Demolition lovers (FRERARD) pt.07.

Pasim minden lelete negatív lett!!Örülünk. Nálam mindig találnak valami hülyeséget :S

Ja, tényleg jövőhéten kiderül a műtét időpontja is, nincs kimondottan kedvem a kórházi bentléthez, szerencsére egy nap csak.
Most meg már péntek, izé szombat van….
Túl vagyok vagy hat megázáson, egy csütörtöki agyfaszságon, meg a pénteki nevetgélős, laza, R.-el való bálás ruha üzletezésen. 
Pénteken még anyámhoz is beszaladtam reggel, volt még időm egy gyors kávéra (sajnos visszaszoktam a napi 3 kávéra és ezek közül legalább egy koffeines is), meglepődtem, mert ott volt a hugom, akinek valami nem tetszett, mert gyorsan el is húzott. 
Anyámék meg a hétvégén kezdik a lakásfelújtást, jövőhéten megígértem, hogy segítek nekik pakolni. Tré állapot az országos kupi, de ők is legalább haladnak valamerre. Meg hát a végeredményt kell nézni.
Ennyit rólam mára.
Úgy volt, hogy végre megírom az elmaradt emaileket K.-nak, A.-nak és Á.-nak, de inkább a fanfictiont fejeztem be, úgyhogy most merüljünk el a szomorúság mély és sötét tengerében (oh, fuck).Új rész…enjoy.
Szerintetek baj, ha én ezt a sztorit szeretem írni?!
Jóéjszakát *-*

Cemetery drive:

Barátságtalan idő volt Elena temetésének napján Somerdale-ben. A lehullott narancsos-barnás, elszáradt leveleket felkapta a szél és csak sodorta mindenfelé, a szürke, régi sírokra és a temető aszfaltozott gyalogútjára is.

Gerard a fekete öltönyét vette fel, amit általában a munkahelyén is viselnie kellett. És ugyanúgy nyakkendőt is kötött hozzá. Mikor anyja meglátta, elsírta magát és Gerard tudta, nem azért, mert elegánsnak találta. A sötét öltönye és haja még jobban kihangsúlyozta a vértelen sápadtságát. A  szeme alatt, a sírástól és az éjszakai virrasztásoktól sötétkék, már-már fekete karikák éktelenkedtek.

Állt a fák alatt, közvetlenül nagyanyja koporsója mellett és nézett előre. a temető végeláthatatlan területére. Virágokat látott először. Csokrokat és koszorúkat. Fehér, vörös és halványsárga rózsákat, nagyanyja legkedvesebb virágait. Aztán pillantotta meg a tömeget. Rengetegen eljöttek a helyi temetőbe,  hogy leróják a tiszteletüket. Ebből is látszott, hogy mennyire szerette mindenki nagymamáját. De ez nem is lehetett volna másként, Elena mindenkivel jó volt, mindenkihez volt egy önzetlen szava, vagy mosolya. Az ő ereje segített mindig Gerardnak életben maradni, hiszen a nagymamája a szeretetét ajándékozta neki és a kezét nyújtotta mindig, hogy ki tudjon jönni a gödörből, amiben volt. Gerard annyival tartozott neki, annyi mindent akart visszaadni abból, amit nagymamájától kapott. Még olyan sok együtt töltött napot és estét szeretett volna a társaságában, meghitt beszélgetésekkel, vagy munkával. Ezer meg egy dolgot, amit most már nem tud elmondani és megmutatni Elenának.

Gerard szörnyen rettegett a temetéstől. Legalább három nyugtatót bevett aznap, de lehet, hogy többet. Nem emlékezett rá pontosan. Tompa volt, de csak egy kicsit. Éppen annyira, hogy a dörömbölés elviselhetőbb legyen a fejében. Szédelgett, mintha nem lett volna teljesen ura önmagának, és fázott is a széltől, de a ruhája alá beférkőző hideg, a gyógyszerek miatt, mégsem zavarta annyira. Állt, apja, anyja és öccse mellett és hallgatta a tiszteletes búcsúbeszédét. Égett a szeme a sírástól és nem tudott a koporsóra nézni. Elena maga volt az élet, nem ott lett volna a helye. Gerard csak nézte a föld egyhangú barnaságát a lábánál és csorogtak a könnyei.

A gyászszertartás utolsó momentumaként, Gerard felolvasta Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva a síromig című művét. Hirtelen ötlet volt, a temetés előtt pár órával szólt csak a szüleinek erről. Kicsit elcsuklott a hangja és ideges volt, mert sosem szeretett nyilvánosan, sok ember előtt szerepelni, de a nyugtatók adta kábultság és a nagyanyja iránti tisztelet, szeretet, áthidalt minden szorongást. Az ott levők, beleértve a családot is, csodálkozva hallgatták végig a verset.

Miután a koporsót leengedték a hideg mélybe, a városka lakói mind odajöttek hozzájuk részvétet nyilvánítani. Gerard egy sor ismeretlen emberrel rázott kezet és köszönte meg, hogy eljött. A feje mind jobban fájt és kezdett elmúlni a gyógyszerek hatása. Szeretett volna egyedül lenni és csak sírni, emlékezni.

- Szia Gerard.

Váratlanul Lindsey állt előtte, sírástól csillogó tekintettel. Gerard ledermedt, meg sem tudott szólalni, a köszönésen kívül. Nem számított arra, hogy a lány megjelenik. Néhány másodpercig csak nézték egymás kisírt szemeit. Aztán Lindsey megszólalt.

- Úgy sajnálom. - csak ennyit mondott, majd gyorsan átölelte. Mikey és a szülei meglepetten pillantottak a halkan sírdogáló lányra, aki szorosan ölelte Gerardot. Valószínűleg fogalmuk sem volt, ki lehet és azt is furának találták, ahogy karjaiba zárta a fiút.

Egy másodpercre Gerard is elmerült az ölelésben. Furcsa, biztonságot adó érzés volt. Soha nem ölelte még meg lány. Óvatos volt és szelíd, de mégis határozott. Ő alig merte viszonozni. A szíve a torkába ugrott.

- Elena néni egy nagyszerű ember volt, nem is tudok mit mondani. Felfoghatatlan, hogy ez történt. Kérlek, ha bármiben tudok segíteni, csak szólj.- bontakozott ki végül az ölelésből Lindsey és megigazította koromfekete kabátját.

- Köszönöm és azt is, hogy itt voltál. - suttogta Gerard meghatva.

Lindsey bólintott, egy szál fehér rózsát tett a sírra, majd tovább ment. Csak a hajának illata maradt ott Gerard ruháján.

A temetési szertartás után a család visszament Elena házába. Nem csináltak halotti tort, négyen lépték át a kis ház küszöbét. Gerard teljesen kimerültnek érezte magát, mintha mindene ólomból lett volna, a szemei fájtak a folyamatos sírás miatt, hányingere volt, émelygett a gyomra. És a lelkében mintha egy apró hang próbált volna kiabálni, de csak susogni tudott.

Nehéz, fáradt délelőtt volt. A szél kint még mindig fújt, és ettől az egyik ablaknál lévő fa ága kitartóan csapkodta az üveget, mintha így akarná kinyilatkoztatni, az igazságtalanságot, amit Gerard is érzett nagymamája halála miatt. 

- Üljetek le. - ajánlotta az anyja és gyorsan kávét főzött, majd elővett egy tál aprósüteményt, de egyikük sem volt éhes. Némán és bánatosan ülték körül az asztalt, lopva egymásra pillantva. Sokáig nem tudtak mit mondani, de végül apja megtörte a csendet.

- Beszélnünk kellene, mihez kezdünk most...

- Mihez kezdenénk? Gyászolunk.- dünnyögte Mikey.

- Nem úgy értettem.- mondta komoran a férfi.

Anyja kétkedve vonogatta a vállát.

- Szerintem inkább tegyük át ezt a beszélgetést máskorra.

- Nincs értelme várni! - vágott közbe az apja.

Testvére felháborodva sóhajtott egyet és belekortyolt a kávéjába. Gerard pedig nem is igazán értette, mi lehet a megbeszélés tárgya.

- Mégis, mi ennyire sürgős?- érdeklődött Mikey, némi éllel a hangjában.

Apja zavartan megköszörülte a torkát.

- A további lépések megtervezése igenis fontos. Tudom, hogy fáj nagyanyátok hiánya és szinte még fel sem fogtuk, de át kellene beszélnünk, mihez kezdünk ezzel a házzal.

Gerard elképedten kapta el a fejét.

- El akarjátok adni a nagymama  házát? - kérdezte és végigfutott a hátán a hideg.

- Somerdale nincs túl közel Newarkhoz és mi nem tudunk örökösen ide utazgatni, hogy ellenőrizzük a ház állapotát. A legoptimálisabb megoldás, ha pénzzé tesszük. - válaszolta apja.

Higgadt volt és kimért. Gerardot fájdalommal töltötte el a felismerés, hogy Elena temetésének napján, apja már a ház eladásán töri a fejét. Kegyetlennek és visszataszítónak érezte a férfi viselkedését. Várta, hogy anyja megszólaljon, de a nő csak ült lehajtott fejjel, a kávéscsészéjét tanulmányozva.

- Nagymamának ez a ház volt a mindene, mindig szépítgette, hogy minél otthonosabb legyen, és ott a rózsakert is. Rengeteget dolgozott azokért a virágokért. - jegyezte meg Gerard, mert kötelességének érezte, hogy megvédje nagyanyja egyetlen vagyonát, a házát.

- Tudom, Gerard. De apádnak igaza van, a mi életünkbe, a rengeteg munka mellett, nem fér bele, még ennek a háznak az ellátása is. - mondta anyja.

- És ha én itt maradnék?- vetette közbe Gerard.

Még nem is gondolt bele, hogy Elena halálával el kell hagynia a házat és vissza kell térnie Newarkba. Pánik vette uralma alá, ahogy ezt átrohant az agyán.

Szülei szkeptikusan néztek rá.

- Mégis, mihez kezdenél itt, Gerard?- ingatta a fejét sajnálkozóan az anyja.

- Folytatnám, amit a nagyi csinált, megtanította nekem. Gondoznám a rózsákat és értékesíteném őket, így fent tudnám tartani a házat és nem kellene eladni. - válaszolta erre bátortalanul Gerard.

- Abból manapság nem lehet megélni! - torkollta le az apja.

- Különben is az  a legokosabb, ha visszajössz velünk Newarkba és nem maradsz itt egymagad. - helyeselt az anyja is.

- Legalább próbáljuk meg. - kérte szüleit Gerard, de ők rendíthetetlenek voltak.

- Szó sem lehet róla! A te állapotodban...- apja elharapta a mondat végét és a plafont bámulta mérgesen. Láthatóan terhére volt a vita.

- Miért ne maradhatna itt?- kérdezte értetlenül Mikey, de apja beléfojtotta a szót.

- Te ne szólj bele!- rivallt Mikey-ra, mire a fiú sértődötten elhallgatott.

Gerard szomorúan nézett apjára.

- Jól vagyok. - jelentette ki és persze ez nem volt igaz, de minden vágya az volt, hogy tovább lakhasson itt.

- Gerard, érts meg minket is.- kérlelte az anyja.

- A nagymama soha nem adta volna el ezt a házat, szeretett itt élni. - Gerard szemei könnyekkel teltek meg.

- De a nagymama már nincs köztünk! Már nincs itt, hogy vigyázzon rád, te meg láthatóan nem tudsz magadra. A házat eladjuk és te szépen visszaköltözöl Newarkba. Normális állásod lesz és nem holmi rózsákat fogsz termesztgetni. Rózsák...Micsoda őrültség! - háborgott az apja.

- Mi a baj a rózsákkal? - kérdezte halkan Mikey, de apja ismét rákiáltott.

- Mondtam már, hogy ne avatkozz bele!

- Kérlek titeket, gondoljátok át. - sóhajtotta Gerard, de apja kezdte elveszteni a türelmét.

- Na, most van elegem, úgyhogy hagyjuk abba ezt az értelmetlen szópárbajt! - hangja ellentmondást nem tűrően csengett a ház falain belül.
Gerard mindig is gyűlölte, mikor a férfi megemelte a szavát, pedig ez általában hamar bekövetkezett.

Anyja, hogy oldja a feszültséget az asztal közepére tolta a süteményestányért.

- Egyetek süteményt. - kínálgatta az édességet, de ez elkeserítően nevetséges volt abban a helyzetben, hiszen senki sem figyelt rá.

- Téma lezárva, én befejeztem! - apja morogva felpattant az asztaltól és a kanapé felé indult, mintegy megoldottnak tekintve az ügyet, Mikey is odébb állt, ahogy anyja is és inkább a mosogatásra váró tányérokkal kezdett foglalkozni. Gerard maradt egyedül az asztalnál. Testének és lelkének minden része tiltakozott azellen, hogy itt hagyja Somerdale-t. De tudta, hogy nem tehet semmit, az apja eldöntötte helyette. Kiábrándultan tekintett körbe és érezte, ahogy Elena emlékének lángja máris halványodni kezdett a családtagjai szívében.

*****

Gerard lelkében emésztő indulat munkált, szemeiben a harag kínzó könnyei csillogtak, ahogy végül felállt az asztaltól. Bement a szobájába és magára csukta az ajtót. Leroskadt a székre és úgy érezte, vesztett. Tehetetlenséget érzett, a fejébe fájdalom hasított. Vajon mit csinálhatna, hogy a szülei meggondolják magukat? Hogyan vehetné rá őket, hogy máshogy döntsenek?

- Istenem, mi történik körülöttem? - kérdezte félhangosan.

Dühös volt magára, amiért akaratlanul ugyan, de elárulta nagyanyja mindennél szentebb emlékét, az összes mosolyát, a kedvességét, a rózsákat, a mindig barátságos kis házat, mindent, amit szeretett.

Gondolataiból Mikey ébresztette fel, ahogy halkan belépett a szobába. Gerard lángoló arccal, kisírt szemekkel nézett fel rá, Mikey nem mondott semmit, de ugyanolyan csüggedt volt, mint ő. És ugyanolyan szótlan is. Ingerülten dobta le magáról a zakóját és ült az ágyra.

- A szüleink hozzák az általános formájukat és a temetés napján is rohadt utálatosak. - jegyezte végül meg.

- Nem akarom, hogy eladják ezt a házat. - suttogta Gerard és elcsuklott a hangja. Mikey csak nézett rá, dermedten.

- Pedig el fogják adni. Mert nekik nem számít ez az egész. - mondta megvetően és tekintete körbefutott a szoba falain, padlóján, majd megállapodott a feltúrt ágyon, ahol éppen ült.

- Rettegek, hogy vissza kell mennem Newarkba! Mikey, én nem tudok ott élni! Itt szeretnék maradni és tovább foglalkozni a nagymama virágaival. - magyarázta Gerard könnyekkel a szemeiben.

- Túl gyáva vagy, hogy szembeszállj velük! - szólt közbe Mikey szigorúan.

- Ezt gondolod? - kérdezett vissza Gerard, szíven ütötte, amit az öccsétől hallott.

- Igen, mert megtörtek téged, elhitették veled, hogy egy szánalmas roncs vagy. És amúgy is félsz apától. A te érveid nem fognak megállni az ő szavaival szemben. Apa elnyom mindenkit. Ebben a működésképtelen családban, mindig ez történik. - jelentette ki a fiú.

- Akkor mit tehetek?- kérdezte Gerard elkeseredetten.

- Én is azt akartam, hogy maradhass, mert láttam, hogy jó itt neked. De apával lehetetlen beszélni...figyelj Gerard, jobb, ha beletörődsz a döntésükbe és nem gyötröd magadat azzal, hogy menekülőutakat keresel. - felelte Mikey.

Gerard csüggedten rázta a fejét.

- Őrizni szeretném a nagymama emlékét. - mondta sírástól remegő, de elszánt hangon.

Mikey megértette, de ő mindig túl stabilan állt a realitás talaján.

- Akkor pakolj el mindent a szívedbe, egy olyan polcra, hogy bármikor fel tudd idézni a nagyival kapcsolatos jó momentumokat. De engedd el Somerdale-t! Rámész, ha nem így teszel.- tanácsolta és bátorítóan megsimította Gerard hátát.

Gerard erre nem reagált semmit, sivár elhagyatottságot érzett. Mintha egy kiürült teremben bolyongana a szíve és nem találna megnyugvást. Belül átkozta magát, amiért ilyen gyenge és nem tudja kellően hallatni a hangját azokért a dolgokért, amik fontosak neki.

*****

A szüleim el fogják adni a nagymama házát és vissza kell mennem velük a nagyvárosba. Próbáltam nekik elmondani, hogy szeretnék Somerdale-ben maradni, de meg sem hallgatnak. Már eldöntötték. Frank, ez olyan borzasztó.

Írta estefelé Gerard Frank-nek. Akkorra szedte magát össze annyira, hogy felkeljen az ágyból, ahol órákon át hevert. De nem volt jobban cseppet sem. Már attól könnyek gyűltek a szemébe, hogy ezt leírta. Újra felkavarodtak benne a keserű délelőtt pillanatai, a temetés megrázó eseménysora és az utána következő parázs vita.

Te jó ég! Máris ezzel vannak elfoglalva a szüleid?

Reagálta erre felháborodva Frank.

Az öcsém azt mondta, ne is küzdjek ellenünk, mert nincs értelme, nem vagyok elég erős hozzá. 

Gerard mázsás súlyt érzett a mellkasán.

Szerintem igenis erős vagy.

Állította Frank és ez jól esett Gerardnak, holott tudta, ez nincs így.

Ha erős ennék, nem hagytam volna magam és méltóképpen kiállok a nagymama mellett. Ő nem ezt érdemli! Hálátlan vagyok!

Gerard úgy vélte, Mikey-nak van igaza és valóban gyáva.

Csak le vagy sújtva veszteség miatt, Gerard. A szüleidnek tiszteletben kellene tartani, hogy min mész most keresztül.

Véleményezte Frank.

Gerard felsóhajtott.

Annyira hiányzik a nagymama. Ő volt a legjobb barátom!

Bárcsak lenne még esélye elmondani neki! A gyász felülkerekedett mindenen, teljesen magával sodorta, betöltötte minden gondolatát. Feldolgozhatatlannak látszott. Nagyanyja kedves lénye villant be neki, a gyengéd simogatása, a törődése, amivel már soha nem fog életében találkozni. Könnyek gördültek le megint az arcán.

Tudom és rossz olvasni, hogy így alakulnak a dolgok körülötted. Bár tudnék segíteni!

Sajnálkozott Frank.

Hiszen segítesz Frank! Azzal, hogy mindezt leírhatom neked! Sajnálom, hogy végül mégsem tudtál eljönni a temetésre. 

Gépelte be Gerard. Alig látott a sírástól, egyszerűen nem tudta abbahagyni, pedig az arca és a szeme már fájt, a dühös és akaratlanul is erős mozdulatoktól, ahogy törölgette a folyton előtörő könnyeket.

Ott voltam a temetésen, Gerard...

Frank kijelentése teljesen meghökkentette Gerardot.

Ott voltál?

Kérdezett vissza, mint aki nem jól olvasta az iméntieket. A megdöbbenés villámként hasított belé. A szíve felgyorsult és nyugtalan lett.

Igen...Ahogy megígértem. Somerdale, 10 óra, köztemető. Díszes kerítés és hatalmas fák övezik mindenhol. Rengeteg ember ott volt.

Válaszolta Frank.

Nagyon sokan kedvelték a nagymamát. 

Írta Gerard.

Hallottam, ahogy a neveden szólítanak, de ha nem mondják is, éreztem, hogy csak te lehetsz. Te voltál legjobban összeomolva. Ott álltál a családod körében. Fekete öltönyt viseltél, fekete inget és volt rajtad nyakkendő is. Ünnepélyes voltál. Olyan, hogy is írjam...szomorú módon ünnepélyes...És nagyon sápadt is, látszott rajtad, mennyit sírtál...Aztán a temetés végső momentumaként felolvastad azt a szép verset. Megható volt. 

Sorolta Frank és Gerard álmélkodva olvasta ezeket a tényeket és kezdett egyre biztosabb lenni abban, hogy Frank tényleg jelen volt a szertartáson. Persze nem gondolta, hogy a fiú nem mond igazat, de a csodálkozástól teljesen össze volt zavarodva. Nem értett pár dolgot.

De miért nem jöttél oda?

Érdeklődött.

Jobbnak láttam a háttérben maradni. Persze, megfordult a fejemben, hogy odamegyek hozzád, de hosszú sorokban álltak a részvétet nyilvánítani kívánó emberek. Mindenki össze volt törve. Láttam, ahogy egy lány sírva ölel meg téged...

Gerardnak eszébe jutott Lindsey kedvessége, ahogy átölelte. Arra a forróságra, ami ettől betöltötte mindenét. A lány édes illatára is még élénken emlékezett.

Ő Lindsey, itt lakik Somerdale-ben és jól ismerte a nagymamát.

Magyarázta.

Nem akartam alkalmatlankodni. A mi találkozásunknak nem akkor jött el az ideje.

Tette még hozzá Frank.

Gerard nem teljesen így vélte. Kicsit bánatos lett a tények tükrében, Frank, akivel hetek óta beszélgetett a virtuális világban, ott volt tőle pár méterre, mégsem fedte fel a kilétét. Nem tudta, ő fordított helyzetben, hogy cselekedett volna. Persze lehet, hogy ugyanígy.

Azért kár, hogy nem láthattalak...Érdekelt volna, hogy olyan vagy e, ahogy elképzeltelek.

Jegyezte meg letörten. Átfutott az agyán, vajon hogyan reagál, ha Frank megáll előtte. A fiú azt ígérte, ha találkoznak, megöleli. Így történt volna? Gerardnak így ismeretlenül is jól esett volna Frank ölelése.

Valóban gondolkodtál azon, milyen lehetek?

Csodálkozott Frank.

Igen...Néha...

Vallotta be Gerard. Több kép élt a képzeletében, Frank kinézetét illetőben, bár ő mindig is azt vallotta, a külső egyáltalán nem számít. De ettől függetlenül szerette volna látni a fiú arcát.

Túl sokat ne képzelj rólam, én olyan semmilyen vagyok.

Válaszolta gyorsan Frank és Gerard érzékelte a kevés önbizalmat a fiú sorai mögött. Ebben is hogy hasonlítottak! Gerard is ennyire negatívan vélekedett saját magáról. Ő a semminél is nagyobb semminek gondolta magát. A középiskolai szörnyűséges, erőszakos, zaklatással telt évek erre a leckére alaposan megtanították.

Ez nem igaz Frank! 

Írta hezitálás nélkül Gerard. Valóban nem látta még Frank-et, de biztos volt benne, hogy különleges.

Köszönöm, hogy ezt írod, de én tudom magamról, hogy milyen vagyok. Remélem egyszer azért találkozni fogunk.

Írta bíztatóan Frank.

Tényleg találkoznál velem?

Frank ígérete reményt keltett Gerardban.

Igen! Csak te meg én, egy csendes helyen. Hogy ne mérföldek és egy számítógép monitorja álljon közénk. Szeretnék kérdéseket feltenni neked és válaszolni a te kérdéseidre. Egyszóval szeretnék közel lenni hozzád. Sokkal közelebb, mint ma... 

Frank szavaitól Gerard forróságot érzett az egész testében.

Én is szeretnék szemtől-szemben beszélni veled.

Írta zavartan.

Tudod, mikor Somerdale-be jöttem a temetésre, én is elképzeltem, hogy milyen lehetsz. Vagyis, már hamarabb is gondolkodtam azon, hogy nézhet ki a fiú, aki megosztja velem a pillanatait, és akinek az egész léte egy nehéz periódus, vaksötét veszi körül és már kétszer megpróbálta eldobni az életét...

Mesélte Frank. Gerard megrökönyödött, Frank mennyire jól meg tudta ítélni a helyzetet, amiben volt.

De láttál és most már tudod, hogy mennyire más vagyok. Biztos nem olyan, mint amire számítottál...

Szúrta közbe gyorsan Gerard és keserűséget érzett. Válasz jó ideig nem jött. A torka összeszorult ettől.

Hát tényleg nem...

Jelent meg végül a képernyőn a felelet.

Gerard szomorú lett, de nem lepte meg a válasz. 
Sajnálom, Frank...
Ő mindig csalódás mindenkinek.

Ne sajnáld! Te százszor jobb vagy, mint ahogy elképzeltelek...

Íródott ki ekkor egy újabb sor a monitorra, mire Gerard teljesen elképedt, a levegő is a tüdejébe akadt egy pár másodpercre. Izzó érzések futottak át rajta, a szíve a torkában dobogott, a sírástól vörösre dörzsölt arca pedig még sötétebb színt öltött.

folytatása következik…