Nem mondom-írom-hogy büszke vagyok erre a sztorira, mert nem vagyok, sőt rossz érzéseket keltett leírni, mert tizenévesen, 2006-2007 környékén, az Aputest érában jött létre egy kék füzetkébe. És az Aputest korszak szomorú, fájdalmas, hazugságokkal, önáltatásokkal teli hónapok kaotikus sorozata volt, aminek végén megfogadtam, hogy soha többet nem hagyom, hogy valaki ilyen sok rosszat mondjon rám, kinyírja a kevéske önbizalmamat és folyton becsmérelje a külsőmet egy utolsó,undorító bányarémnek beállítva engem, akit képtelenség szeretni. (Megfogadtam ugyan, de az ember tervez khm...)
És hát akkor is az írásba menekültem, mert az írás sosem bántott engem és csak örömöt adott. És mert rohadt sok időm volt hétvégente, mivel Aputest minden szombat-vasárnap a gazdag rokonok valagát nyaldosta (ami kifizetődő foglalatoskodás volt, mert abból lett a legelső lakása, amit azóta egy jóval nagyobbra cserélt és 4 gyerekkel népesített be).
Akkoriban tehát emoid voltam nem tagadom (és mellé még hallgattam azért rockot, grungot és punkot bőven) és szerettem egy rakás bandát, köztük a From first to last-ot és Sonny-t (ma már Skrillex mint tudjuk). Így született ez a történet.
- Hetero, de béna ez evidens-viszont minden változtatás nélkül az akkor megírtak szerint közlöm.
- Sikítós lábrázást kapok az Emily névtől, de hát az FFTL-nak van egy ilyen című dala és hát nahh...
- Angst, romance, bullying, past child abuse, past sexual abuse, violence, self-harm, self-hatred, loneliness, secret relationship, blow job, dark past, past underage sex stb.
Note to self
Ha
felütöm a képzeletbeli emlékkönyvemet ennél az évnél, emlékszem,
mennyire káoszos és megrázó időket éltünk akkoriban a családunkkal. Apa
és anya abban az évben váltak el, apa Logan-ba költözött, anyára meg
rászakadt az egyedüllét és a pénzügyi zűrök. És én, meg a húgom, Julieth
sem könnyítettük meg a dolgát az ostoba lázadozásainkkal. Persze nekünk
sem volt egyszerű, szétszakadt a család és hármasban kellett tovább
folytatni eddigi életünket.
Vagyis négyesben, mert ha a válás nem lett volna elég dráma, berobbant
közénk az a fiú is, Sonny, aki anya legjobb barátnőjének a gyereke volt.
Látásból ismertem, oda járt ő is a Sky View középiskolába, sőt irodalom
órán egy teremben voltunk, de valójában sosem beszélgettünk. Őt mindig
szekálták, amolyan számkivetett volt, egy céltábla. Az emo gyerek, aki
folyton feketét hordott és nem igazán szólalt meg az órákon, ezzel meg
még inkább teret adott a sulis zaklatásoknak. Sajnáltam őt, csakúgy mint
mindenkit, akinek ebben volt része, átéreztem, milyen borzasztó ez,
mert régebben engem is bántottak. És azt kívántam,bárcsak békén hagynák,
mert sokszor láttam a fájdalmat rajta. Anya mesélte, hogy elég rossz
körülmények között élnek, így segített nekik anyagilag, mikor pedig
Sonny anyukája megbetegedett, sokszor elfuvarozta orvosi vizsgálatokra.
Sajnos az orvosi ellátás ellenére is rosszabbodott az állapota és
kórházba került, egy decemberi nap pedig meghalt. Anya összetört és
zokogva mondta ezt nekünk, míg én a húgommal csak csendben
szörnyülködtünk.
Aztán történt ennél döbbenetesebb is, mikor beköszöntött a téli szünet
és anya elárulta, hogy a barátnője végakarata az volt, vigyázzon a
fiára, így Sonny hozzánk fog költözni. A bejelentés sokkolóan hatott
ránk.
- Ezt nem hiszem el, anya képes ide hozni azt a srácot? Nem túl kaotikus így is az életünk?!- dühöngött csendben Julieth.
- Anya ígéretet tett, tudod hogy mindig is komolyan vette ezt a
barátságot. - mondtam erre én, miközben azon töprengtem, annak a fiúnak
milyen rossz lehet most. Az anyja meghalt, egy nevelőotthonban lesz a
karácsonyi ünnepek alatt, aztán belecsöppen egy idegen családba...
- Persze téged ez nem izgat, neked ott van az a drága Justin-od, miért
is érdekelne bármi más rajta kívül?!- morgott Julieth, én meg szívesen
fejbe csaptam volna valamivel. Igen, volt egy barátom pár hónapja,
Justin, akivel úgy-ahogy megvoltunk, de sok mindenben különböztünk,
ráadásul Justin a haverjaival közösen előszeretettel gonoszkodott és
piszkálta a nála gyengébbeket az iskolában. Például leendő új
„lakótársunkat” Sonny-t is. És ez a viselkedése mindig tehetetlen
haraggal töltött el.
- Fogd be! Igenis érdekel hogy mi lesz most, de megértem anya döntését
és biztos nem lesz olyan iszonyú, én mindenesetre büszke vagyok anyára
ezért és próbálom kihozni a dologból a legjobbat. - jelentettem ki
eltökélten.
Julieth felháborodva grimaszolt.
- Én mondom neked Emily, ebből semmi jót nem lehet kihozni.
***
Sonny január közepén, az anyja temetése után érkezett meg hozzánk. Anya
Ogdenből hozta el, mert ott volt a szertartás és kedvesen vezette a
nappali irányába, ahol én és a testvérem álltunk. Megilletődve
köszöntünk, részvétet nyilvánítottunk és ő is köszönt, de senki sem
akart, vagy tudott megszólalni.
Szürreális volt, hogy a fekete hajú, mindig sötét ruhákat viselő, mások
által sokat bántalmazott, emo srác mostantól a családom tagja lesz.
Valójában most néztem csak meg közelebbről, hiszen eddig semmi kapcsolat
nem volt közöttünk.
Sonny szerintem idősebbnek tűnt, mint amennyi volt, és most is úgy
festett, mint bármelyik nap a suliban. Alacsony volt, koromfekete,
hosszabb hajjal, ami az arcába hullott és ami kicsit vizes volt a kinti,
szakadó hóeséstől. Volt két karika az ajkában, ami rögtön megragadta a
figyelmemet, de próbáltam nem feltűnően bámulni. Az arca sápadtságát a
hideg változtatta pirossá, a szeme láthatóan ki volt sírva, de így élénk
szikrák izzottak benne.
- Ha gondolod, megmutatom a szobádat. - ajánlotta anya előzékenyen, ezzel megtörve a kínos csendet.
Már egy hete átrendeztük apa egykori dolgozó szobáját. A kis fél szoba
közvetlenül a bejárati ajtó mellett volt, egyfajta különálló kis
szigetként, ahová apa szeretett elvonulni. Furcsa volt, hogy mostantól
majd más fogja lakni.
Sonny némán bólogatott és anya előrement, miközben gondoskodóan beszélt hozzá.
- Ugye jól tudom, hogy nemrég volt a születésnapod? Ha elárulod, mi a kedvenc sütid, szívesen elkészítem neked, akár még ma...
De Sonny nem akarta, mert megrázta a fejét.
- Köszönöm, nem...
Akkor hallottam először beszélni, mert az iskolában egy szót sem szólt sosem.
Julieth a szemét forgatta, amikor már nem voltak ott.
- Anya kicsit túllihegi ezt az egészet. Persze süti az emo gyereknek! Kell is neki süti, most vesztette el az anyját!
Egyet kellett értenem a húgommal, anya kedveskedni akart csak, de
Sonnynak valószínűleg nem volt szüksége szülinapi tortára, meg
ünneplésre sem. Szerencsétlen, mit ünnepeljen azon, hogy nagyjából
teljesen árva lett?! Mert az apjáról anya sem tudott semmit, legalábbis
ezt állította. Fél szemmel néztem, ahogy a fiú tétován belépett a
szobába, majd tekintete végigszaladt az ágyon és a polcon.
Tanácstalannak, elhagyatottnak tűnt és láttam ahogy fájdalmasan
felsóhajtott, mint akinek fogalma sincs arról, most hogyan tovább. És
akkor eléggé megsajnáltam.
***
A február jeges és havas volt, végig beterítette a mély gyász. Sonny-val
nem volt különösebb probléma, igaz, alig evett, nagyon szomorú volt és
csendes, de úgy tűnt, felfogta hogy már soha semmi sem lesz a régi az
életében. Megfigyelte és megjegyezte, hogy mikor kell elmosogatnia,
elpakolt maga után és a mosásra váró ruháit is rendre a szennyes kosárba
tette, viszont alig-alig láttuk, olyan volt, mint egy kísértet, aki
csak ritkán mutatkozik. De a szabályokat igyekezett betartani. Viszont
hetente kétszer estefele jött csak, anya megkérdezte miért és kiderült,
hogy Sonny egy együttesben zenél, ő az énekes és a próbák miatt érkezik
meg később. Ez meglepett mindenkit, hiszen itthon alig szólalt meg,
nehezen tudtam elképzelni, hogy egy bandában énekel. Egyszer jóval éjfél
után ért haza és anya aggódva dorgálta meg, hogy ez nálunk nem nagyon
szokás, Sonny ezt tudomásul vette és ezek után időben jött.
Julieth szerint Sonny menekült előlünk, vagy olyan volt, mint valami
albérlő és kicsit egyet értettem ebben. A húgom azt is hozzátette, hogy
biztosra veszi, Sonny lelép innen, amint betölti a tizennyolcat. Nem
tudtam megjósolni, igaza lehet e, Julieth személyisége túl rózsaszín
volt, túl csajos, de néha túl reális is.
Február végén megbetegedtem, elkapott a torokfájás, láz, így jó másfél
hetet otthon töltöttem. Néha Justin is felugrott, de amúgy leginkább
egymagam voltam, amit egyáltalán nem bántam. Szerettem egyedül otthon
lenni, belemerülni a kedvenc zenéimbe hangosan, vagy nézni álló nap a
legkedvesebb tv műsoraimat, úgy hogy sem a testvérem, sem anya nem
reklamált ezért.
Gondtalanságomba azonban fájó gondolatok is úsztak, ki tudja mi okból,
sokszor csak úgy előjöttek. Mikor elhaladtam a tükör előtt és láttam a
kócos hajamat, a karikákat a szemem alatt, a gyerekes pizsamámat, olyan
butának, rondának és kövérnek éreztem magam és eszembe jutott mikor az
egyik szurkolólány ajánlatot tett Justinnak és azt mondta, nem érti,
miért van velem, mikor nálam sokkal jobbat is megkaphat, itt nyilván
magára gondolt. Hát igen, mindig bennem voltak a kétségek, hogy elég jó
vagyok e Justinnak, és legtöbbször arra jutottam, hogy nem, mert
régebben az iskolatársaimtól rengeteg sértést kaptam a külsőmre
vonatkozóan. Sokat sírtam itthon elbújva, vagy az iskolai mosdóba
bezárkózva. Az egész akkor lett elviselhetőbb, mikor összejöttem
Justinnal, de még így is szembesültem durva megjegyzésekkel. Abszolút
nem volt önbizalmam és sokszor egy jelentéktelen senkinek hittem
magamat.
Ajtócsukódásra eszméltem fel és riadtan ugrottam el a tükörtől.
Meglepetésemre Sonny nyitott be és ugyanolyan csodálkozva nézett rám,
mint én rá.
- Szia. - köszönt végül.
- Szia. Miért nem vagy iskolában?- kérdeztem és végigpillantottam rajta.
Sápadt volt, és zaklatottnak tűnt, kerülte a tekintetemet és mintha
véres lett volna a kabátja és a keze is, de nem tudtam kellően megnézni,
mert amint látta, hogy rásandítok, gyorsan zsebre dugta. És hallgatott,
ahogy kb. folyton, így én sem akartam faggatni.
- Gondoltam, hogy nem válaszolsz, na mindegy. - legyintettem és a nappali felé indultam, de aztán váratlanul megfordultam.
- Sajnálom az anyukádat...
Sonny ajka megrándult, mintha mindjárt elsírná magát, de végül nem tette.
- Tudom...- csak ennyit mondott.
- Tisztában vagyok, hogy nagyon nagy veszteség ért téged, amit senki sem
tud enyhíteni. De figyelj, ez már a te otthonod is! Anya mindent
megtesz, hogy szóra bírjon, hogy kicsit felengedj! Mintha a fia lennél!
Ami nem lehet könnyű, mert csak két lánya van, de igyekszik. A pultra
kitett jó reggelt cetlijén is mindig kiírja a te nevedet is és ha
hazatelefonál, rólad is érdeklődik. De nincs egyszerű helyzete és nekünk
sem a húgommal, mert nem tudjuk, mit gondolsz, mit érzel...
- Hálás vagyok...- vágott a szavamba ekkor Sonny és meglepő volt hogy megszólalt, ráadásul elég határozottan.
- Nem azért mondtam...- mentegetőztem, de ő bólintott.
- Hálás vagyok. - ismételte meg még egyszer és lebámult a padlóra. Még
mindig annyira látszott rajta a végtelen, sötét szomorúság. Vajon
hányszor jutott eszébe az anyukája egy nap?
- Van kedved tv-t nézni? - mutattam a kanapé irányába, mire félszegen helyeselt.
- Igen.
- Rendben, akkor keressünk valami nézhető műsort. - ajánlottam, ahogy
helyet foglaltam a kanapén, ő pedig szemérmesen olyan távol ült tőlem,
amennyire tudott.
***
A március elhozta a várva várt tavaszt. Eltűnt a hó, nyíltak a virágok.
Apám összejött valami nővel és azt ígérte, hamarosan bemutatja nekünk,
ha Logan-be látogatunk. Sem a testvérem, sem én nem voltunk
elragadtatva, anyáról nem is beszélve, de hát elváltak, és a saját
útjukat járták már.
De ezenkívül is történtek változások. Bennem. Valami nem volt rendben
velem, de nem tudtam az érzésre címkét ragasztani, mert magam sem voltam
azzal tisztában, hogy mi ez. Túl sokat agyaltam Sonny-n. Sokszor csak
úgy a szobámban ülve, elgondolkodtam rajta és úgy véltem, bár zárkózott,
de egész közel áll hozzám, és fogalmam sem volt, miért érzek így.
Olykor azon kaptam magam, hogy a szemem sarkából kitartóan figyelem őt,
ahogy ül a tv előtt a nappaliban. Részletesen végignéztem rajta,
elvesztem az arcában, a haja sötétjében, a szemei színében, az ajkaiban.
Máskor véletlenül egymásra pillantottunk és ettől izzó vörös színt
öltött arca, de az enyém is. Lelkiismeret furdalásom lett, hiszen nekem
ott van Justin és nagyjából működik a kapcsolatunk, mégis érdekelt
Sonny. És semmit nem értettem. Mi a franc van velem?
Amikor a délutáni korrepetáláson a matektanár felírta a táblára a
végtelenül hosszú és számomra értelmezhetetlen feladatot, majd kihívta
Sonnyt, aki ugyanúgy semmit sem értett és csak fogta a kezében a krétát
esetlenül, Justin megragadt az alkalmat és lecsapott a témára.
- És mesélj, milyen az élet a korccsal?!- érdeklődött vigyorogva, miközben átkarolta a vállamat.
Úgy tettem, mint aki nem érti kire céloz, pedig jól tudtam, szemeim egy
másodpercre a tábla felé kalandoztak, ahol a tanár vehemensen adta elő a
példa levezetését az első padban ülőknek és a táblánál álló Sonny-nak.
- Kiről van szó?
Justin barátai Aaron és Chris kíváncsian pillantottak előbb rám, majd
Justinra, míg a fiúk barátnői Aimee és Laura hiénaként vihogva szintén
fülelni kezdtek. Kínos helyzet volt, amiből szabadulni akartam, de nem
volt lehetséges. Nem is feleltem, de Justin megette helyettem.
- Ti nem tudjátok?! Emilynek lett egy új tesója az emo selejt személyében! - árulta el ünnepélyes arckifejezéssel.
- Wow, ez igaz?- döbbent le Chris.
- És ha igen? Ettől még nem a testvérem. Csak egy házban élünk. - vontam vállat.
- Nahát, miért nem meséltél még erről, Emily?- kuncogott gúnyosan Aimee.
- Nincs miről mesélnem. Sonny anya legjobb barátnőjének a fia. Sonny
anyja nagyon beteg volt és úgy rendelkezett, hogy halála után Sonny
kerüljön hozzánk. Ennyi. - igyekeztem vöröslő arccal lezárni a témát.
- Szenzációs!- lelkendezett Aaron.
- Nem, ez tragikus! Elvesztette az anyját és egyedül maradt a világban!-
vágtam Aaron szavába, mert felháborított a közönyössége.
Újabb röhögések, a tanár kicsit felénk is nézett, de amint újból elfordult, Justin folytatta.
- Oh, majd mindjárt megsajnálom ezt a nyomorékot!
- Azt hiszem, adni kellene neki, mint pár napja mikor felmostuk vele a
padlót!- tette hozzá Chris, fürdőzve Aimee és Laura elismerő nevetésének
fényében.
Nehéz volt őket hallgatni, a kegyetlenségük mindig elborzasztott.
- Ti megint megvertétek?!
- Most ne legyél meglepve! Nyílt titok, hogy kapott párszor.
Kiprovokálja az undorító kinézetével, meg a hülye, csendes
viselkedésével. Nem volt nagy kaland, klasszul vérzett és nem is védte
meg magát! - egészítette még ki Aaron.
Közben a tanár visszaküldte Sonny-t a padjához, ahogy elhaladt
mellettünk szemlesütve, arcán halvány pírral, Justin papírdarabokat
dobált utána.
- Még el fogunk kapni te hulladék! - fenyegetőzött úgy, hogy a tanár nem, de Sonny éppen meghallja.
- Életképtelen szar vagy! - mondta neki, Chris, míg Justin, Aaron és a lányok csak nevettek halkan.
Összefacsarodott a szívem, ahogy láttam, hogy Sonny leült a leghátsó padba és csak meredt előre, arcába hulló hajjal.
- Nem fejeznétek be?! - néztem Justinra ingerülten.
- Most mit játszod meg magad? - förmedt rám Laura.
- Nem vagy szent Emily, ne tegyél úgy!- helyeselt Aimee.
- Ennyire odáig vagy, hogy együtt laksz vele? Te is ugyanúgy nevettél,
ha ezt a szerencsétlent szívattuk. - Justin arcán harag jelent meg.
Megráztam a fejem.
A saját, iskolában szerzett sebeim jutottak eszembe. Minden bántó szó egy-egy sérülés, ami nehezen, vagy egyáltalán nem gyógyul.
- Sosem nevettem, Justin. Mert ez nem vicces.
- Jó ezen a balféken tényleg nem nevettél, úgy látom, itt valakinek
elvitte a cica a humorérzékét örökre. - forgatta meg a szemét Aaron.
- Akkor csak sajnáld, ha ez neked jó. Egy hülye érzőlelkű picsa vagy
Emily. Kár is rád szót vesztegetni. - Justin sértődötten a többiek felé
fordult és a matekóra alatt végig ígnorált.
Óvatosan hátrasandítottam és egy másodpercre egymásra pillantottunk
Sonny-val. Beletörődő csillogást láttam a szemeiben. Jelenleg ugyanolyan
megalázott voltam, mint ő.
Mikor aznap este a szobája előtt összefutottam vele, még mindig
lelkiismeret-furdalás bujkált a lelkemben. Nem akart beszélgetni, ez
látszott rajta, de én szerettem volna, ha meghallgat.
- Sajnálom, hogy Justinék megint olyan bunkók voltak. Ők sokszor nem
tudják, hol a határ, vagyis inkább nem érdekli őket.- jegyeztem meg
halkan és zavarodottan.
- Már megszoktam, ez évek óta így van. Anya ki akart venni az iskolából. - jegyezte meg Sonny.
- A zaklatás miatt?- kérdeztem meglepetten.
- Igen. Azt mondta, nem kell tovább bejárnom, ha nem akarok. De utána
megbetegedett és már nem foglalkoztunk ezzel.- válaszolt Sonny.
- Beszélek anyával, ha gondolod, megkérdezem, tudna e valamit tenni ez ügyben. - ajánlottam fel neki, de gyorsan nemet intett.
- Nem köszönöm, ha eddig bírtam, menni fog továbbra is.
- Engem is bántottak régebben, én akkor nagyon szerettem volna ha
kimaradhatok és itthon tanulhatok, de sosem mertem megkérdezni a
szüleimet. Pedig néha úgy éreztem, képtelen vagyok a suliban maradni.
Néha, mikor a sulibuszra vártam reggelente és előttem állt egy újabb
nap, azt gondoltam, inkább fogom magam és elszaladok, nagyon nagyon
messzire. El Smithfield-ből, el Utah-ból, hogy többet ne kelljen
elviselnem a fájó szavakat..- idéztem fel az akkori évek sötét
borongósságát. Még mindig fájt, sajgást éreztem a szívem környékén.
Sonny egyetértően helyeselt.
- Ismerős...
- Csak akarom, hogy tudd, én egyáltalán nem értek egyet Justinnal és a többiekkel.
- Tudom, te más vagy...- Sonny arcán piros szín suhant át egy
másodpercre és talán egy alig-alig látható mosoly, amit viszonoztam, de
nem éreztem másnak magam, ha annyira más lennék, meg tudnám akadályozni,
hogy Justin, Chris, Aaron, vagy akárki más bántsa Sonnyt.
***
Totál unalmasan indult az az áprilisi vasárnap. Anya dolgozott, Julieth
és én pedig ötleteltünk, mi legyen, végül jobb híján, belekezdtünk egy
filmbe. Szóltam Sonny-nak is, hogy csatlakozzon, de elég
vonakodva ült le hozzánk a nappali kanapéjára. Valahogy tényleg nem volt
az igazi a szituáció, Sonny az utóbbi napokban, de főleg aznap,
felettébb különösen viselkedett, az átlagosnál is zavartabbnak tűnt,
sápadt volt és fura mód, jó párszor üzenetet jelzett a telefonja, amit
Julieth egy idő után meg is unt és egy „így nem lehet filmezni!”
felkiáltással beviharzott a szobájába. Sonny bánkódva nézett utána.
- Az én hibám...
Sonny rögtön tűzvörös lett, aztán ismét sápadt és épp megszólalt volna, de ekkor újabb üzenet villant fel a kijelzőn, amit én is elég jól láttam és egy bizonyos Will Brown küldte az alábbi szöveggel:”A markomban vagy! Emlékezz, mit beszéltünk a titkokról! Soha ne csinálj hülyeséget! Nem szívesen bántanálak...”
Meghökkenés áramlott végig bennem a fenyegető üzenet miatt, de az még nagyobb döbbenetet okozott, hogy a küldő neve ismerősen csengett. Én egyetlen Will Brown-t ismertem a környéken...
- Az irodalomtanár...- suttogtam magam elé.
Persze simán lehetett volna ezer másik ilyen nevű alak, de ahogy Sonny ledermedt, kifutott a vér az arcából, elhomályosult a szeme és félrekapta a tekintetét, az mindent elárult.
Mr. Brown közkedvelt volt a Sky View-ben, mindenben az élen járt, irodalom csoport, kreatív írás, sportversenyek, környezetvédelem. Idilli élet egy odaadó feleséggel, valamint négy gyerekkel, akik közül a legnagyobb Lisbeth oda járt az iskolába.
Személy szerint, nekem Mr. Brown egyáltalán nem volt szimpatikus, kicsit fals és álságos volt a mosolya, ahogy a diákjaira nézett, irritált a túlzott kedvessége, nem éreztem valódinak, de sok tanulónak ő volt az etalon. Nekem nem és ezek szerint a megérzéseim nem csaltak.
Másodpercek alatt összeállt bennem a szörnyűséges feltételezés, mint egy rossz kirakós. Éreztem, hogy én is sápadt leszek, kezem automatikusan a távirányító gombjára vándorolt és megállítottam a filmet.
- De miért írt neked ilyeneket az irodalomtanár?- volt egy baljós sejtésem, de magától Sonny-tól akartam hallani.
- Azt hiszi, beszélni fogok valakinek...- félelem volt a hangjában.
- Mégis miről? Mi folyik itt?
Sonny viszont csak ült és dacosan megrázta a fejét, a telefonját a olyan erősen szorította, hogy belefehéredtek az ujjai. A csendben csak a gyors lélegzetvételeit hallottam. De éreztem a harcokat, amit magával vívott, hogy a hallgatást, vagy a beszédet válassza.
- Ha ez az, amit most én gondolok...- elhalványodtak a szavaim, csak az elképedés cikázott végig bennem és biztos voltam abban, hogy Sonny nem árul el semmit, hiszen normál dolgokról sem nagyon beszéltünk, de meglepetésemre, kis némaság után, bizonytalanul megszólalt.
- Mr. Brown mindig meghallgatott és megértett engem, sosem küldött el. Tanórák után, vagy este a parkban, sok mindenről beszélgettünk, anya betegségéről is, azt mondta meg fog gyógyulni. Mikor anya meghalt, őt hívtam fel és másnap este eljött értem...Kiautóztunk a városból és egész éjszaka ott voltam a kocsijában...- Sonny hangja megremegett, beharapta az ajkát és szemei a kanapét pásztázták rezignáltan.
A gyomrom ugrott egyet. Nem lett kimondva, de sejtettem azt a szörnyűséget, ami történhetett.
- A kocsijában?- hányingerem támadt a nyilvánvaló tényektől.
Sonny aprót bólintott.
- Azt mondta ennyivel tartozom neki, mert sok időt szánt rám, segített nekem. Nagyon fájt és féltem. De utána megölelt, majd a vissza úton arról mesélt, hogy ennek nem szabad kitudódnia, és a titkok szépek, különlegesek. Akkor már tudtam, hogy nem fog ezentúl beszélni velem és azóta tényleg rám sem néz, csak ilyen hangvételű üzeneteket ír időnként.
Megborzongtam. Ez egyszerűen undorító volt! Mr. Brown egy szörnyeteg, aki kihasználta Sonny magányosságát, naivságát, feltétlen bizalmát és az édesanyja halála miatti szomorúságát, aztán meg szépen továbblépett.
- Biztos aggódik, hogy kiderül mit tett! Ez bűncselekmény, szólni kell valakinek, az iskolaigazgatónak, vagy anyának!!!- hadartam felhevülten, mert úgy véltem, ez sok, nem tudok megbirkózni ezzel a súlyos információval és tenni kell valamit, de Sonny könnyes szemekkel, falfehéren és pánikszerűen felugrott a kanapéról.
- Kérlek ne! Nem azért mondtam el, hogy kiderüljön!
- Akkor miért?- pislogtam értetlenül.
Miért tárulkozott ki, ha nem segítségkérésből?
- Mert nem bírtam tovább hallgatni. - hajtotta le a fejét Sonny.
- De ez rettenetes! - csak ennyit nyögtem ki és engem is fojtogatott a sírás.
Sonny állt a kanapénál még mindig kétségbeesetten és várt a reakciómra. Tisztában voltam azzal, hogy hallgatnom kell erről.
- Ez akkor sem nem maradhat büntetlenül!- jelentettem ki elszántan.
***
Az este takaróként borult a városra, már elmúlt kilenc óra is és Julieth-nek azt mondtam, csak úgy sétálni megyünk Sonny-val. Érdekes arcot vágott, megvolt véleménye, de nem szólt semmit. Jó is volt így, legalább nem kellett hazudnom, mert nem céltalan lófrálással szándékoztam elütni az időt, nagyon is tudtam, hova megyünk és most ott álltunk egy félreeső, teljesen kihalt zsákutcában.
Mr. Brown háza előtt.
- Itt volnánk... - jelentettem ki higgadtságot színlelve.
- Miért jöttünk ide?- kérdezett vissza halkan Sonny a haja alól méregetve az épületet.
Mr. Brown házára néztem, az ablakokból nem láttam fényt, talán már mind lefeküdtek aludni.
- Mert Mr. Brown egy rohadék. - válaszoltam és előkaptam kapucnis pulóverem zsebéből a fekete alkoholos filcet. Sonny elképedve pislogott rám és az arcára volt írva a mérhetetlen csodálkozás. De én nem adtam időt neki elhűlni, a filctollal nagyméretű betűket kezdtem el írni a kapun lévő díszes névtáblára. Nem éreztem félelmet, tudtam, hogy késő van már, valószínűleg alszanak és különben is a bűnösnek meg kellett bűnhődnie. Adrenalin öntött el és hallottam Sonny halk sóhaját, amint a betűk szóvá állnak össze. Egy szóvá, ami mindent leírt.
Aztán rohanni kezdtünk, át a kiürült utcákon, mígnem elnyelt minket az éjszaka. Behúzódtunk egy sikátorba és a házfalakhoz dőlve, percekig zihálva hallgatóztunk, de semmi sem történt. Csípős tavaszi szél fújt át rajtunk, a fák lombjai rázkódtak a tavaszi éjszakában és árnyékok táncoltak az épületek között.
- Miért csináltad ezt?- kérdezte Sonny döbbenten, levegő után kapkodva. Verejték csorgott le a homlokánál, a sötétben csak a szemei és az ajkában lévő karikák villantak.
- Azt akarom, hogy mások is megtudják, milyen alak ez a Mr. Brown. Képzeld el az arcát mikor meglátja mi áll az ajtón! - feleltem szintén kifulladva és éreztem egyfajta elégtételt.
- Nem szeretném, ha bajba kerülnél. - jegyezte meg Sonny.
- Nem lesz baj. Megígértem, hogy nem mondom el senkinek, de azt sem hagyhattam, hogy erről valamilyen módon ne szerezzenek tudomást az emberek. Főleg azok, akik körül Mr. Brown mostanában sündörög. - mondtam.
Kapásból négy-öt tanulót fel tudtam volna sorolni, akiket a „nagy tiszteletű” tanár úrral láttam újabban. Hát persze, a ragadozó új prédákra les. Valahogy fel kellett világosítani ezeket a diákokat. Talán eljut hozzájuk is a dolog, végül is ez egy ilyen környék. Meglehet, ők nem félnek és vallani fognak.
- Már úgysem lehet változtatni rajta, megtörtént. Miattam igazán nem kellett volna, nem fontos...- vont vállat Sonny.
- De fontos! Te is fontos vagy és az ilyen gusztustalan, erőszakos dolgok nem maradhatnak elrejtve! Egy percig sem bántam meg, hogy felírtam azt a szót Mr. Brown házának kapujára! - vágtam a szavába.
- Köszönöm. Még soha senki sem állt ki mellettem. - hálálkodott Sonny meghatva.
- Ne köszönd! Ez a legkevesebb. - legyintettem.
Sonny megrázó tragédiája engem is visszarepített valahova. Egy pillanatnyi gyengeségbe, egy rossz választásba, egy félhomályos szobába, egy ágyba, egy fiú mellé, aki kéjsóvár vigyorral méregetett engem. Megértettem, hogy Sonny összeomlott a terhektől amit cipelt. Én is hordoztam egy hasonló súlyt, és én sem árultam még el senkinek.
Eddig.
- Tudod, egyszer én is elhittem valakinek a szép, szerelmesnek tűnő szavait. És engedtem neki, mert azt gondoltam ez magától értetődik, hogy jó barátnőnek kell lennem. De már az elején meggondoltam magam, csak nem volt visszaút, nem hallotta meg, nem érdekelte. Borzasztó volt, fájdalmas, kiábrándító. A fiú csak magára figyelt, durva volt, belemarkolt a hajamba, befogta a számat és a fülembe suttogta, hogy az övé vagyok... Mikor végzett, már nem mondott szépeket és nem nézett rám szerelmesen, csak elszívott egy cigit és azt mondta, menjek el, mert szülei hamarosan jönnek. Egy rongynak éreztem magam, napokig véreztem és hiába vártam, hogy keresni fog, felszívódott. Az első alkalom számomra egy komplett rémálom volt...
Ami még most is tart, ha a szexre került a sor Justinnal, ezek a rossz emlékek előtörtek és mindenre árnyékot vetettek, ezért semmi sem működött úgy, mint kellett volna.
Sonny leforrázva pislogott rám és kereste a szavakat.
- Istenem...úgy sajnálom...- csak ennyit tudott végül mondani.
Fásultan bólogattam és könnyes lett a szemem. Fogalmam sem volt miért zúdítottam ezt most rá, lehet hogy én sem bírtam már ezt elrejteni.
- Látod, máris van egy közös pontunk...
Sonny az ironikusságomra nem reagált semmit egy keserves grimaszon kívül, úgyhogy én szólaltam meg.
- De tényleg szeretted Mr. Brown-t?
A kérdésem meghökkentette, de végül válaszolt.
- Szerettem, úgy éreztem, sosem hagyna magamra. Bíztam benne.
- Hát az tény, hogy mesterien manipulálja a környezetét. - egészítettem ki.
- És benned is bízom, Emily...
Most én lepődtem meg, persze jól esett hallani, hogy bizalmat érez irántam, bár nem értettem, miért.
- Azért, amit most csináltam?
- Nem, már azelőtt is így éreztem.
- Hogy bízhatsz bennem? Nem is ismersz és én sem ismerlek. Mert nem hagyod, hogy így legyen. Pedig érdekelt volna valójában milyen vagy, ha már egy házban lakunk...
- Majd változtatok ezen. - ígérte Sonny halkan.
Nem voltam benne biztos, hogy egyértelműnek vehetem e, de egyelőre beértem ezzel.
- Oké, az jó lenne.
És elmosolyodtam. És ő is mosolygott egy egész kicsit. Bár igazából siralmas volt a helyzet.
Az este ezután valami klubban folytatódott, ami az utunkba került. Én akartam oda menni, mert túl nehéz volt az emlékek súlyával a vállamon haza indulni, meg persze fel voltam pörögve amiatt a szemétláda Mr. Brown miatt is. Ittam egy pohárral, majd egyre többel. Az alkohol homálya pedig előhozta belőlem azt az oldalamat, amit utáltam. A világ elmosódott, a zenegépből ordító dallamok, a körülöttem lévő asztaloknál helyet foglaló emberek. Ültem ott és szánalmasnak tartottam, hogy vasárnap este a zsebpénzemet zavaros színű és rossz ízű italokra költöm, mert üldöz a múltam és mindehhez már Sonny is asszisztál. Nem emlékeztem, hogy ő ivott e, ha igen, mennyit, láttam előtte a poharakat, de minden szürke ködbe veszett. Csak azt láttam, hogy meggyújt egy szál cigarettát, amit nem tudom, kitől szerzett, majd az égő cigit hirtelen, bármi előzmény, indok nélkül belenyomja az alkarjába.
- Megőrültél?! Mi a francot csinálsz?!- úgy éreztem kiabálok, de csak egy félig hallható, felháborodott és részeg számonkérés hagyta el az ajkamat. Akkor fedeztem fel, hogy már több gyógyulófélben lévő seb és régebbi sebhelyek is vannak a kezén és ettől menten józanabbnak éreztem magam. Meg elkezdtem émelyegni is.
- Mi van veled?!- kérdeztem újból elkeseredve, de választ nem kaptam.
Sonny-n nem tükröződött érzelem, sem fájdalom, igaz az arcát sem nagyon láttam hajától, csak összeszorította a száját és nézett a távolba. El a helyiség ablaka felé, vagy jóval messzebb, talán a világűrig.
Szédülve felkeltem az asztaltól.
- Haza szeretnék menni. - közöltem és instabil léptekkel elhagytam a rock klubot. Persze kint megvártam és jött is utánam, de a hazaúton egyetlen szót sem szóltam hozzá, az állapotom is befolyásolt ebben, de az is hogy rohadtul felzaklatott, amit Sonny magával művelt. És ahogy láttam, nem először. Miért bántja ennyire kegyetlenül magát? Ezzel jobb lesz neki, változik valami? Bár lett volna erre válaszom!
Anya nem volt feldobva, hogy ilyen későn értünk haza, de annyira nem is haragudott, sőt örült, hogy közös programot szerveztem Sonny-val.
- Drágám, nagyon jó, hogy ennyire megértitek egymást, de máskor gyertek hamarabb, mert elmúlt tizenegy óra és holnap iskola. - csiripelte vidáman és nekem elég nehéz volt józanságot színlelve bólogatva elslisszolni mellettem a szobámig. Kínzott a hányinger, fájt a gyomrom, a fejem, túltelítődtem érzelmekkel, kavarogtak az események a fejemben és csak ágyba akartam kerülni mielőbb. Julieth a szobája ajtaja előtt szobrozott rosszallóan fejcsóválva.
- Hol voltatok Emily? Elárulod, mi ez az egész? - kérdezte, de leintettem.
- Majd holnap. - nem volt erőm beszélgetni.
A szobámba érve villanyt sem kapcsoltam, levettem a cipőmet és csak úgy ruhástól, végigfeküdtem az ágyamon. A párnán hagyott mobiltelefonomon számtalan nem fogadott hívást várt Justintól. Gondterhelten tettem arrébb a készüléket, már túl késő volt visszahívni őt és túl sokat ittam, hogy kitaláljak egy hihető magyarázatot, arról hol voltam. Mert az igazságba nem avathattam be, az Sonny és az én titkom volt.
folyt. köv...
Miért érzem rosszul magam???
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése