Van ez így

Még egyszer nagy köszönet mindenkinek a kommentekért :) Drágák vagytok és csak azt tudom írni, hogy osszátok meg velem a gondolataitokat, ha van kedvetek, mert jól esik a sok kedves szó és pozitivitás :) 
A hétvégén nem sok minden volt. Végig tudtam nézni a Tett-et teljes egészében végre és hát még mindig a hatása alatt állok.
Durva...nagyon nagyon durva...
Figyelem némi spoiler következik! (vagy olyasmi)
Az egész filmen végigmegy ez a torokszorító hangulat, amit néha-néha felvált a reménykedés, hogy Gipsy talán utat nyer a jobb élet felé, de aztán bebizonyosodik, hogy ez kb. lehetetlen. Nem tudom teljesen gyűlölni az anyját-bár az utolsó részek felé azért jobbára sikerült-mert a maga sajátos (illetve beteg) módján jót akart a lányának, de aztán rájött, hogy sokkal többet is megkaphat az élettől, ha kijátssza a beteg gyerek kártyát. Övé lett az elismerés, a tisztelet, na meg ház, kocsi, utazás és persze, hogy ezt örökre meg akarta tartani.
Bármi áron.
Számomra a legmegdöbbentőbb jelenet az volt, mikor anyuka Gipsy összes fogát kihúzatta :/
A másik brutális rész pedig az volt, hogy miután Gipsy pasija Nick megölte Dee-Dee-t, még szexeltek egyet a házban :O :(
Spoiler vége!
Amúgy azt olvastam, hogy Gipsy (már az igazi) perelni akarja a film rendezőit, mert sok minden nem így történt...És hogy ki akar egy könyvet adni. Én elolvasnám amúgy.
Tehát, a hétvége egyhangú volt, de nem is akartam nagyon semmit csinálni. Gyorsan összedobtam a milánóit, amit ebédre szántam, mikor megjelent apám és hozott egy kiló darált húst, aminek örültem és gyorsan neki álltam fasírtot sütni. Ezer éve nem sütöttem fasírtot. Még az albérletben talán egyik karácsonykor, úgyhogy aggódtam, hogy majd elrontom, de ehető lett pasim szerint is. Jó, kicsit sótlan volt, de azt még lehet korrigálni utánsózásssal ugye. 
Ja, R. rámírt, de csak el akart dicsekedni, milyen cool estét töltöttek együtt T.-vel, valami trendi klubban. Amúgy fölösleges volt megírnia, mert egyrészt láttam a fakebukkon a képeket, másrészt, hirtelen nem is találtam akkora méretű papírt, amin ábrázoltam volna azt az ívet, amennyire ez engem nem érdekelt :/ Azért megkérdezte, hogy vagyok, de amúgy én úgy vélem, ez a barátság, ment a leveskébe, én azt nem tudom, eddig hogy tartott ki, mivel nem sok közös van bennünk R.-el.
Ja, pénteken reggel még N.-be is belefutottam, új haja van, ami jól áll neki. Végülis nem marad a városban, a nyár végén ő is költözik a családjával és ez így helyes. Azt mondta, készen áll a változásra :) Ja, apám elmondta a nagynénémnek a betegségemet, így írt messengeren, hogy hallotta mi lett velem  és hogy imádkozni fog értem *-* Ugyanezt írta Á. is, mikor rászántam magam és írtam neki pár sort, mert már hónapok óta nem tudtam róla semmit. És ha ennyien imádkoznak értem, akkor az csak jó.
A héten még megyek vérvételre, jövő hétre meg az anaesthesiológushoz van időpontom, így a dolgok szép lassan, de folynak a medrükben.  Már csak azért kell drukkolnom,  hogy a műtét napján végzett koronavírus teszt nehogy pozitiv legyen, mert akkor nem műtenek. Amúgy nem értem ezt a teszt hülyeséget, hát voltam kovidos februában, kaptam is védettségi kártyát, akkor mit bohóckodnak még a tesztelgetéssel? Csak felhúznak vele és tiszta ideg leszek, mire oda jutok.
Felemelték a közös költség árát :/ és amúgy meg olyan trében vagyunk anyagilag, hogy az valami hihetetlen. Utoljára akkor volt ilyen üres a kassza, mikor albérletben laktunk :/ Most valahogy nem megy a szekér, meg pasimnál sem kerek minden, de nem tudom megmondani miben, csak olyan fura érzésem van (paranoia??). Ja, és egyik haverjának szereztem albérletet, vagyis nem én szereztem, csak pasim kérdezte, tudok e a környéken, én meg a pont láttam a szomszéd ház ajtajára kiragasztva, hogy ott üres egy lakás, így mondtam neki az infót. Következésképpen (választékos ikonok), a fickó már holnaptól beköltözik. Jaja, segítsünk másokon, ha már magunkon nem tudunk.

Látogatás a dokinál, avagy műtét sokadik kör, hosszú hétvégi tengődés és egy rohadt jó film

Pénteken az orvosnál kezdtem, aki most tök jó fej volt, már a múltkoriakhoz képest ugye. Kitűzte a műtét időpontját, ami június közepére esik és ismertette, hogy mik lehetnek a következmények:
- Ha a műtétet követő szövettani eredmény negatív lesz, vagyis nem találnak már rosszindulatú sejteket, akkor boldogság rock and roll, vagyis három havonta citológiai vizsgálat (csak halkan jegyzem meg, hogy hogy ezekszerint az előzőleg felhozott sugárkezelést is megúszom. Talán.)
- Ha megint rossz eredmény jön ki, akkor viszont a doki tovább küld valamelyik klinikára. Csak remélni merem, hogy ha így is alakul, nem arra, ahol már voltam nem rég :/
De nagyon remélem, hogy az első opció lesz a befutó. Vagyis a jó eredmény.
Megkaptam a vizsgálati papírokat, úgyhogy a műtétig lesz még pár köröm.
Az állapotom apám szerint amúgy is az én hibám, legalábbis ezt állítja, mert hogy én mozgásszegény életmódot folytatok (aha, persze egy csomót megyek reggel és délután, mire eljutok A-ból B-be) és hogy folyton csak ebbe a sötét lyukban ülök. Igen, itt mert itt lakom, és ennek elhiheti, hogy én örülök legkevésbé. Arról meg hogy sötét nem én tehetek :(
Ezeket persze amúgy nem a szemembe mondta, csak a hátam mögött, ezért is esik rosszul, de már valamelyest hozzászoktam és lazán elintézem egy vállrándítással. Nem lehet mindenki kivételes, mint pl. Tinimami, aki kemény 4(!!!!!!!) napot dolgozott, mielőtt kirúgatta volna magát, hogy ismét apámon lógjon, nem is kommentálom. Ő még most is ász :/ Van aki akármekkora seggfej, akkor is kis kedvenc marad.
A háromnapos hosszú hétvége átlagos volt, pasim mind három nap dolgozott, úgyhogy nem nagyon csináltam semmit. Beszíneztem a hajamat, de megint nem olyan lett, mint kellett volna, ez most sötétbordó lenne, de nem annyira az, viszont egynek elmegy, most nem érdekel a hajam (eddig sem izgatott túlzottan).
Jobb híján ettem, mindent is (ezért nem is értem, mit csodálkozom, hogy a kedvenc farmerom alig jön fel rám).
Elkezdtem nézni a Tett c. 8 részes sorozatot és teljesen beszippantott, már a negyedik részéig megnéztem és csak azért nem toltam le egybe az egészet, mert néha főzni is kellett, meg mosni ésatöbbi. A sztori már ismerős volt nekem, Gipsy Rose megtörtént esetét már láttam az ID-n is egy kétórás dokuban, már az is megrázó volt, de ez a film még inkább felrakta az I-re a pontot. Engem abszolút odaszegezett a laptop monitora elé, a színészi alakítások nagyszerűek, Patricia Arquette alakítja Gipsy anyját Dee-Dee-t, szerintem zseniálisan, de Joey King, aki Gipsy bőrébe bújt, is istenien játszik és amellett nagyon szép is. A videa-n fent van végig, akit érdekel. Én alig várom, hogy tovább nézhessem.

Tegnap este meg volt egy kis malőröm az ajtóval. Éjszaka van, tök sötét, a küszöbök meg mióta felszedtük a laminált alatt a szétrohadt parkettát, rohadt magasak és máig nem szoktam meg, időnként kimegy a fejemből, hogy emeljem rendesen a lábamat. Meg álmos is voltam. Következménye, megbotlottam, fejjel bele az ajtó élébe. Pillanatokig csillagokat láttam, még a könnyem is kicsordult és lemertem volna fogadni, hogy reggelre fekete mokeszok fognak tündökölni a szemeim alatt. De nem...viszont fáj a homlokom és a szemem, ha lefelé nézek. Jó, ne nézzek lefelé...egyszerű...

Három és fél óra három percért, a hülyének is megéri

Fáj a torkom, meg a fejem :(  olyan, mintha valami betegség kerülgetne, de lehet hogy csak kialvatlan vagyok. 
Na, hétfőn útra  keltünk, hogy előadhassam a messze lévő dokinak is, mi a helyzet és hátha mond rá valami okosat. Mert mindenki csak dicséri...Apám nem tudott levinni, így tesóm pasiját kértem meg hogy vigyen le. A húgom meg előtte való nap bejelentette, hogy ő is jönne velünk, mert minél többen vagyunk, annál nagyobb kaland (vagy passz nem tudom, mi volt az oka). 
Természetesen hétfőn úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Reggel már rommá áztam, de hát volt időm  megszáradni az autóban a baromi hosszú három és fél órás út során :( Tesóm aznapra hisztérika üzemmódba kapcsolt és mindenért beszólt, kéretlen megjegyzést tett. Az út vége felé már úgy felcseszett, hogy szívem szerint kiszálltam volna a kocsiból és inkább gyalogoltam volna. 
Megérkeztünk a kórházhoz, ami egy nagyon nagy, több épületből álló komplexum volt, de nem az a  modern, mint ahogy az ember egy klinikát elképzel, tudjátok mindenhol üvegablak, zenélő lift stb., hanem olyan második világháborús, na jó inkább nyolcvanas évekből itt maradt objektum (a mosdóban lévő fosszínű és citromsárga csempék különösen retrok voltak). Ez mondjuk még mellékes is lett volna, de egyik ajtóra sem annak a szakrendelésnek a neve volt írva, amilyen vizsgálatokat bent folytattak, hanem valami tök más. Elkaptunk két ott dolgozót is, de egyik sem tudta, hogy hol van az, amit mi keresünk. Nagy nehezen csak oda találtunk, egy kis sötét mellékfolyosó végén árválkodó fehérre festett ajtó, szerencsére sokan sem voltak, így gyorsan átvettem magamban, milyen kérdést teszek majd fel az orvosnak. Aztán bebizonyosodott, hogy ennyire nem kellett volna törnöm magam, mivel jó, ha három percet bent voltam. Elregéltem röviden az orvos kérdésére hogy mi a francért jöttem, mivel nem értette, nem is lapozott bele az előzetesen beadott leleteimbe. Aztán közölte, hogy akkor ő most új lappal indítva, újra kezd minden vizsgálatot. Aztán ezeknek a fényében eldől, mi legyen velem. Ennek értelmében kb.hetente kellett voln járnom az ország másik felébe, ami kivitelezhetetlen lett volna, úgyhogy gyorsan eloszlattam a félreértést, hogy én csak tanácsot kérni jöttem, a saját orvosom meg fog műteni engem a közeljövőben.  Na, akkor az eddig is tök nagy érdektelensége átcsapott "jahaígyállunkakkorhúzásvannetatsfel" állapotba. Azt mondta, ha meg van beszélve a dokimmal, akkor okés, nem áll ennek az útjába. Még azért felraktam neki pár kérdést, de közel sem annyit, mint amennyit akartam, mert ő már annyira elengedte a velem való csevelyt, hogy a következő beteg papírját kezdte el tanulmányozni és én értettem, hogy kívül tágasabb. De hát minek vágtam volna bele abba, hogy hetente lemászok ide (amit nem tudok teljesíteni, így is csoda volt, hogy húgom pasija lehozott) és egy sor vizsgálaton részt veszek, mikor ezeket már elvégezték az itteni kórházban és itt legalább már szóba került a műtét, ami ott, a másik helyen még nem, hiszen nulláról indultunk volna. Én nem láttam értelmét és nem is tetszett az orvos hozzáállása. Tesóm persze megjegyezte hogy mit vártam hogy a nyakamba ugrik és együtt teázunk? Nem, ezt nem vártam, de valamivel többet, mint három nyomorult perc, mindenképpen. Tehát maradok az itteni orvosnál, és elég felesleges volt egy egész napot erre rászánni, mert okosabb nem lettem. Mikor kiléptünk a kórházból, naná hogy jégeső esett, és mire a kocsihoz értünk, mintha a zuhany alól szálltunk volna ki, olyan vizesek lettünk. De végre indulhattunk haza, így is kb. fél 5 volt, mire ez összejött, mert hugiék megálltak még röpke háromnegyed órára nagybevásárolni. 
Szóval felejtsük is el ezt a kis kitérőt, persze nagy szaktekintély az ottani orvos, de én nem lettem meggyőzve, így pénteken megyek az itteni orvoshoz, remélve, hogy most már konkrét időpontot kapok és haladhatunk tovább, mert kikészít ez az egyhelyben toporgás.
Minél több idő telik el, annál nyomasztóbb, annál többet gondolok rá és annál lehangoltabb leszek. Valamelyik nap reggel is a buszmegben pasim mesélte, hogy egyik haverja is most jár az operáció utáni sugárra, mert száj, vagy torokdaganata van...három évvel idősebb nálam :( Ez szíven ütött, nálam is felmerült a sugárkezelés, attól függ, mit hoz ki az újabb műtét eredménye. Utána is olvastam és azt kell írjam, megrémít, a sok mellékhatás, pl. gyengeség, étvágytalanság. De nem akarok erre gondolni, bízom benne, hogy megúszom enélkül, de azért ezt is bele kell kalkulálni a következő történésekbe.
Amúgy is rossz a kedvem, még mindig a srácon gondolkodom. Fáj érte a szívem (ahogy a rokonunk mondaná), I. mesélte, hogy a velük szomszéd házban lakik a sógornője és azt mondta, egy nagy betegség állt a történtek hátterében, amivel a srác már évek óta harcolt és nem sok jóval kecsegtették :( Az anyukája sosem mondta senkinek sem a hely-en, mindig mosolygott és kedves volt, közben pedig ekkora terhet cipelt. Jövő héten lesz a búcsúztató, a vezetőségből sokan mennek, én  nem tudok, de jobb is így, a mosolygós srácra akarok emlékezni.
Összefutottam N.-el is, aki azt mondta, hogy nem biztos, hogy költözik, mert jó a munkahelye, de a családjától sem akar távol lenni, szóval dilemmázik most.
Ma meg úgy döntöttem, sétálok egy kicsit, kiszellőztetem a fejem és buszozgatás helyett gyalogolok, eddig nem járt utakon. Ki is maxoltam az ismerd meg lakóhelyed projektet, mivel valahogy kikeveredtem a kül-kül-külvárosba és tényleg a semmi közepén találtam magam.
Itt:

Nem kis meló volt, visszajutni a lakott területre. Egy lélekkel nem találkoztam. Jó volt, de a bakancs feltörte a lábamat. Asszem holnap busszal megyek haza. 

Szabadítsátok ki Vivit!

Vivi az én lennék amúgy, ha még a hétszázakárhány bejegyzésben nem említettem volna, nem kizárt hogy így volt :D 
Totál szét vagyok csúszva és csak most sikerült erőt vernem magamba, hogy írjak pár sort.  A visszaállás nehézkes, a hajnali ötös kelés elég durva, teljesen elszoktam már tőle és az este maximum fél 10-es lefekvés sem a kedvencem, főleg hogy így nem tudom megnézni a Konyhafőnököt, amit a pasimmal közösen évek óta nézünk, de sosem rakják emberi időre és olyan későn van vége, hogy ha azt végignézném, a saját taknyomon folynék reggel az álmosságtól. 
Már most unom és vissza akarom kapni jó kis kényelmes home office-t. De ez nem fog megtörténni, most már menni kell. A csorda nagy része be van oltva, aki meg nem-pl.én-az valszeg átesett ezen a kórságon. Ja, nekem a héten jött a védettségi igazolványom,mert ugye februárban igazoltan voltam kovidos. Mondtam is pasimak, hogy én már mehetnék focimecsre, ha akarnék, mert engem már beengednek. Azt a fejet látni kellett volna neki :D
Lett egy bazinagy herpeszem a számon, ami akkora, hogy lehet nem is egy, hanem kettő, nem tudom, de nagyon fáj és alig tudok enni, meg beszélni tőle. Úgy nézek ki így feldagadt szájjal, mint akinek elrontották a szépészeti műtétjét (de ha a herpeszt leszámítom, egy ajakfeltöltés még előnyös is lenne). Na, most veszem hasznát a maszknak, legalább nem látják, hogy nézek ki. Elég lassan múlik, már kedd óta a számon van, ráadásként pasimnak is lett mára egy :/
Az emberek sem hiányoztak, R.-el, ha két percet beszéltem, sokat mondok. Nem hiányzunk egymásnak és kész. Bár hívott ma délutánra turizni meg kávézni, de nem volt kedvem és nem is vagyok jól. Két napja alig alszom és fáj a gyomrom is. 
Nem, nem beteg vagyok, csak szembesültem egy rossz hírrel és az zaklatott fel. R. jött szerda reggel, hogy hallottam e mi történt egyik régi munkatársnőnk fiával? Lestem rá nagy okosan, hogy, semmit sem hallottam, mi történt? Erre mondta, hogy állítólag a srác meghalt! Huszonegy, vagy hány évesen!!!Persze rögtön mondtam, hogy ugyanmár, biztos pletyka, nem először kelne szárnyra valami oltári nagy butaság, de úgy tűnik, nem az, az egyik kisfőnök-aki a nőék házához közel lakik-mesélte sírva, hogy mentő, rendőrség volt kint és vagy baleset volt, vagy betegség, de akár öngyilkosság is lehetett (jó, ezt azért szerintem zárjuk ki, nagyon fiatal volt a srác, bár nem láthatunk bele senki fejébe) és hogy nem bírja elérni a nőt telefonon, meg hogy a redőnyök le vannak húzva, napok óta nem jár senki ott stb.
R. ezt elég szenvtelenül adta elő és nem is hibáztatom érte, ő nem ismerte annyira nagyon a munkatársat, illetve ex-munkatárs, mert tavaly, még a korona mizéria előtt nyugdíjba vonult. Jó, én sem voltam annyira baráti viszonyban vele, de emlékszem egy jó emlékre, mikor még dolgozott és eltört a csuklója és egy délután a buszon összefutottunk, beszélgettünk és mikor le akartam szállni, láttam hogy mennyire fel van pakolva és gondoltam segítek neki, hazavisszük együtt a cuccokat. Három megállóval később szálltunk le és hazakísértem, ő meg behívott hozzájuk és úgy örült, hogy elfogadtam a meghívást. Hozott kólát és sütit, közben a fiával is beszélgettem, ott ült és valami számítógépes játékon játszott, kedves volt és mosolygós, búcsúzóul megölelt. Nem sokáig maradtam, úgy fél órát, de ez máig az eszemben van. 
Utána még párszor találkoztam a fiúval az utcán, meg néha bejött a hely-re, de akkor  mindig szomorkás és csendes volt. Mióta az anyukája nyugdíjas lett, utána szinte egyáltalán nem futottam vele össze.
Felfoghatatlan, hogy ha tényleg meghalt :( 
Két napja nem tudom másfelé irányítani a gondolataimat, akármit nézek, vagy akármi hallgatok, vagy épp csak lesek magam elé, rögtön beugrik a srác önfeledt mosolya, és ahogy intett nekem búcsúzóul a házuk ajtajában.
- Szia Vivi! Gyere máskor is!
De én többet nem mentem :( 
És sajnálom is...
Mondom én, pocsék év ez a 2021...
Tragédiák, egészségi és anyagi csőd, családi viszálykodás.
Hétfőn meg vár rám sok óra utazás és talán kiderül, merre tovább.

Ready, set...NOOOOOOOOOOO!!!!!!

Hiányzik a D. lovers írása :( :( :( 
És más dolgok is hamarosan hiányozni fognak, mert...baljós zene tamdamdam...
Ahh, most komolyan hétfőn újrakezdődik minden???
Menni kell a hely-re? 
Kajak????
Nemár....
Pedig nagyon úgy néz ki, hogy ez lesz, olyan 95%.
Nem akarom!
Én erre még nem készültem fel!!!
Nem és nem és nem!!!
De persze, akárhogy hőzöngök itt, úgyis menni kell, a többség megszavazta, meg hát örüljek hogy eddig itthon maradhattam és csak 10.-től "élvezhetem" a gyönyörű koránkelést, a csodás tömegközlekedést, a buszmegben állva automatás kávézást, hogy hiányzott ez már!!!Ja, nem rohadtul nem!
J.-ék kerti partija nem volt rossz. Az idő kegyes volt hozzánk. A kaják jók voltak. Pasim berúgott, na de mit vártunk?
Voltunk jó sokan, nem is ismertem mindenkit, meg kedvem sem volt most nagyon a beszélgetésekhez, de nem akartam paraszt lenni, így felvettem az ál jókedvet és ha kérdeztek, persze válaszoltam. Amúgy meg elücsörögtem a székemen, kipróbálva mindenféle gyümölcsös sört (pl. mangós, gyömbéres). De azért néha belém villant, hogy milyen jó ezeknek az embereknek, hazamennek és minden happy, én meg hazamegyek és intézem az orvosi dolgokat, konzilium, műtét, utazás. Néha azért nem könnyű pozitívnak maradni. Így az online melóba a végére amúgy sikeresen belefásultam (vagy elkényelmesedtem) és nehezen akarózott bármibe is belekezdenem reggel 9 előtt, ezért volt, hogy még fél 4-kor is a munkával kínlódtam. Na, ezt azért már előre visszasírom, mert olyan a home office, amilyen, de akkor is a magam ura vagyok bizonyos szempontból. A reggeli normális felkelések és kávéivás emberi módra azért visszaadta a hitemet abban, hogy a reggelek lehetnek jobbak is. Biztos lesz némi késztetésem, hogy ne küldjek mindenkit el a bús picsába. R.-hez egyáltalán nincs most kedvem, miután olyan fölényesen beszélt velem a telefonban legutóbb. Néha olyan érzésem van, hogy csak azért telefonál, hogy vagy hencegjen, neki milyen jó, vagy mert szétunja magát a luxus viskójában.
Azóta már hívott egyszer, de nem vettem fel, elég lesz nekem jövő héttől. 
Szóval, úgy néz ki, valóban indul a gyötrelem hurrááááá X(
Z.-nek sem írtam napok óta, de ha fellépek a messengerre csak azt látom, hogy 5 oldalnak megfelelő litániát ír arról a fickóról, aki bejön neki, nem ismerem a hapsit, annyit tudok, hogy gazdag és nős. Z. meg csak róla tud mostanság írni *-* 
A. is előkerült és azt írta, ha majd szabin lesz, találkozhatunk. Oké, felőlem...
Össze kell szednem magam, mielőtt végtelenül eluralkodik rajtam az ember-utálat :/
Május 17.-re van időpontom a spéci dokihoz, ehhez 2,5-3 órát kell utaznom, elvileg apám, vagy húgom pasija elvisz, busszal, vagy vonattal nem érnék oda a megadott időre, az átszállások és csatlakozások miatt. Remélem, az orvos ott mondja, hogy nyugodjak meg és igazán várhat a műtét még pár hetet. Ez lenne az ideális, mert akkor továbbra is mehetnék a helyi kórházba, de ha műteni akar, akkor be kell rendezkednem a sok-sok utazáshoz, amihez nincs kedvem. Utazgatni imádok, cél nélkül, meg jókedvűen, ha az ember kórházba megy több megyével arrébb, az nem olyan buli.
Ja és fáj a torkom, köhögök, meg ilyen asztma jellegű tüneteim vannak 2 napja :O Ugye, a koronavírust nem lehet két havonta elkapni? Ugye???
Épp elég volt belőle, az idióta + kovidtesztjeim miatti szívás még most is lehangol. Pasim sincs a topon, rondán köhög, meg fáradt, mint a kutya, van hogy este 8-kor már alszik. Remélem, ő sem koronás. Az oltásról egyelőre letett, lehet, hogy a végén kötelezővé teszik az egész országnak :/ akár akarjuk, akár nem.
Tegnap éjjel meg alvás helyett azt gondoltam, a lomtárnak használt fél szobából csinálhatnánk nappalit, vagy étkezőt vagy ilyesmit. Már el is képzelem, hogy pasim szerszámai helyett, barátságos laminált padló, kellemesre festett fal, polcok és egy asztal lenne ott székekkel. Csak meg kellene csináltatni a fűtést, mert az rossz, ja meg a villanyt, mert az minden átmenet nélkül felkapcsolás után kialszik és nem a körte hibája, mert azt már kicseréltük. 
Aztán végül elaludtam és mikor felébredtem, rájöttem, hogy nincs egy vasam sem erre :( zokogó ikonok.
És nagy üdvözlet annak, aki egy rakás régi bejegyzésemet olvasta :* 

Demolition lovers (FRERARD) pt.29.

Éjszaka azt álmodtam, hogy egy nagyon nagy vajas-hagymás kiflit kellett megennem és minél többet ettem belőle, annál nagyobb lett :D Jó volt hányingerrel felkelni.
Gasztrorémálom :D
Egyszer meg olyat álmodtam, túrós tésztát ettem céklával boah...azóta is émelygek, ha erre gondolok. De ha már cékla, apám vett nekem céklalét, hogy igyam, mert az egészséges. Nem vagyok oda a céklaléért sem, de iszogatom azért, már a fele elfogyott.
Ja, Z. megint hülye és tegnap is vérig sértődve, köszönés nélkül lépett ki a messengerből. Még mindig az oltáson pörög, holott már megkapta, most új hobbit talált magának, mégpedig nagyban gyűlöl mindenkit, aki nem oltat :/ 
R. is hívott, újabban ismét T.-vel lóg :/ és hát meg is látszik, hogy mennyire minimális köztünk mostanság a kommunikáció, mert a hallgatások extra hosszúak és kínosak voltak.
Ma meg majd megyünk J.-ék kerti partijára, igyekszem jókedvű lenni.
És hát Demolition lovers...drága-drága irománykám...eljutottunk idáig...
Egyrészt örülök, hogy a problémáim ellenére is volt kitartásom, erőm és időm végigvinni ezt a sztorit. Ami elég jó "karriert" futott be a Wattpadon, a 4.9 K-s olvasottságával :)
Másrészt viszont szomorú vagyok, mert 2019.12.23. óta írtam, szóval nagyon hozzám nőtt a történet és el sem hiszem, hogy lezárul.
Köszönöm, mindenkinek aki olvasta <3 
D. lovers ch.29.
Aftermath pt.02.
Angst.
Depression.
Suicidal thoughts.
Violence.
Hospitals.
Mental instability.

The only hope for me is you: 

A kórterem ajtaja alig hallhatóan megnyikordult és Gerard, aki az ablaknál álldogált, meglepetten nézett hátra. Mára nem várt látogatót és nem tervezett semmit. Délelőtt volt egy beszélgetése a kezelőorvosával, valamint egy csoportos terápia néhány többi beteggel, de a nap hátralévő részét a betegszobája falai között tervezte eltölteni. Ha akarta volna, sem lehetett volna másképp. Lassan négy hónap telt el, hogy bekerült az intézménybe. Eljött a nyár, szemet elvakító napsütéssel, gondtalan, vakációzni induló emberekkel, legalábbis Gerard ennyit észlelt a kórterem ablakából. Neki ez az évszak sem jelentett már többet annál, mint hogy haladnak a percek, az órák, a napok, hogy megy az idő. Míg a kinti világot a nyár hevítette, a régi kórházépület ugyanolyan hűvös és nyomasztó volt, mint eddig. 

Dr. Clement terápiája kezdte megtenni a hatását. Gerard számára sajnálatos módon, hiszen szinte már egyáltalán nem látta Frank-et, vagy Elenát, álmodni is alig álmodott velük. Üressé és kiégetté vált belül, hiába tiltakozott és akarta, hogy ne így legyen. Hogy az általa két legjobban szeretett ember vele lehessen, a látomások kifakultak és teljesen eltűntek. Dr. Clement természetesen ezt sikerenek könyvelte el, azt mondta Gerardnak, ezek beteg fantáziák voltak, veszélyes agyszülemények, de Gerard nagyon nem így vélte. Neki Frank és nagymamája olykor feltűnő jelenléte mentőöv volt, ami az egykori jobb dolgokhoz kapcsolta hozzá. Most már, hogy nem volt ez sem, úgy vélte, ő sem létezik többé. Csak van. Mert muszáj.

Mikey simult be a félig nyitott ajtón. Testvére, amilyen gyakran csak tudta látogatta és feltétlen támogatásáról, megértéséről tett tanúbizonyságot. Néha mesélt az iskolai dolgairól, vagy a barátnőjéről, máskor meg hallgatott, de Gerard még azt örömmel fogadta. És nem tudott elég hálás lenni Mikey-nak, hogy ott volt vele.

- Szia Mikey. - köszönt Gerard megilletődve.

- Hello, minden rendben? - kérdezte rögtön Mikey.

Gerard vállat vont.

- Persze. 

- Akkor jó. Mert hoztam egy meglepetést. - Mikey maga volt a titokzatosság.

Gerard viszont szorongani kezdett. Egyáltalán nem rajongott a meglepetésekért. Szemei kíváncsian futottak át öccse arcán, hátha valamit elárulnak a szemei, vagy a mosolya, de ehelyett az ajtó még jobban kinyílt és a fiú mögül Lindsey lépett elő. 

Gerard torkát összeszorította a döbbenet és egy másodpercre visszaidéződött benne az a nap. Az a mindent megváltoztató, borzalmas, tragikus nap, mikor Frank eldobta az életét. A legrosszabb nap volt egész életében. Igen, aznap botlott Lindsey-be is a rock klub előtt. Furcsa, érzelmekkel teli, őszinte találkozás volt és míg a lány később a barátjával vitázott, Gerard eléggé el nem ítélhető módon kámforrá vált. Szégyellni kezdte magát ezért, alighogy beugrottak azok a momentumok.

Lindsey szemérmesen mosolygott és közelebb lépett hozzá.

- Úgy örülök, hogy találkozunk! - üdvözölte kedvesen Gerardot, aki még mindig az ámulat hatása alatt volt.

- Szia Lindsey. Én is örülök. - köszönt vissza, ahogy szavak jöttek a szájára.

A lány nem változott semmit, hiába dühöngött kint égő pokolhoz hasonlatosan a nyár, ugyanúgy a fekete rövidszoknya és bakancs volt a kedvenc viselete. Igazán nagyon csinos volt. Mint általában. Gerard hátán végigfutott a hideg és rosszul érezte magát, hogy ilyen gondolatai támadnak Lindsey-vel kapcsolatban, árulásnak vélte Frank-el szemben.

- Én a folyosón leszek, beszélgessetek csak. - törte meg a nehéz némaságot Mikey és magukra hagyta őket. Akkorra Lindsey már ott volt közvetlenül Gerard mellett és talán hezitált, hogy megölelje e Gerardot, de végülis nem tette. Csak állt az ablaknál, a napsugarak élesen megvilágították arcát. Egy darabig kérdőn nézte Gerardot. Akinek fejében össze-vissza cikáztak szavak és a kényelmetlenül érezte magát, hogy Lindsey így látja, egy pszichiátriai intézet szigorú falain belül, kórházi öltözékben, csapzottan és sápadtan. 

- És jobban vagy? - érdeklődött Lindsey részvétteljesen.

Gerard bólogatott.

- Igen, valamivel. Te  hogy vagy? - kérdezett vissza. 

Lindsey szintén bólintott.

- Jól. Tavasszal befejeztem a sulit, leérettségiztem és pár hete már itt lakom Newarkban, egy helyes kis apartmanlakásban! Szokom a nagyvárosi hangulatot, de meg kell mondjam, nagyon tetszik. Szerencsére munkám is hamar akadt, egy kávézóban vagyok pultos!- újságolta.

Gerardnak jó volt hallani ezt.

- Akkor az álmaid valóra váltak. - összegezte.

Lindsey elmélázva helyeselt, aztán gondterhelten felsóhajtott.

- Február óta próbáltalak elérni, majdnem naponta írtam neked, de egyszerűen nem jött válasz, te be sem léptél a chatprogramba. Azt hittem, örökre megharagudtál rám, kiábrándultál belőlem, vagy talán túl rámenősnek gondoltál, amiért elmondtam neked az érzéseimet. 

- Erről szó sincs...- vágott közbe halkan és elpirulva Gerard.

Lindsey hálásan elmosolyodott.

- Igen, most már rájöttem erre. Mielőtt Newarkba költöztem volna, felkerestem Elena néni ismerőseit, hogy tőlük megtudjam a címeteket. Mindenképpen beszélni akartam veled személyesen, így jutottam el hozzátok pár napja. A testvéred nyitott ajtót és rögtön szívélyesen behívott a házatokba, ahol megismerkedtem a szüleiddel is. Így tudtam meg, hogy mi történt. És ez szörnyű, fogalmam sincs, mit mondjak, mi az, ami megfelelően kifejezi, amit érzek...Istenem, bár tehetnék valamit érted! Bár átvehetném a rossz érzéseid egy részét, hogy ne fájjon neked annyira, hogy jobban legyél! El sem tudom képzelni, min mentél keresztül!

A lány ekkor elhallgatott és a földet kezdte pásztázni. Gerard csodálkozva vette észre, hogy sírni kezdett, könnyei sminkje feketeségét megtörve, szürke színű csíkot hagyva csordogáltak le az arcán. Megrendítette ez a látvány. Melegséggel árasztotta el, ám belülről össze is facsarta a szívét, a sírás őt is fojtogatni kezdte. Félénken Lindsey vállához ért és végigsimította, mire a lány csodálkozással pillantott fel.

- Köszönöm, hogy eljöttél, Lindsey. - tette még hozzá.

- Ez a legkevesebb! Mikor Mikey említette, hogy vele tarthatok téged meglátogatni, azonnal igent mondtam! És szentül megesküdtem magamnak, hogy erős leszek, hátha ezáltal neked is segítek. De nem megy. El akartam mondani pár dolgot, de nem is tudom, jó ötlet e ez most.- ingatta a fejét szipogva a lány.

Gerard tenyere még mindig Lindsey vállán volt, szerette volna megnyugtatni, arra gondolt, talán egy ölelés jó lenne. Szorosan a karjai között tartani Lindsey-t, érezni a közelségét, belemerülni az illatába. Ahogy a filmekben teszik az igazi férfiak. Csak hát ő nem tartotta magát annak és nem is mert kezdeményezni. Csak szobrozott a sírással küszködve, félszegen, a szeme sarkából nézve a lány kipirult arcát, könnyes tekintetét, elmaszatolódott sminkjét.

- Bármit elmondhatsz, ha szeretnéd. - ajánlotta halkan.

Lindsey bizonytalanul törölgette a szemét. 

- Hát rendben...szóval, Dave meg én, már nem vagyunk együtt. Ahogy megígértem neked, még azon az estén szakítottam vele. 

Gerard beletörődve biccentett. Reménykedett benne, hogy Lindsey mégsem hoz majd ilyen drasztikus döntést. Dave rendes fiúnak látszott és bizonyára kedvesen bánt Lindsey-vel.

- Sajnálom. 

- Ne tedd! Én egyáltalán nem bánom! Nem Dave az, akire vágytam! Ő csak egy rossz választás volt és ez hamar kiderült. Nem akartam álltatni és kihasználni, ezért is tettem pontot a dolog végére! Az én új életembe nem férnek bele holmi kisvárosi, átlagos, Dave szerű srácok a buta érzéseikkel!- vágott a szavába Lindsey kissé felháborodva.

Gerard, ha lehet még inkább elcsodálkozott.

- Új élet? - ismételte el Lindsey szavait.

- Azzal hogy Newarkba költöztem, új fejezetet nyitottam meg. Új szabályokkal. És az egyik legfontosabb szabály, hogy őszinte leszek. Magamhoz és mindenki máshoz is, aki fontos nekem. El kell hogy mondjam Gerard, én szerelmes vagyok beléd! 

- Lindsey...- Gerard fejében újra és újra ott visszhangoztak a lány mondatai, felforgatva benne mindent. A szíve gyorsan és izgatottan kezdett verni, összeszűkült a torka, elfogyott a levegője a hirtelen jött vallomástól, ami gyönyörű volt, vagy annál sokkal több is, de tapasztalatlanságából adódóan nem tudta megfelelően lereagálni. Csak nézte Lindsey-t álmélkodva, hitetlenkedve és kicsit megszédülve. A lány pedig folytatta.

- Mikor rájöttem erre, persze féltem és vívódtam, de most már belátom, mennyire csodálatos és nem akarom tagadni senki előtt sem! Így is túl sokáig álltam egy helyben és rengeteg időt elpazaroltam, ahelyett hogy szembesítettelek volna az egésszel. 

- Szeretsz? - Gerard hangja remegett. 

A szó gyengéden bejárta a szíve minden szegletét. Jól esett, de különös is volt ezt épp Lindsey-től hallani. Gerard úgy vélte, soha nem fogja megérteni, felfogni, amit nemrég hallott. Egy ilyen életvidám, szép lány mit akarhat tőle? Mit lát benne? Mi vonzót találhat abban a könnyekben úszó, sötét és önpusztító világban, amiben ő létezik? Nem akart kételkedni Lindsey szeretetében, de kicsit szkeptikus volt, mert nem tartotta reálisnak. Ő tudta magáról mennyire undorító módon fura és selejtes. Gyógyszer és alkoholgondokkal, mentális betegen. Semmi keresnivalója nem lenne Lindsey érzései között. És még mindig százszor jobban el tudta képzelni Lindsey-t egy Dave féle sikeres, magabiztos fiú mellett.

- Igen! Nem tudom pontosan, mióta tart, de szeretlek! A kérdés az, hogy te valamikor tudsz e viszontszeretni. De ezt nem most kell eldöntened. Én várok, ha kell. Mert tudom, hogy gyászolsz...

Gerardnak hirtelen mindent elhomályosítva beugrott Frank emléke. Az arca, a szeme fénye, a mosolya, az érintése, a leírhatatlan érzés, ahogy szerette őt. A fájdalom, mint egy szilánk csapódott egyenesen Gerard szívének közepébe. Megrándult és melege lett, mintha tűz kezdett volna benne lobogni az elkeseredettségtől. Akkor már inkább egyedül szeretett volna lenni, összekuporodva az ágyán, csak Frank-re gondolva. És zokogni, amiért nem kaphatja őt vissza.

Lindsey sem mondott semmit, próbálta megérteni Gerard fájó, súlyos hangtalanságát. Ujjai finoman simogatták a fiú sápadt arcát.

- Hátrébb lépek és türelmes leszek. Jelentkezz, ha bármikor szükséged van rám. - kérte végül, pár csendben eltöltött, feleletet remélő perc után. Gerard nagyon szeretett valami reakciót adni, mert tisztában volt azzal, hogy csalódást okoz, de Lindsey-nek nem volt szüksége azonnali válaszokra. Kijavította elkenődött sminkjét, majd megcsókolta a fiú homlokát és elhagyta a kórtermet, kellemes, felkavaró parfümjének illatában úszó, heves szívdobogást és értetlenséget maga után hagyva.

*****

Gerard gyógyszerei eltűntették a képzeteket a fejéből, elmosták Frank és Elena alakját. Gerard csak akkor tudta felidézni őket, ha ő is akarta, ha előhúzta az éjjeliszekrény mélyéről a fényképalbumot és elmerült a fotókban. Már nem jöttek csak úgy, meglepetésszerűen.

Az egyetlen jónak mondható tény az volt, hogy a gyógyszerek rendszeres szedésétől legalább Brett nem kísértette tovább, már nem voltak rémálmai, ahol megjelent és bántó szavakat vágott hozzá. Brett köddé vált, mintha soha sem is lett volna. De a múlt keserű fájdalmai még így sem lettek végérvényesen semmivé, eddig észrevétlen szálaik, hirtelen felszínre kerültek és mindennél erősebben, fojtogatóbban tekeredtek Gerard nyaka köré.

Javában tombolt a nyár. A Gerard kórtermének ablakából látható fa ágain élő madár pár családot alapított és fáradhatatlanul hordta az élelmet a fiókáknak. Gerard szerette nézni őket, a normál kerékvágás halvány képét mutatta, amivel egyenlőre nem tudott mit kezdeni. Félt az újrakezdéstől. Pedig Dr. Clement egyre sűrűbben mondta neki, hogy hamarosan kiengedik a kórházból. Gerardot megrémisztette az ablakon túli élet, hónapokat töltött a pszichiátrián, beszabályozva, falak és terápiák közé kényszerítve, másmilyen napi rutint kialakítva. Nem szerette, de már megszokta. Elképzelése sem volt, milyen lesz újra kint lenni és rettegett ebbe belegondolni. Hogy ne kelljen ezzel törődnie, próbálta lefoglalni magát és cselekvésekkel kitölteni az idejét. Újra a rajzolás irányába fordult és mivel órákat nézte a fákon lévő madarakat, most ezt igyekezett papíron megörökíteni. De ma nehezen lettek a vonalakból érthető ábrák, mert a madarakról is Frankie jutott eszébe, az ő testére is voltak madarak tetoválva...egészen lent, titkosan...és ezt közelről látta...

Eszébe jutott az a néhány felejthetetlen alkalom, a szenvedélyes együttléteik. Még a bénító fájdalom iránt is vágyakozás fogta el.

Azt kívánta, bár érezhetné, hogy újra Frank-el van, és szakítaná szét ezerfelé a semmihez sem hasonlító, fájdalommal telt érzés, amikor a testük egybeolvad. Gerard ujjai között megállt a ceruza és üveges szemekkel, egyszerre izgatottan és feldúltan meredt maga elé. Még mindig annyira szerette Frank-et, ez soha egy percre sem lanyhult, állandóan ott lángolt benne csillapíthatatlanul. Bárcsak soha ne kellett volna elengednie Frank kezét! Annyira belefeledkezett a fiúról kavargó gondolatokba, hogy nem is hallotta, ahogy nyílik a kórterem ajtaja és valaki belép rajta. 

- Szép jó estét kívánok, Mr. Way! 

A hang, amit a háta mögött hallott, visszarántotta Gerardot a valóság mezejére, az ijedtségtől grafitceruzája koppanva hullott le padlóra.

- Jó estét. - köszönt halkan zavartan, ahogy a ceruza után kutakodott, hátra sem nézve. Zörgés hallatszott, az ételes tálca puffant tompán, mikor az éjjeliszekrényére ért, aztán a léptek felé közeledtek. De ő még mindig a földön térdelt és a ceruzát kereste. 

- És hogy vagyunk ma, Mr. Way? Vagy szólítsalak Gerardnak?

Gerard fél szemmel lábakat látott megtorpanni előtte. A hangsúly, a hangszín ismerős volt számára, de nem tudta honnan. Nyomást érzett a mellkasában és értetlenség vonta uralma alá. Félénken felpillantott és nem hitt a szemeinek. 

Frank egykori munkatársa és barátja, Bert állt ott gúnyosan mosolyogva. Gerardnak egy másodperc alatt visszaköszöntek azok a momentumok, ahogy nála volt a házában és állta a metsző, hideg, lenéző pillantását, alkohol és cigarettafüstbe burkolva, aztán a szilveszteri összejövetelen ugyanezt a nyílt gyűlölködést tapasztalta, mikor a mosdóban Bert a falnak nyomta. Ahogy akkor, úgy most sem jutott szóhoz, az arca skarlátvörös színt öltött.

- Oh, nyugodtan állj csak fel! - nevetgélt Bert oldalra billentett fejjel, kihívóan vizsgálgatva Gerardot, aki nem tehetett egyebet feltápászkodott a földről és bámult bele Bert ápolóruhájának halványkék színébe. Olyan szürreális volt az egész! Annak idején Frank azt mondta, nem sok az esély arra, hogy Bert a tettei után bármelyik kórházban is álláshoz jusson. De ezekszerint valahogy csak sikerült neki.

- Gerard Arthur Way és itt van a huszonhetes kórteremben! El sem hiszem, hogy újból találkozunk. Nem feltételezted volna, hogy még valaha látsz engem, ugye? 

Gerard nem felelt, de valóban nem hitte volna, hogy a sors az útjába sodorja Bert-et.

- Én személy szerint el vagyok ragadtatva. Már régóta terveztem, hogy előkerítelek és megmondom neked, amit gondolok. De meg sem kellett magam erőltetni, egy lépést sem kellett tenni, mert itt vagy az új munkahelyemen! Innen nem tudsz elsietni, vagy elbújni. Tehát szépen végig fogsz hallgatni! - Bert arcáról eltűnt az ördögi vigyor, egy szempillantás alatt megragadta Gerardot és a ruhájánál fogva és teljes erőből csapta a falhoz. Gerard halkan feljajdult a gerincét ért erőteljes fájdalomtól, a haja az arcába hullott, adrenalin kelt életre a testében, többszörösére gyorsítva a szívét.

- Te rohadék! Elvetted a legjobb barátomat! Elvettél tőlem mindent, ami valaha is fontos volt nekem! Én szerettem Frank-et!- sziszegte az arcába Bert.

- Én is szerettem Frank-et!- lehelte erőtlenül Gerard és könnyes lett a szeme, ahogy Frank nevét kiejtette.

- Mondtam neki, hogy ne foglalkozzon veled, mert te bajba juttatod! De ő nem hallgatott rám! Szerelmes volt beléd! Szerelem, mi? És ez lett a vége! Frank saját akaratából sosem emelte volna a halántékához azt a puskát! Az átkozott szuicid hajlamod volt rá rossz hatással! Miattad halt meg! Mert a halált hordozod magadban, te szemétláda!

Bert szavai késekként hasogattak végig Gerard lelkén, bekúszva a bőre alá, összepréselve a szívét egészen apróra. 

- Azt hiszed, én nem okolom saját magamat, nem akarom visszaforgatni az időt, arra a végzetes másodpercre? Vagy, nem kívánom azt, hogy bárcsak lett volna több időm és erőm, hogy a fegyvert inkább magam ellen fordítsam? Mert úgy jobb lett volna mindenkinek. - kérdezett vissza Gerard suttogva és érezte könnyei sós folyamát ahogy nedvessé teszik az ajkát. Szemei előtt lévő izzadt hajtincsein át látta Bert megvetően érdektelen ábrázatát.

- Kímélj meg, már ismerem az egész történetet. Vagy szerinted, Frank csak téged avatott be a dolgaiba? Hát tévedsz! A halála napján felhívott és elmondta, mi történt karácsony estéjén azzal a Brett nevű fickóval, akinek véletlenül túl sok gyógyszert adott. Azt is elmesélte, hogy a Passaic folyóba süllyesztettétek a testet. De aztán persze a hulla előkerült és hogy a rendőrség ki akarta hallgatni. Na és itt voltak még az eltűnt kórházi gyógyszerek is...Frank ki volt borulva, én kérleltem, hogy találkozzunk, beszéljünk, mert valami nagyon rossz érzésem volt vele kapcsolatosan. De lerázott, hogy nem ér rá és akkor hallottam a hangját utoljára. A következő, amit megtudtam róla, hogy aznap éjszaka egy külvárosi motelszobában golyót repített a fejébe. - Bert dühösen zihálva, utálattal a szemeiben nézte Gerardot, akire meglepően hatott, hogy Frank végülis elmondta Bertnek ezt a nehéz titkot. Lehet, hogy azt hitte, Bert tud segíteni? 

- Bármikor oda adnám az életemet, ha Frank visszajöhetne. - mondta Gerard levegőért kapkodva, mert Bert kezei még mindig makacsul és erősen szorították a ruhájának szegélyét.

- Pofa be, nem érdekelnek a patetikus gondolataid! Frank halott és ezen már semmilyen önvád nem változtat. Még a teljes igazság sem. De ha már találkoztunk, elmondom. Van egy srác a törvényszéki patológiáról, régebben befogadtam egy időre, míg nem volt hol laknia, szóval tartozott nekem és igen szívesen fel is világosított a boncolási eredményekről. A holttest ugyan nem volt jó állapotban, de nagyjából meg tudták állapítani, hogy nem gyógyszertúladagolás okozta a halálát, hanem hirtelen szívmegállás, ami Brett évekig tartó kábítószerezése és alkoholizálása miatt elgyengült szíve és a kezeletlen szívbetegsége következménye volt! Frank-nek, ha összefüggésbe is hozzák ezzel a dologgal, csak a holttest eltűntetése miatt kellett volna felelnie a bíróság előtt és mivel nem volt még büntetve, lehet, hogy nem kapott volna szigorú ítéletet. A kórházi esetet is megúszhatta volna, talán egy felfüggesztettel! Nem tudom, de a legsúlyosabb börtönbüntetés is kevésnek bizonyul ahhoz képest, hogy Frank kioltotta a saját életét! Ráadásul ok nélkül, mert nem ő volt a felelős azért, ami Brett-el történt! Felfogod, miről beszélek?

Gerard lecsukta a szemét és csendben bólogatott, míg egy forró könny csorgott végig az arcán. Bert szavai felszabadítóak voltak számára, valahol legbelül sejtette, hogy nem a gyógyszerek ölték meg Brett-et. A tények így világossá válva, azonban azt is tudatosították benne, valóban mennyire értelmetlen volt Frank drámai tette. Bert végül elengedte a ruháját és Gerard köhögve bukott térdre a kórterem padlóján. A szemeit ismét ellepte a könny, jéghideg izzadtság csorgott végig a hátán és homlokán. Nyakán pedig hosszú, vörös vonal éktelenkedett Bert kíméletlen és haraggal átitatott szorításától. A férfi fejcsóválva figyelte Gerardot.

- Az egyedüli, akinek meg kellett volna halnia, az te vagy! - egészítette még ki és egy pillanatra, mintha valami szomorú csillogás játszott volna a szemeiben. 

- Igen...- Gerard a könnyein át helyeselt. 

Teljesen egyet értett Bert állításával. Frank helyett ő érdemelte volna meg puskagolyó általi a befejezést. És boldogan vállalta is volna ezt, ha ily módon visszahozhatta volna a fiút.

Hangok verték fel az eddig kihalt kórházi folyosót, Bert az ajtóhoz lépett.

- Ezzel nincs még vége. Én most már mindig itt leszek. - és újra az a sötét mosoly jelent meg az arcán.

*****

Gerard nem tartott különösebben Berttől. Kerülte, ahogy tudta, de nem érzett mindent elsöprő félelmet a jelenlétében. Inkább bénult tehetetlenség volt benne, ha látta a kórház folyosóján, vagy egy-egy csoportszobába belépve. Olykor Bert tekintete is rávillant, de fenyegetés helyett, Gerard akkor is csak a maró gúnyt tudta belőle kiolvasni. Nappal különben is sok volt az ápolók teendője, Bert így alig-alig bukkant fel. De ez megváltozott, ha elkezdődött az éjszakás műszak és a nyüzsgő folyosóra rátelepedett a feszült éjjeli csendesség. Mivel nem volt jó alvó, Gerard a kis neszekre is felriadt és gyakran tapasztalt a félig nyitott ajtó előtt többször elsuhanó árnyékot, néha az árnyék megállt és egy ideig várt. Volt, hogy be is lépett a betegszobába és elszántan felé lépdelt, aztán meggondolta magát és kiment. Gerard szorosan lecsukta a szemeit és torkában dübörgő szívvel, mozdulatlanságot színlelve feküdt az ágyában. Biztos volt benne, hogy olyankor Bert jött be. 

- Csak nem alszol?!

A koromsötétségben hideg, izzadt és erős kezek kulcsolódtak a nyakára, ahogy kábán nyitogatta a szemeit. A rémülettől és sokktól kiabálni is elfelejtett, de nem is tudott volna, mert nem jött ki hang a torkán, csak vergődni tudott, de eredménytelenül.

- Jaj, ne haragudj, ha felébresztettelek!- Bert térdelt az ágyon és teljes súlyával rádőlve, nyakát vadul szorítva zárta el előle a levegő útját. Gerard csak kétségbeesett nyögéseket volt képes kiadni, érezte a vére sebességét az ereiben és azt is, milyen forró lesz az arca. Bert ránevetett és nem enyhített a szorításon.

- Beleolvastam a kórlapodba! Gratulálok! Egy gyakorló alkoholista és gyógyszerfüggő vagy, ráadásul skizofrén is! Nem beszélve az állandó öngyilkossági kísérleteidről. Máig nem értem, mit volt úgy oda tőled Iero, mikor olyan szánalmas vagy! - suttogta és egészen közel hajolt Gerardhoz. A fiú úgy érezte az ujjak összeroppantják a nyelőcsövét, a levegő hiányától apró kis pontok ugráltak a szemei elől, az egész teste nyirkos lett az izzadtságtól. 

- Tudom, hogy lefeküdtetek, ne is tagadd! Frank rád mászott és te hagytad, hogy megtegye! Mikor erre gondolok, folyton ideges leszek! Vagy féltékeny, a francba is! Minket sok minden ragasztott egymáshoz Frank-el! Én érdemeltem volna meg őt! Nem te, te idióta balfék!

Gerard sóhajtva küzdött, hogy lélegzethez jusson, de a torkára mintha mázsák nehezedtek volna és nem tudott szabadulni, mert Bert lefogta karjait.

- Bárcsak megdöglenél!- mondta.

Gerard megadta magát, nem tudott harcolni Bert erejével szemben, fülsüketítő sípolást hallott, szemei már-már lecsukódtak és feketés köd ereszkedett rá. Még látta, hogy ezt Bert elégedetten szemléli, de a végsőkig mégsem ment el, mert Gerard hirtelen érezte, hogy az eddig kegyetlenül erős markok elengedik. A homály rögtön szűnni kezdett, a zúgás is egyre távolibbnak tűnt. Fuldokolva, öklendezve nyitotta ki azonnal a szemeit.

- Szórakoztató ezt csinálni veled.- nevetgélt felette Bert meglehetősen önfeledten

Gerard torka, tüdeje fájt, reszketett minden tagjában, arca két oldalt verejtéktől és könnyektől volt ragadós, ajkából nyálcseppek csordultak le végig az állán. Oda akart nyúlni, hogy letörölje, de Bert még mindig úgy feküdt rajta, hogy mozgásra képtelenné tette. 

- Csendben fogsz maradni, ugye? - érdeklődött szórakozottan, érzékelve Gerard hiábavaló kínlódását.

Gerard beletörődve igent jelzett és szaporán lélegezve, meggyötörten pillantott Bert-re. Bert viszonozta a pillantást, a gyűlölködés fényei egészen elhalványodtak fürkészően Gerard arcán fel-le járó szemeiben és a hangja is másmilyen lett.

- Oké, nyugalom, Gerard...- az imént még nyakát fojtogató kezek meglepően finoman átsimítottak az arcán, a száján és nyakán, majd gyorsan elindultak lefelé mellkasán, hasán át, célratörően a lábai közé. Gerard, ahogy ezt realizálta, tiltakozva megugrott. Heves mozdulatától az ágy belenyikorgott a nesztelenségbe. Bert erre úgy kapta el onnan az ujjait, mintha megégette volna, aztán az ajtó felé sandított, azt figyelve jön e valaki. Gerard azt hitte, a férfi dühös lesz, de újra csak a fölényességével találta szembe magát.

-Frank-nek nem ugráltál ennyire, így van? Hát képzeld azt, hogy én vagyok Frank! - vigyorodott el és teljesen váratlanul, erőszakosan megcsókolta Gerardot.

Gerard természetesen képtelen lett volna ilyen képzelgésekre. Frank csókjához nem volt semmi sem hasonlatos. Most csak cigaretta és kávéízt érzett keveredni a saját nyálával. És érdeklődően kutató érintéseket a ruhája alatt.

- Hé, miért nem csókolsz meg te is? - húzta el a fejét indulatosan Bert.

Gerard össze volt kavarodva az események gyors váltakozásától. Bert dühét és agresszivitását jogosnak érezte és elfogadta, de egyáltalán nem értette azt a gyengédségét, ami ezekután következett. Bert még egyszer odahajolt hozzá. Gerard kemény izgalmat és csüggedt kis rezdüléseket érzett rajta, amikor újra rányomta a száját az övére. Gerard most már visszacsókolt, de tágra nyílt tekintetét a plafonra szegezte és levegőt venni is alig mert. Elárasztotta a pánik leromboló és a kiszolgáltatottság félelmetes érzése. Mély sóhajtásokkal, remegve zuhant az éjszaka homályába, addig a néhány pillanatig, amíg ajkaik összeolvadtak. 

- Nem válaszolsz és még csak jól sem csókolsz. Mit tudtál Frank-nek adni, amit én ne tudtam volna? Nekem kellett volna a helyedben lenni!- méltatlankodott Bert és elégedetlenül felkelt az ágyról. Felkapcsolta az éjjeli lámpát és elrendezte a feltúrt ágyneműt, felvette a dulakodástól földre került párnát. Az eddig forró levegő hűvösre változott. Gerardon végig futott a hideg, a ruhái át voltak izzadva, a nyaka még sajgott, mintha a kezek onnan soha nem kerültek volna le a teste más részeire. Kimerültnek érezte magát és nehezen hitte el, hogy Bert ezt annyiban hagyja. De a férfi csak pakolt leverten, nehezen értelmezhető, idegen kifejezéssel. Hosszú haja időnként teljesen eltakarta az arcát, de mikor Gerardhoz fordult, nem viszolygást, vagy haragot, hanem reménytelenséget tükrözött. Ezt az érzelmet Gerard eddig még nem látta rajta.

- Mit a francot nézel? - mordult Gerardra Bert.

- Semmit. - vágta rá rögtön zavartan Gerard és gyorsan másfele vezette a tekintetét. Nem is vette észre, hogy Bert-et bámulja.

- Helyes. - Bert lekapcsolta a lámpát és eltelt a szoba az éjjel tömörségével. 

- Miért voltál velem kedves? - kérdezte bátortalanul Gerard.

Bert nagy szemeket meresztve pislogott vissza rá.

- Szerinted kedves voltam? 

- Az előbb...

A durva, de valamiképpen mégis törődő csókok és érintések további kérdéseket élesztettek Gerardban, de Bert nem akart erről beszélgetni. Ehelyett az ajtó irányába indult. 

- Elment az eszed. Inkább aludj, késő van!- vágott Gerard szavába dühöngve.

- Hiányzik Frank. - szólt utána alig hallhatóan Gerard.

Gerard sokszor feküdt a vaksötétben Frank-re gondolva és eljátszva képtelen és keserédes fantáziákkal, hogy a fiú egyszercsak benyit hozzá.

Bert elhűlve fordult Gerard felé. A keze már az ajtó kilincsén volt.

- Légy nyugodt, hogy nekem is. - mondta rekedten.

- Szeretnék vele lenni, tudod, hogy értem...- halovány és vágyakozó mosoly suhant át Gerard arcán, Bert meglehet, észre sem vette, mert flegmán vállat vont és már ugyanolyan volt, mint általában.

- Remélem, teljesül amit kívánsz és hamarosan együtt lesztek.

*****

Bert szavai azon az érdekes, erőszakoskodással kezdődő, de meglehetősen érthetetlen véget érő éjszakán, erősen beleégtek Gerard agyába. Bert egyértelműen őt hibáztatta Frank halála miatt és valószínűleg tiszta szívből gyűlölte is. Ő pedig mindennél jobban meg akart halni, hogy végre Frank mellett lehessen. Gerard bizakodni kezdett, hogy Bert iránta táplált negatív érzéseit akár a javára is fordíthatná. Csakhogy nem nagyon találkozott ezekután vele. A fiú, mintha szándékosan kerülte volna, ha a folyosón meglátta, rögtön másfelé ment, vagy ha már ezt nem tudta megtenni, még a fejét is elfordította és nem jelent meg többet a kórterménél sem késő éjjeleken. Gerard már semmit sem értett, de egyik este, mikor Bert éjszakai műszakban volt, összeszedte minden bátorságát és kiment hozzá a pulthoz, hogy beszéljen vele. Nem tudta megfogalmazni, mit is érzett, ahogy végigsétált a becsukott ajtók előtt, a félig-meddig lekapcsolt villanyok adta gyér fényekben. Már hatottak az esti gyógyszerei, ezért bizonytalan és kábult volt kissé, a szemei előtt összefolytak az ábrák, színek. 

- Bert...- túl nagy volt a lendület, ahogy Gerard a pulthoz ért és feldöntötte az ott lévő műanyag pohárban lévő automatás kávét. A barna folyadék szerte-szét ömlött a pulton és megállíthatatlanul csordogált a kórlapok felé. Bert idegesen pattant fel és nyomban kezébe kapott egy ott heverő rongyot, hogy a kávét felitassa.

- Az Isten szerelmére! Nem tudnál normálisan közlekedni? Egyáltalán, mi a jó eget járkálsz itt ilyenkor? - rivallt Gerardra.

- Ne haragudj. - nézte a férfi kapkodó mozdulatait sajnálkozva Gerard. Nem akart gondot okozni. Bert szerencsére egy perc alatt rendet rakott a káoszban.

- Jó, mindegy, de ne szédelegj itt az éjszaka közepén, mint valami kísértet. Gyere, visszakísérlek a kórtermedbe. - dünnyögött kelletlenül. Gerard ezt akarta elérni, hogy négyszemközt beszélhessenek. De Bert fáradtnak látszott és nem is volt beszédes kedvében, egy szó nélkül mentek a betegszoba felé. Ahogy beléptek a hangtalan helyiségbe, Gerard megállt. Bert értetlenkedve pillantott rá.

- Most mit csinálsz?

- Szeretném, ha meghallgatnál! - Gerard válasz helyett becsukta az ajtót és csak fél füllel hallotta a halk káromkodást Bert szájából.

- Nekem erre nincs időm, a rohadt életbe.

Gerard érezte, hogy mindene lüktet az elutasítás miatti félelemtől, de belekezdett.

- Kérlek, segíts rajtam! 

- Véleményed szerint, hogyan tudnék én rajtad segíteni?- kérdezte Bert gyanakvóan és kicsit gúnyosan.

- Frank elmesélte, hogy miket tanítottál neki, a gyógyszerek pontos adagolását, infúziók bekötését, amivel a súlyos beteg emberek szenvedését enyhítettétek.

- Mire akarsz kilyukadni? - vágott közbe Bert.

- Képes lennél annyi gyógyszert adni, hogy többet ne ébredjek fel.- hadarta el Gerard és a heves szívverésén túl megkönnyebbülést érzett, hogy a szavait kimondta. Bert arca viszont elsötétült. Teljes erejéből belemarkolt Gerard karjába és hátralökte az ajtótól. Gerard a lemez éjjeliszekrénynek esett, bántó zörgés vonult át a kórtermen.

- Átkozott idióta! Ezt mégis hogy gondolod? Észnél vagy?- rivallt rá Gerardra, aki az eséstől a földre került, de meg sem próbált felállni.

- Csak azt akarom, hogy vége legyen az egésznek. Könyörgök Bert...- sóhajtott fel fájdalmasan és igyekezett magyarázatot adni Bert-nek, de a férfi nem kért ebből.

- Nem érsz nekem annyit, hogy miattad hosszú évekre börtönbe kerüljek! Ha ki akarod nyírni magad, oldd meg! De attól tartok, te még ehhez is kevés vagy! Maradj inkább életben és szenvedj minden egyes, kínkeserves, hosszú napon át! És soha, de soha ne szólj hozzám ezentúl! - Bert kiábrándultan megrázta a fejét, aztán indulatosan csapta be maga után az ajtót.

*****

A nyár teljes pompájában képviseltette magát Somerdale-ben. Gerard legtöbb színű festékes palettáján sem lett volt annyi fajta árnyalat, mint a házak udvarán nyíló virágok színei. Az ég kékben fürdött, a fák élénkzöldben díszelegtek és ez remek kontrasztot adott a várost elárasztó sárgáknak, pirosaknak, narancsoknak és liláknak. Lenyűgözően szép volt, már-már ünnepélyes. Gerard végre odaért a Sunset drive-ra, Elena házához, a szívét máris színültig betöltötte a boldogság. A nő a kertben volt a rózsák között és amint meglátta Gerardot benyitni a hátsó kiskapun, máris vidáman integetett neki. Gerard odasietett a nagymamájához és boldogan zárta a karjaiba.

- Végre itt vagy, de örülök! - Elena szeretettel megsimogatta Gerardot, úgy mint gyermekkorában. 

- Én is örülök, hogy itt lehetek. - helyeselt Gerard.

- Látod, micsoda színkavalkád! A rózsák most a legszebbek!- mutatott körbe büszkén Elena. Gerard úgy érezte a földre zuhant szivárvány közepén állnak, minden olyan élénk és tökéletes volt.

- A rózsák mindig szépek, mert te annyit foglalkozol velük, nagymama! Bár hamarabb jöhettem volna, hogy segítsek.- mondta Gerard.

- Most inkább menj a házba, mert Frank bent van. - mosolyodott el az asszony.

Gerard azonnal elpirult és a legnagyobb nyári hőség ellenére is megborzongott.

- Frank...

- Régóta itt van, ne várasd tovább!- tanácsolta Elena, Gerard lelkesen bólintott és a kis ház felé vette az irányt. Kellemes hűvösség, barátságos félhomály és süteményillat köszöntötte, ahogy benyitott az ajtón. A szobája felől gitár hangjait vélte felfedezni, ezért egyenesen arra tartott. Frank az ágyon ült a gitárjával és  azt a dalt énekelte, amiből egy kis részletet Gerard is hallott már. A sorok most is olyan szépen és tisztán csengtek és egyenesen a lelkébe hatoltak.

Ha ma éjjel veled lehetnék, énekelnék neked egy altatót. Soha ne engedd, hogy elvegyék a fényt a szemeidből...

Gerard megállt a küszöbnél és csak hallgatta a dalt, míg tekintete elkalandozott Frank-en. Remekül állt rajta a hófehér ing és a fekete nyakkendő és aranyos volt a kicsit összeborzolt hajával. A fiú most nem volt sápadt, gyönyörű arca egészségesen rózsaszín volt, barna szemei nem voltak karikásak, sokkal inkább bizakodó csillogást hirdettek. Szívet megdobogtató, emlékeket idéző, csodálatosan szép mosollyal pillantott fel Gerardra, ahogy észrevette, hogy ott van. A dallamok ekkor abbamaradtak, Frank lerakta a hangszert és azon nyomban Gerardhoz lépett, majd megölelte. Gerard csak erre várt, könnyek szöktek a szemébe és hangosan sóhajtott fel, amikor Frank karjai bezárultak a teste körül, ő is viszonozta az érintést és csak álltak így hosszú percekig. Mintha jéggé dermedt volna az idő és Gerard nem is akarta hogy ez másként legyen. Nem számított semmi, hallotta Frank lélegzetét, érzékelte, hogy ott van vele. Visszavonhatatlanul. Érezte az illatát, ujjai alatt a bőrét, hajának barnás puhasága cirógatta az arcát. Látta a sokszínű tetoválásokat, a kis ezüst karikát Frank szájában és ez megnyugtatta. 

- Istenem Frank, annyira hiányoztál! Most már nem megyek el tőled sohasem.- ígérte és csak gyönyörködött Frank-ben, mintha ezer évvel ezelőtt találkoztak volna legutoljára.

Frank tiltakozva csóválta a fejét.

- Nem maradhatsz itt, Gerard! Még nem! 

Gerard előbbi mosolya elhalványult, csak a könnyei maradtak dacosan a szemeiben.

- De hát miért nem? Szeretlek és semmi mást nem akarok, csak örökre melletted maradni!

- Én is szeretlek Gerard, de ezek a dolgok nem ilyen egyszerűek...

- Ne  mondj ilyet, éppen most a legérthetőbb minden! Hiszen itt van nagymama és itt vagy te, nekem másra nincs szükségem! - vágott közbe Gerard lángoló arccal.

- Nem ez van a sorsodba megírva, még nincs itt a te időd! - magyarázta Frank.

- A sorsomat én magam választom! Megpróbálom ismét, gyógyszerekkel, vagy pengével, esetleg szerzek egy fegyvert.- sorolta felhevülten Gerard de akkor már érezte, hogy Frank ölelő karjai lehullanak róla. A fiú csalódottan állt vele szemben.

- Az helytelen cselekedet lenne! Rendet kell raknod a szívedben Gerard, hogy láthasd miket tartogat még neked az élet. - mondta szelíden.

- Egyetlen nélküled töltött percnek sincs értelme!- jelentette ki Gerard és máris hiányérzet kínozta, hogy Frank ölelését nem érezhette. 

- De hát nem kell, hogy nélkülem legyél. Azzal, hogy szerettél és én viszontszerettelek, a te gondolatoddal, az arcod képével éltem át az utolsó pillanatot, egy rész belőlem ott maradt nálad, amit soha nem veszítesz el, történjék akármi. Kérlek szépen, ne árts ezentúl magadnak, légy erős! Mielőtt feladnád, gondolj arra, hogy én  teljes szívemmel szeretlek. Még most is. És ott vagyok veled. A rossz és jó időkben, a szobád magányában, vagy éppen egy forgalmas utcán, az éjjelekben és a nappalokban, az egyhangú hétköznapokban, vagy az ünnepekben. Állandóan. Csak érezned kell.  

Frank ezzel újra átölelte Gerardot, aki teljes erejéből magához vonta a fiú törékeny testét. Belül szinte felgyulladt a hiábavaló érzéstől, hogy nem maradhat Frank-el, úgy ahogy azt eltervezte. Könnyek marták az arcát, de Frank szeretetteljesen letörölte, aztán úgy nézett rá, hogy attól megolvadt Gerard szíve.

- Egyszer pedig ismét együtt fogunk lenni! Csak te és én. Ugyanígy megöleljük egymást és akkor már nem kell elválnunk. 

Gerard a saját hangos zokogására ébredt fel. A kórterem lámpája hatolt erőszakkal a szemeibe. Mindenét rázta a  vigasztalhatatlan sírás és úszott az izzadtságban.

- Hé, minden oké? - hajolt felé aggódva Bert és hűvös kezét Gerard homlokára tapasztotta. 

- Frank...találkoztunk...velem volt...- felelte sírástól akadozó hangon Gerard. 

Bert egy pillanatra zavarba jött és elvette tenyerét.

- Csak álmodtál...- közölte színtelennek hallatszó hangon.

Gerard elfogadóan helyeselt. A szépségesen szép fantáziavilág a semmibe veszett, újra a pszichiátriai osztály ridegsége köszöntött rá. 

- Igen, tudom, csak olyan valósághű és éles volt minden részlet. - vágta rá kurtán, a könnyeit törölgetve. 

- Szükséged van valamire? Hozzak egy nyugtatót? - kérdezte Bert és Gerardot meglepte a készségessége a legutóbb köztük történtek fényében.

- Köszönöm, nem kérek semmit. - válaszolta.

A szíve még mindig nyugtalanul kalapált. Kavargott a gyomra és fájt a feje. És kezdett fázni, pedig a nyár legmelegebb hónapja volt. De nem akart tablettákat kapni és elkábulni, erős akart maradni, ahogy Frank is kérte tőle. 

Bert lekapcsolta a lámpát a betegszobában.

- Rendben leszel?- érdeklődött még az ajtórésből visszanézve.

- Persze. - mondta erre Gerard.

Bert egy apró biccentéssel vette ezt tudomásul és rácsukta az ajtót. Gerard ott maradt az éjszakában újra. Az éjjeliszekrényéhez nyúlt, kihúzta a fiókot és elővette a fényképalbumot, aminek utolsó oldalait a Frank-el közös fotói töltötték meg. Belelapozott és kiemelte azt a képet, amin szerinte leggyönyörűbb volt Frank mosolya. Pár másodpercig bámulta, aztán félbetépte a fotót és a Frank-et ábrázoló részt a mellkasához szorítva feküdt vissza az ágyba. A függöny nélküli ablakon besütött a rézszínű telihold, árnyakat és mintákat rajzolva a plafonra. Gerard lassan kezdett megnyugodni, pulzusa, légzése normalizálódott. 

- Szeretlek Frankie! 

A magánya kínzó volt továbbra is. Frank halála óta egyfolytában szörnyen egyedül érezte magát. Rossz volt realizálnia, hogy ez már így is marad. De az álmot egy jelzésnek vélte. Frank nem hagyta magára és soha nem is fogja. Tartozott hát számára egy ígérettel. Bár nem lesz könnyű betartania, mert az elmúlás egyszerű befejezést ígérő, gyorsnak tűnő képzete ott motoszkált benne szüntelen. 

- Szeretlek és megpróbálok életben maradni. - suttogta Gerard. 

Mintha látta volna maga előtt Frank arcát, ahogy békességet sugallva figyeli és vigyázza őt. A szeretetét érezte az biztos, most is simogatóan áramlott végig rajta.

- Ígérem neked...

*****

Gerard zavarodottan nézett a háta mögé, ahogy kilépett a kórház pszichiátriájának folyosójáról. Nővérek, orvosok jöttek vele szemben, nyitódtak és csukódtak a kórtermek, vizsgálószobák ajtajai, beszédfoszlányok keringtek mindenütt. De ő nem volt páciens többé. Július huszonötödike volt, az utolsó reggel, amit a pszichiátrián kellett eltöltenie. Kezében a zárójelentését gyűrögette. A családja már napok óta a hazatérésére erre készült, édesanyja megígérte, hogy süteményt süt, Mikey vállalta, hogy kicsit kitakarít az alagsorban, az apja pedig azt, hogy majd hazaviszi autóval. Közel fél év kórházi kezelés után Gerard szabad volt, de mégsem tudta hogyan kezelje a helyzetet. Nem igazán érzett semmit. Megállt a falra szerelt telefonkészülékek előtt és a zsebébe túrt, hogy aprópénzt keressen. 

- Nahát, ez a nap is eljött, csak nem kiengednek, Mr. Way? - Gerard összerezzent, ahogy meghallotta Bert hangját. A férfi könnyedén, a már megszokott kiismerhetetlen vigyorával sétált oda mellé.

Gerard bizonytalanul vonta meg a vállát.

- De, igen. 

- Hát, nem látszol valami boldognak. - ítélte meg Bert és igaza volt. Gerard egyszerűen nem tudott magára jókedvet erőltetni. 

- Szokatlan lesz. - hajtotta le a fejét.

Bert elvigyorodott.

- Még szép, hogy az lesz, nem kis időt voltál itt bent. Ez a dolgok rendje, aki meggyógyul, távozik. De te képes lettél volna búcsú nélkül elmenni?

Gerardban bent akadt a levegő.

- Azt mondtad, ne szóljak hozzád.

Most már Bert is komoly képet vágott.

- Az csak azért volt, mert felmérgesítettél, hogy azt kérted, küldjelek át a másvilágra! Én az ápolásra tettem fel az életemet és lehet, hogy ki sem nézed belőlem, de nem ártanék neked! Mikor újra megláttalak itt, nagyon dühös voltam rád, és mindenfélét a fejedhez vágtam, de nem igaz semmi sem! Nem hibáztathatlak Frank haláláért! És azt sem akarom, hogy meghalj! Beszéltem össze-vissza! A gyász ilyen, elviszi a józan gondolkodást. Szóval, bocsáss meg, jó?

Gerard igazából nem érzett neheztelést Bert iránt. Megértette őt.

- Nem haragszom. - mondta halkan és elnézően, aztán a telefon felé fordult.

- Nem kell egy fuvar? Hazavihetlek, nekem már lejárt a műszakom. - érdeklődött Bert. Gerard meglepve nézett rá. A férfi valóban nem a kék kórházi egyenruhát viselte, hanem egy fekete nadrágot és sötét pólót. 

- Kedves tőled, de majd felhívom a szüleimet.- hárította a felajánlást.

- Pedig ha ráérnél, kilátogathatnánk a belleville-i temetőbe, Frank sírjához. - egészítette még ki Bert.

Gerard szíve akkorát dobbant, hogy fájt. 

- Elvinnél Frank-hez?- a hangja elcsuklott.

- Hát persze! Én gyakran kimegyek és beszélek hozzá. Lehet, hogy hülyén hangzik, de nem egy márványt látok, úgy teszek, mintha Frank még élne. Egy nehéz nap után sokat segít, hidd el! Te is tehetnél egy próbát.

Gerard még nem járt Frank síremlékénél, a kérésére, Mikey egyszer vitt a nevében egy csokor rózsát, de őt így is naponta furdalta a lelkiismeret, hogy a fiú temetésére sem jutott el. 

Visszaakasztotta a telefonkagylót és vad szívdobogás közepette felkapta a lábánál elhelyezett csomagjait.

- Rendben, mehetünk.

Bert egyetértően bólintott és elindult előre, Gerard pedig követte. Az időjárás már most nagyon meleg volt. Szikrázó napsütés csapódott a szemeibe, ahogy kilépett a kórház több emeletes épületéből. Több hete már, hogy nem volt kint, kellemetlen volt még számára a napfény. Előkereste a napszemüvegét és felrakta, de így is percekig káprázott a szeme.

- Kegyetlen, mi? - mosolyodott el Bert, ahogy ezt látta. Bepakolták Gerard holmiját a hátsó ülésre és nekivágtak a nem túl hosszú útnak. 

Gerard csendben ült Bert mellett és nem is érezte túl kényelmesen magát.  Volt valami Bert társaságában, ami gátolta. Persze lehet, hogy csak a kórházban megesett incidensek miatt volt ez. Bert tenyere súrolta a lábát, ahogy sebességet váltott. 

- Akarsz szexelni?- kérdezte ekkor és Gerard nem volt képes eldönteni, viccnek szánta e. Nem tudott kiigazodni Bert-en. Egyszer sértegette, máskor viccelődött, aztán provokatív kérdéseket tett fel. Nem is felelt erre semmit, pironkodva bámulta napszemüvegén át a gyors tempóban eltűnő tájakat.

- Oké, értem én. Gerard Way nem fekszik össze akárkivel. - összegezte Bert, aztán hogy a csendet oldja, bekapcsolta a rádiót és felcsendült egy Gerard által is kedvelt dal, az Underpressure. Bert is szerethette, mert feljebb tekerte a hangerőt, miközben cigarettára gyújtott.

- Mikor a Utah beli Provoban éltem, volt egy zenekarom. Világhírnévről álmodoztam, miközben az ottani klubokban játszottunk a többiekkel. - mesélte váratlanul.

- Csakugyan? Biztos jó lehetett. - mondta erre Gerard.

- Igazság szerint egy lecsúszott drogos voltam, légvárakat építve, egy szintén kábítószerfüggő, terhes barátnővel. Menőnek képzeltem magam, de igazából csak szánalomra méltó voltam, akit nem érdekelt semmi. Aztán jött a tragédia, a barátnőm túladagolta magát és meghalt. - toldotta meg még Bert nagyokat szívva a cigarettából.

Gerardot megrendítette amit hallott, nem is gondolta volna, hogy Bert ilyen keresztet cipel a múltját illetőleg.

- Istenem, nagyon sajnálom!

- Egy pillanat alatt összeomlott minden. Ha nem pusztítjuk magunkat, most lenne egy szép családom. De az egész drámába torkollott és ezt talán máig nem tudtam elfogadni. Akkor a menekülés volt a legjobb ötletem, olyan messze akartam kerülni Utah-tól, amennyire csak lehet. Így jutottam el Newark-ba és itt ismertem meg Frank-et! Ő sokat jelentett nekem az legelső perctől fogva. Segített összeszedni magamat, rábeszélt az elvonóra. Hitt bennem. A mai napig hálás vagyok neki ezért a bizalomért.- Bert tekintete nosztalgikusan csillogott.

Gerard egyetértően biccentett.

- Frank különleges volt és nagyon jó szívű. 

- Igen, sok mindent tanultam tőle és most már általa. Hogy a tragédiáink mind-mind próbatételek és pofonok. Amiktől földre zuhanunk, de kell hogy legyen erőnk újra felállni és folytatni. Van már ötleted, mihez kezdesz most? - szegezte a kérdést Gerardnak Bert. A fiút váratlanul érte az érdeklődés, magában még át sem vette az eshetőségeit, csak azzal volt tisztában, hogy újra kell építkeznie az élete romjain heverő téglákból és ez nem lesz egyszerű.

- Még nem. - rázta meg a fejét.

- Hát, akárhogy is alakul az életed, én úgy látom, te egyáltalán nem vagy gyenge...- mondta Bert és nem láthatta cigarettája sűrű füstjétől, hogy Gerardnak mennyire jól estek ezek a szavak.

*****

A kislány szájtátva figyelte a kert dróthálóján keresztül, ahogy Gerard óvatosan megmetszi a rózsákat. Ez volt az utolsó tennivaló a virágokkal a hideg beállta előtt. 

- Mit csinálsz velük? kérdezte a kislány.

Gerard elmosolyodott.

- Felkészítem őket a télre. - felelte kedvesen.

- Ugye nem fáj nekik?- jött az újabb kíváncsi kérdés.

- Ne félj, a metszés nem okoz fájdalmat. A vágások új hajtások növesztésére ösztönzik a rózsákat. - magyarázta türelmesen Gerard.

- A legszebb az a piros. - mutatott a kislány az egyik rózsára. 

- Tetszik?- Gerard levágta és átnyújtotta a kislánynak a rózsát a kerítés felett. 

- Köszönöm, ez nagyon szép! Beteszem a babaszobámba a kedvenc vázámba és nevet is adok neki! - örvendezett a kislány.

- Nevet a rózsának? - kérdezett vissza Gerard, mire a lányka teljesen komoly arcot vágva helyeselt.

- Persze. Miért, te nem nevezted el a rózsákat sehogy?

De érdeklődésére nem kaphatott feleletet, mert az anyukája megjelent a háznál és uzsonnázni hívta.

- Most mennem kell, szerintem, ha lesz időd, találj ki nevet a virágaidnak!- tanácsolta a kislány és beszaladt a házba. 

Gerard intett neki és újra kezébe fogta a metszőollót.

- Hát ha nevet adsz a rózsáknak, az egyikről feltétlenül engem nevezz el, ha kérhetném! - hallotta meg ekkor Bert hangját. Hitetlenkedve fordult meg, tette le a szerszámokat és állt fel a rózsabokrok mellől.

- Bert, szia! - lépett oda üdvözlően a tőle nem messze álló férfihoz. Bert kezet akart rázni vele, de Gerard ehelyett megölelte, igaz csak pár másodpercre, aztán zavarodottan hajolt el tőle, csodálkozva a saját kirohanásán. 

Bert is megrökönyödött.

- Nos, lehetne hogy egy fekete rózsa viselje az én nevemet? - kérdezte gyorsan, halvány pirosra változott arccal.

- Itt nincs fekete rózsa. - ingatta a fejét Gerard.

- Sebaj, beérem más színűvel is. - legyintett rá Bert és elindultak a kocsibehajtón parkoló autójához.

- Nem hittem volna, hogy valaha is eljössz. - jegyezte meg óvatosan Gerard.

Két és fél hónapja nem látta Bert-et. Az utolsó találkozásuk akkor volt, mikor együtt elmentek belleville-be, a temetőbe Frank sírjához, majd utána Bert hazavitte Newark-ba Gerardot. Búcsúzáskor elkérte a telefonszámát, de Gerard biztos volt benne, hogy soha nem fogja felhívni. Ám tévedett, mert Bert majdnem minden héten telefonált neki. Apja és anyja a sokadik ilyen alkalom után megkérdezték tőle, hogy ki hívja ilyen sokszor és Gerard rávágta, hogy egy barátja. Aztán elgondolkodott a szavain, nem túl fényesen kezdődött az ismeretség Berttel, a férfi finoman fogalmazva sem kedvelte és ezt a kórházban értésére is adta, most mégis gyakran és hosszasan beszéltek. A fő téma természetesen Frank volt, Gerard szerint ez kötötte őket össze, ez éltette a barátságukat. A Frank iránt érzett mély szeretet. Gerard úgy érezte Bert és ő, együtt ápolják Frank emlékét.

- Érdekelt, hogy megy itt a sorod. 

- Jól vagyok.- jelentette ki Gerard.

- Igen, az látszik is! Egészen megváltoztál, jól nézel ki. - mondta erre Bert.

Gerard nem érzékelt nagyobb változásokat magán, még gyászolta Frank-et, esténként sírt utána. Még ugyanolyan sápadt volt és kialvatlan is, csak a haja lett kicsit rövidebb.

- Semmi sem változott, ne túlozz. - esett zavarba.

- Te persze nem veszed ezt észre, de nekem hidd csak el. És szerintem jót tett neked a költözés.- közölte Bert.

Miután a kórházból kiengedték, Gerard merő zűr-zavarnak érezte az életét, nyomasztotta az alagsor és nem használt a rajzolás sem, nem adott megnyugvást. Tisztában volt vele, hogy nem folytathatja ott, ahol Frank halála előtt abbamaradt. Akkor valami eltört, darabokra szakadt és már nem lehetett újra eggyé varázsolni. A képregényboltba amúgy sem mehetett volna vissza, Mr. Evans felvett a helyére mást. És hiába vitte magával Mikey csak úgy sétálni, beszélgetni a város utcáin, hiába érdeklődött felőle Ray, hiába írt Lindsey neki biztató szavakat, Gerardnak szüntelenül visszhangoztak a fejében Bert mondatai, a szükségszerű újrakezdésről. Eleinte el akarta hallgattatni ezeket a sugallatokat, nem akart apjának, anyjának és Mikey-nak csalódást okozni, hogy nem értékeli az igyekezetüket. Mert ők tényleg mindent megtettek, hogy átsegítsék az olykor felszínre törő, nagyon is elsötétülő, Frank hiányától értelmetlen napjain, de aztán, beleszaladt egy álláshirdetésbe, amit invitálásnak, jelnek vélt. Egy Newark-tól pár mérföldnyire lévő városka kertészetébe kerestek alkalmazottat. Elküldte az önéletrajzát és legnagyobb döbbenetére, övé lett az állás. Szálláslehetőséggel együtt, mert a kertészet tulajdonosa Montgomery-ben élt és viszonylag ritkán tudott a növényekkel foglalkozni. A kis ház az első perctől fogva tetszett Gerardnak, jó érzésekkel töltötte el, mert nagyon emlékeztette Elena somerdale-i házához. A szülei és öccse persze először nem tartották jó ötletnek a költözést, de Gerard meggyőzte őket, hogy nem megy messze és gyakran hazalátogat majd, így elfogadták, hogy ez lesz most neki a legjobb. Visszamenni a kezdetekig. A rózsákig és egy kisvárosig. A nyugalomba, ahova mindig is vágyott. Frank emlékét magával hordozva.

Mielőtt elhagyta volna Newark-ot, Gerard beszélt Bert-el telefonon és megadta neki az új címét, de azt álmaiban sem gondolta volna, hogy Bert egy nap majd eljön hozzá.

Némán gyalogoltak Bert kocsijához.

- Azért ez érdekes. Egy Roseland nevű városban élsz és rózsákkal foglalkozol. Úgy látom, neked a rózsák a végzeted. - szólalt meg végül Bert és kinyitotta a csomagtartót.

Gerard mosolygott.

Neki Frank volt a végzete. 

És még most is az. 

- A nagymamám is rózsákat termesztett és értékesített, így ez számomra nem különös. Szeretem a rózsákat és szeretek törődni velük. Meghálálják. 

- Szóval számodra ez a tökéletes élet?- kérdezte Bert.

Roseland festőien szép környezet volt, szemben Newark felhőkarcolóival, kipufogógőzével és túlon-túl nagy hangzavarával. Itt Gerard úgy érezhette, békére talált. A napjait kitöltötték az emlékei, a növények ápolása, a virágok iránt érdeklődő vásárlók fogadása és hétvégente mindig elutazott Frank, vagy Elena sírjához. 

Gerard nem felelt, csak bólintott, aztán csodálkozva nézte, ahogy Bert egy gitárt vesz elő az autóból. Végigszaladt rajta a forróság. Frank gitárja volt az, ezer közül is megismerte volna. Rögtön elborították az ehhez fűződő emlékek, az első találkozása Frank-el, mikor ő szégyenletesen ittas volt, de Frank akkor sem ítélte el. Senkinek sem volt jobb a lelke, mint Frank-nek. 

- Ezt neked hoztam. Linda küldi, úgy véli, a fia legféltettebb értéke egyedül téged illet és nálad lesz a legjobb kezekben.

Gerard szemei azonnal könnyesek lettek, minden ereje elhagyta, ahogy ujjait végighúzta a gitáron.

- Frank édesanyja tud rólam?- kérdezett vissza megcsukló hangon.

- Igen. Mikor Frank meghalt, Linda a holmija rendezgetése közben talált pár dalszöveget, amit Frank hozzád és rólad írt, így összerakta a képet. Azt üzeni, ha egyszer Belleville-ben jársz, látogatsd meg.- válaszolta Bert.

Gerard nem tudta, mikor lesz annyi lelkiereje, hogy képes legyen teljesíteni Frank édesanyjának a kérését. Amikor Frank elment és itthagyta ezt a világot, természetesen ő is szeretett volna beszélni az asszonnyal, és Frank édesapjával is, de nem akart tolakodó lenni, egyúttal azt is érezte, csak még több szomorúságot zúdítana rájuk és ezt akarta a legkevésbé. 

Elgondolkodva bólintott párat, könnybe lábadt szemeit még mindig a gitáron tartva és elképzelve, hogyan szólaltatta meg őket nap mint nap Frank.

- Megkapod Frank összes dalát is, ha kedved támadna eljátszani - mondta még Bert.

- Sajnos nem tudok gitározni. - vallotta be Gerard. Még középiskolás korában Mikey mutatott pár akkordot, de ez aztán annyiban is maradt.

- Ha akarod, megtaníthatlak! - ajánlotta fel Bert.

- Az jó lesz, köszönöm. - Gerard hálatelten nézett rá.

Kis idő múlva a verandán ültek egy-egy csésze kávé mellett. 

- Úgy fáj Frank hiánya...- pillantott végig Gerard leverten a leveleiktől megváló fákon. 

- Nekem is fáj. És úgy vallom, fájnia is kell. Az érzéseinktől vagyunk valóban emberiek. - Bert szintén a roseland-i tájat nézte, a gondosan karbantartott kertet, a megannyi rózsát, a nagyméretű táblát a kerítéshez támasztva, amire Gerard krétával írta fel a növények árait. Gerard úgy látta, még Bert is nehezen tudja kontrollálni az érzelmeit, ha Frank-ről van szó.

Szép, enyhe őszies idő volt, néha hűs szellő kavargott, de a nap utolsó erőteljesebb sugarait még lebocsátotta a földre. Már elkezdődött a lombhullás, minden téglavörösben, aranyban és barnában játszott. Gerardot mindig ámulatba ejtette az ősz sokszínűsége, de keserűnek is ígérkezett ez az évszak, mert közeledett Frank születésnapja.

Valamivel később, Bert szájában cigarettával gitározgatott és az előtte lévő papírlapról olvasta le Frank kézírását, így a betűk hamar dallamokká változtak. Bertnek jó hangja volt, ahogy Gerard hallgatta, biztos volt benne, hogy Frank is élvezné ezt az előadást. 

- Ezekben a dalokban tovább él Frank. - állapította meg Gerard.

- És benned is, Gerard. Ha rád nézek, egy kicsit őt is látom. - mondta Bert.

Gerard ettől szóhoz sem jutott, nem is hitte volna, hogy Bert valaha ilyen kedveset mond majd neki. Azt is beismerte magának, hogy szeretné, ha a férfi egészen sokáig maradna, zenélni, vagy beszélgetni, mert kezdte megkedvelni a társaságát, volt bennük pár közös vonás. 

- Frank itt van velünk és körülöttünk, ha rá gondolunk, vagy ha beszélünk róla. Tényleg, nem mesélnéd el, hogyan találkoztatok?- jutott eszébe Bert-nek egy ötlet.

- Oh, ez egy hosszú történet...- Gerardot őszintén meglepte Bert kérése.

Bert letette a gitárt,  az asztalon lévő hamutálba nyomta a cigarettát és kényelmesen hátradőlt a székben...

- Nos, nekem szabad az egész estém. 

Gerard ezt boldogan vette tudomásul. A gondolataiban, szívében megbúvó, kincset érő pillanatok máris pörögni kezdtek vissza, arra a napra, mikor Frank először felbukkant az életében, elhozva, megismertetve vele a szerelmet. Gerard szemei az égre szegeződtek és elképzelte Frank-et, amint egy, éppen a napot eltakaró felhőn ülve figyeli, ő pedig gondolatban integet és odakiabál neki.

Itt vagyok, Frankie! 

Látod, élek! 

Miattad!

Itt vagyok, mert betartom neked, amit ígértem, hogy soha nem adom fel!

Még találkozunk!

És akkor majd...együtt térünk haza...