Lélegzet (Külvárosi fiúk sequel) 2/2

Ez a hét tök eseménytelen, és nem sok mindent csináltam. Na jó, hétfőn elintéztem az elmaradt csekkek fizetését, mert muszáj volt. A bankba is bementem, lehet-de nem akarom elkiabálni-nem kell kifizetnem azt a moratóriumos vackot, csináltunk az ügyintézővel valami panasz levelet, egy hónap múlva kiderül a végeredmény. Szerintem nem lenne fair, hogy leperkáltam háromszázezret, regisztráltam erre a hülyeségre és még így is megcsesznek, mintha nem fizettem volna :O
Tegnap láttam a Hesher c. filmet, elég súlyos darab, mit ne mondjak és a mi a legdurvább, hogy 2010-es, pedig a látottak alapján azt hittem, kb. kilencvenes évek.
Pasim meg még ma dolgozik, de már harmadik napja a szilvesztert ünnepli előre :/
Tinimami fronton megint zajlanak az események. Hogy unom már atyaég! Karácsony óta megint ott dekkol és most meghalt a rokona, ami sajnálatos tényleg. Majd megy a temetésére az egész családjával, apám fuvarozza őket el, mivel vidéken lesz a szertartás. És felmerült a kérdés, a kislányra ki fog vigyázni???Anyám dolgozik, a hugom messze lakik és szintén dolgozik aznap. A csaj a pasijával még nyár végén szakított, szóval...kilegyen, kilegyen...
Majd én!!!!Yeah...És ezt tegnap késő este közölték velem telefonon. Nem a kislány ellen szól, de nem voltam feldobva. Mihez kezdek én egy ismeretlen kisgyerekkel???Mert Zselykére és Larára már vigyáztam, ők ismernek, de ez a picilány még sosem látott és most 3-4 órát kellene együtt töltenünk :O A szemétláda Vivi most azt mondta volna, hogy felejtsetek el, de a jószívű Vivi persze ismét előjött és most is azt dünnyögte megadóan, hogy majd megbeszéljük...És ezen nem segített, hogy Tinimami a háttérben sajnáltatta magát, hogy ha nem akarom nem kell persze, nem kötelező, majd akkor ő marad a gyerekével és nem megy el végső búcsút venni a szerettétől, no para, ezen ne idegesítsem magam stb.
Most legyek én az a rohadék, aki a Tinimamit megakadályozza hogy részt vegyen a rokona temetésén??? Nem vagyok ilyen gonosz, tényleg.
Csak hát, sokra megyek a jószívemmel. Na mindegy. De most hogy Tinimami megint null-huszonnégyben az ősökön fog lógni, kíváncsi leszek, apám majd fog e rám szánni úgy 5 percet az idejéből, hogy meghallgasson és komolyan vegyen a továbblépési szándékaimat illetően. Geesus, mindjárt itt a 2021! Sokat nem várok tőle, de azért remélek és megpróbálok belekapcsolni, hogy teljesítsem az álmaimat!

Hoztam a sztorim második részét így az év utolsó bejegyzéséhez (előzmények: http://suburbanboys996.blogspot.com), amit nem is neveznék befejezésnek. És tényleg úgy írnám még tovább, de vissza kell állítanom magamat a Demolition loversre és befejezni (nem sok van már abból sem), aztán a Still breathing-re is, mert terveim szerint jövőre annak a történetnek a végére is pont kerül!
Mindenkinek egészségben és eredményekben gazdag, koronában szegény új évet kívánok!!!!!!!

ch 02: Higgy egy kicsit bennem!

Rat mosollyal az arcán intette le Wenfordot.
- Oké, haladjunk sorjában! Én most a Szép Horizont megbízásából vagyok itt. Egyik hittestvérünk lánya miatt jöttem, aki attól tartunk, bajban van, őt jöttem felkeresni és a jó útra téríteni. A lakótelepen látták.  Esetleg, volna kedved velem jönni? Közben beszélgethetünk.
- Persze, szívesen, amúgy én is a telepen lakom. - Wenfordnak éppen semmi dolga nem volt, így elindult Rat-al a karácsonyi díszbe bújtatott utcákon.
- Szóval, mi történt azután, hogy elmentem? - érdeklődött Wenford pár percnyi szótlan gyaloglás után.
- Kicsit a feje tetejére álltak a dolgok. Senki sem értette, miért az eltűnés eme szélsőséges módját választottad. Az oké, ha forró a talaj a lábad alatt, de ezt legalább közölhetted volna velünk. Hiszen a barátaid voltunk, vagy mi...- korholta Wenfordot Rat.
- Még most is a barátaim vagytok! Bár megtudnám számolni, hányszor gondoltam rátok és hányszor akartam telefonálni, vagy más jelet adni magamról! De az itteni ritmus elsodort és minél több idő telt el, annál nehezebbnek és teljesíthetetlennek éreztem ezt. - magyarázta feldúlva Wenford, míg Rat-al elhagyták a karácsonyt idéző házakat és a külváros szürkeségének irányába igyekeztek. Rat látszólag tudta, merre tart mintha már többször járt volna erre, lehet hogy így is volt, lehet hogy már elsietett Wenford mellett is, csak nem találkozott a tekintetük. Egészen idáig.
- Rendben, én nem ítélkezem. Megvolt a saját gondod és dolgod, vagy ahogy annak idején mondtam, hát ezt dobta a gép. De nehezen tértünk napirendre a tetted felett. - biccentett Rat.
- És mi lett a pénzzel, amit nektek hagytam? - kérdezte Wenford.
- Frankie végül Tommy szüleinek adta, ők pedig egy szép síremléket készíttettek belőle.- felelte Rat.
Wenford örült, hogy ezt hallja.
- Frankie mindig is rendes alak volt, még ha sokszor nem ezt sugározta kifelé. A legjobbat tette azzal a pénzzel, amit csak lehet.- sóhajtott és megjelent előtte a sokszor zsörtölődő, maszatos kötényt viselő férfi képe. Fura, hogy az eltelt hosszú évek alatt semmit sem fakult az emlék.
- Frankie azt mondta, hogy te biztos ezt akarnád. - toldotta meg még Rat.
Wenford a fejét ingatta.
- Én azt akartam volna, hogy Tommy köztünk legyen. Ha még élne, biztos elvette volna Anie-t és lenne családja! Ő egy rendkívüli ember volt. Sokkal többet érdemelt az értelmetlen halálnál.
- Ez így van. De nem mindenki kapja azt, ami jár neki. - értett egyet Rat.
És az emlékek egyre jobban tolakodtak Wenford szemei elé, ahogy a hidegben sétáltak és beszélgettek.
- Na, és Fun boy? Istenemre mondom, őrült volt az a fazon...
A hirtelenszőke hajú, acélkékszemű Fun boy-nál furább fickót nem igazán hordhatott volna hátán a föld! Wenford mégis szívesen emlékezett vissza rá, mert szerette a társaságát és jól esett neki, hogy a fiú elárulta pár igazán személyes élményét, na meg ott volt a lakótelepi lövöldözős eset, az állomáson történtek és a Susy Andrews ügy, amikor együtt mentek a discoba...Hogyan is tudta volna ezeket elfelejteni?
- Hát ő még most is őrült. Nagyon. És ezt vedd szó szerint.- forgatta meg a szemeit Rat.
Wenford összezavarodott.
- Úgy érted, hogy...
- A szerencsétlent egy elmegyógyintézetbe zárták, már vagy másfél éve...Sosem volt normális, de az utóbbi időkben durván üldözéses téveszméi lettek, ön és közveszélyes volt. Most legalább figyelnek rá. - vágott a szavába Rat.
Wenfordot mintha gyomorba vágták volna.
- Istenem, szegény...- motyogta lehangoltan.
- Néha meglátogatom, de vagy le van szedálva és csak bámul rám, vagy szökni akar és az összeesküvés elméleteivel traktál...Menthetetlen a pasi. - elmélkedett Rat.
Wenfordnak Fun boy jövőjéről az elmegyógyintézet nem jutott volna eszébe. A srácnak, bár volt egy nehéz múltja, akadtak különcségei, meg fárasztó is volt, de emellett ott volt a határokat nem ismerő vakmerősége és a jól elrejtett, Wenford által felismert, érző szíve is. Jobb sorsot is kaphatott volna, az biztos.
- Frankie-t már félek megkérdezni...Mi lett vele és a kocsmájával?
- Frankie jól van, és igaz, hogy eleinte nem ez volt a szándéka, de végül csak túladott a kocsmán, belefáradt és mást akart csinálni. Tommy halála és a te olajra lépésed mindenkire és mindenre kihatott. Széthullottunk. Ahányan voltunk, annyifelé sodródtunk, de igyekeztünk azért egymáson tartani a szemünket. Csak már semmi sem volt a régi...
- És Chelsea? - Wenford most érzett magában annyi bátorságot, hogy rákérdezzen mi történt a nővel, akit olyan ocsmányul magára hagyott.
Érezte, hogy fagy meg a beszélgetés fonala, mert Rat hümmögött és sokáig csak zsebre vágott kézzel baktatott mellette.
- Párszor megfordult még a kocsmában, vígasztaltuk egy darabig, majd elmaradt és ennyi...
A szavai mögött nem volt magabiztosság,
- Ez minden?- kérdezte meg ismét Wenford.
Rat vállat vont.
- Igen, Chelsea bizonyosan túllépett a múlton. A magunk módján ezt csináltuk mind.
Wenford nem érezte teljesen őszintének, amit Rat mondott. Túl tárgyilagos volt és kurta.
- Tényeg nincs több infód róla?- érdeklődött csalódottan, de Rat nem felelt, helyette megtorpanva, homlokát ráncolva, dühösen és mereven nézett előre. Wenford is megállt és nem tudta mi ütött a másikba hirtelen.
- Miért álltunk meg? - kérdezte, mire Rat a tőlük nem messze, ráérősen álldogáló, kihívó ruhákba öltözött lány felé bökött.
- Nézd!
Wenford Rat-ra sandított, majd a lányra.
- Ismered?
- És te?- kérdezett vissza Rat és elindult a gyanútlanul cigarettázó lány irányába. Wenford követte.
- Futólag. Azt hiszem, Kenza May a neve. Mit akarsz tőle?
- Micsoda? Kenza May? Inkább Dorothy Sloane! És ezzel a viselkedéssel nagyon sok fájdalmat okoz az édesanyjának. - avatta be felháborodottan Rat a részletekbe Wenfordot, akinek rögtön összeállt a mozaik.
- Ő az, akit keresel? - hüledezett.
- Pontosan. A szégyentelen perszóna! - szitkozódott Rat, ahogy a lakótelep szürke kőkockáin lépdeltek keresztül, egyenesen a lányhoz, aki egy padnak támaszkodva, unottan szívta a cigarettáját, kezében lóbálva pink színű táskáját, amihez egyáltalán nem illett a vastag, ocelotmintás szőrmekabát. A hideg időjárás ellenére is miniszoknyát viselt, feltűnő sminkben lévő arcát zilált, piszkosszőke haj keretezte.
- Végre megvagy!- kiáltott rá Rat és mielőtt a lány elillanhatott volna, máris előtte termett. Wenford valamivel odébb nézte a kissé bizarr jelenetet.
- Mi a francot keresel itt? - förmedt a lány Rat-re barátságtalanul.
- Neked is szép napot Kenza May! Vagy hívjalak inkább Dorothy-nak?
- Ne merészeld, gyűlölöm a nevemet! Ez is anyám egyik ellenem kitervelt merénylete! Na, nyögd ki, mit akarsz, aztán húzz el, nincs kedvem hozzád!- a lány dacosan állta Rat pillantását.
- Térj észhez és hagyj fel ezzel, amit most csinálsz! Inkább gyere velem, édesanyád betegre aggódja magát miattad!- Rat arcvonásai megenyhültek és gyengéden csúsztatta kezét a fiatal lány egyik csuklójára.
- Egy nagy frászt megyek veled vissza az agymosottak közé! Végleg itt maradok! Ezt tolmácsolhatod anyámnak is! - csattant fel a lány és kitépte karját Rat ujjai közül, majd elnyomva a cigarettát, Wenford irányába sandított.
- Te meg mit bámulsz Wenford? Komolyan, a szentfazékkal lógsz? Azt hittem, ennél jobb fej vagy. - gúnyolódott.
- Szerintem is vele kellene tartanod. - ingatta a fejét Wenford, de ezzel csak szította a tüzet.
Kenza majd felrobbant az idegességtől. Bizonyosan jó ideje menekült a Szép Horizont követei elől és nagyon nem tetszett neki, hogy aztán mégis megtalálták.
- Hát majd pont te adsz nekem tanácsokat, te ócska drogos! Azért mert volt köztünk egy kis üzleti alapú ez, meg az, még nem kérem ki a véleményedet!
Rat dühösen Wenfordra nézett.
- Futólag ismered, mi?- háborgott pofákat vágva.
- Tényleg nem tudok róla sok mindent, a nevén kívül. - Wenford megvonta a vállát. Kenza May már egy ideje a telepen lődörgött. Nem volt jó híre a környéken, nem válogatta meg a partnereit. Lecsúszottabbnál, lecsúszottabb körökben mozgott és folyton azt nézte, kitől mit kaphat. És ezért nem restellt szolgáltatásokat nyújtani. Wenfordtól is kunyerált már cigit, szeszesitalt, vagy pénzt, aki adott is neki, ha tudott, mert sajnálta. Mikor pedig gyógyszer, vagy ital hatása alatt futott bele, nem utasította el a sebtében kínálkozó alkalmakat.
Komolyabban semmi sem történt közte és Kenza között, a lány viszont másként emlékezett, mert lecsapott a témára.
- Nos, volt némi kézimunka, vagy kétszer. És egyszer a számmal is csináltam neki a lépcsőfordulóban. Hidd el, a kis barátod egyáltalán nem ellenkezett! - és kajánul elmosolyodott.
Wenford zavarba jött, ahogy visszaidéződött benne ez, elfojtott nyögések és a csókok alkoholíze az ajkán, a lány meleg bőre az övéhez simulva, egy-egy sötét, dohos lépcsőházban.
- Nem vagyok rá kíváncsi! Induljunk, édesanyád és a többiek már várnak. - tért vissza az eredeti céljához Rat. Kenza viszont félretolta az útból. A szemei szikrákat szórtak.
- Mi az, te süket vagy, mondd? Nem megyek veled sehova! És ha jót akarsz, befejezed hogy utánam járkálsz, az anyám megbízásából. Vannak páran mellettem, akik elfogadnak és nem apácát akarnak belőlem csinálni. Ők nem a te súlycsoportod. A saját érdekedben nem lenne jó, ha megismernéd az új baráti körömet. - fenyegetőzött.
- De Dorothy...- kezdett volna bele Rat, de a lány lezártnak tekintette a beszélgetést.
- Kopjatok le rólam! - vetette még oda, majd elindult az egyik tízemeletes ház felé. Magassarkú csizmája ütemesen koppant a betonjárdán.
- Hát ez nem sült el túl jól. - ítélte meg Wenford, ahogy Kenza May téli ködbe vesző alakja után bámult.
- A családja mellett lenne a helye! Ez a lány még kiskorú! - motyogta letörten Rat.
Wenford torka összeszorult.
- Nekem azt mondta, 21 éves múlt.- és most már nem csak kellemetlenül zavarodottnak érezte magát, hanem szégyenkezni kezdett.
Rat csatátvesztett tekintettel pislantott Wenfordra.
- Tudnám, mit mondok majd a szüleinek. - tűnődött.
Wenford szívesen tanácsolt volna valamit, de az ő élete is egy merő káosz volt, ráadásul a saját hibájából.
- Figyelj, itt lakok pár háznyira, gyere el hozzám, igyunk egy kávét, vagy teát, nagyon hideg lett az idő. - ajánlotta aztán, jobb ötlet híján.
És Rat elfogadta az invitálást, így elsétáltak Wenford albérletébe. A földszinti, valamikori tárolóhelyiségből kialakított, egyszobás albérlet kissé rendetlen volt, mióta Margie nem élt ott és nem takarított rendszeresen. Ennek ellenére Wenford szívélyesen hívta be a vendégét, tudta, hogy Rat nem fog megbotránkozni az állapotok miatt.
- Nem mindig volt ilyen lehangoló, mikor még Graham és Ryan is itt játszottak, a padló telis-tele volt kisautókkal, Margie pedig bevette magát a konyhába és jókat főzött. Ha most itt lennének, rá sem ismernél a lakásra!- mesélte Wenford, ahogy villanyt kapcsolt, levette a kabátját és behúzta a napszítta sötétítőt.
Rat leült az újságokkal és mosásra váró ruhákkal teleszórt kanapéra. Közben Wenford tiszta csészéket keresett, majd kiszaladt a konyhába. Kitárta a konyhaszekrények ajtajait, de kávét nem talált, csak egy-két teafiltert, amit még a felesége hagyott ott, így elkezdett vizet melegíteni a kannában.
- Margie igazán szerethetett téged, Norman. - vélte Rat, mikor Wenford visszajött a konyhából. Wenford szeme párás lett és folytogatta a sírás.
- És meg sem érdemeltem. - bólogatott hevesen ahogy csak állt az ajtófélfánál, figyelve a teavíz zubogását a gáztűzhelyen.
- Nagy ajándék egy nő szerelme és kivételes az, aki ezt megtapasztalja. - tette még hozzá Rat.
- Téged még sosem ért utól a szerelem? - csodálkozott el Wenford.
Rat bánatosan csóválta meg a fejét.
- Még várok az igazira.
- Biztos jönni fog, a legjobbakat kívánom neked! És a többieknek is. - vágott a szavába Wenford. Közben a teavíz felforrt, gyorsan kitöltötte a csészékbe, majd hozzárakta a filtert is és kivitte Rat-nak az asztalra. A meleg gőz az arcába vágott, ahogy a csészéje fölé hajolt. Jobban esett volna neki egy sör, de ezt leplezve, álmatagon kavargatta el a cukrot a teájában. Újra Fun boy-ra és Frankie-re gondolt. És Chelsea-ra. Még mindig tudni szeretett volna róla.
- Attól tartok, Fun boy lemaradt erről a járatról. Nem hiszem, hogy valaha felépül és teljes értékű ember lehet. De talán neki nem is való egy párkapcsolat. Rajta lehet, hogy nem is segítene. - jegyezte meg Rat.
- Akkor majd talál mást, ami boldoggá teszi. De meg kell próbálnia. Én hiszek Fun boy-ban. Hogy egyszer majd talpra áll.
Wenford szavai meglepettséget varázsoltak Rat arcára.
- Hiszel benne? Szerintem te vagy az egyedüli. - kortyolt bele a teába.
- Meglehet. De az is több, mint a semmi. Ha meglátogatod a kórházban, mondd hogy üdvözlöm, hátha emlékszik még rám. Ő nem elveszett lélek, nem olyannak ismertem és ezt tudnia kell! Adj neki egy kis reményt valahogy. - kérte Wenford meghatottságtól csillogó szemekkel.
- Oké, így lesz. - ígérte meg Rat és az ő szemeiben is felragyogott ennek a fénynek a párja.
Ezekután a beszélgetés Rat gyülekezeti teendőinek vizére evezett, a fiú elmesélte, hogyan mentette meg őt a Szép Horizont, a komor jövője elől. Wenford látta, hogy a változás mennyire számottevő, és teljesen új embert faragott Rat-ből. Közben rájuk esteledett, a tea is elfogyott és Rat-nak indulnia kellett az állomásra a vonathoz. Wenford sajnálta, hogy máris megy.
- Megadjam a telefonszámomat? - jutott eszébe, mikor már a bejárati ajtóban álltak. Nem régóta volt mobilkészüléke, még nem is nagyon értett hozzá, de haladnia kellett a korral és ennek segítségével tudott beszélni Kylie-val, és a fiaival.
- Kedves tőled, de mi a közösségben nem használunk efféle eszközöket. - hárította az ajánlatot Rat.
Wenford elszontyolodott.
- Akkor lehet, hogy újabb 11 évet kell várnom, hogy találkozzunk...
Rat arcán árnyak futottak végig, vett egy mély levegőt és megszólalt.
- Nos, valószínűleg egyáltalán nem helyes, hogy ezt teszem, meglehet, később bánni fogom, de el kell mondanom még valamit...Chelsea-ről.
És pár másodpercig csendben néztek egymásra.
- Tudod, mi van Chelsea-val, ugye? - Wenford hangja remegett.
Rat megadóan bólintott.
- Mikor leléptél, a padlóra került, kereste az okokat, de senki sem tudott érdemben felelni. Ott volt egyedül, elhagyva. Ahogy mi is, mind el voltunk veszve, Tommy meghalt, te elmentél, ez sok volt. Mint a süllyedő csónakok, csak a felszínen maradásra koncentráltunk. Fun boy kezdett becsavarodni, én meg mindenféle munkákat vállaltam, hogy lefoglaljam magam, de ha Frankie kocsmájába mentem, Chelsea-t mindig ott találtam a pultnál ücsörögni. Ő csak beszélgetni akart, eltűnni a csalódottság és a fájdalom elől...
Rat szavait hallva, Wenford még inkább egy utolsó féregnek érezte magát.
- Mire akarsz kilyukadni? - kapta fel a fejét.
- A tetteid tükrében nem érdemelnéd meg, hogy erről tudj, de a barátom is vagy és én hiszek az őszinteség erejében. Szóval, az a helyzet, hogy Chelsea és Frankie egy idő után közelebb kerültek egymáshoz és aztán egy pár lettek! - Rat a mondat végére egészen elhalkult és még mindig nem volt száz százalékig biztos abban, hogy jól tette e, amit tett.
Wenford feje zúgni kezdett, az igazság, mint mázsás szikla, temette maga alá. A szíve fájdalmasan kezdett dobogni és az az elképzelés, ami benne élt, lüktetett éveken át Chelsea-ről, kezdett repedni, darabokra törni.
- Hogyan? Frankie és Chelsea? - kérdezte, kissé hangosabban is, mint kellett volna.  
Szürreális volt az egész helyzet.
- Chelsea-t nem lehet vádolni semmivel, csak próbálta élni az életét tovább. Te voltál az, aki elhúztál és mindent hátrahagytál! - intette le Rat.
- Igy van, hibáztam! Nem így kellett volna! De hogy Frankie és Chelsea összejöttek...- Wenford kiábrándult tekintettel pásztázta az este sötétjébe burkolt lépcsőházat.
- Nem reménykedhetett az idők végezetéig, hogy majd visszatérsz...- mondta Rat.
- Ezt nem is vártam volna. - hajtotta le a fejét Wenford.
- Akkor meg? Azt mondtad nemrég, hogy a legjobbat kívánod a többieknek! Hát Chelsea-nek és Frankie-nek ez volt a legjobb, hogy egymásra találtak!- tárta szét karjait Rat.
- Igen, valószínűleg. - adott a másiknak igazat Wenford.
De ettől még rossz volt erről tudomást szereznie.
- Vettek egy házat közösen, Frankie vállalkozást csinált, egy hangulatos kis kávézót, amibe Chelsea besegített. És persze lettek gyerekeik is. - mesélte Rat és minden egyes szavával mélyebbre nyomta az emlékezés szilánkjait Wenford szívébe. Most már tényleg el kellett fogadnia, tudomásul vennie, hogy Chelsea meglelte a boldogságát, mégpedig éppen Frankie Azzuro oldalán.
- Nagyszerű! Ha találkoznál velük, add át nekik a jókívánságaimat. - mosolyodott el és ügyelt arra, hogy a bánat egy cseppje se látszódjon rajta. Ennek így kellett lennie, és különben is ő tehetett mindenről, elhagyta a lányt egy ködös igérettel, hogy ez csak időleges, majd visszatér, de máshogy jöttek össze a dolgok. Mire is várt volna Chelsea?
Rat biccentett.
- Oké, bár az a helyzet, hogy Frankie és Chelsea már egy ideje külön élnek. Jók voltak együtt, de valamiért mégsem nem működött hosszútávon.
Wenford eddig elképedtségtől sápadt arca kipirult és egy hullámvasúton kezdte érezni magát az események fel és le ugrálásától.
- Szakítottak? Ez szomorú, vagyis...igen az...nem is tudom, mit mondjak...- egészen kimelegedett, a gyomra a torkába ugrott fel.
- Nyugodj meg, mindketten kiheverték a dolgot. Frankie-nek már van is valami barátnője, és Chelsea sem esett depresszióba, nem messze lakik a Szép Horizont klubtermétől, gyakran szoktam látni a gyerekeivel, minden rendben vele. Fogalmam sincs, hogy Chelsea szokott e még rád gondolni, gyűlöl e, vagy sem, vagy mi a véleménye rólad ennyi év távlatából, de most hogy összefutottunk, én úgy vélem, ideje lenne visszatérned a városba, Wenford...
A férfi elképedten nézte, ahogy Rat a zsebéből előhalászott egy papírcetlit és egy tollat, amire felfirkantotta Chelsea lakcímét.
- De nem tőlem tudod. - egészítette ki, ahogy Wenford kezébe nyomta a papírdarabot.
A hitetlenkedés és a hála, lángokként gyulladt fel Wenfordban.
- Nagyszerű barát vagy Rat. Vagyis Robert. Köszönöm...- suttogott a könnyekkel küzdve. Még jó, hogy nem égett a villany a lépcsőházban, bár úgy sejtette, Rat nagyon is tudta, hogy mennyire elgyengült.
- Hát Isten áldjon! - intett még Rat.
- Téged is! Vigyázz magadra! - búcsúzott Wenford és még percekig állt ott a lakása félig nyitva hagyott ajtajában, tenyerében a papírossal, ami megragadta és finoman belekarolva visszahúzta a múltbéli életéhez.

2007. december 23.

Karácsony előtti este szállingózni kezdett a hó, éppen ezért nem is volt annyira kibírhatatlan a hideg. Wenford örült is ennek, mert jószerivel az egész délutánját utazgatással töltötte. Szerencsére az ünnepek előtti héten akadt munkája, jutott még némi pénzhez, amiből ajándékokat tudott vásárolni Kylie-nak, Graham-nak és Ryan-nak. Ezeket aztán becsomagolva küldte el nekik, remélve, hogy Olive és Margie is oda adják majd a gyerekeknek szenteste. Több egyebet nem tehetett jelenleg, a szíve szakadt meg, hogy nem ünnepelhet a gyerekeivel és bár nagyon szomorú volt, mégis kitartott az elhatározása mellett, megvette a vonatjegyet, felült a járatra, ami órák múlva elvitte oda, ahol annyi ideje nem járt. Ahogy Wenford szeme elé tárult a vasútállomás, nagyon nehézzé vált a mellkasa és türelmetlen, félelemmel vegyes izgalom pezsgett fel benne. Kezében azt a kis cetlit szorongatta, ami Chelsea lakcímét rejtette és ahogy az ismerős-ismeretlen, rég nem látott utakat rótta, a hópelyhekhez hasonlóan szállingóztak rá a vidám és keserű emlékek és az érzések, amiket régen innen vitt magával, elrakva a szívébe. Amint rákanyarodott a papíron megadott címben szereplő utcára, a félelme hatalmas méreteket öltött és elbizonytalanodott. Van értelme ezt tennie? Lezárt mondatokat újra írnia? Sebeket felszakítania? Fogalma sem volt, mi fog rá várni, de csak sétált előre a kihalt csendben, amit néha szakított meg egy-egy kutya ugatása, vagy autó hangja. Elért az épületig. A barátságos, fehérre festett kis ház udvarán háromkerekű biciklik, labdák voltak gondosan letakarva egy átlátszó ponyvával, a kerítésre ünnepi díszek voltak felaggatva, az ablakokból pedig narancsos fénysugár szűrődött ki hívogatóan. Wenford megállt az ajtónál és remegő kézzel megnyomta a csengőt. Bentről a tv zaja és vidám gyerekhangok ütötték meg a fülét, aztán lépéseket hallott egyre közeledni az ajtó irányába. A szíve őrülten dübörgött, vajon mit fog mondani Chelsea, mikor megpillantja? Lehet, hogy meg sem ismeri. Vagy igen és éppen ezért jól pofon vágja. Wenford azt is jobban elviselte volna, mint hogy szó nélkül rácsukja az ajtót. De ha ez is történik, teljes joggal teszi. 11 átkozott év múlt el és ő egy igazi szemétláda volt.
- Ki az? - óvatos és tartózkodó női hang hallatszott a bezárt ajtó túlfeléről. Wenford megszédült, ahogy meghallotta és minden szemernyi bátorsága a semmibe foszlott. Egyszerűen nem mert bemutatkozni sem.
- Én...Chelsea-t keresem. - mondta válasz helyett, alig hallhatóan.
Másodpercek peregtek le és nem történt semmi. Ha még dohányzott volna, Wenford most biztos rágyújt, de így csak szobrozott a barna faajtó előtt, kiszáradt ajkakkal, sápadtan, vacogva a hidegtől és az idegességtől, reakcióra várva.
Zörgött a kulcs a zárban és résnyire nyílt az ajtó. Wenford csak egy fényes, kérdő szempárt látott az esti sötétségben.
- Szóval Chelsea-t keresed?
- Igen...- dadogta zavartan.
A szíve még mindig gyors iramban vert. Egyszerre akart sírni és nevetni. Hallgatni és megszólalni, bár úgy vélte most minden csak mentegetőzésnek hatna. De úgysem jöttek szavak a szájára, egyszerre minden megfagyott benne. Az ajtó ekkor kitárult és válaszokat kutató szemek villantak rá Wenfordra, aki meglepve, fülig elvörösödve sóhajtott fel, a számára gyönyörűszép nőt meglátva.
Egy másodperc alatt tudatosult benne, hogy még mindig szereti Chelsea-t, a gyerekei után őt szereti legjobban a világon és ez cseppet sem változott annyi év alatt. Fura, kicsit ijesztő, de egyben megnyugtató is volt ez a felismerés. Lélekben mindig is hozzá tartozott.
- Megtaláltál...Norman Wenford...- suttogta Chelsea és megbocsátónak tűnő mosolya tűznyalábként hatolt be Wenford kétkedő és átfagyott testébe, megmelengetve, lélegzethez juttatva őt.