elenával gondozták a virágokat, este beszélgettek, és éjszaka, ha nem tudott aludni, kereste Frank társaságát, vágyott arra, hogy elfogadja, anélkül, hogy tudná, milyen valójában. Azt akarta, hogy Frank találjon benne valami jót, ami miatt nem hagyja magára, ami miatt írni fog neki.
És amikor Frank elköszönt tőle, a számítógép képernyője magányosan meredt rá, akkor Gerardot többnyire fojtogatta a sírás és ismét elöntötték a félelmetes érzések. Azok, amik Newarkban is. És a hangok egyre csak visszhangoztak a fejében, hogy tegyen meg ismét.
Ártson magának.

folytatása következik....

Az antiszociális lét könnyedsége, avagy szeretem az embereket...ELKERÜLNI

(a laptopom kiírkálja, hogy lejár valami licensz, amit meg kellene újítani, de nem fogom, azért remélem így is működni fog a szerkezet)
Ugh, egyáltalán egy picikét sem vágyom vissza a hétköznapokba...Komolyan, ha belegondolok, hogy holnap megint kezdődik minden előről, elkap a frász. Ha meg arra gondolok, hogy megint találkoznom kell azzal a sok idiótával, pl. a hajdobálgatóssal, vagy az utálkozó, kalácsképű barátnőjével, meg a többiekkel hát összeszorul (vagy inkább felfordul) a gyomrom.
Egyikük sem hiányzott, sőt igazából R. sem hiányzott. Bírom, meg minden, de kb. két hete annyi interakció volt közöttünk, hogy kellemes ünnepeket kívántunk egymásnak. Szóval valószínűleg neki sem hiányzom én.
És akkor még ott van az undorító koránkelés és a még gyomorforgatóbb tömegközlekedés is, nembeszélve arról, hogy most kezdődnek a jó kis mínuszok. 
Hurrá! Hurrá! Hurrá!
Olyan gyorsan elrepültek ezek a napok,amik igazából semmiről sem szóltak és ez volt éppen a jó. Későn feküdtem, későn keltem (jó nagy baromságokat álmodtam, de ez lényegtelen), ID doku és egyéb film maratonokat nyomattam (pl. bár 97-es film, de most láttam először a Con air-t és tökre tetszett, vagy az Énekelj! rajzfilmet, ami meg nagyon aranyos volt), meg Amcsi motorokat és Hogyan készült?-eket néztem vég nélkül. Meg ettem,néha írtam és baromi jól elvoltam. 
És nem hiányoztak az emberek.
Egyik sem.
Egy nagyon nagyon kicsit sem.
Nem kellett beszélnem, mikor nem akartam és nem kellett megjátszanom, hogy örülök, meg hogy érdekelnek más dolgai. 
Mondtam is telefonban anyámnak, hogy ezt meg bírnám szokni. Erre ő helyeselt, mert hasonképpen érzett.
Hja, milyen könnyű antiszoc életet élni. Kár, hogy kivitelezni nem lehet :( Legalábbis hosszútávon.
Holnaptól kénytelen leszek megint emberek közé menni.
SÓHAJ...

Punnyadás all night...3.2.1....2020

Egy mondatban ez jellemezhetné a tegnapomat. Dögunalmas volt. Jó, nem számítottam amúgy sem egy eszméletlen nagy bulira, lévén hogy nem mentünk sehova, de akkor is...
Sütöttem oldalast, pasim kívánságára, ami jól sikerült, és ez nagy szó, mivel a sütő nem működik és amúgy sem férek el abban a patkánylyuk méretű konyhámban. De megoldottam és pasim megdícsérte.
Na ennyit pasim pozitivitásáról. Szilveszter este már 11 körül kilőtte magát, -két napja szilveszterezik, érthető- én meg ID-t néztem, szaloncukrot legeltem a műfenyőnkről és bele-bele aludtam a műsorba.
Ez elég béna, tudom...
Aztán éjfélkor, a baszott nagy sortűzszerű petárdázás ébresztett. Pasimat nem, ő reggelig aludt :/ Hívtam hugomékat, buliztak, hívtam J.-éket, szintúgy. Még anyámék is partit tartottak (őket ma el sem tudtam érni, súlyos este lehetett). 
Mindegy. Ma legalább nem voltam másnapos.
De túl jókedvű sem.
Pedig hát úgy tartja a mondás, hogy amilyen az első napod, olyan lesz az egész éved. És mivel nem akartam ezt, igyekeztem jókedvet magamra erőltetni. És ez hellyel-közzel sikerült is. Igaz, mikor kiléptem a lépcsőházba, az egyik ott lakó nő, undorral a szemében végigmért, majd köszönés helyett elhúzott. Akkor kicsit lelombozódtam, és újra éreztem annak a nyomasztó súlyát, hogy még ezt az évet is ezekkel a barmokkal kell kezdeni (de remélem ez tényleg az utolsó év itt veletek, gyíkok).
Később a szembeszomszéd állított meg, miközben vígan a szemetet sepregette a mi lakásunk elé és az sem zavarta, hogy én ezt látom. Szóval azt kérdezte, hogy láttam e a karácsonyi dekort a folyosón, mert eltűnt az összes, valszeg ellopták. És hogy ez mennyire felháborító stb., stb. Hát én meg mondtam, hogy nem láttam egyáltalán, fel sem tűnt, hogy lett volna karácsonyi díszítés a házban és hogy ne csodálkozzon a lopásokon, mert akik a szemetet és ételmaradékot lebasszák a földre és hagyják ott rohadni, ahelyett hogy a tárolóba rakják, meg más leveleit felbontják, azok ilyesmikre is képesek.
Mondjuk azok is elvetemültek, akik rendszeresen a mi ajtónk elé sepregetik az összes retket, de csitt...
Nincs még egy ilyen fos lakóközösség szerintem országszerte. Büntetés itt élni. De ez már lerágott csont tudom. Ugorjunk.
Illetve, más nincs...január egy van még nagyon.
Akartam felrakni új fejezetet, de nem volt időm átnézni, most meg lenne, de kicsit hányingerem van a pezsgő/virsli kombinációtól(lassan abba is hagyhatom az ünnepek alatti folyamatos zabálást).
De nincs elfelejtve (nem mintha bárkit is érdekelne).
Addig is: BUÉK!
Csupa széppel-jóval, örömökkel és kedves helyekkel és még kedvesebb emberekkel!
HÚSZHÚSZ legyen a mi évünk!!!!!!!!!