Note to self (Sonny Moore/OFC)

2001.09.11. Halványan emlékszem,  hazajöttem a suliból és anyám meg húgom fogadtak döbbenten, hogy tele van a híradás azzal, miszerint felrobbantak az ikertornyok, az biztos, hogy ez kisgyerekként is szürreális volt.
És nem tudom...semmire sincs kedvem, csak úgy vagyok, azt érzem, hogy a lelkem besokallt és elrohan egy szép és nyugis tájra, de a testem a gondolataimmal együtt meg mind itt maradt a mindennapok nyüzsgésében. Nem vettem fel H.-nak a telefont és a szomszéd dörömbölését is figyelmen kívül hagytam. Szar társaság vagyok és nincs is energiám dumálgatni.
A buszon sajna belefutottam R.-be és T.-be, nagyon gáz volt. T. épp mobilozott és mivel R. mellett álltam és mert facebookon mostanság minden bejegyzésemre ölelős emojit rak, megszólítottam és a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

Én:-Szia jól vagy?

R.:- Ja.

Én:- Újra a városban laksz?

R.:- Miért? Baj?

Ehhez most mit lehet szólni? Azt hogy de nagy tuskó vagy (persze ezt csak gondoltam magamban). Közben T. lerakta a mobilját, én meg a busz belsejébe mentem, mert olyan sötét, lenéző hangulat áradt R.-ből, pedig csak kedves akartam lenni. Hallottam hogy valamit rólam mond T.-nek, aztán vihognak, majd arról is magyarázott neki, hogy októberben megint Pesten fog melózni és ha bejön, jövőre a fiúkájával oda is költöznek végleg (na szegény fővárosunk). Mikor hazaértem, kitöröltem R. számát a telefonomról és lehet fb-ről is törlöm. Ha ilyen arrogáns gyökér akkor menjen a búsba és rakosgasson a francnak öleléses emojikat.
Múlt héten voltam a dilidokimnál is, azt mondta, a nyár jót tett nekem és kipihentnek látszom. Szerintem meg csak híztam, csak ezt már nem fejtettem ki neki, pedig idegesít, mert egy bálnának érzem magam (a mérleg nem mutatja, de akkor mi ez a háj rajtam? Eddig nem volt ott.), de nem akartam, hogy még testképzavart is diagnosztizáljon nálam.
Rocker R. írt messengeren, de csak annyit kérdezett hogy mizu, aztán kámforrá vált.
Éjjel meg érdekes, de durva álmaim vannak (pl. hogy a nagyszüleim meglátogatnak karácsonykor-bár még jönnének!-de vihar van és mikor kinézek az ablakon, a viharban még egy medve is kószál a havas tájon, vagy hogy sietnem kell valahova, de a szomszéd folyton csenget és hoz befőttet, sütit meg ilyesmit és nem érti, hogy késésben vagyok és mikor elmondom neki, hogy nem érek rá, átkokat szór rám), de van hogy aludni sem tudok és órákig forgolódok.
A nőgyógy. izém elmúlt, de ettől még szorongok, csak fogalmam sincs mitől. Néha rám tör valami elkeseredés, amit nem tudok mivel magyarázni. Egyszerűen levert vagyok. Hát helló őszi depi!
Ráadásul a héten még agytágítás is lesz. Hurrá :S
És mivel ilyen extra emo vagyok (megint), hát itt a sztori új fejezete, irtó gáz amúgy és nem is én lennék, ha nem dobnék bele egy(szerintem)indokolatlan blowjob-ot :P meg amúgy is béna, de hát tizenévesen ez voltam én.
Jönnek is elő az Aputestes rossz emlékek, ahogy újra olvasom a történetet, a folytonos kamuzások, hogy Aputest minden barátnőmre rá akart mászni, meg egy másik csajnak írt 4 oldalas szerelmes levelet, miközben rólam híresztelte, hogy ő elhagyna, de nem teheti, mert én öngyilkossággal fenyegetőzöm (pffff), szóval nagyon toxikus volt az éra miatta, de máskülönben kicsit az akkori énem hiányzik, vagy passz, akkor még tudtam nevetni igazából, mostanság ez csak ritkán fordul elő.
Ja, anyám egyik ismije aki Aputest családját ismeri, azt mondta, hogy Aputest ősei most válnak, mert apuka becsajozott. De hát már majdnem ilyen 70 évesek cöhhh *-* azt hittem, abban a családban csak Aputest ilyen hűtlen szemét, de tévedtem.
Na mindegy, szal második rész...

Note to self

Ch.02: My heart your hands, can you feel it burn?

Justin csak állt az iskola folyosóján engem vizslatva és lenézően elhúzta a száját.
- Fájt a fejed, ezért korán elaludtál, mi? Aha, ezt én nem veszem be.- közölte sértődötten.
Az arcom pirosan lángolt és képtelen voltam hihetően hazudni, pedig most nagy szükségem lett volna erre a képességre.
Azért megpróbáltam játszani a szerepet, bár a másnaposság miatti tényleges fejfájás, rossz közérzet, nem tette egyszerűbbé a dolgomat. És eszembe juttatta, miért is ne igyak alkoholt.
- Pedig ez az igazság. Mást nem mondhatok. - néztem egyenesen Justin szemébe, hogy azt érezze, nincs rejtegetni valóm, közben meg hazugnak éreztem magam.
- Aaron és Chris szerint, nem volt itt semmi migrén, hanem az emo patkánnyal szórakozgatsz. - osztotta meg velem a meglátásait Justin.
- És te nekik hiszel? - kérdeztem vissza.
- Túl sok érdekes dolog van mostanában veled, mintha nem is ezen a földön járnál, plusz elmulasztott hívások, nulla humorérzék, bitang nagy empátia eziránt a pancser iránt...Nem ilyen voltál régebben. - sorolta Justin tételesen.
- Engem is ért már sérelem az iskola falain belül éppen ezért szerintem sosem mókás az a brutalitás, ahogyan vele, vagy másokkal bántatok. Mint ahogyan, azon sem nevettem, mikor titeket leckéztettek meg a sportolók.
Nem Justin, Aaron és Chris voltak a legmenőbbek, ők egyszerre voltak bántalmazók és valamilyen szinten bántalmazottak. A Sky View ilyen volt, bekebelezett mindenkit.
Justin dühösen legyintett.
- Nem kell terelni! Itt nem rólam van szó, szerintem te kavarsz valamit a kis korcs barátoddal...
- Paranoiás vagy. - csóváltam a fejemet és szerettem volna már túllépni ezen, de Justin nem az a fajta srác volt, akit könnyen le lehetett szerelni.
- Igen? Majd kiderül. Mert ki fog derülni. - mondta kételkedő pillantásokat felém szórva. Igyekeztem érzelemmentes képet vágni, de Justin gyanúját kétség kívül felkeltettem.
***
Egész nap nem láttam Sonny-t, igaz nem is kerestem, megvolt a magam baja a nyakamba lihegő gyanakvó Justinnal, meg az előző napi italozás okozta macskajajjal. Délutánra a kaotikus érzéseim a másnapossággal együtt nagyjából elpárologtak, így viszonylagos lelki nyugalommal nyitottam be a házunk ajtaján. Eléggé meglepett, hogy Sonny-t otthon találtam. Lehet, hogy lógott ma a suliból? Elég vértelen és csapzott volt, szóval talán ő is többet ivott tegnap, mint kellett volna. Bár emlékeztem volna több részletre, de csak homályosan keringő darabkák maradtak meg.
Sonny ült az ágyán és a körülötte heverő papírok tanulsága szerint, valamit írt.
- Szia. - a nyitott szobaajtóból egyenesen megláttam és csak egy idétlen köszönésre telt tőlem. Odaballagtam és megálltam az ajtónál.
- Szia. - köszönt ő is és fél percig kérdőn bámultuk egymást. Szemeim a karjára szegeződtek, oda ahova tegnap olyan szenvtelennek látszóan nyomta az égő cigarettát. Most pulóver fedte el a helyet, de biztosra vettem, hogy csúnya sebet hagyott maga után az érthetetlen cselekedet.
- A kezed fáj még?- érdeklődtem, de megrázta a fejét.
- Nem.
- Durva volt, amit a rock klubban műveltél, még soha nem láttam ilyet. Senkinek sem szabadna ezt csinálnia magával...- jegyeztem meg, mire Sonny zavartan félre nézett.
- Haragszol?- kérdezte szinte suttogva.
- Nem, csak megijedtem. - feleltem, mire némi megkönnyebbülést láttam rajta.
- Nem akartalak megijeszteni. Nem fáj annyira, mint ahogy gondolod és már régóta csinálom, cigarettával, vagy pengével, ha rossz napom volt, bántottak az iskolában, vagy mert egyedül éreztem magam, szomorú voltam. Nem nehéz okot találni. Most pedig minden sokkal gyötrelmesebb körülöttem, amióta anya meghalt.
Úgy szerettem volna mondani valamit, amitől igazán jobban lesz, de semmi sem jutott az eszembe és ettől bénán éreztem magam.
- Gondolom, mennyire hiányzik az édesanyád. - motyogtam együtt érzően.
Sonny bólintott. Láttam, hogy megcsillant a szemében a könny és csak nézte a gyűrött papírokat maga előtt.
- Nagyon rossz a mosolya és a törődése nélkül. Mikor beteg lett azt ígérte, amint jobban lesz, elmegyünk valahova, egy szép helyre, mert sosem volt pénzünk utazni és még sehol sem voltunk, csak Ogdenben és itt, Smithfield-ben. Anyának annyi terve volt. De később, a rosszabb napjain csak azt mondogatta, egyedül kell boldogulnom, mert ő nem lesz már mellettem. Azt hiszem, nem örülne, ha látná, mennyire nem megy ez nekem...
- És a többi rokonod? A nagyszüleid, az apukád? - csúszott ki a számon, de Sonny sápadt arcán átvonuló feldúlt érzelmek láttán, szívem szerint visszavontam volna a meggondolatlan érdeklődésemet.
- A nagyszüleim nem élnek már, apám pedig börtönben van és még hosszú évekig nem szabadul...
Börtönben? Vajon mit követett el? Hideglelést kaptam. Döbbenetes, hogy Sonny valóban teljesen egyedül kell, hogy keményen megvívja a csatáit az élettel szemben. Egy másodpercig eltöprengtem, hogy mi adhat neki erőt ezekhez a háborúkhoz.
- Nem akartam faggatózni! - elefántnak éreztem magam a porcelánboltban, de Sonny elnéző volt, viszont témát váltott és ez nem is volt ekkora gond.
- Volna kedved eljönni a koncertünkre?- kérdezte váratlanul.
Meglepett, hogy elhív, de volt kedvem a dologhoz.
- Mikor?- kérdeztem vissza, legyűrve a csodálkozást.
- Hétvégén itt játszunk, az egyik közeli klubban. Előzenekar leszünk, 4-5 dalt adunk elő. - Sonny reménykedve pillantott rám.
- Oké, köszi a meghívást. Ott leszek. - ígértem.
***
Kíváncsi voltam, hogyan zenélhet az együttes, amiben Sonny az énekes. Nehezen tudtam elképzelni, hogy leveszi magáról a félénkséget, mint valami ruhadarabot, mert én nem ismertem ezt az oldalát, csak a bánatos, gyászoló és hallgatag énjét. De várakozóan tekintettem a szombat este elé. Hogy ne legyek teljesen tudatlan, pár dalszövegüket átolvastam és úgy láttam, Sonny örül az érdeklődésemnek. A szövegek amúgy érdekesek voltak és olyan melankólikusak, szívfacsaróak, mint Sonny maga. Így már nem volt nehéz rájönnöm, hogy nem lehet éles a kontraszt, a dalokban ugyanaz a Sonny van, aki velünk él már egy ideje.
Sikerült rábeszélnem a testvéremet, hogy jöjjön velem, sőt Julieth elhozta a pasiját Joe-t is, aki ugyan a fő zenekar miatt jött, de örültem, hogy nem egyedül kellett mennem. Justinnak azt mondtam, hogy családi esemény lesz és nem éreztem magam jól, hogy ezt teszem, de ő nem tartott volna velem, sőt egyenesen kiakadt volna, ha megtudja hogy mi a tervem. Nem állt szándékomban Justinnal veszekedni és azt sem akartam, hogy emiatt is piszkálja Sonny-t, így is kb. naponta kiélte rajta az agresszivitását vagy verbális, vagy fizikai formában és hiába kértem, hogy hagyja a abba, Aaronnal és Chrissel együtt a képembe nevetett, meg érzelgős ribancnak hívott.
Mire odaértünk a klubba, félhomály vonta be a helyet, a koncert már elkezdődött, de még találtunk helyet a színpadhoz közel. Nem volt amúgy sem tömeg, a hely mérete nem tette lehetővé, viszont ez a családias hangulat bejött nekem. Vettünk pár italt, aztán belevetettük magunkat a dalokba. Az együttes elég kemény zenét játszott, Julieth pasija azt mondta, ez hardcore, nem értettem hozzá, de nem is foglalkoztatott különösebben a zenei stílus. Csak egyszerűen tetszett nekem és ami még meglepetést okozott, az természetesen Sonny volt. Úgy nézett ki, mint mindig, de mégis...rá sem ismertem.
A színpadon úgy véltem, igazán él. Ráadásul jó hangja is volt. Nem tudtam megfogalmazni, mit éreztem, ahogy láttam, mennyire átadja magát a zenének. Akkor, ott boldognak tűnt. És ez eléggé szokatlan volt.
Átjárt egy sor ismeretlen érzés, zúgott a fejem, a szívem a torkomban lüktetett, elgyengültem és teljesen kikapcsoltam, eltűntem a föld színéről lélekben és csak testem maradt ott. Arra eszméltem, hogy Julieth vihogva bökdösött, és én már kitudja mióta álltam ott kezemben a poharammal, mereven Sonny felé bámulva.
- Ki hitte volna ezt emo srácról, ugye? - kérdezte húgom, mire bamba fejjel helyeseltem és remélem hogy nem voltam nagyon egyértelmű és Julieth nem észlelte, mennyire elmerültem a látványban. A francba is, csak Sonny-t néztem, mint egy idióta!
- Nagyon tehetségesek.- suttogtam magam elé és próbáltam visszaszerezni elkallódott lélekjelenlétemet, a füstös, sötét színekben úszó klubhelyiségében.
A banda még játszott néhány dalt, aztán átadta helyét fő zenekarnak és kezdetét vette a komolyabb tombolás, addigra már jóval többen is lettek, ezért leültünk a hátul lévő asztalokhoz, de aztán Joe közelebb akart menni a színpadhoz és Julieth vele tartott. Egy ideig ültem az asztalnál, szemezve a már kiürült italos poharammal, majd kisétáltam a klub elé, mert kezdett fájni a fejem, a szememet marta a füst, kicsit émelyegtem az italoktól és le akartam csendesíteni a gondolataimat, mert hangosan zúgtak. A környék teljesen kietlen volt, a kinti lámpák alig világítottak. Tompán hallottam a bentről kiszűrődő zenét, de ezt leszámítva semmi nesz nem volt. Valahogy rendet kellett raknom magamban, de a kinti éjszakai magány sem segített. Mi ez a szédülés? Megbolondított néhány pohár alkohol? Vagy azok a dalok hatottak így rám, amik nemrég csendültek fel? Vagy Sonny?
Egész héten a dalszövegeiket bújtam, mint egy kötelező olvasmányt és feszült kíváncsisággal vártam a koncertet. Ami felülmúlt mindent.
Sonny... A hangjában a harag és a fájdalom egyszerre volt jelen, ez pedig összefacsarta a szívemet és még inkább káoszt teremtett belül. Elképesztő volt. Vagy ez sem a megfelelő kifejezés?
Amikor elindultam hogy visszamenjek a klubba, az ajtónál Sonny-ba botlottam. A sors remekül olvasott a gondolataimban és odavezérelte őt. Örömöt éreztem fellobbanni a lelkemben. De hirtelen nem is tudtam mit mondani, csak néztem rá, mint ha akkor láttam volna először. Szemeim hosszan elidőztek a fekete haján, a ruháin amik szintén feketék voltak, a szemei ragyogó fényén, a szájában lévő ezüstös karikákon. Nem állt szándékomban ennyire nyíltan bámulni, de valami fogva tartotta a tekintetemet. Nem tudom mi volt az, nem akartam, hogy irányítson, mégis ez történt. Sonny is észlelte, hogy mennyire nézem és ő is rám nézett, de jóval félénkebben, mint ahogy én tettem, viszont így is jó volt. Még mindig szédültem, sőt kicsit fokozódott is.
- Wow, nem mondtad soha, hogy ennyire jól megy a zenélés neked. - közöltem végül lelkesen, mire láthatóan zavarba esett.
- Én csak nagyon szeretem csinálni. Ez a menedékem a rossz pillanatok elől.
- És klasszak a többiek is. Azt hittem, néhány iskolatársaddal zenéltek egy bandában...
- Ők nem az iskolába járnak, idősebbek nálam. Nem nagyon találom a hangot a velem egykorúakkal. - vallotta be Sonny.
- Ez nem igaz, itt vagyok én.- szúrtam közbe, mire bocsánatkérően helyeselt..
- Jó, hogy eljöttél...
- Nem tesz semmit, klassz élmény volt. Még a húgom és a barátja is jól szórakozott. - mondtam, aztán csak hallgattam, mert úgy véltem, most nem kellenek a szavak.
Sonny az égre pillantott, és én is. Néhány csillagot kivéve, sötétkék és végtelen volt Békés. Szétáradt bennem valami meleg és megnyugtató, mert Sonny közel állt hozzám. Nem értettem, hogy érezhetek ilyet és ez még jobban felzaklatott.
- Te is szoktad nézni az éjszakai eget? - érdeklődtem kíváncsian.
- Igen. Amikor anya bekerült a kórházba és éjjelenként ott ültem az ágya mellett, az ablakból pont ráláttam az égboltra. Ha a csillagok irányába néztem, erőt éreztem onnan sugározni és gyakran néztem ki az ablakon, hogy anya ne lássa, mikor folynak a könnyeim. Sosem akartam előtte sírni, mert akkor nagyon elszomorodott és azt szerettem volna, hogy semmi miatt ne idegeskedjen. És ez megmaradt továbbra is, ha látom a csillagokat, az erő még mindig ott van. Megfoghatatlanul. Csak anya nincs már velem...
Hirtelen újra csend lett, Sonny már nem az ég irányába figyelt, mintha a szemét törölgette volna, de nem mertem odanézni. Szívszaggató volt hallani a szavait, újra beleképzeltem magam helyzetébe, a nehéz magányba, emésztő gondolatokba, az iskolai durvaságokba, az önbántalmazás útvesztőjébe, a súlyos múltba...
Úgy szerettem volna segíteni neki, de nyilvánvalóan nem tudtam, csak a jelenlétemet adhattam, ha szüksége volt rá.

Éreztem az ujjait finoman az enyémhez simulni, mintha áramütés ért volna. Összeszorult a torkom, gyors lett a szívverésem és döbbenten sóhajtottam fel, de nem húztam arrébb a kezemet.
- Köszönöm, hogy itt vagy, Emily.
És összefonódott a tekintetünk is az éjjeli égbolt alatt. Én pedig magamnak is meglepetést okozva egy kis csókot nyomtam Sonny arcára, veszélyesen közel a szájához. Sonny meghökkenve sóhajtott, a szemei még könnyesek voltak, és én is úgy éreztem sírni fogok. Olyan nagyon zavarossá vált minden! Ezer fajta érzelem kelt életre bennem és nem tudtam, mit tegyek.
***
Nagyjából sejtettem, hol rontottam el és mennyire. A helyzetem nem volt rózsás ez tény, . de mégis szürreálisan hatott rám, ahogy elém tárult a látvány a nyári napsütés fényeiben úszó iskolai folyosón. Justin a szekrényéhez dőlve gondtalanul vihogott azzal az extra rövid szoknyás szurkolólánnyal, aki azt mondta, Justin sokkal jobbat is megkaphatna nálam.
- Adrienne...- szólt a hátam mögül Chris.
Akkor vettem észre, hogy ő, Aaron, valamint elmaradhatatlan sleppjük Laura és Aimee is ott vannak.
- Tessék? - kérdeztem vissza elcsukló hangon.
- Akit annyira fixírozol, őt úgy hívják, hogy Adrienne. - ismételte meg Chris bölcs képpel.
- Nem érdekel a neve. - vontam vállat, színlelve az érdektelenséget.
- De sokkal jobb nálad. - vágott még közbe Aaron.
Justin barátai sosem szerettek engem és igazából én sem rajongtam értük. Világos volt, hogy ez az Adrienne nevű lány ezerszer jobban illett bele az általuk Justin számára elképzelt barátnő képébe.
- Az meglehet, nem nehéz nálam jobbnak lenni.- ismertem el, mert képben voltam a saját külső és belső tulajdonságaimat illetően.
- Ráadásul ő ott van Justinnak. - értett egyet Aimee.
Meglepve húztam fel a szemöldököm, miközben fura kis szilánkok fúródtak a szívembe fájóan.
- Ott van? Ezek szerint ez már publikus?
- Még nem, de nyugi, Justin le fog cserélni téged rá.- jósolta Aaron.
- És jól is teszi, Justin olyan barátnőt érdemel, aki nem született vesztesekkel múlatja az időt.- toldotta meg Laura.
Figyeltem, ahogy nem messze tőlem Adrienne kislányosan felkacag és hátradobja szőkés hajkoronáját, Justin meg elsimítja az arcába tapadt tincseket. És tündököltek a tökéletes pillanatban.
- Nincs rád szüksége Emily, nyugodtan felszívódhatsz. - tanácsolta Chris, aztán megvetően nevettek rajtam, ahogy megfordultam és elsiettem onnan.
Tény, hogy mostanság amolyan szellembarátnő voltam, és nem mindig értem rá, ha Justinnal kellett találkozni, az is igaz, hogy titokban voltam még párszor Sonny együttesének koncertjén. De volt olyan is, hogy tényleg a suli miatt éreztem magam fáradtnak és inkább otthon töltöttem a hétvégét, ahelyett hogy erőt vettem volna magamon és javítottam volna a kapcsolatomon Justinnal.
Üresen állt a ház, ahogy hazaérkeztem, pedig most kellemetlen volt az egyedüllét. Egy darabig a szobámban hevertem az ágyon, a fejemben kergették egymást a gondolatok. Hanyagoltam Justint, ezáltal hibáztam, ezt nem is tagadtam, de így is kicsit szíven ütött, amit láttam hogy Justin talán már talán a szakításra készül.
Kimentem a nappaliba és feltárcsáztam apa számát, de senki sem vette fel. Talán az új barátnőjével tölti az idejét. Jó lett volna vele beszélgetni, tőle tanácsot várni, mert amióta szétmentek anyával, alig akadtak hosszabb párbeszédeink.
A mobiltelefonomon felhívtam Justint is. Sokára vette fel és is nem volt túl kedves.
- Na mi az Emily, mit akarsz?- szólt a készülékbe köszönés helyett.
- Csak felhívtalak...- kezdtem volna bele megilletődve, de Justin belém fojtotta a szót.
- Hirtelen érdekel, mi van velem?
- Eddig is érdekelt...
- Hát ennek nem sok jelét adtad. - dühöngött Justin.
- Majd jobban próbálkozom. - tettem egy ígéretet, de Justint nem nagyon hatottam meg.
- Persze, tudod, ki hiszi el! Szinte sosem érsz rá, mert elfoglalt vagy, rengeteg a lecke, nagy a fáradtság, megy a sok rohadt kifogás, a szexről ne is beszéljünk. Már unom az egész helyzetet..És tudod, mit unok még? Azt, hogy kedves vagy a kibaszott emo köcsöghöz! Láttam, hogy beszélgettek és azt is, ahogy egyik ebédszünetben leül melléd az ebédlőben és te simán hagyod...
Justin szavai csöpögtek a gyűlölettől, amit még most is nehéz volt megtapasztalni és nem is értettem. Sonny sosem ártott neki, ő mégis folyton bántotta. Igen, váltottunk pár szót az iskolában a kémia leckéről és mellém ült egyszer ebédnél, de akkor egyáltalán nem beszéltünk, csak csendben megettük az ebédünket. Miért olyan nagy gond ez?!
- El kellett volna zavarnom?- kérdeztem vissza megütközve.
- Még jó! Gondolj bele, a haverjaim mit hisznek ezek után. Az én csajom ne lógjon egy ilyennel! Szégyen vagy! Lefogadom, hogy Adrienne nem csinálná ezt, neki helyén van az esze...- válaszolta fölényesen Justin.
- Akkor talán vele kellene járnod. - bukott ki belőlem, mire egy helyeslő sóhajt hallottam a vonal másik felén.
- Kezdem ezt hinni én is.
A szívem nagyot dobbant.
- Ez most szakítás?
- Gőzöm sincs, lehet, hogy nincs ennek már értelme. Szüneteltetnünk kellene a dolgokat...
- Szünet? - kérdeztem vissza, mint aki nem jól hallotta az iméntieket.
A szünet csak időhúzás és legtöbbször nincs jó vége. Miért nem közli, hogy ennyi volt?
- Át kell gondolnom. Most megyek, Chris és Aaron vár a kosár pályán, majd beszélünk...- és Justin lerakta a telefont.
***
Miután a vonal megszakadt és csak álltam ott kezemben a telefonnal. Szomorú veszteséget éreztem, de nem tört össze a bejelentés, nem volt bennem féltékenység, a másik ezerszer szebb lány miatt, igazság szerint azt sem tudtam megítélni, szeretem e még Justint.
A bárszekrényből elővettem egy üveg italt, majd kimentem a hátsó teraszra és leültem a betonra. Az alkohol marta a torkomat, égette a gyomromat, de nem tudtam sírni, pedig alaposan végig vettem a Justinnal töltött időt. Régen jó volt vele, a kapcsolatunk elején kedves volt, de akkor is létezett az az oldala, amit nem tudtam értelmezni és nem akartam elfogadni. Hogy bántott embereket maga körül és élvezte is.
A percek órákká válva komótosan vonultak, egyedül voltam, ami különösen nyomasztott. Mit nem adtam volna, ha anya, vagy Julieth beállít, vagy apa visszahív, de semmi
nem történt.
Egyszer csak a bejárati ajtó nyikorgó hangja ütötte meg a fülem, aztán megpillantottam Sonny alakját kirajzolódni az ablaknál, ő is meglátott, de mintha hezitált volna, hogy odajöjjön hozzám. Intettem neki, mire kilépett, mellém sétált és leült. Piros lett az arcom, de ezt a sötétben nem láthatta szerencsére. Elmosolyodtam, mert örültem, hogy végre nem vagyok egymagam. Megnyugodtam, hogy ő ott van velem.
- Szia, nem zavarok?- érdeklődött.
- Szia, persze, hogy nem. Egész délután és este egyedül voltam itthon, jó már a társaság.
- Az enyém?- Sonny fekete hajába rejtett arcán őszinte meglepettség tükröződött.
- Igen. Esetleg kérsz inni? - nyújtottam felé az italos üveget, amit bátortalanul elvett, ivott egy kortyot, aztán visszaadta nekem.
Békés, meleg nyár elejei este volt és csak hallgattunk, iszogattunk a mélabúsan keringő csendben. Sonny-tól ezt megszoktam, de most nekem sem voltak szavaim, kicsit kóválygott a fejem az italtól, meg a bennem lévő lehangoltságtól.
A szemeimmel az eget tanulmányoztam. A csillagok mint minden este, most is ugyanúgy befedték az eget, sárga lámpásokként szétszóródva a végtelenségben. Most is szépek voltak. Eszembe jutott, amikor a koncert után a csillagokról beszélgettünk.
- Csak szólok, hogy a csillagok hazugok. Átvernek engem is és téged is. Nem kellene elhinnünk a csillogásuk erejét. - jelentettem ki.
Sonny kérdőn nézett rám. Én meg még jobban elpirultam szemeinek fényétől.
- Miért gondolod ezt?- kérdezte.
- Mert nem érzek irányukból semmi erőt, pedig jó lenne a megerősítés, de a csillagok csak ragyognak sápadtan innen rohadt messziről és kész. Ostoba fénypontok. - dühöngtem.
Természetesen nem a csillagokat vádoltam, csak egyedül éreztem magam, kiábrándult voltam, úgy gondoltam, a magánéletem kihullott a kezeim közül, részben az én hibámból, részben, mert nem feleltem meg Justin elvárásainak.
- Te erős vagy enélkül is...- mondta ekkor Sonny.
- Istenem, dehogy vagyok erős! Az éppen te vagy. Annyi mindennel megküzdöttél és küzdesz most is. Édesanyád elvesztése, a nehéz múlt, Mr. Brown tettei, egy új környezet, amiben élned kell, mellé még itt van a volt barátom és bandájának szemétkedése...- soroltam.
- Volt barátod?- kérdezett vissza Sonny.
Vállat vontam.
- Igen, azt hiszem Justin becserélt egy Adrienne nevű szurkolólányra, vakító szőke hajjal és jó rövid szoknyával. Benne nyilván meglesz mindaz, amit bennem hiába keresett.
- Mert rosszul kereste, vagy olyat talált benned, amivel nem tudott mit kezdeni. - jegyezte meg Sonny.
- Mégpedig?- kíváncsivá tett, Sonny szerint mi lehet az, ami meghaladta Justin képességeit.
- A jóságot.- válaszolta Sonny magabiztosan.
Sok mindennek éreztem magam, de jónak sosem.
- Ez azért túlzás.- tiltakoztam.
- Pedig így van.
- Jó vagyok azért, mert felháborít, hogy Justinék zaklatnak téged, vagy más tanulókat? Nem hiszem, hogy ez jóság, inkább fáj látni és dühössé tesz. Én is voltam ilyen helyzetben és tudom, milyen...
- Mintha nem kapnál levegőt?- érdeklődött Sonny.
- Pontosan. Pocsék egy érzés. De ha jó lennék, tennék az ilyen incidensek ellen. - vélekedtem.
- Te próbáltál, de ez ellen nem lehet tenni. Ezen csak át kell menni és majd egyszer a múlt része lesz. Kérlek, ne kételkedj abban, hogy jó vagy. Mert az vagy. Sokszor láttam.
Érdekelt volna, még mit feltételez rólam Sonny, de itt elhallgatott, mint aki túl sokat mondott, csak sóhajtott egyet és ült mellettem a távolba kémlelve.
- Vissza kellene mennem a szobámba.- álltam fel a betonról, mire ő is felpattant és alig észrevehetően a kezem után nyúlt.
- Maradj még Emily...
Pont oda néztem. Döbbenten mosolyogva, felhevült szívvel, hagytam, hogy az ujjaink végül találkozzanak. És mikor igazán nyíltan egymásra tekintettünk az meglehetősen furcsa volt és idegen, de szokatlanul jó is egyszerre. Meleg érzések áramlottak végig rajtam és egyre jobban vert a szívem. Teljesen elmerültem Sonny arcában, a barna szemeiben, miközben tompa gondolatok morajlottak a fejemben. Értetlenség és kérdések, hogy mi lenne a helyes.
Aztán nem tudom hogy történt, Sonny sötétbe vont szobájában találtam magam és a falnál állva megcsókoltam őt. Vagy ő engem, nem volt éles a kép, lehet hogy mindketten egyszerre mozdultunk a másik ajka felé. Forgott velem a szoba összes sarka, a lekapcsolt lámpa a plafonon, hiszen jóval többet ittam, mint kellett volna. És ott volt a tetteimben a lelkiismeret-furdalás, hogy ezt teszem Sonny-val, hogy nem szabadna, mert Justin csak szünetet kért, nem mondta ki egyértelműen, hogy vége, és így őt is becsapom. És magamat is, mert el kellett volna Justinnak mondanom, hogy a szerelem dolog igazából részemről felé nem működött. Nem volt olyan, mint a filmekben. Vagy ilyen nem is létezik?
Sonny nem csókolt túl jól és valószínűleg én sem, félszegek, izzadtak és émelyítően alkoholillatúak voltunk mindketten, de így is, mintha elektromos szikrák keltek volna életre köztünk. A piercingje a számba vésődött. A nyelve, az ajka az enyémen, mintha pont oda illett volna. Átöleltem a testét, ő is megölelt, simogattuk a másikat, ő óvatosan, én egy kicsivel magabiztosabban és elsüllyedtünk egymás közelségének lángolásában, egyértelműségében és tisztaságában. A bőre szokatlanul fehér, lágy és nagyon nyirkos volt. Aztán váratlanul elszakadtam a csóktól és letérdeltem elé. Fogalmam sincs, mi ütött belém, részeg voltam, ezáltal könnyed és határozott. Meg persze érdekelt is a dolog, milyen lehet ezt megtenni vele, néha már amúgy is elmerengtem azon, hogy megnézném Sonny-t ruha nélkül. Te jó ég, annyira szégyentelenné váltam, de nem álltam le, az alkohol remek munkát végzett velem.
Sonny feszülten, hitetlenkedve és egyszerre izgatottan bámult rám és ahogy kibontottam a nadrágját, idegesen összerándult. Tudtam, hogy nem várja el, de egyszerűen akartam. Azt, hogy jó legyen neki. Most csak ez lebegett a szemem előtt. Egyértelmű keménységet éreztem és reszketett, mikor hozzáértem, sóhajtásai egyre hangosabbak lettek. Ujjai gyengéden hajamba simítottak, a csípője az arcomnak nyomódott mind gyorsabban és ütemesebben. A sóhajok nyögésekké változtak, a mozdulatok hektikussá, majd megdermedt minden és sós folyadék csorgott végig a torkomon. Ösztönből jó erősen becsuktam a szemem. Csak néhány rövid perc volt az egész. Mikor újra kinyitottam a szemem és elhajoltam tőle, Sonny még mindig zihált és olyan elképedve nézett rám, hogy ettől vérvörössé változott az arcom. Az övé is efféle zavart tűzben égett és izzadtságcseppek gördültek le a halántékánál. Még akkor is remegett, mikor visszahúzta magára az alsóneműjét és a nadrágját. A szívem mintha nehéz sziklává vált volna, ahogy realizáltam a tettemet és hatalmába kerített a bizonytalanság árnyéka. Ám nem volt idő reagálni, mert csapódott az ajtó és meghallottam anya hangját. Ezzel együtt beköszönt a realitás és belém mélyedt az önvádlás gonosz, szúró tüskéje.
- Hello, van itthon valaki?!
Elfordítottam a tekintetemet Sonny arcáról, nem vártam rá, hogy mondjon, vagy tegyen valamit, csak felálltam a padlóról és szavak nélkül gyorsan kisiettem a szobából, éppen akkor, mikor anya a konyhába lépett, hogy kipakolja amit a boltban vásárolt.
Elég ócskának éreztem akkor magam és ahogy lesütött szemmel kislisszoltam Sonny szobájából, pont olyan voltam, mint egy bűnös.

folyt. köv...

Hehe a felén már túl is vagyunk...