Tél a kastélyban

Hát eljött az év utolsó napja és most ígéreteket kellene tenni, hogy mi lesz ezek után másként. De egyelőre örülök annak, ami most van. Anyámat hazaengedték a kórházból, igaz gyengécske még, de legalább már otthon van és hála K.-nak, nem csöves karácsonyunk volt.
Talán lehetne ez az újévi fogadalom, hogy próbálok a kis dolgoknak is örülni (eddig is próbáltam, de most még jobban) és persze visszaadni azok jóságát, akik segítettek.

Boldog, sikerekben és egészségben gazdag új évet mindenkinek!!!Kívánom, hogy mindenki álma valósággá váljon!

És hát itt ez az izé...dátum szerint 2005-ös, egy füzetben találtam rá, kockás papírlapokra írva, kettéhajtva. Azt hiszem, értem miért volt így elrejtve. Röviden tömören borzasztó.
Legszívesebben oda mennék az akkori tizennégy-tizenötéves énemhez és megkérdezném, miben tudok segíteni?!
Oké, azt tudtam hogy általános sulis csesztetés volt akkoriban és emellett masszív középkor mániám volt, írtam is sokat ilyen témában, de ez akkor is...Szegény akkori én :S

+18! Non-consensual sex, loss of virginity, angst, slash, violence, rape, religious content, Biblical references.

***Tél a kastélyban***

Az angyal könnyei: Korábban kelt fel, mint bárki más, még szinte vaksötét volt, mikor ő már tette a dolgát és fáklyafény mellett enni adott az állatoknak. Szerette ezt csinálni, az állatok kitartóan, hűségesen hallgatták, szinte megértették őt, úgy vélte egyedüli barátai ezen a kies helyen.
Tavasszal érkezett a kastélyba, mikor minden virágillatban és langyos napmelegben fürdött. Egy álmot dédelgetve lépett be az udvar területére, hogy az Úr szolgájaként részt vesz az isteni küldetésben. A kolostorban, hol egészen eddig élt, az apácák és papok mind erre az útra szánták, hogy Isten szelíd katonájaként véghez vigye, beteljesítse sorsát. Ő is erre vágyott, csak ezt szerette volna. A szent utat bejárni és emellett tiszta szívvel és hittel segíteni akinek csak lehet. De úgy tűnt, a küldetés még várat magára és mintha elfeledkeztek volna a létezéséről az udvarban, úgy érezte magát, mint egy sarokba tett láda. Nem bukkantak elő jelek, egész életét befolyásoló nyomok, csak nap múlt napra és az udvarban rekedve tette magát hasznossá. Ellátta az állatokat minden kora hajnalban, később a kastély könyvtárában segédkezett és felolvasott könyvekből, ha arra kérték. Elég jól tudott olvasni és szeretett is. Erre még az apácák tanították. Legkedvesebb könyve a Biblia volt, ebből szeretett legjobban olvasni. Volt egy sajátja, ezt az édesanyjától kapta kisgyermekként, mielőtt a kolostorba került volna. Kapott egy rózsafüzért is és ez volt legféltettebb, legbecsesebb kincse. Ez adott erőt, a hit nagysága mellett, amivel együtt született és amit nevelői csepegtettek belé. Bűn nélkül, csakis Istennek akart élni, ha már fogantatása merő bűn volt, hisz apját nem ismerte, fiatal édesanyja pedig már ideje korán a vallás és a kolostor nevelésére bízta.
Napjai tehát imával és munkával teltek, korai ébredésekkel és korai nyugvásokkal, mert alig bukott le a nap a horizonton és burkolta be sötétség a tájat, az ő kicsiny szobájában a gyertya is kialudt. Ezt így érezte jónak, nem hiányzott neki a mulatozás, pedig a kastélyban gyakran hajnalig folyt a bor, a lakomák és szólt a zene. De ő ezektől távol maradt, a nyugati szárny,ahol helyet kapott egy lakatlan, hosszú és huzatos folyosó volt. Közel az állatokhoz és távol az emberektől. De nem is bánta, mert gyakran érezte hogy nem igazodik el az emberi viselkedésen, nem illik a lovagok közé. Gyengébb, alacsonyabb és félénkebb volt náluk. Irtózott az erőszaktól, a fegyverekhez mit sem értett, csak a jót akarta tenni. Kinézete is más volt, hiányzott belőle a férfias erő. Az egyik hölgy a könyvtárban azt mondta neki, hogy angyali a külseje, de ő pirulva utasította el ezt. Hol volt ő az angyalok szépségéhez?! Csak sápadt volt, vértelen arcához élénk barna szempár és dús, puha barna haj társult. Ezt édesanyjától örökölte.
A lovagok nem értették és talán szándékosan nem keresték a társaságát. De ő ezzel megbékélt és együtt tudott élni, a magány jó tanító volt, megfelelő az elmélkedésre és az imákra. Arról ábrándozva, hogy egy napon rátalál a saját útjára. Egyedül, társak nélkül. Mert talán ő is elkerülte az embereket, tartott tőlük és erre jó oka volt. Még nyár elején az egyik vendég lovag különös és rémisztő mód közeledett hozzá az istállóknál. Csak ketten voltak ott és a férfi részegen nevetve húzta le magáról a ruháját, felfedve férfiasságát, majd felé lépve, a hajába markolt és igyekezett őt térdre kényszerítve az ágyékához préselni. Az arca lángot vetett és tiltakozva kiáltott. Volt annyi lélekjelenléte a döbbenetében, hogy felpattanjon és elrohanjon nyugati szárnybéli szobájába. A szíve ki akart ugrani a bordái közül, émelygett és sírhatnékja támadt. A szoba padlójára roskadt és addig imádkozott, míg szédülni nem kezdett. Azokban a napokban eme történés emlékével mindennél jobban vissza vágyott a kolostor biztonságába, majd rájött, hogy nem lehetséges, mert most már a kastély az ő otthona és itt kell élnie, a jelre, az útkeresésre várakozva. Persze neheze nyugodott meg és minden nap emlékezett az incidensre, főleg ha az istállóknál járt.
Eljött az ősz, majd a hideg, kegyetlen tél ami elhozta az elmúlást és a hó nehéz illatát. Az addig távol lévő lovagok visszatértek, az ünneplések folyamatossá váltak. De ő nem vett részt egyiken sem, csak tette amit eddig. Az állandó zűr-zavart igyekezett megszokni. Nehéz volt. Mint ahogy az is, hogy a könyvtár, az udvar tele lett ismeretlen emberekkel és ez sokszor félelemmel töltötte meg szívét. Rossz érzései csak fokozódtak, mikor egy tetőtől-talpig feketébe öltözött lovagot pillantott meg érkezni az udvarba. Nem tudta ki ő, de Sötét lovagnak nevezte el mert fekete volt a páncélja, a lova, a szakálla, a tekintete. Hatalmas termete és öblös hangja tekintélyt parancsoló volt. Beleborzongott, ha csak meglátta. És túl gyakran találkozott össze vele. Olyankor a lovag nem szólt semmit, csak merően nézett felé, mintha a lelkébe látott volna. Rettegést érzett ettől és felelevenedtek benne a nyári rossz történések pillanatai. Így még senki sem nézett rá, ilyen áthatóan és minden részét szemügyre véve, miközben fura mosoly játszott az ajkán, amit ő egyáltalán nem értett. De nem is akart a dolgok mögé látni, nem akart tudni miért van ez. Csak zavartan visszamenekült a szobájába és belemerült a Biblia soraiba. Az imádságok mindig segítették és könnyebbé tették neki a létezést, felemelték a felhők fölé, Isten közelébe. Ahová egy napon el kívánt jutni, testét és életét hátrahagyva, mindent az Úrnak ajánlva. Ezért élt a földön hogy szolgáljon és várja a célt, a szentséges feladatot. Hogy legyőzze az akadályokat és tetteivel a gonoszt is. De ehhez nem volt kellő erővel felvértezve. Ismét mulatság zaja tette hangossá a kastélyt, a zene eljutott a szobájáig és a jószágok is nyugtalanok voltak emiatt. Kiment hozzájuk, hogy lecsendesítse őket. Míg a sötétben vacogva állt, szemei elidőztek a narancs fényeken a kastély főépülete felől. Zavarodottá tette a lárma, a női sikolyok, a lovagok nevetése és a muzsika dallamai. Sült hús illatát érezte és felkavarodott a gyomra. Visszaindult a szobájába. A nyugati szárny most is jéghideg volt, a huzat meglibbentette haját és végigsöpört rajta meg a folyosón, ahogy benyitott a hatalmas kapun. Nyugtalanságot érzett belül, mintha figyelnék, mintha nem lenne egyedül és balsejtelme néhány lépés után beigazolódott, mert egy kéz markolta meg erősen a csuklóját és neki csak egy meglepett félig hallható felkiáltás esett ki a száján. Halálra rémült. A Sötét lovag állt vele szemben a már látott,  megmagyarázhatatlan mosollyal az arcán. Szorítása fájdalmas volt, pillantása beléfagyasztotta a vért és nem jöttek ki hangok a torkán. Remegni kezdett, amikor a férfi a falhoz nyomta és gyönyörtelve nézegette, mint egy vadász a meglőtt vadat. Lélegzete az arcába csapódott. Bor és verejték. Ő is izzadt, szíve fogságba esett madárhoz hasonlóan vert össze vissza. Menekülni akart, de nem volt rá esélye. És a férfi megszólalt, hangját különös tónus festette meg.

- Nézlek már egy ideje. Te nem vagy olyan, mint a többiek, mint ez a sok koszos disznó. Tiszta vagy. Egy angyal. Látom , érzem és ez feltüzel...Már olyan régóta akarlak és akartam ezt...- és a lovag váratlanul az ajkához hajolva megcsókolta.
Tűz kelt életre a mellkasában, mindent elborító lángok, a reszketése fokozódott. Még soha senki sem érintette és csókolta őt meg! Ez tiltott volt számára, ő az Istennek szánta magát egész testével és lelkével. Neki ajánlotta fel érintetlenségét. El akarta húzni a fejét, egész lényével küzdött, harcolt a cselekedet ellen, de vasmarkok csukódtak arca köré, ott tartva őt és nyelv feszítette fel ajkait, hogy a szájába hatoljon.
Imák sokasága futott át rémülettől megrészegült agyán. A teste merev kőfalhoz volt hasonlatos, mégis érezte a lovag teljes valóját neki feszülni. Zokogni akart, elsüllyedni, megsemmisülni. Feje zúgott, mindene lüktetett és nem látott kiutat, de Isteni segítség érkezett, mert a nyugati szárny kihalt folyosóját léptek hangja verte fel és fáklyák tüzének narancs színe játszott a falakon. A Sötét lovag elégedetlenül oldalra nézett és lihegve elengedte őt. Ahogy utat nyert, máris rohant a szobája rejtekébe. Ott lerogyott az ágyára és könnyekbe fúlva nyúlt Bibliája után feloldozást és oltalmat keresve.
Ezek után a borzasztó élmények után félve, remegő szívvel lépett a kastély fő épületébe és forró pír lepte el arcát, ha a Sötét lovagot megpillantotta. Kimondhatatlan szégyent érzett, pedig nem tett semmit, de mégis folyton feldübörgött ereiben a vére, ha csak távolról is látta a férfit. Amit tett vele, azok valós emberi cselekedetek voltak, amiktől a kolostorban óva intették, ő ezekről mit sem tudott eddig, gyarlóságnak vélte. Pedig mióta a kastély lakója lett, párszor szemtanúja volt a szolgák titkos légyottjainak az istállók mögött. Ám akkor sem értette, hogy megy ez. Ami történt döbbenetet és értetlenséget sodort magával, amit el akart temetni magában mélyre, nagyon nagyon mélyre.
A napok közben teltek, még több hó esett és még zordabb lett az időjárás. Benne pedig még inkább felizzott a türelmetlen vágy egy szent küldetés iránt. Ki akarta zárni maga körül az embereket és furcsa, bűnös viselkedésüket, persze ez lehetetlen volt, elméje és teste vásznán foltok keletkeztek és nem tudott felejteni. A Sötét lovag napokra eltűnt, aztán visszajött, csak bámult feléje, majd újra nem látta napokig. Mikor megint az udvarba vetődött, ő éppen az állatokkal foglalatoskodott. Összerezzent, ahogy látta leszállni éjszínű paripájáról. A riadalomtól a kezei között lévő holmik mind a földre hulltak. A lovag pedig ezúttal nem a kastély főépülete felé indult, mint általában, hanem feléje lépdelt és ez bénultsággal lepte be őt. Rémülten hátralépett, de csak az istálló falának ütközött neki olyan erővel, hogy belesajdult a háta. Érezte a vért az arcából kiszállni és érezte ijedt rezdüléseit egész lényében. A lovag megállt előtte.
- Újra itt vagyok, angyal. - közölte.
- Ember vagyok, ahogy te is. - szólalt meg és elcsuklott a hangja.
- A legutóbb...én részeg voltam, soha nem akartalak bántani és most sem akarlak. Ne félj tőlem! Elég, ha én félek magamtól. Sok volt a harc mostanában és körülöttem a gonoszság. Segítségre és fényre van szükségem!
A lovag szavai elképedést ültettek szívébe. Mintha egy másik személy lett volna. A szemei esdeklően csillogtak és szomorúnak tűnt.
- Hogyan segíthetnék?- kérdezett vissza azonnal és készségesen.
A lovag fél percig töprengett.
- Talán olvashatnál nekem a Bibliádból. Ma éjjel...
- Éjjel?- csodálkozott el.
Az éjszaka túl hideg és teljesen fekete, a folyosón csak fáklyák lobbannak kísértetiesen és minden lélekbehatolóan nyomasztó.
- Kérlek!- a lovag arcán gyötrődő kifejezés vonult át.
Erre ő nem is gondolkodott többet. Mindenkinek segíteni kell, ő ezt tette nap mint nap. Betegeket ápolt, bíztató szavakkal erősítette a csüggedőket. Segítenie kell hát a Sötét lovagnak is. Ez nem kérdés.
Bólintott.
- Rendben.
- Eljövök érted. Pontban éjfélkor. - suttogta a férfi és hátra sem nézve a kastélyba indult. Ott hagyva őt benne dúló nyugtalan viharral.

Az éjfél lassan jött el, szinte számolta magában a perceket, míg a nyugati szárny folyosójának homályában várakozott. Nem tehetett róla, de remegett mindene és belül emésztette a félelem, amit hiába próbált legyűrni. Ahogy hiába viaskodott szinte fájdalmas szívverésével is. Imákat mondott újra meg újra, kezeiben Bibliáját és édesanyja rózsafüzérét szorította. A Sötét lovag pontosan érkezett, nem mondott semmit,egy hang nélkül vezette át a keleti szárnybéli lakhelyére. Ahogy a nyomában botladozott, érezte mennyivel melegebb van itt és nem volt huzat sem. De csend sem, mert a főépület zajai, a mindennapi élet neszei ide jobban elértek. Húsételek és zamatos gyümölcsök illata keringett a levegőben keveredve a falak dohos szagával.
A lovag a legeldugottabb szobában volt elszállásolva, ahová néma gyaloglást követően értek el. Ahogy megtorpantak a szoba előtt a férfi körbe nézett, majd kinyitotta az ajtót, ami morajlással engedelmeskedett.
- Fáradj be!- invitálta, mire ő félve belépett. Fáklya világossága fogadta, amikor megilletődve beljebb ment. A lovag szobája ugyanolyan apró és félhomályos volt, mint az övé, kis ablakokkal és egy ággyal, más el sem fért volna ott. Hangos kattanást hallott ekkor, mire hátrahőkölt és ösztönösen lépett egyet. A padló reccsent és őt elborította a jeges iszonyat. Rosszul érezte magát és szeme sarkából szüntelen a férfit figyelte az ajtó mellett.

- Nem szeretném, ha bárki megzavarna minket.- magyarázta az ajtó bezárását nyájasan, aztán közeledni kezdett feléje, mint egy komor viharfelhő.

- Egyedül akarok lenni veled, te angyal. Mert biztos vagyok abban, hogy egy angyal vagy. - ismételte meg amit már párszor elmondott.
A rosszat jelző érzések marni kezdték belülről, de hinni akart a lovag jó szándékában, így figyelmen kívül hagyta amit hallott. Pillantása még mindig a zárt ajtón függött. A tenyere izzadni kezdett szent könyve és a rózsafüzér mentén.
A lovag pedig megszólalt.
- Én is tanultam valamit, amit el akarok mondani és talán tetszeni fog...Éjszaka ágyamban kerestem, akit szeret a lelkem. De hiába kerestem, nem találtam. Azért hát fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem. Hiába kerestem, nem találtam...
Rögtön felismerte a sorokat és érzékelte a lovag szemeinek fényét. Ádáz fény volt ez és a mosoly, amitől úgy félt és amivel őt illette a nyugati szárny hideg folyosóján, újra ott tükröződött az arcán.
- Menjünk korán a szőlőkbe, nézzük meg, fakad-e a szőlő, kinyílt-e virága, virágoznak-e a gránátalmafák? Ott ajándékozlak meg szerelmemmel. A mandragórák illatoznak, ajtónk előtt ott a sok édes gyümölcs, van friss, van aszalt is: szerelmesem, neked tartogattam!
- Énekek éneke.- vágta rá reszkető hangon.
- Én az én szerelmesemé vagyok, és engem kiván ő...Tetszik amit hallasz? Lám, nem csak te vagy járatos a szentírásban. De hagyjuk mára az efféle időtöltést.- mondta a férfi.
Maga alá temette a félelem súlya, most már érezte, hogy csapdába esett, a levegő a tüdejében akadt és nem volt képes megszólalni csak elképedve bámult a lovagot, akiről kis ideig azt hitte hogy jó.
De csak kéjes volt. Igen, kéj, eddig mit sem sejtett erről, de most már halványan felismerte. A gyomra kicsire zsugorodott és fel akarta tépni az ajtót, hogy kiszaladhasson, de csak egy elkeseredett sóhajra volt ereje.
- Kérlek ne...
A lovag meg sem hallotta.
- Elvarázsolt a szépséged. Egy valódi angyal! A mennyország követe! Jóságos és tiszta! Mintha nekem lett volna teremtve! Én rossz vagyok, száz csatát megjártam, vérben és halottakban gázoltam. Az én lelkemet már nem lehet megmenteni, nekem nem is kell a megváltás. Tudtam, hogy hiszékeny vagy és könnyű szerrel ide tudlak csalogatni. Mióta megláttalak akarlak, el akarok merülni benned! Ez minden vágyam. Összetörni, összezúzni téged a testem által! 

Megrázta a fejét és szorosan becsukta a szemeit. Mintha ezzel meg nem történté tenné, eltörölné az egész helyzetet. De a lovag karjai ekkor már erősen közre fogták és a földre rántották. Por szállt az arcába, a kezeiben lévő Biblia lezuhant, a rózsafüzér szétszakadt, gyöngyei szétszóródtak. Keservesen feljajdult, ahogy ezt realizálta, de nem volt lehetősége gondolkodni, durva ajkak vették birtokba az ő kicserepesedett ajkát, nyelv nyomódott mélyre a szájában, szakáll dörzsölte vörösre az állát és kezeit lefogta, feje felé kényszerítette az erősebb, cserzett marok. Eszeveszetten vergődött, jajveszékelt, amikor is egy ütés érte az arcát. Meleg vér öntötte el és a lovag tenyere a csuklójáról az arcára szegeződött.

- Hallgass el, te átkozott!- a férfi fenyegető szemei felvillantak, miközben  teljes súlyával ránehezedett. Szabad kezei állatiasan tépték le róla a ruhát, feszítették szét lábait.
Küzdeni akart ezellen, belülről kiabált, zsigereiből sikoltozott, egész teste rázkódott, de törékenysége képtelen volt felvenni a harcot. Elméje elködösült, meg-megrándulva, rettegve feküdt a férfi alatt, hol jéggé válva, hol forróvá hevülve. Képzelete kis időre elragadta a valóság elől az ég kékjének irányába, Isten színe elé és az ő jóságának ragyogásába. Ahova szeretett volna kerülni születése pillanatától fogva. Éles lüktetés szelte ketté, minden gondolatát elhomályosítva és ez mind rosszabb lett a Sötét lovag durva mozdulataival. Ahogy a férfi belényomult, ő csak kiáltozott, de senki sem hallhatta meg, száját tenyér fedte le. Szemeiből könnyek törtek elő, gerince és csípője lángokban állt, elevenen égett. És mintha belülről pusztult volna el. Nem tudta mihez hasonlítani, de sosem érzett ekkora fájdalmat.
- Istenem, segíts rajtam! - mondta ki többször is, de a férfi hangjai és a nyögések, amiket kiadott mindent elnyomtak. Vad zihálás töltötte meg a szobát és a fülét, ezenkívül saját szenvedése, zokogásának morajlása is benne dörömbölt. De tudta, hogy Iste megmenti, csukott szemei mögött határtalan világosság jelent meg és a mozdulatok váratlanul abba maradtak, hörgések és nyögések kíséretében.
Minden véget ért egyszerre. A férfi ráhanyatlott és kapkodott a levegő után. Percek teltek el így, ő lélegezni sem mert, csak akkor, mikor a tenyér lekerült az arcáról. Mindene fájt, vér cseppent ki megsebzett, szétrepedt ajka mentén, izzadtság tapasztotta haját a homokára és jéghideg verítékben úszott mindene. Szíve még mindig hevesen dübörögve vert, a rettegés terhe még nem gördült le róla még mindig rajta volt összenyomva őt. Alig hallhatóan imádkozni kezdett, mire a Sötét lovag szinte undorral nézett rá, aztán lenyalta az arcára száradt könnyeit.
- Talán tévedtem és mégsem vagy angyal. Vagy ha az is voltál, én emberré tettelek. Most már te is csak egy haszontalan halandó vagy.- köpte oda a szavakat, amire ő nem mondott semmit. Így aztán a férfi felkelt földről és kis ideig bámult még feléje elgondolkodva, mielőtt magára hagyta volna.
Amint az ajtó becsukódott, ő rögtön oldalra pillantott, a Biblia és a darabokra hullott rózsafüzér ott hevert tőle nem messze, de túl gyenge és sérült volt ahhoz, hogy elérje bármelyiket is. Ám így is tudta, hogy Isten ott van, érezte erőt adó hatalmas jelenlétét.
- És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy...
Az Isten végtelenül könyörületes és majd vígasztalóan a keblére veszi, semmissé téve a vétkeit.
A fájdalom szűnni látszott, kezdte elhagyni testét, most már csak könnyei peregtek végig arcán, szemei üresen meredtek a vastag kőfalakra, míg a lábai között csordogáló vért mohón itta a hideg padló.

Minden a régi lesz, vagy nem

Gipsy Rose szabadult a börtönből. Remélem most már úgy élhet, ahogy ő akar.

És holnap anyámat is kiengedik a kórházból. 

De mennie kell még pár szakrendelesre, pl. nefrológia, vagy a depi miatt pszichiátria. Jó lenne ha ez egy új, jobb kezdet lenne, vagy a régi kerékvágás, de annak is csak a jobb része. Hát nem tudom. 

A pofátlan Tini hiéna már előre jelezte, hogy szilveszterkor felugrik (potya kaja time) és szerintem ez a legnagyobb bunkóság a kórházból frissen engedett ember nyakára ülni. De ebbe semmi beleszólasom.

A karácsony átlagos volt, 23.-án voltunk a karácsonyi vásárban a pasimmal és ittunk forralt bort. Volt élő zene, egy nő feldolgozásokat énekelt a színpadon. A Marilyn Manson Sweet dreams király volt:D 

Hazafelé hullott már a hó rendesen és ettől ici-picit xmas feelingem lett. A parkon át jöttünk és poénkodtunk össze vissza. Jó volt egy pár percre elfeledkezni a gondokról. 

Majd mindennap mentem a kórházba, ha nem én, akkor fater, vagy tesóm. Mellette főztem, fát díszítettem. 24.-én pasim adott sampon+balzsam csomagot és én is oda adtam neki a szokásos, uncsi ajándékomat. 

Másnap felugrottunk apámhoz, ne legyen már egyedül.

Volt töltött káposzta és egy kis csevegés, de elég csendes volt az idei karácsonyi összejövetel. Anyám nélkül nem volt ugyanaz.

Átadtuk az ajándékokat (sok jót kaptam parfüm, 3 tusfürdő, zokni csomag, pénz) és utána ment mindenki a dolgára. 

A busz eltévedt és tök más úton kalandozott, pasim persze félmaxosan (apámmal és hugival pálinkaztak) puffogott :S

Azóta sok minden nem történt. Hálaég, anyám fénysebesen gyógyult a belgyógyászati osztályon. Kapott szobatársat, a Szökős nénikét, aki az első napokban mindig le akart lépni. Persze anyám sem volt lelkes, hogy az ünnepek egy részét a kórházban kell töltenie. De aztán mondták neki, hogy szilveszterre otthon lesz és akkor megbékélt. 

Sokan érdeklődtek iránta napi szinten. H., K., nagynénik, fater haverjai. De pl. A.-nak hiába írtam meg, elolvasta és egy jobbulast kívánok sort sem küldött :/

Tegnap hármasban látogattuk meg anyámat, pedig csak egyedül akartam, de húgom mindenáron jönni akart és apámat is oda rángatta. Előre sejtettem, hogy megint  balhézni akar. És ez így is lett. Előszedte az ezer éves sérelmeit és anyámra zúditotta emelt hangon persze. Rém kellemetlen volt. Mégiscsak egy kórházban voltunk. De ez őt nem nagyon érdekelte. Apám meg se szólalt, én meg igyekeztem mondani, hogy nézzünk előre, ne a múltban mászkáljunk, de tesóm nagyon haragtartó. Inkább reménykedni kellene egy kedvezőbb új évben és félrerakni a haragot. Én ezen vagyok legalábbis. Próbálok bízni abban hogy a dolgok a helyükre billennek.

Pasim tegnap mesélte, hogy a kocsma előtt kvázi felajanlkozott neki (meg a haverjának) egy drogos csöves nő, hogy ha ad pénzt vonatjegyre, akkor szexel vele. Szerencsére nem éltek e páratlan lehetőséggel (STD rulez). Hát fúj...egyre trébb hely ez a külváros.

Akarok még idén ide írni, legalább egy régi, borzasztó novellámat, mert a sok gixer mellett az új sztorik írására nem volt agyam. Pedig úgy szerettem volna előrukkolni valamivel. De idénre maradnak a réges-régi agymenések. Óh, ha ma éjjel be tudnám pötyögni a laptopon...

Karácsony 2023

Köszönöm szépen a kedves és bíztató szavakat. Anyukám kicsit jobban van. Átvitték a belgyógyászati osztályra. Már nincs monitorozás alatt, de még mindig szoros orvosi felügyeletet igényel. Már nem zavart, de sokat alszik. A vesefunkcios eredményei rosszak, felmerült a művesekezelés, de ez még szerencsére nem biztos. 

Remélem ez kimarad és anyum a gyógyulás útjára lép. 

Sajnos a családban ez a vese gyengeség gyakori, mamám egész életében ezzel küzdött, egyik húga huszonéves korában veseelégtelenség miatt szanatóriumba került és sajnos meg is halt. Én is eléggé felfázós vagyok és szegény anyám is az. Jó kis örökség ez :S

K.-t hívtam és nem győztem hálálkodni a pénz miatt. Azóta sem térek magamhoz, ilyet velünk csak úgy olyan ember nem tett, akit személyesen nem ismerek. Ő azt mondta, minden évben segít valakinek. Tavaly egy kisgyerekes barátnőjét mentette meg a kilakoltatástól. És azt mondta, volt mikor neki sem volt kajára való sem és ugyanígy idegenek segítettek rajta. Azt mondta ez a karma. Adj jót és azt kapsz vissza. 

Nekem a karmáról a Nevem Earl c. sorozat jut eszembe, ott volt ilyesmiről szó, és lehet hinni kellene benne. Mindenesetre K. egy angyal. Kétségtelenül.

És további jó emberek is vannak még, akiket érdekel anyukám sorsa és naponta érdeklődnek, pl. H., meg apám két húga. Ennyi drukk mellett anyum csakis egy dolgot tehet, mégpedig hogy meggyógyul.

Addig pedig tartjuk a lelket apámban, aki értelemszerűen nagyon maga alatt van és nem akar karácsonyi vacsit, sőt találkozni sem akar senkivel sem. De ez így nem lesz jó, a magány nem segít, csak depressziót hoz magával. Szóval remélem rá tudjuk beszélni hogy mégis csak össze röffenjünk az ünnepek alatt egy kis időre.

Hangulatom nulla, a kedvem rotty, a kotorékban is a sötét lehangoltság uralkodik (mint mindig). 

Még nem tudom hogy lesz a családi karácsony, csak a szokásos menetrendet tudom. Holnap főzés (nem tolom túl, lesz húsleves, sült és rántott hús, hagymás máj, két köret és francia saláta) és persze fadiszites. A többi kiderül út közben. 

Mindenkinek békés, boldog karácsonyt kívánok!

SZABÓ LŐRINC: KARÁCSONYEST, NYUGALMAS ESTE…

Karácsonyest, nyugalmas este,

szemünk a friss havon mereng;

és lelkünk bánattal övezve

ki tudja merre, merre leng?

– A szél kint a havat kavarja

és trombitálva jár a tél;

a lelkünk félve gondol arra,

ki tőlünk most oly messze él…

Karácsonyest. – Egy drága könnyben

óh mennyi boldogság van itt!

A gondolatunk messzeröppen

és lelkével ölelkezik:

 

– elcsöndesül az ég haragja,

csillag ragyog, elült a szél

és lelkünk áldva gondol arra,

ki nemsokára visszatér…

Mélyütés

Nem bírtam írni...Akartam, de nem ment. Most is nehéz.

Anyám derékfájása nem múlt el, sőt egyre rosszabb lett és semmi fájdalomcsillapító nem hatott rá. De persze anyám igyekezett elbagatellizálni,hogy majd jobb lesz.De nem lett jobb. Szombaton 4 körül apám telefonált, hogy anyám egész nap nem kelt ki az ágyból, tegnap óta nem evett, nem ivott. Csak alszik és ez már aggasztó, és be kellene menni vele a kórházba, de ő is beteg, lázas, így ha tudok, menjek már én kísérőkènt. 

Ha már fater hív és ezt mondja, tudtam nagy a gáz, így gyorsan elkészültem és mentem is. 

A sürgősségi, naná hogy tele volt, ráadásul maszk is kellett volna, de máson se volt, így nem cseszett le minket senki. Persze anyám most sem akarta beismerni, hogy rosszul van, és erősködött, hogy nagy hűhót csapunk a semmiért, pár nap és jobban lesz, de nem volt már értelme az ellenkezésnek, én is úgy voltam vele, lássa egy doki és ha szerinte is kis semmiség, akkor no para. 

Szóval ültünk és vártunk és teltek az órák. A tömeg nőtt, egy srác szivszaggatóan ordított és nyögdécselt a folyosón. Ja, és láttam egy ápolót, aki tökre olyan volt mint Frankie a D.lovers irományomból. Elismerően hümmögtem is magam elé, hogy ejjha életre kel amit írtam, woow. 

Anyám kérdezte is, minek örülök, de nem mondtam semmit. Mert amúgy nem is örültem, csak meglepődtem. Ja meg azon is hogy egyesek ötödmagukkal jönnek be és kajak nevetgélnek, eszegetnek, mint egy családi pikniken.

Az idő lassan pergett, emberek jöttek-mentek, a székek kényelmetlenek voltak, anyámnak is fájdalmai voltak már nem csak a hátánál, a hasánál is. A feje is fájt és émelygett is. Közben volt uh és röntgen. Meg vizelet vizsgálat. És vártunk tovább. Néha úgy tűnt, ezer éve ott rohadunk és sosem lesz vége. De aztán hívtak anyámat, aki akkorra már nem érezte magát olyan rosszul, legalábbis ezt mondta és gondoltam biztos kap valami gyógyszert a hátfájására, aztán hazaküldik. De mikor a kezelő orvos megjelent a vizsgáló ajtajában és velem akart beszélni, egyből tudtam hogy baj van, mert megfigyeltem, hogy van aki csak úgy kijön és az mehet a dolgára, míg akinek a rokonait hívják, na ott gixer van. 

És akkor még finoman fogalmaztam. Bent a doki elmondta, hogy nagyon szarok lettek a vizelet eredmények, ez nem hátfájás, hanem brutális gyulladás van anyám szervezetében, ami már-már életveszélyes, így azonnali kezelést igényel és kórházi bentfekvést. A sokkolódás és realizálás után anyámat felvitték az őrző részletre, én meg mentem az ősök házába cuccokat összepakolni. Akkorra már erősen késő este volt és apám meg húgom felváltva hivogattak, hogy mi van. Ők is ledöbbentek, hogy anyámat bent fogták. Apám kocsival vitt vissza a kórházig, én meg eltévedtem és higgyétek el, irtó ijesztő hely a kórház éjjel, sehol egy lélek, csak szürkeség, fel-felvillanó lámpák, full üres folyosók, nyomasztó az egész komplexum. Mire visszatalaltam az osztályra, anyám már az ágyban feküdt bemonitorozva, infúziózva és persze kétségbeesetten. És azóta is ott van. Körülöttem meg hullámvasút lett az élet.

Szarul alszom, az evés is néha kimarad és minden háttérbe szorul. Napra-nap múlik és csak vonszolom magam előre, próbálok nem agyalni, nem szorongani, nem sírni, délután meg kórház és újból kezdem. 

Anyám hol jobban van, hol kevésbé. 

Most épp oxigént is kap, de már legalább nincs a monitoron. A hangulata is változó, meg olykor zavart is. Van hogy fullad, köhög és haza akar menni, de az egyelőre nem jön szóba. 

Nagyon hiányzik, mert hívni sem mindig tudom, csak ha a nővérek feltöltik a mobilját, pedig sokszor jó lenne beszélni, mert mi napi szinten dumáltunk amúgy. Hiányoznak a tanácsai (pl. most K. küldött egy csomagot tele mindennel, pénzzel is és nem tudom, illik e elfogadni a pénzt), meg az hogy csak úgy hívhassam. 

A családi karácsony így értelemszerűen elmarad, igaz húgom kapacitálta apámat, hogy tartsuk meg, de fater azt mondta anyám nélkül nem tart semmit. Így csak annyi lesz, hogy átadjuk egymásnak az ajándékokat 25. vagy 26.-án.

Ha már ajándékok, még holnap hátra van egy kör, pedig már semmi energia nincs hozzá (eddig sem volt mondjuk). Elég béna dolgokat vettem, de az eszem mindig anyámon jár és semmi karácsonyi feelingem nincs, nehézkes minden ezügyben.

H.-nak elmondtam és megrendült, mert az ő anyukája is ezen az osztályon feküdt még 2010-ben, mielőtt meghalt volna. H. azóta is hívott hogy megkérdezze, jobban van e anyukám, rendes tőle.

Még a gyk-s csaj tudja, meg a gyk-s faszi, de neki azért mondtam csak el, hogy hagyjon békén, ne nyomuljon erőszakosan és ne kérdezze meg napi 3x, hogy miért nem írok. 

A szomszéd ma adott egy tábla csokit megkésett névnapi ajándéknak. Örültem.

Meg ugye itt van K. csomagja. A pénz nem hagy nyugodni. Úgy érzem, nem fogadhatom el. Nem ismerem K.-t személyesen, fogalmam sincs el lehet e fogadni az összeget. Írtam neki, hogy felhivnám a héten, de még nem tudom mit csináljak a pénzzel, küldjem vissza, vagy ne? Pasim szerint tartsam meg, azért lett küldve, de nekem ez nem ilyen egyszerű.

Szerintetek? 

A hivatalos ügyet is kipipálhatom. Igaz 2 órát ott dekkoltam és majdnem bemászott elém egy nő, mert rossz volt a sorszám automata, de az ügyintéző engem hívott, mert látta hogy régen ott ülök. Erre jött a nőtől a falmelléki duma: Jaj bocsánat nem tudtam, hogy te is ide vársz. 

Ó, én nem ide várok drágám, csak hobbiból hivatalokban ücsörgök pf.

De nem volt erőm vitázni most és a fő, hogy már ezt is lerendeztem. 

És péntek déltől érkezik leállás.

Most már csak anyámnak kellene itt lennie, hogy a dolgok helyre billenjenek. Bár így lenne! 

Szerintem még egy karácsonyom sem volt ilyen kedvtelen és borúsan magányos.

Mindennel bajom van, csak nem ünnep közeleg?

Mára megint lett egy herpeszem, pedig még az előző is alig múlt el. Gyorsan rákentem a herpesz kencét, hátha nem nő bazinagyra. Pasimnak is van amúgy, épp tegnap láttam. Yay jól le vagyunk pukkanva. 

Ennél jobban csak anyám van lerokkanva, beállt a dereka és szerintem injekciós kúrára volna szüksége, de hallani sem akar erről. Pedig pasimnak is csak ez segített hasonló helyzetben. 

Ha már pasim, meg tud lepni azért...megfogadta hogy jövőre leszokik a dohányzásról. Én ebben maximálisan támogatom, szeretném ha lerakná a cigit, de nem lesz egyszerű ügy, mert 15 éves kora óta szívja, és azt mondta, a leghosszabb idő, amíg nem gyújtott rá, 4 nap volt. Lehet nikotin tapaszt kéne adnom neki karácsonyra, vagy az bunkóság lenne??? 

Hét elején elmentem a körzeti orvosi rendelőbe receptet íratni, mert sose veszik fel a telefont. Felkészültem, hogy ezren lesznek, de csak hárman voltak előttem (wtf?). Igaz az egyik nő 50 percet volt bent, meg soron kívül behivtak egy nagyon köhögős nénit. 

Végre lassan én következhettem, de egy utánam 10 perccel kis családdal érkező, közönséges c type nő úgy gondolta ő eleget várt, belibben előttem. Oda is furakodott az ajtóhoz, hogy ha nyílik, bevágtat. Én viszont szóltam neki, hogy én következem, de nyugi recept lesz csak, ami 2 perc. Erre hepciáskodni kezdett, hogy ő volt itt előbb és hogy ő jön, meg nem látott engem és tuti utána érkeztem stb. 

Persze hogy nem látott, nem ért erre rá, hiszen 5 percenként kirohangalt cigizni a kétajtós szekrény urával és a szintén nagydarab, sittes kinézetű fiával. Idegesített amúgy a fejhangù, támadó vádaskodása és ha nem ilyen patkány, hanem pl. tényleg szarul van, még előre is engedem, de így biztos hogy nem, miért hagyjam magam egy ilyennek? Különben meg az én receptjeim felhőbe való fellövése és az ő több 10 oldalas orvosi papírjainak a dokival való megvitatása közt van egy jelentős idő különbség. Meg amúgy is várja ki a sorát, én is azt tettem. Nem is értem, mit gondolt magáról. 

Bent a doki kérdezte mi volt a hangoskodás, én meg mondtam, hogy az utánam jövő "hölgy" kissé morcos és türelmetlen. És elnézést kértem, mire azt mondta ne én kérjek elnézést, hanem az aki nem tud viselkedni. 

Igaza van végülis, miért én érezzem szarul magam a tajparasztok miatt?! Kifelé menet elhaladtam a nőci előtt és megegyeztem neki, hogy remélem nem rokkant meg a 2 perces várakozás miatt.

Annyira gáz, hogy egy éve megint nincs rendes körzeti orvos, csak helyettesítők, akik legalább 2 körzetet visznek a sajátjukon kívül. Így persze hogy fejetlenség van és másfél óra a várakozás egy tetves receptre is. 

Szerintem jövőre körzetet váltok, már tervezem egy ideje és úgysem ide tartoznék, csak mikor a Narkománnal összecuccoltunk, akkor valahogy ide jelentkeztünk át. A másik rendelő sincs sokkal messzebb és hátha ott lehet telefonon is receptet íratni.

A héten más választásom nem lévén,  összeszedtem magam és nekikezdtem az ajándékok beszerzésének. Egy része már megvan, sok bénaságot vettem, mert semmi ötletem. És jövő héten folytatni kell mèg. Meg kedden ott lesz a hivatalos ügy is. Aztán ott a karácsonyi főzőcske és a családi banzáj is (ha lesz), szóval az odébb van még, hogy én vígan pihengélek. 

Húgom semmit sem reagált még a karácsonyi lapomra, pedig tuti odaért már, mert hétfőn lett feladva és Á. írt messengeren, hogy megkapta. 

Lehet hétvégén ráírok, hogy most akkor mi van, mert ha még mindig haragszik a háromnegyed famíliára és nem óhajt eljönni a karácsonyi családi vacsorára sem, akkor én sem töröm magam az ő meg a pasija ajándékai miatt.

Holnap meg már szombat (bár inkább zombat mert fáradtak vagyunk) és egy hét a leállásig! És holnap elvileg tényleg lemegyünk a pasimmal a térre forralt borozni. 

Vagyis kitudja...hiszem, ha látom *-*

Nem tudok mindenkit boldoggá tenni, ember vagyok, nem Netflix

Hehe, egész jókat dob fel ez a faszbuk. Meg kevésbé jókat is, bár azt inkább  messenger, mert egy percre visszaállítottam a Szexmániás chat korlátozását és láttam hogy miket írt nekem még azóta és nem az bánt, amit írt, mert oké, ez a véleménye, szerinte mi felelőtlen lúzerek vagyunk, akik nem voltak képesek egy házat összekaparni, inkább hitelből vegetálnak. De az a felsőbbrendűség, ahogyan ezt leírja- miközben bőszen ekézi a pasimat hogy mekkora segg, bezzeg ő egy dolgos és becsületes ember, aki a családjával törődik csak (írja ezt nekem két szex iránti béna kuncsorgás között pf)-bőven elég volt, hogy az ujjaim a tiltást nyomják meg. Nem kéne ennyire flexelni és elszállni magától, nem olyan nagy szám és hát magasról lehet nagyot esni, nem kívánok neki rosszat, de megérdemelne egy kicseszett nagy pofára esést, és különben is tiszta szánalom, amit a neje háta mögött művel, menjen már a búsba, nem fog hiányozni.
Most amúgy a gyk-n nyüzsgök, előkerült a rocker srác, akivel régen dumáltunk a zenéről és most sajna végleg szakított a nőjével, meg írkálok a csajszival akinek ugyanúgy AIS-e volt és nem rég műtötték. Ja meg egy random fickó is rám írt, egy régebbi kérdésemre válaszolt privátban és azóta is írogat, mondjuk nem mindig értem hogy mit, mert  barokkos körmondatokkal fogalmaz :S
Meg kéne nyitni Z. fb messengeres üzenetét is, de ő mindig olyan bazi sokat ír, hogy elfárad a szemem, kisül az agyam, mire elolvasom.
A szombati forraltborozás naná, hogy nem jött össze, mivel pasim egyik haverjával szórakozta el az időt és este 7 után már se neki, se nekem nem volt kedvem a térre lemászni, annyit fagyoskodok amúgy is, pasimnak meg már nem kellett forralt bor, elég volt az a több üveg sör, amit bedöntött, míg a barátjával dumálgattak. Tehát itthon maradtunk, ő aludt én meg filmeket néztem itt-ott (pl. Kopp-kopp-jó beteg alkotás, de Keanu jóóó benne), meg Végállomás félelem epizódokat, közben mikulás csokikat pusztítottam, meg más egyéb édességet. Yay, mihez fog ez vezetni? Elhízáshoz ésvagy cukorbetegséghez. Le kellene állnom, de nem igazán megy sajnos és még csak most jön a nagy ünnepi kajálások időszaka.
Mondjuk azt nem tudom, családilag lesz e ilyesmi, az ősök hétvégén leruccantak hugiékhoz hogy meginvitálják őt és a pasiját a kari vacsira, de tesóm egyelőre tartja magát ahhoz hogy nem.
Apám csalódott, mert készül a vacsorára és anyám szerint sok ajándékot vett mindenkinek (állítólag lesz megint parfüm is, legalább luxicsövi leszek) és nem értem, miért nem lehet eljönni, két óráig félre rakni a sérelmeket, rendesen viselkedni, aztán hazahúzni és duzzogni tovább. Mit kell itt drámázni?! Attól jobb lesz?? Vagy ezzel akarja mutogatni a felsőbb rendűségét?? Fene tudja, de én ha hívnak elmegyek a karácsonyi vacsorára, ahogy a testvéremet ismerem, ő is befut, de előtte még itt kavarja az állóvizet értelmetlenül. 
Én küldök neki a héten egy képeslapot, amire vagy reagál, vagy nem, Á.-nak is írok szerintem, mert ő minden évben küld nagyjából. K.-nak nem tudom még, mert nem írta meg az új címét és valszeg oda sem érne már Angliába a lapom.
Meg hát ugye meg kellene már venni az ajándékokat, de egyelőre egy szemernyi kedvem sincs ehhez. Igaz, ma beszereztem egy ív csomagolópapírt, mondjuk, ajándék is kellene bele. Csak nem visz rá a lélek, hogy délutánonként még a plázába, meg a belvárosba nyűglődjek, de hát ezt nem csinálja meg senki sem helyettem, úgyhogy meg kellene erőltetnem magam, de ma is inkább zenét hallgattam itthon, ahelyett hogy a boltokat járnám, annyira nem megy ez nekem. Szeretnék írni valamit karácsonyra, de egyelőre csak a régi irományaimon szörnyülködöm :S
A héten még vár egy hivatalos ügy, gyógyszerek felíratása a háziorvosnál és jövőhéten is van egy hivatalos ügyem, mielőtt záródna az év elkezdődne leállás, amit már nagyon várok, de szerintem így van ezzel mindenki. Hosszú volt ez az év is és mit mondjak, a nagy álmokat nem hozta magával, de én már úgy vélem, örülni kell az egészségnek is.
Anyám unokatesója most halt meg a napokban és csak 63 éves volt, igaz betegeskedett, meg a felesége halála óta teljesen visszavonult (2 éve) mintha feladta volna. Anyám menni akart a temetésére, de nem lesz, hanem az urnáját a felesége urnájával együtt a fiuk otthon őrzi. Ez milyen fura nekem, bár lehet hogy így olcsóbb vagy nem tudom, a szomszéd férje és az anyja is urnában van elhelyezve a szekrényen :/

Jégszív, békevágy

Naivság lett volna azt gondolni, hogy hétfőn tényleg lesz fűtés. Mert nem ért ide a fickó, apámmal üzent reggel, hogy nem jó a kocsija és kedden jön. Hát nem  dobtam el az agyam, de mivel nem éltem bele magam, nem is ért csalódás. Mondjuk abban sem hittem igazán, hogy keddre ideér, de csodák csodája, tényleg jött. 

Szerencsére pasim itthon volt és mire én is hazaértem a konvektor már kicserélve vígan ontotta magából a meleget. 

Sőt pasim még össze is sepert és kivitte a szemetet. Igaz, ezt szemrehányóan közölte, de hát végülis ő is itt él a lyukban, néha ő is tehet ilyesmiket. 

Amúgy ha ő meg én összefognánk egész normálisan rendbevághatnánk a kotorékot így az ünnepek előtt. De ez aligha fog megtörténni. 

Tehát keddre lett másik konvektor. Így visszacuccoltunk a másik szobába és pasim örvendezett, hogy vége a vendégágyas éjszakáknak. 

Apám tényleg rendes volt, hogy segített. Biztos jóval lassabban ment volna ez a dolog, ha nem szól a szerelő haverjanak és ha nem szerez konvektort. Szóval hálás vagyok neki.

A hét amúgy ezen kívül átlagos. Olykor minden bajom van, fáj a fejem, a gyomrom is és szokott random káprázni a szemem, ami elég idegesítő. Ja, lett egy gigantikus herpeszem is.

A koránkelés mindig fárasztó és már várom a leállást, ami december 22.-én kezdődik és egészen január 3.-ig tart majd. 

Uh, de messze van még...

Olvasgatom hajnalban a D.lovers-t és hiányzik az ilyen szintű írás. Maga a sztori is hiányzik. Szerettem, pedig irtó lehangoló. De elfog a nosztalgia, mert a karanténes káoszos lezárások idején írtam a nagy részét, de karácsony előtt posztoltam az első fejezetet és hát a történetben is van egy időszak, ami az ünnepek alatt játszódik. 

Meg mostanában verseket is olvasok, Juhász Gyulától, Tóth Árpádtól, Reményik Sándortól. 

Megnyugtató elfoglaltság. Sulis koromban is szerettem az irodalmat, szerintem a kedvenc tárgyam volt, a biosz mellett.

Persze kellene lassan vásárolgatni a karácsonyra, de még sehol sem vagyok ezzel. Ötletem sincs és eddig erőt sem bírtam magamba verni, hogy neki álljak.

Azt sem tudom, lesz e családi összeröffenés, húgom nem óhajt szóba elegyedni anyámmal, és én sem beszéltem tesómmal november elseje óta. Faternak azt mondta, én nem állok vele szóba, de ez nem igaz. Csak momentán nincs nagyon mondanivalóm. Nem haragszom, csak már elfáradtam a folytonos féltékenykedésébe, a veszekedésbe és unom a magyarázkodást, így nincs kedvem belemenni idegölő vitákba. Jobb a távolság, így nincs újabb balhé. 

Persze kicsit bánt az ügy, néha úgy vélem írni kéne neki, mert jó lenne a béke, de ez nem csak rajtam múlik. Helyesebben kis részben múlik rajtam. Mert csak akkor lesz karácsonyi vacsora, ha tesóm békét köt anyámmal. De egyelőre ez nem tűnik reálisnak, mert tesóm nagyon makacs és nem közelednek az álláspontok. 

Hát van még pár hét karácsonyig. 

Reméljük a csodát, hogy húgom megenyhül.

Szombaton rá akarom venni pasimat egy forraltborozásra a karácsonyi vásárban, hátha dob egy kicsit az egyelőre 0 ünnepi hangulaton.

Mondjuk erről a tervemről még pasim nem tud hihihi.

Lady Konvektor hányattatásai

Yey kedves névrokonaim, boldog Vivi napot mindenkinek!

Negatív a citológia eredményem!!!Ennél jobb névnapi ajándék nem is kell.

Már nem tudom miket akartam előzőleg írni és valszeg aktualitását is vesztette.

Írok hát a közelmúltról és a jelenről.

A hét eleje átlagos volt, bár pasim a szülinapját ünnepelte egyik nap és elhúzott darts-ozni a tesójával és mindent is ivott. 

Pluszba a bátyja lelombozta azzal, hogy mesélt neki a szüleikről. Ugye pasim ősei régen és fiatalon haltak meg. Pl. pasim faterja akkor mikor pasim csak 4 éves volt, rá 10 évre az anyukája is meghalt és pasimat a nagyija vette magához, aki nem sokkal pasim 18. szülinapja után halt meg. 

Ezért túl sok emléke nincs róluk, de ugye van egy másik tesója az a Tamás akit kiskorában látott utoljára, mert elkerült tőlük kitudja miért. Meg vannak még több féltesói akiket nem is ismer (neemm ez nem a Barátok közt). 

Na mindegy szóval úgy jött haza hogy csalódott, mert az apja is ilyen meg olyan volt, meg az anyja is...de mondtam neki hogy inkább hagyja őket békében nyugodni és a szép dolgokra emlékezzen.

Hát de nem?? És senki sem tökéletes. Azt meg nem vágom, pasim bátyja mit húz elő ilyen sztorikat pont pasim szülinapján. 

Aztán ugye jöttek a fostos esők, meg a hó, ami ugy kellett ide mint egy falat kenyér. 

Minden cipőm fullra, bokáig beázott. A vesém is fájni kezdett persze. 

A hóra meg ismét nem készült fel a város (se az ország), itt a tömegközlekedésnek annyi volt, másfél óráig tartott hazajönnöm és ebbe benne volt egy faja 40 perces buszra várakozás. Imádtam :S

De az I-re a pontot a gázóra ellenőrzéses sztorika rakta fel. Láttam a faliujsagon kiírva, kötelező jelleggel és két dátum volt megadva. Gondoltam essünk túl rajta mielőbb. Én kis naiv azt hittem, (mert úgy rémlett) annyi lesz, hogy bejön a fickó a gázóráig, ellenőrzi és csókoltam. Legutóbb mintha úgy lett volna. 

De ez az ember az egész lakást körbe járta még oda is bement, ahol nincs gázfűtés mert pl. fürdőszobában villanybojler van, meg ezer éve rossz fűtőtest amit soha be se kapcsolunk, de hiába mondtam nem hitt nekem. 

Kínos volt a szitu, mert rumli volt, nem számítottam hogy mindenhova bemegy vizsgálódni. Szóval szívesen láthatatlanná váltam volna. Amúgy is szégyellem ezt a lakást, mert nem engem tükröz. 

Na és ahogy ez a nagy könyvben meg van írva, a szerkenytyűje bejelzett a nagyszobai konvektornál.

Emberünk erre közölte, hogy ez szivárog és ki kell kapcsolni most azonnal. Le is plombázta, jegyzőkönyvet írt és okoskodott hogy nem kellett volna elhanyagolni és mind megyünk a sittre ha ez berobban stb. Mondtam neki hogy évente ellenőrizni szoktuk szerelővel és eddig senki sem említette, hogy szivárog. Akkor azért  baszott le hogy meg kellene válogatnunk milyen szakemberre bízzuk ezt stb. És hogy ezt a plombát csak olyan szedheti le, akinek erre jogosultsaga van. 

Miután kellően a földbe döngölt és elment, sírtam egyet az idegtől és mert tél van, kurva hideg, mi meg itt maradtunk a kikapcsolt, lezárt fűtőtesttel. 

Pasimat hívtam később, ő is egy szerelő havert, de az nem ért rá. Megadott egy másik elérhetőséget, az a szerelő csodák csodája ki is jött még aznap, de segíteni érdemben nem tudott, mert egyrészt neki nem volt erre a feladatkörre jogosultsága, mivel nyugdíjas már, másrészt idén már nem is vállalna melót, mert műtétre vár. 

Ez baj....gondoltam és telefonáltam az ősöknek, hogy most mi a franc legyen. Apám ígérte, szerez konvektort és szerelőt is ha kell. Szóval kedves volt. Kölcsön akartam kérni az egyik hősugárzójukat, mert ugyan nekünk van egy, de édeskeveset melegít. Sajnos nekik se volt, vagyis az egyik elromlott, a másik meg a Tini hiénának lett kölcsön adva még tavaly és azóta se adta vissza.

A nagyszobából fűtés híján tehát át kellett költözni a kisszobaba. 

Boldogság, rock and roll. Főleg mert egy személyes heverőn nyomorogtuk végig az első éjszakát és jó, ha 3 órát aludtam. Pasim annyit sem. Még szerencse, hogy pénteken hivatalos úgy intézese miatt nem mentem a hely-re de így is megviselt voltam, fájt a fejem, nem beszélve a giga méretű karikákról a szemem alatt. 

Péntek este már okosabbak voltunk és pasim szerzett egy matracot, azon aludt. Mondtam, hogy alszom én rajta, de lovagiasan magára vállalta eme tettet. Szóval ez az éjjel azért jobb volt. 

Pénteken reggel a buszon J. húgával E.-vel találkoztam és Rick and Morty-t néztünk a mobilján (nem rossz, már pár részt én is néztem régebben, de én jobban bírtam anno a South parkot meg a Beavis and Butthead-et-boomerikonok, nosztalgiázosikonok, ). 

Este 7 felé H. és Lara fel akartak jönni csak úgy random, megnézni a teknőst, meg dumalgatni. Nagy szokásuk a hirtelen felbukkanás, de mondtam hogy mi van a fűtéssel és hogy most inkább ne. Kicsit megsértődött H., hallottam a hangjan a telefonban. 

A szomszédba is belefutottam, megölelgetett, hogy milyen régen nem látott.

Ja pénteken este apám szólt hogy vasárnap hozza a konvektort és hétfőn jön a szerelő is délután felé. Már csak addig kell így ki kibirni elvileg. Tök rendes volt hogy ilyen gyorsan segített. 

Hétfőn tehát minden vissza áll a régi kerékvágásba.

És megnyugodhatunk.

Elvileg...

Nem akarok idén már sírni semmi miatt és főleg emiatt a rohadt patkányfészek miatt nem.

Könnyek terén is száraz decembert akarok tartani.

Vajon sikerülni fog?

Jobbról tré, balról tré. Mert ez ilyen.

Na, csak el kellett kiabálni, hogy a Tini hiéna lekopott, máris vissza mászott az ősök nyakára. 

Mondjuk apám a hunyó, mert ráírt messengeren, hogy miért szivódott fel (nem tök mindegy?) és igazán beugorhatna a közeljövőben. 

Ezt a Tini mamci komolyan is vette, mert már másnap ott volt és rögtön kívánságot intézett mártirkodva apám felé, miszerint elromlott a bojler náluk és jaj nem tudnak órákig meleg vízbe pancsizni (állítólag az anyja meg annak a fickója is 1-2 óráig áztatja magát a forró vízbe, látszik hogy nem egy szar 15 fokos fürdőszobájuk van,  mint nekünk), meg itt a gyerek is.

Csak hogy nekik nincs pénzük erre stb. 

Szemérmes pislogás, fancsali, világvége ábrázat. Tini mami Oscar díjasan alakít.

Ezt meg is akartam írni hét elején, de nem volt rá időm. Jobb is, mert azóta még több csuda dolog történt :S

Kedd este felraktam fészre egy bejegyzést. Erre Szexmániás rögvest rám is repült, hogy mi bajom van. Írtam neki hogy semmi (hagyjon már nem vele akarok lelkizni). Erre írta, hogy reméli oké velem minden. Írtam hogy ja. Ő is írta, hogy náluk is rendben minden. Kérdeztem a kisbabáról, hogy vele mi újság, mert tök cuki. 

Erre azt írta, hogy semmi értelmeset nem csinál.

Wtf? Mit vár egy 10 hós csecsemőtől amúgy? Hogy vadvízi evezzen? Vagy pókerezni menjen?

Írtam neki, hogy hát még picike és majd jönnek a "kalandok" ha elkezd járni stb. Erre azt válaszolta, igen akkor már jobb lesz, de nehezebb is, mert nevelni kell és ők a nőjevel a katonás szigorban hisznek, szóval biztos lesz ilyen-olyan büntetés, ha rossz lesz a gyerek. Meg pár pofonba senki se hal bele. 

Ledöbbenve olvastam, de hát semmi közöm az ő döntéseikhez. Ez hülye,gondoltam persze, de sose volt százas, és mivel aludni akartam, jobbnak láttam elköszönni. 

De Szexmanias még nem így vélte,mert témát váltott és megosztotta velem csodás meglátását arról, hogy szerinte én depressziós vagyok és hogy erről a pasim tehet, aki undorítóan él, engem is lehúz. Mert nem igaz, hogy ennyi év alatt nem volt pénzünk saját házra és hogy a pasim egy szar ember.

Legszívesebben elküldtem volna a Szexmaniast a picsaba. Ezt a kört már amúgy is lefutottam vele nem is egyszer. Nem fogja fel, hogy nem egyforma alapokkal indultunk? Miért ilyen értetlen? A felesége is tehetős családból való. Ő meg egyke gyerek, vállalkozó apuci, anyuci a segge alá tolta a pénzt, plusz a nagyit magukhoz vették és egy ideig gondozták, majd otthonba adták, csak hogy Szexmanias a nejével eladhasa a mama házat és az árából megvehesse azt nagy kecót, amiben laknak. 

Na ilyen nekünk nincs, nincsenek gazdag rokonok akik adnak milliókat és kénytelenek vagyunk egy kemény hitellel sújtott, borzasztó, hideg, sötét, penészes ingatlanban szenvedni, mert az albérletet még úgysem bírnánk.

Arról meg vitatkozhatnánk még ki a szar ember, hiszen ő már a terhes feleségét is meg akarta csalni és azóta is ha felüt neki, tolja itt a faszságokat, hogy így szexeljek vele meg úgy, most meg azt írja hogy milyen módszerekkel neveli majd meg a picike gyerekét. 

Idióta.

Röviden reflektáltam neki, hogy nem is ismeri pasimat és nem járunk azonos cipőben, nekik van családi háttér pénzügyileg, nekünk nincs, valamint semmi köze sincs az életemhez és este fél 10-kor ezt nem fogom megvitatni, főként nem vele. Aztán szépen lekorlátoztam az üzeneteit. Hamarabb kellett volna. Mit ugat bele?Örüljön, hogy neki több jutott, de nekem ez az okoskodás nem kell tőle. 

Akkor azt hittem, ő lesz a héten az egyetlen hülye, de hamarosan kiderült hogy nem.

Csütörtökön már tiszta ideg voltam a nődoki miatt, erre anyám hív délelőtt a hely-en, hogy most kereste telefonon egy nő a banktól, aki nem volt hajlandó elárulni mit akar és szóhoz se hagyta jutni és kéri hogy hívjam vissza azonnal. Anyám megkért, ha úgyis beszélek vele, töröltessem már számát mert állandóan csörgetik. 

Amúgy már ezt megtettük párszor, módosítottuk az elerhetőséget, de nem jártunk sikerrel, mert nem fogták az adást és továbbra is hivogatták anyámat.

Nem volt pont jó, hely és idő, de visszahívtam a spinkót.

Kár volt.

Kifogtam egy akkora arrogáns barmot, hogy csak na. Már a bemutatkozásnál belém állt, hogy nem érti a nevem. Milyen Vivien? Ezt lenéző hangsúllyal többször is kérdezte, pedig egyáltalán nem bonyolult a vezetéknevem, életem során jó ha háromszor elirták, vagy nem értették.

Ezekután is iszonyat lekezelő volt, folyton közbevágott, meg ilyet szólt: ne emelje fel a hangját, hölgyem. 

Mondtam neki hogy, de akkor ő sem. Ugyanis ő kaffogott hangosabban, mint kellene, holott csak végig akartam mondani a kicseszett mondatot. De nem hagyta. Csak azt hajtogatta, hogy felmondják a hitelem, felmondják a hitelem, mint egy papagáj. Valamint hogy valótlant állítok, soha nem kértünk telefonszámmódositast. 

Rájöttem, hogy ezzel a nővel semmire se megyek, mert nem segítőkész, ellenben baromi unszimpatikus és csak az időmet pazarlom vele és magamat idegelem. Így mondtam hogy, ha lesz majd fizetek ígérem, még magyarázott és fenyegetett hogy de felmondják a hitelemet, de ezt már hallottam eleget és szépen elköszönve bontottam a hívást.

Aztán bőgtem egy sort a hely mosdójában. Nem kívánok senkinek rosszat, de az ilyenek szarjanak sünt,  kerüljenek hasonló tré helyzetbe, mint én. És akkor majd megtapasztalják milyen klassz az empátia teljes hiánya.

Na, ilyen állapotban caplattam délután az orvoshoz, felkészülve hogy órákat kell majd ott várni, de csak egy nő volt előttem. 

A doki ma nagyon aranyos volt. De sajnos elkeserített, hogy a mióma miatt a műtétet valószínűleg nem úszom meg, bár nem nőtt legutóbbi uh óta, de akkor is sztori vége operáció lesz. 

Hát azért ne ugorjunk ebbe fejest, alszom rá még jó sokat. Meg sajnos az orvosom nyugdíjba vonul, így még inkább bizonytalan vagyok ez ügyben. 

Levette a citologiát, ha minden okés (és miért ne lenne) májusig nem kell menni.

Így is van még mit csinálni. Jövő péntekre egy húzós hivatalos ügy, aznap a hely-re se megyek. És még decemberre is van intéznivaló. Nem beszélve arról, hogy lassan itt a karácsony és ajándékokat kellene venni. De én még nagyon nem tartok itt. 

Pénteken délután beugrottam az ősökhöz, apám nem volt túl kommunikatív. De sütöttek főztek és sok ész nem kellett hogy rájöjjek, a rühes Tini mamit eszi este majd oda a fene. Ráadásul lett neki bojler is, lehet órákat segget áztatni a forró vízben yehooow.

Tehát minden kezdődik elölről. Apám hagyja magát és önként veszi fel a letarhálható szerepet. Ezzel nem nagyon lehet mit tenni.

Ettem náluk szendvicset, de lehet nem kellett volna, nem is voltam éhes és azóta is émelygek. A reggeli kapucsinómra is úgy néztem, mint piromán a vizes szalmára. 

Pasimnak meg a foga fáj. 

Az se jobb. Sőt...

És basszus, nem hívtam fel K.-t, aki tuti most már haragszik, tegnap este kirakott valami barátságról és csalódásról szóló szösszenetet. Sajnálom. De ez a hét durva volt.

H.-val a kisboltnál futottam össze és dumáltunk kicsit, de mindketten siettünk.

Ma meg már itt a hétvége és főzni kéne. Ötletem sincs mit és már a kaja gondolatától is rosszul vagyok. Azt hiszem, ma diéta lesz. 

Jó 7végét mindenkinek :*

Fázom+tele ettem magam

Úgyhogy csak tengődöm itt az ágyon betakarózva és a sok mosatlan tányérra gondolok a mosogatóban. Pasim is sziesztazik. A tv-ben persze nincs semmi érdekes. Szombat van kedveskéim. 

A hét elég gyorsan, hidegben és időnkénti esőkkel telt. Szociálisan kicsit visszavettem, de jó is volt így. 

A szomszéd is úgy néz ki, felhagyott a velem való interakciókkal, mert a Keleti banyával gangel és Leselkével néha, na nem is sírom vissza az ajtó püfölő mutatványait, meg az olykor fura és bizonytalan kajáit. 

K.-t kellett volna hívnom, de nem volt hozzá kedvem, úgy értem órákig nem volt indíttatásom az ezo dolgokhoz, abból elég volt a múltkor. Így majd inkább jövő héten beszélünk. Írnom kellene A.-nak és Z.-nek is, meg a gyk-s rocker srác is hosszu hallgatás után megint irkálni kezdett, hogy trében van a barátnőjével. 

Meg van egy csaj is a gyk-n, ő is AIS diagnózist kapott és hétfőn műtik, szegény nagyon fél, öntöm bele a pozitivitást, tudom milyen para egy ilyen helyzet és jól esik pár biztató szó. Túl lesz rajta és jobb dolgok jönnek. Így kell lennie.

Csütörtökön én is nődokinál voltam délután. Szerencsére alig voltak, illetve utánam kezdtek el szállingózni. Találkoztam eü-s P.-vel, épp egy mamit tolt vizsgálatra, kérdezte mizu. Jól állt neki a kórházi kék ruha :D

A dokimmal nem is beszéltünk most, csak kíkértem az uh beutalót, mert jövő héten akarnék menni kontroll citológiára és gondoltam, majd akkor megmutatom neki az uh leletet. 

Meg amúgy vissza se értem volna az ultrahangról, mert négyen voltak előttem és rohadt lassan haladtunk. Már majd bepisiltem *×*

De megérte várni, mert nem nőtt a mióma! Ennek örülök.

Most már csak a citológiának kell jónak lennie és májusig letudva a nőgyógyászat dolog. És a citológia jó lesz. Más nem is lehet.

Pénteken a dilidokimmal volt találka, jókat beszéltünk és nevettünk, mint mindig.

Közben még van pár hivatalos hülyeség is, amit november és december hónapban el kell intézni és még mellette készülni az ünnepekre. 

Bár lehet az idei családi, üvöltözős este elmaradt, mert anyám és húgom nem beszélnek egymással. És én se írtam tesómnak november elseje óta. Annyira nincs hiány érzetem. Szeretem persze, hisz a testvérem, de fényévekre van a gondolkodásunk és életszemléletünk. Azon kívül unom a folytonos féltékeny balhéit, hogy anyám és én jó viszonyba vagyunk és ők meg nem. Mindegy. Azt hiszem kibírhatóbb lenne így a karácsony, ha nem fulladna veszekedésbe.

A mi családunk amúgy sem lesz sosem a régi, túl nagy szakadék tátong köztem és tesóm, illetve anyám és tesóm között. Az egészre még rátett egy (vagy inkább sok) lapáttal a rühes Tini mami ügy is és bár a csaj már vagy egy hónapja az ősök felé sem néz (feltételezhetően más gazdatestre lelt), a pusztítás után, amit végzett talán sosem lesz újra rend és béke.

STILL BREATHING (Mike/Billie Joe) pt. 25.

Hurrá, most fedeztem fel, hogy mivel november van és nincs folyton nyitva az ablak, a lyuk megint penészedik! De hát mit is várnék ettől az átkozott vakondjárattól?! Kibebaszottul utálok itt lakni!!!!!!!!Oké, tudjuk lapozzunk :S
Ez a hét meg nehéz lesz és én már előre nyűgös vagyok, mert pszichiáter, nődoki és egyikhez sincs túlzottan kedvem, sőt...
Meg hideg is van és már négykor sötétedik.
Rendben, értelmetlen rinya letudva.
Still breathing 25. fejezet.
Angst, alcohol, true love, depression, feelings, romance, addiction, hospital stb.

Having a blast:

Do you ever think back to another time
Does it bring you so down that you thought you lost your mind?
Do you ever want to lead a long trail of destruction
And now down any bullshit that confronts you
Do you ever build up all the small things in your head
To make one problem that adds up to nothing
A hajnal tömör, szürkéskék fénnyel úszott a levegőben, mikor Mike visszaért Reno-ba és halk léptekkel felosont a lépcsőkön a hálószobába. Kimerült volt, elcsigázott, a feje zsongott és érzések hada dúlt benne kíméletlenül. Nehéznek és bonyolultnak vélte a jelenlegi helyzetét, a gondolatait. És bűnösnek hitte magát. Csak beszélni szeretett volna Billie-vel, de ehelyett, amint megpillantotta, felgyúlt benne a vágy, ami ráborult minden józanabb gondolatára. Valódi, komoly beszélgetés helyett inkább elvitte a fiút egykori albérlete falai közé, aztán engedett a szenvedélynek és szeretkezett vele. És ilyen jót még egész eddigi életében nem tapasztalt, a felhők között érezte szállt, közel a naphoz, közel a holdhoz és leírhatatlanul közel Billie-hez. Majd valamivel később ő okozott a fiúnak örömet az autójában. Bőrén még ott izzottak Billie csókjai, a testén mindenfelé nem látható jelekként. Még most is hallotta a sóhajokat, a nyögdécseléseket, érezte ahogy Bilie Joe ott volt a karjaiban és minden mozdulattal, érintéssel, amit Mike tett, sodorta őt a beteljesülés irányába.
Mike beleszédült ebbe, még most is, de akármilyen gyönyörű volt, ami köztük történt, nem így akarta. Mert mindezek után nem az jött, aminek kellett volna, nem az édes együttlét örökre szóló ígérete, hanem az elválás keserűsége és ez befejezetlen mondatokat hagyott hátra. Mike súlyosnak érezte a mellkasát, tüdejét, a gyomra sajgott, ahogy nesztelenül benyitott a szobába, a kora reggel csendjébe és kibújt a cipőjéből, majd leheveredett az ágy szélére. Olyan hangtalan volt, amennyire csak tudott, mert nem szerette volna ha Missy felébred, de a nő nem aludt, talán várt rá, talán nemrég riadt fel, de alighogy Mike teste az ágyat érte, az éjjeli lámpa már kattant is és fény árasztotta el a helyiséget. Mike összerezzent és szorosan becsukta a szemeit, csak aludni szeretett volna minden más helyett.
- Nem említetted, hogy ilyen későn érkezel. Mindjárt feljön a nap. - suttogott dühösen Missy.
- Sajnálom. - Mike csak ennyit bírt kipréselni magából.
- Úgy eltűntél, hogy szüleim nem értettek semmit. - tette még hozzá Missy szemrehányóan.
Mike felsóhajtott.
- Majd kimagyarázom...
Ekkor Missy felkönyökölt az ágyon és közelebb húzódott a férfihez. Szinte hozzá préselődött és vékony hálóingén át Mike érezte a melleit és csípőjét. Felpattantak a szemei, döbbenet és forróság éledt fel benne, kiszáradt a torka és nem tudta mire vélni ezt a kissé provokatív mozdulatsort.
- Hát persze, te meg a hazugságaid. Tudom, hogy vele voltál. Lefeküdtél azzal a kis cafkával. Nem kell hazudnod nekem, te jó ég, nem is tudsz hazudni, mert érzem rajtad az igazságot. - hajolt oda a nő Mike füléhez és válaszra várva húzta végig ajkát Mike nyakán, aki ettől meglepetten hőkölt fel, de nem tudott arrébb moccanni, mert az ágy szélén volt.
- Missy, mit művelsz?!- a hangja értetlenül elcsuklott.
Missy kajánul elnevette magát.
- Meg vagy lepve? Pedig a viselkedésem teljesen természetes. Hiszen házasságban élünk...
- Szerintem lassan véget vethetnénk ennek a tettetésnek, nem gondolod? Édesapád állapota remek és te is nagyszerűen helyt állsz az üzletben. Felesleges tovább itt lennem...- jegyezte meg Mike még mindig kimelegedve Missy felkavaró cselekedeteitől.
- Ne olyan gyorsan drágám, összeköt bennünket egy sor jogi dolog, egy papír és sok év ezer emléke. Hetyeghetsz azzal a ribanccal, de még mindig a férjem vagy. És rajtam áll, ez hogyan változik. Azzal a másikkal múlattad az időt, így volt?
Mike agyában fájóan visszhangzottak Missy szavai, amik most éles ellentétben álltak az ígéretével, miszerint ha eljön vele egy időre Reno-ba, ő aláírja a válási nyilatkozatot.
Úgy vélte a nő játszik vele és ezt a legnagyobb élvezettel teszi. Persze meg tudta ezt érteni, Missy-t a bosszú vezérelte, de az adott szavát sosem szegte meg, nem így ismerte. És igen, bár Mike már nem hordta a jegygyűrűjét, de ettől még a házasságuk létező volt.
- Igen, találkoztam vele. - ismerte el végül kelletlenül, mire Missy rögtön el is hajolt tőle.
- Kiszámítható egy alak vagy. De legalább belátod, hogy annyira nem is fáj az igazság. - morogta elégedettséggel a hangszínében, aztán lekapcsolta az éjjeli lámpát és vádló némaság ülte meg a szobát, pedig Mike még számított némi vitára, ám Missy rövidre zárta a témát és másnap sem hozta szóba, ezzel kissé könnyítve Mike helyzetén. Mintha felfogta volna, hogy annyira nem könnyű neki Reno-ban. És Mike örült, hogy Missy nem szándékozott újabb akadályokat gördíteni elé.
Persze megtette, amit tudott, segített Missy-nek a vállalkozásban, vagy a nő szüleinek a ház körül, így a napok ha lassan is, de peregtek és sokszor csak úgy összefolytak Mike számára. Egyik hömpölygött a másik után, közben Mike játszotta továbbra is a ráerőltetett hazug szerepet és éjjel szorongva aludt el, az utolsó és az első gondolata Billie Joe körül forgott, ahogy a napjai többi részét is a fiúról szóló fantáziái töltötték ki. Mikor lehetősége adódott és nyilvános telefonfülke közelébe jutott, rögtön hívta őt, de a telefonszámot a meghibásodott készülék miatt egy ideig még nem lehetett elérni, a későbbi próbálkozások során már becsörgött, de senki sem fogadta a hívást, ez pedig tehetetlenné tette Mike-ot. Pánik uralkodott el rajta, rossz volt semmit sem tudni, ilyen módon elzárva lenni. Mikor legutóbb találkoztak, Billie nyilvánvalóan nem volt jó állapotban és ő mégsem maradhatott vele. Azon az éjjelen, forró csókok, érintések és ölelések után, csak megígértette vele, hogy vigyáz magára és foglalkozik az iskolával, aztán kirakta a ház előtt és még látta, ahogy Billie furán szomorú mosollyal int az autója után és ez volt az utolsó emlékképe, ez pedig a sikertelen hívásokkal együtt rettegést ültetett el Mike szívének zugaiba. Féltette és lelke minden részével őrülten szerette, vágyott rá és rettenetesen hiányzott neki a hangja, a lénye.
Majd azon kapta magát, hogy egyik este a nappaliban ül egymagában és izzadt kezei között a telefon kagylóját szorítja, aztán nem törődve semmivel, tárcsázza a már sokszor hívott számot. Tisztában volt azzal, hogy Missy megtiltotta, hogy a házból telefonáljon és gátlástalannak is vélte emiatt magát, de mindez nem érdekelte annyira, mint amennyire tudni szeretett volna Billie-ről. Türelmetlenül dübörgő szívvel, üveges tekintettel bámulta a tölgyfa asztalt maga előtt, míg a búgó hang ritmikusan újra meg újra ismétlődött és Mike már éppen csalódottan lerakta volna a kagylót, mikor végül felvették és Mike meghallott azt a hangot, amire már régóta várt.
- Hallo...
- Billie! - Mike az örömtől szinte felkiáltott, és úgy érezte a szíve kiugrik a helyéről, ám boldogsága menten szétfoszlott.
- Nem Billie vagyok, hanem az öccse, Alan...
Mike arcát vörös pír lepte el. A fiatal fiúnak ugyanolyan hangja volt az első percben, mint Billie-nek.
- Elnézést és a késői hívásért is, én Billie-vel szerettem volna beszélni. Mr. Pritchard vagyok a tanára...- hebegte zavartan.

- Igen, tudom hogy ki maga. Mind tudjuk. De a testvérem most nincs itthon.- a fiú hangja kissé gúnyosnak tűnt és Mike ettől még inkább szégyent érzett.
- Értem, akkor majd hívom máskor, holnap, vagy holnapután. Lehetőleg koraibb időpontban, mert már elég késő van...- mentegetőzött elrekedve.
- Hát, Billie Joe-t itt egy darabig nem lehet majd elérni, ugyanis elvonóra ment. - közölte ekkor a fiú szenvtelenül. Mike, rögtön émelyegni kezdett és tetőtől-talpig leizzadt. A pokoli, sötét érzések, amik napok óta benne bujkáltak, a maró idegessége Billie iránt tehát nem voltak alaptalanok?!
Rögtön összeállt benne a megállapítás, miszerint hibázott és nem szabadott volna ott hagynia!
- De mi történt?- érdeklődött reszkető hangon, könnybe lábadt szemekkel.
- Oh, hát csak ami eddig is előfordult nála. A rossz dolgok elnyelték. Meg itt volt az örökös vitatkozása anyával. A bátyám megint neki állt folyamatosan inni, mindig részeg volt és úgy járt munkába, ahonnan pár napja hazaküldték, mert észrevették rajta hogy ittas. Közben rájárt anya nyugtatóira is és mikor anya megtudta ezt, jó nagy balhé kerekedett, akkora, hogy a szomszédok kihívták a rendőröket. Anya szörnyen dühös volt Billie-re, ezért elvitette a zsarukkal, aztán mikor másnap kiengedték, azt mondta neki, hogy ha nem megy el a rehabra, kidobja házból. Billie-nek nincs hova mennie, nem áll senki mellette, egyedül van a hülye függőségeivel és az érthetetlen tévképzeteivel, így kénytelen volt azt tenni, amit anya akart.
A valóság hasító fájdalmassága és Billie öccsének hűvösen tartózkodó szavai szíven ütötték Mike-ot. Hogy siklott ki így az egész pár hét alatt? Az egészet ő rontotta el, hogy elengedte Billie Joe kezét, elutazott messzire és még csak egy elérhetőséget sem hagyott a fiúnak, amin vészhelyzet esetén beszélhetnek. Persze az más kérdés volt, vajon Billie élt e volna a lehetőséggel, Mike szerint valószínűleg nem, ő annál önzetlenebb és inkább a saját maga által vívott csatákat választja, mintsem hogy mást terheljen. De ettől még Mike szemét könnyek csípték és a harag maga iránt majd összeroppantotta belül.
- A rehabilitáció helyes lépés. - dünnyögte rezignáltan.
- De Billie nem akarja ezt, csak nincs más opciója. Hetek óta azt mondogatja, hogy majd maga, meg ő új életet kezdenek innen távol. Persze senki sem hisz neki. Ki akarna Billie-vel és a baromságaival vesződni? Vagy tényleg befogadná tanár úr?
Mike legszívesebben rávágta volna, hogy mást sem akar, mert szereti Billie-t, de csak sóhajtott egyet végtelen bánattal.
- Most még Reno-ban vagyok...
- Hát onnan nehéz bármit is tenni.- ítélte meg Alan.
- Szeretném meglátogatni Billie-t. Talán jót tenne, ha beszélhetnék vele. - mondta Mike és máris heves türelmetlenség áramlott végig rajta. De Alan nem volt ebben biztos.
- Nem hinném, hogy jó ötlet.
- Biztosítani szeretném Billie-t, hogy nagyon fontos számomra és hogy mellette vagyok.- vágott közbe Mike vehemensen és tényleg úgy érezte, mintha az élete múlna ezen a találkozón.
- Mellette van, úgy hogy közben Nevadában él?! Miért jó magának, ha valótlanságokkal és illúziókkal tömi tele a testvérem fejét?- érdeklődött Alan.
Mike értette a fiú meglepően érett és túlzóan is reális hozzáállását, de a rémülete erősebb volt mindennél. Nem volt ereje magyarázkodáshoz, csak látni szerette volna Billie-t.
- Kérlek, segíts és add meg nekem a kórház címét!- lehelte kétségbeesve.
Fél perc hallgatás fogadta, majd Alan végül megszólalt.
- Át kell gondolnom, nem akarok még több zűrt, hívjon fel pár nap múlva, meglátom, mit tehetek. - és mire Mike megköszönhette volna a gesztust, a vonal máris megszakadt.
Mike számára végtelenül lassú napok következtek, alig evett, szinte nem is aludt és szellemalakként lézengett össze-vissza egyre csak Billie-n tépelődve, magát átkozva, hogy ennyire figyelmetlen volt és nem érzékelte Billie néma jelzéseit. Alan szerencsére végül megszánta és lediktálta neki a kórház címét, így nem volt akadálya annak, hogy Mike elutazzon Billie-hez.
A tervéről nem szólt előre senkinek, titokban megvette a repülőjegyet, mert úgy érezte túl ideges és zaklatott az órákig tartó vezetéshez. Később félrehívta Missy-t, felkészülve, hogy az asszony esetleg kiborul, hiszen nemrég jött csak vissza Reno-ba. Ráadásul Missy éppen egy esti üzleti vacsorát intézett éppen és amúgy is be volt havazva munkával.
- Oké, itt vagyok. Elárulod, mi a probléma Mike? Egy csomó dolgot kellene estig leszerveznem. - tért a tárgyra Missy, amint becsukta maga mögött az ajtót.
Mike megbénult, talán most jött ki rajta a napok óta tartó inszomnia és feszültség, de képtelen volt megszólalni. Csak a riadt sírás szorította belül.
- Jézusom, minden oké? Holt sápadt vagy. - nézett egyenesen az arcába Missy.
- Baj van. - közölte Mike erőtlenül.
- Miféle baj? Csak nem anyáddal történt valami?- kérdezett vissza a nő és rajta is megjelent kissé a félelem.
Mike megrázta a fejét és reszketés futott végig rajta.
- Nem. De el kell most utaznom. Már a jegyet is megvettem.
- Most? Mi a csoda ilyen sürgős, hogy fogod magad és repülőre ülsz? - ámult el Missy.
- Vissza kell mennem Californiába.- felelte Mike és elfordította a fejét, hogy Missy ne lássa a könnyeit. Olyan zavarodott és aggódó volt, hogy nem bírta volna szavakba önteni. Csak el akart sietni, ismét Oakland-en lenni, a kórházban Billie-vel. Csakis ezt akarta!
- Oh, szóval megint ő...- forgatta meg a szemeit Missy, de nem faggatózott, lehet hogy ijesztően hatott rá Mike nyúzott kinézete. Bámult egy ideig a férfi felé, aztán egykedvűen biccentve vette tudomásul a tényeket.
- Nyilván nem fogsz beavatni, de ha akkora a gond, mint amit leolvasok az arcvonásaidról, akkor most mellette a helyed.
Mike szíve a torkáig ugrott és könnyfüggöny homályosította el a szemeit.
- Köszönöm Missy!- hálálkodott, de a nő érdektelenül leintette..
- Ezt most hanyagoljuk, inkább siess, le ne késd a gépedet. - javasolta, aztán sarkon fordulva elsietett.
Pár óra múlva Mike már ott volt Oakland-on és a reptérről egy bérelt kocsival egyenesen a kórházba ment. Ahogy az utcákat rótta és minden perc közelebb vitte a fiúhoz, fájdalom szúródott a szívébe, kilelte a hideg. Egész úton munkált benne a lázas ijedtséggel vegyült szerelem. Annyi kérdése volt Billie-hez, de mindenek előtt ölelni, csókolni akarta őt. Megnyugtatni. És megnyugodni.
Langyos szellő cirógatta üdvözlően Mike haját és arcát, mikor végre leparkolt a rehabilitációs központ épületénél. Bizonytalan lábakkal gyalogolt a betonjárdán, kerülgette az embereket és nézte a kicsit kikopott zöld gyepet, a csenevész fákat és a komor összhatást. Belépett a fotocellás ajtón és az információs táblát átnézve jutott el arra az emeletre, ahol Alan útmutatása alapján Billie Joe-t kezelték. Végtelen hosszú és kihalt folyosó tárult elé növelve szorongását. Idegen volt számára a hely, bár születése óta Oakland-i volt, de még sosem járt itt. A nővérpultnál egy fiatal nő olvasgatta és rendezgette a papírokat, mikor Mike odalépett hozzá.
- Jó napot uram. Segíthetek?- kérdezte előzékenyen.
- Jó napot kívánok, megmondaná, melyik kórteremben találom Billie Joe Armstrongot?- Mike hangja remegni kezdett, vére az arcába szökött. A szíve már-már fájdalmasan erősen dobbant.
- Rögtön utána nézek.- a nővér bólintott és a kórlapok felé fordult. Mike figyelte a papírok légies suhogását, majd a falon lévő tájképeken vonult át a tekintete. Némelyik furán zavaros volt, talán az ott lévők festették?! Mike arra gondolt, vajon Billie is ilyesfajta dolgokkal üti el az időt? Vagy ezek az elvonókúrák máshogy működnek, mint hiszi?
Gondolatait a nővér szakította félbe és szavai döbbenetet hoztak magukkal.
- Sajnálom uram, Mr.Armstrong ma reggel saját felelősségére elhagyta a központot.
Mike erre egyáltalán nem számított, hirtelen nem tudott mit reagálni, egy elképedt köszönetet dadogott és kifelé indult a kórházból, lépéseit hangosan visszhangozta az üres folyosó. Ötlete sem volt merre keresse a fiút. Talán az egyik lerobbant város széli kocsmában van, vagy a parkban ül egy fa alatt? Vagy pénz és motiváció híján az otthonát választotta menedéknek? Mike végül arra az álláspontra jutott, hogy a keresést Billie házánál kezdi, aztán ha ott nincs, számba veszi az össze lehetséges helyet, ami eszébe jut. Egy célja volt, mielőbb rátalálni a fiúra, így gyorsan visszaült bérelt autójába és talán megszegve néhány sebességhatárt, gyorsan a külvárosi házhoz hajtott. Az épületnél csend honolt, csak a már jól ismert, megszokott, kutyaugatás kúszott be a nesztelenségbe ahogy Mike az ajtóhoz sétált. Kopogott, de nem kapott választ, így már éppen indult volna, mikor köhögés és halk éneklés szerű dallamok ütötték meg a fülét.
Megdermedt a vére, ez csakis Billie lehet! A hang irányába sietett és a házat megkerülve jutott el az aprócska, zsúfolt és rendetlen hátsó udvarhoz, aminek lépcsőjén megpillantotta Billie Joe-t. Megszámlálhatatlan érzelem pezsgett fel benne! A fiú egy holmikkal telerakott nagyobb kartondoboz mellett üldögélve, cigarettáját szívva, sápadtan és szomorkásan énekelgetett magában, az ölében tartott gitáron pedig ügyetlen akkordokat pengetett. A lépcsőfokokon lévő még majdnem érintetlen italosüvegek, mint valami hamis közönség voltak fültanúi ennek. Mike csak nézte az elé tárult képet és majd meghasadt a szíve. Hát ide vezetett a rossz döntés, hogy Oakland helyett Reno-t és a mélységes hazugságtengert választotta! Mindent elrontott! És ezért most Billie szenved. Mike gyűlölte magát, a zokogás kerülgette, kényszer, hogy odarohanjon Billie-hez és a nyakába borulva kérjen tőle könyörögve bocsánatot. De ehelyett minden erejét és önkontrollját összekaparva, sírását visszanyelve lépett oda a fiúhoz, ingatag lábbal és lélekkel.
- Billie!- szinte kiáltotta a nevét féltő hangsúllyal.
- Mike?!- A fiú ahogy meglátta Mike-ot, sokkosan meglepődött, azonnal abba hagyta a dallamot, ujjai megálltak a gitár húrjai felett, majd maga mellé rakva a hangszert, elnyomta a cigit, felpattant és olyan erőteljes szenvedéllyel, boldog reszketéssel ölelte át, hogy Mike alig kapott levegőt. De nem bánta. Ő is erre vágyott. És csak álltak ott nagyon sokáig, ölelkezve, majd először apró, aztán egyre hosszabb csókokat váltva. Mike nem akart beszélni, csak érezni akarta Billie-t, ölelésébe vonni, ostoba szavak és kérdések nélkül. Végül izgatottan szédelegve elhajolt tőle és aggodalommal vizsgálgatta a számára szépséges, ám fáradt és falfehér arcot.
- Istenem Billie, mond el, hogy mi történik? Nem tudtalak elérni, egyre csak hívtalak, de senki sem vette fel, aztán mikor nagy nehezen beszéltem az egyik öcséddel, ő azt mondta, hogy veszekedtél édesanyáddal, gondjaid támadtak az itallal és nyugtatókkal, ezért rehabra kellett menned. Onnan jövök most, a nővér szerint saját felelősségedre ott hagytad programot.
Billie elmélázva helyeselt és könnyek ragyogtak zöld szemeiben.
- Tudod Mike, nehéz erről beszélnem. De létezik bennem valami és ez olykor előjön, elkap, nem tudok védekezni, csak teszem, amit nem kellene. Az alkohol és anya erős gyógyszerei együtt eltompítják a magányomat, az önpusztító gondolataimat és a szorongásomat, megtévesztő, rövid homályt adva nekem, aminek színei alatt elbújhatok és nem fáj annyira kegyetlenül, hogy nem lehetek veled. És már csak azt veszem észre, hogy teljesen részeg vagyok és kiürült az az átkozott üvegcse, aztán napok múlva már egy másik is. Persze erre anya is hamar rájött. Ez már nem az első eset. Voltam elvonón, apa halála után, még tizenévesen. El kellett volna mondanom neked, de szégyelltem és féltem is, hogy emiatt elhagysz. Sajnálom, kérlek, ne haragudj rám!
Mike nagyot sóhajtott és ajkait Billie izzadt homlokára nyomta, vizes hajtincsek simították az arcát jólesően.
- Sosem tudnék haragudni rád. Ezt én szúrtam el, realizálnom kellett volna, mi a helyes. Hamarabb itt kellett volna lennem.- motyogta letörten, de Billie gyengéden és megbocsátóan csókolta az ajkát, meleg, likőrízű nyála elfedte Mike keserűségét és kilátástalanságát. Mert még mindig nem tudta, hogyan tovább, hogyan segítsen Billie-nek.
- Nem számít már mi volt. Most itt vagy. Ez a fontos. Szeretlek Mike, szívem összes szeretetével és bármeddig vártalak volna!
- Bármeddig?- kérdezett vissza Mike meglepve, pedig érezte, látta Billie arcvonásaiban az őszinte és azonnali reakciókat.
- Az idők végezetéig. És az imáim meghallgatásra találtak, te eljöttél értem és ez a világot jelenti nekem!
- És mi az a nagy doboz?-mutatott a barna karton felé csodálkozva Mike.
Billie gondterhelten ingatta a fejét.
- Pakolok, mert valószínűleg el kell költöznöm. Az az igazság, hogy nem is lehetnék már itt, mert anya azt mondta, ha ott hagyom az elvonókúrát, örökre kitilt a házból. És neked sem szabadna itt lenned...
Mike-ba balsejtelem fúródott Billie szavai hallatán.
- Mégis miért? - érdeklődött, pedig a választ már magától is kitalálhatta volna.
Billie szemeiben az enyhe ittasságon, a gyógyszerek okozta haloványságon és a mély bánaton túl még mindig ott égett az a láng, amibe Mike beleszeretett. Billie nem felelt rögtön, helyette ismét megcsókolta Mike-ot, aztán félénken elmosolyodott, de a férfi úgy látta inkább közelebb áll a síráshoz.
- Mert anya tud kettőnkről...

folyt. köv...