Demolition lovers (FRERARD) pt.21.

Ja, amúgy a Wattadot egy az egyben feltörte valami szomorodott életű, szóval nem csak én szívtam. Most már ki sem merek lépni a fiókomból, mert ki tudja, vissza tudok e jutni egyáltalán. Sokan átköltöztek ezért az Archive-ra, ami tényleg jó felület, én már évek óta ügyködöm ott is és nincs ennyi gebasz, mint a Watt-on.
Velem amúgy semmi új nincs, a hét gyorsan elszállt. Ma mondjuk, felbasztak. Rühellem a hivatalos ügyintézést, és most nem is értem, hogy ha ügyintézéskor megadom a telefonszámom, amit hívnak, de nem veszem fel, mert pl. nem hallom, tehát a telefonbeszélgetés meg sem történt, akkor az mégis szóbeli beleegyezésnek számít???? Mindegy, hagyjuk.
A többi nap az elég eseménytelenül zajlott.
Írogattunk pár sort A.-val, úgy néz ki, ő is kihagyja az osztálytalálkozót. De velem sem igazán akar összefutni, mert mikor mondtam, hogy találkozhatnánk, fénysebességgel írta a kifogásokat. Nem is erőltetem.
Á.-val  megy úgy volt, hogy sütizünk egyik délután, de a találkozó előtti nap egy "bocs, de mégsem jó nekem az időpont" üzenettel lemondta. Tisztára olyan volt, mint aki haragszik rám, ezért megkérdeztem mi a probléma, de azt válaszolta, semmi, csak nyomasztja a pasija-aki ugye folyamatosan megcsalja-meg fáj a feje is, tegyük át máskorra. Okés, tőlem...Van egy olyan érzésem, hogy az a máskor sem most lesz.
Ha meg már pasik...nekem is előjött a héten a paranoiám, baromságokat kombináltam, de már jobban vagyok.
És anyámék macskája 3 gyönyörűszép kismacskával örvendeztette meg a családot!!!Esküszöm, ha nem sajnálnám szegény macskát egész nap a négy fal között aszalni, én is magamhoz vennék egyet.
Meg ha pasim nem lenne abszolút kutyás :(
Na, Demolition lovers 21.-ik fejezet...mindig van lejjebb...újabb angst események.
És jaj, olyan fanfictionok kerülnek elém, hogy Domestosban akarok megfürdeni utána...

Sleep:
Frank hajnalban vitte haza Gerardot. A Newarkba vezető autóúton mindketten csendesek voltak, és kicsit talán álmosak is, mert éjjel alig aludtak. Gerard szinte egy órát sem pihent. Csak feküdt és Frank-et nézte, újra meg újra belefeledkezve a szépségébe, hallgatva a lélegzetét és érezve a hajának illatát. Örökké így tudott volna vele maradni, gondolatok nélkül, figyelve és őrizve az álmát. De az éjszaka eltelt és a pirkadat véget vetett a kettejük közös pillanatainak. A meghitt momentumokat felváltották a Gerard számára sem ismeretlen, hétköznap reggeli mozdulatok, öltözködés, pakolás, a kávé illata, ahogy Frank álomittasan ült a csésze felett, a cigaretta füstje, az autó motorjának zaja, a város feltűnő fényei.
Az utca elején vettek búcsút egymástól és elhangzottak az éjszaka először kimondott szavak. Gerard megvárta, míg Frank autója elhajt, aztán ráérős léptekkel ballagott haza. A ház még teljes nyugalommal fogadta, ahogy óvatosan benyitott, a fogasra rakta a kabátját, majd a nappaliba lépett. Az ott ketyegő óra hajnali hatot mutatott. A szülei és öccse szobájának ajtaja zárva volt. Nem akart lármát csapni, amilyen halkan csak tudott, úgy slisszolt be a fürdőszobába. A villanykapcsolóhoz nyúlt, felkattintotta. A vízcsap felett üzemelő fali lámpa durván világított a szemeibe. Levette magáról a pulóverét, amin érezni lehetett a cigarettafüstöt, beletemette az arcát és elsodorták az emlékek. Ennél jobban már csak akkor ragadta el múltidézés, mikor a pulóvert a szennyes tartó kosárba rakva, a tükör felé pillantva, észrevette a nyakán lévő kisméretű, haragoslila foltot. Zavar és szívdobogás fogta el, ahogy a tükörben csodálkozva pislogott a foltra, amiből még egyet talált, valamivel lejjebb, a kulcscsontján. A látvány teljesen meglepte Gerardot, egyáltalán nem érzékelte, hogy Frank erősebben megharapta volna, de persze nem is emlékezett pontosan mindenre, a lángoló izgatottsága miatt. Ami most is életre kelt a testében, ahogy a foltokat felfedezte és eszébe juttatta Frank érintését, csókját, ölelését.
- Frank…- nyomta a homlokát a jéghideg csempének, a sóhaja visszhangozott a fürdőszobában és kimerülten lecsukódtak a szemei. Ám ekkor zörgéseket vélt felfedezni kintről, a napi rutin kezdetét, ajtók nyitódását, beszélgetéseket, a konyhai csap csobogását, kávéscsészék csörrenését, ahogy az asztalra kerülnek. És nyílt a fürdőszoba ajtaja is, ahol Mikey állt az éjszaka viselt pólójában és csíkos pizsamanadrágjában, rendezetlen hajjal.
- Hello. Te itt? És ez az, aminek látom? – vigyorgott, ahogy szemeit nyílegyenesen Gerard nyakára szegezte.
- Szia Mikey.- Gerard csak ennyit tudott mondani és elvörösödött, egyik kezét akaratlanul is a nyakára csúsztatva.
- Már fel is keltél, Gerard?- jelent meg Donna is, még hálóingben és köntösben.

- Szerintem le sem feküdt. Legalábbis itthon biztosan nem. – nevetgélt Mikey.
- Nahát, ez igaz, kisfiam? – Donna nem tudta eltitkolni örömteli, huncut mosolyát, Gerard válaszadás helyett, gyorsan kisietett mellettük a fürdőszobából és egyenesen a kávéillat felhőjében úszó nappaliba ment. A kanapén talált egy kockás inget, amit magára kapott, mert úgy érezte, a fehér bőrén rikító sötét színű pecsét csak újabb ok lehet a családja kínos faggatózására. És ő mindenáron az alagsorba akart menekülni ez elől. A szíve vadul rohant, a víz is kiverte, a szája kiszáradt és kezdett rajta eluralkodni a pánik.
- Gerard, várj egy percet! - Donald, kezében egy bögre gőzölgő kávéval, somolyogva közelített felé. Gerard így kénytelen volt megtorpanni. Megdöbbent, mert évek óta nem tapasztalta, hogy a férfi ilyen arckifejezésekkel nézett rá. Ha apjáról volt szó, Gerardnak az egyet jelentett a megvetéssel, csalódással és elégedetlenséggel, amit a férfi iránta táplált és ki is fejezett. Ez a mostani, mondhatni, baráti ábrázat teljesen új volt.
- Beavathatnál minket, ki is az a rejtélyes lány?- érdeklődött nyájasan, miközben lassan kavargatta a kávéját egy kiskanállal.
- Ne haragudj, de nem tudtam titkolni apád és Mikey előtt. Annyira boldog vagyok! – magyarázta kissé pironkodva az anyja. Gerard gondolhatta volna, hogy édesanyja a történtek feletti örömében nem fogja betartani az ígéretét. Nem neheztelt rá, valahol meg is értette, Donna úgy hitte, most olyan dolgok részese lesz, amik más fiatalokkal is megesnek és egyszer az egyszer az életben nem kell szembesülnie a fia furcsaságával, nem kell szégyenkeznie és lehajtott fejjel járnia.
- Szóval…- apja kíváncsian felhúzta a szemöldökét.
Most már mindhárman ott voltak a közelében, fürkészően, fejleményekre várva. Tulajdonképpen örülnie kellett volna, hogy törődnek vele és biztos így is érzett volna, ha az igazat mondhatja. Egy Frank nevű, barna hajú, csillogó, barna szemű, törékeny, alacsony, húsz éves belleville-i fiúról, aki az egyik helyi kórházban dolgozik, mint segédápoló, mellette érettségire készül levelező kurzuson. És van egy gitárja, amit testvéreként szeret. És van számos izgalmas tetoválása. A szülei elváltak, az édesapja pedig jelenleg beteg. Gerard úgy vélte hosszú perceken keresztül tudott volna beszélni Frank-ről. De csak róla. Egy hamis kép váratlan összerakása a fejében már nehezebb volt, rosszul tudott valótlant állítani, mert ritkán csinálta. Elena azt tanította neki mindig, hogy az igazat mondja.
- Mit szeretnétek tudni? – kérdezte bizonytalan hangon.
- Természetesen mindent!- felelte öccse, de anyja konkrét kérdéssel jött elő.
- Hogy hívják a barátnődet?
Gerardban megfagyott a levegő és leblokkolt. Úgy érezte magát, mint egy kivégző osztag előtt. Nem akarta látni a tekintetüket, mert gyűlölte magát, hogy hazudozni kényszerült nekik.
- Lisa. – ejtette végül ki az első eszébe jutó női keresztnevet.
Apja és anyja sokat sejtetően összenéztek.
- Oh, nagyon szép neve van. És hol találkoztatok?- érkezett az újabb kérdés ismételten az édesanyjától.
- A plázában. – vágta rá remegő hangon Gerard és elborította az izzadtság. Nem tudta eldönteni, a családtagjai elhiszik e, amit mondott. Mikey-ban már most nem volt bizonyos, a fiún látszott némi hitetlenkedés. De anyját talán meggyőzte, mert Donna rendkívül akarta, hogy legyen végre egy barátnője. És az apja is hitt abban, amit hallott.
- Ott dolgozik? – kérdezte a férfi.
Gerard vett egy nagy levegőt.
- A képregény üzletben vásárolt. Én segítettem neki, elkezdtünk beszélgetni és megadta a számát.
A szavak, mondatok idegennek hatottak, ahogy gépiesen sorolta, mintha betanulta volna, miközben a szíve a torkában dobogott és eléggé szédült is. Csak el akart bújni az alagsorba, a rá záporozó kérdések elől.
- Nahát, milyen aranyos! – Donna kislányosan kuncogott.
- Szóval megadta a számát, te felhívtad és így kezdődött?- hörpintette ki az utolsó korty kávéját az apja.
Gerard rezzenéstelenül helyeselt.
- Igen, így volt.
- Meg kell mondjam, az elején nem tetszett, hogy a plázában kaptál munkát, mikor sokkal jobb helyeken is lehetnél. De most már nem tartom olyan mihaszna dolognak ezt a képregény boltot, hiszen itt találtál rá a barátnődre. Nem sietted el, de jobb későn, mint soha. Csak így tovább!- Donald megveregette Gerard vállát és visszaballagott a konyhába, hogy elolvassa a reggeli újságját. Anyja arca is sugárzott.

- Sok boldogságot és ne feledd, itt bármikor szívesen látjuk Lisa-t! – lelkendezett és a hálószobába vonult elkészülni az aznapi munkára.
Mikey azonban még ott maradt és zavaróan mustrálgatta Gerardot.
- Ha valaki egy hónapja azt mondja, lesz egy barátnőd, biztos nem hiszem el. És tessék, most ez megtörtént…Gratulálok…
Gerardnak fájt a tüdeje, mert szinte fuldoklott a hazug állításaitól, a szánalmas, kitalált meséjéről, amit mindenkivel igyekezett elhitetni. Aljasnak érezte magát.
- Köszönöm. - tompán biccentett és legszívesebben elrohant volna, Mikey kétértelmű megjegyzései elől, az alagsor sötét nyugalmába.
- De miért hagytad, hogy szétharapja a nyakadat? Én nem engedtem, mikor Alicia ezt akarta velem tenni. Ez olyan, mintha megjelölne, hogy a kizárólagos tulajdona vagy. – csóválta a fejét Mikey.
Gerard nem tudott erre mit reagálni. Fogalma sem volt, mikor kerültek a foltok rá, de ha tudomása is lett volna róla, biztos nem kéri meg Frank-et, hogy ne csinálja. Már attól is reszketni kezdett és nagyon izgatott lett, ha arra gondolt, Frank ajka hogyan tapadt szomjasan a nyakára és hogyan harapta meg olyan erővel, hogy ezek a sötétlila, zúzódásszerű jelek maradjanak utána.
- Már lefeküdtetek egymással, ugye? – érdeklődött Mikey.
Gerard torkából halk nyögés tört elő, öccse feltételezésétől.
- Nem! – tiltakozott elgyengülten és piros arccal.
- Helyes, a lányok nem szeretnek ajtóstól a házba rontani és azt sem díjazzák, ha a fiú akar rögtön szexet. Higgy nekem.
- Értem.- Gerard nem akarta, hogy így legyen, de mintha az arcára lett volna neonbetűkkel írva, hogy megvezeti a szeretteit. Mindenesetre, nem akart már többet megszólalni, mert félt, a végén félretéve mindent, zokogva öleli át testvérét és árulja el a titkát. Talán ezt kellett volna tennie. Csakhogy ehhez nem volt elég ereje.
- Előbb ismerjétek meg egymást, vidd el a parkba és tudd meg mit szeret, vegyél neki ajándékokat.
Gerard mélán hallgatta öccse párkapcsolati tanácsait, amik alapján arra a megállapításra jutott, hogy Mikey figyelmes és udvarias volt Alicia-val. Gerard nem is tudta, miért szakítottak.
Mikey sosem mesélte el, ő pedig félt faggatni erről.
- Te is ilyen jó voltál Alicia-hoz? – kérdezte és látta testvére arcán a fájó emlékezés fellegeit.
Mikey flegmán megvonta a vállát.
- Szerintem ez nem jóság. Ez az alap. A férfiak hajlamosak csak potenciális szexpartnert látni a nőben, sokszor tisztelet nélkül.
Gerard a homlokát ráncolta és elámult Mikey érettségén a témát illetően.
- Akkor mi történt?
Mikey felsóhajtott.
- Alicia-nak éppen nem erre volt szüksége és talált magának mást, aki szórakoztatóbb. Bob szerint azért, mert egy felszínes tyúk.
- Sajnálom!- mondta Gerard szomorúan.
Mikey-ra ráfért volna a boldogság, főleg hogy látszott rajta, még korán sincs túl ezen a szakításon. A keserédes mosolya ezt hűen tükrözte.
- Ez van. Azért remélem neked több szerencséd lesz. Most megyek, megcsinálom még a leckémet, amit tegnap elfelejtettem. – váltott gyorsan témát Mikey és szemében ellentmondásos, könnyekre hasonlító csillanásokkal, lépkedett a szobájába. Ott hagyva Gerardot, aki kitalált története vádló tömege alatt sétált le az alagsor lépcsőin. Nem is kapcsolta fel a villanyt, nem volt szüksége világosságra, csak levette a cipőjét és lefeküdt az ágyába. De a csend, ami közrefogta a szobát, nem tartott sokáig.
-  Biztos, hogy most jól döntöttél?

Hallotta meg ekkor nagymamáját, ami mindig boldoggá tette, de most szívet tépően bánatosan csengett.
- Nagymama! Annyiszor szerettem volna, hogy velem legyél, de az elmúlt napokban nem jöttél!  – nézett fel örömmel Gerard.

Vékony fényoszlop suhant át a szobán és Elena ült az ágy végében, a fejét ingatva.
 - Tényleg ez volt a helyes irány, Gerard?
A hangját a letargia színezte át. És igaza volt. Gerard érezte a könnyeket a szemébe gyűlni, az arcát elkeseredve a párnájába temette.
- Persze, hogy nem! Apa, anya, Mikey, vagy épp Frank nem érdemlik ezt. És te sem! Te, aki az őszinteségre tanítottál! – Gerard nagyon szégyellte magát, hogy mindenkit hazug illúziókba ringatott.
- Tudom, hogy jót akartál nekik, de te ennél okosabb fiú vagy! – mondta Elena, de Gerard azonnal közbevágott.
- Ne mondd ezt! Szörnyen ostoba és hitvány vagyok! És csak összekavarok mindent. Az igazság biztos bonyolultabb, de jobb irány lett volna. Most teljesen rossz felé tartok és úgy érzem, kezdek eltévedni.
- Akármit csinálsz, te az unokám vagy és melletted állok! De ne lépj téves ösvényekre, minél járatlanabb, őszintétlenebb helyeken bolyongasz, annál nehezebben találsz vissza. 
- Szeretlek nagymama és köszönöm, hogy nem hagysz el!- nézett fel hálásan Gerard és Elena óvó simogatása, enyhe szellőként futott végig könnyektől maszatos arcán, majd megnyugtató, halvány ragyogással borított alakja elkezdett szertefoszlani.
- Sohasem foglak. Csak kövesd a helyes utat! A szívedbe van írva.
*****

Szia Gerard! Remélem, hogy emlékszel még rám. Lindsey vagyok.
Gerard elképedve pislogott a számítógép monitorán villódzó betűkre. Sosem hitte volna, a lány még valaha írni fog neki, ő pedig nem mert, mert ahogy a plázában ott hagyta, arra nem volt mentség. Ezért is telepedett rá a döbbenet, mikor Lindsey sorait olvasta. Nem sokat hezitált, eltette a keze ügyében lévő rajzlapot és írni kezdett Lindsey-nek.
Szia Lindsey! Persze, hogy emlékszem! És örülök, hogy írtál. Én is szerettem volna, de nem volt elég bátorságom hozzá. Ne haragudj! És azért is bocsánatot kérek, amiért a bevásárlóközpontban olyan hirtelen ott hagytalak.
Ugyan, semmi baj! Elhiszem, hogy zaklatott voltál, amiért Elena néni házát megvették. Sok emlék kötött oda és imádtál ott lenni, természetes, hogy rosszul érintett.
Lindsey elnéző volt és ez Gerardot megnyugtatta.

Igen, ez így van, nehezen váltam meg Somerdale-től, olykor úgy érzem, még nem is sikerült teljesen. Köszönöm szépen, amiért megértesz, Lindsey.
Gerard úgy vélte, meg sem érdemli a lány kedvességét.
Még szép, hogy megértelek! Kemény időkön vagy túl. Csak kár, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat. Azért remélem, jól vagy.

Írta Lindsey.
Igen, velem minden rendben. És veled?

Kérdezte Gerard. Érdekelte, mi történt a lánnyal, mióta nem beszéltek.
Oh, hát én is remekül vagyok! Alig várom a költözés napját! De addig sem unatkozom. Készülök az érettségire és azon kívül is hasznosan töltöm az időmet, mert sokat vagyok a fiúmmal, Dave-el.
Árulta el Lindsey.
Gerardot meglepte a hír, de őszintén örült, mert Lindsey megérdemelte, hogy boldog lehessen.

Ez nagyszerű hír, Lindsey!

Igen, Dave rendes fiú. Tavaly költöztek ide a családjával Cherry Hill-ből, és mivel ő is most érettségizik, tudunk együtt készülni. És ami a legjobb, ő is szeretne Newarkba költözni! Tehát úgy tűnik, ketten vágunk neki!
Mesélte Lindsey.
Sok boldogságot kívánok nektek. 

Írta Gerard, mert a legjobbakat szerette volna Lindsey-nek. Egy olyan kedves és jószívű teremtés, mint ő, biztosan nagyon népszerű a fiúk körében és nyilván most is egy arra érdemes emberrel hozta össze a sors.
Aranyos, hogy ezt írod. Igazából már régóta kerülgettük egymást, de én nem könnyen szántam rá magam, hogy többek legyünk egymásnak, mint barátok. Aztán egy házibuliban csak összekavarodtunk és azóta is tart. Szokatlan még kapcsolatban lenni, de azt kell szeretnem, aki hagyja magát. Nem élhetek egy ábrándnak, hogy majd egyszer ott áll az ajtóban a titkos, elérhetetlen nagy szerelem. Örökké én sem várhatok a csodákra, nemde?
Lindsey kérdésétől Gerard zavarba jött, érezte a vért felfele kúszni az arcán.

Persze, ez így van.

Nem értette, milyen csodáról van szó és mire akar kilyukadni a lány, de nem is tudott bővebben nyilatkozni erről. Nem értett az emberekhez, kiváltképp a lányokhoz. De jó volt tudni, hogy Lindsey élete sínen van.
Azért azt nagyon szeretném, ha Newarkba költözésem után találkoznánk. Tartozol egy városnéző körúttal. Ugye, benne vagy?

Kérdezte Lindsey és Gerard fejében egy másodpercre megjelent a kép, ahogy Lindsey, a barátja, Frank, meg ő, négyesben ülnek egy füstös, félhomályos, rockzenétől hangos bárban, vidám hangulatban. Valótlannak találta ezt, de jó volt hagyni, hogy felkapja a képzelet és túlszárnyaljon vele a reális kereteken. Talán, ha nem is ebben a formában, de valahogy találkozhatnak, ha Lindsey a városban lesz.
Igen.

Írta szűkszavúan.
Oké, ez klassz. Akkor ezt majd megbeszéljük. De most mennem kell, Dave hamarosan jön értem.
Szép estét és köszönöm, hogy írtál.

Hálálkodott Gerard.
Fontosnak tartottam írni, tudni akartam rólad. És bízom benne, hogy most már nem tűnsz el előlem. Legyél jó Gerard.
Búcsúzott Lindsey.
Gerard elmosolyodott kicsit.
Ő eddig sem tűnt el, itt volt az alagsorban, mint mindig. Csak a félelme választotta el vastag falként Lindsey-től. És most is szégyenkezett, amiért a lány kereste őt és nem fordítva. Mikey biztos erre is tudna egy tanácsot.
És legyen jó? Milyen különös végszó…
Megígérem, hogy jó leszek. 

Írta még le, de Lindsey valószínűleg akkor már nem volt a monitor előtt, mert semmi reakció nem érkezett.
Gerard kikapcsolta a monitort és újra előkapta a papírlapot, a ceruzáit, hogy folytathassa a Frank-nek szánt ajándék rajzot. Most először látta úgy, hogy kezd hasonlítani az elképzeléseihez az eddig alaktalan vonalak kaotikus sokasága. Csak volna annyi szabadideje, mint amennyi nincs, hogy többet tudna rajta alakítani! Mr. Evans mostanában kétszer is komolyabban lebetegedett és volt pár családi problémája is, így Gerardnak kellett tartani a boltban a frontot több napon keresztül. Szívesen tette persze, mert szerette a munkáját, a kis üzletet. Már egészen a részévé vált, jól érezte magát a pult mögött és sosem volt neki teher, a vevők kérdésére válaszolnia, vagy kipakolni az újonnan érkezett árut. Minden napját egy kalandnak fogta ott fel, de az nagyon hiányzott neki, hogy többet lehessen Frank-el. Mivel mindkettőjük munkabeosztása eltért, nem tudtak annyiszor találkozni, mint amennyire vágytak. Ez ellen jelenleg egyikük sem tehetett semmit. Nem volt egyszerű, de Gerard próbálta türelemre inteni önmagát, miközben megoldáson törte a fejét, eddig sikertelenül, ha a saját munkáját át is szabhatja, a fiú több műszakos állásába nincs beleszólása és akkor Frank-nek még ott volt a beteg édesapja és az iskola is…
A gép újra jelet adott, és Gerard azt hitte, talán Lindsey tért vissza elköszönni. Ismét bekapcsolta a képernyőt, de meglepetésére Frank írt neki.
Szia Gerard, itt vagy?

Gerard gyorsan dobogó szívvel tette félre a rajzot, hogy válaszolhasson Frank-nek.
Szia Frank, igen itt vagyok. Hogy telt a napod?

Érdeklődött kíváncsian.

Nem túl jól.
Jött a tömör felelet.
Gerard azonnal meg is ijedt.
Mi történt?
Gerard, ne haragudj meg rám, de azt hiszem, ott hagyom az iskolát.

Írta Frank.
Gerard ledermedt.
De hát miért?

Kérdezte, amint az első sokk leülepedett benne. Frank szeretett a levelező kurzusra járni, azt mondta, kényelmes, mert elég háromhavonta megjelenni a vizsgákon és a tananyagot is magának osztja be. Lelkesedett, hogy mennyivel másabb, mint a hagyományos középiskola, ahol csak a bántalmazás és a klikkesedés megy.
Tegnap kaptam egy hívást az iskolából, hogy menjek be. Így is tettem, felkerestem a tanulmányi osztályt, ahol megtudtam, hogy nagyon sokat romlott az átlagom, tele vagyok F-el és sok fontos tesztet is kihagytam. Így nem sok értelme lenne folytatni. Pár nap múlva esedékes egy újabb vizsga, de én úgy el vagyok maradva, hogy képtelen lennék rá felkészülni.
Panaszkodott Frank.
Azt hittem, egész jól tanulsz.

Jegyezte meg Gerard.
Az elején jól ment, de mostanában nem a tanulás állt az első helyen nálam.

Írta letörve Frank.
Gerard kezdte felfogni Frank meredeken lefelé ívelő eredményének okát.
Azért rontottál ennyit, mert velem foglalkozol, igaz?

Érdeklődött, de Frank tagadta.
Egyáltalán nem! Már megismerkedésünk előtt is voltak gondok, a sok munka mellett nem jutott időm a tanulásra. Meg kedvem sem mindig volt, ez az igazság. Helyette gitározgattam és rólad álmodoztam…
Gerard szomorúan olvasta Frank sorait. Úgy érezte, igenis van része abban, hogy Frank ezt a döntést hozta meg. És ettől lelkiismeret-furdalása lett.
Kérlek, Frank gondold át! Minden álmod az volt, hogy egyszer diplomás ápoló lehess, mint az édesanyád! Ne dobd el magadtól a lehetőséget!
Tulajdonképpen jó nekem segédápolóként a geriátrián és majd keresek magamnak másik életcélt! Annyi elképzelésem van még! 

Vélekedett Frank.
Biztos, hogy nem próbálsz meg javítani?

Kérdezte Gerard.
Nem fog menni! Ilyen mértékű lemaradást nem lehet behozni egyik napról a másikra és a kórházban sem adnak csak úgy hosszabb tanulmányi szüneteket.
Válaszolta erre Frank.

És ha segítenék? 

Gerard sosem volt jó tanuló és okosnak sem tartotta magát, csak mindenképpen szerette volna, ha Frank nem iratkozik ki az iskolából. De Frank már döntött.
Nagyon kedves vagy Gerard, és nem akarlak megbántani, de valószínűnek tartom, hogy még úgy sem tudnék a tanulásra összpontosítani, ha együtt lennék. Egészen más gondolatok foglalkoztatnának.
Gerard pirulva mosolygott Frank mondatain, de aztán újra gondterheltté vált.
Nagyon sajnálom, ha tényleg kimaradsz az iskolából.

Ne tedd! Beláttam, hogy nem megy nekem és megbékéltem ezzel. Most már csak be kell jelentenem anyának. Aligha lesz boldog. Sőt, biztos kiborul. Bárcsak velem lennél, mikor elmondom neki, akkor nem félnék ennyire.
Minden rendben lesz Frankie. 

Bíztatta a fiút Gerard. Bár nem értett egyet azzal, hogy felhagy a tanulással, de nem is akadályozhatta meg.
Kívánj szerencsét!

Kérte Frank.
Sok szerencsét! Szeretlek. 

Gépelte be Gerard.
Köszönöm és én is szeretlek. 

Íródott még ki a képernyőre Frank hálával teli válasza. Majd a beszélgetés befejeződött, ezzel szemben, azonban a bűntudat ott maradt Gerard vállain ülve súlyos teherként.
*****
Gerard már a pláza hátsó ajtajából látta Frank fekete autóját, ezért meggyorsította a lépteit, hogy minél előbb odaérjen a fiúhoz. Mellkasát most is szorította a félelem, az erőteljes szívdobogás, a kipirultság, hidegrázás és émelygés még mindig hatalmuk alá vonták és Gerard úgy érezte, már soha nem is lesz ez másképp. Átsietett a kihalt parkolón, egyenesen Frank kocsijáig. Frank szokásához híven, dohányozva fogadta, a cigaretta füstje szállt autóban, a rádióból rockzene szólt.
- Szia Frankie! – köszönt boldogan Gerard és az eddig tapasztalt tünetei a tetőfokára hágtak. A hangja ismeretlen volt, átszőtte az izgalom. Az arca lázasan forróvá változott és légszomja lett, ahogy beült Frank mellé. Frank elnyomta a cigarettát.
- Szia Gerard, jó már hogy itt vagy.- mosolyodott el és néhány másodpercig csak nézték egymást, kutattak a másik szemeiben és csillogásában. Majd Frank egy gyengéd és alig érezhető csókot nyomott Gerard szájára. Ajkának meleg és nedves érintésétől máris még jobban felerősödött Gerard szívverése. Annyira akarta volna még, ezt a röpke pillanatot, mert ha Frank csókolta, megszűnt az őt körülvevő, lármás világ, csak vérének rohanása és száguldozó gondolatainak morajlása hallatszott, sóvárgással elvegyülve.
- Milyen volt a mai napod, Gerard?- hajolt el tőle Frank érdeklődően.
- Jó volt, új áru jött és gyorsan teltek az órák. És neked? Tudtál beszélni édesanyáddal?- kérdezett vissza Gerard. Nagyon sokat gondolt Frank-re, mióta a fiú pár napja, határozott álláspontra jutott az iskolát illetően.
Frank bánatosan bólintott.
- Igen, másnap, mikor anya hazajött az éjszakai műszakjából, elmondtam neki. És hát úgy reagált, ahogy megjósoltam. Kikelt magából és azt mondta, lusta vagyok, amiért nem törődtem annyit a tanulással, mint kellett volna. És hogy nem lehetek ennyire felelőtlen. Sikerült összevesznünk. És úgy mentem el dolgozni, hogy ki sem békültünk. Azóta is alig tárgyalunk. Azt mondta, többet várt tőlem. De ez már meg sem lep, Gerard.  Apám is folyton ilyesmit hangoztatott. Minden tetoválásomra megkaptam, hogy csalódott bennem. A zenei álmaimat is kudarcként könyvelte el. A szüleim csak akkor lennének elégedettek, ha beleillenék az általuk egykor elképzelt képbe.

Frank elhallgatott és szomorúan Gerardra pillantott. A rosszkedvűen ragyogó szempár és a Frank elgyötört arcán látható fájdalom, szíven ütötte Gerardot.
- Édesanyád biztosan hamarosan megbékél, csak nem számított erre a hírre. – vélekedett Gerard együtt érzően. ­Jóakaratú és emberséges nőnek ismerte meg Frank anyját a kórházban. Az egyetlen volt, aki mosolyogva üdvözölte reggelenként, aki kérés nélkül is öntött még egy csésze teát, akiben élt a könyörület és nem nézte szenvtelenül az álmatlan vergődését, hanem behívta a tv szobába.
- Anya elég haragtartó, úgyhogy ez el fog tartani egy ideig. Nem akartam elkeseríteni, de úgyis kiderül, hogy megbukom és semmi értelme nem lett volna továbbra is hazugságokkal áltatni. Szerinte amúgy sürgősen meg kellene változnom, mert mások ilyenkor már egyetemre járnak, vagy karriert csinálnak, és nem olyan nagy nullák, mint én! Hát igen, a szüleim sajnos nem túlzottan szeretik ezt a Frank-et, aki vagyok. – mondta csüggedten Frank egy nagy sóhajjal és a cigarettája után nyúlt. Búskomor kiábrándultság volt a mozdulataiban, amitől Gerard lelke is összefacsarodott. Váratlanul megfogta Frank kezét. A fiú meglepve nézett rá, az ajkai elnyíltak egymástól, de nem jött ki hang a torkán. Ezért Gerard szólalt meg.
- Minden helyre fog jönni! – suttogta.
A szavaival akart segíteni, mint ahogyan Elena tette ezt számtalanszor. A brutális iskolai bántalmazásoktól, az öngyilkosság elkövetésének peremén lépdelt, és ha nem lett volna neki Elena, Gerard már egészen fiatalon végzett volna magával. De a nagymamája fogta a kezét és a jólelkűségével, gondoskodásával, kihúzta legsötétebb napjai végeláthatatlan alagútjából. Gerard nem tudhatta, így lesz e, csak remélte, hogy Frank édesanyja megbocsát, de bizonyosságot akart mutatni Frank felé, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Hiszen erről szól a szeretet.
- És egyáltalán nem kell változnod! Én nagyon is szeretem ezt a Frank-et! – bizonygatta.
Frank megilletődve elmosolyodott.
- Ez az egy mázlim van, Gerard. Hogy te szeretsz. – majd karjait fáradtan Gerard köré fonta.
*****
Frank nem is tűnt túl feldobottnak, sőt inkább feszült volt, amikor Gerard az újabb találkozójuk alkalmából, beült mellé az autóba.
- Szia…- Gerard ezen felül is kiszúrt valami különöset, A fiú szétnyílt kabátja alól világoskék, kórházi egyenruha villant ki, sőt még ott volt a névtábla is, Frank Anthony Iero-segédápoló. Hirtelen szóhoz sem jutott.
- Szia Gerard. – köszönt Frank és odahajolt Gerardhoz, hogy megcsókolja. Gerard visszacsókolt, de épp hogy érintkezett a szájuk, Frank máris sietősen beindította a jármű motorját.
- Dolgozol ma este? – érdeklődött Gerard. Frank előzőleg nem említette, hogy ma munkája lenne. De abban biztos volt, hogy ha Frank-nak be kell mennie a munkahelyére, ő nem fog Bert-nél várakozni.
- Igen. – Frank kikanyarodott az útra, és autójával célirányosan szelte az estébe burkolt tájat.
Gerard megkönnyebbülten összegezte, hogy nem arra felé haladtak, amerre Bert lakik, ugyanakkor össze is zavarodott, mert az útvonal a kórház felé vezető iránnyal sem egyezett. Frank idegessége alatt átragadt rá is, nem értette, Frank miért nem mond már valamit, amivel eloszlathatná a fejében felbukkanó, egymásra torlódó felvetéseit.
De Frank csak ült a volánnál és vezetett. Gerard, mert nem bírta ezt a bizonytalanságot és ha Frank-re pillantott is csak a határtalan idegességet látta, a feltűnő szótlanságán túl. Ettől a gyomra fájni kezdett. Mikor a sebesen suhanó autó ablakából kitekintett, csak az egyforma, magas fák alakját látta és elmosódó sárgás fényeket, amik a házak ablakaiból szűrődtek ki. Frank végül, megszánhatta, mert beszélni kezdett.
- Látom, hogy azt akarod kérdezni, mit csinálunk és hova megyünk. Ígérem, mindent meg fogsz tudni később.
Gerard kábultan biccentett, tudomásul véve, hogy Frank nem akar hosszan társalogni.
- Jó, ahogy akarod.
Legszívesebben kiabált volna, a torkát marta ez a gyötrelmes kétség és Frank idegen viselkedése, érzelmeket nélkülöző, rendíthetetlen arckifejezése. A kocsi nemsokára megállt egy Gerard számára ismeretlen utcában. Ahogy a motor zúgása elhalt és rájuk omlott az éjszaka, a csend, Gerardból kitört a kérdés.
- Hol vagyunk? – a hangja megremegett.
Frank bámult ki az autó ablakán, az előttük lévő kerítésre. Ordított róla, hogy keresi a szavakat, de azok nem jönnek egyszerűen.
- Mr.és Mrs. Williams házánál. Mr. Williams a geriátrián feküdt egy ideig. Végstádiumú daganatos, fájdalmai vannak. – felelte kis hallgatást követően.
- Istenem…
Gerard megrendülten hallgatta Frank-et.
- Nekem most be kell mennem a házba. Gerard, ha akarsz, te is jöhetsz, sőt én örülnék, mert ez is egy titok volt eddig és én nem akarok titkokat, ha rólad van szó.- Frank az autó hátsó üléséről egy hátizsákot vett magához.
- Elkísérlek!– Gerard egy másodpercig sem hezitált.
- Akkor menjünk. –Frank kiszállt a kocsiból Gerard-al együtt.  A környék elég rosszul megvilágított volt, alig-alig égtek az utcalámpák, de Frank nem parkolt messze a kaputól. A hidegtől fagyott kavicsos talaj ropogott a lépteik nyomán és ahogy megtorpantak a ház előtt, mintha már régóta várt volna, egy asszony igyekezett feléjük.
Gerard ideges tekintete Frank-re vándorolt. Összeszedett volt és kimért. Egy fegyelmezett ápoló, aki az épületen kívül hagy mindent és csak a betegre figyel. Gerard így tudta elképzelni Frank-et, ahogy nap, mint nap a munkáját végzi.
- Tudom, hogy kusza és érthetetlen, de most ne kérdezz semmit.– kérte.
Gerard erre engedelmesen bólintott.
- Csakhogy itt van, Frank! – nyitott ajtót aggódva és összetörve az idős asszony. Nem is tudott a könnyeinek parancsolni, rögtön elsírta magát.
- Jó estét Mary! Siettem, de műszakban voltam a kórházban. – köszönt udvariasan Frank. A nő szipogva biccentett.
- Ó, és elhozta a barátját, mint legutóbb? – derült fel az arca és barátságosan elmosolyodott, ahogy Gerardra nézett.
Gerard köszönt és visszamosolygott rá. Mary aranyos hölgy volt, ezüstszürke hajjal és szeretetteli tekintettel, amik most a sírástól voltak kivörösödve.
- Nem, most nem Berttel jöttem. Ő Gerard. A legnagyobb segítségem. – helyesbítette a nő állítását Frank. Gerard futó pillantást vetett rá, ahogy kicsit elpirulva mutatta be Mary-nek és bár jól esett neki, amit a fiútól hallott, nem tudta, vajon miféle segítséget nyújthatna ebben a helyzetben.
Mary előre ment és ők csak ballagtak szó nélkül a nyomában. Jéghideg éjszaka volt, a téli égbolt csillagokkal díszített mélykék lepelként hullott a városra. Nyomasztó zajtalanság volt az utcában, csak a régi ajtó nyikorgása hallatszott, amikor mind beléptek az épületbe. Mary villanyt gyújtott Frank pedig ledobta a kabátját egy ott lévő kanapéra.
- És milyen most John állapota? – túrt bele a táskájába. Gerard figyelte, ahogy mindenféle gyógyszereket pakol ki onnan.
És mielőtt a nő válaszolhatott volna, a némaságot felváltotta egy szenvedéssel átitatott kiáltás. Gerard összerezzent, nem hallott még ilyen vérfagyasztó sikolyt. A gyötrelem hangjai töltötték el a szobát, hangok, amik a lelkéig hatoltak. Mary felzokogott.
- Nagy fájdalmai vannak, egész nap! Frank, az Isten szerelmére, maga az egyetlen reményünk!
- Segítek, azért vagyok itt.
Frank zavartan megsimogatta Mary vállát, aztán felkapta a táskájából elővett holmit. A nő előrement. Gerard kétségbeesetten és lebénulva szobrozott az ajtóban.
- Ne félj, mindjárt visszajövök.- ígérte Frank és követte Mary-t. Gerard egy újabb ordítást hallott, majd az asszony sírását és Frank-et, ahogy próbálja megnyugtatni. Gerard érezte, hogy falfehér lesz, izzadtság jelenik meg a homlokán és a pánik kezdi szorongatni belülről. Kezeit a fülére tapasztotta és összeszorította a szemeit. Miért kell egy embernek, ennyi kínszenvedést átélnie? Gerard ismeretlenül is nagyon sajnálta a férfit és ki akart futni a házból. Gondolatban már meg is tette, feltépte az ajtót és szaladt az éjjeli vaksötétben. Az agyában feléledő baljós és ismerős zúgás nem akart alább hagyni.
- Kér egy teát, kedves? – siklott végig egy finom érintés a karján, mire ijedten nyitogatta a szemeit. Mary állt vele szemben és ettől Gerard visszazökkent a realitásba. Elhúzta a kezeit a füléről és már tompábban hallotta a ricsajt a fejében. Csak a vad szívverése és a remegése múlt el lassabban.
- Köszönöm nem. – adott választ a nő kérdésére.
- Jöjjön beljebb! – invitálta Mary. Gerard bátortalanul belépett a nappaliba, ahol barátságosan világított a lámpa, ketyegett a nagy falióra és ropogott a narancsszínű tűz a kandallóban. Igazi, békés otthon volt.
- Látom, nagyon megrémült. Igen, a kiáltások ijesztőek. Én is nehezen bírtam elfogadni. De mára jobbára csak ezek maradtak. Elszálltak a beszélgetések, az emberi létezés, mert a betegség itt ragadt a házban, mint egy hívatlan vendég. – ingatta a fejét Mary.
- Mr. Williams jobban van? – kérdezte félve Gerard.
Az asszony megrázta a fejét.
- John már sohasem lesz jobban. Csak elviselhetőbben, amíg a fájdalomcsillapító hatása el nem múlik. Utána többnyire kezdődik minden. A kórházban lemondtak a férjemről, hazaküldték meghalni, az elmúlását és az ezzel járó temérdek kínt egyfajta büntetésként kiszabva rá. És én tehetetlen vagyok. Ha Frank nem jönne és segítene, nem tudom, mi lenne. Egy áldás ez a fiú. – mesélte Mary és a kandallóhoz sétálva, szemei elidőztek az ott lévő képeken. Gerard is a fotókat nézte. Egy életerős férfit ábrázoltak, egy csinos nőt és gyerekeket, egy felhőtlenül boldog családot.
- Látja, ő itt John. – mutatott az egyik képen lévő sportos fiatalemberre Mary.
- Középiskola óta együtt vagyunk, négy gyereket felneveltünk. Nekem ő most is olyan, mint ezen a fotón, ha bemegyek az ágyához és leülök mellé, ugyanazt az arcot, ugyanazt a tekintetet látom. És ugyanúgy szeretem most is. Már beletörődtem, amit az orvosok mondtak, hogy menthetetlen, hogy el kell engednem, nem is olyan sokára. De a mérhetetlen fájdalmait nem tudom elfogadni. Senki sem érdemli meg, hogy így kelljen távoznia az életből!
Gerard könnyes szemekkel hallgatta Mary-t. Megindító volt látni az asszony ragaszkodását és állhatatos szeretetét.
A nagyszülei jutottak eszébe, az ő házasságuk is ilyen sziklaszilárd volt. Pillanatképek ugrottak be a nagyapjáról, ahogy a hintaszékben ült a verandán, vagy amikor kirándultak az erdőben, vagy éppen Somerdale utcáit rótták, miközben fagylaltot ettek. És mikor egy-egy séta után visszaértek a házba, Elena finom süteményekkel várta őket.
- Élnek még a nagyszülei, kedves? –Mary, mintha csak olvasott volna a fejében.
Gerard visszanyelte a könnyeit.
- Már nem.
- Sajnálattal hallom. A gyerekeim és az unokáim mind azt akarják, hogy adjam be John-t egy intézetbe, mert féltik az én egészségemet, de én nem egyeztem bele. Nem hagyom, hogy egy kórházi ágyon haljon meg egyes-egyedül. Mellette akarok lenni az utolsókig, még akkor is, ha ennyire nehéz.
Gerard tiszteletreméltónak tartotta, ahogy Mary szembenéz és megküzd férje betegségével.
- Maga egy nagyon erős asszony, Mary. – jelentette ki csodálattal, de Mary nem várt elismerést.
- Ha igazán szeretünk valakit, a végsőkig elmegyünk érte és miatta, akkor nincs elháríthatatlan akadály és nincs lehetetlen. Sosem adjuk fel. Nem tehetjük. A szív makacs és nem engedi.
*****
Mary szavai még akkor is Gerard fejében visszhangoztak, mikor elhagyták a Williams házat. Fura érzései voltak. Gyengének érezte magát és sírni tudott volna. Ez a nem mindennapi látogatás felhozta az emlékeket, de az önvádat is benne. Hogy az utolsó percig Elena mellett kellett volna lennie, úgy ahogy, Mary van éjt nappallá téve a férjével.
- Hé, rendben vagy? - hallotta meg ekkor Frank hangját és érezte, ahogy megérinti az arcát. Már az autóban robogtak, vissza a városközpont felé.
- Csak fázom. – felelt Gerard.
Frank elé tartotta a cigarettásdobozt.
- Igen, kimondottan hideg ez az éjszaka. Kérsz egy szálat?
- Most nem. – hárította a felajánlást Gerard.
Frank elhúzta a száját és ő azért rágyújtott.
- Gondolom, kellően sokkolt, ami történt. – jegyezte meg.
Sokk? Gerard nem ezt a szót használta volna.
- Most már elárulod, mit csinálsz tulajdonképpen?
Frank érzékelte a feldúlt értetlenséget a kérdése mögött.
- Dolgozom. És ez a munkám.- a válasza kissé gúnyos volt.
- A munkahelyed a kórházban van, ezt nem pénzért tetted. – Gerard látta, mikor Frank kiment Mr. Williams szobájából, nem fogadta el a pénzt, amit Mary akart adni.
- Igen, így van. De ezt hívják szakmai elhivatottságnak. Ápoló vagyok és tudom, milyen az, ha valakiről a kórház leveszi a kezét, azzal az indokkal, hogy nem lehet már megmenteni. Olyankor telefonálok a betegek családjának és aki kéri, annak segítek. - magyarázta Frank.
- Berttel közösen? – kérdezte Gerard.
Frank arcán átsuhant egy elégedetlenkedő kifejezés, de az útra figyelt.
- Nem! Vagyis, oké, pár helyre eljött velem, de nem bíztam meg benne, nem akartam, hogy túl sokat tudjon és bajba sodorjon.
- Milyen bajba? – Gerard kezdte elveszteni a beszélgetés fonalát, úgy vélte Frank minden egyes szavával nagyobb zűr-zavart kavar.
- Segédápolóként nem köthetnék be infúziókat és nem adhatnék Morfiumot, meg ehhez hasonló szereket. Hozzá sem férhetnék az ilyenekhez, de Bert annak idején sok mindenbe beavatott. Anyámtól meg ellestem a betegellátást. Lehet, hogy a szexben pocsék vagyok, de mást egész hamar megtanulok. Meg kell menteni azt, aki segítségért kiált. – jelentette ki Frank.
- Képes vagy megmenteni az embereket? – döbbent meg Gerard.
Frank bólogatott.
- A fájdalomtól igen.
Gerard kezdte összerakni a tény és gondolat darabkákat. Tehát erről beszélt Bert, ez az a tett, ami felemelő. Ez a megváltoztathatatlan ellen való háború. A felismeréstől hányingere lett.
- Akkor átsegíted őket a halálba is? – dadogta maga elé és forróvá vált az arca. Frank elhűlve pillantott végig rajta és szemeiben a felháborodás éles szikrája jelent meg.
- Megőrültél? Azt hiszed, Istent játszom?! Csak gyógyszert adok, hogy ne legyenek fájdalmaik! A szeretteiknek az a legnagyobb megnyugvás, hogy a beteg családtag nem érez semmit. Ha úgy adódna, ezt tenném az apámmal is! És mindenkivel, aki kicsit is fontos nekem! Te nem segítettél volna a nagymamádon ilyen körülmények között?
- Ne keverjük bele a nagymamámat, kérlek! – Gerard érezte megjelenni a szemeiben a könnyeket. Frank pedig mérges lett és megbántódott. Ingerülten szívta a cigarettát
- Érzékeny a téma, ugye Gerard? De honnan tudod, hogy nem fájt semmije? Biztos vagy abban, hogy ha eszméleténél van, ő nem szorult volna ugyanilyen segítségre?
- Én nem tudom…- szegte le a fejét Gerard. Újra élte a kórházi perceket. Kacskaringós lépcsősorok, félelmetes üvegajtók, hatalmas ablakszárnyak, fehér csempék, kopott, hosszú folyosók. A kezelőorvossal történt beszélgetés, a nővérek ámuló tekintete, mikor hajnalban ott találták Elena ágyánál, az utolsó találkozás a nagymamájával, mikor megkérte, hogy jöjjön vissza hozzá, de Elena soha többet nem tért magához. Könnyek csorogtak le Gerard arcán.
- Nem úgy gondoltam…- lehelte, de Frank meg sem hallotta.
- Csak azt látod, amit mindenki más látna, ha tudna erről. Hogy illegális! De nem vagy ott a haldokló mellett és nem tapasztalod, amit a szemeikkel és minden más elérhető módon tudatni akarnak. Hogy tegyünk értük valamit!– hadarta indulattól túlfűtve és egyre gyorsabban vezetett, átlépve a sebességhatárt.
- Igazad van, Frank nyugodj meg, állítsd le a kocsit és beszéljük meg! – Gerard hasztalan igyekezett a fiút jobb belátásra bírni. Frank nagyon a szívére vette, amiket hallott.
- Nem ezt vártam tőled, Bert simlis volt, de ő sem nézett a halál angyalának!
- Nem is vagy az! Szépen kérlek, állítsd le a kocsit! – kapaszkodott a karjába Gerard, de a könnyein át a cigarettafüsttel behálózott autóban nem látta tisztán Frank arcát.
- Lehet, hogy nem a legegyenesebbek a módszereim, de nem venném el senki életét! És rendben, megállítom ezt a rohadt autót, ha ettől neked jobb lesz!- a hangnem ironikus volt és Gerard le merte volna fogadni, hogy Frank mosolygott is hozzá, amikor dühből a fékre taposott. A jármű kerekei csikorogtak, Gerard pedig nem használta a biztonsági övet, így a fékezéstől a műszerfalra zuhant. Néma nyögést hallatott, és bár reflexből maga elé emelte a kezeit, az ütéstől mégis hasító érzés cikázott végig a homlokán, az arca lüktetett. Még mindig érezte a cigaretta füstöt felé áradni. Ettől köhögni kezdett.
- Te jó ég, nem kötötted be magad, Gerard?- kiáltott ekkor fel Frank, és amint észrevette a kocsi padlóján a fiút, azon nyomban felsegítette.
Gerard kinyitotta a szemeit és látta a vérét a műszerfalon, ugyanekkor érezte, ahogy megállíthatatlanul kezd csorogni az orrából, bele a szájába és le a nyakán, pirossá változtatva a kabátját, pulóverét.
- Megsérültél! – szörnyülködött Frank.
- Semmi baj, jól vagyok.- mondta Gerard halkan, miközben kabátjának ujjával törölgette vérző orrát. Szédült és sajgott a homloka.
- Egy barom voltam és felhúztam magam. – mentegetőzött Frank és tétován bámult Gerardra.
Gerard is hibásnak tartotta magát a történtekért, nem kellett volna még kérdés szinten sem meggyanúsítani Frank-et azzal, hogy embereket juttat a túlvilágra. Ostoba volt és értette, hogy Frank haragja kirobbant.
- Ne haragudj, Frank. Át sem gondoltam, milyen nehéz lelkileg is a munkád, amíg ma meg nem mutattad.
- Tudod, túl sok ember, halt meg a szemem láttára, akiket kedveltem a geriátrián. Mindegyikük távozása az én veszteségem is volt és mindegyikük halálába kicsit én is belehaltam. Körbevesz a vég minden oldalról, én meg a magam módján csatába szállok ellene, de nem győzhetek sohasem. Csak kitolom a határokat, de ez minden. És rossz ezt elfogadni. – motyogta Frank még mindig rémülten és közel húzta magához Gerardot, nem törődve az ő ruháját is beszennyező vérrel, megbocsátóan a karjaiba zárta.
- Felnézek rád, azért amit cselekszel. És nagyon szeretlek. – vallotta be Gerard.
- Én is szeretlek. – Frank megcsókolta Gerardot. Szenvedélyesen és engesztelően. Egyáltalán nem zavarta, hogy az arcukat a vér és a nyál ragadós keveréke festette élénkvörösre. Sőt, Frank azt is figyelmen kívül hagyta, hogy az ajkára, nyelvére kerül Gerard vére. A testük egymáshoz tapadt, az ölelésük egyre szorosabb lett, a légzésük zihálóvá vált és egy idő után Gerard is megszokta a vére fémes ízét a szájában. Hiszen csak vér volt. Ami egy fontos tényre emlékeztette. Hogy még életben van.

folytatása követekezik...

Isten áldjon ezért, Dave!!

Hülye játékot játszik velem a sors. Majdnem egy éve törölték a régi fiókomat a Wattpadon, ami több mint 4 éves volt, százon felüli követővel, meg az összes sztorimmal. Na, azt kihevertem, csináltam még egy wattpad fiókot, amire még csak a D.loverset töltögetem, időm sincs az összes többit most egyenként bemásolgatni, majd egyszer talán. De így is elégedett voltam, mert a frerardom 2 K-nál jár. Erre fel, péntek éjjel valaki feltörte vagy nem tudom, nem értek hozzá, de szombaton nem bírtam belépni, azt írta ki, hogy megváltozott a jelszavam és kérjek új jelszót, amit elküldenek az ott megadott emailcímre. Igenám, de én okos, elfelejtettem azt az emailcímet, mert már előtte sem használtam túl sűrűn, mióta gmailes vagyok. Tudtam az elejét és azt is, hogy van benne 4 szám, de a jó Istennek nem tudtam rájönni, mi az a négy. Végigpróbáltam mindenki születési dátumát, egyéb jeles számokat, de semmi. Na és akkor írtam a Wattpad Help Centernek, elregéltem a béna angolommal, hogy mi a szitu, már hogy valaki feltörte a fiókot és jelszó változtatást kért de mivel nem tudom a regisztrációs emailcímemet nem tudok mit tenni. A srác, vagyis Dave, Torontóból, készségesen válaszolt, leírta, hogy sajnálja hogy ez történt, de szigorú előírásaik vannak a személyiségi jogok miatt blablabla. De ha válaszolok három kérdésre, megoldhatjuk a problémát. Az első a regisztrációs emailcím volt, amire azt írtam, hogy pont azt nem tudom sajnos és ezért vagyok szószban. A második, hogy soroljak fel 3 olyan művet, amit a könyvtáramban mentettem el, na erre tudtam a választ, mert egyet sem mentettem :D A harmadik kérdés a születési dátumom volt, az is ment. Válasz sokáig nem jött, estig többször beléptem, de ugye Kanada, meg időzónák, meg más nyűgjeit is meg kell oldani nekik, értem én. De biztos voltam benne, hogy elkaszálnak és épp agyaltam mentő megoldáson, mikor reggel 6-kor-alvás helyett-benéztem az email-jeimhez és láttam, hogy a srác írt. Azt írta, hogy köszöni a türelmemet-ohhh kérlek!-és örömmel tudatja, hogy jól feleltem a kérdésekre és visszakaphatom a fiókomat!!!!!!Kaptam egy linket, odakattintottam és bent is voltam. Geesus....*-*Úgy örültem, mint egy öt éves, komolyan! Nem is hittem volna, hogy vannak ilyen kedves, jófej emberek!!!Azóta már megváltoztattam az emailcímemet, és persze írtam Dave-nek egy köszönő emailt. Deeee...és tudom, hogy ez neki nem számítana, de nekem igen, beleírom a D.loversbe!!!!Már van is ötletem, hogyan :D Nyilván nem fogja tudni, de nekem ez akkor is egyfajta hála felé.
Aki meg feltörte a Wattpadomat, az szíjjon tésztát, jó sokat.
Ettől a jól elsült Wattpad dologtól, egész szombaton fel voltam dobva, pedig amúgy vagy négy-öt napja dögrováson vagyok, torok és fejfájás, alig van hangom, meg köhögök. Pasim dettó :S Bár ettől függetlenül is csavargott hétvégén :( Pedig tiszta béna az idő, esett, meg lehűlt a levegő.
Pénteken együtt néztük az A lány és a farkas c. filmet, ami mint később leesett a Piroska és a farkas c. mese bizarr filmváltozata. Hát, fura volt. Piroska kissé ribancos, meg az egész tök nyomasztó volt, oké hogy középkor, meg minden, de...na egyszer meg lehetett nézni. Bár pasim tuti azért nézte, mert a Piroska durván jól nézett ki XD
Tegnap még Á.-ra is ráírtam messengeren, hogy mi van vele, meg hogy tényleg mennek e A., meg ő az osztálytalálkozós balfaszkodásra, mert hogy A. azt írta az ezt szervező csoportba, hogy mennek. De Á. azt felelte erre, hogy mivel nyaralni van azon a héten az őseivel és másnap ér vissza a városba, esélytelen az ügy és különben is volt már egy ilyen összeröffenésen, ballagás után 1-2 évvel és állítása szerint, tré volt. Nem is tudtam, hogy csináltak már ilyet, engem akkor meg se hívtak hála az égnek. Kiváncsi leszek, így A. megy e :O
És a végére egy...LOL...nem is tudom mi ez...Mary Poppins meet death metal XD Amúgy cool.

Demolition lovers (FRERARD) pt.20.

Biztos csak én vagyok paranoiás, de olyan fura, és életszerűtlen, hogy a gyerek, aki középsuliban undorító dolgokat mondott rám, most tolja a like-okat a képeimre :O Lehet, hogy majd az osztálytalálkozón megmutatja a többieknek a fotókat és együtt röhögnek ki. Nem tudom...hülye vagyok, na(tiltanom kellett volna).
És a napok telnek, most túl gyorsan is...
Keddre lebetegedtem :O Már hétfő este is rosszul éreztem magam, fájt a fejem, meg a torkom is kapart. Ez kedd reggelre durva torokfájássá eszkalálódott, nyelni, beszélni is alig bírtam, meg rázott a hideg, erőtlennek éreztem magam.
De ennek ellenére kedden mentem ügyintézni, ami úgy hiányzott, mint egy hátbarúgás :/ De legalább haladtam vele, mondjuk most is vannak bennem általános kérdések, pl. hogy a háziorvos asszisztense- akinek a stílusa útszéli, és nem vesz fel telefont, nem nyit ajtót, mikor kopogok többedjére, hogy ugyan adja már ki a receptet, viszont az ablakból lát, de úgy tesz, mintha ott sem lennék-ugyan, kinek a kicsodája, hogy ott dolgozhat???
És én miért vagyok ilyen kasu, hogy nem e-receptet íratok????

Ugye XD
A pasim kedd este irtó gyökér volt, kötekedett és kitalálta-vagyis a kis barátkái adták a szájába-hogy nekem bizony pasim van. Mármint még egy, mellette. Wáohhh *-* Mert kell is nekem még egy fickó, mikor vele is van bajom elég :S Nem álltam bele a vitába, ráhagytam, remélve, hogy kialussza az ostobaságot.
Szerdán meg folytattam az ügyintézést, mert milyen jó az így, egészségügyileg rottyon. Mondjuk, már jobban voltam valamennyire, hála a Strepsilsnek és a kisüsti pálinkának, amiből este bevágtam egyet és bár utálom a pálinkát, de esküszöm, jót tett. Bár most meg a fogam fáj, de az ugye évek óta :(
A hivatalban jó sokan voltak, dög meleg volt bent, és szék sem volt elég, ráadásul kötelező volt a maszk, amitől a frász kitört, iszonyatosan idegesített, hogy az arcom előtt van, de mindenki volt és egységesen rondán néztek rám, amiért én bevágtattam maszk nélkül, tehát fel kellett vennem. A sor lassan haladt, többen ott is hagyták, az egyik srác meg azt mondta, annyira siet, hogy ha valaki cserél vele sorszámot, azt pénzzel hálálja meg. Bevallom, csábító ajánlat volt, de nem akartam már csöveskedni, meg amúgy is én következtem, a csávó előtt meg nyolcan voltak. Hazafelé be akartam menni a városba, parfümöt nézni, de inkább a pasim melóhelye felé kanyarodtam és kávéztunk, meg dumáltunk pár szót. Mondtam neki, hogy előzőleg egy gyík volt, de túlzottan nem vette a szívére...Ah, jellemző.
Ma már takarítani kéne, meg beszéltük pasimmal, hogy jó lenne a legpenészesebb szobát-amit nem használunk, csak lomtárnak-valamikor majd kifesteni, de előtte ki kéne onnan pakolni a kanapét, meg sok mást is. Ja, meg kéne redőny is, mert hátha úgy nem lenne ezer fok a lakásban.
Tudom....álmok.....
Inkább olvassátok a sztori következő részét. Ezt sikerült ennyi idő alatt összekínlódnom. Hát igen...Extraszar. És ultra angst. Sajnálom.

Headfirst for Halos:
Frank csakugyan nem sokáig volt távol, De Gerardnak ez is végtelen sok időnek tűnt. Bert még egy ideig morgott a fennálló helyzet miatt és méltatlankodott, amiért nem alakult úgy a sorsa Frank-el, ahogy szerette volna. Közben több és több sör fogyott, és a szobát behálózta a cigarettafüst. Nyomasztó volt az egész, de aztán Bert elhallgatott és elaludt a fotelben. Így Gerard csak nézte a tv-t és várta, hogy Frank betoppanjon. Fogalma sem volt mennyi az idő, de az ablakon át beszűrődő vaksötétből, késő estére következtetett.
Halk kopogás szelte ketté a televízió monoton zsivalyát és ezután belépett Frank. Gerard felugrott a kanapéról, a zajra pedig Bert is magához tért.
- Hé, már vissza is jöttél? – hökkent meg, ahogy feltápászkodott a fotelből.
- Amint látod…- Frank beljebb ment. Át volt fagyva teljesen, és az arcán a fáradtság árnyékait lehetett látni.
- És rendben mentek a dolgok? – érdeklődött Bert, de Frank válasz helyett, egy hatos csomagolású sört nyújtott át.
- Neked hoztam. – csak ennyit mondott. A férfi örömmel vette a gesztust, ki is nyitott egy doboz italt.
- Ugyan Frank, nem kellett volna, egész jól elszórakoztunk a haveroddal, nemde?- nézett nevetgélve Gerardra, aki némán bólogatott.
- Remek, akkor mi megyünk is. – mondta Frank. Gerardnak sem volt ellene kifogása, de Bertnek új ötlete támadt.
- Maradhatnál még! Legalább igyál egy sört. Ne csak akkor legyen rám szükség, ha a barátaidat kell pesztrálgatnom. – méltatlankodott.
Gerardnak erről eszébe jutott, amiket nem is olyan régen mondott neki a gyengédebb érzéseiről Frank felé. Lehet, hogy Frank nem akart tudomást venni róla, de Bert megpróbált a saját, nyers és egyéni módszereivel közeledni felé. Sikertelenül, Frank elzárkózott a felvetéstől.
- Nagylelkű vagy, de nem iszom, mert vezetek. És különben is késő van, tegyük át máskorra. – tért ki az invitálás alól, majd megindult az ajtó felé. Gerard ment a nyomában.
- Oké, te tudod. - Bert elkísérte őket az ajtóig.
- Egy élmény volt. – nevetett gúnyosan Gerardra, aki csak egy gyors köszönéssel viszonozta ezt. Nagyon szeretett volna már Frank autójában lenni, ami minél távolabbra viszi innen. Még mindig tartott Berttől,  úgy vélte, sosem lehet tudni, mi jár a fejében. Nagyon furcsa volt. És félelemkeltő is.
- Képzelem. De köszönöm, hogy számíthattam rád. Majd beszélünk. – búcsúzott Frank fejcsóválva.

Bert sokat sejtetően vigyorgott.
- Abban biztos vagyok, Frank! Aludj jól. – és ajtó becsukódott mögöttük, ők pedig kilépve az éjszakai hidegbe, Frank kocsijához mentek.
- Minden oké?- kérdezte Frank, látván Gerard sápadtságát.
- Igen. – felelte Gerard.

Beültek és Frank beindította az autót, a jármű pedig rövidesen elhagyta a külvárost. Gerard nem tudott mit mondani, a furcsábbnál is furcsább volt az a pár óra, amit Frank egykori munkatársával kellett töltenie. Frank is felettébb szótlan volt, és feszült is, egymás után szívott el két cigarettát, amitől persze rátört a köhögés. Annyira, hogy le kellett állítani a kocsit.
- Rohadt cigaretta, ez fog megölni. – morgott Frank, amint a köhögése csillapodott.
- Jobban vagy már?- Gerard nyugtalankodva tette Frank vállára a kezét, a fiú bólogatott.
- Hogyne, csak ez nem az én napom volt. Sajnálom, amiért így tönkre tettem az estét. – mentegetőzött.
- Nem volt rossz az este…– ingatta a fejét Gerard.
Frank tekintete kételkedve rávillant. Az eddig meggyötört és sápadt arc, kissé elpirosodott.
- Bert, ugye rendes volt veled? Megkímélt a fárasztó poénjaitól? Néha nem fogja fel ésszel, hol a határ.
- Különös dolgokról mesélt, hogy te és ő, munkatársak voltatok…- kezdett bele Gerard.
- Ebben nincs semmi különös, én is mondtam. – vágott Gerard szavába Frank.
- És hogy te jó vagy, mert nem hagyod szenvedni az embereket, és hogy ő is szeretett volna veled ebben részt venni. Ezt nem nagyon értettem. – idézte fel Bert szavait Gerard.
Frank dühös lett.
- Átkozott Bert, állandóan részeg és beszél össze-vissza. – keze a cigarettásdoboza felé indult, de mivel még mindig szaporán vette a levegőt, inkább eltekintett egy újabb szál meggyújtásától. Arca haragos tűzben égett.
Gerard tudni szerette volna, mi az oka Frank zaklatottságának.
- Azt is mondta, hogy egyszer oda vitted a Jamia-t is. – tette még hozzá. Furcsállta ezt, az akár felelőtlennek is nevezhető megmozdulást.
Frank elmélázva helyeselt.
- Igen, ez így volt, persze nem kellett volna, mert a Berttel való találkozás teljesen lesokkolta Jamia-t. Mikor mentem érte, már a könnyeivel küszködött. Az autóban végig sírt és kiabált, hogy soha ne hagyjam vele újra kettesben, mert Bert kísérteties. Igen, elismerem, tényleg fura fazon, de nem ártana senkinek! Nekem akkor is dolgoznom kellett, de Jamia makacskodott és nem akart hazamenni, hozzád hasonlóan. Gerard én nem akartalak ennek kitenni, nem akartam, hogy megismerd Bertet, pont azért, mert ő egy ellentmondásos ember.
- Érzései vannak feléd!- jegyezte meg Gerard és a hangsúly kicsit vádlóra sikerült. Felkavarta és el is szomorította Bert vágyakozása Frank iránt, mert látta a szenvedést a szemeiben és az arcán.
Frank kifejezéstelenül pillantott Gerardra.
- Igen, de Bert, meg én…Őrültség, sosem néztem rá másképp, úgy ahogy ő várta volna! Én már akkor is rád vágytam, csak még nem volt köztünk kapcsolat. Bert ezt nehezen fogadta el, főleg hogy nem tudattam vele, hogy ki az, akit akarok, de egyszerűen nem tartozott rá és azzal, hogy ha tudta volna, sem változik semmi. Ez az egész rést ütött a barátságnak hívott kapcsolatunk falán. Bert egyre agresszívebb lett. Egyszer össze is verekedtünk, vagyis inkább csak ő vert, nem tudta feldolgozni, hogy én a barátságon kívül, nem adhatok neki semmit. És elmondjam, miért nem dolgozunk már együtt a geriátrián? – érdeklődött nagy sóhajtással.
Gerard bólintott.
- Bert gyógyszereket lopott, csupa olyat, amit aztán jó pénzért el is adott. Bár szerintem ki is próbálta őket, mert ahogy néha viselkedett, az megdöbbentő volt. Sajnos engem is beavatott, akaratomon kívül kerültem a piszkos dolgaiba. Figyelmeztettem, hogy ne tegye, ne játsszon ezzel, mert le fog bukni. Nem hitt nekem, meg akarta mutatni, mennyire nincs igazam, hogy ő mindenki felett áll. De persze elkapták és ki is rúgták, sőt eljárást is akartak indítani ellene, de visszahozott több gyógyszert, amire még nem volt vevő, így a főorvos végül eltekintett a feljelentéstől. Bertnek már volt néhány ügye a rendőrséggel, börtönben is ült, természetes, hogy nem akart oda visszajutni. Kedvelem kicsit, és sajnálom is, a ballépései miatt, de nem kell minden szavát elhinned! Talán gyanítja, hogy te vagy az, aki annyira fontos nekem és azért mondott mindenfélét. – magyarázta Frank.
Gerard megvonta a vállát. Az egész Bert dolog még akkor is ködös volt számára.
- Ha a barátod, miért nem meséltél róla?
- Talán te beszélsz a barátaidról?- kérdezett vissza Frank.
Gerard érezte, hogy Frank csak a kibúvót keresi.
- Nekem nincsenek barátaim. Ezt te is tudod. Rajtad és a nagymamámon kívül senkit sem nevezhettem soha a barátomnak.- válaszolta halkan Gerard.
- Bert több szempontból is zűrös, megértheted, hogy nem dicsekedtem azzal, hogy ismerem. De zárjuk le ezt a Bert témát, ha lehet! – Frank türelmetlenül felsóhajtott.
Gerard így nem tehetett mást, mint annyiban hagyta.
- Rendben, Frank.
Frank elmosolyodott, de csak egy másodpercre.
- Ugye nem csak a barátodnak tartasz?
Gerard meglepődve nézett rá.
- Tessék?
Frank idegesen nyelt egyet.
- Azt mondtad az imént, hogy a nagymamádon és rajtam kívül nem volt más barátod. Én nem bírok rád csak barátként gondolni, Gerard. Sokkal többé szeretnék lenni! – mondta szomorúsággal a hangjában.
Frank olyan hitehagyottan ült mellette a kivilágított kocsiban. A légzése még mindig szabálytalan volt, az arcszíne hófehér, kimerültnek és megtörtnek látszott. És Gerard tudni szerette volna, hogy miért.
- Sokkal több is vagy! – vágta rá bátortalanul Gerard. Ezt még nem mondta el, mert nem volt rá alkalom, és nem is tudta szavakba önteni, de Frank a szíve legközepében lakott, a legtitkosabb és legféltettebb zugban. Ha bármikor is Frank-re gondolt, végtelen szelídség és szeretet árasztotta el, ami átsegítette a mindennapok sokszor körülményes folyamán. Ha a fiú arca jelent meg gondolataiban, máris lángolóvá vált a vére, és epekedett a csókja, az érintése után. Örökös izgalomban volt, minden egyes találkozójuk előtt. Millió érzelem kavargott benne, amik kifejezéséhez, körülírásához ő kevés volt.
Frank egy másodpercre lecsukta a szemét.
- Jó ezt hallani!
Boldognak tűnt Gerard kijelentésétől. Finoman megfogta Gerard kezét.
Gerard félénken mosolygott és hagyta, hogy Frank hozzá hajoljon. Ő is elsodródott Frank gyönyörű, barnászöld szemeinek örvénylésében, a gondolatok eltűntek a fejéből, ahogy a kétségek is és az egész Berttel töltött kínkeserves este is. Frank ujjai törődéssel és figyelemmel simítottak végig Gerard arcán. Az érintéseitől Gerard szíve máris hevesebben kezdett verni.
- Olyan jó így veled! –suttogta Frank és Gerard kimelegedett a közöttük lévő hőtől.
- Veled is Frank.
- Bárcsak máshogy alakult volna a mai program. – mondta Frank letörve.
- Minden rendben.- Gerard megpróbálta vigasztalni Frank-et, mert úgy látszott, nagyon a szívére vette, hogy behívták dolgozni.
Átölelte és Frank megkönnyebbülten felsóhajtott a karjaiban.
- Ez az egész napom legjobb része. Most már nem szeretnék több percet elpazarolni, csak meg szeretnélek csókolni. Szabad? – Frank szemei kérdőn csillantak és ahogy Gerard aprót bólintott, kicserepesedett ajkai máris vágyakozóan tapadtak Gerard szájára.
*****
Gerard igyekezett napirendre térni afelett az érdekes este felett, bár maradtak üres, válasz nélküli kérdései, még nem volt minden világos, de pontot akart tenni a dolgok végére és csak Frank-re koncentrálni. Kihasználni minden percet, amikor együtt lehetnek, mert ezek az alkalmak átszínezték életének szürkeségét és értelmet adtak mindennek. Sajnos Frank hektikus munkabeosztása miatt, komplikált volt újabb találkozót szervezni, de az interneten naponta beszéltek. Ha csak néhány percre is, de szakítottak időt erre. Gerard mindig írt Frank-nek, ha hazaért a képregényüzletből és Frank ahogy tudott, válaszolt is. Ha munkában volt, néha csak hajnalban, a műszakváltás után volt erre lehetősége, de Gerard amint meghallotta a gépének üzenetet jelző neszét, máris kipattant az ágyból és sietve a számítógép elé ült, hogy Frank sorait olvashassa. Gerard minden órájára a várakozás telepedett rá. Furcsa érzés volt. Várni valamire, ami ennyire jó. Az idegesség emésztette, de a szó jó értelmében. A szívdobogás, gyomor és mellkasi fájdalom, a kissé pánikszerű félelem, nem múlt el, az első találkozójuk óta társként kísérte, még akkor is, ha csak Frank betűit láthatta a számítógép monitorán. A gondolatai rendezetlenek lette, mindenről Frank jutott az eszébe. A fények, zajok, az élet momentumai, amik körbevették, mind-mind Frank-re emlékeztették. A mosolyára, az arcára, az illatára. A szájában és az orrában csillogó kis karikára. Ahogy előhúzza és elszívja a cigarettáját. Ahogy ránéz, ahogy törődően átöleli. Ahogy megszólal. Az egész lényétől, Gerardot a hideg izzadtság borította el és reszketni kezdett, mint aki fázik.
Nem akart mást, csak Frank-el lenni, de erre hosszú napokat kellett várnia. Éppen ezért borította el határtalan örömmel, mikor egyik este, a munkából hazaérve, egy rövidke üzenetet talált a számítógépe monitorán.
Szia Gerard! Van egy jó hírem, elcseréltem a műszakomat, így holnapra szabadnapot kaptam! Tudunk találkozni! És egy meglepetéssel is készülök, ha lehet így nevezni, nem is tudom…Remélem, ugyanúgy várod már a találkozást, mint én. Most rohanok dolgozni. Jó éjszakát. Hiányzol! A te Frankie-d.
A kora délután elküldött üzenet nagyon meglepte és örömet, de szorongást is hozott magával. Az utolsó pár szótól Gerard szíve szinte elolvadt. Frank nagyon titokzatos volt és meglepetésről írt, amiről Gerardnak fogalma sem volt, mit takar. Általában nem kedvelte a meglepetéseket, az ilyesmi negatív szóként élt a tudatában, a zaklatással és erőszakkal teli középiskolai évek miatt. Persze, Frank meglepetése bizonyára kellemes, Gerard kíváncsian várta, hogy másnap fény derüljön rá. És amire ennél is jobban vágyott, az igazi boldogság, Frank a társasága volt.
Gerard ült egy darabig a sorokat kérdőn bámulva, többször átolvasva, majd visszaírt Frank-nek.
Szia Frankie! Ez nagyszerű hír, nagyon örülök! Én is izgatott vagyok a meglepetés miatt. És azért is, hogy láthatlak. Te is hiányzol. Nagyon. Legyen szép estéd.
Elküldte az üzenetet, aztán előkereste a világegyetem rajzát, amin az elmúlt hetekben a szabadidejében dolgozott. Nem mondhatta el, hogy úgy haladt vele, ahogy szerette volna, sokszor a Frank-ről való ábrándozás a rajzolás útjába állt. Gondterhelten nézte a fehér papírlapot és a színek, alakzatok kusza együttesét, amik lassan álltak össze egy képpé. Nem volt egyszerű a dolga és Gerard néha azt érezte, sohasem lesz olyan, mint kellene. De nem adhatta fel csak úgy! Meg kellett alkotnia a tökéleteset, életet kellett rajzolnia a képre. Ez volt az ő feladata.
*****
Gerard az órára nézett és elöntötte a félelemmel társult izgalom. Indulnia kellett, hogy időben odaérjen a Frank-el megbeszélt találkozóra. Sietve elpakolta a rajzeszközeit, a bolygókat ábrázoló képet a fiókjába tette, lekapcsolta az asztali lámpát, majd magára kapta a kabátját. Nagy sóhajokkal, de legyűrte valamennyire a heves szívdobogását. Felgyalogolt az alagsor lépcsőin. Szívében várakozó riadtság volt, a fejében zűr-zavar, de el kellett hallgattatnia a hangokat. Fent azonban mellbevágó felfedezésben volt része. Gerard nem jutott szóhoz, minden épkézláb gondolata semmibe foszlott, mert édesanyja karbatett kezekkel és letagadhatatlan mosollyal az arcán állt a nappali közepén.
- Anya, nem hallottam, hogy itt vagy…- dadogta Gerard és teljesen elfehéredett, ahogy realizálta, hogy anyja hamarabb hazaérkezett a vártnál.
- Csak nem készülsz valahova? – érdeklődött a nő szelíden. Gerard teljesen elhűlt. Az agya azt diktálta, hogy ne hazudjon, hogy édesanyjának joga van az őszinteséghez, de hogyan mondhatta volna meg az igazat?
- Sétálni…- mondta alig hallhatóan, elkerülve Donna tekintetét, aki természetes anyai kíváncsiságával válaszokra várt. És nem győzte meg Gerard előbb sápadt, majd tűzpiros arca, lázasan fénylő szemei és zavarodottsága.
- Értem. És hogy hívják a lányt?- nevetett fel.
Gerard a padlót pásztázta.
- Milyen lányt?
A hangja rekedt volt és bizonytalan. Legszívesebben mindent bevallott volna anyjának. Donnának tudnia kellett volna, Frank létezéséről, hiszen Elena halála óta, édesanyja próbálta meg pótolni a nagymamai gondoskodást is Gerard életében. Az apró kis gesztusok, mint a reggelire készített palacsinta, vagy a színes cetikre írt, pár szavas kedves üzenetek a konyhapulton felejtve, mind-mind sokat jelentettek Gerardnak és a feltétlen szeretetről árulkodtak, amit Donna mutatott felé. Ezért is kellett volna Gerardnak mesélnie, a hetek óta tartó, nem mindennapi kapcsolatáról Frank-el. Annyira szeretett volna áradozni Frank helyes arcáról, a varázslatos, szemeiről, mosolyáról, a vele töltött csodálatos percekről! Megmutathatta volna a fotóautomatában készült képeit, ahol együtt vannak. De csak állt ott, küszködve a bénultságával.
- Hát, akivel sétálgatni fogtok! Drágám, az anyád vagyok! Ki ismerne jobban nálam? Kiszúrtam, hogy mostanában mintha később érnél haza a munkából, na meg látom, hogy jelenleg is milyen zavarban vagy!
- Anya…- kezdett volna magyarázkodni Gerard, de Donna meg sem várva a reakcióját, odament hozzá és váratlanul átölelte. Parfümje megnyugtató ködként burkolta be Gerardot. A fiú sután viszonozta az ölelést, tenyere végighúzódott édesanyja élénkszőke haján és a vállain, majd csak hallgatott rohanó szívvel. Donna értette a csendjét.
- Rendben Gerard, ne beszélj, ha nem akarsz. Csak tudd, hogy nagyon boldoggá teszel és büszke vagyok rád! Bár, azt hittem, azzal a somerdale-i kislánnyal szeretnél randevúzni.- jegyezte meg a nő, mire Gerard hevesen megrázta a fejét.
- Lindsey egy barátom!

Valójában Gerard ebben nem volt olyan biztos, azóta nem írt a lánynak, hogy ott hagyta a pláza egyik kávézójában, mikor kiderült, hogy szülei eladták a nagymamája házát. Szégyellte magát az akkori viselkedése miatt, és nem mert vele kapcsolatba lépni. Úgy gondolta, Lindsey megharagudott rá.
- Pedig igazán csinos. – mondta Donna.
- Barátok vagyunk!
Gerard tagadása olyan vehemensre sikerült, hogy Donna ijedten megsimogatta fia vállát és kibontakozott az ölelésből.
- Persze értem. Végülis, a személye mellékes, nekünk csak az a fontos, hogy boldoggá tegyen téged! Annyi kérdésem lenne, de nem faggatlak, ha túl korainak tartod még.- Donna arcán egy kis csalódás volt látható, várta, hogy Gerard ezt megcáfolja, de végül elfogadta a fia hallgatagságát. Így telt el néhány másodperc, amit Gerard tört meg.
- Most megyek.- indult a kijárat felé. Nehéz volt a szíve, mert mind Frank, mind Donna megérdemelte volna a valóságot. De nem volt képes anyját beavatni, ő egy lányt képzelt mellé, ahogyan az apja és Mikey is.  
- Ugye, azért elhozod majd bemutatni nekünk, ha komollyá válik ez köztetek?- érdeklődött Donna.
Gerard belátta, hogy nem tagadhatja a nő előtt, hogy van valaki az életében. Fájdalmasan felsóhajtott.
- Igen. De kérlek, apának és Mikey-nak ne mondj még semmit!
Donna csodálkozva vont vállat.
- Ahogy akarod.
Gerard bólintott.
- Köszönöm anya. Szeretlek. – a szeme egy pillanatra elhomályosult. Édesanyja annyira bízott benne, támogatta, cserébe ő csak ostobán titkolózott.
- Én is szeretlek, kisfiam. – szólt még utána a nő és vidám arckifejezése követte Gerardot, amint kinyitja az ajtót és elhagyja a házat. Gerardnak jó volt, hogy némi örömet szerzett édesanyjának, de elszomorította, hogy Donna nem tudhatja mi az igazság. A fiú bánatosan és lassan sétált végig az udvaron, olykor hátranézve. Még látta, ahogy anyja a konyhában tesz-vesz és bizonyára elégedett, hiszen egy nagy álma vált valóra. Gerardot viszont a keserűség árasztotta el belül, ahogy az utcára lépett, elhagyva azt a hazugságlavinát, amit elindított.

*****
Frank komolyan vette a titoktartás fogalmát és szó szerint rejtélyes volt. Semmit sem árult el Gerardnak, arról a sejtelmes meglepetésről, amit előző nap említett. Csak megfejthetetlenül mosolygott. Ámulatba ejtő, barna szemeinek fénye elszédítette Gerardot, akinek semmi tippje nem volt, merre mennek, miután a kocsi elindult a pláza parkolójából. A szokásos utcák, házak, elmaradoztak és végigautóztak a városon. Gerardnak még mindig lelkiismeretfurdalása volt, amiért nem mondta meg az anyjának az igazat, de látta Frank lelkesedését és figyelte, ahogy olykor-olykor rápillant, mintha szeretné kitalálni, mi járhat a fejében. Nem akarta tehát lelombozni levertséggel és a kíváncsiság is hatalmába kerítette, ahogy a jármű ismeretlen helyeken suhant végig, eljutva egy erdővel szegélyezett, kevés lakóházzal övezett környékre. Ahogy egyre több lett a fa, úgy lett kevesebb az utcalámpa és úgy sötétedett be mind jobban, de Frank csak vezetett nyugodtan, látszólag ismerős volt neki a terep. Míg nem megállt bokrokkal és égbe nyúló, öreg fákkal körbevett kis ház előtt. Gerard még soha életében nem járt erre. Biztos volt benne, hogy bőven távol vannak Newarktól, nesztelenség volt és elhagyatottság, de nem nyugtalanítóan. Gerardnak ez a csend jólesett, a télre készülő, kopasz fák csoportja, emlékeztette azokra helyekre, amiket gyermekként sokat járt nagyapjával és öccsével.
- Hol vagyunk?- kérdezte.
- Isten hozott nálunk! – vigyorodott el erre a fiú.
Gerard megijedt.
- Nálatok?- kérdezett vissza elcsukló hangon.
- Igen, a házunkban. Az apám öröksége, amolyan nyaraló, ahová eljöttünk, ha már untuk Belleville-t. Akkor még nem találtam olyan jónak a családi vakációkat, de mióta elváltak, már értem és tudnám értékelni, kár hogy már alig járunk ide. – mesélte Frank, lehangoltsággal a hangjában. Gerard kicsit megnyugodott. Nem volt felkészülve, hogy találkozzon Frank édesanyjával. A nő egészen biztosan megismerné, hiszen nem is olyan régen feküdt a kórházban.
Nézte a fehér házat, a hangulatos, kicsiny udvart, ahol nyáron bizonyára dúsan zöldell a fű és virágok sokaságának színei varázsolnak meghittséget.
- Menjünk be!- ajánlotta Frank, mire Gerard feleszmélt, kiszállt a járműből és Frank után ment. Meleg és diszkrét lámpafény fogadta, ahogy beléptek a házba. Frank kibújt a kabátjából és felkapcsolt még pár villanyt, de Gerard látta, hogy ma már nem először van itt. Ő is levette a kabátját és csodálkozva szobrozott a nappaliban, ahol rend volt, a kandallóban tűz ropogott hívogatóan. Az asztalokra pohár és két palack üdítő volt pakolva.
- Foglalj helyet! – Frank leült az asztal egyik végén álló fotelbe, Gerard pedig kissé tartózkodóan, a kanapéra.
- Nagyon otthonos. – mondta meghatottan, mert annyi hasonlóságot talált a kis ház és nagymamája egykori somerdale-i otthona között. Itt is ugyanúgy nyíltak a helyiségek, barátságos volt a légkör, virágmintás függöny, terítők és tapéta, régi, családi bútorok, fotók a kandalló tetején, vázák és üvegdíszek. Épp, mint Elenánál. És ez szívszorító volt.
- Régen jobb volt itt minden, csak egy ideje már senki sem tekinti sajátjának ezt a helyet.  A szüleim annyira hanyagolják, mint a valamikori közös életük felemlegetését. Mióta apa beteg lett, jobbára csak anya jön havonta párszor, ellenőrizni. Tudtam, hol tartja a ház kulcsát, kölcsönvettem és már korán reggel itt voltam. Kitakarítottam, begyújtottam.  Mivel nem ihatsz alkoholt, így vásároltam üdítőt, két féle ízben, mert nem tudom, melyiket iszod szívesebben.– Frank kicsit zavarban volt, szeretett volna a jó vendéglátó szerepében feltűnni.
- Ezt mind miattam csináltad?- kérdezte meglepődve Gerard. Nagyra értékelte a fiú igyekezetét.
Frank bólogatott.
- Ki másért? Senki sem olyan fontos nekem, mint te. – és félszegen mosolygott. Gerard is zavarban volt, kezdett összeállni a kép a fejében, hogy Frank egyfajta ajándékként elhozta őt ide, hogy megmutassa ezt is, mint legutóbb gyerekkora lakhelyét. Megtisztelőnek gondolta, hogy Frank részleteket mutat az életéből. Bár ő is viszonozhatná ezt! De nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.
- Köszönöm, ez igazán nagyon kedves tőled, Frankie.
- Azt szeretném, ha megismernél mindent, ami velem kapcsolatos. Még akkor is, ha rémisztő. – tette még hozzá Frank. Gerardnak eszébe jutott a fiú, Berttel való barátsága. Hiába akarta száműzni a gondolatai közül, gyakran töprengett rajta. De nem akarta elrontani az együtt töltött estéjüket ezzel. Nézte, ahogy Frank üdítőt öntött a poharába és elé tolja.
- Mutassak valami igazán ijesztőt? – Frank nem várva Gerard feleletére, felállt a fotelből és a szoba másik sarkában lévő szekrényhez lépdelt, ahonnan egy nagyméretű, hosszú dobozt szedett elő. Mire Gerard megkérdezhette volna, mit rejt a fekete tároló, Frank máris kivette a tartalmát. Ami nem volt más, mint egy fegyver. Egy vadászpuska. Az álmélkodás hideg zuhanyként hatott rá. Frank közben visszaült a fotelbe és ölébe húzva, szakértő szemmel vizsgálgatta.
- Érdekelnek a fegyverek? – kérdezte Gerard, amint túltette magát a csodálkozásán.
- Nem igazán. A nagyapámé volt, aki az apámra hagyta. De apa nem lelkesedett a vadászatért, hála az égnek, mert én sem tudtam volna szórakozásból kioltani ártatlan állatok életét. Mi abban a jó?- elmélkedett Frank félhangosan.
- Meg van töltve? – érdeklődött Gerard.

 Frank megrántotta a vállát.
- Fogalmam sincs. Akarod, hogy ellenőrizzem, van e benne töltény?
Gerard nemet jelzett. Zsibbasztó és szürreális jelenet volt, ahogy Frank nézegette a puskát,  olyan veszélyesen kevés távolsággal, majdnem a saját testéhez nyomva.
- Mit gondolsz, félelmetes?- villant rá Frank elszánt tekintete, de Gerard maga sem tudta meghatározni, milyen érzések keringtek benne a puska láttán.
- Nem tudom…
- Megnézed közelebbről?
Gerard elképedt a kérdéstől.
- Jó. – végül felkelt a kanapéról és odament a fotel elé, ahol Frank volt. Leült a földre, Frank pedig ügyelve, hogy a csöve egyikük felé se mutasson, átadta neki a fegyvert. Gerard kicsit súlyosnak találta , de nem tudta, hogy ez a felelősség, vagy a félelem tömege volt e. Nem tagadta, reszketés suhant át rajta, ennyire közel még nem került fegyverhez. Náluk otthon sohasem volt ilyesmi. Feszélyezett levegővétel hagyta el az ajkát.
- Amikor még együtt éltek, anyát kiborította, hogy fegyver van a házunkban, és hogy egyszer megtalálom ezt a puskát, aztán tragédia lesz a vége, ezért addig veszekedett apával, míg ő kihozta ide, azóta szerintem el is felejtették, hogy itt van. Mellesleg jól áll a kezedben.– Frank le sem vette a szemeit Gerardról.
Gerard halványan elmosolyodott ezen. Inkább ügyetlennek gondolta, ahogy fogta a kezei között és nem merte jobban megsimítani. Túlságosan tiszteletet parancsoló volt. És magában hordozta a pusztítást.

- Kérdezhetek valamit? – hallotta meg ekkor Frank halk hangját.
Gerard Frank-re pillantott, aki elég határozatlan volt, mint aki nem tudja, feltegye e a kérdését.
- Persze. – mondta.
Frank még egy pillanatot vívódott, majd megszólalt.
- Szóval, mikor öngyilkosságon gondolkodtál, és eljutottál addig, hogy megteszed, sosem akartál mondjuk, fegyvert szerezni?
A kérdés visszavitte Gerardot azokba a fénytelen, alkoholba, halálvágyba elmerülő, ködös, lényeg nélküli napokba. Egyáltalán nem volt jó erre emlékeznie. Amikor a véget tűzte ki célul, azonnal szerette volna, át sem gondolta a lehetséges egyéb módokat, zaklatott volt és szomorú, a második öngyilkossági kísérleténél, pedig ittas is. De a fegyver valójában sohasem szerepelt az elképzeléseiben.
- Ahhoz nyúltam, ami elérhető volt. A penge a fürdőszobában, vagy a gyógyszereim az éjjeliszekrényben. – adott választ habozva.
- A kórházban az egyik beteg mesélte, hogy milyen volt, mikor egy barátja előtte lett öngyilkos. Az összes részletbe beavatott, és jót nevetett azon, milyen képet vágtam hozzá. Az öngyilkossághoz nagy bátorság kell. És bármilyen formájáról van is szó, mind rettenetes, de szerintem nincs annál rosszabb, mint annyira gyűlölni saját magunkat, hogy fegyvert szorítva a halántékunkhoz, lőni és egy mozdulattal bizarr festményt alkotni a falra a vérünkkel…
- Az öngyilkossághoz elkeseredettség és kilátástalanság kell. Nem hiszem, hogy merészség lenne. Mikor magam ellen fordultam, boldogtalan voltam és nagyon zavart, kietlen üresség volt a lelkemben, és zúgó gondolatok. Én csak már nem szerettem volna érezni és átélni semmit.- helyesbített Gerard.

A gyomra kellemetlenül fájni kezdett, a szíve összefacsarodott, ahogy azok az érzések és emlékek visszatértek. Vér és gyötrődés, keserű pirulák, kórház, vizsgálatok, diagnózisok, magárahagyatottság, a szülei haragja és értetlen kétségbeesése.
Csüggedt némaság volt a válasz Frank részéről, majd a fiú észbekapott
- Látod, milyen ostoba vagyok! Azt mondtam neked a planetáriumban töltött estén, hogy nem szeretném, ha a halálra gondolnál. És éppen én hozom fel a témát. Úgy sajnálom, bocsáss meg! – szabadkozott kedveszegetten.  
- Nem haragszom, kérdezz nyugodtan. -  Gerard bármilyen lélektépő kérdést elviselt és szívesen megválaszolt volna Frank-nek. Tisztában volt azzal, hogy az önromboló cselekedetei után kérdések maradtak. Miért tette?  Miért nem más kiutat keresett? Mikor és mi siklott félre, hogy ezt a drasztikus ítélet meghozta? Mennyire gondolta komolyan? Nem csak figyelemre vágyott? Ezeket már feltették a szakemberek és a saját családtagjai is. Vonakodva, de akkor is felelt, Frank-nek pedig akármit megtett volna.
- Nem! Ne beszéljünk többet erről!- Frank elvette tőle, a kezei között nyugvó puskát. Elismerően biccentett, ahogy visszahelyezte a dobozba.
- Nem aggódtál, hogy esetleg meg van töltve a fegyver és elsül?
- Bíztam benned, Frank! – vágta rá Gerard.

Frank talán más válaszra számított.
- Te aztán nem félsz semmitől...
- Mindentől félek! Részben azért akartam öngyilkos lenni.- tiltakozott Gerard, mert nem akarta, hogy Frank hősiesnek, vagy bevállalósnak tartsa, hiszen nyilvánvalóan nem volt az.

Felállt és Frank-hez sétált. A fiú egy másodpercet sem várva, magához húzta és átölelte. Gerard együttérzést látott rajta.
- Istenem! Én is féltem! Egész életemben! Feleslegesnek és hasznavehetetlennek éreztem magam. Magányos voltam. A létezés feladta a leckét. Aztán jöttél te, mint elérhetetlen álom, amiről még most is nehezen hiszem, hogy teljesült. Ennél nagyobb ajándék nincs! Itt vagyunk egymásnak! És akármilyen valóságon túli, nincs ennél nagyszerűbb! – az arca komolyságot sugárzott és rendíthetetlenséget.  
Gerard elveszett Frank szoros, ölelésében. A karjai között mindent elbíró szeretetet érzett. És azt, hogy ha Frank-el lehet, lecsillapodik az összes kétely a szívében.

*****
Valamivel később, a nyaraló konyhájában voltak. Itt ültek le és kezdtek beszélgetni, miután Frank megmutatta a ház többi részét, a két hálószobát, a fürdőt, a hátsó kertet. Gerard örömmel vette tudomásul, ahogy Frank elmesélte, édesanyja régebben milyen odafigyeléssel ültetett konyhakerti növényeket a kertbe. Ez a nagymamáját idézte fel.
- Nem vagy éhes? Szólj, ha ennél valamit. Főzni nem nagyon tudok, de majd felbontok pár konzervet. – Frank az asztalra halmozott, kör alakú dobozokra nézett, átolvasva, melyik milyen ételt rejt.
- Köszönöm, nem vagyok éhes. – Gerard megmosolyogta, ahogy Frank mindenáron kedveskedni akart neki.
- Akkor készíthetek kávét…-  ötletelt tovább Frank.
Gerardnak jól esett volna egy csészével, de Dr. Reid letiltotta róla még a pszichiátrián, így a kórházi tartózkodása óta nem kávézott.
- Nem ihatok kávét. – sajnálkozott.
Pedig kíváncsi lett volna Frank kávéjának az ízére. Ennél jobban már csak Frank csókja érdekelte. Amióta a kis konyhában ültek, kínozta a vágy iránta. Rá akarta nyomni a száját Frank ajkára, érezni a nyelvét, ahogy az ő nyelvéhez csúszik, a testét a saját testéhez szorítani. Simogatni akarta Frank haját, és tetoválásokkal borított bőrét, hallani szerette volna a sóhajait és nyögései hangját. Ahogy ezek a sóvárgással és szenvedéllyel túlfűtött gondolatok átjárták, az arca máris izzópiros lett és kilelte a hideg, a férfiassága keménnyé vált. De akárhogy epekedett, túlzott félénksége miatt, nem volt mersze megtenni az első lépést.
Frank tétován nézett rá.
- Itt maradsz velem éjszakára?- kérdezte reménykedve.
Gerard nem készült erre, nem is említette anyjának, hogy egész éjjelre kimaradna, nem akarta apja haragját újból kivívni, de náluk már este tizenegy óra után többnyire mindenki alszik, így remélte, hogy talán észre sem veszik, ha csak hajnalban ér haza. Most nem akart előre, a lehetséges következményeken szorongani.
- Ha szeretnéd, igen. – mosolyodott el.
- Nagyon boldoggá tennél vele! – és Frank, hogy szavainak nyomatékot adjon, áthajolt az asztal felett és szájon csókolta a meglepett Gerardot. Nem is volt ez igazi csók, egyrészt a fura testhelyzetük miatt, másrészt a konzervek előttük lévő tornya útjukat állta, de Gerardnak ez is elég volt, hogy a benne lángoló tűz, tovább terjedjen. Szíve felgyorsult és megizzadt homloka. Szomjasan tapadt Frank szájára. Keservesen felnyögött, mert Frank ajkai éppen csak, hogy súrolták az ő ajkát. A konzervek hangos zörgéssel gurultak szét az asztalon. De a lárma nem zavarta őket. Frank megkerülte az asztalt és most már egészen ott volt Gerard előtt, aki felállt a székből, így akadály nélkül tudták csókolni egymást. Frank nem vesztegette az idejét, nyelve türelmetlenül merült el Gerard szájában és zihálva vonta ölelésébe.
- Akarlak…- suttogta, ahogy egy kis időre szétvált a szájuk. Gerard érezte, hogy Frank mennyire reszket. Az ajka felett verítékcseppek ragyogtak és ugyanolyan, vakító, idegen szikrák jelentek meg a szemeiben, mint amiket a fiú apjának a házában tett látogatásakor tapaszalt.

Gerard perzselőnek érezte a levegőt a tüdejében, a gyomra ugrott egyet, a gerincén végigfutott a forróság, ahogy Frank szavait realizálta a láztól ködös gondolatain át.
Frank egy szó nélkül indult el a konyha szomszédságában lévő szobába, Gerard remegve ment utána, a vágyakozás és a félelem keveredett össze benne, de nem mondott ellent, akárhová követte volna Frank-et. A világ végére is.
Az aprócska, félhomályos szobában kevés volt a bútor. Csak egy ágy, éjjeliszekrény és néhány családi ereklyékkel felékesített polc. Az ablakokon elhúzott függönyök. A levegő itt valamivel hűvösebb volt, de Gerard nem igazán fázott, mert az elmúlt percek tűzforróvá tették kívül és belül.

Frank elkezdte lehúzni magáról a pulóvert és a pólót. Gerard szaporán dobogó szívvel és elszorult, kiszáradt torokkal nézte, ahogy a szürkületben, szinte világít a fehérsége. Csak a színes tetoválások mintái ütöttek el a fakóságtól. Könnyek gyűltek a szemébe, mikor meglátta Frank mellkasánál a remény feliratot tetoválva. Frank teste sokkal gyönyörűbb volt, mint azt valaha el tudta képzelni. Gerard ágyéka nagyot dobbant a felkavaró látványtól.
Frank észrevette Gerard tekintetét, ami zavarba is ejtette. Úgy tűnt, nincs tisztában azzal, Gerard mit gondol róla. Suta mosoly játszott az arcán és a félelmet ő sem tagadhatta volna le.
- Ugye te is akarsz engem?
A kérdése kicsit kétségbeesetten csengett.
- Akarlak!- Gerard csak ennyit bírt mondani és hagyta, hogy Frank az ágyra húzza. Az ágy belenyugvóan nyikordult, a takaró anyaga jéghideg volt. Gerard szemei felpattantak, majd újra lecsukódtak, ahogy Frank ismét megcsókolta, mélyen és szinte kínzóan. Gerard úgy érezte, a Frank szájában lévő karika, belevésődött az ő ajkába, fájt, de akkor is akarta még, mert sohasem kaphatott eleget Frank csókjából. Szédülés vette hatalma alá, és tehetetlenül kapkodta a levegőt, ahogy Frank meleg tenyere finoman bejárta a hátát, végigfutott a nyakán és beletúrt a hajába, majd az arcát simogatta. Ő is megérintette Frank-et. De csak óvatosan, mert még mindig nagyon törékenynek tartotta. Frank bőre puha és nyirkos volt, ahogy az ujjait végighúzta a gerincén és egy hirtelen mozdulattal eljutott a hasáig. Alig ért hozzá, de Frank összerezdült és élesen felnyögött. Kezeivel még jobban átölelte őt és csípőjét váratlanul Gerardnak nyomta. Kőkemény volt a férfiassága. Pont olyan, amilyen Gerardnak. Egyszerre sóhajtottak fel és Gerard csak Frank meleg lélegzetvételét érezte a nyakán, majd ugyanott, Frank csókjait és a nyelvét, ami végigsiklott az ő izzadtságtól sós bőrén. A hideg járta át és az erőtlenség. Amit a fiú tett vele, attól összetört, darabokra hullott minden gondolata és csak sóhajtozta Frank nevét.
- Levehetem a ruhádat? - Frank nedves ajka megállt Gerard pulóvere szegélyénél. Gerard szemérmesen pillantott rá. Frank lenne az első, aki felnőttként, teljesen meztelenül fogja látni. Mindig is szégyellős volt, az iskolai zaklatások és a kevés önbizalma miatt, jobb szerette elrejteni a testét, de most tudta, hogy nem visszakozhat.
- Előttem nincs mit szégyellned! Te is látsz most így engem, pedig sápadt vagyok és vézna, de mindez nem érdekel, mert előtted nincs semmi, amit rejtegetni akarok. - bizonygatta Frank és bátorítóan elmosolyodott.

Gerard beleegyezően és torkába felugró szívvel figyelte, ahogy Frank reszkető kezekkel húzta le a pulóvere cipzárját, a tekintete elhomályosult. Mikor a pulóver a földre került, Frank Gerard pólója után nyúlt és kibújtatta belőle.
- Szép vagy és hibátlan! – mondta vágytól elrekedt hangon miután nem is titkolva, alaposan végignézett Gerardon. Szemei minden centimétert megnéztek, már-már zavarba ejtően. Frank megcsókolta, majd ajkai a nyakára, onnan pedig a mellkasára vándoroltak, amitől Gerard megdöbbent nyögéseknek ható hangokat hallatott. Frank nyelve vékony, nyálas csíkot húzott a mellkasától a hasáig, egészen a nadrágja vonaláig. És Gerard csak megrökönyödve, szaporán lélegezve nézte ezt, ujjai belesüllyedtek Frank selymes hajába.
- Veled akarok lenni, Gerard! – suttogott Frank, miközben kigombolta a nadrágját, a keze hideg volt, a mozdulatai gyakorlatlanok, de odaadással, szeretettel átitatottak. Ez annyira új volt Gerardnak, nem volt hozzászokva, alig kapott levegőt az idegességtől, az arca nagyon lángolt. Úgy érezte, sok-sok másodperc vonult el felettük, míg a gombok és a cipzár engedelmeskedtek és felfedték Frank előtt, egyértelmű izgatottságát. Gerardban még mindig a szégyenkezés munkálkodott. De a vágyakozását nem tudta volna letagadni, Frank érintései, szavai, állandóan hatással voltak rá, még akkor is, ha Gerard csak rágondolt az alagsori magányában. De most hogy itt volt vele és a tudat, hogy megtörténhet, ezer fokon égették teste minden pontját.
- Én vagyok a legszerencsésebb ember a földön, amiért veled lehetek.- mondta Frank és újra megcsókolta Gerardot.
- Nem tudod, mit jelentesz nekem.- tette még hozzá lihegve, ahogy ajkuk, nyelvük elvált egymástól.
- Mindent! – mondta még, aztán újból összeolvadtak a csókban. Gerard csípője önkéntelenül is megmozdult és Frank ágyékéhoz nyomódott, aki ugyanúgy kezdett hangosabban nyögdécselni és kontrollálatlanabb hangokat kiadni.
- Nekem is sokat jelentesz, Frank. Az egész világot.- mondta ki akadozó levegővel, Frank megcsókolta a homlokát és Gerard nem látta, de úgy gondolta, biztosan elmosolyodik.
Gerard szeretett volna mondani ennél még többet, ami bemutatja összekavarodott lelkének szilánkjait, a káoszt, ahol egyetlen stabil pont, Frank.
Frank, aki visszahozta a sötétségből és a mélyből, és akinek annyi mindent köszönhet. De a szavak a fejében csak visszhangoztak, keringtek, kimondatlanul. A szédülése kezdett visszatérni és nem tudta befolyásolni a cselekedeteit. A szemei előtt összemosódott a kép, csak azt látta halványan, hogy Frank a saját nadrágjához nyúl és kikapcsolja a gombokat, és a ruhadarabot lehúzza magáról, majd a teste megint az övéhez feszül.
- Gerard…- hallotta, hogy Frank a nevét mondja, de beszéd helyett Gerard, csak nyögdécselni tudott.  Érezte vére rettentően gyors száguldását, és ahogy Frank még lejjebb húzza a nadrágját. Újból megpillantotta Frank tetoválásának kék tintáját, kicsit lentebb a halovány bőr és sötét szőr ötvözetét, majd a férfiasságát. Annyira szépnek találta a fiút, de ezt is csak egy lázas sóhajokkal tudta lereagálni.
- Gerard…
Óvó karok vették körbe, simogatásokat cirógatták az arcát, nyakát. Forró sóhajok levegője hevítette verítékes bőrét, Frank ajka érintette az ő ajkát finoman. Megmagyarázhatatlan volt, Frank-et ennyire közel tudni magához.
- Gerard…
Aztán a kötelék hirtelen megszakadt. A tébolyító, mind gyorsabbá váló ütem, amit egymáshoz préselődő ruhátlan ágyékuk diktált, egyszercsak megfagyott, mozdulatlan lett. Gerard nem tudta, mi történt, az ölelések sem voltak már körülötte, a saját szívverésén túl, csak Frank ijedt, reménytelen, hitetlenkedő pihegését hallotta.
- Én…annyira sajnálom…
Gerard ekkor észlelte, hogy a kőkemény érzet Frank irányából megszűnt. Csak a bőrük ragadt egymáshoz verítékben úszva. És a pillanatok súlytalanságára ráomlottak a realitás töredékei.
- Semmi baj!- mondta Gerard levegő után kapkodva és a karjaiba akarta zárni Frank-et, de ő felugrott az ágyról és gyorsan magára rángatta a térdénél lévő nadrágját, majd a földre hajított pólóját. Vibrált mindene a zaklatottságtól és kerülte Gerard tekintetét.
- De, szerintem rohadt nagy baj van, a francba is! – szitkozódott, felvette a cipőjét és kiviharzott a szobából, majd a házból is, mert Gerard fülét megütötte a bejárati ajtó erélyes csukódása.
Gerard nem tudta, mi lenne a helyes, a fiú után menni, vagy hagyni, hogy egyedül legyen. Fogalma sem volt mit kell tenni ilyen szituációban, azt sem teljesen fogta fel, mi történhetett, hiszen pár másodperccel ezelőtt még önfeledten és az izgalom legteljesebb fokán szálltak. Talán ő rontott el valamit? A kezdeti félénksége volt zavaró? Vagy a ruhátlansága? Túl hangos volt? Vagy nem csókolt jól? Gerardnak ennyi is elég volt, hogy az ő vágyát is átvegye az önmarcangolás. Összeszedte a ruháit, felöltözött és kiment az udvarra.
A fiú mindössze néhány méterre a háztól állt, egy kerti lámpás alatt és cigarettázott.
- Istenem, meg fogsz fázni. – szörnyedt el Gerard.
Frank nem vett fel kabátot, egy pólóban vacogott a novemberi éjszakában.
- Mintha számítana…-Frank csak dacosan rázta a fejét.
- Számít. – vágta rá Gerard.
Frank vállat vont, majd Gerard elé tolta a cigarettás dobozt.
- Gyújts rá! – ajánlotta egykedvűen.
Gerard sohasem dohányzott rendszeresen. Mikey-nak gyerekkorában asztmája volt, és egy-egy asztmás roham nagyon meg tudta rémiszteni az egész családot, ezért hát az apja is leszokott a dohányzásról, még mikor Mikey egész kicsi volt. Persze a középiskolában, mind Mikey, mind Gerard kipróbálták a cigarettát, sőt Mikey három kerek hónapig a zsebpénzéből vásárolta is, amin aztán megosztozott Gerard-al. Egy időben minden éjszakai italozásuk közben elszívtak pár szálat. De aztán Mikey fulladni kezdett, Gerard féltette és rábeszélte, hogy inkább hagyjon fel ezzel a szokással és természetesen ő sem szívott több cigarettát.
Azóta sem érzett késztetést, most viszont kivett egy szálat és a szájába tette. Frank pedig meggyújtotta az öngyújtójával. A füst maróan áramlott végig a légcsövén, köhögött is tőle az első slukkok után. Frank bámult rá és könnyesen csillogott a szeme.
- Ne haragudj rám Gerard. – kérte halkan.
- Dehogyis haragszom! Az én hibám, azt hiszem, ügyetlen vagyok még. – mentegetőzött Gerard.
- Tévedsz! Én szúrtam el…Ugyanaz történt, mint Jamia-val. Lefagytam, vagy tudom is én. Pedig azt hittem, többször nem fordul majd elő!– dünnyögte Frank kiábrándultan.
- A gyógyszer, amit szedek, hasonló mellékhatásokat produkál néha nálam is. – Gerard igyekezett lelket önteni Frank-be és megosztotta a tapasztalatát, de nem ért vele semmit. 
- De nekem nincs gyógyszerem, ami ezt váltaná ki. Valami gond viszont nyilvánvalóan van. – fújta ki a cigarettája füstjét.
- A testünk olykor cserben hagy minket. Ne vádold magad. – mondta Gerard, de Frank-et nem volt könnyű meggyőzni, csak csóválta a fejét felháborodva.
- Francba, Gerard! Pedig én vagyok a hibás! Mondatokkal, jelzőkkel nem lehet kifejezni, mit érzek irántad! Tettekkel meg nem tudom megmutatni. Ezek szerint. – sóhajtott fel, aztán eloltotta a cigarettát. Gerard elpirult szavaitól, de nem válaszolhatott, mert Frank letörten  megindult a ház felé. Mire Gerard is elszívta a cigarettáját és beért, Frank már pulóverbe felöltözve rendezkedett. Az asztalról lekerültek az üdítős palackok, a konzerveket is visszatette a szekrénybe.
- Máris megyünk?- Gerard lecövekelt a küszöbön.
- Igen, összepakolok és hazaviszlek. – válaszolta kedvetlenül Frank, aztán halk szavakkal káromkodott, mert az egyik szekrényajtó nehezen záródott.
- Nem alszunk itt?
Frank nagy szemeket meresztett Gerard kérdésére. Még a kezében lévő poharak is megálltak félúton a szekrény irányába.
- Azt akarod, hogy töltsük itt az éjszakát?
- Ha még szeretnéd.
Frank némán és csodálkozva bólogatott Gerard döntésén. De nem látszott öröm rajta, inkább csak beleegyezett, közben a sírás fojtogatta. Önmaga iránt táplált dühében, konokul összeszorította a száját és eltűnt a szobában. Gerard levette a kabátot magáról és mire a szobába ért, Frank már feküdt az éjszakai sötétségben. Az összes ruhája rajta volt és be is takarózott. Gerard kibújt a cipőjéből Frank mellé feküdt. A karjuk összeért és nézték a plafont. Frank közönyösséget színlelt, de Gerard tudta, hogy kegyetlen képzetek emésztik. Szeretett volna megnyugtatást adni számára, anélkül hogy felidegesíti, ezért remélve, hogy Frank nem utasítja el, ujjait a fiú kezére csúsztatta.
- Egy kudarc vagyok. - Frank még mindig felfelé bámult, de azonnal viszonozta Gerard kezdeményezését. Gerard szívéről, ettől mintha kövek estek volna le ettől.
- Ez nem igaz! – szólt közbe, Frank felé fordulva.
A fiú végre valahára, lopva ugyan, de ránézett. Gerard csak a szemeit látta, ahogy izzanak a sötétbe burkolt helyiségben.
- Nem tudom, hogy történhetett! Mikor ébren töltött óráim száz százalékában erről álmodoztam. Hogy a karjaimban tartalak!

- Kérlek, légy türelmes magadhoz! – bíztatta Gerard, de látta, hogy Frank-nek nem tud kellő okot adni a továbblépéshez, ez őt is elszomorította. Frank szkeptikus arckifejezéssel szegezte szemeit újfent a plafon irányába. Majd vett egy rezignált mély levegőt
- Oké, szerintem aludjunk.
Gerard bólintott.
- Rendben Frank. Jó éjt. És szeretlek.
Eléggé izgult, mert eredetileg nem így tervezte ezt a vallomást, de most ki kellett mondania. Már amúgy is fontolgatta egy ideje, hogy ezt Frank-el is tudassa. Szavai visszavonhatatlanul csengtek a szoba falai között.
Frank dermedten pillantott rá, ujjai még mindig Gerard ujjaira voltak kulcsolva.
- Szeretsz? Ennek ellenére is? – a légzése felgyorsult. Mintha nem hitte volna el a hallottakat. Gerard szerette volna látni az arcát, de az éjszaka adta feketeség megakadályozta ebben.
- Semmi nem változott, Frank. Szeretlek. És jó lenne, ha te is szeretnél!
Gerard csak erre vágyott, hogy megtudja, a másik mit érez iránta. A Frank-el való ismeretsége korántsem volt szokványos, így nem volt biztos semmiben. Csak a saját érzéseire támaszkodott és azok megingathatatlanul sziklaszilárdak voltak.

- Hiszen én is szeretlek! Az első pillanattól, ahogy megláttalak. A legjobb dolog vagy, amit valaha az utamba sodort a sors! Szeretlek, Gerard! És kívánlak, úgy hogy már fáj! Fáj, minden létező módon, ahogy csak fájhat!
Frank a sírással küzdött, ettől Gerard szemeit is ellepték a könnyek. Megölelte Frank-et, aki hálásan nyomta könnytől nedves arcát Gerard vállának.
- Szükségem van rád. – suttogott.
- Itt vagyok. – bizonygatta Gerard és Frank arcához nyúlva, letörölte az ott lévő, félig már felszáradt könnyeket. Bár nagyon örült annak, hogy az érzelmei életében először viszonzásra találtak, átérezte Frank őrlődését. Ez bánattal töltötte el, ugyanakkor erővel is felvértezte a szívét, hogy mindenben Frank mellett álljon, amiben csak tud.
A szerelem mérhetetlen erejével.

folytatása következik…