Note to self (Sonny Moore/OFC)

Szokta valaki nézni az Így működik a világegyetem c. sorozatot? Tök érdekes *-*

A telefonos emberkével hétfőn nyélbe ütöttük az üzletet, vittem pasimat is, mert semmi kedvem nem volt idegen fószerek házába egyedül járkálni. Bár pasim szerint kárt már nem tehet bennem:/ Hahhahha. Kiderült amúgy, hogy ismeri a pasast. Kicsi a világ.

A buszon láttam a közönséges kinézetű ámde öntelt Magentaluvnyát (extra okádós ikonok), itt a ház előtt meg még az undormány kutyás ribit is (broafff újfent). Szuper volt.

Nem beszélve arról, hogy a tetvedék szemétfantom újra támad és megint oda cseszett egy zsák szemetet az ablak alá egyik éjjel.

Anyám és apám megint marják egymást. A változatosság kedvéért ugye.

H.-val is összefutottam és dumáltunk kicsit. Most úgy jobb passzban van. Nosztalgiaztunk egy sort a sulis éveinkről.

És ha már múltidézés, elérkeztünk a sztorim utolsó részéhez. Fura visszatekintés volt ez nekem a kis kék füzetkével és a zord Aputest idők emlékeivel. De ha elvonatkoztatok attól a baromtól, végső soron tetszett és lehet hogy lesz még ilyen régi sztori publikálás, főleg ha elér az irói válság.

Note to self

ch 04: I hope it's something worth the waiting, 'cause it's the only time that I ever feel real

Sonny megtörölte véres orrát a kézfejével és letargikusan pislogott maga elé.
- Justinék voltak, ugye?- érdeklődtem halkan, mire egy csüggedt biccentéssel jelezte, hogy igen.
Miután a Brown ügy okozta felfordulás elült, minden olyan lett a suliban mint régen és visszatértek az iskolai zaklatások is. Justin és barátai egy lehetőséget sem szalasztottak el hogy jól beszóljanak, vagy ha alkalmuk adódik, fizikailag is fellépjenek és ennek sokszor volt célpontja Sonny. Justin alapból gyűlölte Sonny-t és ezen csak rontott, hogy már együtt is jártam vele, így meg sem kellett magát erőltetnie, hogy teljes lelkesedéssel üsse meg őt.
- Justin egy akkora barom.- mondtam dühösen és megöleltem Sonny-t. A fejemet a mellkasára szorítottam. A sóhajai nehezek voltak, csak hallgattam a szívverését, ami az idegességtől most zaklatottan gyors volt. Sajnos nem tudtam neki kellően vigasztalást nyújtani. Justinék mint kártékony rovarok örökösen ott lézengtek körülöttünk.
- Lehet, hogy el kellene menni innen. - jegyezte meg Sonny hirtelen.
- Hogy érted?- hajoltam el tőle.
- Te egész életedben Smithfield-ben szerettél volna élni?- kérdezett vissza Sonny.
Erre nem volt konkrét válaszom.
- Nem tudom. Itt születtem és soha nem laktam máshol.
Nem különösebben szerettem az itteni életet és persze érdekelt, milyen lehet egy igazi nagy város, mint St. George, Orem, Provo, vagy más helyek akár Utah államon kívül, de kicsit tartottam is tőle.
- És nem szeretnéd kipróbálni?- pillantott rám Sonny és bizakodó mosolyt láttam az arcán, ami jól állt neki, de aggasztott is. Eddig úgy véltem, a szerelmem elég hozzá, hogy velem maradjon, most meg a továbbállásról beszél?
Vállat vontam.
- Még iskolába járok, így most nem tudok felelni. De te hogy véled?
- Nekem nem fontos annyira az iskola, nem vagyok jó tanuló, matematikából bukásra állok és a többi tárgy sem megy jól.
- Messze még az év vége! - tisztában voltam vele, hogy Sonny rosszul tanul, akárhogy próbál, nem tud javítani. Nem volt buta persze, de a tanárok úgy vélték, túlságosan sokat álmodozik. Bár véleményem szerint inkább szorongott és emiatt nem tudott jól teljesíteni. Anyának volt is pár négyszemközti beszélgetése Sonny-val erről, de nem járt nagy eredményekkel. Meg aztán ott volt a rendszeres próba az együttessel és néhány fellépés a rock klubban, ami Sonny jelentős idejét elvette.
- Nem hinném, hogy be tudom fejezni a középiskolát. Rosszak a jegyeim. És belefáradtam a bántalmazásokba is. Anyának ígéretet tettem, hogy igyekszem a tanulással, de be kell látni, hogy nem vagyok ehhez elég jó. - magyarázta Sonny.
- Nem adhatod fel! És nem gondolhatsz arra, hogy csak úgy lelépsz itt hagyva mindent! - jelentettem ki.
Pánik tört rám, ha arra gondoltam, hogy Sonny egyszer csak olyan gyorsan eltűnik az életemből, mint ahogy belecsöppent.
- Nem egyedül gondoltam, hanem veled. - mondta Sonny.
A terv aranyosan és romantikusan hangzott, de meseszerűnek hatott és már mindketten kinőttünk a mesékből. Elmenni innen, pénz, végzettség és célok nélkül?! Ijesztő volt.
- Nem ugorhatunk fejest csak úgy az ismeretlenbe!- elmélkedtem, mire ő belenyugvóan helyeselt.
- Igazad van, olyan ostoba vagyok!
- Nem vagy az és az iskolát is végig tudod csinálni! Csak ne törd a fejed ilyesmiken, hogy odébb állsz. - kértem szelíden és újra a mellkasára tettem a fejemet. Magam mellett akartam őt tudni, jó erősen ölelni, mintha a szívem mélyén attól féltem volna, hogy bármikor rosszra fordulhatnak a dolgaink.
***
Megérkezett a december és ez nehéz hónap volt Sonny számára, hiszen ekkor veszítette el az anyukáját. Az évforduló fájdalommal töltötte őt el, a szokottnál is hallgatagabb lett, alig evett, rosszul aludt és nagyon szomorú volt. Gyakran emiatt az érzés miatt hosszú órákig csak feküdtünk a nehéz, nyomasztó csendben egymás kezét fogva az ágyon és nem szóltunk semmit. Máskor Sonny jó emlékeket osztott meg velem az édesanyjával kapcsolatban, olyankor felderült az arca, de utána újra erőt vett rajta a levertség.
Egyedül talán a zenélés volt, ami kicsit kibillentette, sokszor nagyon későn ért haza próbákról és anya ideges is volt miatta, ahogy én is, mert féltettem, pedig tudtam, ez terápia neki, mégis feszülten vártam, hogy nyitódjon már végre a bejárati ajtó, de ez sokszor hajnaltájt jött csak el.
Teljes szívemből Sonny mellett akartam lenni, megérteni és átsegíteni őt a gyászon, ami az egy év alatt sem csökkent semmit, Sonny személyiségének szeletévé vált. És az év utolsó hónapja volt a legkegyetlenebb.
A téli szünet előtt leesett a hó a városban és alaposan betakart mindent. Küszöbön állt karácsony, de nekem nem volt semmi kedvem hozzá, egyedüli célom az volt, hogy Sonny ne érezze magát egyedül és olykor kicsit jöjjön ki abból a szürkeségből, amiben létezett, de ez nehéz feladatnak ígérkezett.
Suli után nem mentünk rögtön haza, hanem parkban sétáltunk és fagyoskodtunk. Ránk sötétedett, csak a frissen hullott hó világított az utakon és csend honolt mindenütt. Ballagtunk többnyire némán és meg-meg álltunk a padoknál, a fáknál vagy a most befagyott halastó hídjánál.
- Tegnap nagyon sokáig tartott a próba, meg szerettelek volna várni, de végül elaludtam. - szólaltam meg hirtelen és neki dőltem a régi híd kőkorlátjának.
- Miután a próba véget ért, elmentem Ogdenbe anya sírjához. - mondta erre Sonny.
Meglepődtem.
- Ha szólsz, szívesen mentem volna veled. Persze, értem ha magad szerettél volna lenni.
- Váratlan elhatározás volt, csak úgy felültem arra a buszra. Jó lett volna ha jössz, de ilyen későn édesanyád nem engedett volna el szerintem.
- Lassan téged sem fog, szinte minden nap éjszaka jössz. - ingattam a fejem.
- Tudom. Sajnálom. Sok gondot okozok. - mentegetőzött Sonny.
- Ez nem igaz. Anya csak nem akarja, hogy éjjelente kint mászkálj. Szeret téged és én is. Ezt ne felejtsd!- vágtam a szavába.
- Én is szeretlek.- Sonny gyengéden magához vont.
- Gyűlölöd a decembert ugye?- érdeklődtem szomorkásan, de ő megrázta a fejét.
Akkor láttam meg a csuklóján az újabb cigaretta égette sebhelyet és belesajdult a lelkem. Ám mielőtt szólni, vagy kérdezni tudtam volna, ő kezdett el mesélni.
- Még kisgyerek voltam és ugyanilyen hideg, havas decemberi este volt, mikor az apám kézen fogott és elvitt magával. Bejártuk a várost, sok kocsmába beültünk, ő ivott, nekem pedig egy sor édességet vett. Már majdnem felkelt nap, fáradt voltam és nagyon fáztam, mire haza értünk, de remekül éreztem magam. Anya viszont nem tudta, hova tűntünk és nagyon dühös volt apára, hogy csak úgy elmentünk. És persze vitatkozni kezdtek, ezzel elromlott minden, de az a nap mégis jó élmény volt.
Megszeppenve néztem őt, komor és falfehér lett. Elkapta a tekintetét az enyémről, a távolba pillantott, koromfekete haja teljesen elfedte az arcát, a szemét.
- Az egyetlen alkalom volt, hogy az apám törődött velem és nem ütött meg. - egészítette még ki és utána csak magába fordulva hallgatott.
- Bárcsak az ember ketté tudná választani az emlékeit, úgy hogy a rosszak törlődjenek és csak a jók maradjanak! Milyen könnyű lenne így, én is szívesebben emlékeznék úgy az apámra, mikor még velünk élt, arra a vicces és megértő emberre, nem pedig arra, akivé most vált, egy unszimpatikus nő bábjaként Logan-ben.- ábrándoztam, mert Sonny megérdemelte volna, ha csakis a jobb percek maradnak meg az apjáról.
Valamivel később a park kijárata felé mentünk, a hó elkezdett mind jobban szitálni, a téli homály még nagyobb lett, csak a közeli házak ablakainak világossága szakította meg a sűrű fehér látképet.
A régi vaskapunál pár ember álldogált nevetve, hangoskodva, nem sok idő kellett, hogy rájöjjünk, Justin, Chris és Aaron az, bár fogalmam sem volt, hogy mit keresnek ott.
- Ne...- suttogtam és egy pillanatra belekaroltam Sonny-ba, majd elengedtem őt és hátranéztem, hogyan tudnánk kikerülni őket, de addigra ők hárman észre is vettek minket és felénk igyekeztek.
- Azt hittem, sosem jöttök már ki. Mi tartott ilyen sokáig?- röhögött gúnyosan Chris.
- Mit akartok?!- érdeklődtem, de csak lenéző nevetgélést kaptam válaszképp.
- Csak nem zavarunk és esetleg szexeltetek a parkban, ti nyomorultak?- kérdezte Justin, ahogy megtorpant előttünk.
- Ezek ahhoz is bénák. - legyintett Aaron, miközben mindhárman fenyegetően közel léptek hozzánk. Félelem suhant át rajtam és talán el kellett volna rohanni onnan, de a lábaim a földbe gyökereztek. Sonny sem mozdult, mintha mind a ketten vártunk volna valamire.
A soha meg nem érkező csodára.
Chris és Aaron váratlanul és egyszerre vetette rá magát Sonny-ra és másodpercek alatt földre lökve rugdosni kezdték.
- Hagyjátok abba! - üvöltöttem és oda akartam ugrani, de Justin durván belém markolt.
- Veszélyes már ilyenkor a park, most majd megtanuljátok!
Chris és Aaron lábát láttam és rúgásaik nyomán a fagyott talajt szilánkokban a levegőbe repülni. A fehér hó érintetlenségét Sonny vére színezte át mélypirosra, ahogy fájdalmasan zihálva oldalra fordult, de a rúgások még így is érték és Justin nem engedte el a karomat.
- Te buta ribanc, azzal hogy leálltál ezzel a patkánnyal, a saját életedet tetted tönkre. De ami még rosszabb, hogy az enyémet is! Minden klassz lehetett volna! A rohadt életbe, pont ő? Mi a jó benne? Elárulod, miért csináltad? Velem kellett volna maradnod!- magyarázta ingerülten.
Nem hittem volna, hogy Justinnak még keserves emlékeket okoz a mi szakításunk, hiszen már Adrienne volt a barátnője és úgy láttam jól elvannak.
- Szeretem őt. - csak ennyit mondtam suttogva. Ez a vallomás a szívem legmélyéről, legőszintébb zugából jött és láttam, hogy Justin is elképedt. Soha semmit sem éreztem még életemben ennyire valódinak és talán a hangsúly, a vonásaim, vagy a kijelentésem megkérdőjelezhetetlensége hatott így rá, de egyszer csak már nem éreztem szorításának bilincsét magamon, csak lemondó megvetés villant meg az arcán.
- Hagyjátok azt a buzit! - kiáltott oda a két barátjának és az erőszak ütemes zajai abbamaradtak.
- Menjünk innen a francba. - adta ki a parancsot Justin és olyan sebesen húzott el az értetlen Chris és Aaron mellett, hogy alig bírták követni.
Ahogy eltűntek, gyorsan Sonny-hoz siettem és lerogytam mellé a hóba. Úgy feküdt, ahogy hagyták. Kapkodva vette a lélegzetet. A kabátja szét volt szakadva.
- Istenem! - dühös és elkeseredett könnycseppek tolakodtak szúróan a szemeimbe és elkezdtem sírni.
Ujjaim Sonny hajába túrtak és elsimogatták a homlokából az oda ragadt tincseket. Kisebb zúzódásai lettek, haragos vörös vért láttam az ajkán, állán elkenődve és cseppekben körülötte a havon.
- Nagyon megsérültél?- kérdeztem zokogva, mire ő megmozdult és finoman letörölte a könnyeket.
- Jól vagyok. Minden rendben. Csak ne sírj.- válaszolta kimerülten.
De Sonny elég rosszul füllentett és én sokáig nem tudtam abbahagyni a sírást, ahogy ő sem állt fel sokáig a hideg, jéggel fedett földről.
A hó közben csak hullott, mintha mi sem történt volna és a fagyos pelyhek összekeveredtek az újra és újra kicsorduló könnyeimmel.
***
Szerencsére anya aznap valami értekezlet miatt sokáig a munkahelyén volt, a testvérem meg a barátját szórakoztatta, így nem kellett magyarázkodni senkinek sem Sonny horzsolásai miatt. Az az este felzaklatott és nem akartam egyedül lenni, így éjjel vele maradtam a szobájában, mellé feküdtem és nem beszéltünk egy szót sem, csak néztük egymást, majd megcsókoltam sérült ajkát és ő is megcsókolt engem. Aztán levettem a ruháit és szeretettel simogattam végig minden heget, friss és régi sebet a testén, majd hagytam, hogy ő is levegye az én ruháimat. Azt mondta, gyönyörű vagyok és már nem is éreztem magam kínosan. Jó volt vele ezt csinálni és nem a szex miatt. A sérülékeny, sejtelmes közelsége miatt, a forróság miatt, ahogy a takaró alatt összeért a bőrünk. És egész reggelig vele voltam, nem is számolva a következményekkel, hogy anya akár ránk is nyithat.
Lassan tértünk napirendre Justinék parkbeli kegyetlen húzása miatt, pedig megjött a téli szünet, még több hóval és az ünnepi készülődéssel. Sonny nem került karácsonyi hangulatban, egy éve ilyenkor egy nevelőotthonban kellett töltenie az ünnepeket, az anyukája halála miatt, szóval teljes mértékben megértettem, hogy neki ezek a napok nem a felhőtlenségről szólnak. Újra többször felvetette azt, hogy itt kellene hagyni a várost, de ahogy eljött a szenteste és már nem került szóba.
Annak a karácsonynak szép, de meglehetősen szomorú volt a légköre. Különösen, hogy anya egy levelet adott át Sonny-nak, amit az édesanyja írt még halála előtt és megkérte anyát, hogy karácsony napján adja át. Nem tudom, mi állt a levélben, de eléggé felkavarta Sonny-t, még el sem olvasta, de már könnyes lett a szeme, csak szorította a fehér borítékot a kezei között. Persze egyikünk sem faggatta, anya megengedte, hogy kihagyja a karácsonyi vacsorát és visszamenjen a szobájába.
Aznap már nem is jött elő, és nem tudtam elbúcsúzni tőle, mert a húgommal másnap apámhoz utaztunk és néhány napig ott is maradtunk. Mikor visszajöttünk Logan-ből sem kérdeztem semmit a levél tartalmáról, úgy véltem, ez nem tartozik rám és Sonny majd beszél róla, ha akar.
Az év utolsó napján a rock klubban voltam, Sonny-ék felléptek és nagyszerű koncertet adtak. Olyan büszke voltam rá, mikor fent állt a színpadon! A hangja, a jelenléte elvarázsolt, órákig el tudtam volna hallgatni, de sajnos csak pár dal erejéig lehetett, mert jött a többi zenekar. Az estét végig a klubban töltöttük, megismertem az együttes tagjait, megnéztük az összes fellépőt, éjfélkor meg kint álltunk az utcán az italainkkal a fogvacogtató hidegben, a tüzijáték színpompás fényei alatt és azt kívántam, a következő évünk legyen nagyon boldog Sonny-val.
***
Mikor egyik januári nap hazaértem a suliból, Sonny szobájában ült egy üres papírlap felett. A kezében tollat tartott, de nem írt a papírra semmit.
- Új dal jár a fejedben?- léptem hozzá.
- Most nem. Kérvényt szeretnék írni egy ügyvédnek, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá. - felelt elgondolkodva Sonny.
- Miféle kérvényt?
Sonny sóhajtott, felállt az ágyról és az asztal fiókjából elővette az anyukája levelét. Átnyújtotta nekem és én végigolvastam. A levél soraiból a szívemig hatolt a szeretet és a féltés, amit Sonny édesanyja a fia iránt táplált. Az írás legvégén egy kérés szerepelt, Sonny anyukája szerette volna, ha a fia felveszi az apjával a kapcsolatot és meglátogatja őt a börtönben.
- El szeretnél menni az apádhoz?- döbbentem meg.
- Egy ideje terveztem már, de eddig nagyon messze, Floridában volt börtönben. Pár éve átszállították ide az állami intézménybe, de ügyvédi közbenjárás kell a látogatáshoz. - válaszolta Sonny.
- Biztos jó ötlet ez?- féltettem Sonny-t, nem akartam, hogy újra sebeket ejtsen rajta az apjával való találkozás, hiszen a régi idők szörnyűek voltak, az apja sok fájdalmat okozott neki minden értelemben.

Sonny bólogatott.
- Le kell zárni a múltat és meg kell bocsátani.
- Te képes vagy az apádnak megbocsátani? Gyűlölnöd kellene.- kérdeztem csodálkozva.
- Nem gyűlölöm őt és szeretném látni. Annyi év telt már el. - jelentette ki Sonny.
- Remélem megérdemli a jóindulatodat. - simítottam végig Sonny karján.
Január 15.-én megtartottuk Sonny tizennyolcadik születésnapját. Anya finom tortát készített és egy titkos ünnepséggel vártuk haza a próbáról. Nagyon meglepődött, zavarba is jött, a szemei könnyesek lettek. Mentegetőzött, hogy nem kellett volna fáradnunk, de mélyen belül biztos jól esett neki ez a meglepetés. Ahogy az ajándékait bontogatta valódi mosolyt láttam az arcán és annyira szép volt, az őszinte öröme úgy magával ragadott hogy csak ültem vele szemben a széken és megbabonázva néztem őt. Meg akartam fagyasztani a pillanatot, hogy örökre így maradjon minden.
Másnap hajnaltájt Sonny beosont a szobámba. Puha simogatása átfutott az arcomon, arra ébredtem. Sonny szeretettel nézett rám, de nem értettem, miért van ébren hajnalok hajnalán.
- Baj van? - kérdeztem félálomban.
- Ma nem megyek iskolába, mert találkozom az ügyvéddel, oda adom neki a kérvényt és időpontot egyeztetünk a látogatáshoz. - válaszolta suttogva Sonny.
- Akarod, hogy elkísérjelek?
- Nem, csak azt akartam, hogy tudd. - válaszolta erre Sonny.
- Rendben, majd azt mondom az iskolában, hogy beteg vagy.
- Köszönöm. - és Sonny belecsókolt a hajamba, majd éreztem, hogy felállt az ágyról és hallottam lépteit, ahogy az ajtó felé tartott. Akkor valamiért fel nyitottam a szemeimet és láttam, hogy még megállt a hajnali szürkeségben. A ruhái a megszokott fekete ruhák voltak, a haja eltakarta a sápadt arcát, de a teste most mintha törékenyebb és soványabb lett volna. A keze a kilincsen volt, de eltűnődve, gondolatokba mélyedve pillantott felém.
- Te vagy a mindenem, el sem tudom mondani mennyire nagyon-nagyon szeretlek, Emily.- mondta még és elcsuklott a hangja, de ennek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget.
Bólogattam, de a szemeim lecsukódtak. Még korán volt.
- Én is szeretlek, később találkozunk.
Aztán már csak az ajtó halk csukódását hallottam.
***
Mikor Sonny nem érkezett haza délutánra, még semmi rosszra nem gondoltam, sőt még akkor sem, mikor nem volt velünk a vacsora asztalnál. Azt hittem, az ügyvéddel való egyeztetés után próbára ment, ami elhúzódott. De az órák teltek és Sonny nem jött. Először anya kezdett el idegeskedni, úgy éjfél tájban és felhívta mobiltelefonon, de hamar rájöttünk, hogy a telefont nem vitte magával, mert a készülék Sonny íróasztalán hagyva csörgött. Anya odatelefonált a rock klubba, de aznap ott sem látták, próbáltuk megkeresni a bandatársai elérhetőségét, hátha ők tudnak valamit, ezért feltúrtuk a szobáját, de semmi infóra nem leltünk. Az aggodalom már engem is elborított, el akartam menni a próbaterem felé, hátha ott van valaki, vagy esetleg pont Sonny, de anya nem engedte, hogy éjszaka egyedül járkáljak, sőt aludni küldött, mert másnap tanítás volt.
Az aggodalomtól képtelen lettem volna lefeküdni, de nem akartam vitát, csüggedten léptem be a szobámba és ültem le az ágyamra, mikor észrevettem egy fehér borítékot az éjjeliszekrényemen, az ébresztőórám mögé téve. Biztos voltam benne, hogy napközben kerülhetett oda, mert reggel még nem volt ott. A borítékon Sonny hektikus írásával elolvastam a saját nevemet. Fájdalom hasított a gyomromba és összeszűkült a torkom, ahogy kibontottam a nekem címzett levelet.

Drága Emily!

Annyi mindent le szerettem volna írni neked, de most valahogy nem jutnak eszembe a megfelelő szavak.
Éget a szégyen, hogy nem búcsúzom e tőled személyesen, de képtelen vagyok rá. Egy gyáva szemét vagyok, amiért ezt teszem, hogy hátrahagyok mindent és nem magyarázom meg miért. Mióta az életem része vagy, arra vágytam, hogy együtt megyünk el a városból, de az én kudarcomat és menekülésemet a valóságtól, rád erőltetni önzőség lett volna. Neked be kell fejezned az iskolát, hogy megvalósíthasd az álmaidat és hogy újakba kezdj. Nekem most csak egy álmom van, hogy ne gyűlölj! De nem csodálkoznék, ha ezt éreznéd.
Mikor anya meghalt, azt gondoltam, nincs értelme semminek és én is meghaltam vele együtt lélekben. Csak idő kérdése volt, hogy utána menjek. Vágytam és terveztem a halált, de neked köszönhetően mégsem tettem meg.
Hálával tartozom...és annál ezerszer többel...Köszönök mindent, hogy nem hagytál elveszni és nem engedted, hogy a mélybe zuhanjak, hogy megértettél, meghallgattál és kiálltál értem, hogy velem voltál, elhalványítva az önpusztítást és a magányosságomat.
Nem érdemeltem meg, ez egyértelmű.
Sajnálom a csalódást, amit okoztam.
Nem a csillagok hazugok, hanem én.
De egy igazság van, amit most biztos nem hiszel, hogy mindennél jobban szeretlek!!!
A fiókban hagytam néhány feljegyzést, mind neked írtam üres óráimban, vagy éjszakánként, mikor nem tudtam aludni. Ha szeretnéd, olvass el minden héten egy oldalt. Nincs mentség a tetteimre, de talán kicsit jobban megismersz a sorok által és mire a végére érsz, jelentkezni fogok. Erre megesküszöm. És itt leszek, ha még akarsz rólam hallani.
-Sonny-

Sonny elment?! Fogta magát és itt hagyott? Ledermedve futottam át újra és újra a szavakon, mondatokon, amik összemosódtak a szemem előtt, majd kihúztam a fiókot és egy rakás fehér papírlapot láttam meg gondosan odakészítve.
Miért nem beszélte ezt meg velem? Miért nem engedte, hogy eldöntsem, akarok e vele menni, vagy sem?
Hol van most és merre tart?
Istenem, Sonny! Szeretlek és veled akarok lenni!
Sokkos és tehetetlen harag perzselte végig mindenemet, kikaptam a papírokat a fiókból és dühösen földre hajítottam mind. Majd kitört belőlem a zokogás.
Sonny, mihez kezdjek most nélküled?
Anya rontott be döbbenten, kezében egy cetlit tartva, amin néhány sor állt.
- Ezt most találtam a szobámban, Sonny írta elnézést kér és megköszön mindent. Olyan mint egy búcsúlevél. Itt valami nincs rendben, hívom a rendőrséget! - dadogta és csak akkor vette észre hogy a szememet törölgettem, miközben bánkódva szedtem össze a szétdobált papírosokat.
- Te sírsz? - hökkent meg.
- Én is kaptam levelet.- szipogtam válasz helyett és visszatettem a jegyzeteket a fiókba.
- Kiderült, hogy hol keressük Sonny-t?- kérdezte anya türelmetlenül.
- Nem. Csak azt tudom, hogy Sonny egy időre elment a városból. Talán úgy érezte, nem egészen tartozik ide, vagy felejteni akart, mert túl sok rossz esett meg vele.
- Amit tudtam megtettem, fiamként szerettem...- értetlenkedett anya.
- Persze, de nehezebben birkózott meg a terhekkel, mint azt feltéteztük. Sok keresztet cipelt, az anyukája betegégben meghalt, az apja kiskorában durván bántalmazta, az iskolában meg ott volt Justinék évek óta tartó piszkálódása és sajnos volt köze a Mr. Brown ügyhöz is...Lehet távolságra van szüksége. - soroltam sírástól akadozó hangon.
- Szent ég, szegény fiú! - csóválta a fejét anya.
- Pedig nekem tudnom kellene mi van vele, mert ő nem csak egy srác, akivel egy fedél alatt élek, Sonny a szerelmem. - bukott ki belőlem a régóta titkolt igazság és megtelt a szívem forró érzésekkel, mint mindig, ha Sonny-ra gondoltam.
- Te meg Sonny? Együtt vagytok?- anya arcán csodálkozás lobbant fel.
- Nyár óta. - tettem még hozzá ábrándos mosollyal.
Anya leült mellém az ágyra és átkarolt.
- Nahát és miért nem mesélted eddig?
- Fogalmam sincs. - vontam vállat bizonytalankodva.
Anyának mindent elmondhattam, én sem értettem, miért most fedtem csak fel ezt.
- Örülök neki, nálad jobb barátnőt nem is kívánhatnék Sonny mellé.- mondta anya.
- Nagyon-nagyon szeretem őt. És ő is szeret engem! Érzem, ebben egy kis kétségem sincs! Szeret, csak most ezt az utat látta jónak. A nehéz élete ellenére Sonny nem mindennapi, gyönyörű lelkű fiú! - bólogattam.
- És mit gondolsz, vissza fog majd jönni?- tette fel a kérdést anya.
- A levelében azt ígérte. - motyogtam leverten.
- Akkor tehát vársz rá?- kérdezte anya.
Könnyes lett a szemem és kilelt a hideg.
- Igen, várok rá...
***
Az életem napjai Sonny nélkül lassan ballagó agóniának hatottak. Teljes ürességet éreztem, elvesztettem magam mellől azt, aki a támaszt nyújtotta nekem és akivel én is törődhettem. Mikor elhaladtam Sonny árván maradt félszobája mellett, összerezzentem belül és rám tört az elkeseredettség, az egyedüllét. Éjjelenként gyakran álmodtam róla, nappal pedig sokszor gondoltam rá. Ha otthon voltam és neszt hallottam, felkaptam a fejem, a szívem megdobbant és azt reméltem Sonny jött vissza. Ám minden alkalommal csalódnom kellett.
Sonny feljegyzései ambivalens érzéseket hívtak elő belőlem. Nem tudom, mikor volt ideje és ereje megírni ezeket, de szemeim előtt álmatlan, feszült éjjelek derengtek fel és Sonny ahogy az ágyán ülve rendületlenül ír. Sok-sok oldalt. Rengeteget. Mindet egyforma fehér lapra. A hozzám szóló szép és érzelmes sorokon keresztül pedig közel véltem magamhoz őt és átéreztem a sokszor sötéten kusza gondolatait. Néha szívet melengető volt Sonny sebezhető naívsága, szeretetéhsége, máskor sírtam azon, amiket leírt, mert annyira szomorú és elhagyatott volt. Gyakran romantikus volt, amit a papíron láttam, olykor pedig ijesztő.
Persze akadtak napok, amikor dühös voltam és a jegyzetek olvasása sem nyugtatott meg. Azonnali válaszokat akartam és haragudtam Sonny-ra, úgy véltem, cserben hagyott. Ez különösen akkor volt így, mikor Justin és a barátai mondtak rám valami sértőt, vagy az érettségire való felkészülés heteiben, de aztán a rossz érzelmek elpárologtak belőlem és újra csak a szeretet maradt a bizakodással karöltve. Reméltem, hogy Sonny jól van és rendben megy az élete. Sokat aggódtam érte, bíztam abban, hogy egy nap újra láthatom, ölelhetem. A hiánya fájt, de még erősebbé tette a szerelmemet iránta.
Hát vártam rá kitartóan és minden héten egy újabb papírlapot húztam elő az éjjeliszekrényem fiókjából, hogy elolvassam.
Véget ért a tanév, letettem az érettségit. A diplomaosztómon apa, anya és Julieth voltak jelen és büszke tekintettel figyelték, ahogy átveszem a bizonyítványt. Boldog voltam, hogy a családom eljött, de hiányérzet gyötört és mit nem adtam volna, ha Sonny is feltűnik ezekben a perceben, de az a szék, amit titokban neki foglaltam az alkalomra, üres maradt.
Nyár közepe volt, tombolt a hőség mikor elolvastam az utolsó oldalt is tőle, de Sonny mégsem érkezett meg, hiába vártam. Hosszúnak tűnő hetek vánszorogtak a nyár vidámságát befedve, képtelen voltam bármire, nem tudtam önfeledten kirándulni, vagy szórakozni, pedig Julieth többször hívott, de le voltam bénulva. Átjárt a keserűség, csak sírtam és várakoztam, de a kétségek mind jobban kezdtek kínozni. Akkor éreztem először azt, hogy Sonny esetleg mégsem tér vissza hozzám. És nem tudtam, hogy kezeljem ezt, hogyan legyek úrrá a romhalmaznak ható életemen és a szívemben jelen lévő szerelmen.
Aztán egy nap, mikor a nyári munkából hazajöttem, anya sejtelmes mosollyal nyomott a kezembe egy levelet, amin nem szerepelt feladó, de Ogden város pecsétje volt rányomva. A szívem fájdalmasan nagyot dobbant, mikor realizáltam Sonny kézírását. Remegő lábakkal, könnyek között siettem a szobámba és bontottam ki a levelet, amire már időtlen idők óta vártam.

Drága Emily!

Itt Sonny.
Zavarban vagyok, ezért most azt hiszem, nem lesz túl hosszú ez a levél. Nem is tudom, mit írhatnék, pedig szeretek levelet írni. Főleg neked.
Remélem jól vagy. Biztos nagyon sok minden történt veled az elmúlt hónapokban.
Én megvagyok, pár hónapig Salt Lake City-ben laktam, de nem rég visszaköltöztem Ogdenbe. Már van munkám is, estenként pedig egy együttesben játszom heti néhány alkalommal. Én vagyok az énekes, de tanulok gitározni is. A környékbeli kisvárosokban szoktunk fellépni.
Jövő héten Ogdenben lesz koncertünk.
Küldök egy jegyet.
Látni szeretnélek és beszélni veled.
Nagyon nehéz volt nélküled és nem telt el úgy óra egy napból, hogy ne gondoltam volna rád.
Szeretlek (jobban, mint ahogy látszik).
- Sonny-

A borítékban ott volt a belépőjegy is, aminek érdekes mintáin, színein sírdogálva elméláztam. Boldog és sokkos voltam egyszerre ettől a fura és szűkszavú levéltől. A hosszú oldalakon át írt jegyzetek után szokatlan volt és nem tudtam megállapítani magamban, hogy erre vágytam e, de nagyon megnyugtatott, hogy Sonny-val nagyjából minden rendben, ez volt a legfontosabb. És természetesen én is találkozni akartam vele, semmivel sem lehetett volna visszafogni.
***
Jó párszor eljátszottam magamban, milyen lesz annyi idő után ismét megpillantani Sonny-t. Izgatottsággal, félelemmel és érzelmek heves hullámzásával teltek a napok, hol lassabban, hol gyorsabban.
Aztán szombat lett és én ott álltam egy kis ogdeni rock klub előtt neonlámpák és parkoló autók között. Gyomromban ideges fájdalommal pillantottam a bejáraton át szállingózó emberekre. Bentről már hallottam a dob és a gitárok játékát, így erőt vettem magamon, legyűrtem az félelmemet és én is beléptem. Sötétségbe villanó színes fények fogadtak, megmutattam a jegyemet és az embereket kerülgetve a színpad felé közeledtem, a szívem egyre gyorsabb és nyugtalanabb dobbanásaival a zene ütemének lüktetésére.
Majd megláttam a félhomályban úszó színpadon Sonny-t és földbe gyökerezett a lábam. Annyi hónap után hihetetlen volt, hogy most itt van pár méterre tőlem! A látvány és a helyzet emlékek sokaságát hozta felszínre és visszavitt az első koncertélményemhez, amikor teljesen megszédített, más dimenzióba repített Sonny színpadi fellépése. Most is leírhatatlan volt. A dalok mondanivalója, mintha megszólított, rólam szólt volna.
És egyszer csak valóban rólam szólt.
Az egész színpad elsötétült, csak egy halványsárga lámpa adott fényt és Sonny halkan megszólalt, míg a háttérben a gitár hangja egy lassú dalt kezdetét sejtette.
- A következő dal címe Emily és a legnagyszerűbb lányról szól a földön. Remélem egyszer bebizonyíthatom, mennyire sokat jelent nekem .
Öngyújtók villantak körülöttem, a megdöbbenés belém fagyott. Nagyon szürreális volt, ahogy hallottam a nevemet, a dal pedig gyönyörű volt, nem hittem volna, hogy valaha ilyen történik velem. Éreztem Sonny hangjában a gyengédséget, ami letaglózott és beszivárgott a szívembe. Legszívesebben azonnal oda szaladtam volna hozzá, de meg kellett várnom a koncert végét.
Már a következő banda játszott, mikor láttam, hogy Sonny együttesének tagjai szétszélednek a klubban, a bárpulthoz, vagy a színpadhoz. Sonny is ott volt velük egy darabig, majd kisétált a klub elé és én egy bátorságot adó ital után azt éreztem, hogy utána kell mennem.
Fülledt, sötét éjszaka volt, ahogy kiléptem a zajos helyiségből. Úgy vert a szívem, hogy azt hittem kívülről is hallható, az idegességtől forró volt az arcom.
Megálltam Sonny-tól néhány lépésre és ahogy titokban néztem őt, a pillanataink cikáztak a fejemben, rosszak és jók egyaránt, Sonny csókja, mosolya, a bánata, amit el akartam űzni, az iskolai kegyetlenkedések, a bosszú Mr. Brown házánál, a fájó titkok, az egyre szorosabbá váló kötelékünk, majd a hónapokon át tartó hiánya.
- Sonny! - a meleg ellenére is fáztam, ahogy a nevén szólítottam.
Összerezzenve fordult meg és nézett szembe velem. Mély döbbenet ült az arcán.
- Emily...Istenem, milyen gyönyörű vagy! Százszor elterveztem, mit mondok majd neked, ha itt leszel, és mit teszek, hogy a szívem ne ugorjon ki a torkomon és hogy ne eredjenek el könnyeim a viszontlátás örömére. Most mégis...- a hangja reszketett.
- Tudom, nem könnyű most beszélned...Régen találkoztunk, én is hónapok óta vártam erre.- kezdtem bele, de nekem is nehezen váltak szavakká az össze-vissza gondolataim.
- Én is vártam...hogy legyen bennem végre bátorság visszatérni. A lelkem mélyén féltem, hogy nem jössz el. - Sonny élénk csillogású szemeiben a kétkedés villogott.
Akkor néztem meg jobban, mert a színpadon homályosan láttam csak. A haja kicsit hosszabb lett, de különben minden változatlan maradt és ő ugyanaz a Sonny volt, aki azon a januári napon összetörve a gyásztól, sápadtan és hótól vizesen jött a házunkba és beköltözött apa egykori dolgozószobájába és ezzel együtt a szívem zugaiba is. Még mindig pont olyan megfogalmazhatatlan hatást gyakorolt rám, mint az első pillanatban.
- Ilyen eszembe sem jutott, de tényleg nem egyszerű itt lennem...- ismertem el.
- Nekem sem. Ha megkérdeznéd, miért mentem el, nem tudnék rá válaszolni, túl zavarodott voltam, de már akkor tisztán éreztem, hogy hatalmas hibát vétek, mikor elhagytam a házatokat. - vallotta be Sonny.
- Most már mindegy, az idő kerekét nem forgathatjuk vissza, csak előre tekinthetünk. És remélhetjük, a jövő tartogat jót számunkra is. Az apádhoz bementél végül a börtönbe?- kérdeztem, mire Sonny meglepve rázta a fejét.
- Nem voltam rá egyedül képes, nem haragszom apára, de még nem vagyok kész a találkozásra. - és komorrá vált az arca, gyorsan témát is váltottam.
- Az igazat megvallva, nagyon furcsán érzem magam, hogy írtál rólam egy dalt...
- Minden koncerten elénekeltem eddig, de nem sok esélyt láttam arra, hogy egyszer majd meg is hallod. - vélekedett Sonny bánatos mosollyal.
- Hát eljöttem és ez azt jelenti, még mindig érdekelsz. - vágtam a szavába, mire egy félénk, hitetlenkedve lesütött tekintet volt a reakció.
- De ha most azt mondom, szeretlek, elhinnéd? Nem hiszem, pedig minden percemben szerettelek és ez a szerelem lángolt, elégetett. Soha nem kellett volna elmennem tőled! A saját hibámból nem mutathattam meg neked mit érzek, és rettegtem, hogy erre már nem is lesz lehetőségem, mert látni sem akarsz. Nélküled széthullottam és szenvedtem. Mert te vagy az egész világom és hiába voltam Salt Lake City-ben, vagy Ogdenben, csak nőtt a magányom. Rájöttem, hogy a kérdésekre, amik előttem voltak, csakis nálad találhatok megoldást. Te vagy a válasz. Te, aki az összes rossz pillanaton átsegítettél. És a szívedet adtad az enyémért cserébe. Nincs hozzád fogható Emily. És nincsenek szavak, vagy dalszövegek, amivel kifejezhetném, milyen érzéseim vannak irántad. De ha életem végéig vezekelek, sem érdemlem, hogy megbocsáss!
- A legtöbb rossz döntést ki lehet javítani. - vélekedtem.
- Tényleg így gondolod? - kérdezte reménykedve Sonny. de továbbra is a betont bámulta.
- Nem lennék itt, ha más lenne a véleményem. Mióta elmentél a hetek hosszúak voltak és nem igazán derűsek, többször sírtam és sokszor dühöt éreztem, amiért így alakult, de sosem haragudtam igazán. Minden egyes feljegyzésed elolvastam, azok a jegyzetek a részemmé váltak és szinte testközelből éreztem a fájdalmat, amin átmentél. De éreztem valami mást is, ami megrendíthetetlen volt. A szerelmedet, ami, ha csak a betűkön keresztül is, de a papírról elért a lelkemig. És a saját bőrömön tapasztaltam meg egy leckét, hogy arra, ami valóban fontos, megéri várni. Szóval nem akarok már hátranézni, örülök, hogy visszakaptalak és nagyon boldog lennék, ha megölelhetnélek, ha te is megölelnél és ha most már maradnál...
Akkor már a karjaimba zártam Sonny-t, aki megilletődve ölelt szintén erősen magához. Éreztem a rezzenéseit, a sebesen dobbanó szívét és gyors levegővételeit. Jó volt újra ilyen közelségben lenni hozzá.
- Szeretlek Emily. Örökre maradok! - suttogta és ajkai a hajamat, majd óvatosan a számat súrolták.
Ezer százalékig biztos voltam benne, hogy Sonny többet nem megy el tőlem. És továbbra is így fog szeretni. Vagy ennél is jobban.
Elhittem, hogy így lesz, mert ez egy szerelmes ígéret volt. Tőle.
És ennek a szerelemnek a tanúi most már minden áldott éjszaka az én általam egykor hazugnak vélt, de valójában nagyon is igaz csillagok lesznek.