Kösz, jól vagyok és a karanténnak köszönhetően jut időm mindenre. Így az új D.lovers fejezetre is. Sokat törtem a fejemet, hogy ez e a megfelelő folytatás :/ nem is tudom...
Warning: angst, religious content, self-harm, darkness, depression, mental breakdown, dry humping, nightmares, satöbbi.
Our Lady of Sorrows:
Gerard akárhogy is hajtotta volna, rettenetesen lassan teltek a napok. A félelmük bizonytalan jövőjük miatt, mintha rászorult volna az idő kerekére, kínkeservesen hosszúvá téve a január óráit, perceit. Frank bár nem hagyott ki több munkanapot, de ha nem dolgozott, akkor az előtte álló kihallgatás miatt rettegett és Gerard hiába vígasztalta, hasztalan volt. A fiú csak az ítéletet várta, mint egy valódi gyilkos. De nem volt az, Gerard nem látta annak. Viszont azzal is tisztában volt, hogy hiába követett el Brett aljas dolgokat annak idején Frank ellen, akkor sem kellett volna a halálával végződnie a karácsony éjjelnek. Azt is tudta, hogy egyértelműen bűnrészes, hiszen ott volt és segített Frank-nek, Brett folyóba juttatásában. Tartott ő is a törvény haragjától, a börtöntől, de a saját életét is egyfajta fegyintézetnek gondolta sokszor, így félelme közel sem volt akkora méretű, mint Frank-nak, akinek minden egyes napját az alkohol, cigaretta, düh, hiábavaló lázadás és könnyek jellemezte, amiből úgy tűnt, lehetetlen visszahozni. Ezen csak súlyosbított, hogy Frank családja búcsúszertartást szervezett Brett-nek. Amire persze Frank-nek is a szüleivel kellett tartania. Frank fel volt háborodva ezen és mindenféle kifogásokon törte a fejét, hogyan tudná elkerülni az összejövetelt.
Nem akarok ott lenni, Gerard! Az az ember nem érdemli meg, hogy szánakozva, órákon át dícsérjük, mintha valaha valami normális dolgot is véghez vitt volna életében. Holott mindannyian tudjuk, hogy egy bűnöző volt, egy gyógyszer és alkoholfüggő semmirekellő! Egy beteg lelkű vadállat, aki örömet talált abban, ha más szenved...
Írta Frank a megemlékezés előtti este Gerardnak és betűiből megvetés áramlott Gerard felé.
Bárcsak segíthetnék! De nincs ötletem, hogyan mentsd ki magad.
Gerard tudta, hogy Frank-nek teljesen igaza van, de elfogytak a kifogások. Sorra átfontoltak minden eshetőséget, de egyik sem volt hihető. Gerard eleinte azt javasolta Frank-nak, hogy fogja a munkájára, de az édesanyja, aki szintén a kórház alkalmazottja volt, már jó előre szólt a geriátrián, hogy aznapra ne osszák be Frank-et. A betegség színlelése sem volt járható út. Frank-nek mennie kellett az eseményre.
Ha belegondolok, hogy ott ülök a gyászolók között, akik lesújtottak, keresik a miérteket, én pedig majd csak hallgatok, pedig nagyon is jól tudom, mi történt Brett-el. Hányingerem van saját magamtól! Nekik nem akartam fájdalmat okozni!
Vallotta be Frank.
Tudom Frank és úgy sajnálom, de Brett búcsúztatója nem tart örökké, csak pár óra. Kérlek légy erős!
Gerard szánalmasan közhelyesnek vélte magát, amiért nem tud többet nyújtani Frank-nek, de a világhálón, a betűk adta világban, csak a szavait tudta átadni a fiúnak. Bárcsak könnyíthetett volna Frank lelkén, hogy ne érezze ennyire bűnösnek magát a Brett-el történtek miatt. Érezte, hogy sokkal többet kellene tennie, Frank mellett lennie, ölelni, simogatni őt, csókokkal elhalmozni az arcát, a száját, de kegyetlenül szokásos, kötelezettségekkel megszórt hétköznap délelőtt volt, hamarosan indulnia kellett a plázába, Frank előtt pedig az esti búcsúztató tornyosult lebonthatatlan hegyként.
Nem ígérek semmit, de megpróbálom! Jelentkezem, ha vége ennek a rémálomnak, rendben?
Villantak fel a monitoron Frank sorai.
Várni fogom! Szeretlek!
Írta erre Gerard.
Én is szeretlek. Jobban, mint bármit, ezt soha ne felejtsd el!
Zárta le a beszélgetést Frank és kilépett a csevegőprogramból. Gerardnak máris hiányozni kezdett és aggódott érte, hogyan bírkózik meg az este nehézségeivel. Folyamatosan ez cikázott a fejében, miközben igyekezett tenni a dolgát, több-kevesebb sikerrel, de aznap valahogy a Frank körüli zaklatottság maga alá vonta és nem tudott kellően elmerülni a képregények varázsos, színes, kalandos hangulatában. Mr. Evans meg is jegyezte, mennyire szétszórt, ettől Gerard szégyellte magát. Kora délután, Mr. Evans nem volt már bent, Gerard egyre feszültebbé vált, menekült volna egyenesen Frank karjaiba, az idő lecövekelt egy helyben és ő csak tehetetlenül bámult kifelé a pult mögül a bevásárlóközpont folyosóira, ahol emberek sétáltak fel-alá gondtalanul.
Nagyon nehezen jött el a záróra, Gerard képtelen volt gondolkodni, annyira ideges volt, hogy többször is átszámolta a bevételt, és mindig más összeg jött ki. Nem bírt koncentrálni, fásultan könyökölt fel a pultra és sóhajtozott a pénztárgép felett. Ekkor megszólalt mellette az üzlet telefonkészüléke, aminek csörgésétől riadtan rezzent össze.
- Hallo, képregényüzlet. - kapta fel a telefonkagylót.
Zene és zaj hallatszott a vonal túloldaláról.
- Szia Gerard, itt Frank!
Gerard arca forró lett, a szíve máris sokszorosára gyorsult. Bár megadta Frank-nek az Elfelejtett bolygó elérhetőségét, a fiú még sohasem telefonált a boltba. Rossz előérzete lett ettől.
- Frank, de jó hogy hallom a hangodat! - mondta örömmel.
- Nekem is jó már, hogy beszélhetünk, azt hittem, nem is talállak itt az üzletben. Elég későre jár. - jegyezte meg Frank.
Gerard bánkódva kapott észbe, még mindig nem fejezte be a zárással kapcsolatos teendőket.
- Most összesíteném a napi bevételt, de nem megy valami jól. Mint ahogy az egész napom is kész zűr volt, csak te jártál a fejemben. - mesélte.
- Én is csak rád gondoltam, máshogy ki sem bírtam volna ezt az estét! És jó hogy már vége...- Frank sóhajtása Gerard szívéig hatolt.
- De hol vagy most? - kérdezte Gerard.
- A szertartás után említettem anyának, hogy kiszellőztetem a fejemet és hogy nem tudom, mikor jövök, de Brett anyját vigasztalták és szerintem észre sem vették, hogy eljöttem. Szóval most itt ülök az egyik helyi rock klubban, és iszogatok. Nincs kedvem semmihez sem és hiába van tele a hely, mégis nagyon egyedül érzem magam. Látni szeretnélek. Ide tudnál jönni?- érdeklődött Frank.
- Persze, hamarosan befejezem a zárást és megyek!- vágta rá Gerard határozottan.
Frank eddig bánattal teli hangja reménykedően felderült.
- Ez nagyon jó, köszönöm és várlak!
*****
Gerard felírta a klub címét, ahol Frank volt, majd erőt vett magán, hogy mielőbb befejezhesse a zárást és minél hamarabb odaérjen Frank-hez. Jéghideg, január végi kora éjszaka volt, hamar fázni kezdett, ahogy átvágott a fél városon, hogy a papírra vésett szórakozóhelyhez érjen. Sokat kellett gyalogolnia, a környék jószerivel ismeretlen volt, ritkán vitte erre az útja és még sosem járt abban a klubban, ahol Frank várt rá. De bizonyosan népszerű lehetett, mert már távolról hallotta a zenét kiáramlani, látta a fényes neonokat, az épület előtt csoportosuló embereket, akik önfeledten nevettek, szívták a cigarettát, ittak és beszélgettek. Gerard bizonytalanul torpant meg és átfagyott kezeit kabátja zsebébe süllyesztve azt találgatta, merre lehet a bejárat és vajon mennyire lesz nehéz rátalálnia Frank-re.
- Gerard, Gerard! Ezt nem hiszem el, tényleg te vagy az?- hallott ekkor egy meglepett hangot tőle nem messze. Nevének hallatán döbbenten fordult a vidám kiabálás irányába és ajkára dermedt a szó, melegség áramlott végig a gerincén, a mellkasa irányába, mert Lindsey tartott felé hatalmas, de hitetlenkedő mosollyal.
- Istenem, őrület, hogy összefutottunk! - a lány, amint odaért, szinte Gerard nyakába ugrott. Sötét színű haja Gerard arcába zúdult, karjai szorosan fogták körül Gerardot, aki jóval félszegebben viszonozta az ölelést.
- Szia Lindsey!- dadogta még mindig csodálkozva.
- Te jó ég, milyen régen láttalak! - Lindsey boldogan elhajolt kissé Gerardtól, de a köztük lévő közelséget nem szüntette meg. A lány ugyanolyan volt, mint mikor Gerard legutoljára látta. Fekete kabátot viselt, fekete rövidszoknyát és bakancsot, a parfümje édes volt, a haja a szokásos módon kétfelé tűzve, a sminkje és a szemei boldog fénye is ugyanaz volt. És Gerard számára még mindig egy fontos pillanatképet jelentett Somerdale-ből.
- Igen, régen...- ingatta a fejét összeszorult torokkal, zavartan elpirulva.
- És minden rendben veled?- tudakolta a lány kiváncsian és szemei fel-alá jártam Gerard arcán.
Gerard biccentett és ahogy nézte Lindsey felhőtlenségét, felkavarodott a lelke.
- Persze. És te hogy vagy? Már ide is költöztél, Newarkba?- Gerard úgy emlékezett, Lindsey az érettségije után tervezte, hogy új életet kezd a nagyvárosban.
- Nem, még Somerdale-ben lakom! De minden nappal egyre nehezebb ott élni. Ahogy közeledik a költözésem napja, mintha valami súly telepedne az időre, egyszerűen nem halad. Te éreztél már ilyet, vagy csak én őrültem meg? - nevetgélt Lindsey.
De Gerard értette, amit a lány mondani akart.
- Ezek szerintem természetes érzések, ha ennyire vársz valamit és nem vagy őrült.- mosolyodott el egy másodpercre.
Lindsey viszonozta a mosolyt.
- Örülök, hogy így véled, mert nem akarnék egy dilis somerdale-i liba lenni számodra!
Gerard sosem képzelt ilyeneket Lindsey-ről. Vidámnak és jószívűnek ismerte meg. Sok mindenért hálás volt neki, mert hol személyesen, hol az interneten írt pár soron keresztül, de a létének egy kis részlete volt.
- Semmi ilyesmit nem gondolok. - tiltakozott elvörösödve.
Lindsey megkönnyebbülve nézett rá egy darabig.
- Akkor jó, elszomorítana, ha ez lenne a véleményed. Amúgy Dave testvérének a születésnapját ünnepeljük itt, barátokkal. Én javasoltam, hogy jöjjünk bulizni Newarkba. De már sokat ittak és kezdenek unalmasak lenni. Szóval kijöttem kicsit, hisz a friss levegő nem árt meg, és azt kell mondjam, ez a szerencsenapom, mert tessék...beléd botlom! Ha nincs terved ma estére, csatlakozhatnál hozzám. Tudom, mit gondolsz Newarkról, de nekem mégis ez a legklasszabb város, amit ismerek. Érdekesek a fények, a nyüzsgés, az emberek...Egészen pontosan egy ember...- Lindsey tekintete ábrándosan csillogóvá vált. Gerard nem tudta mire vélni Lindsey viselkedését, de apró reszketések futottak át rajta, és fura szikrák éledeztek a gyomrában, ahogy a lány hozzásimult.
- Jó is, hogy így összetalálkoztunk, mert van pár dolog, amit még sosem említettem neked, pedig kellett volna. - jelentette ki a lány bizonytalan hallgatást követően.
- Csakugyan? - kérdezte megilletődöttséggel Gerard.
- Hé, ne ijedj meg, bár helyes vagy, így is! És akkor is, mikor elpirulsz. Vagy mikor szomorú, megtört, vagy elkeseredett vagy. Elena néninek igaza volt, mikor annak idején rólad mesélt, az ő nem hétköznapi, különleges unokájáról. Mert tényleg az vagy, sőt...
- Lindsey, én nem vagyok különleges...- Gerard zavarba jött Lindsey kedves szavaitól, mert meg sem érdemelte azokat. A szeme könnybe lábadt, ahogy nagymamája emléke felszínre tört. Elena képtelen volt őt elfogulatlanul megítélni és mindig a legjobbat látta meg benne, akkor is mikor ő az öngyilkos cselekedetek, a gyógyszer, vagy épp az alkohol mélységében volt.
Gerard akkor vette észre, hogy a lány karjai ismét ráfonódtak. Tudta, hogy be kellene mennie a klubba, Frank-et keresni és most meg kellene szólalnia, de nem ment neki.
- Megtennéd, hogy megölelsz? Úgy fázom...- szólalt meg hirtelen helyette Lindsey.
Gerard erre nem számított, ajkát alig hallható, sokktól rekedt sóhaj hagyta el, az arca tűzben égett, homlokán izzadtság jelent meg, pedig nagyon hideg volt az éjszaka. Gerard sosem került még ilyen helyzetbe, de engedelmesen tette, amit a lány akart, sután ugyan, de átölelte Lindsey-t. Ahogy tenyere végighúzódott a lány kabátjának szövetén, érezve a teste melegét, a levegő a tüdejében akadt.
- Jó érezni, hogy itt vagy mellettem. - vallotta be Lindsey.
Ahogy szemük is találkozott, Gerard realizálta a félreérthetetlenül kevés távolságot Lindsey és az ő arca között. Láthatta az aprólékosan elkészített sminkjét, szempilláinak hosszúságát, hajának játékos kanyarulatait, a forró érzés megsokszorozódott benne, a gondolatai cserben hagyták és csak bámult Lindsey-re, aki nem húzta az időt, ajka Gerard száját érintette és kezei a hátát simították. Gerardnak ellenkezni sem volt ideje, igaz a bénultsága ezt nem is tette lehetővé. A szíve szédítő ütemben rohant és félig lehunyt szemeibe beférkőzött az éjjeli égbolt sötétkék töménysége, vegyülve az utcalámpák fényeinek aranysárgájával. És meglepő módon, nagymamája fénylő mosolyának szikráival, elégedett bólogatásával. Gerardot elárasztotta a boldogság. Hetek óta nagyon vágyott Elena újbóli megjelenésére és megdöbbentette, hogy éppen ez a helyzet hozta elő ismét az általa imádott látomást. Azt akarta, hogy minél tovább tartson Elena jelenléte. Állt a lánnyal a karjai között, kimelegedve és elgyengülve. Lindsey csókja teljesen más volt, mint amikor Frank megcsókolta. A lány sokkal gyengédebben csinálta, ajka édeskés volt a likőrtől és gyümölcsízű rágógumitól, a nyelve simán csúszott Gerard ajkai közé, mint egy lassan hömpölygő folyam, viszont nem volt nyoma annak az izgatott felfűtöttségnek és hévnek, mint Frank esetében. Gerard felriadt a tudatra, hogy helytelen dolgot tesz, a fejében a hangok tiltották, ordítottak rá, válaszokat követelve, a teste hevesen reagált a csókra és Lindsey simogatásaira. Ettől a felismeréstől és a helyzettől felhőkölve hátrébb lépett fél lépést és nagyra nyitott szemmel meredt Lindsey-re, aki csüggedten kapott utána.
- Gerard...
- Bocsáss meg Lindsey, ügyetlen vagyok...- rázta meg a fejét Gerard.
- Inkább édes vagy! És remekül csinálod! Ennek már régen meg kellett volna történnie! Ha pedig Dave miatt aggódsz, felesleges, szakítani fogok vele. Még ma éjjel. Próbáltam megszeretni, de ő meg én, valahogy nagyon nem passzolunk. Már nem szeretném, hogy velem költözzön ide, nincs helye a jövőmben. Furcsa, én egész életemben csak Newark-ot hajszoltam és a nagyvárosi életet, ez volt a kitűzött cél számomra, amit mindenféleképpen el akartam érni. Saját magam miatt! De hónapokkal ezelőtt a dolgok megváltoztak! Most már miattad van minden, miattad akarok itt élni! - Lindsey szeretettel belekarolt Gerardba és a fejét álmodozva a fiú vállára hajtotta.
- Miattam?- kérdezett vissza Gerard ámulva, arca a falfehérből hirtelen váltott vissza pirossá, a szívverése nehezen csillapodott.
- És te soha észre se vetted. - mosolygott fejcsóválva Lindsey, ám a mosolya ebben a percben el is szertefoszlott, sőt kifejezetten felháborodott lett az arckifejezése, mert egy fiú torpant meg előttük kérdő tekintettel.
- Lindsey, már mindenhol kerestelek!
- A francba, Dave! Minek jöttél utánam? - Lindsey egy másodperc alatt távolabb húzódott Gerardtól és a dühtől villámlott a szeme.
- Csak úgy leléptél, hiányoltalak. - a fiú át akarta ölelni Lindsey-t, de az elutasítóan eltolta magától.
- Mondtam, hogy levegőzöm egyet, csak te el voltál foglalva a híres barátaiddal. Akik közül már egyik sem valami jó társaság, ugyanis mind részeg. - mérgelődött.
- Szerintem te is az vagy. - állapította meg a fiú.
- Higgy amit akarsz, nem érdekel! - rántotta meg a vállát fölényesen Lindsey.
- Látom, azért nem unatkoztál itt kint, ő mégis ki? - Dave gyanakodva sandított Gerard felé.
- Dave, ő itt Gerard...Gerard, ő itt Dave. Remélem, most már mindenki boldog!- válaszolt ingerülten Lindsey, mielőtt Gerard magától bemutatkozhatott volna.
- Várj...az a Gerard? Somerdale-ből?- Dave jelentőségteljesen Lindsey-re pillantott. Gerardnak fogalma sem volt, mit takarhatnak a szavai és Lindsey vajon mit mesélhetett róla.
- Igen, de már egy ideje visszaköltözött Newarkba, ezt is mondtam, de természetesen te akkor sem figyeltél. - bólintott kelletlenül Lindsey és látszott rajta, hogy terhére van az egész kínos szituáció.
Dave ezt nem érzékelte, barátságosan elmosolyodott és odalépve Gerardhoz, kezet rázott vele.
- Hello, Lindsey barátja vagyok és örülök, hogy megismerhetlek! Lindsey már sok mindent mondott rólad!
- Én is örülök. - Gerard meglepetten viszonozta a kézfogást.
Dave barna hajú, sportos fiatalember volt, kiegyensúlyozottnak és kedélyesnek tűnt. Gerard számára első látásra szimpatikus és bizonyosan rendezett hátterű, illett is Lindsey-hez, de a lány nem így vélhette, mert morcosan közbeszólt.
- Dave, beszélhetnénk négyszemközt?- és válaszra sem várva, a fiú karját megragadva, arrébb rángatta, a rock klub mellett lévő szűk sikátorhoz, ahol két szemeteskonténer között megállva, dühösen kérte számon.
- Mi ilyen fontos? - kérdezte a fiú.
- Nem unod még, hogy folyton ellenőrizgetsz?!- rontott neki Lindsey.
- Sehol sem találtalak, ezért kerestelek. Ne haragudj, hogy törődök veled!- csattant fel Dave is.
- Ez nem törődés, rám telepszel és minden percemről tudni akarsz! - vágott a szavába Lindsey.
- Nem értelek, eddig szeretted, hogy foglalkozom veled és a kedvedben járok. - pislogott értetlen arckifejezéssel Dave.
- De most már nyomasztóvá vált. - jelentette ki Lindsey.
- Rendben, adj tippet, mit tegyek ezentúl!- Dave és nyitottnak látszott a változtatásra.
Lindsey dacosan tette zsebre a kezeit.
- Adjak tippet? Jó, szerintem szakítanunk kellene. - dobta Dave elé a szavakat érzéketlenül.
Gerard aki hallotta a beszélgetést, fájdalmasan felsóhajtott.
- Csak viccelsz ugye? De miért akarnál szakítani? Jól megvagyunk... - kérdezett vissza Dave elhűlve.
Lindsey keserűen elmosolyodott.
- Részemről csak unaloműzés volt, hiszen tudod, milyen egyhangú az élet Somerdale-ben.
- De én szeretlek és azt állítottad, te is szeretsz!- állította Dave.
- Hát hazudtam. - Lindsey igyekezett lezárni a témát.
- Inkább most hazudsz! Eddig semmi gond nem volt, miért csinálod ezt? - Dave fel volt dúlva.
- Mert már nem akarok veled lenni és áltatni téged.- indokolta szűkszavúan Lindsey.
Dave nem volt megelégedve a válasszal.
- Remek! Akkor kivel akarsz lenni?
- Az most nem számít. - kerülte meg a nyílt feleletet hűvösen Lindsey.
- Jézusom, csak nem ezzel a Gerarddal? Te megőrültél, úgy néz ki, mint egy élőhalott! Komolyan rá van szükséged? Azért beszéltél róla állandóan, mert tetszik neked? - bökött megvetően Gerard irányába Dave.
- És ha igen? Semmi közöd hozzá! - vágott a fiú szavába Lindsey.
Gerard egyáltalán nem értette Lindsey kiszámíthatatlan, kusza döntését, amiről azt feltételezte, hogy nem is átgondolt. Elkeserítette, hogy a lány milyen makacsul kitart az álláspontja mellett, Dave pedig minden erejével igyekszik bizonyítani, hogy ne tegye ezt.
A fájdalom tüze Gerard torkát marta. Összezavarodott. Ő nem akarta a pusztítást magával hozni és kettéválasztani két embert. Nem bírta ezt tovább hallgatni és bámulni, hogy Lindsey őrültséget tesz és szétrombolja a stabil párkapcsolatát miatta.
Kihasználva, hogy Lindsey és Dave éppen emelkedettebb hangon vitatkoztak, a klub bejárata felé indult, bár tudta, hogy illetlenség köszönés nélkül távozni, de nem tudott volna belenézni Dave szemébe és Lindsey-t sem akarta megbántani. Bánatosan követte a széles ajtón beáramló sokaságot és rövidesen bent találta magát a tágas klubhelyiségben. A zene fülsértő volt számára, szinte a mellkasában lüktetett, a lámpák idegesítően szórták erős fényeiket, a levegő cigarettától volt gomolygóan nehéz és füstös. Mindenhol fiatalokat látott. Araszolva haladt mind bentebb, figyelve a falaknál álló, italozó, csevegő vendégeket, hátha megpillantja Frank-et, de elég reménytelennek látszott ez az elgondolás, a hely túlon-túl zsúfolt volt, néhány folyosót a vendégek áradata szinte elzárt, így jöbb ötlet híján, a bárpulthoz próbált eljutni. A klub leghátsó részében felállított nagyméretű, tükrökkel és színes égőkkel felszerelt pultnál is tömeg fogadta. Gerard megállt a pult egyik szélén és tekintete végigjárt az italukat kortyolgató embereken. A kabát már az első percekben kényelmetlenül rámelegedett, a hangzavartól zúgott a feje és fogalma sem volt, merre kereshetné a fiút, mikoris megpillantotta az egyik eldugott, kör alakú asztalkánál, egy sötét sarokban. Gerard szorongása valamelyest enyhült, fellélegzett, de a szíve rögtön fel is gyorsult, mikor meglátta Frank-et. Átpréselte magát egy előtte kialakult csoportosuláson és izgatottan odalépett Frank-hez.
- Szia Frankie! - köszönt, ahogy megállt az asztal előtt.
- Szia! Végre itt vagy! Gyere, ülj le! - Frank megviselt arcán kábult, üdvözlő mosoly jelent meg. Gerard látta, hogy több üres pohár és üveg is van körülötte. Frank gyönyörű volt, de most is holt sápadt, a haja izzadtságtól nyirkos homlokára tapadt. Vérpiros nyakkendőt viselt és ünnepi, fehér inget, aminek ujja fel volt gyűrve a könyökéig. Az asztalon lévő hamutartóban félig elszívott cigaretta füstölgött. Gerard leült Frank-el szemben és mellkasában vadul vergődő szívvel várta, hogy a másik megszólaljon, neki nem nagyon jöttek szavak a szájára, felkavarta a Lindsey-vel történt váratlan csók és Frank elszomorító, reményvesztett ittassága.
- Igyál. - Frank egy pohár italt tolt Gerard elé, de ő csak megrázta a fejét.
- Köszönöm most nem.
Frank vállat vont, aztán egy szuszra megitta az alkoholos italt.
- Borzasztó volt az egész családi megemlékezés! Brett anyja, meg a sok zokogó nagynéni, nagybácsi és más ismeretlenek, akik egymást túllicitálva bizonygatták, mennyire szerették Brett-et, ezt a szerintük remek fickót! Sztorikat és fényképeket rángattak elő, amiknek mind Brett volt a főszereplője. Aztán szánakoztak, hogy milyen tragikusan ért véget az élete. Mintha nem tudták volna előre. Brett örökké a rossz úton járt, ezzel tisztában volt mindenki, aki ismerte, predesztinálva volt számára, hogy nem békés körülmények között hal meg. Mégis úgy tettek, mintha meglepte volna őket, hogy a Passaic folyóban találtak rá. Apa meg elfelejtette, hogy annak idején, Brett mennyi szenvedés okozott neki, hányszor elverte, vagy ellopta a pénzét. Azt mondta, ha felépül a betegségéből, előkeríti azt a szemetet, aki megölte a mostohatestvérét. Csak kapkodtam a fejem és nem ismertem apámra. Ugyanolyan agresszív volt, mint gyerekkoromban, ha anyát, vagy engem bántott. De ami igazán pocsék volt, az az, hogy nem mondhattam el az igazat, hogy mit tett Brett jó pár évvel ezelőtt velem, én mit csináltam karácsonykor Brett-el és hogy miattam gyűlt most össze a család, hogy őt gyászoljuk. - hadarta el Frank zaklatottan.
Gerard megrendülve hallgatta a fiút.
- Istenem, Frank! Jó, hogy már vége a búcsúztatónak.
Frank újabb pohárral ivott az italból. A szemei lemondóan csillantak.
- Annak lehet, hogy vége, de a kihallgatás csak most következik. És érzem, hogy rosszat fog hozni. - sóhajtott.
- Nem tudhatod előre! Lehet, hogy ez csak egy ilyenkor szokásos eljárás. - vígasztalta Gerard Frank-et. A fiú hálatelten nézett rá.
- Nem tudom elégszer megköszönni, hogy mellettem vagy, csak miattad nem sötétült még el körülöttem minden.
- Nem is kell megköszönni, szeretetből teszem. Bár többet segíthetnék! -Gerard ott volt Frank mellett a lelke teljes egészével, de kevésnek érezte azt, amit nyújtani tud a számára.
- Mióta megismertelek segítesz és jobbá akarsz tenni. Csakhogy én már nem leszek jobb, lehet, hogy késő.- Frank ismét a szájához emelte az italospoharat.
Gerard tagadóan csóválta a fejét.
- Ez nem így van, Frankie!
Azt szerette volna, ha vele ellentétben Frank hisz a holnapban és ezért önmagát is képes volt meghazudtolni. De ekkor Frank újabb nehéz akadály létezését tárta fel előtte, amitől minden csak bonyolultabbnak látszott.
- A kórházban is összecsaptak a fejem felett a hullámok. Úgy néz ki, vizsgálat indul ellenem.
Gerard nem hitte el, amit hall, az ijedtség és a döbbenet, tengerként öntötte el.
- Miért nem mondtad eddig?- csak ennyit tudott kérdezni.
Frank érdektelenséget mutatva bámult maga elé.
- Mert nem volt száz százalék. A szokásos összesítésnél kiderült, hogy hiányzik pár gyógyszer. Többször átismételték a leltárt, de ugyanaz volt az eredmény...
- Biztos találnak magyarázatot arra, mi történt és hova lettek a gyógyszerek...
- Kedves tőled ez a megelőlegezett bizalom, de igazság szerint, én vagyok a felelős a gyógyszerek eltűnése miatt! - vágott közbe Frank és szégyenkezve kerülte Gerard tekintetét.
A fiút szíven ütötte, amit hallott Frank-től. Égni kezdett az arca.
- Miért tetted? - érdeklődött, még mindig nehezen felülkerekedve a csodálkozásán.
- Mert volt néhány család, akinek megígértem, hogy segítek. Azok a betegek számítottak rám. Olyan ostoba vagyok! Hiszen Bert is pont így bukott le! Most majd az igazgató elé küldenek és valószínűleg ki is rúgnak. Azt hittem, ugyanúgy nem veszik észre, ahogy eddig, de elhibáztam. - Frank a kezeibe temette az arcát.
Gerard alig észrevehetően megsimogatta Frank tetoválásoktól színes alkarját. Frank sohasem tudta elrejteni és háttérbe szorítani, mennyire nagyon önzetlen és jóságos.
- Ők követnek el hatalmas hibát, ha elbocsátják a világ legjobbszívű ápolóját.
Még ültek egy kicsit ott, iszogattak, bánkódtak és beszélgettek, vagy csak hallgattak. Gerard úgy vélte, minden olyan bizonytalan és megfogalmazhatatlan, a nehézségek nyílzáporként hullnak Frank irányába, és ő csak a benne élő tapasztalatlan, de vibrálóan tűzforró szerelemet és támogatást tudja Frank-be elültetni.
Mikor elfogytak az italok és ott létük okafogyottá változott, Frank javaslatára elhagyták a klubbot. Gerard nem is bánta, mert a folyamatos, fülsüketítő zenétől fejfájást kapott és úgy érezte az összes belső szerve folyékonnyá válik lassan. Nem látta Lindsey-t sehol sem, bánta is, hogy így alakult, szeretett volna rendesen búcsút venni tőle. De remélte, hogy végül mégiscsak Dave mellett maradt.
Ahogy a szórakozóhely moraja elhalt, komor, éjjeli csend borult rájuk. Némán ballagtak a jégbe fagyott utcákon. Gerard azt hitte, csak sétálnak, de miután Frank percekig célirányosan rótta az utat, megálltak egy külvárosi motel előtt.
- Mit keresünk itt? - kérdezte csodálkozva Gerard.
- Kivettem egy szobát éjjelre. A kórházi ügy és Brett búcsúztatója után nem akartam otthon, egyedül lenni. A kocsimat is itt parkoltam le, mielőtt a klubba mentem. - magyarázta, ahogy az utcáról nyíló, földszinti szobához mentek és Frank a kabátzsebéből elővette a szobakulcsát. Amint benyitottak, rendezett motelszoba tárult Gerard elé. Nagyméretű virágok díszelegtek a kissé megsárgult tapétán, ugyanilyen virágok voltak a szőnyegen és az ágyterítőn is. Az éjjeliszekrényen egy kislámpa pislákolt. Az ablak alá tolt asztalon, egy üvegvázában vörös rózsák voltak elhelyezve. Gerard összeszorult torokkal bámulta a friss virágokat, amiknek szirmán vízcseppek gyöngyöztek. Frank szó nélkül ledobta a kabátját az egyik székre, elhúzta a sötétítőket, majd felkattintotta az ajtó mögül nyíló, apró mosdóhelyiségben a villanyt. A csap felé szerelt neon fénye bántóan hasított bele Gerard szemébe és Frank is hunyorgott, de a vízcsaphoz hajolt és megmosta az arcát, aztán inge ujjába törölte és egy-két pillantást vetett magára a repedt tükörben. Marcangoló, végeláthatatlan csendesség következett, Gerard a szoba és a mosdó között szobrozva figyelte Frank-et és nagyon szerette volna tudni, mi játszódhat le a fejében.
- Ne haragudj, hogy nem szóltam előre a motelszoba miatt! De távol akartam lenni mindentől, egy semleges helyen, csak veled! - Frank tanácstalanul Gerardra nézett.
- Jó itt. - erősítette meg döntésében Gerard és ő is levette magáról a kabátot, majd leült az ágyra. Frank követte és ahogy helyet foglalt az ágyon, elővett két doboz sört az éjjeliszekrényből, de nem volt biztos a döntésében.
- Talán nem is kellene többet innom, ugye? - húzódott keserű mosolyra a szája és válaszra sem várva, ott hagyta az italt felbontatlanul, mint ahogy a cigarettáját sem gyújtotta meg, helyette lerúgta a cipőjét és végigfeküdt az ágyon. Gerard is így tett, azonnal, kérés nélkül mellé feküdt és karjaival átölelte. Frank hatalmasat sóhajtott, amikor az érintést megérezte magát.
- Jól vagy?- Gerard felkapta a fejét erre a fájdalommal átitatott sóhajra. Mintha Frank lelkéből szakadtak volna ki darabok. Baljós és ijesztő volt.
- Nem tudom. Néha fáj a tüdőm, súly van rajta, ami lenyom és küzdöm a levegőért. Jobb lenne, ha leállnék a dohányzással. Sőt, rá sem kellett volna szoknom és még annyi mindent másképp csinálhattam volna! Ha elég bátor vagyok, veled is hamarabb megismerkedem, hogy több időt tölthessünk együtt és több emléket szerezzünk!- mondta halkan Frank.
- Sok minden lehetett volna másképp, mindkettőnk életében, de az a fontos, hogy most itt vagyunk. Nagyon szeretlek Frank.- Gerardot a fiú testének melege fűtötte őt és megdobogtatta a szívét.
- Én is szeretlek! - vágta rá Frank fáradtan.
- Lesznek még közös emlékeink! - Gerard Frank felé hajolt és egy pillanatig elmélázott a fiú sápadtságának, zilált hajának és lényének megfoghatatlan kontrasztján, majd száját Frank ajkára nyomta. Frank halk nyögéssel, de lelkesen viszonozta a csókot. Az odaadó, türelmetlen, felhevült forrósága, amit Gerard mindig úgy szeretett, most is rabul ejtette. Pillanatok alatt izgatottság kelt életre benne, ahogy Frank levegővételei is hamar gyorsabbak lettek és beleszédült a csókba.
Gerard ajkuk és nyelvük mind erőteljesebb találkozása közben, finoman végigsimította Frank arcát. Ujjai átfutottak a fiú nyakán, körberajzolva a tetoválását, aztán a vállán, a ruhája anyagán át érezhető mellbimbójának körvonalain és lejjebb, a kissé még mindig vizes ingujjáig, majd tenyere Frank hasára került. A fiú bőre lázasan meleg és izzadtan nedves volt egyszerre. Reszkető sóhajt hallatott, ahogy Gerard simogatása egészen a nadrágja szegélyéig haladt.
- Szeretnéd? - kérdezte suttogva és félénken Gerard, ahogy szájuk elszakadt egymástól. Szíve fájdalmas izgalommal telve, nagyokat dobbant. Valószínűleg még sosem tette fel ezt a kérdést így Frank-nek.
Frank szemei vágyakozva lecsukódtak.
- Igen...- válaszolta ugyanolyan halkan.
Gerard szemérmesen maga elé mosolyogva, remegő kezekkel bontogatta Frank övcsatját, majd nadrágját. Csípője lüktetni kezdett a fájdalmas vágyakozástól, ahogy végül sikerrel járt és érintése Frank puha bőrére került, oda ahol az a gyönyörűen színes, művészi tetoválás volt, amire Gerard titokban folyton rácsodálkozott. Ujjait végighúzta a káprázatos mintákon, amiket csukott szemmel is fel tudott idézni magában, aztán a selymes szőrön, ami végigvezetett az ágyékáig. Keménységet, izgalmas pulzálást és pár csepp áttetsző nedvességet tapasztalt, ahogy lágy, de viszonylag határozott mozdulattal nyúlt Frank férfiasságához. Frank felnyögött és szorosan Gerardhoz préselődött. Háta Gerard mellkasához szorult, a csípőjük egy vonalba került. Gerard sóhajtva fúrta arcát Frank hajába. Újra érezte Frank illatát és ez olyan jó volt, a cigaretta, némi alkohol, izzadtság és tiszta ruha illat keveredett a kórházi fertőtlenítővel. Furcsa, a rettenetes kórházban töltött momentumok miatt, sosem hitte volna, hogy szeretheti ezt az illatot, de megtörtént.
Annyira kívánta Frank-et, részletesen végig akarta nézni a teste minden szegletét, eddig még fel nem fedezett, titkos dolgokat megpillantva, megérintve. Csókolni akarta mindenhol, az ajkán, az arcán, a verejtékes homlokán és összetartozásukat hirdető lilásvöröses nyomokkal megjelölni a nyakát, ahogy ő is ezt szerette volna Frank-től, hogy tegyen rá ilyen birtokló jeleket. Lélegzete nyugtalan lett, ahogy az agyát ellepték a fantáziák, amiket Frank idézett elő.
- Gerard...ez olyan jó...- hallotta meg Frank sóhajtásba fulladó szavait Gerard és borzongás szaladt végig a gerincén. Csak nyögéssel tudott felelni, a szavait ezek a hangok váltották fel, mozdulatai növekvő gyorsaságától. Szabad kezével olyan közel vonta magához Frank-et, hogy a csípője szinte belefúródott a másikba és ő is ugyanazt az őrjítő ütemet vette fel, mint a keze Frank érzékeny testrészén. Frank a nevét ismételgette szüntelen, aztán már csak érthetetlen nyögdécseléseket hallatott, csak úgy mint Gerard, akinek viselkedését szintén átalakította a szenvedély. De már nem érdekelte és nem szégyellte Frank előtt, hogy túl zajos, hogy mennyire le van izzadva, hogy vibrál mindene, a szeretettől vezérelt ösztönei vezették és csak azt akarta, hogy Frank-nek jó legyen, örömet akart neki okozni, ezzel is kimutatni, mit érez iránta.
Pár megismétlődő érintést követően, Frank heves zihálásokkal elért a csúcspontra. A teste merevvé vált másodpercekre, aztán elernyedt és csak kimerülten kapkodott a levegő után. Gerard, ahogy ezt érzékelte és ahogy a tenyerében lévő ragadós folyadék nagy cseppekben kibuggyant az ujjai között, érezni kezdte azt a forgószélszerű, visszafordíthatatlan erőt, ami elsodorja a beteljesülés irányába. Tett még néhány mozdulatot, majd hangos nyögésekkel, nehéz, gyors szívverésének és vérének dübörgő zajában elért az élvezet legfelsőbb lépcsőfokára, ami végigcikázott rajta és maga alá temette.
- Frank...- lehelte hitetlenkedve másodpercekkel később és felnyitotta a szemeit. A motelszoba sötét falai köszöntek vissza rá, ezért inkább Frank nyakához nyomta az arcát, beszívta az illatát. A levegőhiány, a reszketések és a megsemmisítő érzés lassan kavarogva tűntek el, a nadrágját és alsóneműjét nedvesség tette nyirkossá. A tény, hogy Frank jelenlététől, a gondolatától, de érintések nélkül jutott el az extázisba, eléggé zavarba ejtette Gerardot, pír kúszott fel az arcára és lángok gyúltak minden porcikájában. Még mindig erősen remegve ölelte magához Frank-et, aki elmosolyodva fordult feléje és csókolta meg a száját. Aztán csak feküdtek a fejükben kergetőző ezernyi gondolattal.
*****
Gerard arra ébredt, hogy Frank az ágy szélén ül és cigarettázva bámul az ablak felé.
- Nem tudsz aludni, Frankie? - érdeklődött és Frank-hez húzódva megsimogatta a combját.
Frank felelet helyett átadta a füstölgő cigarettát Gerardnak, aki beleszívott, majd kis köhögésekkel vissza adta.
Frank mélabúsan lepöckölte a cigaretta hamuját az ölében lévő hamutartóba.
- Imádkoznál értem, Gerard?- kérdezte ekkor Gerardra pillantva.
A kérés meglepően hangozott Gerardnak, másodpercekig döbbenten nézte Frank-et.
- Hát persze! Most szeretnéd ?- érdeklődött megilletődve. Felidéződött benne a templomi misék hangulata, amikre gyakran elkísérte nagymamáját
- Igen, most jó lenne.- Frank elnyomta a cigarettát és Gerard mellé feküdt. Mindketten a plafonra szegezték a szemüket. Elena sok imára megtanította Gerardot, aki hirtelen nem is tudta, melyik az, amire Frank-nek valóban szüksége lehet. De aztán felrémlett neki egy szép ima, amit a nő sokat mondott neki, így hát emellett döntött.
Megragadta Frank kezét, megszorította, majd ránézett aztán ismét a plafonra. Felidézte magában azt a verőfényes délelőttöt, amikor először hallotta nagymamájától az imádságot. Ott volt benne, felejthetetlenül, akárcsak az Elenával töltött megannyi nap.
- Jézus, feltámadásod világosság a népeknek, fény az embereknek! Hadd legyen életem is fény a sötétségben: szeressek ott, ahol gyűlölnek, megbocsássak, ahol sértegetnek, összekössek, ahol szakadás van, reményt ébresszek, ahol elkeserednek, vigasz legyek, ahol szenvednek, örömet vigyek, ahol szomorúak. Uram, add, hogy fény legyek a sötétségben! Ámen.
Gerard látta, hogy Frank szája szegletében tűnődő mosoly jelenik meg.
- Ez nagyon szép volt, Gerard. Köszönöm...- hálálkodott Frank.
- A nagymamámtól tanultam. - tette hozzá Gerard.
Frank szemében különös érzelmek örvénylettek.
- Fény a sötétségben...Add, hogy fény legyek a sötétségben...- ismételte el az imént hallottakat.
Szakadt az eső és villámlott, amikor Gerard Somerdale utcáin futott. A jéghideg esőcseppek percek alatt vizessé változtatták a haját és ruháját. Kifulladva állt meg Elena Sunset drive beli házánál.
- Nagymama! - kiáltott az épület felé, de hangját elnyelte az ítéletidő. Benyitott a kertkapun, aminek nyikorgása kísértetiesen fogadta. Tovább rohant a ház felé.
- Nagymama, merre vagy? - szólongatta Elenát rémülten, amikor belökte az épület ajtaját, de csak a legutóbbi látogatásakor tapasztalt felfordulást látta, téglákat, vödröket, szerszámokat a kietlen falak között. Kiszaladt a kertbe. Somerdale szürke egén viharfelhők úsztak át, szél tépte erőszakosan a fákat. Ilyen égiháborút nem tapasztalt még meg a kisvárosban töltött számtalan napja alatt, mintha felszínre tört volna a pokol. Megtorpant a rózsabokor mellett. Az eddig kitartó és egészséges növényeket a kíméletlen zivatar földig sújtotta, a virágok összezúzódva, kecses szirmukat vesztve hevertek a sáros talajon. A rózsák örökké rendületlenek voltak, lehetett akármilyen viszontagságos az idő, soha nem adták meg magukat, de most mind elpusztultak.
- Megígértem neked nagymama, hogy gondjukat viselem, mégsem tudtam vigyázni rájuk! - Gerard szívébe a fájdalom hatolt. Hitetlenkedve letérdelt az élet nélküli rózsák mellé és kezébe vette őket. A tövisek még most is fájóan szúródtak az ujjába, de meg sem érezte. Csak sírt, az eső mellett a könnyek is mosták az arcát.
- Semmire sem tudsz vigyázni, te szerencsétlen balfék!- hallotta meg ekkor a lépteket és azt a hangot, amit százezer közül is felismert volna.
- Ne gyere közelebb! - kezeit a füleire tapasztotta, de az ég haragos zúgása Brettel együtt így is az agyába kúszott.
- A nagymamád bizonyosan nagyon csalódott, hogy hagytad a viharban elenyészni a kedvenc rózsáit! Emiatt soha többet nem fog megjelenni!- nevetett fel Brett, ahogy Gerard előtt termett.
- Ez nem igaz! A nagymama sohasem fog elhagyni engem! - kiáltotta Gerard. Brett leguggolt mellé és durván belemarkolva Gerard karjaiba, elhúzta kezeit a fejétől.
- Ismerem a nagyanyádat, te szánalmas kis csúszómászó. Elena a neve. Egy szentimentális, kisvárosi öregasszony, aki jó volt az emberekhez és feltétel nélkül szeretett téged is, fene tudja miért. Most viszont már halott és a lelke huss...szépen elsüvített az ég felé, egyenesen a bolygók közé, ahonnan nem tud visszatérni. Magad maradtál !
Gerard megütközve nézett farkasszemet Brett-el. Nem értette a férfi honnan tudta a nagymamája nevét és honnan vette, hogy a lelkek a bolygók között keringenek. Ezt Frank mondta a planetáriumi estén.
Nem jött ki hang a torkán, csak az esőcseppeket érezte, amik a könnyeivel keveredve elmossák a látását és végigrohannak az arcán.
- Te nem vagy valóságos, csak a gondolataimban létezel...- dadogta megtörten.
Villámok szabdalták fel sárgán az eget sorozatban, a hangjuk rémisztő volt, színük fel-fel bukkant Brett érzelmektől sivár szemeiben.
- Kicsi Frankie elvette tőlem az életet, te pedig csak nézted ezt. Mit gondolsz Gerard, hogyan tudnék revansot venni, úgy hogy mindketten megbűnhődjetek?!
*****
- Ne!- Gerard verejtékben úszva, könnyekkel az arcán ébredt fel. Koromsötét volt és késő éjjeli, metsző csend. Forgott vele a világ, a szíve őrülten vert és rázta a hideg a motelszoba lehűlt levegőjétől. Felfogta, az elméje ellenséggé vált, rémképeket hozott létre, amik kínzóan élénkek és valósághűek voltak. Kellett neki némi idő, hogy realizálja, hol is van jelenleg.
- Csak egy rossz álom...- mondogatta még mindig szaporán lélegezve. Megfordult, de az ágy másik fele üres volt. Csak a gyűrött takarót és párnát találta, Frank helyett. Ugyanakkor visszafojtani igyekezett zokogás ütötte meg a fülét tőle pár méterre.
- Frank? - Gerard kitapogatta az éjjeliszekrényen a kislámpát és felkapcsolta. Ahogy a szolid világosság szétterült a szobában, meg is látta Frank-et az asztalnál. Cigaretta szürkés füstje vette körbe és italosüvegek, amik jobbára már kiürültek. Gerardnak fogalma sem volt, a fiú mióta ülhetett ott.
- Bocsáss meg, nem akartalak felébreszteni. - szipogott Frank és furcsán elcsuklott a hangja.
- Frankie, sírsz?- Gerard felült az ágyon.
Frank szemei vörösek voltak a sírás miatt, a haja csapzott, nyakkendője meglazítva lógott, az ünnepélyes ing, ami Gerard szerint nagyon jól állt rajta, italfoltokkal volt tarkított.
- Igazából nem ez volt az elképzelésem. Neked át kellene aludnod az egészet. - merengett félhangosan és vadul törölgette könnyes szemeit.
- Miről beszélsz? - Gerardnak rossz előérzete támadt, és az asztalra pillantva, megdöbbentség ezer mázsás súlya temette maga alá, ízekre szaggatva őt. Az asztal lapján az üvegek és a megtelt hamutartó mellett, egy régi, nem kívánatos tárgy feküdt. A vadászpuska, amit Frank-ék nyaralójában még a kezében is tartott. Emlékezett a súlyára is. Túl nehéz volt. Frank szintén a fegyvert nézte, aztán Gerardot.
- Így legalább nem kell magyarázkodnom. - ítélte meg szomorúan.
- Hogy került ide az a puska? - Gerard hangja remegni kezdett, ahogy ő maga is. A rémület keze bénítóan jeges takarót terített rá.
- Elhoztam a kisházból és egész este az autóm hátsó ülésén volt. - válaszolta Frank és a puska után nyúlva, gyorsan magához vette. Nyoma sem volt a tisztelettel és félelemmel párosult távolságtartásnak, mint a legutóbb. Tekintete szakértőn, alaposan átjárta a fegyver minden centiméterét.
- Frank, tedd le a fegyvert!- ugrott fel Gerard az ágyból és hangszínét a rettegés színezte át.
- Légy most jó, és ülj vissza az ágyra, Gerard! - utasította gyengéden Frank.
Gerard, bár szíve szerint odarohant volna Frank-hez, hogy megölelje és ezerszer is elmondja neki, mennyire szereti, nem mert váratlan mozdulatot tenni, így engedelmeskedve leroskadt az ágy szélére.
- Ne csináld ezt...szépen kérlek!- könyörgött tehetetlenül, de Frank közbeszólt.
- Nehezen hiszem el azt, ami velünk történt. Most eléggé szédülök, de ez jó is. Így könnyebb a vallomás, bár azt hiszem, nem léteznek szavak, arra a mérhetetlen szeretetre, amit irántad érzek. Francba Gerard, ne haragudj rám, ha érthetetlen vagyok, de elég sokat ittam és gyógyszereket vettem be...
- Milyen gyógyszereket? - Gerard szíve nagyot dobbant.
- Csak pár nyugtató azok közül a gyógyszerek közül, amiket a kórházból hoztam el. Végülis már mindegy. Elrontottam! Világos, hogy kicsit sem vagyok jobb Bert-nél és megérdemlem, hogy felelősségre vonjanak.- szomorkodott Frank.
- Rosszul gondolod!- Gerard nem is értette, hogy hasonlíthatta Frank magát Bert-hez.
- Azt hiszem, azok után, amin együtt átmentünk, itt az ideje, hogy megpróbáljam tudtodra adni, mennyit jelentesz nekem. Én komolyan gondoltam, bármeddig elmennék érted. A mindenség végéig is. És akárki, akármit mond, nekem, te vagy a legszebb! És a legjobb, ami velem valaha történhetett! Tudod, amikor először szóba került az öngyilkosság, tényleg azt akartam, hogy ketten tegyük meg...
- És ez így is lesz!- Gerard szemét elhomályosították a könnyek.
- De ma éjjel...csak néztem, ahogy alszol. A gyönyörű arcodat, a bőröd hibátlan, érintetlen fehérségét, a tested ívét. Jó volt tapasztalni azt a békét, ami akkor rajtad átvonult. Csak ittam és sírtam, amíg el nem fogyott az alkohol és amíg nagyjából el nem apadtak a könnyeim. Figyelnem kellett volna a jelekre, megérteni őket. Te már kétszer megpróbáltál meghalni és az, hogy életben maradtál, azt jelenti, neked életfeladatod van, és egyúttal ez a válasz, az útjelző nekem is. Mert akármennyire is félek, vannak ösvények, amin egyedül kell elindulni. Nem lehetek egy gyáva féreg, aki nem mer szembenézni a végzetével. - magyarázta Frank, miközben a válla meg-megrázkódott a sírástól.
- Nem! Én veled szeretnék menni a másik oldalra!- kiáltotta Gerard, indulattól és fájdalomtól felfűtve, a teste remegése fokozódott, szédült és hányinger tört rá, minden porcikájával be akarta bizonyítani Frank-nek, hogy vele tart, de a fiú csak nemet intett, tiltakozásul.
- Egy golyót raktam a tárba...- és egyik tenyerét a fegyverre helyezte, aztán kibiztosította.
Gerard összezsugorodott gyomorral, hátán hideg verítékkel és csontig hatoló iszonyattal nézte a mozdulatsort. A fejében egymásra tolódtak a gondolatok, mintha szét akarnák repeszteni a koponyáját.
- És...ha elmennénk innen? Végleg! És senkinek sem szólnánk róla! Csak te meg én, és azok a dolgok, amiket szerettünk volna véghezvinni! Tiszta lappal kezdhetnénk Somerdale-ben! Ott nyoma sincs a nagyvárosi káosznak. Lehetne így is! Együtt megoldhatjuk!- hadarta, úgy hogy bele sem gondolt, mit mond Frank-nek, csak el akarta terelni a figyelmét a végzetet sejtető vadászpuskáról.
Frank elfogadóan biccentett, könnyekben úszó barna szemei megteltek az ábrándozás csillogásaival.
- Kérlek, mesélj még a somerdale-i életről...
Gerard bólintott.
- Lenne egy fehérre festett, kis házunk, ami egy félreeső utcában állna. Nagy ablakokkal, amiken rengeteg fény áramlik át, a párkányokon színes virágok és díszek lennének. Az udvaron bokrok és fenyőfák állnának, a verandán pedig székek és asztal. Ott ülnénk esténként, hétvégeken és néznénk az előttünk lévő érintetlen tájat. Somerdale egy menedék, ami minden évszakban szemet gyönyörködtető, tavasszal az épp nyíló rózsák visszafogott szépsége miatt, majd eljön a nyár, mikor ezek a növények ezer színben tündökölnek. Ősszel a környék narancsos, aranysárga és barna lesz, télen pedig hófehér. Ott megtalálnánk, amit kerestünk. És boldogok lehetnénk!- Gerard gondolataiban megjelentek a nagyszüleivel töltött idők, az erdőbeli séták, a fagylaltozások, a nagy beszélgetésekkel átszőtt, meghitt esték. És halvány reménykedés, hogy ezt megmutathatja Frank-nek.
- Boldogság...igen, ez csodálatos lenne, de úgy érzem, már nincs mit tenni. Brett halála, a kórház, mind-mind sok évnyi börtönt jelent részemre. Nem tudok rácsok mögött élni és nem tudok tovább menekülni. - rázta a fejét Frank.
- Nem kell menekülni. Csak bízz bennem!- Gerard óvatosan felállt az ágyról és Frank felé tartott.
- De hát én bízok benned, Gerard!- mondta gépiesen hangon és üveges szemekkel Frank, ahogy lassú Gerard lépteit figyelte.
- Akkor engedd, hogy megfogjam a kezed!- Gerard nehezen tudta leplezni, a végtelen nagy rettegést, amitől egész testében remegett. Egy célja volt, hogy a fiú tegye vissza a puskát az asztalra és álljon el a tervétől. A padló ropogott a talpa alatt és rettenetesen soknak tűnt a távolság és az idő, míg az asztalig nem ért. Frank nem szólt és nem utasította el, csak nézte őt, megfejthetetlen szemekkel.
- Add a kezed. - suttogott Gerard és egyik kezét lassú tempóban, elővigyázatosan húzta végig az asztalon, ügyelve, hogy ne tegyen meggondolatlan mozdulatokat, közben Frank arcát nézte, de nem látott rajta különösképpen felháborodást, mintha ő is várta volna, hogy az érintkezés létrejöjjön közöttük. Elérte Frank ujjait, amik jegesen hidegek és izzadtak voltak, ahogy a fegyverhez tapadtak. Gerard kezei is kihűltek az idegességtől. És reszkettek, de igyekezett erőt venni magán és leplezni ezt. A puskát az asztal felé tolta, hogy Frank eleressze. A fiú nem tanúsított nagy ellenállást, a lőfegyver halkan koccanva került az asztal lapjára, Frank pihegni kezdett, ahogy ujjaik összekapcsolódtak. Gerard érezte a fiú sebesen száguldó pulzusát.
- Olyan szép vagy...- sírdogált halkan Frank, de mintha maga is felszabadult volna, attól, hogy a puska kikerült a kezei közül. Gerard ettől némi könnyebbséget érzett, de halántékán izzadtságcsepp csorgott végig és a sírás őt is fojtogatta.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. - ellenkezett szelíden, ám Frank meg sem hallotta.
- Pedig igaz! Csak néznél jobban a tükörbe! Még sosem találkoztam hozzád hasonlóval, Gerard. Te mindenkinél másabb vagy. Mint a hóesés, a tiszta, sivatagi égbolton. Rendkívüli... Értékes vagy és sajnálom, hogy még mindig nem hiszed el, hogy nem sikerült ezt bebizonyítanom. Pedig mindennél jobban meg akartam mutatni, hogy te vagy az egyetlen! Mindig te voltál és te leszel. Te, aki átírtad az életemet azzal, hogy elhoztad nekem a szerelmedet...és én most csak egy golyót hoztam cserébe...- Frank lehajtotta a fejét és nézte a Gerarddal egymásba fűződő ujjaikat.
Gerard utálta magát, hogy nem tudott mit mondani. Ordítania kellett volna, de csak hallgatott nyugtalanul dübörgő szívvel, a könnyeit nyeldesve.
- Szeretlek, Frank. - csak ezt tudta kimondani nagy sokára, pedig ennél sokkal több volt amit érzett és gondolt.
- Én is szeretlek. Nem is sejted, mennyire végtelenül szeretlek. Ezért fáj ez az egész. Te imádkoztál értem...de töltények vagyunk az élet fegyverében és mint nagymamád rózsakertjében a rózsák, ebben a puskában is egy tucat ok van...
- Csak maradj itt mellettem...- Gerard nem akarta tudni azokat az okokat, gyűlölte, ahogy Frank beszél és hogy ő nem mer tenni semmit, csak erőtlenül belesüllyedt a saját félelmébe, ahelyett, hogy torka szakadtából üvöltene.
- Őriznünk kell a pillanatokat! Ahogy csókollak és ölellek, ahogy összeér a kezünk! Ahogy együtt szárnyalunk, majd zuhanunk! Istenem, annyira gyönyörű a szemed...már az első pillanatban elvesztem a ragyogásában. Ez a fény elkísér majd és találkozni fog a tekintetünk, még a vértócsában is. Erre gondolok...örökre!
Gerard könnyein át értetlenül és megdöbbenve látta, hogy Frank az eddig hisztérikus sírás helyett mosolyogni kezd és az ujjai, amik eddig az ő ujjai körül voltak, másodpercek alatt, váratlanul a puska irányába moccantak, ő pedig hiába kapott utánuk.
- 911, mi a vészhelyzet?
- Üdv, Will Martinez vagyok, egy külvárosi motelben szálltam meg ma éjszaka és a szomszéd szobából puskalövést hallottam. Átrohantam, egy férfi fekszik a földön, egy másik fickó pedig felette áll, de sokkos, egy szót sem lehetett belőle kihúzni.
- Tehát akkor lövöldözés tört ki?
- Csak egy lövést hallottam.
- Értem, életben van még a sérült férfi?
- Nem tudom, nem mozdul. Amint megláttam, rögtön telefonáltam. Kérem küldjenek ki mentőt minél előbb, minden csupa vér...
folytatása következik...
