Lélegzet (Külvárosi fiúk sequel) 2/1

OMG, azt álmodtam, hogy összejöttem azzal a sráccal, aki a pasim tetkóját csinálta és nekem is varrt fel valamit a nyakamra :D :D :D
Hát még mindig nem gyorsulok 0-ról karácsonyi őrületre, de a nagyja már megvan. Tegnap még reggel elmentem, megvásároltam, amit kell, már ajándékügyileg. Az ebéd az már más tészta, annak a hozzávalóit, majd ma, meg holnap intézem. Meg majd megyünk az ősökhöz, ha megyünk, mert apám meg anyám, egymást marja, szóval ez még kérdéses.
Pasimnak akartam még venni egyéb ajándékokat, kevésnek találtam a könyv (amiket mióta van ez az extra okos telefonja, nem is olvas, hanem lerak a polcra és ott felejt)+illatszer+szokásos zokni csomagot, de a viselkedését tekintve, nem kell neki több XD Szombaton is olyan suttyó volt, hazajött és semmi baja nem volt, elhúzott zuhanyozni és mikor visszajött, már kötekedett. 
A Demolition lovers új részét meg nem bírtam befejezni bocs, az majd jövőre fog összejönni szerintem (amúgy sincs már belőle olyan sok fejezet), viszont ráakadtam egy évekkel ezelőtt itt elmentett vázlatra és emlékszem, hogy annak idején terveztem egy hosszabb lélegzetvételű folytatást ennek a történetnek, de aztán a lelkesedésem eltűnt, egészen eddig, mert most csak úgy nekiültem nem tudni milyen meggondolásból és csak írtam, írtam, írtam...
Kellett már egy kis öröm írás, mindentől mentesen :) Nem is gondoltam volna, hogy ebben a sztoriban még fel tudom venni a fonalat. De úgy tűnik, többé-kevésbé összejött. 
Előzmények: http://suburbanboys996.blogspot.com/
Nem tudom, karácsonyig jövök e még, de ha nem, akkor kívánok mindenkinek békés, boldog, szeretetteljes karácsonyi ünnepeket!

ch 01: Te itt?!

2007. december.10.

Hihetetlen, hogy a sors kusza szálai, egy felbukkanó barát, egy emlék, mennyire vissza tudja rántani az embert oda, ahonnan talán sohasem ment el igazán.
- Hé, Wenford! - nevének hallatán a férfi ámulva nézett a vele szemben álló fickóra és a döbbenet vonta maga alá a látottaktól.
A másik viszont nagyon elemében volt és valószínűleg nem is hagyta volna szóhoz.
- Wenford! Atyaég! Norman Wenford! Ne is tagadd, te vagy az, ezer közül is megismerlek! Krisztus a kereszten, ezt nem hiszem el! - hadarta izgatottan és ujjongva borult a nyakába. Wenford eltolta magától, de csak hogy megbizonyosodjon arról, az ő szeme sem káprázik és csakugyan egy nagyon régóta nem látott ismerőst sodort felé a véletlen.
- Rat?!- és szemei hitetlenkedve végigpásztázták a fiút. Ezer emlékkép tódult a fejébe hirtelen, amiket gondosan őrzött magában. Sosem hitte volna, hogy majd újra felszínre kerülnek és hegyes szilánkokként szerte-szét repülve terjednek el benne. Nevetések, foci, nők, közös balhék, könnyek, tragédia, drog és még mennyi más. Ott pörgött előtte ismét élesen. A torka elszorult ettől és elhomályosodott a szeme.
- Istenem...Rat...Haver...- dadogta megtörve.
A fiú első blikkre, alig változott, pedig eltelt 11 év. Még mindig kócos volt és hordta azt a nevetséges szemüvegét, a gyerekes, simlis vonásai szinte teljesen megőrződtek.
- Nem hív már senki sem így. - helyebített és Wenford akkor látta, hogy a ruházata milyen elegáns. Fekete öltöny és nyakkendő, szintén sötét ballonkabát, mint egy üzletember, vagy valami fontos személy. Ő stílusában képtelen volt a változtatásra, még mindig ugyanolyan lepukkantnak tartotta magát, elnyűtt farmer, kopott sporcipő, használt téli kabát.
- Már nem tartod égőnek a Bobby nevet? - érdeklődött, utalva az annak idején köztük esett, legelső párbeszédre, ami a bemutatkozással és a nevek tisztázásával kezdődött.
Rat felnevetett.
- Már nem! De inkább a Robert nevet használom. Az kellően komoly. A testvérek is így hívnak. - felelte.
- Testvérek? - kérdezett vissza Wenford.
- Pár éve a Szép Horizont nevű gyülekezet tagja vagyok. - válaszolt a fiú.
Wenford akkor lett figyelmes a kabátján függő kitűzőre, amin valóban a Robert név állt.
- Beléptél egy szektába? - értetlenkedett lesokkolódva.
Ha valakiről, akkor éppen Rat-ről nem bírta volna elképzelni az ilyesmit.
De változnak az idők. És erre ő maga is élő tanú.
- Ez nem szekta, hanem egy közösség. Ami alapjaiban megváltoztatta az életemet! Már nem élek tudatmódosítókkal, csak úgy bele az üres életbe!Van célom, amiért minden nap érdemes felkelni! A Szép Horizont klubszobájában a heti gyűléseken beszélgetünk mindenféléről, meghallgatjuk egymást, akinek tudunk, segítünk és terjesztjük a folyóíratunkat. Nem is tudod, milyen remek dolog tartozni valahova! - sorolta teljes átéléssel Rat.
Wenford jelenleg tényleg nem tudta ezt, de jó érzés borította el, hogy látta Rat-nek sikerült élve megúsznia a kilencvenes éveket és mára lenyugodva, egy helyes útra tért.
- Oké, ne haragudj! Nem akartalak megbántani, az a lényeg, hogy jól érzed magad. - szabadkozott.
Rat bólintott.
- Én remekül vagyok, elhiheted. De mesélj te, azt hiszem, volna miről. Rendesen leléceltél ám, egy halom pénzt és egy bocsánatkérő levelet hagyva Frankie kocsmájában. - a megjegyzés kissé szemrehányó volt és Wenford szégyellte is magát azért, ahogy annak idején kámforként szívódott fel.
- Zűrös idők voltak. - vonogatta a vállát. Nem szándékozott ennél jobban beavatni Rat-et, mert már nem volt semmi értelme.
- Mi mind azt hittük, megöltek! - mondta Rat.
Wenford meghökkent.
- De miért hittetek ilyet?
- Frankie hamar összerakta a képet, mármint hogy az a rengeteg pénz valószínűleg rossz kezekből származhat és hogy bajba kerülhettél. Hónapok teltek el és te nem jöttél vissza, Frankie kerestetni akart a rendőrökkel, de végülis lebeszéltük róla, azzal a szöveggel, hogy te a jég hátán is megélsz és bizonyára valami egzotikus szigeten tengeted a mindennapjaidat. De ez csak süketelés volt, belül mindannyian azt gondoltuk, hogy utólért a végzeted.
- Chelsea is? - Wenford évek óta nem mondta ki ezt a nevet. A hideg végigfutott a hátán.
- Igen, ő is. És ettől ki volt borulva.- válaszolta Rat.
Wenford elfordította a fejét, a szíve kényelmetlenül szúrni kezdett. Nem tudott jelenleg többet kérdezni a lányról.
- Őszintén sajnálom, hogy aggodalmat okoztam mindannyiótoknak. - dünnyögött könnyek között. Nem akarta, hogy Rat ezt meglássa. Inkább nézte azt a kirakatot, ami előtt belebotlott a fiúba. A város készült már a karácsonyi ünnepekre és ez meglátszott a sok fényes, ünnepi dekoráción is.
- Tegyük ezt most félre, hála Istennek, hogy élsz! Viszont azt még mindig nem árultad el, hogy mi is lett veled. Gyanítom, van családod, mert különben nem álldogálnál a játékbolt előtt.
Rat meglátásától Wenford fülig elpirult és egy másik fejezet, egy új filmtekercs kezdett el játszódni benne. Mikor felült arra a vonatra, ami órákkal később a végállomáson tette le, a lelke tele volt a Tommy halála iránti gyásszal, az elvonókúra még frissen élt benne, ez vegyült az adrenalinnal is, ami majd szétvetette, hiszen nem kevés pénz volt nála, amikhez nem legálisan jutott hozzá. Mindent feltett egy lapra és mindent újra akart kezdeni, ez létfontosságú volt számára. Volt nála pénz, talán túl sok is és ő sohasem bírt jól bánni a pénzzel. Igaz, sohasem volt ennyi neki. Kivett egy albérletet, egy átlagos, egyszobás, lakótelepi lakást, vásárolt magának pár holmit, amire szüksége volt. A maradékot gyorsan berakta a bankba, egyfajta vésztartalékként, pedig nem bízott meg a pénzintézetekben, de még mindig jobb volt ott tárolni, mint attól félni, mikor lopják el tőle, vagy ami rosszabb, mikor fogja értelmetlen, vagy veszélyes dolgokra költeni. Mégpedig drogra. Wenford úgy vélte, sohasem szabadult meg teljesen a kábítószerek árnyékától, azok mint rossz szellemek, ott lengedeztek körülötte, azt várva, hogy mikor gyengül el. Ezért igyekezett az unalmas, gondolkodással töltött órák számát lecsökkenteni. Lett állása, építkezéseken dolgozott, ha nem, akkor kocsmákba járt. Próbált emberekkel ismerkedni, mert nem szerette a magányt, de felismerte, hogy az ideig-óráig vele beszélgető, iszogató ismeretlen fazonok, nem kínálnak valódi támaszt. Ha megunják őt, odébb állnak, ha nincs pénze, elkerülik. Olyanok, mint Tommy, Fun boy, Rat és Frankie, nem teremnek minden bokorban.
Olive és ő, az egyik helyi kocsmában találkoztak össze, nem sokkal azután, hogy Wenford ide költözött. A lány 19 éves volt, alacsony termetű, törékeny. Szőkésbarna hajjal, apró szeplőkkel az arcán, topázszínű szemekkel és helyes mosollyal. Zaklatott családból érkezett, ahol állítása szerint, örökösen balhé volt. Abba hagyta a középiskolát és itt-ott dolgozott, hogy legyen pénze, de azzal mindig hadilábon állt. Wenfordhoz hasonlóan ő is menekült az élet valósága és az egyedüllét elől. Ez a közös pont hozta őket össze, meg az a néhány, gondtalanságot ígérő ital a bárpulton, amire Wenford a lányt meghívta és Olive szíves-örömest vele tartott. Az egész, egy pár alkalmat magába foglaló, kötöttségektől mentes viszonynak indult, Wenford nem akart többet, ő még Chelsea után vágyakozott, élt benne az elképzelés, hogy amint a zűr-zavar elül körülötte és eltelik néhány hónap, visszamegy hozzá. Megáll a leharcolt, égbe magasodó panelépület hetedik emeletén, Chelsea lakásának ajtaja előtt, majd mikor a lány ajtót nyit, a karjaiba zárja.  Ezt tervezte és nem akarta Olive-t álltatni, ugyanakkor magának is félt bevallani, hogy vitathatatlanul jól érzi magát a lánnyal, aki egyre többet maradt nála az albérletben. A karjai között fekve, az illatát érezve, az ölését magán tudva, Wenford már nem is érezte magát annyira egyedül.
Nem rég óta voltak együtt, mikor Olive bejelentette, gyereket vár. A hír teljesen sokkolta Wenfordot. A tervét a továbblépésről, amit olyan gondosan felépített magában, átírta az a kis élet, amit bár nem tervezetten, de előhívtak és most már visszavonhatatlanul Olive szíve alatt fejlődött. Wenford képtelen lett volna hátat fordítani Olive-nak és a születendő gyermekének. Ahogy a lány hasa kerekedett, azt vette észre magán, hogy ez az egész helyzet felvillanyozza és ismeretlen, bizsergető érzéssel telíti meg minden sejtjét. Természetesen Olive szülei nem örültek ennek annyira, de egy közös családi vacsora alkalmával Wenford megismerte őket és látta, hogy rendes, kétkezi munkásemberek, akik csak féltik a kislányukat és a legjobbat akarják számára. Wenford nem tartotta magát jónak, de elhatározta, hogy mindent megtesz, amit egy apának tennie kell. 
És amit egy férjnek is. Mert Olive szülei ragaszkodtak az esküvőhöz. Wenford sosem gondolta volna, hogy egyszer ez történik vele és még észbe kapni sem volt ideje, mert egy áprilisi napon ott állt Olive és ő, az anyakönyvvezető előtt. Mosolygott, de belül kegyetlenül marta a lelkiismeret, mert úgy vette el Olive-t, hogy még mindig Chelsea-n járt az esze. És még utána is nagyon sokat, hiába csillogott gyűrű az ujján, hiába feküdt ott mellette a felesége, az érzelemei nem csillapodtak Chelsea iránt. De most az egyszer jól akarta csinálni, túl sok nőt hagyott ott a részeg, kábítószeres légyottok után, félre kellett mindent söpörnie és készülnie a születendő kicsi érkezésére. Ez kedves és szívet melengető feladat volt. Olive és ő, gyakran éjszakába nyúlóan beszélgettek a babáról. Wenford megmondta előre, hogy természetesen fiú lesz. Mert szerinte az első gyermeke csakis fiú lehet, ez íratlan szabály. Aztán 1998. szeptember 22.-én, késő délután megszületett Kylie és mikor Wenford először a kezébe fogta, megértette, hogy létezhet a szerelemnél erősebb, nagyobb és másabb erő is a világon. A végtelen büszkeséget, ami eltöltötte új családja iránt, meg akarta osztani az anyjával. Úgy érezte, ezt Monicanak is tudnia kell, bár magának annak idején szentül megígérte, hogy soha többet nem keresi a nőt, aki tönkretette az életét, de nem bírta ezt megtartani. Több régi lakóhelyüket is felkutatta, kérdezősködött iránta, így tudta, meg hogy anyját hosszú börtönbüntetésre ítélték kábítószercsempészet és gyilkossági kísérlet vádjával. Ez kijózanító volt számára, de nem lepte meg túlzottan. Végül csak egy rövidke levelet írt, amiben tájékoztatta a nőt, hogy nagymamává lett, csak ennyit akart. A borítékra még a címét sem írta rá, nem szeretett volna választ.
Kylie születésével teljesen új időszámítás kezdődött Wenford életében, nehéz, de szeretetteljes korszak. Olive apja szerzett számára állást a gyárban, így a több műszakos munkarend keretbe foglalta a napjait. Ha nem dolgozott, otthon volt és igyekezett a feleségének segíteni a baba gondozásában. Wenford egyszerűen odáig volt a lányáért, rajongott érte és azt hitte ez a tündérmese, a valódi család, amiben neki sosem volt része, mint egy megérdemelt jutalom, most már mindig az övé marad.
De tündérmesék nincsenek, vagy ha vannak is, Olive egy másikba kívánkozott kis idő múlva, mert egyre gyakoribbá váltak közöttük a viták, súrlódások. Mindketten hibásak voltak persze. Wenford sokat dolgozott, gyakran feszült és fáradt volt, Olive pedig unta a négy falat és az állandó gyereksírást. Így ismét beíratkozott a középiskolába, hogy megszerezze az érettségit. Ekkor kezdődtek igazán a problémák. Olive megváltozott, Wenford többször kapta rajta a lányt hazugságon, ha számon kérte, felesége máris robbant. A kapcsolat közöttük leredukálódott pár szavas párbeszédekre, vagy a szócsatákra. Ezen nem segített az ivás, de Wenford csak ezzel tudta oldani az idegességet. Olive napról-napra távolodott tőle és ötlete sem volt, hogyan állítsa meg ezt a lefelé zuhanást. Sosem értett a konfliktuskezeléshez. És sajnos az ittasság sem a legjobb énjét hozta ki belőle. Az i-re a pontot az tette fel, mikor egy nap, munkából hazafelé menet, az egyik kocsmában megpillantotta a feleségét egy idegen férfival iszogatni. Nem tétovázott, belépett és válogatott káromkodások közepette nekiesett az ismeretlen alaknak. Ez már Olive-nak is sok volt, közéjük ugrott és belekiabálta Wenford arcába, hogy gyűlöli és el akar válni. Wenford pedig csak állt ott, vérző orral, horzsolásokkal és keservesen sajgó szívvel. Nem Olive miatt, őt sosem sikerült valósan, mélyen megszeretnie. Nem is hibáztatta már, fiatal volt, változatosságra vágyott, amit végül egy másik férfi adott meg neki, tiszta sor. Az egyetlen, amitől tartott, hogy elszakítják tőle a lányát. Ezt nagyon nem akarta, de tisztában volt vele, hogy minden bíróság az anya javára ítél. A válást 2000 végén mondták ki, de Olive több héttel azelőtt visszaköltözött a szüleihez Kylie-val és már volt is új férfi az életében. Wenford mindennapjaiból egyszerre eltűnt a gyerekzsivaly, összetörve a szívét. Vasárnapi apa lett, akarata ellenére. Nem is tudott sokáig az albérletben maradni, az emlékek fájtak neki. A gyárban is felmondott és a város másik végébe költözött, újra építkezéseken kezdett dolgozni, hogy legyen pénze a gyerektartásra. Ha le volt égve, a bankban félrerakott összeghez nyúlt, így a pénz, fogyott, mintha söpörnék. De nem érdekelte, látni akarta a lányát, amilyen sűrűn csak lehet. Ez tartotta melegen a mindennapokban. Az a pár óra vidámság, amit Kylie szerzett neki a láthatások alkalmával. És az sem szomorította akkor el, hogy exneje, vagy volt anyósa fagyos szemekkel, kimérten kísérik minden mozdulatát, mintha ellenség lenne és nem egykori családtag.
A barátai, Chelsea az évekkel ezelőtt hátrahagyott élete még mindig kísértette, hallotta, hogy Allberry meghalt és ettől még jobban fellángolt benne az, hogy visszamegy, hiszen már nem kell tőle tartania, de végül beijedt és aztán erről letett. Nem találta a helyét, eléggé mélyponton volt, sokszor nézett a pohár aljára, amiért gyakran a munkahelyén sem tudott teljesíteni, a bankban hagyott pénze vészesen csökkent. Egy spirálba került, amiből nem tudott kikeveredni. Mind többet gondolt a drogra, és ez megrémisztette. A sötét gondolatokat csak nagy harcok árán tudta legyőzni magában.
És akkor jött Margie. A pultosnő abból a helyi kocsmából, ahol Wenford az új lakásba költözésekor legtöbbet megfordult és jópárszor alaposan le is ittasodott. De Margie sosem gúnyolódott vele ezért, mindig őszinte és féltő gondoskodással kérdezgette hogy érzi magát, majd amikor már végképp elég volt az alkohol Wenfordnak, lefektette a kocsma raktárában egy matracra és zárás után hazafuvarozta. Margie kedves, mindig mosolygós arcú, barna szemű és barna, göndör hajú nő volt. Kilenc évvel volt idősebb Wenfordnál, túl két váláson. Nem közeledett sosem nyíltan, de Wenford annyira már ismerte a női nemet, hogy érzékelje a finom jeleket, a lágy érintéseket, ahogy a raktárba kísérte, mikor már nagyon részeg volt, és az érdeklődő kérdéseket. A nő mindig örömmel hallgatta a beszámolóját, ahogy mesélte hogy Kylie-val töltötte a napot. És Wenfordnak erre volt szüksége, erre szomjazott, mióta a városba érkezett. Hogy valaki mellette és vele legyen. Teljes lényével.
Olive-al ellentétben, Margie nagyon is tudta mit akar. Stabil életet és családot. Hogy erre miért pont Wenfordot szemelte ki, mit látott benne, érthetetlen volt. Lehet, hogy félt a magánytól, vagy meg akart menteni valakit, aki reménytelen volt. Kitudja. De alig száradt meg a tinta Wenford válási határozatán, máris összeköltöztek. Wenford akarta így. Margie a gondját viselte minden értelemben, jó volt hozzá és fiút szült neki. Kettőt is. Graham 2002 márciusában, Ryan 2003 augusztusában jött a világra. Wenford pedig boldog volt, megkapott mindent. Egy szerető társat és gyerekeket. Most már akár minden rendben is mehetett volna, de ő nem tudott hosszútávon élni a szerencséjével. Lehet, a génjeiben volt ez, vagy szimplán egy pancser volt, aki elszúrta. Fogalma sem volt a válaszról. De egy nap úgy ébredt, hogy minden inogni körülötte, amit biztosnak vélt és ismét feketeség borult rá. Újra kezdődött az egész, jött a kattogás a szer iránt és nem tudta a miértjét. Miért alakult ez így? Mert túl jó volt minden? A napok szépen sorban váltották egymást, egy nő várta haza szeretettel a munkából és két édes fiúcska, közben pedig a lányával is találkozhatott, ahogy tudott. Miért nem tudott megfelelni a követelményeknek? Miért nem tudta visszaadni a sok jóságot, amit kapott?
Wenford nem nagyon emlékezett azokra a napokra, összemosódtak a szemei előtt. Csak a hazugság, a személyisége eltorzulása és a kábulat maradt, az emésztő vágyakozás, hogy elszálljon. Más nem érdekelte, nem hallgatott a józan ész figyelmeztetésére, sem Margie sírástól elcsukló, könyörgő, vagy épp fenyegetőző hangjára. Akkor nem volt előtte a gyerekei arca. Egy önző szemét volt. Aki megijesztette a körülötte élőket. Margie pedig túl jó anyja volt a fiúknak, ahhoz hogy ennek hosszú távon kitegye őket. Néhány ordítozásba fulladó beszélgetés és kábítószeres ájulás után, Wenford egy reggelen egyedül ébredt az albérletében. Csend honolt a lakásban és nagyon fázott. Belülről. A szoba üres volt, az összes gyerekholmi és ruha eltűnt és ahogy az utolsó szekrényajtót is kinyitotta, rájött, mekkora baromságot csinált. A tetteivel annyira maga ellen hangolta a nőt, hogy nem akart már vele lenni. Pedig Wenford elment a klinikára, nem feküdt be elvonóra, de részt vett a beszélgetésen, kapott gyógyszereket, amik visszaterelték kisiklottságát, rendezték a zavarodottságát, de elkésett, a családját elvesztette. Akárhányszor kérte Margie-t nem fogadta vissza, már nem bízott meg benne, azt mondta a gyerekek biztonsága a legfontosabb. És ennek lassan egy éve, Wenford akármit is tett, hogy visszaszerezze őket, Margie makacs ellenállásába ütközött. Ráadásul beköszöntött a december és közelgett az első karácsony a fiai nélkül. Soha nem félt még ennyire, szinte rettegett, hogyan fogja átvészelni.
- Tehát? Van családod?- hallotta ismét Rat kíváncsi kérdését és ettől a fejében lejátszódó egyszerre jó és szomorkás filmkockák halványodni kezdtek.
- Három gyerek, két nőtől. - válaszolta kissé halkan és megszeppenve.
Még senkinek sem mesélt a gyerekeiről, de úgy érezte, reggelig tudna áradozni róluk.
Rat szája nyitva maradt a csodálkozástól.
- Ez igen! Alaposan sikerült felnőnöd!
Wenford szkeptikusan grimaszolt egyet, majd előkotorta a tárcáját, amiben a gyerekek kicsit gyűrött fotója volt berakva.
- Ő itt a lányom, Kylie-nak hívják, 9 éves múlt, szerencsére nem a szüleire hasonlít és jól tanul, mindenben tehetséges. Sajnos ritkán találkozunk, mert az anyja összeállt egy fickóval és innen négy órányira költöztek. Ők meg itt a fiúk, Graham 5 éves, Ryan pedig 4, tavaly még együtt karácsonyoztak velem és ez lehetne most is így de...tudod milyen vagyok...csak beszippantott a kábszer megint kis időre, ezért az anyjuk elvitte őket. Már nem csinálom, időben leálltam, gyógyszert is szedek rá, de Margie nem jön vissza, hajthatatlan. Teljesen igaza van, egy hálátlan balfék vagyok! - hadarta indulatosan és nagyokat sóhajtott, hogy ne sírja el magát.
- Nagyon aranyos srácok és sajnálom, hogy így alakult. - mondta megütközve Rat.
- Épp játékokat nézegettem nekik. Mit gondolsz, mivel játszik egy osztályelső kislány? Olyan régóta nincs velem, hogy úgy érzem, alig ismerem. És mit vegyek a fiúknak? Amúgy is tartozom némi gyerektartással, gondolom, így a közelükbe sem mehetek.
Wenford kétségbeesett kérdésére Rat sem tudta a választ.
- Csak hinned kell, hogy még minden jóra fordulhat...
Wenford csüggedten bámulta a lába előtt lévő szürke aszfaltot. A hideg kezdte csípni a kezeit, a meleg könnyek a szemeit.
- Mindennél jobban szeretem őket! A gyerekeim az életem, mióta nincsenek velem, mintha félember lennék. - vallotta be.
Rat elismerően bólogatott.
- Ezt mondja egy igazi apa!
- Oh nem, pocsék apa vagyok, cserben hagytam a gyerekeimet! - tiltakozott Wenford, de nem tudta meggyőzni a másikat.
- Jó ember vagy, csak néha beüt a krach. De küzdj azért, hogy minden a régi legyen. Segítsek ajándékot választani, akarod, hogy bemenjünk az üzletbe?
De Wenford a fejét rázta.
- Nincs nálam elég pénz, jövő héten kapok fizetést. Akkor majd megoldom, ne aggódj. Mostanában kicsit döcögősebb az anyagi helyzetem, de rajta vagyok a megoldáson. Hagyjuk is az én pénzügyeimet, te hogy kerültél ide, mi dolgod van itt? És mi van a többiekkel? Merre élnek, mit csinálnak? Jó ég, kegyetlen, hogy 11 éve semmit sem tudok  rólatok. Mintha az ottani idő nem is az én életem lett volna!

folyt. köv...