Én vagyok Peppa, ő pedig az öcsém, ZSOL(T)I....

És szerintem nincs szexuális életem.....De erről később.
Tegnap szomorúan néztem a lakás ablakából, amint egyik szomszéd épp elköltözik. A szerencsés...Mi szerencsétlenek, pedig tovább rohadunk ebben a patkánylyukban.
Szép jó reggelt kedveskéim *-*
Nem sok újdonságot tudok írni, az erőm és kitartásom végképp elfogyott a home office-hoz, tegnap annyira nem ment, hogy délelőtt fél 10-kor még itt hallgattam zenét a fotelben :S
Ennek ellenére örömmel tölt el, hogy a főnökség végül leszavazta a túlpörgött, extrovertált munkatársakat és június közepéig tuti nem indul a benti meló (hurrá), de előtte lesz valami összeröffenés úgyis, ahol elmondják merre, hány méter. Szóval pár hetet még nyertem. Ezt valahogy ki kell használni, mert utána biztos jó ideig kemény napok jönnek. Jó, most sem könnyű, beszámolók tömkelegét kellene gyártanom, csak ugye nincs kedvem.
És kipróbáltam az új Bloggert, mert azt írta, hogy júniustól az lesz az alapértelmezett, de megmarad a régi felület is. Egyelőre szokatlan az új, de lehet áttérek rá, mert nem tűnik rossznak.
És Sz. lájkolta fb-n egyik képemet, what the fuck?!
Ja, írtam K.-nak, hosszú idő (két hónap) után egy emailt, erre másnap visszaírt egy csomót. Főleg a pasijáról, hogy ott akarja hagyni, mert félelmetesen viselkedik, igazi szocipata (késsel a kezében rohangál, direkt bántja magát etc.), nem fürdik túl gyakran és hogy naponta ötször kell vele K.-nak lefeküdnie.
Jó, az is gáz, hogy a fickó nem fürdik, de azon nyílt leginkább kerekre a szemem, hogy naponta ötször szexelnek! Bassz...Akárhogy matekoztam, nekem a havi öt sem jön össze :S(havi három sem de pssssszt, Á. meg a faszija vagy 4 éve nem csinálnak semmit, szóval...így is jó vagyok) :O Ööööh és hogy van másra is idejük emellett? Vagy egész nap csak ezt csinálják? Hát én nem bírnám. Nekem nem hiányzik nagyon mostanában az ilyesmi. A karantén lehet aszexuálist-vagy minek hívják ezt-csinált belőlem.
És növelte az antiszociális életérzésemet.
De hát a hétvégi családi kerti bulira sem hívtak meg, mitől is lennék más *-* Pedig nem szoktam megölni a bulit és jó lett volna, a családtagjaimmal kicsit találkozni. Mondjuk, bele sem éltem magam, mert gondoltam, hogy kihagynak. Mindegy, pasim dolgozik, bámulhatom imádott kis lakáskám falait egymagam, ergo egy újabb, remek, egyedül töltött hétvége ígérkezik. Majd írom a sztorimat és gyümölcsössört iszom.
Én, a parti állat (cinikus ikonok).

Demolition lovers (FRERARD) pt.15.

A héten volt pár dolog, de a legtöbb már aktualitását vesztette, így csak a fontosabbakat írom le, vagy azt, amire emlékszem.
- Kedden délután anyám felugrott váratlanul és hozott egy csomó finomságot, pl. juhtúrós sztrapacskát, mert szerinte nem eszem, meg vékony vagyok, meg sápadt vagyok stb., örültem nagyon, mert már hányingerem volt a saját főztömtől. És mivel össze-vissza ettem egész kedd délután, meg este, másnap nagyon fájt a gyomrom. Ez kitartott csütörtökig.
- Szerdán reggel egy bazinagy bogár jelent meg a függönyön. Tényleg az volt, én meg nem mertem hozzányúlni, egész nap azt néztem, ott van e még, mert para lett volna, ha eltűnik. Pasim hazajött és megkértem, szedje le és rakja ki. Erre nem kiesett a kezéből? És utána nem találtuk! Baszki, hogy lehet egy akkora bogarat elhagyni???Hát így. Gyorsan körbeporszívóztunk, de nem lett meg így sem. Azóta nem láttam, de az az érzésem, a közelben van.
- Csütörtök délután elmentünk jégkrémezni a szupermarket parkolóba és találkoztunk L.-el! Annyira megörültem neki, ő pasim egyik olyan haverja, akit szeretek is, mert klassz a humora és jókat lehet vele beszélgetni. Nyár óta nem láttam, tényleg jó volt a találkozás.
- Pénteken feljött a téma hogy 2-tól a hely-en is visszaáll minden a régi kerékvágásba, legalábbis a főnökség egy része ezt szorgalmazza. Össze is omlottam picit, mert a hátam közepére sem kívánom azt a napi tortúrát megint. Azóta kiderült, hogy ez még korántsem biztos, volt is valami videochat erről, de kihagytam, majd értesítenek, ha mégis beindulnak a dolgok. Egy kis ideig átfutott az agyamon, hogy most kellene megműttetni magamat és még nyernék pár hetet. De aztán erről letettem, még az eü rendszer nem állt helyre állítólag káoszos, így most ezzel nem szórakoznék. Mondjuk, tényleg kellene a műtét, de nem olyan sürgős az. Délután szintén jégkrémeztünk pasimmal, de most nem volt olyan jó. Azt mondta, hogy én olyan szociofób vagyok, hogy legszivesebben kiköltöznék egy szigetre. Bingo!!! Aztán elhaladt mellettünk egy volt sulis osztálytársnőm és olyan undorral mért végig, hogy rendesen egy szarnak éreztem magam :/ Meg ugye azt várta, hogy én köszöngessek neki, de addig állj fél lábon ribi.
- Szombaton anyám kapta a hírt, hogy meghalt a nagybátyja. És szombatra valahogy a gyomorfájásom is visszatért. Meg a kedvem is nagyon rossz volt, plusz még volt elmaradt online munkám is. Estére kicsit összekaptam magam és hallgattam egy kis zenét meg lógtam a Wattpadon, hihetetlen de 1.1 K-nál tart a sztorim olvasottsága :O Pasim hazajött és mondta hogy a haverjai szerint, én ott fogom őt hagyni. Pff, nem tudom miért alapoznak erre, mikor nem is ismernek. És azt sem tudom, pasim miért ad a véleményére néhány szingli és/vagy nőgyűlölő, kocsmabútor fickónak. De közöltem vele, hogy nem áll szándékomban ott hagyni, kivéve ha újra megcsal. Ja és azt is mondta, hogy elvisz étterembe, ha vége lesz a hétvégi melójának. S
- Vasárnap-vagyis ma-délelőtt sétáltam egyet, klassz esőre álló idő van, de legalább alig voltak az utcán. Melegszendvicset ebédeltem és töröm a fejem a hajmosás gondolatán.
De előtte, felrakom a Demolition lovers 15.-ik részét. Tudom, pornós lett!!!!!!!!!De, a történet eseményének szempontjából ez most kellett.

Dead!:
Valamivel később Gerard túl volt a betegfelvételen. Dr. Reid fáradtan és unottan fogadta. Aznap már bizonyára sokadjára tette fel az ilyenkor megszokott, rutin kérdéseket, amire leginkább, Gerard apja és anyja válaszolgattak. Az orvos megírta a kórlapot, aztán egy nővérre bízta a többi dolgot. A középkorú, szőke hajú nővér, türelmesen megvárta, míg Gerard a fehér üvegajtónál elbúcsúzik a szüleitől. Apja nem köszönt, csak elrobogott, anyja viszont a nyakába borult és sírt. Gerard tudta, mennyire csalódott és fáj neki ez az egész. De neki is fájt, ő is félt és ő is sírt, teljesen átáztatta az anyja kabátjának elejét. Mikor a szülők elmentek, a nővér elvezette a kórtermébe. Meglepetésére, ugyanoda került, ahol a legutóbb volt, csak nem az ajtó melletti ágyra, hanem az ablakhoz.
A nővér adott neki kórházi ruhát. Élénk citromsárga volt és fertőtlenítő illatú. Ahogy az egész kórterem is. Gerard már egészen elfelejtette. Ki is ment a fejéből, ahogy a csempék fehérsége is, a hatalmas ráccsal védett ablakok, a nyomasztó csend a folyosókon, amit néha tört meg egy-egy beteg kiabálása.
Tétován, kisírt szemekkel állt az ágya mellett és nézte az oda helyezett, vadító színű ruhadarabot. Még mindig csorogtak a könnyei, de gyorsan letörölte, nem akarta, hogy a nő észrevegye, bár gondolta, hogy a kórházban elég sírást láthatott.
- Már kezeltük itt, ugye?- nézett fel a papírjaiból az ápolónő, amint kitöltött pár vizsgálatkérő lapot.
Gerard bólogatott, azt figyelve, ahogy az asszony gondosan kanyarítja a betűket a nyomtatványokra.
- Emlékszem magára. – tette még hozzá a nő és gyorsan körmölt tovább. Csak a toll sercegése hallatszott a papíron.
- Mikor mehetek haza, nővér?- kérdezte félve Gerard.
- Nahát, máris menne? Anélkül, hogy igazán élvezné a vendégszeretetünket?- mosolygott az ápolónő. Hivatásából adódóan, viccelődéssel próbálta oldani a feszültséget.
Felrakta az ágy elejére a lázlapot, egy kancsó vizet és poharat készített az aprócska éjjeliszekrényre.
- Holnap reggel lesz vizit, akkor többet fog tudni.  Most öltözzön át és feküdjön le. Késő van.– tanácsolta és elhagyta a kórtermet.
De Gerardnak nem ment a pihenés. Leoltotta a lámpát, hogy a nővérek azt higgyék alszik, de nem feküdt be az ágyba és a kórházi öltözéket sem vette át. Tett pár céltalan kört a kórteremben, majd megállt az ablaknál és kikémlelt rajta. Magasan volt a kórház ezen szárnya, érezte a huzatot besüvíteni a korhadó ablakréseken. Ilyen magasságban már csak a madaraknak lehetett jó. Gerard az ablakhoz húzódott és lenézett. Nem hiába raktak nehéz vasrácsokat a keretekre. Az rohant át az agyán, míg nem voltak itt ezek a rácsok, vajon, mennyien vetették magukat le a mélybe. És ha innen most kiugrana, hány métert repülne, míg százfelé szakadna a feje a betonon. Felsóhajtott, majd leült az ablak elé tolt fehér műanyag székre. Az ittassága kezdett elmúlni, csak a gondolatai kavarogtak, és a fejfájással, gyengeséggel, hányingerrel járó másnaposság vett erőt rajta. Hallgatta a lélegzetvételeit és a csendet.
- Nagymama, itt vagy?- kérdezte halkan és igyekezett arra koncentrálni, hogy a nő alakja megjelenjen az éjszakába borult szoba valamelyik szegletében. Várta, hogy a hosszú ősz haj meglibbenjen, az ölelésre mindig kész karok megsimogassák, a hangok erőt adjanak neki. Hiszen Elena azt mondta, mindig vele van, csak el kell képzelnie. Lehet, hogy bánatot okozott neki is, és most már soha nem fog ismét eljönni?
- Bocsáss meg nekem és gyere vissza! Nélküled nem fogom kibírni. – kérte Gerard.
- Kérlek!- suttogott és könnyek futották el a szemeit.

Akármennyire is kívánta, nem történt semmi. Csak a mozdulatlan feketeség pillantott vissza rá, akárhova is szegezte a tekintetét. Ez végtelenül szomorúvá tette.
- Szeretlek. – mondta még csüggedten. A könnyek végigfolytak az arcán, egyenesen izzadtságtól kócos hajába. Arra gondolt, egyetlen nap alatt milyen sok minden történt vele. És mennyi embernek okozott rossz érzéseket. A szüleinek, az öccsének, Ray-nek és Frank-nek is. Igen, a fiút is végleg elvadította magától.
Frank…Gerardnak szorosan kellett lehunynia a szemeit és nagyon elképzelnie őt. Sajnos a likőr okozta befolyásoltság miatt nem tudta annyira megjegyezni az arcát. De a lángoló barna szemek, a szép ívű száj, amiben ott volt az a kis karika, valamint a kapucnija alól kihulló tincsek, az emlékezetében voltak. Ahogy a hangját is hallotta még és érezte azt a finom simogatást, mikor felébresztette, hogy Newarkba értek.
Kirázta a hideg, amint fantáziájában újra élte az érintését. Aztán hangoskodás ütötte meg a fülét, egy beteg kiabált, a nővérszoba ajtaja nyikordult, ezzel Gerardra ráomlott a realitás és a néhány másodperces jó érzések, amik Frank körül forogtak, rögtön el is múltak. Gerard felállt a székről és az ajtóhoz ment, fény világított az arcába, ahogy kikémlelt az ajtó résén. De nem látott egyebet, mint szigorúan becsukott kórteremajtókat és néhány fém ételhordó kocsit üresen árválkodni. Kinyitotta az ajtót és kilépett a hosszú folyosóra. Az előbbi ordítás elhalt, ismét éjszakai csend volt. Végignézett a falakon, amit tájképek és virágok festményei borítottak. Nem tudta, kik készíthették, talán az itt ápoltak, de egyik-másik igencsak tetszett neki. Legjobban egy kisvárost ábrázoló mű ragadta meg a figyelmét. A kép tetején narancssárga napkorong és néhány bolyhos bárányfelhő, a lap alján a rét zöldje és a tó mélykék vize. Az alkotás nagyon hasonlított Somerdale idilli békéjére. Arra a Somerdale-re, ami örökké a szívében marad és azt sem az apja haragja, vagy gyűlölete, sem a kórházi kezelések nem fognak onnan eltűntetni.
- Mr. Way, maga meg mit keres itt, az éjszaka közepén? Miért nem alszik? – hallotta a nővér szemrehányó hangját. Akkor már kitudja, mikortól állt ott, a képet tanulmányozva.
Gerard szája a meglepetéstől szóra nyílt, de nem tudott mit mondani. Zavarba jött és elkapta a heves szívdobogás.
A szőke ápolónő fejcsóválva vizslatta.
- Miért nem öltözött még át? Talán nem szereti a sárgát? Olyan vidám, mint az a napsugár, amit már percek óta kitartóan bűvöl a szemeivel. Én elhiszem, hogy tetszik magának a kép, de ráér holnap is gyönyörködni benne, most inkább menjen szépen vissza a kórterembe.  – és mosoly bujkált az arcán. De Gerard nem mozdult.
- Nem tudok aludni. Kaphatok altatót? – kérdezte halkan.

A nővér felsóhajtott
- Megnézzük, mit tehetünk. – és a pulthoz ballagott, majd elővette a fiú kórlapját. Tüzetesen átfutotta, majd visszarakta a többi közé.
- Sajnálom, reggelig nem adhatok semmit, itt az áll, hogy alkoholt fogyasztott. – közölte végül.
Gerard beletörődő arccal fogadta el a választ, mire a nővér megszánta.
- Várjon, van egy ötletem. – és a nővérpult melletti kisebb helyiségbe felé ment, ahonnan televízió fénye és hangja szűrődött ki. A készülékkel szemben egy régi, piros kanapé állt, mellette egy kör alakú asztalka, amint csészék és teáskanna sorakoztak. Gerard zavarodottan állt a küszöbön, nem értette az ápolónő szándékát.
- Van kedve tv-t nézni, Mr. Way? – érdeklődött a nő, ahogy egy csésze teát töltött ki neki.

Gerard hevesen bólogatott. Bármi jobb volt, a kórterem torokszorító némaságánál.
- Akkor jöjjön.– kínálta hellyel és amint Gerard leült, a kezébe nyomta a forró teát.
- Köszönöm. – mondta a fiú meghatva.
- Tudja, sok beteg küzd az álmatlansággal, van amikor, öten-hatan ülnek itt. De meg lehet érteni, végülis ez egy kórház, nem élményszálló. – legyintett.
A tv-ben éppen egy régi filmet sugároztak, Gerard azonnal felismerte a színésznőt, mert nagymamája egyik kedvence volt. Sok filmjét megnézték együtt. Halvány mosoly szaladt át az arcán, de egyúttal a szeme is könnyes lett. Hogy ezt leplezze, gyorsan belekortyolt a teájába.
Ekkor újabb hangos kiabálás hangzott fel a folyosón. Az ápolónő gondterhelten megforgatta a szemeit.
- Hát, egyedül kell folytatnia a film nézését, mert Mr. Johnson megint nem bír magával.  – és gyorsan a hang forrása felé indult, ott hagyva Gerardot a gőzölgő teával, a múltidéző filmmel és a gyötrelmesen lassan múló éjszakával.

*****
Gerard nehezen hitte el, hogy ez igaz, de úgy tűnt nem a szeme káprázik, mikor másnap délután Mikey, Ray és Bob álltak meg vele szemben, a kórteremben. A látványuk felettébb irreális volt számára és rendkívül zavarttá is tette. Az arca érezhetően tűzforró lett, felfordult a gyomra az idegességtől, ezért nem is nézett rájuk, lehajtotta a fejét és szemei egy pontra, a fehérre festett kórteremajtóra összepontosítottak. Csak így kerülhette el, hogy könnyezni kezdjen. Ez nem az a hely és nem az a helyzet, ahol szívesen találkozik velük. Mikey előrelépett, ő már valamivel otthonosabban mozgott a kórházban, hiszen mikor Gerard bekerült az öngyilkossági kísérletei miatt, akkor is járt már itt látogatóba.
- Anya nem tud itt lenni, mert dolgozik. Apa meg dühös még rád, szóval én jöttem helyettük. – köszörülte meg a torkát.
Gerard figyelte, ahogy öccse színes műanyag dobozokat kezdett kipakolni elé az asztalra.
- Anya küldi, süti, meg ilyesmik. – motyogta.
Gerard elhűlve nézett az asztalon sorakozó különféle nagyságú és tartalmú dobozokra.
- De itt adnak enni. – jegyezte meg.
- Jó ég, akkor ne edd meg, bánom is én! Azt csinálsz vele, amit akarsz, én csak elhoztam!– adta meg magát Mikey és kicsit dühösnek is tűnt, látszólag nem volt kedvére az itt tartózkodás. Valószínűleg édesanyjuk megbízásából kellett most itt lennie.

És hogy Bob, meg Ray mit kerestek ott, az volt igazi rejtély Gerardnak. Látta, ahogy a két fiú egymást bökdöste, majd óvatosan megjelentek Mikey mellett. Gerard hátrább húzódott a széken és a szemébe hulló haján keresztül a padlót kezdte bámulni. Megint túl hangosakká váltak a gondolatai. Jó lett volna, ha ez az egész esemény, csak egy ostoba hallucináció a gyógyszereitől, de sajnos nem az volt és ennek ékes bizonyítékául szolgált, hogy meghallotta Bob hangját.
- Remekül áll rajtad ez a neonsárga színű cucc, Way. Pontosan passzol a két napos hulla kinézetedhez.  
Nem tudni, hogy viccnek szánta e, de rajta kívül senki sem nevetett.
Ray ledermedve grimaszolt.
- Hogy mondhatsz ilyet?
De Bob nem tudta magát türtőztetni.
- Ugyan, szerintem már rég halott! Még foltjai is vannak! – mutatott a Gerard kézfején lévő sötétlila véraláfutásra.
- A vérvételtől van. – dadogta megilletődötten Gerard és gyorsan az asztal alá húzta a kezét.

Nem találtak vénát a könyökhajlatában, így a kézfejéből vettek vért, ami nagyon fájdalmas volt és sokáig vérzett is. Gerard mindig viszolygott a tűktől, így különösen nehéz volt ez számára. Míg kisgyerek volt, az anyja minden vérvételre elkísérte, de amikor nagyobb lett, egyedül kellett megküzdenie, ezzel a mások számára talán érthetetlen félelmével.
- Hogy te mekkora barom vagy, Bob. – háborgott Ray.
Mikey is megvetően pislantott rá.
- Most már tényleg higgadj le és vegyél vissza magadból!
Gerardot nem lepte meg Bob, mivel mindig is ilyen volt. A középiskola legelején a sportolók csapatához tartozott, de ez rövid életű volt, miután pedig hirtelen átkerült a menthetetlen vesztesek közé, nem tehetett mást, mint alkalmazkodott, de a stílusa még mindig inkább emlékeztetett a sportolókéra. Ettől függetlenül, Mikey valamit bírt benne, mert sokat voltak együtt. Gerard viszont sosem kedvelte igazán, a bántó poénjai miatt, amiknek gyakran vált céltáblájává, még a középiskola elvégzése után is.
- Jól van, én nem is szóltam. –vihogott tovább Bob és körbetekintve a kórteremben, igyekezett új humorforrást találni.
- Egyáltalán, minek is jöttetek velem?- tűnődött félhangosan Mikey.
Bob elheveredett az egyik ágyon, alaposan feltúrva az addig steril ágyneműt.
- Mert csak nekem van autóm, te kretén. – felelte könnyedén.
Mikey küldött feléje egy ignoráló pillantást, aztán Gerardhoz fordult.
- És jobban vagy már?- érdeklődött. Ettől Gerardban fellobbant a testvéri szeretet melege.
- Igen. – felelte halkan.
Akkor látta Ray megkönnyebbült tekintetét, a fiú egy kicsit rámosolygott, de úgy, hogy Mikey ne vegye észre.
- Hát, nem kellett volna csak úgy lelépned. Emlékezz, te választottad ezt az opciót, Gerard. Most majd jól teletömködnek gyógyszerekkel, hogy máskor véletlenül se csinálj hasonlókat. Különben apa azt mondta, ezentúl folyton bevág ide, ha nem fegyelmezed magad. Azt meg nem biztos, hogy szeretnéd.- vont vállat Mikey.

Gerard bólogatott. Öccse mondanivalójának nagy része igaz volt.
- Nem csinálok több ilyet. – reagált röviden.

Nem akart Ray és Bob előtt beszélni erről. Tárgyilagos akart maradni, hogy ne sírja el magát és ez csak így ment. A torkát így is szorította az feszültség és a sírás.
Közben Bob megunva az ágyon való fetrengést, visszasétált az asztalhoz.
- Komolyan nem hiszem el, hogy hagytad magad bezáratni, Way! – elégedetlenkedett.
- Mégis, mit kellett volna tennie, Mr. Nagytudású? – Mikey kezdett mérges lenni Bobra, de őt nem izgatta ez különösebben.
- Tudjátok, mikor az érettségi után, egy el nem múló bulinak éreztem az életet és egész nyáron mindennap kész voltam a piától, apám azt mondta, ha nem hagyom abba, előbb-utóbb úgy fogom végezni, mint a nagybátyám. Egy elmegyógyintézetben, egy kerekesszékben vegetálva és leépülve. Hogy megmutassa, az milyen, beültetett a kocsiba és elvitt oda. Nekem az a látvány pont elég volt, hogy leszámoljak a káros szenvedélyekkel. Oké, iszom. De mértékkel. – mesélte önelégülten Bob.
- Nos, ha vedelésedet mértékletességnek lehet nevezni. – szúrta közbe Ray.
Bob a szavába vágott.
- Fogd be, Toro! Igenis, meg bírom állni! De neked mi nem volt világos, az előző két itt töltött alkalomból, Way? Vagy azt hitted, harmadjára jobb lesz? És tényleg az? Egy jó kis pihentető kényszergyógykezelés? Ha végignézek rajtad, az a véleményem, itt csak az elektrosokk segíthet! – és karjait széttárva meredt Gerardra, aki hirtelen nem is tudott erre reagálni. Nem értette Bob kirohanását.
- Még jó, hogy senki sem kíváncsi a diagnózisodra, Bryar! Miért kell Gerardot így letámadni? – kelt a védelmére azonnal Ray, de aztán el is hallgatott, mert most Mikey nézett rá, nagyon-nagyon furán.
- Nahát, te meg mióta vagy a bátyám védőügyvédje, Ray? – érdeklődött kimérten, Ray pedig tűzvörös lett ettől.
A feszültséget, a fura szituáció miatt amúgy is vágni lehetett a kórteremben és ezen nem segítettek Bob gúnyos megjegyzései, Mikey érdekes pillantásai és Ray kérdő tekintete. Gerard legszívesebben felpattant volna, hogy kirohanjon, és akkor lássa ismét a helyiséget, mikor már mindhárman eltűntek.
- Nem kellenek ide orvosok, mert megmondom én, mi a te bajod. Az, hogy piszkosul gyenge vagy! Ezért hát, nem is tudlak sajnálni, mert pontosan azt kaptad, amit megérdemelsz.- összegezte az egészet Bob és elégedetten mosolygott. Mikey türelme viszont akkor fogyott el végképp.
- Elég volt ebből a sok hülyeségből! Menj, és várj meg az autónál! – rivallt Bobra, aki egy másodpercre meglepődött, majd megvonta a vállát.
- Tőlem, csak mutasd meg, hol a kijárat, semmi kedvem össze-vissza bolyongani és olyan leszedált, ijesztő fazonokba botlani, mint például, a testvéred. Itt minden folyosó rohadt egyforma.

Mikey türelmetlenül felsóhajtott.
- Oké, induljunk.
Aztán Ray felé fordult.
- Mi az, te nem jössz?
Gerard félve pillantott Ray-re, nagyon szerette volna, ha marad, de nem tudta, ezek után a fiú akar e tőle bármit is egyáltalán, vagy végképp eljátszotta minden bizalmát nála.
- Én nem mondtam semmi rosszat. Nekem miért kellene mennem?- kérdezett vissza Ray, mire Mikey arcára kiült egy bosszús kifejezés.
- Két perc és itt vagyok.- jelentette be fenyegetően, majd becsukta maga mögött az ajtót. Kicsit hangosabban is mint kell, ezzel érzékeltetvén, hogy nem értett egyet Ray döntésével.
Gerard viszont örült, a szíve nyugtalan kalapálásba kezdett és most először nézett fel igazán a padlóról, amit egészen addig bámult. Fogalma sem volt, mit gondol Ray, de jó volt, hogy ott tudhatja magától nem messze.
- Bob nem való emberek közé, akkora egy idióta. – jegyezte meg Ray.
Gerard ajkát egy remegő sóhaj hagyta el.
- Igaza van. Gyenge vagyok.
- Nem! - Ray határozottan megrázta a fejét.
Leült az asztal másik felére és nem vesztegetve az idejét, a fiúhoz hajolt, kisimította a kicsit összeragadt, fekete hajtincseket az arcából, aztán minden egyéb kommentár nélkül, szájon csókolta. Gerard a meglepetéstől levegőt is elfelejtett venni. Az izgalom egy másodperc alatt megjelent a vérében és vágyakozni kezdett egy újabb csók után. De Ray ekkor elkomorodott, keserűséget lehetett kivenni az arckifejezéséből.
- Miért? Miért csináltad ezt?- suttogta és furcsán csillogtak a szemei.
Gerard nem felelt, csak nézte Ray-t dübörgő szívvel, a gondolatai százféle hangon zúgtak a fejében.
- Arra léptem be a házatokba, hogy teljes a felfordulás és mindenki téged keres. Mikey egyenesen nekem rontott, hogy én biztos tudom, hol vagy. Alig bírtam kimagyarázni, hogy nekem sincs ötletem, merre járhatsz. Miért nem avattál be, Gerard? Adtam okot, hogy ne bízz meg bennem?- érdeklődött elkeseredve.
Gerard azóta is nagyon bánta, hogy nem mondta el Ray-nek, mit tervez és nem csodálkozott volna, ha a fiú megharagszik rá.
- Bocsáss meg, Ray. Tegnap éjszaka elkeseredtem, és minden összekavarodott bennem. Sajnos ittam is, mert az látszott a könnyebb megoldásnak. Senkinek nem szerettem volna bajt okozni. - csak ennyit tudott mondani, de tudta, ez nagyon kevés és Ray magyarázatot vár. Joggal. Mert már nem csak felületes ismerősök, akik pár havonta együtt megisznak egy italt, néhány szót beszélgetve.
- Csak aggódtam miattad. Azóta is az jár a fejemben, vajon, mit élhettél át? Sajnálom, hogy a szüleid kijátszottak téged és eladták a nagymamád otthonát, anélkül, hogy ezt bejelentik. Én is csak tegnap szereztem róla tudomást, Mikey mondta. Meg mutatta azt a sok kiürült nyugtatósüveget. Édes Istenem, olyan rossz volt látni! Féltettelek, Gerard! Neked nem kell egyedül végigcsinálnod ezt! Most már figyelni fogok rád. - Ray gyengéden megfogta Gerard kezét.

- Eddig is figyeltél rám, Ray. Ez csak az én hibám, a túlzott gyógyszerszedés, meg az, hogy alkoholt fogyasztottam. – Gerard nem tudott elég hálás lenni neki, amiért nem hagyja magára. Csak szorította a fiú kezét, mintha soha többet nem akarná elengedni. Tekintete félve ugyan, de kereste Ray szemeit, hogy a ragyogása kicsit megnyugtassa.
- És Mr. Evans is jobbulást kíván. – mondta váratlanul Ray.
- Ő is tudja, hogy kórházba kerültem?- kérdezte megrémülve Gerard.
- Nem dehogy! Felhívtam reggel és csak annyit mondtam, hogy gyengélkedsz és pár napig biztos nem fogsz tudni menni. Szóval miatta ne félj, csak szedd rendesen az orvosságokat, hogy minél előbb kiengedjenek. Én várni foglak. – ígérte Ray.
- Köszönöm Ray. – Gerard úgy érezte, nem is érdemli meg, hogy Ray foglalkozzon vele. Túl jó volt hozzá és ő jelenleg semmivel sem tudta ezt viszonozni. Még mindig izgatott volt, úgy szerette volna érezni ismét Ray ajkát a sajátján, mert tudta, hogy attól egy kis ideig elfelejtené, hogy a kórház falai között van. De nem mert lépni semmit, csak nézte a másikat, szavak nélkül, míg Mikey vissza nem tért. A hangulat Bob távozásával sem lett emelkedettebb. Sőt, Mikey állandóan Ray-t figyelte, merre néz, milyen a hangsúly, amivel beszél. Úgy festett, mint egy nyomozó, aki bizonyítékok után kutat.  Beszélgettek még kicsit Gerarddal, aztán végül Mikey és Ray elhagyták a kórházat. Gerard sokáig kísérte őket a tekintetével, a kórterem ablakából. Hangosan vitatkoztak, míg az autó felé mentek. Gerard a zárt ablakoktól nem nagyon hallotta, de Mikey-n látszott, hogy számon kéri Ray-t, aki szintén feldúlva mondogatja, hogy hagyja békén, és hogy nem tartozik rá.
Gerard szíve összefacsarodott, ahogy a jelenet elétárult. Szerette volna azt hinni, hogy csak valami apróság gördített akadályt a barátságuk útjába és amúgy minden rendben van a testvére és Ray között, de hazugság lett volna magát ilyenekkel álltatni. Sejtette, hogy nem így van. Belegondolni sem mert, Ray és Mikey vitája mihez vezet majd.
Erről viszont sem öccsét, sem Ray-t nem tudta megkérdezni, mivel egyikük sem jött be többé hozzá a kórházba. Édesanyja volt bent pár alkalommal, de nem mesélt semmi újdonságot, leginkább csak sírdogált és sajnálta az egész helyzetet. Apja egyszer sem látogatta meg és ez mindent elmondott Gerard számára.
A napok egészen egybefolytak Gerardnak a kórházban. Új gyógyszert kezdtek neki adni, talán Xyprexa-t, de nem volt benne biztos, mert nem tudta elolvasni a lázlapjára hanyagul felvésett betűket. Elképzelte néha, mit csinál az agyával a szer és akkor egészen megijedt. Máskor pedig tompán kábult volt egy ideig, vagy éppen érdektelen. A feje, egyes napokon teljesen üressé vált, nem pattogtak a gondolatok, nem szóltak a hangok. De ha kiment a szervezetéből a gyógyszer, minden újra a régi lett. És ő akkor nyugodott meg. Persze, tudta hogy az önpusztításra felszólító zajok egyáltalán nem természetesek, de ez emlékeztette még kicsit önmagára. Hogy emberi lény és nem egy gyógyszeres szekrény. Az ilyen, mondhatni tisztább pillanatokban Ray-re vagy Frank-re gondolt. Vagy a nagymamájára. Mindig várta, hogy a nő jöjjön, hogy gyengéden átölelje, de egyetlenegyszer sem történt így.
Ha nem érezte rosszul magát a gyógyszereitől, sokszor nyugtalanság vett rajta erőt. Éjszakánként nem bírt aludni. A szőke nővér, ha ügyeletben volt, általában észrevette a szenvedését és beinvitálta a tv szobába, olyankor gyorsabban teltek az órák, de ha nem ő dolgozott éjjelente, Gerard kínlódásra volt ítélve és álmatlanul mászkált a kórteremben. Éppen ezért volt megváltás, mikor kiengedték a kórházból. Édesanyja jött érte és egész hazafelé vezető úton vidáman beszélt hozzá. Összehasonlíthatatlan volt, azzal a megtört asszonnyal, aki a látogatások alkalmával, az asztalnál kuporogva törölgette a könnyeit. Gerard elmélázva hallgatta és közben nézett ki az autó ablakából, a meglehetősen téliesre fordult időjárásra. De nemcsak a hőmérséklettől reszketett. Mellkasában fájdalommal lépte át az otthona küszöbét, pedig apja már nem volt otthon, de a keserű emlékek megrohanták. Még mindig az eszében volt, ahogy akarata ellenére kórházba vitte, megbosszulva, hogy bejelentés nélkül Somerdale-be utazott. Mert Gerard úgy vélte, apja cselekedete elégtétel volt, egy felhívás, hogy pontosan tudja hol a helye. Az a torokszorító érzés, még mindig a szívénél bujkált. Nem akart találkozni a férfival, anyja ugyan mondta, hogy már megbocsátott neki, de ezt Gerard ebben kételkedett. Az apja, mindig talált okot és módot, hogy nehezteljen rá és kifejezze, mennyi minden nincs vele rendjén.

Levette a kabátját és lerakta a nappali kanapéjára. Anyja időközben átöltözött az elegánsabb ruháiba és munkába készülődött.
- Ne haragudj drágám, de nem tudok tovább maradni. Ugye nem lesz baj? – kérdezte, majd a konyhapultra precízen kipakolta Gerard napi orvosságait. Igen, ez volt az egyik nagy változtatás, hogy nem tarthatta magánál a gyógyszereit, azokra az anyja felügyelt és ő is osztotta ki. Nem beszélve, hogy a kávéról és az alkoholról is letiltották. Utóbbit annyira nem bánta, a szeszesital a legrosszabbat hozta ki belőle a Frank-el való találkozáskor is. De a kávé miatt elcsüggedt, mert szerette az ízét és a forróságát, hiszen ő folyton fázott.
- Mi baj lenne? – kérdezett vissza értetlenül.

Anyja ettől zavarba jött.
- Semmi, semmi. Nem úgy értettem. – mosolyodott el és odalépve Gerardhoz, csak nézte az arcát. A mosolya azonban egyre halványabbá változott. Gerard értette az okát, mert elhaladt a tükör előtt, mikor hazaérkezett és látta, milyen rosszul fest. Nem véletlenül ragasztotta rá Bob a hulla elnevezést. Szürkésfehér volt a bőre, sötétkék karikákkal a szeme alatt, a szája több helyen berepedt és vérzett, a haja izzadtan és összeragadva hullott az arcába.
- Pihenj sokat. – anyja megpuszilta, amin Gerard elcsodálkozott, olyan finom és féltő volt. Helyeselt, elköszönt anyjától és amint a nő kilépett az ajtón, lement az alagsorba. A megszokott félhomály fogadta, ezért világosságot csinált. Az ágya úgy volt hagyva, mint mikor utoljára benne aludt, a székén ingek, pólók feltornyozva, az íróasztalán telerajzolt lapok sokasága és ceruzák hevertek. Gerard leverten pillantott rájuk, egy ötlet sem volt a fejében, amit papírra vethetett volna. Pedig a kórházban is szeretett volna rajzolni, hogy jobban múljon az idő, anyja vitt be neki papírt és eszközöket, de ő egy vonal meghúzására sem volt képes. Fájdalmas sóhajt hallatott. Majd a számítógépre nézett. Több nap eltelt már a Frank és közötte történt találkozó óta. Persze valószínűsíthetően Frank nem jelentkezett és egy életre befejezte vele még az írásbeli kommunikációt is. Amit Gerard teljes mértékben megértett. De mégis egyre többet gondolt rá és riadtan tapasztalta, hogy a fontos kis részletek, a szemei színe, az arca vonala, az ajka, a haja, a hangja, a cigarettájának füstje, ahogy az autóban gomolyog, mind jobban eltűnnek, fájó hiányérzetet hagyva maguk után.  És Gerard egyszerűen nem akarta elfelejteni ezeket. Lehet, hogy írnia kellene neki mégis? Csak megmagyarázni, hogy miért tűnt el, már ha Frank-et ez érdekli, amiben Gerard erősen kételkedett. Végül aztán beüzemelte a gépet és igyekezett összeállítani magában, mit fog neki írni. Ám Frank megelőzte és egy rövid üzenet várt Gerardra.
Remélem, már jobban vagy. Sajnálom, hogy kórházba kerültél…

Gerardot a döbbenet szinte megcsapta. Kétszer is elolvasta ezt a mondatot. Honnan tudta Frank, hogy kórházban van? Vagy csak tippelt, mert olyan súlyosnak vélte az állapotát a találkozójukon, hogy erre a következtetésre jutott? Végképp nem értett semmit, de nagyon összekavarodott és a miérteken sem volt ideje gondolkodni, mert nyílt az alagsor ajtaja. Lépések hangja ütötte meg a fülét. Gerard kikapcsolta a monitort és hátranézett, azt hitte, anyjának jutott eszébe még valami, de legnagyobb csodálkozására, Ray-el találta magát szembe.

*****
- Végre hazaértél. – üdvözölte Ray.
- Ray! Szia. – Gerard felpattant a székből és hirtelen elfelejtette, mit is akart egy fél perccel ezelőtt, annyira meglepődött. Soha ennyire nem örült még Ray jelenlétének. A kedves mosolyának, a fürtökben göndörödő sötétszőkés hajának, az egész lényének, ami pozitív kisugárzással bírt.
- Azt hittem, üres a ház. – tette még hozzá, amint magához tért az álmélkodásából.
- Tegnap megtudtam, hogy ma kijöhetsz a kórházból, ezért úgy intéztem, hogy csak délután kelljen bemennem a hangszerboltba. Találkozni akartam veled!- Ray megállt előtte és sokáig úgy nézte, mintha minden négyzetcentimétert alaposan meg akarna vizsgálni rajta. Gerard máris érezte, ahogy a vér átszínezi az arcát halványrózsaszínre.
- Én is örülök, hogy látlak.- suttogta.
- Ne haragudj, amiért nem látogattalak meg többször a kórházban. – mentegetőzött Ray és elcsuklott a hangja. Gerard akkor látta, hogy kicsit könnyesek a szemei.
- Gondolom, Mikey miatt…- vágta rá gyorsan és vigasztalóan.
- Jaj nem, Mikey-nak ehhez semmi köze, ő még csak gyerek és fogalma sincs semmiről. Nem is az én feladatom neki elmagyarázni a dolgot, majd az élet megtanítja néhány fontos szabályra! Azért nem mentem, mert majdnem megszakadt a szívem, hogy úgy láttalak!  – magyarázta Ray és fájdalom látszott rajta.
- Megértem. A pszichiátria kicsit rémisztő. – ingatta a fejét Gerard, bár ő már nem ezt vélte és a hely, ahol most napokat töltött, közel sem volt hasonlatos a kórház zárt osztályához, ahová az öngyilkossági kísérleteit követően, pár órás megfigyelésre szállították.
- De minden nap gondoltam rád. Illetve, minden nap csak rád gondoltam!- Ray most már egészen közel lépett Gerardhoz és kezeit a fiú vállára, aztán az arcára csúsztatta.
- Istenem, forró vagy.- állapította meg kicsit ijedten.
- Semmi baj. – nyugtatta meg Gerard. Ő tudta, hogy Ray közelsége tette lázassá kívül és belül. A szívdobbanásai sokszorosára gyorsultak, a teste remegve kezdett égni a vágyakozás tüzében. Ray érintéseit szerette volna magán.

Ray ezt a hallgatásából is felismerte, ujjai lágyan simogatták Gerard arcát, aztán eltűntek fekete hajszálai között, majd finoman megcsókolta Gerard ajkát, amitől a fiún forróság rohant át. Halkan felsóhajtott, ahogy megérezte Ray nyelvét átcsúszni a szájába. Azonnal és szomjasan viszonozta a csókot, próbált mindent úgy csinálni, ahogy a másik. Karjai ügyetlenül, de mind szorosabban fonódtak Ray derekára. Ray tenyere közben finom simogatásokkal elhagyta a haját, a vállát és közvetlenül Gerard nadrágjának szélénél állt meg. Gerard ismét felsóhajtott, Ray ujjai, a ruháján keresztül érezve is melegek voltak. A csókjuk még mindig összekötötte őket, ajkaik újból és újból összepréselődtek, a nyelvük egymás szájába merült.
- Inkább pihenned kellene. – húzódott el váratlanul Ray és aggodalmaskodó arckifejezéssel vizsgálgatta Gerardot.
Gerard azonban megrázta a fejét.
- Nem vagyok fáradt. Szépen kérlek Ray, maradj még itt velem!- suttogott könyörgő tekintettel. Szédülést érzett, erőtlenséget, amit növekvő izgalma idézett elő.
Ray mosolyogva bólogatott és az ágyhoz sétált, majd leült rá.
- Oké, persze, maradok, ha szeretnéd…

És Gerard mást sem szeretett volna. Gyorsan leült ő is és torkába fel-felugró szívvel várta Ray következő reakcióját. A fiú fekvő helyzetbe nyomta és úgy csókolta tovább. Így még jobb volt, mert a testük teljesen egymáshoz tapadt, olyan hévvel, hogy szinte felégette Gerardot. Ray érintése végigrohant Gerard oldalán és a felhúzódott pulóvere mentén, beférkőzött a csupasz bőréhez. Ahogy az ujjak fürkészően végigjárták a hasát és a mellkasát, Gerard összerezzent és felnyögött. Az eddig csukott szemei felnyitódtak, és látta, ahogy Ray belemosolygott a csókba.
- Ez olyan őszinte, úgy szeretem hallani. – mondta lágy boldogsággal a hangjában.
De Gerard soha nem is tudta volna megjátszani magát, minden másodpercben, amit Ray-el töltött, minden sóhajában és mozdulatában valódi volt.
Ray szelíden csókolta meg ajka után az arcát és nyakát és nem érdekelte, hogy Gerard ruháján a kórházi fertőtlenítő és izzadtság érződik. Ray-nek jó illata volt, tusfürdő és fogkrém, Gerard egészen beleszédült ebbe, a nyála átvette a menta ízét.
Ahogy Ray is utat engedett magában a szenvedélyességnek, ő is hangosabbá vált, a csípője Gerardéhoz nyomódott és kőkemény férfiassága ütemesen kezdte súrolni Gerard ágyékát. Gerard homloka izzadt lett, a torka kiszáradt ettől, hiszen ő is annyira izgalomban volt, mint Ray, ahogy a kettejük mozgása mindinkább gyorsabb és erőteljesebb lett.  Gerard agyát hamar homályossá tették a vágyakozó, perzselő érzések, amiket Ray okozott neki.
- Bárcsak megérinthetnélek! - Ray kezei Gerard nadrágjának gombjaihoz értek, de éppen csak egy pillanatra, Gerardon átrohant az izzó felismerés. Döbbenten és rekedten felsóhajtott, ahogy Ray ajkai elváltak az övétől. Tágranyílt szemekkel bámulta Ray-t, aki egy engedélykérő pillantást küldött neki.
- Kívánlak. – tette még hozzá és ettől Gerard gerincén hideg futott végig. Látta a fiú ujjait a gomboktól néhány centire, ezért Ray kezei alá nyomta magát válaszképpen. Ray aggályoskodva és elpirulva nézett feléje, de elkezdte gombolni a nadrágot, amitől Gerard még jobban kezdett remegni, mint eddig. Remélte, hogy Ray olvas az arcából és nem támad egy szemernyi kétsége sem. Hiszen ő is akarta ezt, de nagyon szorongott. Nem akart annyira suta lenni és szerette volna, ha tovább tart, mint legelőször. Ray végül az összes gombot kibontva, lejjebb húzta róla a nadrágját és az alsóneműjét. Gerard felkönyökölt az ágyon, mellkasában vadul dörömbölt a szíve és elvörösödött, ahogy látta, hogy Ray másodpercekig csak bámult lefelé és hezitált. Szemei egyenesen a hasától vezető sötétebb sávra szegeződtek és merev férfiasságára, amiből áttetsző cseppek szivárogtak. Ray nyelt egyet, majd hangtalanul sóhajtott és az ő arca is mélypiros színű lett. Gerard összezavarodott és nem tudta mire gondolhat, mi a véleménye. Szégyent érzett, mert még senkinek sem mutatta meg magát így.
Ray végül újra odahajolt Gerardhoz. Barna szemeiben idegen szikrák és ragyogás voltak.
- Tényleg ezt akarod? – kérdezte és nem volt biztos, Gerard szándékában.
Gerard némán bólintott.
- És te akarod? – kérdezett vissza tanácstalanul.
- Igen, azt hiszem. – vont vállat Ray és Gerard felé kerekedett, visszatolta az ágyba, aztán megcsókolja a száját. A fiú, legyőzve a kezdeti feszélyezettségét, végigvezette ujjait Gerard hasán, át a selymes szőrön, majd gyengéden fogta meg a kemény testrészt. Gerard összerándult és zihálva, hangosan vette a levegőt, ahogy megérezte ezt a semmihez sem hasonlítható érzést. Ray mélyen megcsókolta Gerardot. Nyelve türelmetlenül és hevesen tört utat magának és közben fel-le simogatta legérzékenyebb testrészét, keresve egy olyan ütemet, ami megfelelő lehet. Óvatos volt, de elég határozott. Gerardot pillanatok alatt még jobban elborította az izgatottság. Testében mindenütt lángok gyúltak, ettől a tűztől pedig mintha a vére is megolvadt volna. Csípője együtt mozdult Ray kezével és sokkal hangosabban nyögdécselt, mint a legutóbb. A hangját visszhangozta az alagsori csend. És ebben a némaságban nem keringtek ott a fájó gondolatok, a halálvágy, amik állandóan marták és emésztették. Nem volt ott a kórházi napok árnyéka, a könnyes és reménytelen éjszakák, a gyakran hiábavaló órák a kórterme ablaka előtt egy-egy családtagjára várva, a vérvétel fájdalmassága, ahogy a tű a vénájába fúródik és kibuggyan a vér.
Semmi sem volt, csak ők ketten, Ray-el. És Ray gyengéden csókolta őt, a kicserepesedett ajkát, verejtékes és nyirkos homlokát. Lélegzete végigfutott Gerard nyakán, míg hajának kacskaringós, aranyló tincsei simogatták az arcát. Különös, rutintalan, de szeretetteli érintései voltak, amiket Ray úgy adott neki, mintha ismerte volna Gerard testének kanyarulatait. Gerardból ettől mind hangosabb nyögések törtek ki. Mindene izzadtságban úszott, a mozgása kezdett csillapíthatatlan lenni. Férfiassága lüktetett Ray kezében, a mozdulatai kontrollálatlanokká váltak. Kezei szorongatva gyűrték össze Ray pulóverét a hátánál, és csak a fiú nevét ismételgette. A ritmus, ami köztük életre kelt, egyre gyorsabbra változott és Gerard biztos volt abban, hogy egyáltalán nem tart tovább, mint először, de nem tudta megakadályozni. Megállíthatatlanul sodródott a beteljesülésbe. Egy remegő nyögés hagyta el az ajkát, ahogy a teste megfeszült a feltartóztathatatlan érzéstől. Hajszálak kerültek az arcába, de hogy az ő, vagy Ray haja volt, azt akkor nem tudta volna megmondani. Csak Ray-t látta lecsukott szemei mögött és az ő nevét ejtette ki a boldogság legfelfokozottabb másodperceiben. Szemei szorosan összezáródtak, ajkai elnyíltak, feje kicsit hátravetődött, elhagyva Ray ajkait. A szíve nagy sebességgel vert, kapkodott levegő után és ahogy csak tudta, megölelte Ray-t, mert azt szerette volna, ha a pillanat megáll kicsit, mint azokban a képregényekben, amiket a boltban naponta látott. Érezte Ray szintén gyors szívdobogását és hogy feléhajolva, megcsókolja a homlokát. Még ekkor is gondoskodott róla és ez leírhatatlan volt Gerardnak. Melegség kezdett elterjedni a pulóverén, nadrágjában és nem sokkal később, látta, ahogy fehér színű, vékony folyadékcsík csepeg le Ray csuklóján, ez zavartsággal töltötte el. Viszont egyikük sem mozdult. Gerard nem akarta, hogy darabokra törjön a pillanat, Ray sem akarhatta, mert még így maradtak néhány percig és csak akkor kezdtek mozgolódni, mikor Gerard légzése valamivel nyugodtabb lett.
- Még senki sem mondta ki a nevemet így…- Ray elsöpörte Gerard arcából az odatapadt hajat. Gerard nem tudott nem mosolyogni ezen.
- Furcsa volt? – kérdezte lesütött szemmel.
- Igen, de nagyon tetszett.- vallotta be Ray, ahogy kezét Gerard mellkasára csúsztatta.
- Azt hittem, széthasad a szíved, annyira gyorsan dobogott.- csóválta a fejét.
Gerard tényleg hasonlót érzett. Még mindig gyorsan vette a levegőt és a mellkasa még fájt, de ott volt benne valami más, valami különös is. Ami egyszerre töltötte el kellemes érzésekkel és nyomasztó, fojtogató sírással. Normális ez a kettősség egy ilyen élmény után? Nem volt rossz, amit érzett, egyáltalán nem, csak szokatlan. Oldalra fordította a fejét és megvárta, hogy a könny a verejtékkel együtt leperegjen az arcán a párnába, mert nem akarta, hogy Ray ebből bármit is lásson. Talán félreértette volna.
Ray közben a székre felhalmozott ruhák közül előhúzott egy törölközőt, amivel megtörölgette magát és átnyújtotta Gerardnak, de ő nem kérte, mert nem zavarta sem az izzadtság, sem a szabálytalan formájú, ragadós folt. Ray ezután ismét közel feküdt hozzá és lecsukva a szemeit, tűnődött valamin. Gerard lopva nézegette őt és érezte, hogy milyen kemény még mindig a férfiassága.
- Szeretnélek én is megérinteni.- jelentette ki hirtelen.

Ray szemei rögtön rávillantak és tiltakozott.
- Én nem várok viszonzást! Nem azért csináltam!
- Tudom, Ray. De szeretném. – mondta Gerard bátortalanul.
Ray egy pillanatig nem tudta eldönteni, mit tegyen, de Gerard biztos volt abban, hogy szeretné az érzelmeit iránta ebben a formában is kimutatni. Bár semminemű tapasztalata nem volt és ez félelmet ültetett a szívébe, de igyekezett ezt elrejteni. Félénken elmosolyodott és boldogan viszonozta Ray forró, kezdeményező csókját.
Ray mindig jó volt vele, támogatta, még akkor is mellette állt, mikor Mikey kioktatta és Bob gúnyolta a kórházban. Ray soha nem kritizálta és nem illette lenéző jelzőkkel. Úgy viselkedett vele, mint Elena. Elfogadta és nem ítélkezett felette. Segíteni akart neki. Gerardnak világos volt az, hogy Ray a legtisztább szívű ember, akit ismer.
Próbálta felidézni, mi is történt nem olyan régen és gyengéd simogatásai elkalandoztak Ray haján, majd a hátán, de nem merte a ruhája alatt is megérinteni. Hallotta Ray sóhajait, ahogy a csókjaik egyre szenvedélyesebbek lettek, érezte az apró rezzenéseket a másikon és ez egy kis bátorsággal töltötte el. Viszont ügyetlenségét így sem tudta hátrahagyni, a nadrág gombjai fellázadtak ellene. Vagy csak ő félt rettentően, de örökösen kicsúsztak izzadt ujjai alól. Piros lett az arca ettől és elhomályosult a szeme, gombócot érzett a torkában, a tehetetlenség súlyát. Ray lenézett rá és megcsókolta a száját.
- Abbahagyjuk? - érdeklődött, de Gerard nem akarta befejezni, igaz a keze nagyon reszketett és bizonytalan volt, a kis ezüstös gombok pedig mintha, halk zörgéssel nevettek volna rajta.
Gerard lehajtotta a fejét.
- Csak félek. – ismerte el.
- Egyáltalán nem kell félned. – suttogott neki Ray, aztán a nadrágja gombjaihoz nyúlva, egy másodperc alatt kibontotta mindet.
Gerard dermedten bámult az ágyéka irányába. Félelme előbb jeges árként cikázott végig a gerincén, majd egyenesen fellángolt és nagyon aggasztotta, miként érinti meg majd Ray-t, úgy hogy az jó legyen. Egy másik embernek örömet szerezni teljesen különböző lehet, mint önmagának. Ray-nek ez valahogy ösztönösen sikerült, de Gerard, magában egyáltalán nem hitt.
Ray lejjebb húzta magáról a nadrágot, pont annyira, hogy látható legyen az izgatottsága. Majd kisimította Gerard falfehér arcából a haját.
- Minden rendben lesz – ígérte, mintha csakugyan tudna mindent előre. Aztán megfogta a fiú kezét és a saját nadrágjához vonva, hagyta hogy Gerard ujjai megérintsék a férfiasságát. Gerard hallott egy éles levegővételt és halk nyögést, amint ujjai a kemény testrészre kulcsolódtak. Gyorsan Ray-re kapta a tekintetét, hogy eldöntse, mit érez a másik. A szíve a torkában kezdett el dobogni a bizonytalanság érzésétől.
- Remekül csinálod. – bíztatta Ray és ajkait vágyakozva nyomta Gerard szájára, míg a saját kezét Gerard ujjaira téve, fel-le mozgatva, kezdett neki egy lassú ütemet mutatni.
*****
Gerard ült a kertben, a földön, ami már hideg volt és kicsit fagyott. De ezen kívül, semmi sem emlékeztette a hűvösre. Körülötte a rózsák ontották az illatukat és színük élénksége elkápráztatta Gerardot.
- Szokatlanul meleg van. – szólalt meg mögötte Elena.
Gerard elmosolyodott.
- Nagymama! Hát itt vagy? A kórházban minden éjjel vártalak és azt hittem, sohasem fogsz újra jönni!- és megbicsaklott a hangja, szemeit könnyfátyol lepte el.
- Miért tennék ilyet, drágaságom? – hökkent meg a nő és összébb húzta magán, téglabarna színű kabátját.
Gerard letörölte a könnyeit.
- Mert rosszul viselkedtem. Ittam, pedig nem szabadna és mostanában túl sok nyugtatót vettem be. Apa pedig dühös lett és bevitt a kórházba! De én nem akartam oda menni! Most más gyógyszert kapok és megijedek néha, milyen kietlenné válik tőle a lelkem…
- Gyűlölöd apádat, amiért ezt tette veled?- kérdezte Elena.
Gerard megvonta a vállát.
- Nem, csak elszomorít. És rossz, hogy a kórházban nem is látogatott, mintha lemondott volna rólam.
- Apád szeret, csak nem tudja kimutatni. De így van és el kell hinned! – mondta Elena.
- Próbálom elhinni. De apa nem tud velem mihez kezdeni, ezért hát inkább elkerül. Már kicsit meg is szoktam, hogy alig beszélek vele. Nekem a legfontosabb, hogy te ne hagyj el, nagymama! Ha itt maradsz, lesz erőm tovább folytatni. – magyarázta Gerard.
Elena odasétált a fiúhoz és lehajolva hozzá, átölelte.
- Jegyezz meg valamit, Gerard! Te soha nem tudsz olyat tenni, ami miatt én elhagynálak téged! – suttogta.
- Akkor megbocsátasz?- kérdezte Gerard.
- Én nem is haragudtam!- rázta a fejét Elena, aztán kibontakozva az ölelésből, a rózsákhoz ment.
- Furák ezek a hatalmas virágok, ilyenkor novemberben. – ítélte meg és kezei átsimították a hamvas, vérpiros, hófehér, narancsos szirmokat.
Gerard felpattant a földről és a nagyanyja mellé sétált. Ő is a virágokra nézett. A pirosról Frank jutott eszébe, a fehérről Ray. Fogalma sem volt, miért.
- Én örülök, a tél mindig olyan hideg és hosszú. Talán most enyhe lesz. Nézd csak, milyen tiszta az ég! – mutatott a felhőtlen kék égre, amin egyetlen felhő sem úszott keresztül.
Elena is az égboltra pillantott.
- Túl tiszta.- jegyezte meg.
- És ez baj? – rökönyödött meg Gerard.
Elena hallgatott egy ideig, szemeivel követve egy csapat melegebbre költöző madarat.
- Talán. Mert ilyenkor kitörhet egy váratlan vihar, ami mindent felfordíthat.
Gerard értetlenül nézett a nagyanyjára, de mielőtt kérdezhetett volna, a nő eltűnt, ahogy a somerdale-i ház és a rózsakert is. Csak a végeláthatatlan szürkeség maradt, a távolból viszont a nevét kiáltozta valaki.
- Gerard! Gerard! Ébredj fel!

És erőteljes rázogatásokat érzett a vállánál.
- Gerard, kérlek! Ébredj fel!
A kétségbeesett hang és a markáns érintések visszahozták a valóságba. Gerard kábultan nyitogatta a szemét. Ray akkor állt fel az ágy széléről és sápadtan keresgélt a pulóvere után.
- Hol van, a fenébe is…- káromkodott, mert sehol sem találta. Idegesen túrta fel az ágyneműt.
- Ray…- szólalt meg Gerard, még sosem látta még ilyennek Ray-t. Ő mindig kiegyensúlyozott és vidám volt. De most ezeknek az ellenkezője érződött rajta.
 - Gerard, az Isten szerelmére, csak hogy felkeltél! – bukott ki belőle, amint meglátta, hogy Gerard ébren van.
- Mi a baj? Elkésel a hangszerboltból? – érdeklődött Gerard.
Ray megforgatta a szemeit.
- Ha még csak ennyi lenne! Öltözz fel rendesen és kelj ki az ágyból, azonnal! – szólt rá emeltebb hangnemben.
- Mi történt? – kérdezte Gerard.
- Most nem érek rá erről beszélni, azonnal fel kell kelned! – mondta válasz helyett Ray és a sápadtsága átment ingerült pirosba. És még mindig nem lelte meg a pulóverét.
- De hát…- Gerard végképp nem értett semmit, azon meg egyenesen lesokkolódott, mikor Ray lerántotta róla a takarót, aztán rákiáltott.
- A jó életbe, nem érted? Mikey a házban van!
De ekkor már késő volt, az alagsor ajtaja kinyílt és feldúlt léptek dobogtak a lépcsőkön lefelé. Valóban Mikey volt az. Gerardnak fogalma sem volt, Ray honnan gondolta, hogy ő az és azt sem tudta, Mikey vajon miből következtetett arra, hogy Ray és ő, pont az alagsorban vannak. Méghozzá együtt. De lehetősége sem volt kérdezősködni, mert öccse szemei villámokat szórtak, ahogy feléjük közeledett. Hangja felháborodottan és számonkérően hasított végig a levegőn.
- Mit műveltek?!

folytatása következik...

Franc se tudja hányadik nap, de mindegy is, mert úgysincs semmi érdekes, csak a gondolataim csaponganak

Még mindig karantén. És minden nappal egyre jobb. Hehhe, na ez azért túlzás, mivel ez a nyomorult lakás az életem színtere, és bár utálom, de az írás és a valamivel több szabadidő elfeledtet velem mindent.
Biztos vagyok benne, hogy megőrültem (de élvezem!!!!).
Annyi fanfictiont olvasok éjszakába nyúlóan, hogy valamelyik éjjel Frank Iero-val álmodtam, mindenféle adult contenteket (hashtag szexuálisfrusztráció, hashtag nemvagyoknormális). De aaaaaaaaahhhhw...Pasimmal meg összevesztünk. Mióta megint üzemelnek a kocsmák, folyton ott lóg :( Vasárnap este nagyon-nagyon berúgott és éjjel jött haza, illetve nem jött, hanem valami kis haverja támogatta, itt fetrengtek a lépcsőházban. Pont itt, ahol a lakók 90%-a pletykás, rosszindulatú öregsszony (a maradék 10% az fősulis albérlő, meg akad egy-két kismama). Aztán még vitáztunk itt egyet éjfél körül, de hát mint írtam, nagyon részeg volt, ezért feladtam a dolgot. Reggel meg annyira fáradtan keltem és a legkevésbé sem az online munkához volt kedvem. Szomorú vagyok, ez a koronásizé sem hozott minket közelebb egymáshoz :( amint újra volt kocsma, ahova lehet menni a haverokkal, már élt is a lehetőséggel.
Tegnap majdnem elcsapott a szupermarket parkolójában egy hülye picsa és még rondán is nézett rám. Ahhh utálom az embereket. Jó, hogy nem kell sokat találkoznom velük, igaz, a héten megyek az adóhivatalba, mert baszkódni kell valamit az adóbevallással. Majd bohóckodhatok a maszkban. Még sosem vettem fel :O De el kell valamikor kezdeni.

Fb-n láttam, hogy narkomán exem beújított egy nőt. Vagyis feltételezem, hogy a csaja, mert kettő darab képet is felrakott a lányról. Aki fiatal és szép!(jó, a babakék kabátja ronda volt és a párducmintás naci sem az én műfajom, de ennek ellenére sem mondanám rá, hogy gáz). Ez nem igazság! Amúgy nem izgat (tényleg nem!), legyenek boldogok. Bár ha narkomán anyja még mindig olyan sátáni, és az az életcélja, hogy a fia barátnőjét elmarja és a legszebb szava is az, hogy lekurvázza, mint egykor engem(oh édes emlékek pfff), az a kapcsolat is szét lesz barmolva, de ne legyen igazam.
Hétvégére visszajött a felfázásom, úgyhogy most már iszom ezt a tőzegáfonyás bizbazt, elég fura az íze, remélem hatni fog. Egyelőre nem érzek javulást :S
Azt hiszem, feketére fogom festetni a hajam ismét, vagyis csak színezni és 80%, hogy megbánom, de akkor is megcsinálom :O:P
A tinimamiék meg egész hétvégén megint anyáméknál dekkoltak. Bizonyisten azt várom már, hogy apám bejelentse, hogy örökbe fogadja a nőt, meg a kislányát is. Az meg milyen már, hogy két-három naponta megy csak haza és nem érdekli, mi van a kisgyerekével?!
Ja, mivel orvoshoz fordult, hogy beszorult (ohh fuck) a szemébe a kontaktlencse, ott meg kiderült, hogy nem beleszorult, csak elhagyta, felmerült a kérdés:mennyire kell hülyének lenni ehhez? Szóval lett egy új szemüvege, amit harmincezerért csináltatott, de esküszöm, egy tescos ezerötszáz forintos szemüveggel is jobban nézett volna ki. Ez tűzpiros és olyan, mintha 75-ből toppant volna be a csaj, a haja is pont megfelelő a feelinghez :D Nekem is volt kb. ilyen szemcsim, általános suliban :P Na jó nem szemétkedem tinimamival, mert nem a kinézetével van bajom, arról ugye senki sem tehet, de ahogy él (csak a pia, három hétig egy pólóban, egy hónap egy hajmosás stb., plusz a gyerekét sem ő neveli, hanem a családja), hát elég meredek és innen lehet mélyre csúszni, csajszi *-*.
És ez így a végére LOL.
Hogy imádom Columbot :D
:D :D :D :D :D :D
1:41 Hagyjuk XD
3:26 Orvoshoz viszem a kutyámat XD

Demolition lovers (FRERARD) pt.14.

Tegnap reggel elaludtam, mert előző este majdnem éjfélig írtam az ff-et. Reggel ugyan felébredtem, mikor pasim ment dolgozni, de azzal a lendülettel meggyőztem magam, hogy na jó, még húsz percet pihenek. Eh, sikeresen vissza is aludtam és háromnegyed 9-kor riadtam fel. Álmomban egy hatalmas, hófehér macskát simogattam, akinek sárga szemei voltak <3
Az elalvás miatt, a reggelem megint kapkodós lett és a nyakamba zúdult minden.
Lehet, hogy nincs igazam, de úgy érzem, hamarosan vége az online melónak. Bár nem a szívem csücske ez az itthoni hajtás, de, más szempontból nagyon tetszik, hogy ha akarok, nem kell kimozdulni és bizos ki fog borítani, ha vissza kell állni a régi kerékvágásba. Ha jól utána gondolok, kevés ember van a hely-en, akitől nem kapok agyfaszt és (nem fejelnék bele, bocccs),  nem nyomaszt, hogy látnom kell :S
És jelentem...a hangyák már a cukortartóban vannak :O Meg összemászták a gabonapelyhemet is :S Kezdek ám besokallni tőlük.
És fáj a fogam is néha, meg a torkom jópár hete, most már náthás is vagyok, vagy franc tudja, mi bajom van.
De itt az új rész is. Ebből látszik, hogy mennyivel másabb, hogy ennyit tudok itthon lenni, mert több időm jut olyan dolgokra, amiket nem kényszerből csinálok.
Ilyen az írás. És ez a történet is. Wattpadon meglett az 1 K és hát hűha, ennél a borzasztóan angst sztorinál sosem gondoltam volna, hogy valaki a földön, elkezdi olvasni és kiváncsi lesz rá. De megtörtént és tök jóó :D
Na, mindenkinek klassz hétvégét!

The world is ugly: 

Frank késett. A harangszó elhallgatott és bántó csend szállta meg a környéket. Gerard addigra kisétált a temető elé, de semmi mozgást nem látott, minden sötét volt és néma. Az egyik pad felé tartott, hogy leüljön. Az egyensúlya cserbenhagyta, nem igazán tudott megállni a lábán. Ügyetlenül leroskadt a padra. A kezei között tartott, jóformán üres italosüveg legurult a padról és halkan koppant, ahogy talajt ért. Gerard le akart hajolni, hogy felvegye, de túl erőtlen volt. Hideg izzadtság gyöngyözött a homlokán, fájt a gyomra és hányingere is volt kicsit, de nem tudott hányni, csak a likőrtől édessé vált nyálát köpködte a földre. Nagyot sóhajtva lefeküdt a jéghideg padra. Fázott a háta, de nem mozdult, a feje fájdalmasan zakatolt, a saját lélegzetvétele is fülsüketítő zajként hatott rá. Egyáltalán nem volt jól és tudta, hogy ezt alaposan elrontotta. Sikerült azelőtt leittasodnia, mielőtt megismeri Frank-et. Sejthette, mennyire undorító látványt nyújthat és azon sem csodálkozott volna, ha a fiú a kocsijából meglátva a jelenetet, meg sem állva, inkább tovább hajt. Aki így viselkedik, mint ő, nem érdemel még egy esélyt. És ő túl sokszor csinálta ezt, már saját magának sem tudott hinni. Azt réges-régen belátta, hogy gondjai vannak az alkoholfogyasztással. Nem ismerte a mértéket. Nem tanult meg csak keveset inni, ha ivott, akkor általában ez lett a vége. Részegség, majd szörnyű másnaposság és erős lelkiismeretfurdalás. Pedig, mint minden kisgyerek, annak idején Gerard is megfogadta, hogy sohasem fog alkoholt inni. Ijesztő volt számára, amikor különböző családi összejöveteleken, némelyik rokon leitta magát. Előfordult, hogy az apja is a pohár fenekére nézett, olyankor furcsa lett és agresszívvá válva ordítozott. Mikey, meg ő a szobájukba bújva rémülten hallgatták, és azt kívánták, minél hamarabb múljon el apjuk részegsége, hogy visszakapják azt az embert, akit szerettek.
Aztán, ahogy idősebb lett és az iskolai bántalmazások a mindennapjai részévé váltak, Gerardon már nem mindig segített a rajzolás. Az esetek nagy többségében igen, ha ceruzát foghatott, jobban érezte magát, ha papírra vethette az őt bántó gondolatokat, eseményeket, az agya kikapcsolt. De mikor a csúfolódások tettlegességig terjedtek, liláskék véraláfutásokat, horzsolásos sebeket okoztak rajta, mindent olyan idegennek érzett és legszívesebben feltépte volna a bordáit, hogy kiszabadítsa vergődő lelkét. Akkor kezdett először az öngyilkosságra gondolni. Aztán talált mást, amivel elterelte a figyelmét, ez pedig a szülei szekrényében lapuló szeszesitalok gyűjteménye volt. Akkoriban még csak bele-bele ivott néhányszor az üvegekbe, nem akarta, hogy anyja, vagy apja rájöjjenek. Még mindig nem értette, miért vannak ezért oda a felnőttek, mert nem is ízlett neki. Köhögött, ha megkóstolta és egyik-másik utána fájt a torka, mert túl erős volt. Mégis újra próbálkozott és kezdett hozzászokni. És bár továbbra sem találta finomnak, ha bánata volt, egyedül érezte magát, vagy sérelem érte, megvárta, míg egyedül marad a házban és az italos üvegek után nyúlt.
Akkor ivott először többet, mikor egy nap hallotta szülei veszekedését. Az apjának volt valakije, egy fiatal nő, akihez a férfit nem szerelem fűzte, csak tetszett neki, hogy odáig van érte és ezt kihasználva intim kapcsolatba keveredett vele. Anyja persze hamar rájött erre és válással fenyegetőzött. Apja nem akart válni, rendbe akarta hozni az életüket, de az eljátszott bizalmat nehéz volt visszaszerezni. A szülők álltak egymással szemben a konyhában és vitatkoztak. Mindezt olyan halkan tették, hogy Mikey fel sem ébredt rá, Gerard örült, hogy testvére kimaradt ebből az egészből, és a mai napig semmit sem tudott apja titkos viszonyáról. Ő viszont mindent hallott és le volt sújtva. Fájt látnia, anyja könnyes arcát és apja bocsánatkérő arckifejezését. Aznap éjjel nem egyeztek meg, a férfi idegesen elrohant a házból, anyja sírt még kicsit a konyhaasztalnál, aztán a hálószobába ment. De Gerard már egyáltalán nem volt álmos. Elszomorította, hogy az eddig stabilnak vélt kötelék apja és anyja között, hirtelen veszélybe került. Haragudott az apjára, amiért megcsalta az anyját. És szívesen vigasztalta volna meg a nőt, egy öleléssel, vagy biztató szavakkal, de csak ült a szobájában hátát az ajtónak támasztva, és nem mert beleavatkozni. Az anyja úgyis lerázta volna, azzal hogy még gyerek és nem értheti. Pedig tisztán látott, hallott sok mindent, ami körülötte zajlott a családban. Figyelte, apja kimaradozásait esténként, de azt hitte, sok a munkája. Látta, ahogy anyja gyakran hajnalig virraszt az ablaknál, várva hogy apja autója megálljon a felhajtón. De a megcsalás ténye újként hatott rá, úgy érezte, őt is becsapták. És Mikey-t is. Gerard nagyon szerette az öccsét, aki akkoriban bálványozta az apját. Darabokra repedt volna a szíve, ha kiderül, mit művelt az apja. Rettegni kezdett, hogy esetleg elválnak és olyan érzések törtek rá, mint amikor az iskolában bántották. Nem bírt aludni, ahhoz túl zaklatott volt. Óvatosan kilopakodott a nappaliba és a szekrényből elővett egy üveg italt. A szobájába vitte és az üvegben lévő alkohol nagy részét megitta, miközben járt az agya, hogyan segíthetne a szülein, de ahogy egyre többet ivott, megoldás helyett, mind borúsabb gondolatai támadtak, később pedig minden kaotikus lett a fejében, csak szédült és nem bírt felkelni az ágyból. Reggel aztán nagyon rosszul volt, folyamatosan hányt. Az anyja azt hitte, hogy elrontotta a gyomrát, így aznap nem kellett iskolába mennie. Nem is tudott volna. Akkor szembesült életében először a másnapossággal és megfogadta, hogy többet soha nem csinál ilyet, történjen bármi. A szülei végül nem váltak el, tiszta lappal folytatták és Gerard tudomása szerint, apja azóta sem volt hűtlen az anyjához. Ő viszont nem tartotta be az ígéretet, hogy nem iszik ennyi alkoholt. Ahogy kisiklott az élete, úgy merült el mind jobban ebben a káros szenvedélyben, amihez mostanában már gyógyszerek is társultak. Az alkohol és nyugtatók okozta hamis káprázatot adó kábulat összecsapott felette, aztán ellnyelte, mint a tenger. És ő mindannyiszor belefulladt ebbe. Nem talált menekülést. De lehet, hogy sosem keresett igazán.
Mintha autó érkezett volna, motor hangját vélte felfedezni a közelből, igaz nagyon kellett figyelnie ehhez, mert túlságosan zúgott a feje, hogy ezt egyértelműen hallja. Aztán csend lett és egy ajtó csapódott. Gerard most már biztos volt benne, hogy Frank az ígéretéhez híven itt van. Megilletődve és izgatottan sóhajtott, miközben imbolygó mozdulatokkal ült fel a padon. Még mindig hányingere volt és a feje is fájt. A likőr átkozott, édes íze mindent elborított, mintha ezt érezte volna a haján és a ruháján. A kabátja a padon fekvéstől, tele lett száraz levelekkel, a haját izzadtság és nyál tapasztotta az arcába. Hallotta Frank lépéseit egyre közelebb.
Gerard szívverése felgyorsult, ijedten kutatott elmosódott gondolataiban, de a fejfájása és a részegsége megakadályozta abban, hogy akármi értelmeset is mondjon. Csak hallotta a lépteket és a szívdobbanásai hangját egyszerre. Alig látott valamit a sötétben, de a feketeségből egy alak rajzolódott ki, célirányosan felé tartva.
- Szia. Bocsáss meg, de kicsit eltévedtem, egy másik utcába kanyarodtam be. – mentegetőzött és megállt előtte. Gerard többször elképzelte már találkozásuk legelső pillanatát. Csak éppen nem így.

- Szia. – köszönt nagyon halkan, de egyáltalán nem mert a fiúra nézni és igyekezett úgy tenni, mintha rendben volna minden.
- Hát itt vagyunk és csak sikerült összehoznunk ezt a találkozót. Engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem, Frank Iero. – a hivatalosnak tűnő első benyomás ellenére, Frank is megszeppentnek látszott. A hangja kedves és lágy volt. A termete egészen alacsony. Az arcából nem sokat lehetett kivenni, mert kapucnit viselt.
- Gerard Way. – Gerard beletúrt a hajába és fel akart állni, de a talaj kiment a lába alól, ezért inkább visszaült. Ezzel a megjátszott józansága is eltűnt a semmibe.
- Hé, jól vagy? – kapott utána Frank és aggódva hajolt hozzá közelebb.

- Nem. – rázta meg a fejét Gerard. Forgott vele minden és tompán hallotta Frank hangját.

- Bevettél valamit? – kérdezte ijedten Frank. Gyorsan előhúzott a kabátja zsebéből egy ásványvizes üveget, felbontotta és odaadta Gerardnak.
- Nyugtatót. Még délelőtt…- vágott a szavába Gerard. A legjobban azt nem akarta, hogy Frank drogosnak higgye.
- Igyál, akkor jobb lesz. – bíztatta a fiú.
 Gerard vonakodva kortyolt bele a vízbe.

- Pokolian hosszú volt ez a nap. És ide visszajönni, belépni a nagymama házába…felkavaró volt. Ott már semmi sem olyan, mint amikor itt hagytam. Az új tulajdonos lerombolta, tönkretette az egészet. Nem vagyok kábítószeres, ez csak alkohol! De nem kellett volna ennyit innom, tudom! Nem oldott meg semmit! Én nem akartam csalódást okozni Frank. – Gerard fejében csapongtak a gondolatok, próbálta érthetően kifejezni magát, de nem volt benne biztos, hogy sikerült. Rendkívül kínosnak vélte az egész helyzetet.
- Nem okoztál csalódást. Megértelek a veszteséged miatt. - Frank elfogadónak látszott.
De Gerard ettől még szégyellte magát.
- Annyira sajnálom.- a hangja elcsuklott.
- Semmi baj. Gyere, üljünk be a kocsiba. Itt hideg van. – invitálta és szó nélkül felsegítette Gerardot. Az érintése gyengéd volt, a keze meleg. Gerard arca vörös lett és csak egy köszönöm-öt suttogott meglepődve. Aztán elsétáltak a pár méterre álló autóig. Frank kitárta a jármű ajtaját és gyorsan arrébb rakott egy nagy, fedél nélküli dobozt, a hátsó ülésről az elsőre.
- Feküdj le egy kicsit, hogy jobban legyél. – tanácsolta.
Gerard nem szeretett volna lefeküdni, bármennyire is szédült, beszélgetni akart, csak azt nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, felvillanyozódott, mikor meglátta, hogy egy gitár van a dobozban. Emlékezett rá halványan, Frank tett róla említést, milyen fontos neki a hangszer.

- Itt van a gitárod is?- csodálkozott el, ahogy bizonytalan mozdulatokkal beült a hátsó ülésre. Maga mellé tette a vizespalackot és kicsit lejjebb csúszott. Egy pillanatra lecsukta a szemeit, viszont a kellemetlen sárgás villódzások és a folyamatos, zavaró morajlás így sem szűnt meg. Frank is beszállt a kormányhoz és felkapcsolta az autó világítását. Gerard erre kinyitotta a szemeit és az autó belső visszapillantótükrében nézte óvatosan Frank arcát. A fény segítségével, most már láthatott belőle valamennyit. Frank ugyanolyan sápadt volt, mint ő, még barna színű szemek és az alatta lévő fáradt sötétség is rögtön saját magára emlékeztették. Barnás hajtincsek bukkantak elő a kabátjának prémes kapucnija alól. Halványpiros ajkában és az orrában ezüstösen csillogott a karika. És fiatal volt, nagyon fiatal. Gerardnak fogalma sem volt róla, mennyi idős lehet.
Az a kép, amit a fejében összeállított róla, a beszélgetéseik alapján, nem nagyon hasonlított a fiúra.
- Igen, édesanyám azt mondta, ha nem keresek sürgősen neki egy helyet és nem tűntetem el a nappaliból, kidobja. És ő általában meg is teszi, amivel fenyeget. A szobámban akarnék kialakítani egy sarkot a gitárnak, de nem volt még időm rendezkedni, hogy elférjen. Tudod, a gitárom nekem olyan, mint a testvérem, aki sohasem született meg.- mesélte lelkesen, majd zavartan elhallgatott.
- Nincs testvéred? – kérdezett vissza Gerard. Nem is emlékezett, Frank beszélt e neki erről bármikor is.
Frank bánkódva vállat vont.

- Sajnos egyke vagyok. Pedig mindig szerettem volna egy kistestvért, akit majd én tanítok erre-arra. De a szüleim elváltak, mielőtt mondhattam volna nekik. Neked van egy öcséd, ugye? Szóval tudhatod, hogy milyen jó is az. – sóhajtott fel sajnálkozva.

Gerardnak Mikey jutott eszébe. Mindig is büszke volt rá, hogy van egy kisöccse és ahogy a család többi tagja, ő is elkényeztette Mikey-t. Szeretett neki örömet okozni, ha édességet kapott, mindig gondolt Mikey-ra és megfelezte vele. Éjszakánként, ha rosszat álmodott, ő mindig felajánlotta, hogy aludjon az ágyában. Mikey különösen félt a villámlástól, ezért ha vihar volt, már a legelején ott állt Gerard ágyánál, kérő tekintettel. És Gerard örömmel engedte be maga mellé.
Elszorult a szíve, ahogy ezekre a régi momentumokra gondolt. Az akkori, ragaszkodóan bájos testvér már a múlté. De függetlenül attól, hogy eltávolodtak, ő ugyanúgy szerette a mostani Mikey-t is, és vágyott arra, hogy minden helyrejöjjön köztük.
- Tényleg jó. Régen, ha Mikey mellettem volt, akkor nem féltem semmitől és tudtam, hogy nem vagyok teljesen egyedül. – adott igazat Frank-nek. Aztán újra a visszapillantó tükörbe nézett, éppen akkor, mikor Frank is. A fiú rögtön el is mosolyodott. Egészen rendkívüli, kimondottan helyes mosolya volt, egyszerre kisfiús és felnőttes.
- Ennyire látod rajtam, hogy izgulok? – kérdezte, amint észrevette Gerard tekintetét.
- Izgulsz?- csodálkozott el Gerard, miközben gyorsan másfelé nézett. Számára Frank elég lazának tűnt, semmi félelmet nem tapasztalt rajta.

- Persze. Nagyon is. Hiszen most találkozunk először. Én már láttalak, de te még sohasem. Aggódtam, hogy mit gondolsz majd. A legtöbb embernek nem szoktam tetszeni. – mesélte Frank.
Ezt Gerard végképp nem értette. Frank igazán érdekesnek látszott.
- De miért?- kérdezte megdöbbenve.
- Azt hiszem, nem vagyok egy szerethető alak. Vannak, akik azok. Úgy születnek, egyszerűen mindenki kedveli őket. Én nem ilyen vagyok. Már az iskolában is folyton bezártak a szekrénybe és alaposan megvertek. Magamat sem szeretem, hogy lehetnék mások számára szerethető?!- elmélkedett Frank.
Gerardnak ismerősek voltak a mondatai. Ha Frank nem szerette magát, akkor ő egyenesen gyűlöletet érzett, mikor a tükörbe nézett.
- Neked igazán nincs mitől félned a gondolataimat illetően. Persze mindenki tart az ismeretlentől. Én is féltem és félek most is, mire gondolhatsz, azok után, hogy látod, mit művelek.
Frank hátrafordult.
- Arra, hogyan segíthetnék rajtad. És arra, hogy volt egy rossz napod, amin úgy gondoltad, az alkohol segít. Én is feltételeztem már ezt életemben. – felelte rá és az őszinteség lángjai lobbantak fel, békés, barna szemeiben. Bátorító mosolyától Gerard szíve felgyorsult. Volt valami Frank-ben, ami már az első másodpercben biztonságot sugárzónak tűnt, mikor még csak a hangját hallotta.
- Tudd, hogy nekem akármit elmondhatsz. Beszélhetünk arról, mi történt a nagymamád házában… - vetette fel Frank bizonytalanul.
De Gerard nem volt rá képes. Meséljen arról, hogyan törte be téglával egy olyan háznak az ablakát, amihez már semmi köze? És hogyan semmisült meg minden egy csapásra, ami eddig tartotta benne a lelket?
- Köszönöm, hogy itt vagy, Frank. – hálálkodott.
- Köszönöm, hogy itt lehetek. – mondta erre Frank.

Gerard pillantása ismét Frank felé vándorolt. Az alkohol adott neki némi bátorságot, de még így is csak lopva, a szeme sarkából figyelte meg a fiút alaposabban. Leginkább a szája volt kifejező. Az ajkában lévő karikáról nehezen tudta levenni a szemeit. Nem ismert senkit sem, aki ilyesmit viselt.
- Csak azt találgatom, mennyi idős lehetsz. – jegyezte meg félénken.
- Egykorúak lehetünk, körülbelül.- tippelte meg Frank, ahogy Gerardra nézett, valamivel nyíltabban, mint ahogy Gerard az előbb.
Gerard meglepődött a válaszán.
- Nem hiszem. Én már huszonnégy éves vagyok.- árulta el.
- Igazán? Én most múltam húsz! De te fiatalabbnak látszol, mint amennyi vagy. – mondta Frank, tagadhatatlan csodálkozással, Gerard korát illetően.
Gerard nem tudott erre mit mondani, furának találta, hogy Frank így véli, ő mindig sokkal idősebbnek érezte magát a koránál. Néha mintha már száz éve a földön lett volna.
Hirtelen csend támadt köztük, ettől Gerard szemei újból lecsukódtak.
- És most mit csináljunk?- törte meg a hallgatást Frank kis idő múlva.
Gerard felriadt az ittasságtól nyugtalan, rövid álmából. Nem tudta, tíz perc telt e el, vagy fél óra.
- Ha szeretnéd, megmutatom a várost. Van egy nagy park, itt nem messze és van egy halastó is. – mondta, amint felfogta Frank kérdését. A szűnni nem akaró fejfájástól, a gondolkodás és a szavak kiejtése is nehézséget okozott neki.
Frank a fejét ingatta.
- Jó lenne, mert a temetőt leszámítva nem jártam még itt, viszont…
Gerard beletörődve bólogatott, meg sem várva Frank reakcióját.
- Túlságosan részeg vagyok.- fejezte be a mondatot Frank helyett.
- Sötét van, Gerard. Azt akartam mondani, hogy teljesen sötét van, aligha látnánk valamit. – javította ki Frank.
Gerard belátta, hogy a fiúnak igaza van, Somerdale-t nappal érdemes megnézni. Egyúttal marón hasított bele a felismerés, hogy a szülei valószínűleg már elkezdték keresni. Egy pillanatra látta is az arcukat maga előtt. Ettől elborította a szorongás.
- Túl késő van mindenhez…- helyeselt akadozó nyelvvel.
Frank beindította az autó motorját.
- Hazaviszlek. – döntött, még mielőtt Gerard bármit is szólhatott volna.
Ő nem akarta ezt hallani, nem akart véget vetni a találkozásnak. Nem akarta, hogy Frank-ben így maradjon meg róla az emlék. Szeretett volna mutatni magából valami mást is. A rajzait, vagy a néha talán gyerekes alagsori ábrándjait, a sokszínű képregénybolti óráit a kartondobozok társaságában, a rózsákról való örökölt információit, vagy a számára mindennél többet jelentő múltbéli élményeit a nagymamájával. De jelen pillanatban, ez volt ő. Egy közepes szinten lerészegedett, izzadt, vesztes, szánalmas alak, akit maga alá temetett a gyengesége.
A kocsi elindult a kietlen úton.
- Én Newarkban lakom.- mondta Gerard, mert Frank nem kérdezett semmit, csak vezetett.
- Oké. Akkor oda megyünk.- vette tudomásul Frank. Fura mód, egy cseppet sem hökkent meg.
Gerard tudni szerette volna, Frank merre él, de a fiú nem szólalt meg ismét. Helyette bekapcsolta a rádiót. Alig hallhatóan, felcsendült valami dallam, de Gerard képtelen volt megítélni, milyen zeneszámból. Azt gondolta, Frank-nek elment az összes kedve tőle és szeretné minél hamarabb maga mögött tudni ezt a szörnyű estét, így az útra figyelt, hogy mihamarabb Newarkban legyenek. Gerard teljesen megértette ezt, visszataszítóan viselkedett. Látta, ahogy Frank lehúzza a kapucniját és előtűntek barna hajtincsei, más színekkel keveredve, meg egy tetoválás mintája is a nyakánál. Gerard arra gondolt, Frank egy felettébb különös fiú lehet és arra is, hogy ezt már nagy valószínűséggel nem fogja részletesebben megtudni. Aztán öngyújtó kattant, Frank rágyújtott és szürkésfehér füst terjengett az autóban. Mintha egy köd ereszkedett volna le közéjük. Gerard nem mert mondani semmit. Nem volt ereje sem már magát kimagyarázni. Gusztustalan volt, amit ma tett és kész. A gyümölcsízű likőr elviselhetetlen aromájától fojtogatta az émelygés és a szégyen is, a szemei könnyekkel teltek meg. Kellett vennie pár nagyobb levegőt, hogy ne legyen rosszul, más sem hiányzott volna, mint hogy telehányja Frank autóját. Lejjebb feküdt a hátsó ülésen, az egész testét rázta a hideg, ezért összehúzta magát. A rádió slágerei vegyültek az autó motorjának monoton zúgásával, és ő lassan elaludt.

*****
Finom simogatások szaladtak át az arcán, erre nyitotta ki a szemeit. Először azt sem tudta, hol van. Kellett néhány perc, míg rájött, hogy Frank autójában fekszik. A zene már nem szólt, a motor sem járt. Utcalámpák világították meg a járművet és Frank nézett rá az első ülésből.
- Itt vagyunk Newarkban. – közölte halkan.
A kijelentése letargiával töltötte el Gerardot. Mintha most aludt volna el, mintha a majd másfél órás út egy szempillantás lett volna. Felült és kábultan kipillantott az ablakon. Vaksötét volt, de a nagyváros szokásos forgalma most sem állt meg. Autók piros és sárga fényei villantak fel és gyorséttermek, benzinkutak neontáblái szórták vakító sugaraikat.
- Igyál egy kis vizet, úgy nem leszel annyira rosszul később. Nagyon sápadt vagy.– javasolta Frank, látva mennyire megviselt Gerard.
- Én mindig így nézek ki.- Gerard felvette a mellette lévő üveget, amit még Frank-től kapott találkozásuk első percében. Lecsavarta a kupakot és ivott néhány kortyot, de egyáltalán nem esett jól neki, a torka összeszorult és köhögött néhányat. Végül feladta és inkább visszazárta a palackot. A köhögés okozta rázkódástól, a víz kifröccsent az üvegből és átlátszó cseppekben csorgott a kabátján, nadrágján. Csak bámulta erőtlenül, ahogy lassan, alaktalan foltokká terebélyesednek. A feje nagyon fájt és még mindig részegnek érezte magát. De az agyában elkezdtek pörögni visszafelé az események, a mai összes tette és ezek egy része miatt szégyenkezett, a rá váró dolgoktól pedig elkezdett szorongani.
- Mehetünk? – érdeklődött Frank.
- Igen. – felelte rá nem túl meggyőzően Gerard.
Frank ismét beindította a kocsit.
- Majd mondd, merre kanyarodjak. – kérte még és innentől kezdve csak a vezetésre figyelt. Gerard egyszavas mondatokkal irányította, és ahogy percekkel később az ismerős környék, a lakóhelye feltűnt, úgy kezdte egyre jobban maga alá gyűrni a rettegés. Két utcával arrébb szólt Franknek, hogy állítsa meg a kocsit. Nem akarta egészen a házig elvitetni magát. Félt, hogy apja esetleg a kocsifeljárón várja és nem akarta, hogy Frank szemtanúja legyen egy jelenetnek.
A motor ismét megállt és nyomasztó némaság lett közöttünk.
- Biztos ne vigyelek hazáig?- kérdezte Frank és cigarettát keresgélt a kabátja zsebeiben, majd megállapította, hogy üres a doboz és csalódottan rakta újra a kormányra a kezét. Gerard nem látta az arcát, csak kabátja prémes szegélyét és egy nagyon kicsit hajának kellemes, barna színéből.
Borús szomorúsággal tudatosult benne, hogy az a találkozó, aminek többször eljátszott a gondolatával, keserves kudarccal ért véget. Elpazarolta Frank idejét és valószínűleg a barátságát is. Idegesen harapdálta kicserepesedett ajkát és nézett az esti utca látképére, az egymás mellett lévő, egyforma fémszínű postaládákra és a házak ablakaiból előbukkanó különféle fényfoltokra.
- Köszönöm, innentől már nincs messze, kell egy kis idő, míg összeszedem a gondolataimat és felkészülök a szüleimmel való beszélgetésre. – válaszolta habozva.
- A szüleid ennyire szigorúak?- érdeklődött Frank.
- Az édesapám igen. – ismerte be Gerard.
Volt az apjának egy felettébb erőszakos oldala, ritkán mutatta a külvilágnak, de Gerard már tapasztalta néhányszor.
- Huszonnégy éves vagy, elvileg akkor és oda mész, ahova szeretnél.

Frank nem érthette, mert felvont szemöldökkel fordult hátra. De legalább Gerard végre a szemeibe nézhetett. És Frank, a félelmeivel ellentétben, nem tűnt haragosnak.
- Amióta volt a két öngyilkossági kísérletem, apa egyáltalán nem bízik meg bennem és valószínűleg azt hiszi, beszámíthatatlan vagyok. Szerintem édesanyám is azt gondolja és a testvérem is. A családban, egyedül a nagymamám hitte ezt másképp. A szüleim ki is töltöttek a kórházban, egy ehhez kapcsolódó kérelmet. – idézte fel Gerard azt a napot, mikor apja és anyja a papír felett ültek tanácstalanul a kórtermében. Anyja nem akarta, de az apja azt hajtogatta, hogy szükségessé vált.
- Gondnokság? – sandított rá Frank felháborodva.
- Nem tudom pontosan. – Gerard sosem nézte meg a papírjait, sem a zárójelentését.
- Az én apám is szigorú. Sokszor ordibált velem, ha nem jó jegyet hoztam az iskolából, üvöltött, és csapkodott, ha nem értettem a matematikát. Gyűlölte, hogy érdekel a punkzene és sosem játszhattam a gitáromon. Néha utáltam nála lenni és kérleltem az anyámat, hogy ne engedjen el. De persze menni kellett. Akkor is nagyon összevesztünk, mikor megcsináltattam az első tetoválásomat, azt mondta, megvet engem…
Frank itt elhallgatott, mint aki megbánta, hogy ezeket elárulta. A szemeiben szomorúság szikrája gyúlt, összeszorította a száját és csak elnézett Gerard mellett.
-  A szülők mondanak néha olyanokat a gyerekeiknek, amit a düh hoz ki belőlük. – vélte Gerard. Az apja is vágott már hasonlókat a fejéhez és emlékezett, neki is hogy fájt. Ezt a fájdalmat látta Frank arcvonásaiban is.
Frank bólogatott.
- Most már nem annyira szigorú. A betegsége megváltoztatta kicsit. – tette még hozzá halkan.
- Az édesapád beteg?- kapta fel a fejét Gerard.
- Igen, daganatos, egyszer már legyőzte, de megint kiújult neki. Most kezelésekre jár és beszélgetni is alig tudunk, ha elmegyek hozzá, mert folyton fáradt. – sóhajtott Frank.
- Nagyon sajnálom, Frank. Remélem, mielőbb meggyógyul.- mondta Gerard, bár gondolta, hogy Frank-nek nincs szüksége az ostoba részvétére, de Frank apró és szomorkás mosollyal biccentett.
- Ez kedves tőled, mind ezt reméljük.- zárta le a témát. Az apja betegsége miatti gondok árnyékként suhantak át az arcán. Nem is szólt többet, Gerard pedig illetlenségnek érezte a további faggatózást, és úgy vélte, ideje hazaindulnia.
- Nekem most már mennem kell. Azt hiszem, későre jár. Köszönöm, hogy hazahoztál és sajnálom. Mindent sajnálok, hogy elrontottam az estédet és azt is, hogy ha esetleg voltak illúzióid arról, milyen lehetek.  – búcsúzott keserűen, ahogy kinyitotta a jármű ajtaját.
- Mára nem volt semmi programom, hiszen mondtam! És nem rontottál el semmit. Bár tudtam volna segíteni, hogy jobban érezd magad. Annak viszont örülök, hogy megismertelek. - Frank ránézett és még egyszer összevillant a szemük.
Ahogy Frank végigpillantott rajta, Gerardot melegség öntötte el, pedig kint már eléggé lehűlt a levegő. A szíve össze-vissza és nyugtalanul kezdett verni. Az arcába forróság szökött, ahogy Frank szemeinek lángja végigperzselte. Nem akarta elfelejteni azokat a barna szemeket, a szintén barna hajat, a nedvesen piros ajkakat. Gerard akkor és ott alaposan emlékezetébe akarta vésni Frank arcát, hiszen biztos volt abban, hogy nem látja többet.
- Én is örülök. Jóéjszakát.  – dadogta és bezárta az kocsi ajtaját. Frank intett neki és megvárta, míg az utca közepéig ér. Gerard többször hátranézett, hogy ott van e még és amikor már nem állt ott a fekete jármű, akkor vette gyorsabbra a lépteit, bár az alkohol még mindig uralta a cselekedeteit. És egyáltalán nem volt kedve hazaérni. Félt, mert nagyjából tudta, hogy mi vár rá majd, ordibálások és sértő kijelentések, becsmérlő tekintetek és reménytelen arckifejezések. Megborzongott, ha ezekre gondolt.
Ahogy az úttest mellett haladt, autóhangokat hallott, ami elég ismerős volt számára. Nem kellett neki sok idő, hogy rájöjjön, a családi autójuk az. Kicsit kétkedve oldalra fordult, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak az érzékei csalnak e, de sajnos valóban az ő kocsijuk tűnt fel. Ahogy meglátta apja ideges tekintetét, a bénító rémület szelte ketté. A férfi is észrevette, lassított mellette és lehúzta az ablakot. Mérhetetlen harag és nehezen fékezett indulat volt észrevehető arckifejezésében. Gerard megtorpant és tehetetlenül nézett apjára, aki úgy mérte végig, mint valami eltaposnivaló férget.
- Ülj be a kocsiba! Azonnal! –parancsolta fojtott hangon.
Az autó megállt és Gerard kénytelen volt beszállni. A szíve őrülten kezdett verni, ahogy helyet foglalt az ülésen és becsukta az autó ajtaját.
- Kisfiam! – hallotta meg anyja sírástól elmosódó suttogását. Nem számított rá, hogy az anyja is ott lesz. Azt gondolta, ő otthon áll a házuk ablakánál, úgy, mint ahogy az apját várta annak idején sok álmatlan éjszakán keresztül.
A kocsi elindult, de nem az otthonuk irányába. Gerard némán bámulta az utat és rossz előérzete támadt. A gyomrában félelem keringett és még mindig ott volt a likőr íze a szájában. Frank pedig a gondolataiban. Ahogy a szülei tettei is.
- Hol voltál?- szegezte neki a kérdését rögtön az apja, miközben vezetett.
- Sehol.- lehelte Gerard és valóban úgy is érezte. Somerdale festői városkája a mai nappal egyszerre senki földjévé változott.
- Ne szellemeskedj, mert megjárod! Éppen érted indultunk Somerdale-be. Véletlenül, nincs valami mondanivalód?- érdeklődött a férfi ingerülten.
- Hogy tűnhettél így el? Hogy tehetted ezt velünk? Tisztában vagy azzal, mit éltünk át? Már a legrosszabbtól tartottunk. Szerencsére, Mikey nemrég jött haza és ő mondta, hogy lehet elutaztál Somerdale-be, meg hogy hagytál neki egy zavaros üzenetet! - zokogott fel az anyja.

De a fiú nem szólalt meg, csak ült, lehajtott fejjel.
- Nos? Jó lenne tudni, mi a franc ütött megint beléd, hogy se szó, se beszéd, fogod magad és meg sem állsz Somerdale-ig?! – kérdezte az apja és igyekezett higgadt lenni, de látszólag nagyon meg kellett erőltetnie magát.
Gerard most sem felelt. Súlyos másodpercek teltek el, de nem jöttek szavak az ajkára. Csak a tompa szédelgést érezte, a ránehezedő sírást és az alattomos félelem hűvösségét, ami bekúszott a bőre alá.
Az apja hamar megunta a hallgatást. Ingerülten felcsattant, olyan hangosan hogy Gerard összerezzent.
-  Válaszolj, te átkozott! Tudni akarom!

Anyja megpróbálta enyhíteni a helyzetet.
- Légy jó és mondd el, miért csináltad ezt! Ne feszítsd a húrt!– fordult hátra az ülésen és meg akarta érinteni Gerard haját.
Apja azonban a nőre is ráförmedt.
- Hagyd már abba ezt a nyavalygást! Te meg beszélj, ha nem akarod, hogy baj legyen. – és dühösen hátrapillantott.
- Miért nem szóltatok, hogy eladtátok a nagymama házát?- kérdezte felelet helyett, halkan Gerard.

Apja nem hitt a fülének.
- Hogy mi van? Te azért mentél oda, mert megtudtad?! Ezt nem hiszem el! Ezért kellett volna nekem napi tíz óra munka után leautóznom Camden megyébe, hogy téged összeszedjelek?! Mert rájöttél, hogy eladtuk a nagyanyád házát! Igen, eladtuk. Nem szóltunk róla, na és? Nem a te dolgod! Te már nem oda tartozol! Annak az időnek vége! Akármilyen ámokfutást is rendezel, soha többet nem fogsz Somerdale-ben lakni!- ordította magából kikelve.
- Nyugodj meg! – szólalt meg az anyja, de a férfi beléfojtotta a szót.
- Megtennéd, hogy befogod, Donna?! Folyton véded ezt a szerencsétlent és minden dolgát elsimítod! Mintha helyén való lenne, ahogy viselkedik. Nézz rá! Nyugtatókra iszik, most is be van rúgva. Szégyen!- dühöngött a férfi.
- Ugye, nem így van? Nem ittál, igaz? - anyja még most is a pártját fogta és ettől Gerard is legszívesebben sírt volna. De visszanyelte a forró könnyeit és letaglózva bámulta, ahogy anyja csendben szipogott. Az autó pedig egyre messzebbre vitte őt a házuktól.
- Hogy jutottál be nagyanyád házába?- kérdezte váratlanul az apja.

Érdeklődése meglehetősen hirtelen érte Gerardot. Pirosság jelent meg az arcán.
- A kertkapun át, nagymama adott régebben egy kulcsot.
- Elena…hogy is felejthettem el, hogy neki te voltál az egész világ. A házhoz viszont már nem lehetett kulcsod…- háborgott az apja.
- Betörtem az ablakot egy téglával.- mondta erre Gerard és nem volt túl büszke a tettére.
Apja megdöbbenve csóválta a fejét.
- Nagyszerű, akkor még örülhetünk, ha a ház új tulajdonosa nem jelent fel rongálásért! Istenem, miért történik ez velünk? Mit tettem rosszul? Én voltam a legboldogabb ember a földön, mikor megszülettél! Most meg…- és letörve megvonta a vállát.
- De hát mit akartál abban a házban, kicsikém? – pislogott rá értetlenül az anyja.
- Biztos azt hitte, hogy minden olyan, mint amikor még élt a nagyanyja. A rohadt életbe, felfogod, hogy mit csinálsz a családoddal?! -apja szinte tagoltan magyarázott és Gerard szerint, nem sok választotta el attól, hogy megüsse. Idegenné vált a hangszíne és a szemeiben a végtelen harag csillogott.
- Nem akartalak titeket felidegesíteni. – csak ennyit tudott mondani, ami értéktelen, gyenge mentegetőzésnek hatott.
Tényleg nem így akarta. Senkinek nem akart ártani.
- Tönkreteszel mindent és mindenkit! Fogadjunk, hogy stoppal jöttél vissza, mivel ilyen későn, onnan nem jönnek buszok. Így volt?- nézett rá az apja kérdőn.
- Istenem, stoppolni veszélyes! Gerard, nem stoppoltál igaz?- jajgatott kétségbeesetten az anyja és kisírt szemeit törölgette.
Gerardnak ismét Frank jutott az eszébe. Természetesen nem árulhatta el, hogy ő hozta haza, ezért ismét csak csendben meredt a szüleire, az összeomlott anyjára, aki iránt szeretet és féltés volt a szívében, nem akarta sírni látni, nem akarta, hogy miatta ejtsen könnyeket. Apját is szerette, de a szívében lévő érzései, idővel keveredtek a szomorúsággal és félelemmel. Valójában mindig is elkeserítette, hogy nem tudott olyan gyereke lenni az apjának, amilyet várt volna. És egyben tartott is a férfitól, nem tudott igazán közel kerülni hozzá. És ez egyre szilárdabb tény volt számára.
- Hallgatsz, persze, most is hallgatsz! De nekem elegem van ebből az egészből! Azt hiszed, kötelességünk ezt nekünk elviselnünk? Tévedsz! És én most véget vetek ennek az egésznek! Majd megmutatom! – morgott a férfi és az autó egyszer csak megállt.
Gerard akkor nézett ki az ablakon és legnagyobb megdöbbenésére egy ismerős épületnél parkoltak le.
A kórháznál.

Bár elég sötét volt, de azt a hatalmas, komoran fehér épületet, ezer közül is megismerte volna. Eszébe jutott minden, az injekciók, a kikötözés, a tengersok gyógyszer, amiktől kábán és öntudatlanul feküdt egész nap, a magány és a kiszolgáltatottság, a végtelen hosszú éjjelek, az orvosok és a nővérek lenéző közönye irányában. Elöntötte a forróság, szíve fájóan kezdett dübörögni és menekülhetnékje támadt.
Kérdőn nézett az anyjára, de a nő elkapta a tekintetét.
Apja közben kiszállt. Aztán az anyja is. A férfi kinyitotta Gerardnak az ajtót.
- Kifelé!- csak ennyit mondott, ellentmondást nem tűrő hangon.
A kép rögtön összerakódott Gerard fejében.
- Apa…- suttogta és elcsuklott a hangja. Az éjszakai levegő az arcába vágott, hűsítve és felszárítva a kitörni készülő könnyeit. Tudta, miért jöttek ide. Reszketni kezdett. A férfi semmi indokkal nem szolgált, rá sem nézett, elindult a parkolón át a bejáratig.
Gerard ijedten kapaszkodott anyja karjába. A könnyek másodpercek alatt újra utat találtak és csak csorogtak az arcán.
- Anya, kérlek, ne tegyétek! Én esküszöm, többször nem megyek el szó nélkül!  – kérlelte zihálva a nőt, aki csak leverten rázta a fejét.
- Ma átnéztük a gyógyszereidet. Nem szedted megfelelően a Dr. Reid által felírt orvosságokat. A nyugtatóból kétszer annyit veszel be, mint kellene. Ez nincs rendjén. Dr. Reid ma az ügyeletes, jobban leszel, meglátod. - magyarázta, de Gerard agyáig nem jutottak el a szavak. Mérlegelte, vajon mennyi időt nyerne, ha most elfutna. Aligha sokat, sosem volt jó futásból, mindig hamar kifáradt és alig kapott levegőt.
- Anya…kérlek…- ismételte meg az előbbieket elgyengülve, de hasztalanul. Látta, ahogy apja megáll és idegesen hátrafordul.
- Oh, persze, most megy az ígérgetés, de ezt hamarabb kellett volna átgondolni. Majd lesz időd rendezni magadban, mit rontottál el. – jegyezte meg fölényesen.
- Ne kényszerítsetek kórházba! - Gerard érezte anyja karjait a dereka köré fonódni. A nő ujjai szeretettel végigszaladtak könnyáztatta arcán.
- Csak ne állj ellen apádnak. Dühösnek látszik, de félt téged és segíteni akar. –és elsimította Gerard haját az arcából.
De Gerard nem így vélte. A könnyek égették a szemét és a belül érzett harag marta a szívét. Azt gondolta, az apja ezzel a tettével, csak a saját erejét és mindenhatóságát akarja megmutatni. És érzelmek, könyörület nélkül, nyomja le őt a káoszba.

A zűr-zavarba, amit Gerard saját maga teremtett meg.

folytatása következik...