Előttem az út és itt a tavasz

Lujza, Róka, Eva, köszönöm hogy  bíztató sorokat írtatok <3 sokat jelent, most minden pozitivitásra szükségem van. Szóval, nagy-nagy köszönet nektek :*
A való életben nem sok mindenkivel közöltem, akivel igen, az is sajnálkozott. Pl. B. hívott, hogy mizu van velem, elárultam neki, mire nagyon zavarban jött, hogy húha, jaj ez borzasztó, Istenem és társaik, aztán azt mondta, mennie kell dolgoznia, de visszahív. Azóta sem tette :/ Mondjuk, gondoltam és meg sem lep és nem haragszom, de tényleg. Biztos én is így reagálnék, ha ő rukkolna ilyennel elő. A.-nak írtam még meg, de ő nem válaszolt. J. is tudja, persze ő abszolút optimista, ahogy a tesóm is. K.-nak tervezem még leírni, de eddig az online melótól nem értem rá kifejteni, meg a lélek sem visz rá valahogy. Á.-nak szerintem nem mondom el, van neki elég baja a félrekeffentős palijával, meg aztán én már vagy 3x írtam neki, hogy mi újság vele, de semmi válasz. 
Múlt héten elmentem a dokihoz, hogy akkor hogyan tovább, mi legyen a következő lépés. Értelmes párbeszéd a váróban egy c kategóriás anyuka és a kb. 16-17 éves korú lánya között, aki megszakításra érkezhetett.
Asszony:- Tavaly kifizettem neked a műtétet, idén is kifizetem, ennyi pénzből vehettünk volna már egy disznót.
:O :O:O 
De a kiscsajt annyira nem hatotta meg ez a dolog, inkább kimatekozták, hogy ha vesznek ketten egy automatás kávét még lesz pénzük haza is buszozni. Ragyogó *-*
Végül előttük szólítottak be :P 
Az orvos mondta, hogy meglepte az eredmény, nos hát engem is :/ és nem jó értelemben. És hogy most meg kell várni a 6 hetet, majd ezután, mivel nem tudták most megállapítani, hogy az összes rosszindulatú sejtet eltávolították e, kell még egy ilyen műtét. És annak az eredményétől függően megyünk tovább, vagy nagyműtét, vagy sugár, de erre gondolni sem akarok. Nem! Nem! Nem! Remélem, hogy a következő műtét jobb diagnózist hoz. Csak ebben tudok bízni. Így is mindenki kivert kiskutya szemekkel néz rám és sajnál. Nem akarom, hogy sajnáljanak, kilábalok ebből.
Egészséges szeretnék lenni és utána az is maradni.
És igyekszem nem is ezen pörögni non-stop. Az kinek lenne jó, ha van időm, írogatok, ff-t olvasok, filmet nézek, na és még holnapig van home office is. 
A pasim viselkedése sajnos néha csalódás, néha jófej, hoz sütit is, bár kedvesnek akkor sem mondanám. Olykor meg über tahó, kötekszik és beszólogat, néha úgy pofán verném, de tényleg. Tőle hiányzik a kedvesség és a megértés, hogy leüljön mellém és csak úgy aranyos legyen, mert ezzel a hülyeséggel éppen elég nyomasztó együtt élni és előfordul, hogy egyedül érzem magam. Na, de lehet hogy túl sokat akarok :/ 
Vasárnap még Zselykére is vigyáztam, tök jó volt, csak az utolsó fél órában kezdett el nyűglődni, addig elvoltunk. És az a 4 éves kislány úgy, de úgy táncol, ahogy én soha életemben nem tudnék :D :D :D tiktok generation.
Tehát így mindent egybevetve elvagyok, jó hogy itt a tavasz, a jó idő.
És így a végére egy kis súlyosság. Nekem mondjuk kifejezetten tetszik, mindig is szerettem a bandát (ohh, mikor J. Offspringes volt, én meg GD-s, hashtag nosztalgikus ikonok, hashtag menőzés, hashtag gyerekkor).
Valaki:- Fogadok, nem tudsz dalt írni a koronavírusról.
Offspring: - Fogd meg a söröm.
LOL

STILL BREATHING (Mike/Billie Joe) pt. 21.

Hehe, ne kérdezzetek semmit, mert én sem tudom a választ arra, hogy miért írogatok pornóságokkal megfűszerezett angstokat, 17 hónapnyi kihagyás után, ahelyett, hogy a saját dolgaimmal törődnék. Szinte látom magam előtt anyám arcát és hallom a hangját: felfogod te, mennyire komoly dolog ez, felfogod?! Igaza van, de én igenis foglalkozom a saját egészségemmel. És hogy mi, merre, hány méter, azt majd kifejtem egy következő bejegyzésben. Ja, láttam a Liza a rókatündér c. filmet, jó beteg alkotás, de valahogy mégiscsak a képernyő elé szegezett. És megint új szomszédaink vannak, akik napok óta csak kalapálnak és fúrnak :P

Sex, drugs & violence:+16
All my life I've been runnin' wild like a runaway
Wherever the night takes me like a stowaway
Back at home it never made much sense
And i could pay but i can't attention
Teaching me the hardest lessons of my life
Mike pár napot tehát Reno-ban töltött Missyvel és a nő családjával. Tisztességes és kötelességtudó férjnek álcázva magát, minden nap bement ő is a kórházba, a felesége apjához. Tette, amit a lelke diktált, de utálta magát nagyon és kimerítette a megjátszás. Igaz, hogy Missyvel már lezárni készült a házasságot, de nem most volt a megfelelő időpont ennek a megtárgyalásához. Ezt magában Mike is belátta és úgy volt vele, ha kell, néhány hetet, hónapot képes várni, míg Missy apja jobban lesz és a nő tud mással is foglalkozni. Mert jelenleg éjt nappallá téve az apjáért aggódott és róla gondoskodott, minden mást háttérbe szorítva, ez pedig szemmel láthatóan eléggé megviselte. Mike gyakran kapta rajta, hogy késő éjjel még ébren van és az ablakon át kémleli az sötétséget, nyilvánvalóan elgondolkodva. Sajnálta ezért őt és nem akarta, hogy a féltés teljesen megbetegítse.
- Miért nem alszol? - kérdezte, mikor ismét meglátta az ablaknál állni Missyt, hálóingben, mezítláb, kezei között egy csésze, gőzölgő teával.
- És te? Nincs jobb dolgod, mint engem figyelni? - vágott vissza a nő csípősen. A színjátéknak, amit Missy rokonai felé közvetítettek, vége szakadt, ha kettesben maradtak, alig beszéltek egymáshoz, az ágyat is úgy osztották meg, hogy jó fél méter volt közöttük. De persze Mike ennél többnek vélte már a távolságot. Felült az ágyban és csak bámult a félhomályba.
- Minden rendben lesz, édesapád napról-napra jobban van. És biztosan azt szeretné, ha nem készülnél így ki. Egész nap a kórházban vagy vele, éjjel virrasztasz, Pihenned kellene. - mondta Mike halkan.
Missy cinikus grimasszal mérte végig.
- Oh, igazán köszönöm a hasznos tanácsot, Dr. Pritchard...
- Nem úgy értettem...-mentegetőzött piros arccal Mike, de már késő volt, mert Missy kirobbant.
- Ne tegyél úgy, mint akit érdekel bármi is velem kapcsolatban! Ha jól emlékszem, sutba dobtad az összes közös évünket, felszedtél valami kis ribancot az iskolából és most azzal hetyegsz! Ide is csak udvariasságból jöttél, vagy hogy könnyíts a lelkeden. - vágta a férfihoz a szavakat idegesen és Mike persze tudta hogy a  kijelentés egy részében van némi igazság. Az emberi oldalát tekintve, legalábbis biztosan. Önáltatás lenne, ha mást állítana. Kínozta a bűntudat, az tény, de igyekezett hasznossá is tenni magát, segíteni, mert látta, érezte Missy kitartó küzdelmét, ami megmutatta, a nő mennyire a végsőkig képes elmenni a szeretteiért, ez lelkiismeretfurdalással töltötte el, ami összefacsarta belül.
- Őszintén szeretném, ha édesapád hamarosan teljesen meggyógyulna. - csak ennyit tudott kimondani, de Missy az arcába nevetett.
- Ugyan kérlek, fényévekre vagy az őszinteségtől. Most pedig lezárom ezt a szánalomra méltó beszélgetést. - ezzel kisietett a szobából, magára hagyva Mike-ot a zaklatott gondolataival.
Ilyen, és ehhez hasonló párbeszédek voltak csak közöttük, már amikor a neje nem nézte levegőnek. A fojtogató légkör, a fárasztó hazudozás elől, Mike sokszor hosszú, órákig tartó sétákba menekült és mindig útba ejtett egy-egy telefonfülkét, hogy Billie-vel tudassa, mi a helyzet, vagy csak hallja a hangját. Ez megnyugtatta, csak ezzel a tudattal bírta el a saját hibáinak, vétkességének súlyát és lelkiismerete erős lázongását.
Hat nap múlva indult vissza Oaklandra. És meglepő mód, Missy vitte el autóval a reptérre, igaz az úton egy szó nem esett köztük, a nő feszülten vezetett, Mike pedig a kezében lévő csomagjával szemezett zavartan és megkönnyebbült, mikor a jármű megállt a repülőtér betonparkolójában.
- Hát itt volnánk. - jegyezte meg Missy.
Mike bólintott és gombócot érzett a torkában.
- Köszönöm, hogy elhoztál.
Missy megfejthetetlen pillantással pásztázta Mike-ot, amitől a férfiben rossz érzések keltek életre.
- Nem kell hálálkodnod. És különben is, ha taxival mész, nem lett volna alkalmam erre...- és alighogy a szavakat kimondta, egy pofon csattant Mike arcán, még mielőtt bármit is felfoghatott volna. Reflexből az arcához kapott. Égett a bőre, az állkapcsa és szemgödre tompán sajgott. A felesége sosem ütötte még meg.
- Missy...- suttogta megdöbbenve.  De aztán nem mondott semmit sem, jogosnak vélte a nő dühös cselekedetét.
Missy szemeiben némi elégedettség csillogott.
- Még sokkal többet érdemelnél. Tönkre tetted az életemet! - tette hozzá.
Mike összeszorult torokkal és mély hallgatással vette ezt tudomásul, majd szintén szótlanul nyitotta ki a jármű ajtaját, köszönt Missy-nek és a holmiját magához véve kiszállt. Missy nem köszönt vissza, és azt sem várta meg, hogy Mike elinduljon, azonnal továbbhajtott és még az autó után maradt, kavargó porfelhőből is végtelen harag áradt Mike felé.
Délután volt, mire Mike visszaérkezett a városba és a motelbe, aminek egyik szobáját bérelte. Kikérte a kulcsot és felment a szobába, ahol minden úgy volt, mint hat nappal ezelőtt. A félig elhúzott függöny, a feltúrt ágynemű, a székre kipakolt ruhák, az asztalon hagyott javításra várakozó dolgozatok, a ceruzák és tollak. Mike lezöttyent az ágyra és máris rászakadt a magánnyal kevert szomorúság. Nehéz volt a teste és fáradt a lelke, a pofon, amit Missy-től kapott, még mindig az arcán lángolt, szokatlanul fájdalmasan. Nem volt kétséges, a nő gyűlölte őt, abban a pofonban ott volt Missy minden iránta érzett utálata, csalódottsága és a keserű megállapítása, hogy Mike is ugyanolyan, mint bármelyik csalfa férfi.
Mike fejébe fájdalom nyilallt, tudta, hogy le kellene feküdnie és kipihennie magát, hiszen holnap várja a munka az iskolában, de jelenleg nem érdekelte ez a tény. Képtelen lett volna egész este elviselni az egyedüllétet, csapongó, felkavaró gondolataiba és ködbe vesző jövőképének körvonalaiba burkolózva. Hat napja nem látta Billie-t, nem tartotta a karjaiban, nem ölelte, csókolta és bár valószínűleg másnap találkoztak volna az iskolában, nem tudott odáig várni. A telefonért nyúlt és máris tárcsázta a már fejből tudott számot, remélve, hogy Billie veszi fel. Általában szerencséje volt és legtöbbször Billie volt a vonal másik végén, ha nagy ritkán az édesanyja, vagy valamelyik testvére vette fel a kagylót, Mike olyankor, mindig bontotta a hívást és ezért a mai napig szégyellte magát, de még mindig nem állt össze a fejében, mit is mondhatna nekik. Elhinnék, hogy iskolai ügy miatt keresné? Vagy be vallhatná, hogy mindennél jobban szereti Billie Joe-t és hamarosan egy közös, új életbe kezdenek? Sosem beszéltek Billie-vel még erről és Mike egymagában nem is akart ilyen döntéseket meghozni, emiatt rakta le inkább a telefont, ha nem a fiú volt a vonal túlfelén. Most viszont a szerencse ismét mellé állt, mert Billie fogadta a hívását. Mike szíve a torkáig ugrott és rögtön leizzadt, amikor meghallotta a hangját. Ennél jobban már csak akkor borította el a boldogság, mikor Billie nem sokkal később eljött a motelbe hozzá. Ahogy Mike kinyitotta az ajtót és Billie belépett, a férfi sugárzó arccal, széles öleléssel üdvözölte és sokáig csak tartotta a karjaiban, míg szemei a boldogságtól lecsukódtak.
- Végre...- sóhajtott fel percek múltán, ahogy nagy nehezen csillapodott vad szívverése.
- Istenem...olyan jó, hogy itt vagy...- helyeselt Billie.
Mike elhajolt tőle és csak nézte, felidézve magában mindazt, amit a jelenleg piszkosszőkére festett haj, a csodás zöld szemek, a félénk mosoly, a hozzá préselődő test közelsége jelentett neki. Billie arcának minden szeretnivaló kis részlete olyan volt most Mike-nak, mintha évtizedek óta nem látta volna. Ez a hat nap végeláthatatlanul lassan vonult el, idegen környezetben, jobbára alig ismert emberekkel, tömény és sokkoló feszültséggel és ezt a nyomást egyáltalán nem tette könnyebbé a nejével való konfliktus.
- Igen. - bólogatott Mike, még mindig ölelésében tartva a fiút.
- És hogy van Missy édesapja? - érdeklődött Billie.
Mike-ot megindította, hogy Billie őszintén aggódik Mr. Palmer sorsáért.
- A körülményekhez képest szerintem jól, az orvosok és a családja is mindent megtesznek érte. - válaszolta Mike.
Billie félszegen elmosolyodott.
- És te? Te hogy vagy?
Mike habozott a felelettel. Annyi minden járt a fejében, ami még mindig nem ülepedett le teljes egészében. Mesélhetett volna Missy ignoráló viselkedéséről, a lenéző, gúnyos pillantásokról, amik hat napon át kísérték, szót ejthetett volna a reno-i reptéren esett pofonról, vagy a félelméről, hogy mi vár még rá a válási procedúra során de nem akart ezekbe belemenni. Most csak a fiúval akart foglalkozni, hiszen annyira várta már, hogy ismét láthassa.
- Én jól vagyok, most már, hogy itt lehetek, veled. - biccentett végül, egyfolytában a fiút bámulva, mintha megigézték volna. Billie kicsit zavarba jött az állhatatos pillantásoktól, arcát rózsaszín árny festette meg, zöld szemei fényesen ragyogtak. Mike számára a legszebb csillogással. A férfi pulzusa többszörösére gyorsult és ajkát szomjazva, vágyakozva nyomta Billie ajkaira, hogy végre csókolhassa őt újra, hogy elmerülhessen a fiú által adott azonnali és feltétlen szeretet leírhatatlan nagyszerűségében. Billie rögtön viszonozta a csókot, az ajka, nyelve tűzforró volt, az ölelése másodpercek alatt változott szorossá Mike körül, aki jólesően felsóhajtott ettől az érzéstől. A ténytől, hogy Billie karjai védően zárják körbe, kívül hagyva a világ minden rossz történését. Válaszul simogatni kezdte Billie-t, lassan és törődően húzta végig tenyerét a másik haján, majd hátán, vállainál, mellkasán, szinte érezve, elképzelve a ruha alatt lévő meztelen bőrt. A vére forrni kezdett, a testén az egyértelmű izgatottság jelei mutatkoztak. Hamar belemelegedtek a csókba, simogatták egymást és csak sóhajtásokat hallattak. Mike semmi mást nem akart most, csak érezni a fiút. Türelmetlenül a motelszoba falához tolta és úgy csókolta tovább, míg a csípője önálló életre kelve újra és újra megmoccant Billie ágyéka felé. Billie hamar lemásolta Mike mozdulatait és a köztük létrejött, ritmusos, már-már kínzó lüktetéstől mindkettőjükből ziháló, hol halkabb, hol hangosabb nyögések törtek fel. Mike-ot felizgatták ezek a hangok, a remegések, amiket érzett Billie-n, a fiú gerincén nagy cseppekben lévő verejték, amiket ő szelíden simogatott el. A minden ponton egymáshoz érő testük, a vágytól telített mozzanatok, a csókok, amiknek Mike sosem akart véget vetni, úgy vélte, ezek éltetik, ezek adnak számára új erőt. Minél előbb meg akarta érinteni Billie-t a legérzékenyebb pontokon, ezért csók közben, lecsukott szemekkel, vakon bontogatta a fiú nadrágját.
- Mike, annyira hiányoztál!- nyögött fel Billie, amikor némi ügyetlenkedést követően, Mike lejjebb húzta róla a nadrágot, bár őt még ruha fedte, de így is jól érezte a kőkemény izgalmat, amitől az ő férfiassága is összerándult és éles sóhaj hagyta el a száját.
- Te is hiányoztál, nagyon rossz volt nélküled...- húzta végig ajkát Billie izzadt és nyirkos, világosszínű haján, majd homlokán. Billie reszketve felsóhajtott és mintha kitalálta volna, hogy ez a helyes, elkezdte gombolni Mike nadrágját.
Teljesen egymásba feledkeztek. Mike szerette volna kiélvezni és elnyújtani a pillanatokat, lassan végigsimogatni Billie-t, megszabadítani a ruháitól, és alaposan megnézni, fejébe vésni a teste összes részletét, de túl izgatottak voltak ehhez. Percek múltán valahogy mégis eljutottak az ágyig, ahová Mike már szédülve, levegőért kapkodva nyomta le Billie-t és csókolta végig a nyakát. Majd a ruháját felhúzva és így csupasszá téve, a mellkasát, ott és a hasán hagyott hanyag, de szeretettől vezérelt csókokat, hogy aztán újra visszatérhessen a fiú ajkaihoz, míg kezét becsúsztatta Billie nadrágjába. Érezte, hogy Billie férfiassága mennyire pulzál ujjainak érintésére. Billie a férfi nevének ismételgetésével, hangos nyögésekkel és a Mike által megtapasztalt heves rezdülésekkel reagálta le ezt, mindene emésztő lázban égett, ami átforrósította Mike-ot is. És Billie Joe kérdések nélkül, de sejtve a válaszokat, sután, bizonytalanul, de úgy nyúlt Mike férfiasságához, hogy az érzés, a megfogalmazhatatlan, vágyódástól parázsló mozdulatok, pillanatok alatt a csúcspont irányába sodorták. Ki volt éhezve Billie-re és tisztában volt azzal, hogy nem fog sokáig tartani, így hagyta magát vinni a visszafoghatatlan áramlással és igyekezett Billie-nek is minél nagyobb örömet okozni. Mike-ot felkapta és repítette az élvezet, ami az agyában lévő összes gondolatot kisöpörte. És túlon-túl jó volt, az ütem, amit gyorsan fel-le mozduló kezük, csípőjük adott, a nyögdécseléseik, az egymáshoz ragadó, verítékes bőrük, és Billie arca a legfelfokozottabb pillanatban...gyönyörű volt...Mike félig lehunyt szemekkel látta, ahogy a fiú sápadt lesz, majd tűzpiros. Mike nevét kiáltja tisztán hallhatóan, aztán elragadja az extázis. A látvány, ami mintha elevenen ölte volna meg Mike-ot, egy másodperc múlva őt is eljuttatta a csúcsra. Az érzés végigcikázott rajta megsemmisítő erővel, lángnyelvek lobbantak fel benne és csak a saját sóhajjal keveredő nyögéseit hallotta, vére őrült zubogását az ereiben, a tüdeje levegőért való kapkodását, majd az összes erő kiszaladt belőle és lehanyatlott Billie mellé az ágyra. Sokáig csak mozdulatlanságba merevedve feküdt, várta, hogy a szíve kicsit lenyugodjon, hogy visszatérjen a valóság képeibe. Billie úgyszintén nem moccant és Mike csak szapora lélegzetvételeit hallott az irányából. Váratlanul fázni kezdett, a lepedő barátságtalanul hűvös volt és síkos az az ágyékát és hasát borító folyadéktól. Mike az ujjait és tenyerét is nedvesnek érezte és ez sokat jelentett neki, mosoly szaladt a szájára. Mindig jó volt a másiknak akkora örömöt okozni, hogy annak bizonyítéka kézzel foghatóvá váljon. Mikor percekkel később kinyitotta a szemeit, Billie Joe lágyan simított végig libabőrös alkarján, mialatt szemeinek zöldje finoman, szeretettel villant rá és ettől Mike vacogása még nagyobb lett. Soha nem látott szebb árnyalatot Billie szemeinek színénél, ezt mindig megállapította. Nem jutottak eszébe szavak, a torka teljesen elszorult.
- Szeretlek, Mike. Nem tudom elmondani, mennyire! - mondta halkan Billie és összefűzte izzadt és ragadós ujjaikat. Mike ámulva nézte és bizarrnak, de  izgalmasnak találta a köteléket, jó volt, ahogy a tenyerük összesimult.
- Én is szeretlek, Billie! - vágta rá.
Több szóra akkor nem is volt szükségük.
- Dolgozod kell ma, vagy az egész estéd szabad? - kérdezte Mike, ahogy nem sokkal később még mindig az ágyban feküdtek, szétgombolt, de végül le nem vetett ruháikban. A válluk egymáshoz ért.
- Ma nem dolgozom. - felelte Billie.
- És mihez lenne kedved?- érdeklődött Mike.
- Veled lenni!- Billie arcán boldog mosoly futott át.
Mike jól tudta, mivel kellene eltöltenie az estéjét, az asztalon sorakozó feladatlapok szemrehányóan figyelmeztették erre, de egyáltalán nem volt kedve ezt csinálni. Bár szerette a munkahelyét, még nem érezte késznek magát, hogy teljes gőzzel folytassa a tanítást.
- Én csak veled szeretnék lenni. - ismételte meg Billie határtalan gyengédséggel.

Mike is mosolyogni kezdett, Billie még mindig verejtékes, szőke tincsei megőrjítették, de aranyosnak is találta, akárcsak a kisfiús áhítatot és az álmodozó, plafon irányába pillantgató szemeket. Billie...csak ő létezett és minden, amit szeretett, vagy szívesen csinált eddig, olyan messze került tőle, az egyedüli amit közelinek és biztonságosnak érzett, az Billie Joe volt. Mike sohasem gondolta volna, hogy létezik ennyire erőteljes, már-már megszállott rajongásra hasonlító érzelem, amiket még csak szavakba sem tudott foglalni, pedig úgy szerette volna.
Az este hamar rájuk köszöntött és Mike jobbnak látta, ha hazaviszi Billie-t, aztán még neki lát a feladatlapok kijavításának. Út közben azonban Billie meggyőzte, hogy ugorjanak be egy italra és ezt Mike sem kifogásolta, még mindig nem volt energiája a dolgozatokra koncentrálni, vagy Billie-n kívül bármi mással törődni, és bánatosan ismerete be, de az eddigi lelkiismeretes, precíz tanár valahogy kiveszett belőle.
A hely, amit Billie ajánlott, szintén a külvárosban volt. Egy aprócska kis bár, ahová jó, ha tizenöt ember befért. Természetesen nem voltak most ott ennyien, sőt alig-alig lézengtek, így egészen hangulatos volt, különösen az asztalokra tett lámpák visszafogott fényeitől. Mike leült az egyik asztalhoz, míg Billie a pulthoz ment.
- Hé, Billie, anyád tudja, hogy itt vagy?- nevetett Billie-re a csapos, ahogy meglátta.
Bille megrázta a fejét.
- Otthon főz. És én is csak egy italra jöttem be. - magyarázta kissé zavarba esve, aztán kért két pohár sört.
- Anya itt dolgozik. - tette hozzá, miután helyet foglalt Mike mellett az asztalnál.
Mike csodálkozva bólogatott és még mindig nem értette, miért pont ezt a bárt választotta ki Billie, de elfogadta a döntését.
- Kedves helynek látszik.- ítélte meg Mike.
- Csak az akartam lásd, hol töltöttem el rengeteg időt a testvéreimmel. Tudod, anyának sokszor akkor is dolgoznia kellett, ha mi betegek voltunk és mivel nem tudta megoldani a felügyeletünket, így elhozott ide. Roy a csapos, bekapcsolta nekünk a tv-t, adott melegszendvicset és szódát és azt is megengedte, hogy játsszunk a flipperen.- mesélte nosztalgikus ábrázattal Billie.
Mike nem tudott nem mosolyogni az aranyos történeten. Úgy látta, Billie gyermekkorának egy szeretett, fontos helyszíne volt a  bár.
- És azért is vagyunk itt, mert szeretnék valamit megmutatni neked. - egészítette ki az előbbieket Billie, majd nem várva semmire, a pulthoz lépett és valamit kérdezett Roy-tól, aki fejét csóválva legyintett rá. Billie arcán elégedettség tükröződött, hálás arckifejezéssel ment a kicsiny, most éppen sötétségben úszó színpad felé. Mike kiváncsian figyelte, ahogy a falnak támasztott hangszerek közül Billie előhúz egy gitárt és leül a színpad közepén lévő székre. Kis hangolást követően pedig belekezdett egy dalba.
I text a postcard sent to you
Did it go through?
Sending all my love to you
You are the moonlight of my life
Every night
Giving all my love to you
My beating heart belongs to you
I walked for miles 'til I found you
I'm here to honor you
If I lose everything in the fire
I'm sending all my love to you
With every breath that I am worth
Here on Earth
I'm sending all my love to you
So if you dare to second-guess
You can rest
Assured that all my love's for you
My beating heart belongs to you
I walked for miles 'til I found you
I'm here to honor you
If I lose everything in the fire
I'm sending all my love to you
My beating heart belongs to you
I walked for miles 'til I found you
I'm here to honor you
If I lose everything in the fire
Did I ever make it through?
A lassú, érzelmes dallamokra és Billie izgatott, de néha elcsukló hangjára, a bárban italozó néhány vendég lármája elült és a csapos is letette a kezében tartott üvegpoharakat. Mike szíve a torkába ugrott fel, levegőt venni is alig mert, a szemei a színpadra ragadtak, a döbbenetét és ámulatát nehezen tudta kordában tartani. Szívszorítóan csodálatos volt a dal, amit Billie egy akusztikus gitár segítségével előadott. Könnyeket csalt Mike szemébe, a reményről szólt, a megtalált boldogságról, mint egy titkos vallomás.
A dal befejeződött, de a  csend ott maradt a bár falai között, senki sem tudott, vagy akart mondani semmit. Billie kicsit zavartan ült a félhomályban, a széken kezeiben a gitárt tartva és egyenesen Mike felé nézve, aki legszívesebben odaszaladt volna hozzá, hogy átölelje. De ekkor egy harsány és egyáltalán nem őszinte taps tépte ketté az eddig békés némaságot.
- Hű, nahát! Sosem mondtad, hogy így tudsz énekelni, fiam! - Mike a hang irányába fordult és meglátta Billie anyját a színpad felé közeledni. Meglepődött, mert a nő, akit annak idején a házuk ajtajában látott, betegen és megtörten, most feltűnően ki volt sminkelve, valamint egy kihívó piros vállpántos blúzt viselt és farmer szoknyát, egyik kezében cigaretta füstölgött.
Billie idegesen nyelt egyet és letette a gitárt, ezzel a bár morajlása ismét eltöltötte a helyiséget.
- Soha nem akartad meghallgatni egy dalomat sem.- húzott el az anyja mellett, visszaülve az asztalhoz. Mike érezte a feszültséget sugározni róla, ahogy dacosan beleivott a sörébe.
- És ki a haverod? - húzta fel a szemöldökét a nő, ahogy megtorpant az asztal mellett. Mike gyomrába fájdalom mart.
- Ő Mr. Pritchard, az irodalom tanárom. - válaszolta Billie és Mike elcsodálkozott, milyen egyszerűen és nyíltan közölte az anyjával a tényeket. Billie anyja biccentett és elnyomta a cigarettáját.
- Igen, igen...ismerős volt nekem valahonnan...- jegyezte meg gúnyosan.
- Jó estét asszonyom. - köszönt udvariasan Mike, de a nő nem túlságosan törődött a formaságokkal.
- Ollie vagyok. És most már emlékszem...maga volt az, aki egy nap bekopogott, hogy megmentse Billie Joe-t az elzülléstől. Nos, úgy látom, nem nagyon sikerült. Mondjuk, ez nem lep meg, de a többi igen. Újabban a tantervben a tanítványokkal való iszogatás is szerepet kapott, vagy mi?
Mike-nak fogalma sem volt, mit kellene válaszolnia a provokatív kérdésre.
- Billie a felnőttek iskolájába jár, végülis...- Mike tudta, hogy hatalmas ostobaságokat fecseg, égő pirosságot vélt felfelé szállni az arcán, Billie ugyanolyan vörös volt.
- Ja, ha maga mondja...- vont vállat Ollie.
- Mit keresel itt anya? Mára szabadnapot kaptál, azt mondtad, hogy otthon maradsz pihenni és főzni. - kérdezte Billie ekkor, de Ollie letorkolta.
- Mi közöd hozzá? Te talán otthon vagy? Állandóan az igát húzom, hogy mindenetek meglegyen, rám fér némi lazítás egy gáláns úriemberrel. - a nő a pult felé bökött, ahonnan egy kopaszodó, nagydarab, ötven év körüli férfi ballagott feléjük, italokkal megrakodva.
- Hello mindenkinek.- köszönt nevetgélve és átkarolta Ollie derekát, amit a nő nem vett zokon.
Billie szemeiben indulatos lángok kezdtek égni.
- Ő kicsoda?!
Ollie megforgatta a szemeit.
- Jézusom, ne járass le, ha kérhetem. Ő itt Dennis.- sziszegte a fogai között kelletlenül.
- Üdv, te vagy Ollie egyik gyereke, fogadok. - vigyorgott a fickó.
- Igen, a legproblémásabb mind közül, láthatod, most is itt múlatja az idejét az állítólagos tanárával. - mérgelődött Billie anyja, majd a férfiba karolva egy másik asztalhoz akarta irányítani, de Billie felugrott és egy pillanat alatt az asszony mellett termett.
- Ne tedd ezt ismét apa emlékével!- a hangja könyörgő volt és kétségbeesett a mozdulata, ahogy Ollie csuklóját megragadta. De a nőt nem hatotta meg. Szinte undorodva söpörte le magáról Billie tenyerét.
- Azt csinálok, amit akarok! Apád évek óta halott, én viszont élek és nem temetem el magam, a te kedvedért! - vágott vissza.
- Anya kérlek szépen! Te többet érdemelsz! - sóhajtott fel Billie, de anyját nem érdekelték a szavai.
- Ne te döntsd el, mennyi jár nekem. Dennis, meggondoltam magam, menjünk máshová. - fordult a nő unottan Dennishez, mire az bólogatott és elindultak kifelé. Mike szívében sajnálattal és lefagyva figyelte az eseményeket, majd azt, ahogy Billie csak áll ott arcán szomorúsággal és kiábrándultsággal, nem tudva, mit tegyen. Egy másodpercre Mike-ra nézett, aztán hirtelen elindult anyja után. Mike, amint ezt realizálta, ijedten követte a fiút. Kint már teljes sötétség volt, külvárosi narancs, piros és citromsárga, homályos neon és utcai lámpa fényekkel és a forgalom zajával tarkítva.
- Billie, várj! - szólt utána, amikor beérte a bár előtt.
A fiú tanácstalanul és csüggedten állt meg, hogy bevárja Mike-ot, fel volt dúlva, remegett, a homloka izzadt volt, szaporán kapkodva a levegőt.
- Mit akarsz tenni? - kérdezte Mike.
- Nem tudom, de nem hagyhatom, hogy anya újra csinálja! Annyiszor és annyi mindenkivel volt már kapcsolata és mindegyikből rosszul jött ki! Képtelen rátalálni a jóra, a rossz viszont mágnesként vonzza! Nem akarom, hogy megint csalódjon, hogy összetörjön és pusztítani kezdje saját magát, mindenféle szerekkel! - hadarta Billie letörten, aztán elindult a bár parkolójának végében álló autóhoz, ahol anyja és az aktuális hódolója voltak. Mike természetesen konokul ment a nyomában, hátha segítségére lehet. A fiú idegessége rá is átterjedt, átérezte mit élhet át most Billie, hogy mennyire tehetetlen és reményvesztett.
Ollie Dennis sötét színű, lepusztult kocsijánál állt és mikor meglátta a fiát, idegesen kiabálni kezdett irányába.
- Az Isten szerelmére, Billie, hagyj békén!
De Billie ezt meg sem hallva csak gyalogolt feléjük és Mike látta a feltartóztathatatlan elszántságot a szemeiben, ami ellen sem tehetett semmit.
- Fogadj szót anyádnak és húzz haza! - toldotta meg Dennis is Ollie szavait és hogy kijelentésének nyomatékot adjon, fenyegetően a fiú elé ugrott. Billie ekkor látta meg anyja kezében a kis műanyag zacskóba csomagolt fehér tablettákat és a mélységes döbbenet kiült az arcára. Ajkai szétnyíltak, de nem jött ki hang a torkán, zöld szemei lázadó könnyekkel telten anyja, a kábítószer és az eddig ismeretlen férfi között cikáztak, majd olyan váratlan mozdulattal neki ugrott Dennisnek, hogy Mike sem tudta megakadályozni. Billlie Joe semmit sem mérlegelt, semmivel sem foglalkozott, tisztában volt ugyan Dennis erőfölényével, de mit sem törődött ezzel. Egy pillanat alatt a piszkos betonon voltak, Billie alul, Dennis pedig felette és egyáltalán nem fukarkodott az ütésekkel.
- Fejezzétek be, ez annyira gyerekes! - szólt rájuk érdektelenül a nő, de sokkal inkább érdekelte az, hogy megtalálja a táskájában az öngyújtóját, mintsem, hogy mi folyik körülötte.
Mike látva a jelenetet, tetőtől-talpig megizzadt és érezte az adrenalint a testében. Nem habozott, bele kellett avatkoznia. Gyorsan a földön fekvőkhöz pattant, hogy elrángassa onnan Billie-t, mielőtt megsérül, és ezzel sikeresen beleszaladt Dennis öklébe. Felszisszent és érezte, hogy néhány tizedmásodpercre elsötétült a látása, az orrából meleg vér kezdett végig szivárogni, fémes ízt teremtve szájánál. Odanyúlt és letörölte. Látta Billie-t az aszfalton heverni, hevesen zihálva, a szája sarkában vér volt és lett egy halvány zúzódás a homlokán.
- Megvédi a gyerek magát, ha tudja, maga mit játssza a hőst, tanárkám? - ordított a képébe Dennis, amint felkelt a földről és azt vizsgálta, mennyire súlyos Mike sérülése, aztán látva, hogy nem annyira vészes, az autójához ballagott.
- Nekem nincs időm erre a hülyeségre, sem a retardált fiadra, Ollie. Döntsd el, jössz vagy sem.- morgott és bevágódott a volán mögé. Ollie előbbi nyugalma a múltba veszett és tajtékzott a dühtől.
- Francba, hát kellett ez neked, Billie Joe?! Miért nem fogod már fel, hogy nem csak anya vagyok és pincérnő, néha vágyom valami másra! Nem erre a szenvedésre, ami itt van, amit nap mint nap el kell viselnem.
Billie bizonytalanul felült az betonon, a homlokán lévő ütés nyoma kezdett sötétlila lenni, felrepedt ajkából szabálytalan alakú vércseppek jutottak világos színű pólójára.
- Elmész és bekábulsz vele, anya? - kérdezte lemondóan.
Ollie bólintott.
- Igen, de ez semmiség! Vigyázok magamra, nem kérek a védelmedből, foglalkozz tovább a tanár úrral...
Mike érzett valami különöset az asszony őt súroló pillantásában és a mondataiban, mintha mögéjük  látna, de persze lehet, hogy csak rosszul ítélte meg a dolgokat, mindenesetre kellemetlen volt a gúnyolódását hallgatnia.
Ollie beszállt Dennis autójába és elrobogtak, kettesben hagyva Mike-ot és Billie-t a kietlen külvárosi bár előtt.
- Billie, jól vagy?- Mike feje kóválygott kissé, így még mindig nem kelt fel a betonról, pedig elég hűvös volt.
- Persze. És veled rendben minden? Elég jól eltalált az a szemét. - dühöngött Billie és aggodalommal Mike-hoz hajolva nézte a férfi alvadt vérrel színezett, betört orrát, ami igazából nem fájt annyira, mint amilyen rosszul kinézett.
- Jól leszek. Csak nem szoktam verekedni, a nagyszüleim úgy tanították, az erőszak nem megoldás a konfliktusok rendezésére. - motyogta Mike.
- Igazuk volt. - ingatta a fejét Billie.
- Sajnálom, hogy nem tudtad meggyőzni édesanyádat arról, mi a helyes. - mondta Mike és a saját anyja jutott eszébe, ahogy Ollie-hoz hasonlóan csak a saját magának tetsző dolgokat tette.
Billie vállat vont, de látszott rajta, hogy mennyire bántja ami történt, a szemei teleszaladtak könnyekkel, így nagyokat pislogott, hogy Mike ne vegye észre, de elkésett ezzel.
- Anya megy a saját feje után. De holnap, ha kijózanodik és elmúlik a szerek hatása, belátja, hogy butaság volt. Egészen a következő, Dennis féle alakig. Folyton ez történik. - suttogta a betont bámulva, vérző száját időnként kézfejével megtörölve.
- Hát ez ilyen verekedős nap volt ma, nem csak az előbbiek miatt. Missy is adott egy pofont, mielőtt eljöttem volna Reno-ból. - vallotta be Mike keserűen.
Billie felkapta a fejét.
- Szeretnél róla beszélni?
De Mike megrázta a fejét, miközben lassan felállt a földről. Billie is ugyanazt tette. Véresek voltak és szomorúak. Mindketten zavartan és megviselten néztek a másikra.
- Inkább menjünk vissza a bárba és beszélgessünk arról a dalról, amit énekeltél. - ajánlotta.
Billie szégyellősen elmosolyodott.
- Neked és rólad írtam. A beszéd nem az erősségem, de talán a zenével,  ezen a módon jobban meg tudom mutatni neked, mennyi mindent érzek irántad...
Mike belepirult a kijelentésbe.
- Csodálatosan szívbemarkoló volt.
- Tényleg tetszett? - kérdezte Billie hitetlenkedve és egy cigarettát tett megsérült ajkai közé.
- Nagyon! - válaszolta rögtön Mike és megindult a bár felé Billie társaságában, a mai nap összes rossz momentumát a háta mögött hagyva.

folytatása következik...

Öleld meg a felhőket, a szivárványt

Sírósan keltem fel csütörtök reggel. Nyűg volt az online munka, bele sem kezdtem sokáig, csak halogattam. Fájt a fejem, a fogam, nem volt energiám semmihez. A vizesek meg felhúztak, mert reggel ideállítottak, tényfeltárni és közölni, hogy akkor jövő héten mit kúrnak szerte-szét. Az arcomra volt írva, hogy hova küldeném őket, kócos hajjal, köntösben, pizsiben, ráadásul ocsortány nagy kupi is volt (nem vártam vendégeket, nah). Az biztos, hogy a fürdőszoba egy részét megbontják, de ezt eddig is tudtam, arról viszont nem volt tudomásom, hogy az előszoba falába is belepiszkálnak és több, mint valószínű, hogy a konyhának nevezett patkánylyukba is. A faszi nem tudta megmondani, csak a fejét vakargatta és hümmögött, meg mondta, hogy azért a biztonság kedvéért pakoljuk majd ki a konyhát a megadott időpontra és hogy korán kezdenek etc. Unott fejjel hallgattam. Jó, hát persze, úgy lesz. Túrják le nyugodtan, amit gondolnak, ezen a sötét pusztulaton nem segít már semmi úgy sem.
Miután elment a pasi, azért persze kiakadtam magamban, és hogy minek is írtam alá ezt a szarságot, ha nem írom alá, akkor az előző apokalipszis sem történik meg, úgy mint, leszakadt plafon, átfúrt fal, felkarcolt padló és hasonlók. Persze ez baromság, hiszen a közgyűlésen, állítólag az összes lakó megszavazta ezt az értelmetlenséget (mert nem tudom mi ez, ugyanúgy dugul a csap, a WC, szóval nem tudom, mi a funkciója) és ha én nem adom rá az igent, akkor is be kellene engednem a szerelőket, mert 5 nem voks kellene az érvénytelenséghez :/ Szóval így jártam.
Miután kidühöngtem magam, kicsit online dolgoztam, de aznap valahogy rohadtul nem haladtam vele. Közben eszembe jutott, hogy a doki azt mondta a műtét után, hogy a héten már próbálhatok érdeklődni a szövettanom felől, nem ígéri, de hátha. Szóval, gondoltam, akkor megejtem a telefont. Az asszisztens vette fel, elregéltem miért hívom, kis csörgés a vonal végén, papír lap suhogás, majd ennyit mond baljósan:- egy pillanat, adom a doktor urat.
Még ekkor sem hittem semmi rosszat amúgy.
Aztán a doki beleszólt, hogy hát nem lett épp jó az eredmény...
WHÁT?!
És hallottam, hogy beszél valamit, szórészleteket fel is fogtam, hogy beszél egy onkológussal is és hogy lehet, hogy még egy műtét kell, de lehet hogy nem, és hogy jövő héten menjek be személyes konzultációra stb.stb.stb.
Lefirkantottam a diagnózist egy papírra és a hívás után rögtön telefonáltam anyámnak, mert neki vannak hozzáértő, ezzel foglalkozó ismerősei. Persze ő is megijedt, így azon nyomban felhívta az egyiket és azzal hívott vissza, hogy ezek tényleg nem túl jó dolgok és az ismerős is a műtétet tartja valószínűnek.
Tehát itt vagyok most egy rossz nőgyógyászati eredménnyel és hát megijedtem. Írtam Z.-nek is, hiszen ő is éveket húzott le eü-ben és ő azt írta, hogy ilyen eredmény 2-3 éves elhanyagolás, értsd a szűrővizsgálatok kihagyása, után lehetséges. Szóval nem is értem. Minden évben jártam szűrésre, mindig negatív lett az eredmény. Akkor meg?!?!?! Mi a franc van most?!
Ja, Z. azt is hozzátette hogy 4-5 éven belül ebből súlyos rák is lehet. Most még csak AIS.
De nem értek hozzá, szóval bocs, ha butaságokat írok.
Miért történik ez pont velem? Viszonylag vigyáztam magamra, nem dohányzom, nem iszom alkoholt-mostanában egyáltalán nem-, jó, nem sportolok rendszeresen, de mikor nem online dolgoztam, sokat gyalogoltam, meg nem eszek nehéz, zsírban ázó kajákat. Eljárok orvosi vizsgálatokra is. És tessék, ezekszerint ez is kevés :/ A csütörtök tehát egy kicseszettül tré nap volt, csak lézengtem össze-vissza, ja meg bőgtem, egész álló nap. Az sem segített, hogy a pasim mikor hazajött este és elárultam, hogy mi az ábra, azt mondta, hogy úgy véli, talán szerencsétlenséget hoz rám és szét kellene mennünk.
Hát köszi...ez pont jókor jött. Később mentegetőzött, hogy csak a csalódottság beszélt belőle, de akkor is...nem esett jól, most inkább támogatásra volna szükségem, nem ilyen szintű beszólásokra.
Csütörtök éjjel azt álmodtam, hogy a dokinál voltam magánrendelésen egy több emeletes toronyház legfelsőbb szintjén és ott volt réges-régi barátnőm E. is (Istenem, évek óta nem láttam, de néha fb-n ír egy boldog szülinapot-ot nekem), és az orvosom kilépett az erkélyre, majd felállt a korlátra és kérte, hogy én is menjek vele, de azt mondtam, hogy nem megyek, mert félek a magasban :/
A hír óta meg most már eltelt két nap és jó pár átgondolkodott óra van mögöttem. A sírás is elmúlt, bár még szomorúnak tartom, hogy ez történt, hogy nem jöttem ki jól az egészből. Egy szimpla, negatív leletben reménykedtem, meg sem fordult a fejemben, hogy ennyire rossz is lehet. De az élet, a sors, vagy valaki, ismét bebizonyította, hogy fura a humorérzéke.
Tegnap délután, bár szar idő volt, de kisétáltam a közeli parkos, pados részhez, nincs messze, negyed óra gyalog. Leültem kicsit a padra, nem ez a boldog helyem, de jobb mint a négy fal között őrlődni. Nem jönnek könnyű idők, azt hiszem, bár még meg kell várnom, mit mond az orvos, ő szerintem nem akarna annyira műtétet, és én sem pártolom, hogy szétvagdossanak, de anyám több hozzáértő ismerőse szerint az lenne az egyetlen biztonságos megoldás.
Még nem tudom, hogy lesz. Csak azt tudom, hogy menni kell tovább, nem?

Kálváriák

Az úgy kezdődött, hogy a dokim hívott, hogy egy páciens visszamondta a műtétet, így lett egy üresedése és hogy az eredetileg március 18-ra tervezett operációt áttehetnénk e 12-re péntekre-szombati hazamenetellel. Nem sokat agyaltam, rávágtam, hogy naná, tőlem mehet! Így is a frász tört már ki, mert olyan lassan haladt az idő és ez nyomasztó volt. Mondjuk, így kicsit gyorsabbra kellett kapcsolni, bár az altatóorvoshoz épp időpontom volt és utána már csak a kovid tesztek voltak hátra. Na, igen. A sarkalatos pontok, ami miatt előre izgultam, de próbáltam magamba lelket önteni, hogy már lement ez a korona izé, most már biztos minden tuti lesz. A nőci azt mondta, hogy az eredmény másnap fent lesz az eeszt-n, ha van ügyfélkapum, ott megnézhetem. De nem volt ügyfélkapum, beszoptam, de a nő azt is hozzátette, hogy ha az orvos valszeg úgyis telefonál, hogy ne menjek felvételre mert pozitiv lett a szűrésem. Ennek tükrében az egész másnapot végigidegeskedtem, de nem kaptam hívást, így mertem reménykedni és készültem a másnapra. Éjféltől nem ehettem, nem ihattam, hétre kellett mennem. Anyám mindenképpen el akart kísérni, bárhogy tiltakoztam, de ő azt mondta, van ideje, meg úgyis szerencsét hoz (LOL). Na, odaértünk, pont jött ki a dokim és feltette a kérdést:ezekszerint negatív a PCR? Mi meg értetlen fejjel néztünk rá, hogy nem tudjuk, de azt hittük, ő tudja, hiszen nem hívott. De nem tudta :/ Viszont ígérte, hogy utána néz, addig üljünk le. Oks, kerestünk helyet a megszakításra váró mozdonyszőkék között, találtunk is, igaz nem a nőgyógy. részlegen, de legalább dumáltunk egy tök normális kiscsajjal, és legalább elment az idő. Aztán szólított az asszisztens, a mozdonyszőkék már élből gyűlöltek, hogy előttük mentem be, de én meg őket nem csíptem és szerencsére az asszisztens sem, úgyhogy volt miről dumálgatni bent. A PCR negatív lett, és fel is lélegeztem, az utolsó körös gyorstesztet már nagy mellénnyel vettem. Az asszisztens is elkezdte a felvételt, hiszen negatív a PCR, akkor már ez a gyors micsoda is az lesz, nem? Hát nem! Mivel pozitiv lett! What the fuck?! És csak lestünk egymásra én, a dokim, meg az asszisztens, hogy ez hogy a csodába esett meg?! Az orvos elkezdett agyalni, akkor most mi legyen, halasszuk megint a műtétet, vagy kérjen ismétlést? Mindenesetre, kiküldött újra, a folyosóra, ahol még váltott velünk pár szót,többször hangsúlyozva a pozitiv teszt szót, amitől a mellettem dekkoló c kategóriások gumilabdaként ugráltak fel és szörnyülködtek, hogy "gyá...pozitiv lett neki...jáj mind mehhalunk", és arrébb is mentek hála az égnek. Amúgy is ez volt a legkisebb gond most,  hogy ők mit hisznek. A doki sem tudta, mi legyen, anyám meg letargiába esett és nyomasztott engem is, meg az orvost is, hogy mindenképpen rá akarta beszélni, a műtétre. Láttam, hogy idegesíti az orvost, én már elengedtem az egész műtét dolgot és azt terveztem, hogy hazamegyek és kajálok valamit. Szóval várni kellett a döntésig és ez idegőrlő volt, főleg úgy hogy az egyik nő folyton magyarázott, hogy én miattam nem halad a felvétel (ami nem igaz, őket is tesztelték és nekik is várni kellet az eredményre) és hogy, idézem :"ha valaki pozitiv, pozitiv, mit kell egy ember miatt futni a fölösleges köröket?!". Szívesen pofán csaptam volna, úgy hogy beesik a székek alá, én nem azért voltam ott, hogy elvetessem a gyerekemet, ellentétben vele és a másik 3 nővel, én csak szimplán, ha lehet, nem szeretnék méhnyakrákot kapni :/ That's all.
Végül aztán kaptunk engedélyt a teszt ismétlésére és irtó lassan telt az a fél óra, míg meglett az eredmény, ami végül ismételten negatív eredményt hozott. Tehát, így volt egy negatív PCR-em és egy immár negatív gyorstesztem, szóval műthető voltam.Úgyhogy mehettem le az osztályra, a kórterembe. Megkönnyebbültem, meg hát nem is én lennék, ha nem lett volna ilyen cseszekedés velem ugye :D
Kaptam klassz hálóinget és egy klassz üres kétágyast, átöltöztem, bepakoltam és vártam. Valamivel 12 előtt jött a beteghordó és indulás a műtőbe, még megijedni sem volt időm. Ahogy tolt végig a hosszú műtőfolyosón, csak az üvegablakokat láttam és az égen szálló madarakat. Nem féltem.
A műtétről nem tudok nyilatkozni, mikor felkeltem már a kórteremben voltam és próbáltam aludni, de nem ment, mivelhogy rögtön fejfájásom lett az altatás miatt. Szóval csak fetrengtem össze-vissza és valamikor 5 óra fele jött a nővér, hogy megkérdezze, hogy vagyok és kikísért a mosdóba.
Az este is átlagosan telt, kaptam vacsorát, felhívtam pasimat, a szüleimet, hugomat (aki elég szarul volt már napok óta, láz, rossz közérzet, és mivel 7 munkatársa lett igazoltan kovidos, másnapra volt tesztidőpontja). A fejfájásom fokozódott, sőt hányingerem is volt és azon gondolkodtam, hogy vajon észre venné e valaki, ha a csapba rókázok :S Aztán elaludtam és reggel ötkor arra keltem, hogy nem fáj a fejem. Összekapartam hát magam, fogat mostam, fésülködtem, bepakoltam és vártam, hogy a vizitnél jöjjön a doki és megkapjam a zárót. Valamivel 10 előtt már oda adták és apám jött értem. Az első, ahogy kiértem az osztályról, az volt, hogy vettem egy automatás kávét (majd két napig nem ittam kávét, lehet hogy ettől is fájt a fejem) és élveztem a napsütést, a tavaszi utca nyüzsgését, míg apámra vártam.
Az viszont rosszul esett, hogy pasim fel sem hívott reggel, hogy mi van velem, de túl tettem magam ezen. Hazaérve egy kis káosz fogadott, pasim dolgozni ment, szóval rendet vágtam és belenéztem az elmaradt online melókba.
Ja, pénteken jöttek volna a kábel tv-sek kicserélni az internetes dobozt, de persze csesztek jönni, szóval majd felhívom őket, hogy mi a tosz van :/
És mivel a hónapban még a vizesek is jönnek szétkúrni a maradék fürdőszobát, hát úgy döntöttünk pasimmal, hogy amint anyagilag és időben úgy fogunk állni, felújítjuk a fürdőszobát, új burkolat, csempék ésésés zuhanykabin, hogy több hely legyen. Végre lesz ismét valami szép is ebben a pusztulatban (amit egyszer úgyis eladok, ha törik, ha szakad).
Hugom közben volt a teszten és sajna pozitiv is lett, rájuk zúdult minden, ami ezzel jár, karantén, meg néhány szomszéd megvető tekintete :( szegényke, most sincs jól, lázas és gyenge, de remélem, hamar jobban lesz.
A háromnapos ünnep pihenéssel telt, időnként pasim bunkózott, de elvoltam, főztem, tv-t néztem, ilyenek. Jól vagyok szerencsére, és két hét múlva meglesz a szövettan eredménye. Utána már gondolom, kevesebbet kell a nőgyógyászat ambulanciát látogatnom. Nem is bánnám és a dokim sem, szerintem elege van belőlem :D és a lúzerségemből.
De ez is milyen már, kész agyrém, negatívra pozitiv, aztán megint negatív teszt váhhh...műtenek-nem műtenek-mégis műtenek, mint egy kibaszott hullámvasút. Elég is volt. És megnyugtató, hogy túl vagyok rajta.
A családom azért tényleg jófej volt és hívott, érdeklődött, segített, ahogy tudott.

Halk ide-oda suhangatás a szopórolleren

Őrült egy hét volt ez is, már múlt héten rebesgették egyesek, hogy jön a nagy leállás, és kénytelen lesz a hely is áttérni online melóra.  Ah, na persze, hiszem, ha látom-gondoltam erre én, de alaposan meg is lepődtem, mert hétfőn közölték, hogy keddtől egyelőre egy hétre, de bezár a bazár (azóta ezt már kitolták április 7-ig, vagy hogy), én meg úgy gondoltam, na akkor a legjobb alkalom mihamarabb újból belevágni a műtétbe, meg hát ezt is beszéltük meg a dokimmal. Szóval be is mentem a megbeszélt időben a nőgyógy. ambulanciára a papírokért. Nem is kellett annyit várni. A doki oda adott minden beutalót és egy viszonylag korai időpontot le is beszéltünk a műtéthez, mondván minek húzni jobban, így is már egy éve ezt csináljuk. Addig meg újra kell járni az ilyenkor szokásos köröket, vérvétel, anaesthesiologia na és a kettő db kovid teszt. Kérdeztem a dokimat, hogy van esélye, hogy esetleg most is szopok mint a torkosborz  pozitiv eredményt mutat majd a teszt és hát nem öntött belém sok bizakodást, mert azt felelte, hogy minden lehet.
Oh, well *-*
De azért neki vágtam a vizsgálatoknak.
Ma a vérvétellel kezdtem, olyan sokat nem is kellett várni. Egyenként lehetett bemenni a vérvételi helyiségbe, ahol szólították a delikvenseket. Megürült egy vérvételi box, kijön a nő, hogy kismama van e? De senki sem mondott semmit, így a következő, azaz jelen esetben én, mehettem. Már a székben ültem, a nő készült a művelethez, mikor az egyik ott lébecoló csaj elkezdett magyarázni, hogy ő kismama és neki kellett volna jönnie stb., de hát mikor a nő kérdezte hogy van e ott kismama, akkor ő csak ostoba képet vágva bámult a semmibe. Szóval nem is értettem, de az asszisztens sem, hogy akkor miért nem szólt. Ettől a ténytől, meg a nő sipákolásától frusztráltan, izomból belémtoszta a tűt, ami után rohadtul vérzett a kezem. Tényleg durva volt, ha elhúztam azt a törlőt, vagy mit az, amit adnak vérvétel után, akkor csak úgy jött a vér :/ (és kurvára be is lilult, meg fáj is).
Jövő héten altatóorvos, és utána két PCR teszt. Na, ha azok mind negatívak, elvileg mehet a menet, bár most olvastam, hogy le akarják állítani az egy napos műtéteket. Szóval nem tudom...Már nem is bírok bizakodni. Meg elve feszültté tesz a két koronavírus teszt, olyan mint valami vetélkedő, vagy tehetségkutató műsor, amibe van két kör selejtező. Azokon kéne valahogy átjutni. Olyan jó lenne, ha simán menne minden és túl lehetnék az egészen.
Különösen, hogy hosszú online munkás napok, hetek következnek. R.-el majd telefonon és messengeren tartjuk a kapcsolatot és lehet, hogy néha felhívom I.-t is, a többiek nem érdekelnek és hiányozni sem fognak. 
Remélem, nem fogok megőrülni az online melókban és valami féle rendszert sikerül felállítani, nem úgy mint tavaly, amikor tök depressziós voltam, mert elnyelt ez az egész és a home office-n kívül másra nem volt időm. Most nem így szeretném. Jó, persze elvégzem a munkát, de ID-s maratonokat, zenehallgatást, írogatást (D. lovers befejezése, Still breathing folytatása és van 1-2 új ötletem) és hasonlókat tervezek.

 

Demolition lovers (FRERARD) pt.28.

Demolition lovers. 28.
Aftermath pt.01.
Valójában nem tudok mit hozzáfűzni.
Csupa olyan, amit nem akartam beleírni. Ráadásul, tökre hektikus (mint szegény főhősöm) és ugrál az időben a visszaemlékezések miatt. De remélem, azért valamennyire érthető lesz.
Csak saját felelősségre-vagy inkább arra sem.
Warning: angst, schizophrenia, mental illness, hallucinations, hospital, blood, PTSD, suicidal attempt, self-hatred, meg a végére némi khmkhmkhm.
Bocsbocsbocs....

Bury me in black:


Elérkezett a tavasz Newarkba, a hosszú, sötét fagyosságot felváltotta az enyhébb idő, a kékebb ég, a nyíló növények illatát árasztó levegő. Vakítóan zöldellt a fű és a csereszenyfák gyönyörűséges, puha rózsaszínje burkolta be a környéket. Ha Gerard oldalra fordította a fejét, a függöny nélküli, kopott ablakból éppen rálátott egy madárfészekre, amit az eddig fázós, eledel után kutató madarak most már gondtalanul vehettek birtokba és alapíthattak családot. Gerard még nem látta, hogy így lett volna, de azt megfigyelte, mennyire odaadóan szerették egymást ezek a madarak. 

Akárcsak ő és Frank.

Frank, aki az ő mindene volt. A legfontosabb ember a világában. 

Frank, aki nem lett öngyilkos. Ez az egész csak egy baleset volt, a véletlenek ostoba  összjátéka, az ital és a gyógyszerek hatása Frank szervezetében. Gerard azt gondolta, ha Frank tudata tiszta, nem húzza meg a ravaszt. És ha kapott volna egy utolsó utáni esélyt, ő azonnal visszakozott volna. De az élet nem egy játék, ahol újra lehet kezdeni mindent, nem egy füzet, ahol vissza lehet lapozni és kiradírozni az ott ejtett hibákat. Az élet véget ér egyetlenegy rossz döntéssel és végleges befejezést hoz magával. Frank tragikus halála elvette Gerard életét is. Akkor, azon a hideg, téli éjszakán, mikor a fegyver elsült, ő is belehullott az elmúlásba. 

Nem emlékezett mindenre tisztán és ez néha nagyon bántotta. Tudni akarta a részleteket, hogy mi történt a puska dörrenését követően. De nehezen, vagy egyáltalán nem tudta visszaidézni. Másodpercek voltak csak, Frank kirántotta a kezeit az ő ujjai közül és felkapta a fegyvert. Hallotta azt a kibírhatatlan, éles süvítő hangot, amibe beleremegtek a motel szobájának ablakai, ez vegyült a saját kétségbeesett kiáltásával. Frank teste tompa puffanással ért földet. Forró vér fröccsent szét Gerard arcán és haján. Nem mert Frank irányába nézni, csak a padlóra esett vadászpuskát látta, valamint az ablaküvegen és a virágmintás tapétán a haragosszínű vért. És még mindig kiabált, de már nem tudta mit. A szomszéd szobában lévő férfi zajos robajjal berúgta az ajtót és mikor realizálta, hogy mi történt ijedten kérdezgette őt, de Gerard nem tudott mit mondani. Érezte a férfi kezeit a vállainál, amint rázogatja, mintha vissza akarná hozni a jelenbe, hogy kommunikációba vonhassa, de nem sikerült neki. Ahogy a hamarosan kiérkező mentősöknek sem. Persze idő sem volt a párbeszédre, azonnal Frank-hez rohantak. Gerard szédült, hányingere és légszomja lett, elgyengült, de nem ment sehova, még mindig ott állt, ahol eddig. Egészségügyi dolgozók kerülgették, orvosi szakszavak hallatszottak metszően, a sok fehér köpeny eltakarta előle Frank testét, csak az egyik tetoválással borított alkarját látta és nagyon sok vért. Lemondás csillant a szemekben és leolvasta az egyik orvos szájáról a mondatot: a halál ideje...

Gerard csak akkor fogta fel a szavak valódi súlyát. Reszketett egész testében és kiabált, ahogy a torkán kifért. Még soha életében nem hagyták el ilyen hangok a száját, Frank-hez akart rohanni, átölelni őt és megcsókolni az ajkát, letörölni minden csepp vért róla, de a mentősök lefogták a karjait és a falhoz szorították, azt mondták, jobb így, hogy távol marad, mert sokkoló a látvány. Gerard nem hitt nekik, Frank gyönyörű volt mindenhogy és ő látni akarta. Ekkor jöttek a rendőrök is, hogy felvegyék a vallomását. Gerard nem tudott most erre figyelni, nem is akart kimenni velük, makacsul rázta a fejét, Frank-el szeretett volna maradni, minden erejét megfeszítette, de két rendőr még így is könnyűszerrel kivezette a motelszobából és félrevonta, hogy kihallgathassa,de ő nem volt képes értelmesen beszélni, úgy érezte összefüggéstelen dolgokat kiabál, de valójában csak Frank nevét ismételgette halkan és zokogott csillapíthatatlanul a jéghideg utcapadkán ülve. A motel szobáiból emberek szivárogtak elő. Egyre többen lettek és mind kíváncsian nézték, mi történik, a rendőrök élénksárga szalaggal kerítették el a földszinti szobát, bűnügyi helyszínt csinálva, a nemrég még máshogy funkcionáló helyiségből. Miután a mentő elment, az események igazán halvánnyá váltak, összeolvadtak Gerard szívének ideges lüktetésével, keserves sírásával és könnyeinek maró sósságával. És sosem tapasztalt magányt, ürességet érzett. Az egyik helyi rendőrőrsre vitték, de ott sem tudtak tőle információt szerezni és mivel még mindig szótlanul sírt, faggatózás helyett kapott egy nyugtatót. Nem tudta mit, de fejfájása lett tőle és forgott vele a szoba. Közben a rendőrök értesítették a szüleit a nála talált iratok alapján. Gerard bele sem mert gondolni, mit mondtak nekik, de apja halálsápadt volt, mikor a rendőrörs hajnal fényeiben fürdő folyosójára lépett, nyomában szintén zaklatott anyjával. Látszott rajtuk, hogy nem értenek semmit, ezért a rendőrök váltottak pár szót velük. Gerard némán várt rájuk, kezei között a kabátját szorongatta, minden levegővétele fájt, sírástól bedagadt szemekkel nézte a vele szemben lévő óra mutatóinak egyhangú ütemét. Eljött a reggel és neki a legnagyobb fájdalmat hozta a világon. 

- Frank...- Gerard felsóhajtott és fázva húzta magát összébb. Jól hallotta, hogy a rendőrök mit mondanak a szüleinek a kihallgatóban, hogy sokkot emlegetnek és orvosi felügyeletet ajánlanak, az anyja sírt, az apja tanácstalanul szitkozódott. A háttérben monoton mód kattogott egy írógép és kávéillat szállt. Itt filmszakadászerű feketeség következett, fogalma sem volt, hogyan ült be szülei autójába és hogy mondtak e neki valamit az úton. A következő kép, amire emlékezett, már az otthonában villant be, ahogy az alagsorban feküdt a kabátjában, cipőben, miközben sírdogáló anyja, halálravált apja és összekavarodott öccse néztek vele farkasszemet. De ő inkább a plafont kezdte bámulni és nem szólalt meg. Belülről mindennél jobban akarta, vágyott rá, és a szeretetükre is, hogy megöleljék és végre elmondhassa mennyi mindent jelentett neki Frank és mi vezetett a történtekig. De csak tehetetlen könnyek buggyantak ki a szemeiből. Anyja hozzá hajolva megsimogatta.

- Le kellene mosnod a vért...- jegyezte meg elcsukló hangon.

Gerard megrázta a fejét.

- Frank vére! Nem akarom!

A nyirkos pirosság nem csak az arcán volt jelen, ott volt a nyakán, beleszáradt a hajába és a pulóverét is átszínezte. Csak néhány vörös vérnyom...ennyi maradt az emberből, akit mindennél jobban szeretett.

Elfordult a fal felé és csak sírt szívszaggatóan, fuldokolva, úgy hogy rázkódott bele az egész teste. Percek teltek el így, aztán egy férfias, de mégis lágy érintést tapasztalt.

- Gerard...

Gerard hátrapillantott, az apja volt az, még mindig elfehéredve és fáradtan.

- Sajnálom, ami történt...Tudom, hogy fontos volt neked. 

Gerard csodálkozva nyelte a könnyeit.

- Apa...- nyögte.

- Amikor hívtak minket a rendőrségtől, Mikey elmesélt egy-két dolgot...- a férfi szemeiben nyoma sem volt felháborodásnak. A részvét mellett, szelíd elfogadást látott. Még sohasem nézett rá így. Ez meghökkentette, és meg is hatotta. 

- Hát Frank volt a szerelmed? - anyja még mindig kissé hitetlenkedett.

Gerard mélyet sóhajtva figyelte az alagsor falának szürkésfehérségét. Az arca meleggé vált, ahogy erőtlenül helyeselt, de nem tudta volna elmagyarázni, bemutatni nekik. A szavak nem voltak elég kifejezőek, mert a szerelmen túl, ezer más is volt Frank. Erőt és hitet adott számára. Színt öntött lelke szürkeségébe. Frank jelentette a nappalt és az éjjelt, az éltető levegőt. Ő volt a nap melengető sugara, a hűvös eső, a forróság és a hideg, a könny és a mosoly. Frank egy csókjával, kezeinek finom érintésével, a hangjával, vagy éppen szemeinek tüzével elvitte egy másik helyre. Oda, ahol igazán otthonra lelt. Pont úgy, mint Elena házában.

Gerard még mindig elmerengve bólogatott, édesanyja megcirógatta a vállát

- Mi itt maradunk, ameddig szeretnéd. Te csak pihenj, drága kisfiam...

Gerardnak nem volt arról a gyásztól nehéz, fátyolos kora reggelről több megmaradt momentuma. Talán, mert az elméje máshogy nem védhette meg őt, csak a részleges felejtéssel. Úgy érzékelte, a fegyver elsülésének pillanatától, egy más valóságba került és megállt az idő. Pedig az órák nagyon is haladtak előre. A szülei és Mikey vigyáztak arra, hogy Frank-ről még véletlenül se essen szó, pedig Gerard olyan szívesen beszélt volna róla. Iszonyú elhagyatottság telepedett rá, hiába volt a családja szinte állandóan vele, csak Frank járt az eszében és egyfolytában sírt. A szíve, ami imádott nagymamája halálakor meggyengült, most Frank elvesztésével kezdte feladni azt a csatát, amit az élettel szemben vívott. Már nem is szív volt, csak egy szerv, ami tette a dolgát, dobogott, de semmi több. És Gerard nem is bánta volna, ha ez a harc véget ér. Ha aludt egy keveset, rémálmai voltak, újra és újra élte azt az utolsó másodpercek foszlányait, Frank végső mondatait és sikoltozva ébredt fel. Teljesen kimerült, elapadtak a szavai, a fejében nem voltak ép gondolatok, nem beszélt senkihez, pedig Mikey órákig ült az az alagsorban, kuporogva az ágyánál, ahogy szülei is mindent megtettek, hogy egy szót is kicsikarjanak belőle. Hasztalanul. 

Mikor a rendőrségi vizsgálat lezajlott és öngyilkosságként zárták le az ügyet, az még egy fájdalommal teli ütés volt Gerardnak. 

A fegyverrel  az alkohol, a gyógyszerek és a depresszió lőtt. Frank józanul nem fordult volna maga ellen, Gerard még mindig így vélte és a rendőrök véleményét tévesnek ítélte meg. Ők nem ismerték az igazi Frank-et. A csillogó szemű, csodálatos, álmodozó, ragaszkodó Frank-et, akiben a lázadás tüze éppen úgy lángolt, mint a szeretetéhség.

Gerard-ot fojtogatta Frank hiánya és csak zuhant és sodródott a vég irányába. Az öngyilkosságot fontolgatta, mint annak idején. Frank biztosra ment, a fegyvert választotta, neki is ezt kellene csinálnia. A halántékához szorítani egy puskacsövet és lőni, hogy a feje szétrobbanjon és száz felé szálljon, vérrel és csontdarabokkal beborítva a teret. Mivel azonban nem volt pisztoly a házatartásukban, erről letett. Így is hálátlannak érezte magát a titokban szőtt tervei miatt. Apja, anyja, öccse törődtek vele, Mr. Evans telefonon kívánt részvétet, sőt, egyik este Ray és Bob is megjelent a háznál. Kérdezősködtek a hogyléte felől és be akartak menni hozzá pár szóra, de Mikey nem engedte.

- Pihennie kell, értsétek meg. - terelgette arrébb az alagsor lépcsői előtt álldogáló két fiút. Gerard az ágyán fekve, éppen elkapta Bob méla tanácstalanságát és Ray aggódó arckifejezését az ajtórésen keresztül. Jólestek neki ezek az emberi gesztusok. Mikey gondoskodása és szülei féltése. Mr. Evans, Ray és Bob érdeklődése langyos örvényként kavarogtak a lelkében, sírva temette arcát a párnájába, fájt neki, hogy kijátssza őket, de semminek nem volt már értelme Frank nélkül. Magára hagyatva nem tudott tovább menni az élet ösvényén, azt a tényt hordozva, hogy már sohasem láthatja Frank-et. Pedig ő mást sem akart, mint együtt lenni a fiúval. Újra hallani a hangját, ajkát érezni a saját ajkán, az ölelő karjait, amint biztonságot adóan körbezárják. Hitt abban, amit régen a nagymamája mesélt. Hogy létezik egy hely a túlvilágon, ahol újból rátalálhat Frank-re. Ez hajtotta előre, hogy túléljen minden órát és megtervezze, mit fog tenni, ha lehetősége adódik rá. De semmivel sem szabadott elárulnia magát, és megmutatni a gyász mélységén túl, mennyire labilis valójában. Ám sosem tudott jól szerepeket játszani és meg sem lepte, mikor egyik este a konyha felől feldúlt beszélgetést hallott.

- Gondolkodom azon, hogy mégsem állok még vissza a munkába...- jelentette be az anyja.

- Szerinted ez a megfelelő a fiunknak, Donna? - hördült fel az apja.

- Félek, hogy ellenőrzés nélkül, kárt tesz magában. Istenem, Donald! Annyira félek! - zokogta az anyja.

Gerard szíve belesajdult, hogy ennyi fájdalom okozója. Szemét szorosan összeszorítva döntötte homlokát a hűvös ajtóhoz.

- Inkább vissza kellene térnünk a normál kerékvágásba. - jegyezte meg apja.

- Gerardnak már semmi sem lesz többé normális! Hiszen, darabokra tört a szíve! - szipogott az anyja.

- Igen, ez igaz, de a legtöbb amit tehetünk, hogy nem vagyunk a terhére az örökös aggodalmunkkal és kétségeinkkel. Bíznunk kell benne! Hagynunk, hogy megbírkózzon a veszteséggel, hogy elszámoljon az érzéseivel és úgy búcsúzzon el Frank-től, ahogy neki megfelel. - magyarázott az apja.

Gerard azonban nem tanult meg gyászolni, nem tudta, hogyan kell, még Elena halálát sem dolgozta fel, még az is nagyon fájt. Ami pedig Frank-el történt, sebként égett és tátongott a szívében. Értékelte, szülei bizalmát, de tisztában volt vele, hogy nem érdemli meg. Mert hazudott. Szemrebbenés nélkül belehazudott édesanyja szemébe, akkor is, mikor a nő első munkanapjára készülve, a nappali kanapéhoz lépett és ujjaival megsimogatta Gerard kócos haját.

- Ugye rendben leszel, kicsikém?

Gerard érzelmeit háttérbe szorítva, csendes, színtelen hangon válaszolt.

- Igen anya.

Donna bizonytalanul biccentett és magához vette a táskáját.

- Hát jó, akkor én indulok. Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Ezt Gerard nem színlelte, ezt teljes szívéből mondta. Figyelte, ahogy Donna az ajtónál még búcsút int neki, majd amikor anyja autója kigördült a kocsifeljáróról, izzó könnyek áztatták sápadt arcát. 

*****

A februárhoz képest meglepően meleg volt. Napsugarak rohantak arany színüket szétterítve a csempék hideg fehérségén, ami rögvest meg is állította és elnyelte őket, pedig legyőzhetetlennek tűntek. Gerard teljesen elmerült a ragyogásukban és szemet elvakító szikrázásukban. 

- Ugye tudod, miért vagy itt? - törte meg a csendet Dr. Clement, a kezelőorvosa. A középkorú, magas, komor férfi, felületesen átlapozta Gerard régebbi zárójelentéseinek vastag aktáját. 

Új volt most minden, nem abba a kórházba került, ahol eddig Dr. Reid kezelte. Egy másik intézményében helyezték el, ami könnyebbséget jelentett, mert nem tudott volna Frank édesanyjának, Lindának a szemébe nézni. Így is gyakran járt a fejében, hogy mi lehet vele és idősebb Frank-el, sokat sírt is miattuk. 

- Igen. - Gerard egészen belenézett a napba, káprázni kezdett tőle a szeme, de nem bánta.

- Azért, mert meg akartam ölni magamat. - fejezte be a mondatot. Tisztában volt  kijelentésének súlyával, de lezsibbasztották az újonnan kapott gyógyszerei. Tompa volt, az agya nehezen fogott.

Az orvos hümmögve bólogatott és valamit írt.

- Mit gondolsz, miért nem sikerült?-  érdeklődött, de fel sem nézett.

- Mert Frankie megmentett engem. - felelte a kérdésre azonnal Gerard.

Ahogy azon a reggelen anyja elhajtott a kocsijával és Gerard realizálta, hogy napok óta most maradt egymagában a házban, lebénulva ült a kanapén, szemei a tv képernyőjére meredtek, a reggeli hírek, aztán az ilyenkor szokásos teleshopok képkockái pörögtek, amik pillanatokra elterelték a figyelmét, de aztán ahogy visszakerült a jelenbe. Frank lényének mardosó hiánya szorítani kezdte belülről, nem húzhatta az időt. A szülei hálószobájába sietett. Emlékezett, hogy anyja ott tartotta az ő gyógyszereit is, amióta rájöttek, hogy jóval többet vett be belőle, mint a megengedett mennyiség. Türelmetlenül kutatta végig a polcokat, húzta ki a fiókokat, mígnem az ágy mellett lévő éjjeliszekrényben rátalált a már ismerős pirulákra. Égett a tüdeje és izzadni kezdett a felfedezéstől. Kezébe vette a narancsos színű műanyagüvegcsét, amin jól olvashatóan szerepelt a saját neve és az orvosságának napi dózisa. Reszketés cikázott át a gerincén és fájdalom mart a gyomrába. Kinyitotta az üveget és a tartalmát szétterítette a markában. Nem volt benne sok, talán öt-hat darab, az apró, fehér, keserű tabletták vádlóan néztek rá vissza a tenyeréből, sürgették, hogy cselekedjen, ő pedig víz nélkül erőltette a szájába mindet. Megrázkódott és köhögött az ízüktől. Hogy ne émelyegjen annyira, nagy sóhajokkal és könnybelábadt szemmel a padlőszőnyeg mintáját tanulmányozta. Mennyi idő múlva hat majd a gyógyszer? Már nem tudta felidézni a legutóbbi esetet, mikot ezt tette és akkor részeg is volt. Most viszont csak a reményvesztettség tette kábulttá és a vágyakozás, hogy újra láthassa Frank-et.

- Gerard...

A hang, amit Gerard átkozottul hosszúnak vélt idő óta nem hallott, rögtön szédítően gyorsra változtatta szívének dobbanásait.

- Frank!- kiáltott fel boldogan és ahogy a hálószoba ajtajához kapta a tekintetét, megpillantotta Frank-et. De nem úgy, ahogy látni szerette volna. A hálószoba halványbarna padlóját vércseppek szegélyezték és egy óriási vértócsa, aminek közepén állt Frank. Farmernadrágja és a legutóbb viselt fehér ing úszott a sötétvörös vértől, ahogy az arca és a haja is.

Gerard megszédült, a torka összeszűkült és erőszakos könnycseppek furakodtak a szemeibe. A rémisztő látványtól percekig csak sírt, alig bírta abbahagyni, de erőt vett magán, mert félt, hogy akkor a látomása a semmibe tűnik.

- Frankie! Istenem! Mit műveltél magaddal?!- kérdezte elhűlve és sírástól akadozó lélegzettel.

- És te?- Frank csalódottan csóválta a fejét és Gerard látta, hogy a földön heverő, kiürült gyógyszeresfiolát tanulmányozza.

- Azt terveztük, együtt tesszük meg! Miért hitted, hogy egyedül kell csinálnod? Miért hagytál itt? - Gerardot elárasztották a kérdések. Frank mellé sétált és letérdelt elé.

- Most dühös vagy? Úgy érzed, elárultalak?- érdeklődött.

Gerard a Frank arcáról csepegő élénkvörös vértfolyamot figyelte és nagyon összpontosított, hogy a fiú sápadt bőrét, barna szemeit, halványszínű ajkait, az ezüstüs karikáját és nyakán lévő tetoválást megláthassa. 

- Nem! Szeretlek! Mindennél jobban! - vágta rá konokul a könnyein át.

- Akkor ne csináld ezt, kérlek szépen! -  Frank karjai Gerard köré fonódtak és Gerard szemei lecsukódtak, hűvös szellőt érzett, mint amikor nagymamája volt mellette. Megfogalmazhatatlan volt, egyszerre borzongató és megnyugtató. 

- Már megcsináltam, üres az üveg és nem bánom! Tudod, mit érzek? Tudod, hogy mennyire nagyon fáj belül? Fáj, hogy életben vagyok és lélegzem! Mert mindennek vége lett akkor hajnalban Frank! Nekem is! Csak arra gondolok, hogyan végezzek magammal, a karjaidban szeretnék lenni! - suttogta Frank-nek.

- Rá kell jönnöd, ennek nem most jött el az ideje, hogy van még feladatod az életben. Különben is, csak pár tabletta volt...Tudod, most mi a helyes...- mondta halkan és komolyan Frank.

Gerard kinyitotta a szemét és akkor már Frank nem volt véres. A ruhája tiszta volt, a haja selymesbarna, az ajka mosolygott, egészséges villanások suhantak gyönyörűszép szemeiben és Gerard arcát simította gyengéden. Bár Gerard érezhette volna! Szomorúan felnyögött az érintés valódi hiányától.

Pár perc múlva öklendezve borult a WC csészére. Sosem hánytatta még eddig magát és elég szürreális élmény volt, de a legutóbbi gyógyszeres öngyilkossági kísérleténél alkalmazott gyomormosásnál még mindig jobb. Sűrű nyál és fel sem oldódott gyógyszerek karcolták végig a torkát. Hideg izzadtság ült ki a homlokára, szúrt a háta és fájni kezdett a feje. Csüggedten oldalra sandított, a fürdőszoba egyik sarkában ott állt Frank. Elismerően biccentve.

- Nagyon bátor vagy! Szeretlek! - mondta.

- Én is szeretlek, de nem tudom, mihez kezdhetek nélküled...- Gerard nem volt elégedett, ő nem így akarta és értelmet is csak a befejezésben látott.

- Idővel fel fogod ismerni. - közölte Frank.

- Semmit sem érek...- sóhajtott Gerard.

- Hogy mondhatsz ilyet? Nagyon is sokat érsz! 

Gerard ijedten kapta fel a fejét a számonkérő, sikoltásszerű hangra. Mintha egy másik helyen és időben lett volna eddig. Frank-et sehol sem látta már, hiába kereste, de a fürdőszoba ajtóban ott állt az édesanyja, kezei között az üres gyógyszeres üvegcsével, arcán döbbenettel és rémülettel. 

- Mit tettél? - kérdezte.

Gerardnak még most is rossz volt anyja kétségbeesését újra élnie. Donna valami hetedik érzéktől vezérelve visszafordult és hazasietett. Így szembesült újfent Gerard szándékaival, ami bár meghiúsult, a nő igy is azonnal intézkedett, hogy Gerard kórházba kerüljön. Gerard ellenkezése hiábavalóság volt, pedig szívből gyűlölte a kórházakat és eleinte félt is, hogy arra a pszichiátriára viszik, ahol Frank édesanyja is dolgozik, azt nem bírta volna ki. És most itt volt, egy napsütésben úszó, fehér, steril kórteremben, kórházi öltözetben, az íróasztalnál pedig egy eddig ismeretlen orvos döntött a sorsáról. Ő meg a szervezetében lévő gyógyszerek hatása alatt egykedvűen válaszolgatott a kérdésekre. 

- Frankie megmentett engem. - ismételte meg a kijelentését.

Dr. Clement megint írt valamit a papírra.

- Értem...

Pedig nem érthette. Mert nem volt benne logika.

- Én meg akartam halni. - tette még hozzá.

Még mindig ez volt a szándéka. 

Sercegett a toll a papíron és minden mondat végét jelző pontnál kis koppanás hallatszott az asztalon. Végül a férfi megállt és összecsukta a kórlapot.

- Dr. Reid anamnézisét figyelembe véve, megpróbálunk beállítani egy új terápiát és lesz pár beszélgetésed is szakemberekkel. De most egyelőre ennyi. - sorolta kifejezéstelenül és felállt a székről, majd a betegszoba kijárata irányába ment.

- Elmehetek Frankie temetésére? - kérdezte Gerard és remegett a hangja. Rettegés borította el, ha csak a szertartás puszta tényére gondolt, de azt is érezte, hogy emésztő fájdalma ellenére is, ott kell legyen.

Dr. Clement arcán felhők gyűltek.

- Nos, erről  majd beszélünk később, Gerard. - zárta le a beszélgetést és  gyorsan távozott.

Frank-et egy szeles februári délelőtt temették, a hónap elejét jellemző langyos, napsütéses idő aznap átváltott zordra, mintha azt érzékeltetné, hogy mennyire kihűlt a világ a fiú távozásával. Gerard el akart menni, le akarta róni a végtisztességet, rá akart  borulni a csokrokkal megrakott ravatalra és csak zokogni, amíg szédülni nem kezd és amíg a könnyei pirosra nem változtatják a szemeit. De Dr. Clement nem adta meg az engedélyt, ráadásul az utolsó percig húzta, hogy ezt Gerarddal is tudassa. Gerard kegyetlennek vélte ezt a lépését, mert végig szentül hitte, hogy ott tud lenni a temetésen és rosszul érintette, mikor az orvos nemet mondott, aztán bővebb indok nélkül elsietett, otthagyva őt tovább szenvedni. De előtte dupla adag nyugtatót döfött bele szenvtelen arccal Gerardba, hogy még véletlenül se bukjon ki nagyon. Mikor az erős szerek hatása elmúlt és Gerard magához tért, csodálkozva tapasztalta, hogy öccse ül az ágya mellett. Kora este felé járhatott az idő, jócskán sötétedett, árnyak kavarogtak a kórterem falain.

- Mikey, mióta vagy itt? - suttogta ámulva Gerard és szédelegve felült az ágyán, majd kisimította haját az arcából.

Mikey vállat vont.

- Elég régóta, de van időm. A nővérek haza akartak küldeni, azt mondták, egy ideig biztos aludni fogsz, mivel több nyugtatót kaptál, a zaklatott viselkedésed miatt. 

- Dr. Clement nem engedte meg, hogy elmenjek Frank búcsúztatására! Ez igazságtalanság volt a részéről! Tudta jól, hogy ott szeretnék lenni, nekem fontos volt!- fakadt ki Gerard sírva.

- Nyilván ez a protokoll, nem tehet ki téged ilyesminek. - ingatta a fejét Mikey.

- Nem értesz meg...- rázta a fejét Gerard.

- Próbálkozom, de tényleg nem tudom, mi lehet a lelkedben. Én még nem éltem át ilyen veszteséget, ahogy ekkora szerelmet sem. - adott neki igazat Mikey.

- A Frank-el töltött rövid hetek voltak életem legjobb időszakai!Megismertem a szerelmet, azt a mindennél erősebb, leírhatatlan érzelmet, amiről nem hittem volna, hogy valaha megtapasztalom. Frank érthetetlen módon szeretett engem és hagyta, hogy viszont szeressem! Ez volt a legnagyobb ajándék, amit a sorstól kaptam. És el sem mondhattam neki őszintén mit érzek, mert túl hamar elment. A halála egy csapásra mindent kitépett belőlem. Frank nélkül csak egyik napról a másikra vegetálok. Miközben csalóka álomképeket szövök róla, hogy legyen erőm a következő perchez, vagy órához. Azt képzelem, hogy visszakaphatom, hogy újra ölelhetem, ha pedig ezek a képek szilánkokra törnek, órákig foglalkozom a vég gondolatával és imádkozom az elmúlásért! A legjobb lenne, ha most összepakolnék és itt hagynám a kórházat! Kimennék a temetőbe Frank-hez és nem törődve semmivel csak lefeküdnék a földre, hogy közelebb tudjam magamhoz...- Gerard perzselő haragot érzett a kezelőorvosa, a kórház épülete, a gyógyszerek keltette illúziók és a valóság jéghidegsége iránt.

Érzelmi kitörésével azonban sokkolta Mikey-t.

- De nem csinálsz semmilyen őrültséget, igaz? - vágott közbe a fiú döbbenten.

Gerard eltörölte a könnyeit és beletörődve bólintott.

- Nem...

- Ha együttműködsz az orvossal, az csak neked lesz jó. És nekünk is. Apa, meg anya ki vannak készülve. Ne súlyosbítsd a helyzetet! Cserébe, megígérem, hogy hamarosan elbuszozok Belleville-be és a nevedben viszek virágot Frank sírjára. 

Testvére szavaitól lázasan forró érzés szökött Gerard arcába.

- Nagyon hálás lennék érte! Valóban megtennéd?- újabb könnyek homályosították el a látását.

- Igen, a szavamat adom. Tehát, milyen legyen a virágcsokor?- érdeklődött Mikey.

Gerard fél percig gondolkodott csak.

- Rózsa...vörös...- válaszolta halkan.

*****

Gerard mindig, mikor kórházba került, szembesült az idő meglehetősen lassú folyásával. Ez ebben az épületben különösen igaz volt. Egyszerűen megrekedtek a percek a régi falak között.  A napjai egyformák voltak, hajnali lázmérésekkel, vizitekkel. Délelőtti szakorvosokkal való beszélgetésekkel. Délutáni, könnyes és gyógyszerrel átvészelt kínzó ürességgel. Aztán hiábavaló képzelgésekkel és hektikus álmokkal teletűzdelt éjszakákkal. Gerardnak csak Frank dübörgött az agyában, mindegyik napszakot ködössé, feketévé tette a gyász. Furcsa, hogy színekkel definiálta magában ezt, de aztán eszébe jutott, mikor Frank-el a erről beszélgettek, az első együtt töltött alkalmuk után. A kanapén feküdtek, mikor Frank azt kérdezte, le tudná e festeni a benne akkor dúló érzelmeket, mire ő azt válaszolta, hogy valószínűleg nem, hogy túl bonyolult és színes lenne ezt papírra vetnie, ő a feketéhez van szokva, mindig azzal a színnel rajzolt. 

A látogatási idő volt az egyetlen, ami kiemelkedett ezekből a sötét árnyalatokból. Szülei és öccse, minden alkalmat megragadtak, hogy eljöjjenek hozzá. Kínosan ügyeltek arra, hogy ne hozzanak elő rossz emlékeket. Édesanyja mindig sok finomsággal felpakolva érkezett, amire apja megjegyzéseket tett és mellé folyton csak a fejét rázta, tettetett felháborodással, erre az asszony persze letorkollta. Gerard halkan figyelte a civódásukat és ha kérdezték, felelgetett a szokásos kérdéseikre, úgy ahogy ők akarták, hogy ne okozzon nekik csalódást. 

Mikor csak Mikey ugrott be hozzá látogatóba, inkább a csend volt a több. Egyikük sem volt soha bőbeszédű, a testvére most mintha zavart is lett volna a helyzettől. 

- Nem bírom a kórházakat. - adott magyarázatot, bár Gerard nem kérdezett rá hallgatásának miértjére.

- Amúgy velem sosincs semmi új. - egészítette még ki és Gerard elfogadta ezt. 

De Mikey egy nap érdekes bejelentést tett.

- El szeretnék mondani neked valamit. 

Gerard ijedtséget érzett, mert testvére sápadtnak és nyugtalannak látszott. Mint, aki hezitál valamin, ami nem volt rá jellemző. Többnyire gyorsan döntött és nem őrlődött lehetőségek között. 

- Hallgatlak, Mikey. - biccentett félve Gerard, mire öccse belekezdett.

- Nem jó az időzítés, de nem akarom, hogy anyáéktól szerezz róla tudomást és titkolózni sem akarnék. Szóval, egy ideje találkozgatok egy lánnyal. - hadarta Mikey, aztán kerülve a szemkontaktust, megkönnyebbülten dőlt hátra a fehér műanyagszéken.

Gerard meghökkent, a szíve felgyorsult a hírtől.

- Nagyon jó ezt hallani, Mikey! Mesélj róla, ha gondolod!

Egy fél percig hallgattak, aztán Mikey mesélni kezdett.

- Kristinnek hívják. Még nem ismerem annyira, de ő egészen más, mint Alicia. Nem ráz le és törődik velem. Igazán figyel rám és ezt sok féleképpen kimutatja. Jó, azért én is igyekszem...

- Köszönöm a bizalmadat!- hálálkodott Gerard. Jól esett neki, hogy Mikey beavatta.

- Vívódtam, hogy elmondjam e. Nem lenne jogom ilyesmikkel jönni, mikor te elveszítetted Frank-et...- Mikey lehajtotta a fejét.

Gerard szemét azonnal elöntötték a könnyek és érezte, ahogy a vér elhagyja az arcát. A magára erőszakosan húzott álcája darabjaira esett szét, de nem akarta testvérét lelombozni, ezért szaporán pislogva elbámult egészen a helyiség legvégébe. Nem lehetett olyan önző, hogy sírással megfosztja Mikey-t a friss párkapcsolatában érzett felhőtlen érzések megélésétől.

- Jól tetted, hogy elmondtad. A legjobbakat kívánom nektek!

Őszintén örült Mikey boldogságának, az öccse megérdemelte. Túlon-túl rendes volt az egyedülléthez. 

Mikey bátortalanul bólogatott, egy alig észrevehető mosoly bújkált a szájánál, de aztán inkább komoly maradt.

- Ez kedves tőled, Gerard. Nekem sokat számít, hogy tudj róla, hiszen a bátyám vagy!

Aztán a feszült némaságba burkolóztak.

*****

Gerard ült a rajzlapja felett és nem volt semmi ötlete. A fejéből mintha minden épkézláb gondolat kitörlődött volna, mióta Frank meghalt. Azóta nem is gondolt a rajzolásra, pedig egész életében ez jelentett neki menedéket. Ha nem lehetett Somedale-ben a nagymamájánál, a rajzolás adott neki enyhülést az iskolában elszenvedett bántalmazáskora. Később, a legelső munkahelyén vele szemben álló kiközösítés ellen is a ceruzák és a papír számára csodatévő képességét használta fel. 

Most viszont nem volt hozzá szikrányi ereje sem, és ezt a próbálkozást is csak Dr. Clement javaslatára tette, aki megemlítette, hogy kíváncsi, hogyan rajzol. Gerard visszaemlékezett a bolygókat ábrázoló rajzára, milyen örömmel készítette és közben állandóan Frank-re gondolt. Nagyon örült neki, mikor a fiú szobájában meglátta az ágy felé felrakva. Frank azt mondta, azalatt a rajz alatt alszik el éjjelente. 

- Hol vagy most, Frank?!- Gerard arrébb tolta az érintetlen papírlapot az asztalon. 

- Bárcsak újra megcsókolnál...

Frank ajkai lágyak voltak, néha nedvesek, máskor kicsit szárazabbak és ott volt benne az a karika, ami egy-egy csókjuknál néha úgy belenyomódott Gerard szájába, hogy fájt, de ettől ő még jobban és még tovább akarta a csókot. A hideg futkározott a hátán, valahányszor Frank megcsókolta.

Gerardban izgalom ébredt. A teste nem fogadta el, hogy Frank meghalt. Izzás szaladt fel a gerincén, elterjedt a gyomrában és a férfiasságának környékén is. Nem érezte helyénvalónak az érzést, indulatosan, szemeit elhomályosító könnyekkel tolta ki a széket az asztaltól, hogy az el sem kezdett rajzolást befejezze. A kórterem másik végébe sétált. Ahogy az ablakon kitekintett, unalmas délután tárult elé. A szemben lévő fák között, még a levelek sem rezzentek és a madarakat sem látta, akik az ágakon fészkeltek. Az a fa, és azok a madarak az életet szimbolizálták és Frank-nek nem egy sírhant alatt kellett volna lennie, hanem ott állnia a fánál és csodálnia a lombok páratlan szépségét, megnyugtató suhogását és a madarak énekét.

- Miért kellett ennek így történnie?!

Tavasz volt, közelgett a huszonötödik születésnapja, amit Frank-el szándékozott megünnepelni. Édesanyja mindig úgy emlegette a tavaszt, mint az új kezdetet, de ő hogyan is kezdhetne valamit újra, ha Frank nincs vele?! Ez elképzelhetetlen volt számára.

- Annyira hiányzol, Frank...- sóhajtott nagyot Gerard és csak bámult reménytelenül az üvegen túlra.

- Itt vagyok, Gerard és mindig itt is leszek...- hallott egy nagyon halk hangot és simítást érzett a vállainál.

- Frankie?!- fordult meg gyorsan, de nem látott semmit, ugyanakkor nyílt a szoba ajtaja és legnagyobb meglepetésére, Ray állt ott.

Gerard szíve még mindig majd kiugrott, a fülében Frank hangja visszhangzott és kilelte a hideg attól a földöntúli, huzathoz hasonlatos érzéshez, ami pár pillanattal ezelőtt átjárta.

- Szia, Ray! - dadogta meglepve. 

Legutoljára akkor látta Ray-t, mikor Bobbal eljöttek hozzájuk, hogy érdeklődjenek felőle, de akkor is csak pár másodpercre. 

- Szia, Gerard. Kopogtam párszor, elnézést, ha zavarok... - Ray előbbi barátságos mosolya elpárolgott.

- Neharagudj, nem hallottam, gyere be! - vágta rá rögvest Gerard zavartól vöröslő arccal és visszament az ágyához, majd leült rá. Ray követve őt, az ágy mellett lévő széken foglalt helyet.

- Jobban vagy már? - kérdezte.

Gerard nem tudta letagadni az érzéseit.

- Megvagyok. - vont vállat fehérre sápadva.

Ray észbe kapva visszakozott ekkor.

- Jó Isten, hülyeségeket kérdezek, bocsáss meg! Természetesen nem vagy jól!- kezdett volna magyarázkodni.

- Mikey mondta, hogy ebben a kórházban vagyok?- váltott inkább témát Gerard.

- Nem egészen. Igazából követtem pár napja Mikey-t és úgy tudtam meg, hogy itt fekszel.- vallotta be pironkodva Ray és még mielőtt Gerard erre reagálhatott volna, pár darab képregényt és egy üdvözlőkártyát rakott az ágyra.

- A képregényeket Mr. Evans küldi, a lapot meg Bob. - jelentette ki.

Gerard mellkasában melegség gyúlt. Belelapozott az egyik képregénybe és összeszorult a szíve Mr. Evans jóságától.

Aztán a kártyát vette szemügyre, egy tengerpartot ábrázolt. Sárgásbarna homok, fodrozódó kék víz, lemenő napkorong, a  képeslap másik oldalára kusza betűkkel firkálva ennyi állt: Gyógyulj meg, Way. 

Gerard gombócot érzett ettől a torkában. Bob, aki igazából Mikey barátja volt, őt pedig sokat piszkálta az iskolás évek alatt és jóval később is, most egy lapon kíván neki jobbulást. 

- Mr. Evans aggódik érted és látod, Bob sem annyira bunkó, neki is van szíve, csak ezt alaposan titkolja. - elmélkedett Ray.

Gerard szemében hála villant.

- Köszönöm, nem is tudom, mit mondjak.

Legszívesebben sírt volna a meghatottságtól. 

- Szükségtelen bármit is mondanod. Csak jó ha tudod, egyáltalán nem vagy egyedül...- Ray akkor nézett először Gerardra, mióta belépett az ajtón.

- Szeretnéd, hogy máskor is eljöjjek?- tette fel a kérdést, valamivel később.

Akkor, egy kis időre Gerard is rápillantott és még mindig azt érezte, amit eddig, hogy Ray mennyire nyíltszívű és önzetlen.

- Igen. - válaszolta.

Nem is kellett sokat várnia Ray újbóli látogatására. Gerard ámulva figyelte, ahogy a fiú újabb újsághalmot csúsztat az éjjeliszekrényre.

- Hoztam még képregényeket. 

- Nagyon kedves vagy, Ray, de... 

Igazság szerint, Gerard még az előző képregényekbe is épp hogy beleolvasott. Nem sok mindenhez volt energiája, a gyógyszerektől többnyire kába volt, az éberebb pillanataiban pedig csak Frank-re tudott  gondolni. Kérésére, Mikey behozta neki a nagymamája fényképalbumát, amiben sok régi családi fotó mellett, ott volt a Frank-el közösen készített pláza beli fotóautomatás képsorozat is. Ezeket nézegette inkább bármi egyéb helyett, hogy ha jön a gyógyszerek hozta fura állapot, tudjon Frank arcáról, érintéseiről, illatáról álmodni, ez néha sikerült is, valószínűleg azért, mert szinte megszállottként egyre csak a fotókat bámulta órákon át.

- Vagy másra lenne szükséged? Mit szólnál valami zenéhez? Elhozom a lejátszómat!- ötletelt Ray, majd lelkesedése alább hagyott Gerard csendessége miatt.

- Akármit kérhetsz, megszerzem. - ígérte, ahogy leült Gerard mellé az ágyra.

- Túl jó vagy hozzám! - Gerard zavarba esett.

- Dehogyis! Ez természetes! - kiáltott fel Ray.

- Köszönöm szépen...

- Kérlek, ne hálálkodj! Én köszönöm, hogy itt lehetek. Segíteni szeretnék, amiben tudok. Legyen képregény, CD lemez, vagy akár egy beszélgetés. - szólt közbe Ray.

Gerard ölébe eresztett kezekkel hallgatott, megmelengette Ray segítőkészsége. És volt is valami, egy kérdés, amivel a terápiás beszélgetéseken és a családja körében sem mert előhozakodni.

- Gondolkodtál azon valaha, hogy a meghalt szeretteink hova kerülnek? - tette fel egyszercsak a kérdést félénken.

Ray szája a meglepetéstől kissé tátva maradt. 

- Az igazat megvallva, ez még nem futott át az agyamon. De ahogy az iskolai hittan szakkörön tanították, van a paradicsom és a pokol...

- Frank egyszer azt mondta, hogy a bolygók, vagy a csillagok körül keringenek a lelkek. - idézte fel Frank mondatait elcsukló hangon Gerard.

- Hát, megeshet... - helyeselt Ray álmélkodva.

- Lehet, hogy a nagymamám, Frank és az összes szeretett személy ott van most? Mind együtt? A világmindenségben?- Gerard már bánta, hogy a kérdését így rázúdította Ray-re, mivel a fiút szemlátomást sosem foglalkoztatták az ilyen dolgok és kellemetlen helyzetbe hozta ezzel.

- Nem tudok erre mit felelni, Gerard. Sajnálom...- Ray tétlenül tárta szét a karjait. Gerard bánatosan vette tudomásul, hogy nem jutott közelebb a megoldáshoz. Szemeit az ablak és az égbolt felé szegezte és arra gondolt, hogy ahol Frank van, az már mindenképpen egy sokkal szebb hely, legyen akár az univerzum, akár a mennyország.

*****

Mikor beköszöntött április kilencedike, a születésének napja, Gerard egy valamit akart kizárólag, annyi nyugtatót kapni, hogy huszonnégy óráig öntudatlan legyen. De mivel ez lehetetlen volt, szapora szívveréssel, gyomorfájással és szorongással várta, hogy a családja eljöjjön a kórházba. Édesanyja a kedvében akart járni, így azt a tortát készítette, amit Elena is gyakran sütött a jeles alkalmakra. Hoztak ajándékot is, Gerard kapott pár a rajzoláshoz szükséges eszközt, valamint apjától pénzt is. Az egész délután különösen csendesen telt, felületes, komoly dolgokat kerülő beszélgetésekkel, egyáltalán nem ünnepélyesen és Gerard ezt jónak is tartotta. Sosem szerette, ha ő van a középpontban, most meg szíve szerint csak feküdt volna az ágyon, nem gondolva semmire. De a gyógyszerek segítségével erőt vett magán, mert nem akarta megbántani a családtagjait, akik fáradoztak érte. Mikor a szülei és Mikey elmentek, sokáig csak ült a megmaradt torta, papírtányérok, műanyag evőeszközök és a kibontott ajándékai mellett, majd lefeküdt az ágyába. Nem volt még késő este, de neki zúgott a feje és akármennyire is pihenni akart, kikapcsolni az agyát, nem sikerült.  

- Boldog születésnapot, Gerard!- Frank teste hozzá préselődött, ahogy mellé könyökölt a keskeny kórházi ágyon. Majd érezte magán az ölelését is, az ujjait, amint végigsiklottak a nyakánál és a vállain. Frank simogatásai lassan haladtak a hátán lefelé, a derekáig, közben finom csókokat nyomott az arcára. Gerard hangosan sóhajtott a meleg, nyirkos nyomoktól, amik a bőrén maradtak. Csak nézte Frank-et, elolvadva a mosolyától. 

- Szeretlek, Frank!

- Én is szeretlek! Mit csináljunk ma este? - kérdezte Frank.

- Mindegy, csak együtt legyünk!- válaszolta Gerard.

- De ez a te napod, ma minden kívánságod teljesülhet!- Frank ajka Gerard arcáról a szájára került, puha, de határozott csókokat adva. 

Gerard szemei lecsukódtak és csak magához akarta húzni Frank-et, úgy feküdni vele órákon át.

- Akkor maradj velem, Frankie! Maradj itt, örökre!- lehelte.

Ez lett volna a legnagyobb ajándék. Gerard várta, hogy Frank megszólaljon, de mikor kinyitotta a szemeit, egyedül volt az ágyban. 

Az előbbi kellemes meleg, amit magán tapasztalt, hűvös borzongásba ment át. 

- Szia, azt hittem, alszol!- szólalt meg ekkor az asztalnál álldogálva Ray. Gerard nem számított rá, nem is hallotta, hogy belépett, a hangokra ijedten ült fel az ágyon. 

- Szia, nem aludtam...- mentegetőzött, torkában dobogó szívvel. 

- Csak boldog születésnapot akartam kívánni. - árulta el Ray 

- Honnan tudtad, hogy ma van? - kérdezte Gerard.

Ray felkapta a nála lévő italosüveget, aztán Gerardhoz lépdelt. Leült az ágyára és felé nyújtotta az italt.

Gerard megrázta a fejét.

- Köszönöm, nem ihatok. A gyógyszereim miatt...- hárította a felajánlást. Ray csalódottnak látszott, sőt Gerard azt is észrevette, hogy kicsit ittas is.

- Mikey nemrég beállított a plázába Bobbal és meghívtak néhány italra. Az öcséd elmondta, hogy ma vagy huszonöt éves és javasolta, hogy igyunk az egészségedre. Kicsit érdekes volt, úgy ünnepelni, hogy te ott sem vagy, már akkor elhatároztam, hogy eljövök és személyesen is felköszöntelek. Mert az nem fair, hogy egymagad vagy a születésnapodon.- adta meg a magyarázatot. A szemei fura fényben égve ragyogtak Gerardra, szájánál visszafogott mosoly jelent meg. Gerard hirtelen nem tudta, mit mondjon. Az őt pásztázó, metszően éles pillantások és Ray közelsége bénítóan hatottak rá. 

- Vagy menjek el inkább? Egy szavadba kerül...- Ray egy pillanat alatt magához vonta. 

- Ray...- Gerard csodálkozva sóhajtott, de Ray belefojtotta a szót, ahogy a hajába túrt és az arcához hajolt. 

- Feltehetnék egy kérdést?- érdeklődött halkan.

- Persze.- felelt Gerard.

- Még mindig meg akarsz halni?

Erre a kérdésre Gerard valóban nem volt felkészülve, főként nem Ray-től, de a lehető legegyenesebben meg akarta neki mondani az igazat. Hogy még mindig mennyire akarja, mert csak így lehet Frank-el. Akarja, csak még várnia kell, mert az eszközök és lehetőségek hozzáférhetetlenek jelenleg, de nem marad majd örök időkig a kórház falain belül. Az arccszíne sötétpirosra változott, a tüdejére nehéz nyomás került.

- Igen...Ez meglep? - kérdezett vissza.

- Inkább elszomorít...Érdekes, téged rossz gondolatok emésztenek fel élve és magányosnak érzed magad, én meg annyira boldogtalan vagyok...Nem hiszem, hogy véletlen, amiért hozzád vezetett az utam...- Ray világosbarna színű, göndör hajtincsei Gerard arcába omlottak, a fiú lélegzete forró volt és Gerard verejtékcseppeket látott a szája felett. Neki is melege lett, ugyanakkor a torkára fagytak a szavak, de amúgy sem találta a kifejezéseket. Meglehetősen szoros volt az ölelés, ezzel mintha visszatért volna a múlt egy része és ő képtelen volt ezzel bármit is kezdeni.

- Téged akarlak és már nem érdekelnek a buta külsőségek, az erkölcsi szabályok. Végleg otthagyom Christát! - Ray tenyere elhagyta Gerard haját és a hátát simogatta, a kórházi ruha mentén, aminek vékony anyagán keresztül Gerard érezte Ray jéghideg ujjait végig a gerincén. Felkavaró, idegen érzés volt ezt ismét megtapasztalni, ahogy azt is, ahogy Ray megcsókolta. Ajka lenyomata, a nyála íze...mintha a csókjuk ezer éve történt volna, homályba veszett, nem volt ismerős és nem úgy hatott rá, mint rég. Már egyáltalán nem. 

- Hé, Gerard?- Ray elkeseredetten húzta el a fejét, más reakiókra számított és nagyra nyílt a szeme, Gerard kiüresedett, barna tekintetétől. Várt volna valami visszaigazolásra, hogy helyesen cselekszik, de Gerard csak a szíve rohanását érezte és az értetlenség súlyát a történtek miatt. 

- Gerard, akarod, hogy befejezzem?

De Ray kérdésére nem születhetett válasz, mert váratlanul nyikordult az ajtó és az éjszakás nővér pillantott a kórterembe. Ray olyan sebesen ugrott el Gerardtól, hogy a kezében lévő alkoholosüveg kis híján a földre esett. A nővér nem észlelt semmit, csak közölte, hogy vége a látogatási időnek és behúzta maga mögött az ajtót. Ray-re ez viszont kijózanítóan hatott.

- Jézusom, ne haragudj, hogy letámadtalak, egy idióta vagyok!- motyogott tűzvörös arccal, mintha a nővér megjelenése visszarántotta volna részegségéből, a mindennapok képmutatása és kötelezettségei közé.

- Úgy látszik, tényleg mennem kell. Vigyázz magadra, Gerard! - zavartan pihegve bólogatott párat, aztán gyorsan elköszönt és ott hagyta Gerardot, aki az ablakból nézte, ahogy Ray bizonytalan járással távolodik és nagyon nem tud napirendre térni a tettei felett. De ezzel akkor este nem csak ő volt így.

Éjszaka Gerard furcsa forróságra ébredt fel. Nagyon izzadt, szédelgett, a szíve kalapált, ami pedig a legjobban megdöbbentette, hogy teljes izgalomban volt. Pár másodpercig csak feküdt a koromsötét plafonra szegezett szemekkel gondolattalanul, de aztán elé kúszott egy kép, a külvárosi nyaralóról, ahol élete legszenvedélyesebb óráit töltötte Frank-el. Ott voltak a kanapén, a kandallóban ropogó tűz mellett, félhomályban, egymás karjaiban.

- Micsoda őrült este! - nevetett fel Frank, ahogy Gerardhoz bújt. Csodaszép volt! Gerard nem tudta levenni róla a tekintetét, mágnesként vonzotta a halványszínű bőre, a varázslatosan csillanó barna szemek, amikben boldogság köszönt vissza rá. Frank már nem mosolygott, komoly lett és csak nézte Gerard arcát, már-már zavarba ejtően.

- Kívánlak...- mondta alig hallhatóan.

Gerard a takarója alá tette a kezét, tenyerét halványan végighúzta ruhával fedett, merev férfiasságán. Az agyában emlékek és fantáziájaképeinek keveréke száguldott.

- Én is kívánlak, Frankie. Gyönyörű vagy...- Gerard szemei félénken lejjebb haladtak és elidőztek a Frank nyakán lévő skorpió mintán, majd a félig kigombolt fehér ing alól vékony sávban előbukkanó további tetoválások mintájával takart hófehér bőrön, a sötétrózsaszín mellbimbóin, a hasán és a fekete farmernadrágon, ahol már látszott a kemény izgatottság, amit annyira szeretett volna megérinteni. De egyelőre nem merte.

Gerard lejjebb tolta magán a nadrágot. Ujjai épp hogy érintve ágyékának szőrét, a kőkemény férfiasságához értek, majd rákulcsolódtak. Hangosan, majdnem nyögve fújta ki a levegőt. Hiába vált hűvössé a levegő a kórteremben, az arca lángolni kezdett és mint egy mozifilm pörgött előtte ahogy Frank és ő a nyaraló kanapéján csókolják egymást. 

Frank ajka türelmetlenül nyomódott Gerard szájára és mindkettejükön remegés futott végig, ahogy a nyelvük találkozott. Gerard szerette ezeket az akaratos, erőszakos, de ugyanakkor gyengéd csókokat. Hamar szédültté tette és mind többet szeretett volna kapni belőle. Közben Frank igyekezett egészen kigombolni az ingét és Gerard nem tudott nem oda nézni, miközben arra vágyott, hogy tenyerét végighúzza a fiú bőrén, elhaladva a mellbimbójánál és köldökénél, majd lejjebb merészkedni.

Gerard, ahogy erre gondolt, határozott és lassú érintései alatt erős lüktetést és enyhe szivárgást érzett, az őt mind jobban elárasztó vágyakozáson túl.

Frank kitartóan csókolta és időközben majdnem meztelenre vált testével egészen betakarta őt. Gerard zihálva igyekezett Frank segítségével a saját ruhájától is megszabadulni, a csókjuk nem szakadt meg, de remegett a kezük, az egyre jobban felizzott sóvárgástól. Gerard próbált minél közelebb mozdulni Frank-hez, hogy a csípőjénél teljesen érezhesse őt. Frank felsóhajtott a közöttük létrejött ritmusos súrlódás keserédességétől.

- Örökre így akarok maradni veled...- suttogott.

- Frankie...- Gerard gyorsabban kezdte el magát simogatni és becsukta a szemeit. Mellkasa reszketve emelkedett és kapkodta a levegőt, homloka csupa izzadtság lett, ahogy a haja is. 

A fantáziáit most konkrét kép váltotta fel, a legelső együttlétük jelent meg szemei előtt, ahogy Frank szeretettel csókolta az ajkát, arcát, nyakát, lágyan és nyirkosan, majd tapasztalatlanságát meghazudtolva tette ezt legérzékenyebb részével is. 

Gerard gerincén újra éledt az az áramütéshez hasonlatos érzés, eddig is nehezen fékezett önuralmát elveszítve, csak nyöszörgött tehetetlenül, kezeinek és csípőjének gyors mozgásában. 

- Oh, Frank...

Gerard szemei egy másodpercre kinyíltak az éjszakai betegszoba csendes tompaságára, de azon nyomban be is csukódtak.

Frank egykori szobájában térdelt és rettenetesen izgulva bontogatta ki a fiú szegecses övcsatját, aztán félve tette meg azokat a mozdulatokat, amikről eddig mit sem tudott, csak könyvekből olvasott információkból, vagy késő éjjeleken, a nappalijukban ülve, felnőtt tartalmú filmekből szerzett tudomást, Mikey és Bob idétlen narrációjával. Gerard egyáltalán nem tudta, hogy helyesen csinálja e, tűzforró keménységet érzett, izzadtságot, érdekes sós ízt és ütemes pulzálást, az ösztönei sután sodorták, a szíve majd kiugrott a torkán. Csak figyelte Frank reakcióit. Frank nyögéseit, a teste mozgását, ahogy ujjait belemélyesztette a hajába. 

- Szeretném, ha Frankie-nek szólítanál. Soha, senkinek nem engedtem meg, hogy így hívjon, de tőled úgy szeretném hallani!- kérte Frank. 

És Gerard megtette akkor.

Ahogy most is, csak ezt a nevet mondta ki.

- Frankie...Frankie...- minden élvezetbe fulladó nyögésével, ahogy kimondta a fiú nevét, közelebb került beteljesüléshez. 

Frank, az ő kívül-belül szépséges szerelme. Még mindig előtte volt Frank hibátlan testének összes kanyarulata, ahogy együtt moccant vele és a fülében ott visszhangzott az összes nyögésbe hajló sóhajtása, suttogása, mint a legszebb, véget nem érő dallam. 

A tempótól, amit Gerard keze és a fel-le mozgó csípője diktált, a kórházi ágy fájdalmasan belenyikordult az éjszakába. A hangjai is kontrollálatlanok és hangosak voltak, ezért beharapta az ajkát, hogy elhallgattassa magát. A ruhája a hátára tapadt az izzadtságtól és verejték csorgott az arcán. Már nem tudott leállni, az extázis érzése feltartóztathatatlan volt és néhány heves mozdulat után maga alá temette. Frank neve és egy rekedt nyögés hagyta el a száját, ahogy a teste kis időre mozdulatlanná változott, aztán mindenét eltöltő remegések közepette hanyatlott az ágyra és küzdött a levegőhiánnyal. Ujjain nedvesség csillogott. Hasán és ágyékán is síkos folyadékcseppek terültek szét, amire gyorsan ráhúzta a nadrágját. Aztán csak lihegve feküdt az átizzadt, felgyűrődött ágynemű között. 

- Nagyon szeretlek, Frankie...- lehelte erőtlenül és csak remélte, egy nővér sem hallotta meg az árulkodó hangokat. De nem jött senki sem a folyosóról, így megkönnyebbülten lecsukta a szemeit és várta hogy a zakatolás a szívében helyre jöjjön.

- Gerard...- léptek közeledtek és mikor kinyitotta a szemeit, Frank állt mosolyogva mellette.

- Frank, de jó, hogy újra itt vagy! - Gerard is mosolyogni kezdett. Frank végigsimogatta még mindig izzadtan vizes homlokát és összetapadt haját, aztán mellé feküdt és átölelte.

- Őrülten ver a szíved...- állapította meg Gerardra nézve.

- Úgy ébredtem, hogy kívántalak, Frankie. Aztán csak rád gondoltam és...- Gerard nem fejezte be a mondatot, csak elpirulva nyomta arcát kis időre Frank nyakához, mélyen belélegezve az illatát. 

- Oké, ez rendben van. Nagyon is. Megjutalmaztad magad néhány jó perccel a születésnapodon. - biccentett Frank.

Gerard bágyadtan nézett vissza rá, de túlságosan zavarba volt, így inkább Frank karján vizsgálgatta a felgyűrt fehér ing mentén látható színes tetoválásokat. 

- Itt maradsz reggelig? Megvárod velem a napfelkeltét?- kérdezte reménykedve.

Frank továbbra is mosolygott, a kis ezüst karikája belecsillant Gerard szemébe.

- Persze, végülis még mindig  születésnapod van, Gerard. A napfelkelték különben is annyira szépek...

folytatása következik...