Demolition lovers (FRERARD) pt.08.

Jaj az előző bejegyzésemnél elfelejtettem Magic Mike csatornáját, aminek egyes tartalmain konkrétan könnyesre nevettem magam :D 

Na, de…koronavírus járvány miatti karantén…nem tudom hanyadik nap-ja de, nagyjából. Mondjuk, lényegtelen.
Lezárták a mellettünk lévő, kb. macskaalom nagyságú játszóteret szalaggal (jól is tették amúgy, mert hétfőn csak négy anyuka tobzódott ott a gyerekével), a hírekbe folyamatosan mondják be, hányan lettek újra betegek, hányan haltak meg, szerencsére gyógyultakról is szó esik.
A műtétem elmarad egyelőre. A fogam néha fáj, mert hát miért is ne akkor vacakolna, mikor nincs fogorvosi ellátás :/
Anyám depressziós, hogy nem tud kimozdulni és nehéz vele megértetni, hogy ez az ő érdeke is. A home office leszívja az agyamat, az egész napot ott töltöm kb., közben főzök-odaégettem a krumplit tegnap hah-, a lakás romokban.
Hugommal tegnap jót beszélgettünk telefonon, meg J.-vel is, ő otthon van most ugye a kislánnyal és már lejött az agyáról.
De szerintem mindannyian.  Ez egy elég meredek szituáció. Vizuális tipusként elképzelem, ahogy majd öregkoromban ülök a verandán, egy hintaszékben, kockás plédbe takarva és a körülöttem lévő unokáimnak-ha lesznek-mesélek arról, hogy”én még emlékszem a 2020-as, naaaaagy koronavírus járványra…”
És hoztam az új részt, már íródik a folytatás, de fogalmam sincs, mikorra lesz kész, ha nem home office van, akkor házimeló, vagy a pasim van itthon. De azért igyekszem.
Továbbra is angst, de egy kis fluff is fellelhető lesz most.

The sharpest lives:

Gerard kitekintett szobája ablakán. Eseménytelen délután volt, csend honolt a kis utcán. Az egyedüli hang, ami a környéket uralta, az apja kalapácsának a monoton, ütemes kopogása volt, amint a ház elé rögzítette a méretes táblát, amin nagy betűkkel díszelgett az ELADÓ szó. Mikey a kezében a szerszámosládával, tétlenül ácsorgott a férfi mellett és megint olyan érzelemnélküliek voltak a vonásai. Pedig Gerard tudta, hogy az öccse nem ilyen, és őt is bántja, hogy ez így alakult. De apja ellen nem tudott hatásosan fellépni. Gerardba belemart a fájdalom. Még mindig magát okolta és folyton egy kérdés keringett a fejében. Miért nem akadályozza meg valahogy? Most még nem lenne késő. Ellépett az ablaktól és leült az ágyára, ami előtt kartondobozok sorakoztak. Tele nagymamája személyes holmijával, apró tárgyakkal, fényképalbumokkal. Gerard kivett egy vaskos kötetet és belelapozott. Elena mindig rengeteget fényképezett, megörökítve ezzel minden egyes számára fontosnak tűnő pillanatot. A képek mellé gondosan odaírta a dátumot, és hogy milyen okból készítette. Így Gerard szeme elé tárult az egész gyermekkora, mindegyik születésnapja, a karácsonyok, Mikey születésnapi összejövetelei, iskolai ünnepségek, húsvéti és hálaadás napi családi programok. A fiú könnybelábadt szemmel és elszorult szívvel csukta be egy idő után az albumot. Elena még a fotókat is olyan szeretettel őrizte, mint ahogy Gerardnak segített állandóan. Hiszen Gerard mindig érezte végtelen és odaadó törődését.  A gondoskodása kapaszkodót jelentett neki. Egy menedékhelyet. Mi lesz most így vele? Kivel osztja meg a jó, vagy éppen rossz gondolatait? Ki hallgatja meg és ad vígaszt ezentúl? Gerard úgy érezte, magára maradt.

Halk kopogást hallott és édesanyja jelent meg az ajtórésben.

- Gerard, halad a pakolás? - érdeklődött.

Gerard megvonta a vállát.

- Igen. - válaszolt kényszeredetten.

Nem volt kedve ehhez, ő folytatást akart, nem lezárást.

- Én már majdnem bedobozoltam mindent. - jelentette ki a nő. Talán elismerést várt, de Gerard szó nélkül vette ezt tudomásul.

- Indulás előtt kimegyünk még a temetőbe a sírhoz? - kérdezte aztán váratlanul.

Anyját meglepte a kérdés.

- Lehet, de nem ígérem. - rázta  meg a fejét.

- Meg kell locsolni a rózsabokrot a nagymama sírján. - magyarázta Gerard.

- Nem biztos, hogy lesz rá idő, apád sötétedés előtt el akar indulni. - mondta erre az anyja. Gerard ezt is szótlanul reagálta le. De elsápadt a szomorúságtól. Anyja belépett a szobába és leült mellé, szemei épp csak súrolták a fényképalbumokkal megrakott dobozt.

- Tudom, hogy ez most neked egyáltalán nem könnyű, de nekünk sem. És idővel jobb lesz. Biztos hallottál már arról, hogy a gyásznak öt fázisa van.- ingatta a fejét.

Gerardra nem hatott újként ez, tudta hogy van a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. De nem hitt anyjának, hogy valaha majd eljut az elfogadás szakaszába, ő ezt örök fájdalomnak gondolta. De nem akart vitatkozni és kéretlenül megosztani a saját tapasztalatát.

Ekkor ismét nyílt az ajtó és Mikey jött be a szobába.

- Gerard, a múltkori lány keres. - bökött a kerítés felé, fura ábrázattal.

Gerard rögtön tudta, hogy csakis Lindsey lehet. Sápadtságát a zavar vérvörössége színezte át. Anyja szeme kíváncsian villant.

- Az a lány a temetésről, aki olyan szorosan megölelt? - mosoly bújkált az arcán. Anyai, cinkos és reménykedő mosoly. Olyan, mint amilyen Elena ajkánál is előbukkant, mindahányszor Lindsey-ről volt szó. Mintha lehetőséget látott volna a lány és Gerard közötti kapcsolat kialakulásában.

Gerard helyeselt és meghagyta anyját ebben a tévhitben. A szíve vadul vert és értetlenség kerítette hatalmába.

- Te tudtál erről?- kérdezte öccsét az anyja. A nőt rosszul érintette, hogy most került napvilágra Lindsey létezése és szerepe Gerard életében.

- Miről? Mert nincs semmi! Gerard, meg egy lány?!Anya, légy észnél! - szólta le anyját Mikey.

Gerard felállt az ágyról, hogy az udvarra induljon. Érezte Mikey és anyja kérdő pillantását mélyre fúródni a hátába. Anyja elégedetlen volt a reakciójától.

- Pedig igazán aranyos lánynak tűnik. Gerard, mondd meg neki, hogy bármikor szívesen látjuk, ha Newarkban jár. - pattant ki egy ötlet a nő fejéből, mire Mikey a szemét forgatva tiltakozott.

- Te jó ég, anya, fejezd be! Ez már nekem kínos!

Gerard behajtotta az ajtót mögöttük és az udvarra ment. A szíve fájóan nagyokat dobbant, ahogy egyre közeledett a kerítés felé, ahol a lány várakozott. Apja, aki végzett a tábla kihelyezésével, furcsa pillantással mérte végig, ahogy elhaladt előtte, de semmit nem mondott, inkább a ház felé vette az irányt.

- Szia.- Lindsey mosolygott, a keze integetésre lendült, ahogy Gerard oda ért a kerítéshez.

- Szia. - viszonozta Gerard az üdvözlést halkan.

- Eladjátok Elena néni házát?-kérdezte szomorkásan Lindsey az eladást hirdető táblára meredve.

Gerard letörten bólintott.

- Én maradni szerettem volna. - tette hozzá.

- Akkor miért nem maradsz? - kérdezte Lindsey.

Gerard lehajtotta a fejét, hogy a lány ne láthassa a könnyeket a szemében.

- Mert nem lehet.

A kijelentése olyan visszavonhatatlanul csengett, hogy Lindsey sem kérdezett többet a költözés miértjéről. Néhány másodpercig csak állt némán, Gerard úgyszintén.

- De mi lesz ezzel a sok virággal? A város legszebb rózsái mind Elena néni kertjében nevelkedtek. - szólalt meg végül Lindsey sajnálkozóan.

- Talán a ház új tulajdonosa is annyira fogja szeretni a rózsákat, mint a nagymama. És akkor gondjukat viseli.- reménykedett Gerard. Más nem maradt számára, csak a bizakodás, hogy ha valaki meglátja a sokszínű, gyönyörűszép növényeket, nem lesz szíve sorsukra hagyni őket.

- Akárki is költözzön ide, ha megpillantja ezeket a csodálatos rózsákat, nem is dönthet majd máshogy. - vélte Lindsey.

Gerard észrevette, hogy apja és anyja a ház verandáján suttognak egymásnak valamit, miközben feléjük néznek.

- Mennem kell. Apa még az este beállta előtt el akar indulni. - búcsúzott.

Lindsey bánatos arcán halvány mosoly futott át.

- Sajnálom, hogy elmész és nem tudtunk több időt együtt tölteni, hogy igazán megismerjük egymást. Nekem tényleg jó volt, mikor sétáltunk a parkban.

A fiú teljesen zavarba jött Lindsey szavaitól és rögtön eszébe jutott az a szokatlan este, a kisvárosi park sötétjének sejtelmességében.

- Számomra is jó volt. - vallotta be és az őszi avarral színezett földet bámulta. A haja belehullott az arcába.

- Amit akkor neked mondtam, azt komolyan gondolom. Elköltözöm Newarkba. És ha majd ott leszek, meglátogatlak. Ha te is szeretnéd. - Lindsey ujjai a kerítés rozsdás rácsain keresztül megérintették Gerard ujjait. A fiú összerezzent és felkapta a fejét a gyengéd és alig érezhető érintésre. A pirosság az arcába szökött, a vére száguldani kezdett az ereiben.

- Szeretném. - mondta remegő hangon és félénken nézett Lindsey-re. A lány szeretetteli és szelíd mosollyal pillantott rá. A szemei csillogtak, sötétbarna hajtincseit felkapta a szél.

- Akkor találkozunk. - ígérte és visszahúzta a kezét a kerítéstől. Gerard viszont még mindig érezte ujjainak melegét a kezén. Megilletődve felsóhajtott és csak állt még ott torkában dobogó szívvel, tűzforró, felhevült lélekkel.

- Ezekért a virágokért sajnos nem tehetek semmit, de kijárhatok Elena néni sírjához és gondozhatom az ott lévő rózsabokrot. Persze, csak ha rám bízod. - szólalt meg váratlanul Lindsey. Gerard pedig nem tudott elég hálás lenni ezért neki.

- Az nagyon jó lenne, köszönöm. - és könnyek gyűltek a szemébe a lány önzetlenségétől.

Lindsey elindult az úton.

- Majd írok! - jelentette ki, ahogy visszanézett rá.

- Minden jót! - Gerard megvárta, míg a lány eltűnik az utca végén, aztán a ház felé sétált. Különösen érezte magát és felettébb sokkosan. Apja és anyja még mindig ott álltak, ahol az előbb és ők is el voltak hűlve a látottaktól

- Jól láttam, hogy az a lány, megfogta a kezedet?- anyja szinte rárontott a kíváncsiságával.

Gerard megtorpant és ismét elöntötte a forróság.

- Lindsey. - mondta komoran és alig hallhatóan, mert rosszul esett hallani, hogy szülei csak lány-ként emlegetik Lindsey-t.

- Remekül láttad, Donna. Akármilyen hihetetlen, de egy lány, akinek a neve történetesen Lindsey, valamelyest érdeklődést mutat a fiunk iránt. - válaszolt apja Gerard helyett, némi iróniával a hangjában.

- Van köztetek valami? Én annyira örülnék, ha lenne...-lelkendezett a nő, de az apja lemondóan legyintett.

- Ha ilyen kuka és félénk marad, nem sok jövőt jósolok ennek a kapcsolatnak. - morgott.

Gerard ideges és felkavart volt, ezért felelet helyett besietett a házba. A fejében egymást váltva tolongtak a gondolatok. Mikey az ablaknál állt és valószínűleg szintén szemtanúja volt az egésznek, de hátra sem fordult, amikor Gerard leült az ágyra és megint kezébe vett egy fotóalbumot. Arra gondolt, nagymamája mennyire boldog lenne, ha látná Lindsey jóságát. Mert Lindsey igenis jó volt, hiába hangoztatta azon az estén az ellenkezőjét.

- Remélem, volt annyi eszed, hogy legalább egyszer lefeküdtél vele. - hasított ekkor a csendbe Mikey gúnyos és komolytalan megjegyzése.

Gerard felnézett a fényképekből és az eddig emlékezéstől könnyes szeme, értetlen haraggal telt meg.

*****

A családi autó lassan gördült be a feljáróra. Motorjának zaja elhalt. A hang hirtelen megszűnése feszültséggel töltötte el a késő esti sötétséget. Gerardot átjárta a felismerés hasító érzése, ami az agyától a szívéig hatolt kíméletlenül. El sem hitte, hogy újra itt van, hogy el kellett jönnie Somerdale-ből, hátrahagyva nagymamája házát, a rózsáit, a kertet. Ott kellett hagynia mindent azzal a nagyméretű, véglegességet hirdető ELADÓ táblával. Apjára sandított a kormánynál, majd anyjára, akik csak ültek ott szó nélkül, kedvetlenül. Egymástól valamiféle reakcióra várva.

- Édes otthon.- szólalt meg váratlanul gúnyosan Mikey. Gerard arcán fájdalmas kifejezés vált láthatóvá. De nem szólalt meg, csak felsóhajtott. Apja erre észbe kapott és kipattant a kocsiból.

- Kinyitom az ajtót. - közölte és elindult előre. Mikey követte. Az autóba még mindig csend honolt. Gerard nem mozdult. Ezért anyja hátrapillantott és mosollyal próbálta jobb kedvre ösztönözni. De Gerard nem bírt mosolyogni. Hogy is bírt volna, mikor neki egyáltalán nem volt kedve ismét Newark-ba jönni.

- Jól vagy kisfiam?- érdeklődött kedvesen és féltőn a nő.

- Igen. - válaszolta halkan Gerard. Mit kellett volna mondania? A gyász ezer tonnával nehezedett rá és ennek tetejében, még akarata ellenére is kellett cselekednie! Ő tovább akarta vinni a rózsák nevelését, hiszen nagymamája is így kívánta volna. Gerard azt szerette volna, hogy Elena onnan fentről, a felhők közül láthassa, jó kezekben van a háza és a virágai. Ehelyett a ház majd idegenek kezébe kerül, ő pedig újra itt van a nagyvárosban, pár lépésnyire a régi életétől, amit annyira gyűlölt.

- Most még szokatlan a több hét távollét után, de minden úgy lesz majd, ahogy régen. - mondta anyja.

- Persze. - Gerard közönyösen biccentett. Pont attól tartott leginkább, hogy minden rossz visszajön.

Kirázta a hideg és forrongott a lelke.

- Akkor talán menjünk be. - anyja belátta, hogy jelen esetben nem tud mit tenni, ezért felhagyott a kísérletezéssel. Kiszállt a járműből és Gerard sem tehetett mást. Némán indultak az épületbe. Gerard elmaradt anyja nyomában, lassan ment, a torkát szorongatta a keserű szomorúság. Elmélázott és úgy vett szemügyre minden apróságot, mintha most járna először itt. A kerítés még mindig tojáshéjszínű volt, az udvaron lévő fák még mindig az égig értek. A kerti lámpa világítása egyenletes fénnyel kísérte a házba vezető úton, a meleg narancssárga szín a szürke betonlépcsőkön is vele maradt. Aztán belépett a szűk kis előtérbe, meglátta a faragott kabáttartót, a rá hanyagul aggatott ruhákkal, a padlón, a vastag, világos szőnyeget, a nagyméretű dekorvázát, és vadul kereste fejében a jó emlékeket. De nem találta. Anyja és apja a konyhában, halkan diskuráltak. Gerard meglepve szobrozott a nyitott ajtótól néhány lépésre, mikor meghallotta, hogy máris róla beszélnek.

- Láttad a szemét? Mint aki nem is ezen a világon van!- magyarázott vehemensen apja, kezében egy pohár itallal.

- Tudod, mennyire megviselte a nagyanyja halála. Nagyon szerette. - vette rögtön védelmébe az anyja.

- Elena halála mindenkinek veszteség. De nem tudjuk megváltoztatni és Gerardnak nem kell vele halnia. Öt percbe telt, míg beért ide! - dühöngött az apja.

- Csak egy kis idő kell neki, légy türelemmel! - kérte az anyja.

- Idő, idő! De mennyi? Olyan, mint valami élőhalott. Donna, nem fogom hagyni, hogy ez így menjen! - csóválta a fejét a férfi.

Gerard meglepődött, hogy apját ennyire felbőszítette már az első pillanatokban, hogy itt volt. A késztetés, hogy kirohanjon a házból, egyre nagyobb lett. Érezte az arcát felforrósodni és a tekintetét elhomályosodni. De erőt vett magán és visszanyelve könnyeit, belépett a nappaliba. Mikey, aki már a kanapén ült és bekapcsolta a televíziót, észrevette, hogy Gerard ott áll. Hogy mennyire falfehér és elképedt. Felháborodottan hátrapillantott szülei hangja felé, majd legyintett és arrébb csúszott a kanapén.

- Úgy hallom, hogy apa és anya máris találtak egy remek kis beszédtémát, a te személyedben. Miért is változna bármi? Ők olyanok, mint eddig! Ne törődj velük! Inkább ülj le! Végülis hazaértél! - ajánlotta barátságosan.

Gerard tudta, nem nagyon van más választása, így bátortalanul foglalt helyet öccse mellett. Mikey rögtön a kezébe nyomta a távirányítót.

- Csak hogy ne érezd rosszul magad, most te választhatsz tv műsort. - futott át egy gyerekes vigyor a fiú arcán, és Gerard értékelte, mennyire próbálkozik, hogy megtörje benne a frusztrációt. Elvette a távirányítót, de nem kapcsolt át, csak nézte a televízió képernyőjét, de fel sem fogta, milyen műsort sugároz. Legszívesebben sírt volna, de csak ült ott a gondolataival körbebástyázva.

Mikey hamar ki is szúrta, hogy oda sem figyel a tv-ben zajló eseményekre.

- Ha nem érdekel, miért nem kapcsolsz át? Nincs kedved az egészhez, mi?  - kérdezte.

Gerard zavartan vállat vont.

- Inkább lefeküdnék.

- Ahogy gondolod.- mondta erre Mikey.

Gerardnak eszébe jutott még valami.

- Ha megkérlek, segítesz összeszerelni a számítógépet? Én nem igazán értek hozzá.
Öccse értetlenül rázta meg a fejét.

- Tényleg, akartam is kérdezni, miért hoztad el azt a régi masinát? Egy csomó program nem is megy már rajta. Csak a helyet foglalja. Bármikor használhatod az én gépemet, az sokkal gyorsabb.

Gerard szemét pillanatok alatt elfutották a könnyek.

- A nagyitól kaptam és számomra többet ér bármilyen értékes és mindentudó számítógépnél.- hadarta el dacosan.

Mikey megszánta.

- Oké, csak ne sírj, mást sem csinálsz napok óta! Ha annyira ragaszkodsz hozzá, összerakom majd. - ígérte. Gerard bólintott a szemeit törölgetve.

- Köszönöm. Akkor most megyek, behordom a holmimat. - majd felállt a kanapéról és elindult a szobája irányába.

- Hát a szobáddal van egy kis probléma. - szólt utána Mikey.

Gerard meglepődve fordult hátra.

- Ezekszerint, a drága szüleink nem mondták...Jellemző...- forgatta meg a szemeit Mikey.

- Mit kellett volna mondaniuk?- kérdezett vissza Gerard.

Addigra már a szülei is megjelentek a nappaliba. Apja még mindig feszült volt, de próbálta palástolni, anyja pedig elővette legszebb mosolyát.

- Történt egy kis változás itt mostanában. Akartunk már szólni róla, de aztán közbejöttek a családi gondok.  - kezdett bele a mondandójába a nő.

- Szóval arra gondoltunk, hogy átmenetileg leköltözhetnél az alagsorba. Sokkal tágasabb, mint a szobád. Egy csendes zug, ahová elvonulhatnál, ha már túl sok neked a világ. - vágott anyja szavába az apja.

Gerard semmit sem értett. Gyermekkorában tiltották, hogy az alagsorba mászkáljon, mindenféle szörnyekkel riogatták. Rémisztő és mindent elnyelő sötétséggel. Most meg egyenesen felkínálják, hogy ott lakjon?

- Nekem igazán megfelel a szobám is. - mondta még mindig megrökönyödve.

Apja az anyjára pillantott, átadva neki a beszélgetés fonalát.

- Az a helyzet, hogy nem tudsz most a szobádba beköltözni, mert jelenleg laknak ott. - bökte ki a nő.

Gerardnak tátva maradt a szája a csodálkozástól.

- Ugye ismered Ray-t? - kérdezte apja, még mielőtt a fiú szóhoz juthatott volna.

Bár egy középiskolába és egy évfolyamra jártak, de Ray Toro, Mikey egyik barátja volt. Jókedélyű, hosszú, göndörhajú srác. Ő és Mikey egy másik barátja Bob, gyakran elhívták magukkal Mikey-t iszogatni. Olykor Mikey Gerardot is meginvitálta és előfordult, hogy Gerard velük tartott. Ray és ő akkor néhány szót váltottak, de Gerardnak nem sok információja volt róla.

- Tudom, ki ő. - felelte.

- Ray eléggé összeveszett a lakótársával. A vita odáig vezetett, hogy Ray elköltözött, és amíg talál magának új lakhelyet, felajánlottuk, hogy húzza meg magát a te szobádban. - mondta Mikey.

- Pár hét az egész.- egészítette ki az anyja.

- Ki kellett segítenem a barátomat a bajból. - indokolta Mikey.

Gerard eltűnődve bólogatott.

- Ez természetes...

Mikey hálásan megveregette a vállát.

- Tudtam, hogy megérted!

Gerardnak tényleg nem volt ellenvetése, hogy Ray az ő szobájában lakjon. Jónak találta, hogy valaki örömét leli a helyiségben, ahol neki többnyire csak rossz érzések jutottak.

Ám apja ezúttal sem bírta magában tartani a véleményét.

- Szerintem Gerard is segített volna egy bajba jutott barátján. Feltéve, ha lennének barátai. - dünnyögte egykedvűen.

Anyja és Mikey a férfi felé néztek szemrehányóan. Gerard pedig érezte, hogy a rosszkedv fekete árnyai újból elterjednek teste minden pontján, végül a szívéhez érve fájdalmat okoznak. Lesütötte a szemeit. És Frank-re gondolt.

- Apa megint irtó poénos. - sóhajtotta elégedetlenül Mikey, amint a férfi elhagyta a nappalit.

- Te viszont nagylelkű vagy, Gerard. Gyere, segítek elrendezkedni. - ajánlotta fel az anyja és megsimogatta Gerardot.

- Ez kedves tőled, anya. - nézett anyjára Gerard.

- Együtt gyorsabban megy. - az asszony megnyugtatóan mosolyogva nyitotta ki az alagsor lépcsőihez vezető ajtót, majd felkattintotta a villanyt. Az egyetlen, ott lévő villanykörte gyér fénye árasztotta el az nagyméretű területet, amit egyelőre még kaotikus rendetlenség uralt. Gerard a lépcsősor tetejéről nézte az egymásra torlódott, porlepte bútorokat, amiket jobb híján oda hordtak le az évek során. A rendezetlenség látványa a saját életére emlékeztette.

folytatása következik…