Demolition lovers (FRERARD) pt.16.

A háromnapos ünnep eltelt, abból pasim kettő napot dolgozott, így be tudtam fejezni a sztorit és fel is akartam rakni, de közbejött az, hogy szarul éreztem magam. Béna migrénes fejfájásom, szédülésem és gyomorfájásom lett, amire nem volt jó, hogy még plusz rá is dobtam egy boroskólát tegnap este, mikor pasimmal és a bátyjával találkoztunk. Gondoltam, hátha használ, de nagy francokat. Azóta hányni jár belém a lélek-vagyis nem, én járok hányni, jó már nem, jó ez már több infó mint kellene.

Pasim azt mondta, aranyos vagyok, hát ez minden, csak nem aranyos, már nem azért.

Aludtam vagy 4-5 órát, azt is részletekben, az ágyon hánykolódva. Most már nem fáj a fejem, mert vettem be rá még gyógyszert, de a gyomrom az még mindig tré, meg ráz a hideg. És itt van az online meló is, hazudnék, ha azt mondanám, örvendezek most neki, mert nem. De azért csinálom, csak most megálltam kávét főzni, bár nem biztos, hogy iszok is, attól is hányingerem van.

Na, de elég a nyomoromból, D. lovers 16 fejezet. Bocsi, kicsit talán zsúfolt lett. 
De azért enjoy.

I don't love you:

Ray igyekezett nyugodt maradni, de a zavarodottság felhői gyülekeztek az arcán. 

- Minek látszik? – kérdezett vissza és egyenesen Mikey-ra nézett, mint akinek semmi titkolnivalója nincs. Gerard ezzel szemben nem tudta ezt megtenni és csak bámult előre, el Mikey háta mögött, az alagsor lépcsői felé. Ugyanolyan piros volt az arca, mint Ray-nek, a gondolatai kavarogtak és egyszerre dörömbölt benne, hogy képtelenség az egész és hogy az öccse nyilván nem sejthet semmit, valamint a fájó beismerés, hogy Mikey, nagyon is tud mindent, de tőlük akarja hallani, hogy szembesítse őket a tetteikkel. 

- Mondd meg te, minek látszik.- vágott vissza Mikey.

- Csak lejöttem, megkérdezni, hogy van a testvéred. Ezt csinálja egy barát. – válaszolta Ray. Egy barát...Gerard nem tudta elrejteni a keserű grimaszt, ami megjelent az arcán. A szemei elhomályosultak és nagy sóhajjal beharapta az ajkát.

Mikey természetesen nem hitte Ray egy szavát sem.

- És mióta vagytok ekkora barátok? Mert a középiskolában, csak akkor került szóba nálad a bátyám, ha éppen verték a folyosón és te szörnyülködtél.

Gerard lelke felkavarodott az emlékektől, amiket Mikey olyan könnyen kimondott.

- Ez nem igaz! Azért akkor is beszélgettünk! – mondott neki ellent Ray.

- Hogyne, egy évben egyszer. De rendben, azt mondod, törődsz Gerarddal, mert egy barát ezt teszi. És szerinted, mi még egy barát feladata, Ray?- Mikey kérdőn pillantott Ray-re.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. – rázta a fejét Ray.

Mikey tekintete Gerardra siklott. A barna szemek jegesen csillantak fel és Gerard úgy érezte, kegyetlenül felnyársalják. 

- Te mit gondolsz, Gerard, mit tesz meg egy barát a másikért? Vagy az már nem is barátság, hanem valami sokkal több?- kérdezte és érdektelennek, hűvösnek látszott, de Gerard érezte, hogy valójában heves indulatok forrtak benne. 

Gerard hallgatott, mert képtelen volt egy szót is kinyögni.

- Hagyd már abba, Mikey! – szólalt meg helyette Ray, de a fiú tudomást sem vett kéréséről. Megvető volt és kiábrándult.

- Azt hittétek, nem találom ki, hogy mi van a háttérben? Persze, már régebben is gyanakodhattam volna, Ray. Tudod, amikor olyan átszellemült arccal érdeklődtél, mi van Gerarddal és hogy meddig marad Somerdale-ben. Meg, mikor eljöttél ide és mindig azt kérdezted, Gerard itthon van e. Most gondolok bele, az utóbbi időben, minden beszélgetésünkkor felhoztad őt és észre sem vettem! Lehet azért, mert nem akartam belátni, ami elég nyilvánvaló...

Gerard kétségbeesve nézett Ray-re, de ő szemlátomást teljesen leblokkolt, ahogy Mikey kíméletlenül az arcába vágta a valóságot. 

- Semmi értelme annak, amiről beszélsz! - sóhajtott fel bosszúsan és egyre inkább beletörődően. A szemeiben lehangoltság látszott, Mikey pedig folytatta.

- Mert mit is csinál egy jóbarát? Örömet szerez a másiknak? Még akkor is, ha ez elítélendő? 

- Fejezd be, elment az eszed! – kiáltott Ray.

- Hallottam a hangokat, akkor éjjel! Szóval, szeretném tudni a barátságotok részleteit! Mit csináltál a bátyámmal? Hozzányúltál? Vagy ő hozzád?- faggatózott idegesen Mikey.

- Mikey, kérlek! - Gerard összeszorította a szemét, könny csorgott le az arcán. És ezek az őszinte, rémült könnyek voltak a válaszok a kérdésekre. Mikey a fejét csóválta, ahogy rápillantott.

- Hogy voltál rá képes?!

De néma csend felelt és percek teltek el így. Gerard nem látott a könnyeitől. Ray a padlót bámulta és láthatóan ő is kifogyott a szavakból. Mikey-t ez a hallgatás idegesítette.

- Hát Ray, mikor befogadtunk, mert nem volt hol laknod, arról nem volt szó, hogy befűzöd az amúgy is labilis idegállapotú testvéremet. – jegyezte meg.

- Ne beszélj így Gerardról, vele minden rendben! – csattant fel Ray.

- Tévedés! Gerard napokat töltött a pszichiátrián, szóval rohadtul nincs vele rendben semmi! És veled sem! Akkor biztos nem, ha ezt megtetted! – közölte Mikey.

- Sajnálom, ha ez a véleményed. – mondta Ray tehetetlenül.

- Hogy mi a véleményem, azt inkább most hanyagoljuk. De arra kíváncsi lennék, hogy a barátnőd mit mondott. Ő is támogatja az effajta szoros barátságokat?

Gerard felkapta a fejét, Mikey provokatív kérdésére. Alig hitte, ami az előbb elhangzott. Hogy Ray-nek barátnője lenne? 

- Barátnő? – ismételte el döbbenten. A hangja szokatlanul rekedt lett. 

- Kösz. – motyogta Ray, mire Mikey csak a vállát vonogatta.

- Igen, barátnő! Ray nem mesélte?! Több éve járnak. Christának hívják, és Kearney-ben él! Gerard akkor hallott életében először erről. Szédülni kezdett, mintha a vér elhagyta volna az egész testét. Egyedül a szíve dobbant csalódottan. Ray-re nézett, kutatva a válasz után, várva a megnyugtatásra, hogy Mikey félreértett valamit. Ray viszont inkább elfordult tőle. 

- Miért nem mondtad el? – bukott ki belőle a csodálkozó kérdés, amint elhallgatott a fejében az illúziók darabokra szakadása okozta, döbbent zúgás, a hitetlenkedés. A torka összeszűkült. 

- El akartam mondani, illetve megmagyarázni...- dadogta Ray és látszott, mennyire kellemetlenül érzi magát. 

Gerard nem különben. Hiszen délelőtt még minden rendben volt! Ray miatta maradt itthon és azt mondta, várta, hogy hazajöjjön. És ahogy ránézett, mosolygott, és megcsókolta, megérintette. Aztán amit tettek! Számára, igenis értékesek voltak azok a percek. Megbízott Ray-ben, jól érezte magát vele és mellette. És most nem tudta, mit higgyen. Zavarodottan és bénultan nézte Ray és Mikey heves vitatkozását.

- Persze, tudjuk, mennyire egyenes ember vagy, Ray! Szerintem, amit magyarázni kell, az már régen rossz. Gerard nem tudja ezt megítélni, mert biztos elszédítette a sok baromság, amit összehordtál neki. Ő csak egy eszköz volt neked, ugye? És könnyű préda, hiszen csak azt akarta, hogy valaki foglalkozzon vele és szeresse, mert szegény, szánalmasan magányos!- kiabált Mikey.

- Elég ebből, most már befejezheted! Fogalmad sincs, mennyire rosszul látod! Engem bánthatsz, de Gerardot hagyd ki ebből! – Ray arcvonásai fenyegetőek lettek.

- Én szívesen kihagynám, bele sem kellett volna kerülnie egy ilyen helyzetbe. De te nem bírtad magad visszafogni és nem hagytad békén, úgyhogy a te hibád az egész. Én pedig megvédem a bátyámat. Rossz hatással vagy rá és amúgy is pont eleget voltál itt, ideje távoznod! – Mikey az ajtó felé mutatott. A levegő megfagyott a helyiségben, ahogy Gerard vére is.

- Mikey, ne csináld! – szólalt meg, sok idő óta először.

De Mikey csak állt ott határozottan. 

- Nem mondom még egyszer, Ray.

Ray bólintott.

- Oké, nem is kell! Már itt sem vagyok! – ezzel felszaladt a lépcsőn. 

Mikey fölényesen nézett utána.

- Ezzel is megvolnánk. – dünnyögte.

- Mire volt ez jó? - értetlenkedett Gerard és elcsuklott a hangja.

- Na, nehogy már te kérj számon. – háborodott fel Mikey.

Gerard hallotta, szekrények fiókjai csukódnak egymás után, hangosan, aztán hamarosan a bejárati ajtó is. 

- Ray, várj! - nem hezitált, ott hagyta öccsét és Ray után rohant. Persze, hallotta még Mikey megjegyzését.

- Úgy, menj szépen utána!

Felsietett a lépcsőkön, a szobájának ajtaja nyitva volt, üresség áradt belőle. Mire Gerard kiért a házból, Ray már az úton ballagott, egy bőröndöt dühösen maga után húzva. 

- Ray! – szólt utána elkeseredetten Gerard. Ray megtorpant és visszanézett.

- Gerard, nincs rajtad kabát, meg fogsz így fázni! – szólt Gerardra szigorúan, és féltően, de tekintete megenyhült, ahogy Gerard elindult feléje, kimelegedve, levegő után kapkodva és sírástól bevörösödött szemekkel.

- Ugye nem fogsz elköltözni? – kérdezte, ahogy Ray mellé ért és fojtogatta a sírás.

- De igen, Gerard. Nem tudok mást tenni. – felelte Ray gondterhelten.

- Mikey nem úgy gondolta, ne menj el! – kérte Gerard.

- Az öcséd egy...Hagyjuk! Én csak azt bánom, hogy téged nem vihetlek magammal.- dühöngött Ray.

- És mi lesz most?– érdeklődött Gerard tanácstalanul. Bízott benne, hogy Ray-nek lesz valami ötlete, hogyan tovább, de a fiú kerülte a pillantását, szemeit leszegte a betonra. Az egész lényében volt valami baljós és lemondó.

- Fogalmam sincs, de sietnem kell, elkések a munkahelyemről. – hadarta.

- Ray...- Gerard keze Ray karjára csúszott, de Ray nem mondott és csinált semmit. 

- Majd beszélünk, légyszíves, menj vissza a házba, amíg beteg nem leszel. – kérte halkan, és elindult az utcán. A lépései nehezek voltak, Gerard pedig, szíve szerint vele tartott volna és addig nem hagyja magára, míg nem találnak valami megoldást. De érezte Ray haragját és nem akarta még jobban felmérgesíteni. Szomorúan nézte, ahogy Ray egyre jobban elvegyül a járókelők és az autók forgatagában. Fájdalom hasított a szívébe, ahogy teljesen eltűnt előle, miközben a novemberi hideg bántóan befújt a ruhái alá. Mégsem ettől fázott a legjobban. 

*****

Nem tehetett mást, vissza kellett térnie a házba. Mikey már a konyhai asztalnál állt és kávét ivott, mikor Gerard benyitott.

- Könyörögtél és sírtál neki, hogy maradjon, mi? – kérdezte teljes nyugalomban, amint meglátta Gerardot.

Gerard egyáltalán nem akart több konfliktust, csak le szeretett volna menni az alagsorba, de Mikey elkapta a karját és maga felé fordította. 

- Szerencsére nem sikerült. Legalább magadhoz térsz...

Gerardot meglepte a váratlan mozdulatsor.

- Magamnál vagyok, kérlek, engedj el. – sóhajtott és kihúzta a kezét Mikey szorításából. Nem akarta látni a testvére arcán lévő egyértelmű viszolygást. Csak egyedül akart lenni, feküdni az ágyán és gondolkodni. Vagy inkább már azt sem. 

- Tényleg, nem veszed észre, milyen gyomorforgató, amit tettél? Ez bűn! Még Isten is gyűlöl. – jelentette ki Mikey.

Gerard megrázta a fejét.

- Isten mindenkit szeret!

- Igazán?- gúnyolódott Mikey.

- A nagymama ezt tanította.- mondta Gerard rendíthetetlenül.

Mikor Gerard letört volt az iskolai bántalmazások miatt, amiket elszenvedett, Elena sokszor sietett a segítségére és beszélt neki arról, hogy a szeretet nem szűnik meg hinni, remélni és a szeretet soha nem adja fel. Szó volt a megbocsátásról is, Gerard értette ezt és próbálta elfogadni, ám számára ez nem volt könnyű, úgy érezte, soha sem tud olyan jószívű lenni, mint a nagymamája és nem tud feltétel nélkül megbocsátani azoknak az iskolatársainak, akik naponta megalázták. 

- A nagymama? Hát, ha élne, most ő is utálna, és szégyenkezne miattad! 

Öccse könnyed kijelentése és hanyag vállrántása volt a jéghegy csúcsa. Gerard sok mindent el tudott viselni. Az iskolában, éveken át tartó testi, mentális zaklatáson és általános utálaton át, a régi munkahelyén való, hideg kiközösítésig, de Mikey érzéketlen szavai, mintha darabokra törtek volna benne valamit. Testvére nagyon is jól tudta, mennyi mindent jelent neki a nagymamája szeretete és emléke, Mikey pedig ezt használta fel, hogy minél jobban bántsa. Az elképedtség, a bánat és a düh, ködös homállyá alakulva elfedte, mindazt, amit önuralomnak hívnak. Az indulat kitört Gerardból, megragadta Mikey ruháját és közel húzva magához, az arcába kiabált.

- Nem igaz! Ez nem igaz! A nagymama szeretett! Ő az egyetlen a világon, aki szeretett engem! 

Mikey nem volt felkészülve egy ilyen hirtelen érzelemkirobbanásra. Ijedtében a csészéjét is kiejtette a kezéből, a fehér porcelán a földre esett és megrepedt, a kávé barnás folyamként hömpölygött a konyha padlóján. Ahogy realizálta a helyzetet, Gerard rögtön rémülten engedte el testvére pulóverét, amit olyan erővel szorított meg, hogy az ujjai belefehéredtek. Dermedten zihált és reszketett egész testében.

Te jó ég, mit csinál tulajdonképpen?! Hogy bánhat így a testvérével? Gerardnak eszébe jutott, mennyire különleges helyet foglal el a szívében az öccse. Mindig izgult érte, mikor lázas beteg volt, olyankor a saját édesség adagját is neki adta, csak meggyógyuljon. Gyakran kitalált meséket mondott neki, mert imádta nézni Mikey ragyogó, ártatlan arcát, ahogy beleélte magát a történetbe. És szintén sokszor rajzolt le neki ezt-azt, csak hogy jobb kedvre derítse, mikor az iskolában őt is bántották. Hiszen ő szereti Mikey-t! Nagyon szereti! 

- Ugye nem sérültél meg?- kérdezte rögtön és meg akarta igazítani testvére ruháját, de a fiú mérgesen arrébb lökte a kezeit.

- Te nem vagy normális! – háborgott Mikey halálra váltan.

- Ne haragudj...Sajnálom. – mondta halkan Gerard, de Mikey-t nem hatották meg a szavai és a bocsánatkérése.

- Csak meg akartalak kímélni egy csalódástól, de tudod mit, teszek rád! Azt hiszed, Toro szeret téged? Hát legyen! Éld bele magad ebbe az idétlen románcba! Lehet, hogy Bob egy tuskó, de teljesen igaza van! Neked csakugyan elektrosokk kellene, mert egy lépésre vagy az idegösszeomlástól!– dühöngött, aztán még mindig sápadtan, lehajolt a földre, hogy összeszedje a pohár darabjait.

Gerard esetlenül és összeszorult szívvel állt mellette. A haragja saját maga ellen fordult és a konyhapulton heverő, éles késre szegeződtek a szemei. Gondolatban már ott fogta a kezében. Csak egy kellően eltökélt és gyors mozdulat lenne, most már sejtette, hol kellene vágnia, hogy célt érjen.

Ekkor nyitott rájuk az apjuk.

- Már a garázsban hallom a hangotokat! Mi a csoda folyik köztetek? – kérdezte, ahogy észrevette a komor hangulatot és Mikey-t a földön térdelni.

Mikey, Gerardra pillantott és látszott a tekintetében, hogy legszívesebben beavatná az apját.

- Semmi. Összetört ez az ostoba csésze. – morogta egykedvűen.

A férfi bólintott, aztán Gerardra vonta a tekintetét. Gerard kórházba kerülése óta nem látták egymást.

- Nézd Gerard, ami történt, megtörtént. A hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőle. Már nem neheztelek rád, azért a sok butaságért. – és nyájasan, de cseppet sem őszintén elmosolyodott.

- Köszönöm. – reagált Gerard a férfi tettetett nagylelkűségére.

- Sajnos sokat kellett dolgoznom, azért nem mentem be a kórházba. Remélem nem baj. Amúgy hogy érzed magad?

Az érdeklődés akár jól is eshetett volna Gerardnak, ha éppen nem fél perce ugrott volna neki Mikey-nak. Most nem tudott ennek megfelelően örülni. Az apja kérdése nagyrészt úgy is udvariasságból fakadt. 

- Jól vagyok. – felelt és még mindig testvérét nézte, ahogy feltörli a kávéfoltot a padlóról.

- Elég fáradtnak látszol, anyád azt mondta, pihenned kell, úgyhogy ha nincs dolgod, feküdj le! – parancsolta és Gerardot tehetetlenséggel borította el, hogy így kezeli, de engedelmesen az alagsor felé indult, miközben nagyon zavarta, hogy két szempár követi minden mozdulatát.

*****

Az első mindenben különleges. Legyen az első pillantás, első mosoly, első kedves szó, vagy első csók. Különleges és rövid életű is. Áttetsző. Amikor Gerard lement az alagsorba, érezte a veszteséget, ami azon a délutánon, abban a percben érte, mikor Mikey megjelent. Minden akkor siklott vakvágányra. Feküdt az ágyán és azon gondolkodott, meg tudja e menteni a kapcsolatát Ray-el. Ha legközelebb találkoznak, lehet e úgy minden, mint eddig? Egyáltalán, mikor lesz a legközelebb? Ray nem mondott semmit, csak ott hagyta, azzal hogy elkésik a hangszerboltból. Gerard akárhonnan is nézte, Ray nem úgy tűnt, hogy harcolni akarna azért, hogy ők együtt maradjanak. Túlságosan letört volt, mint aki egy csapásra feladta. Azt mondta, majd beszélnek, de azt nem, ezt mikorra tervezi. Lehet, hogy hagyja az egészet kicsúszni a kezéből, vagy csak számára is idő kell?

Gerard tanácstalan volt és egyre az járt a fejében, amit Mikey mondott, hogy Ray-nek barátnője van. Persze, miért ne lehetne? Ray gyengéd, kedves és általában vidám fiú, a mosolya Gerard szívét is forróvá hevítette. De valahogy nem állt össze a kép. Ray nem olyannak tűnt, mint aki más érzéseivel szórakozik, azok a percek, amiket együtt töltöttek, nem látszottak hazugnak, Ray minden szava és mozdulata, a féltése és a gondoskodása irányában, igazi volt. Ezt Gerard nem vitathatta, de válaszokra volt szüksége. Titokban reménykedett, hogy Ray mégiscsak visszajön, ha letelt a munkaideje és akkor tisztázni tudnak mindent. Mikor elcsendesült a ház és kialudtak a fények, fellopózott az alagsorból és egyenesen a szobába ment, ahol Ray eddig lakott. Óvatosan végigfeküdt az ágyon, ami úgy volt hagyva, ahogy a fiú felkeléskor hagyta. Könnyes lett a szeme és felgyorsult a szívverése, ahogy érezte a Ray illatát a párnán, a takarón. Halkan felnyögött és hasra fordult, de ez csak arra volt jó, hogy a fájó lüktetés erősebb legyen a lábai között. Nem tehetett mást, mint várt és bízott benne, hogy egyszer nyílik az ajtó és Ray fog ott állni. De Ray nem jött, ő pedig hajnali négykor arra ébredt fel, hogy fázik, az ágy viszont vádlón üres. Fájdalmas volt a felismerés, hogy már az is marad. Gerard gyorsan elhagyta a szobát és utána már nem is aludt vissza. Úgy érezte, most neki kell kezébe vennie a történéseket, még ha ez a viselkedés távol áll tőle, de lehet, hogy Ray is épp olyan riadt és tétova, mint ő, és neki sincs fogalma arról, mit tegyen. 

Amint szülei dolgozni indultak és Mikey is elment iskolába, Gerard felöltözött és a plázába ment. A hangszerkereskedés még nem nyitott ki, így beugrott a képregényboltba, Mr. Evans örült, hogy újra látja és beszéltek pár szót a további munkavégzésről is. Gerardnak jól esett, hogy felettese változatlanul is igényt tart a munkájára. Miután végzett a munkahelyén, sebesen dobogó szívvel és bizonytalan lábakkal fordult ismét a hangszerüzlet felé. Már nyitva volt, a szélesre tárt üvegajtók, a kiszűrődő rockzene, barátságosan hívogatta a vásárlókat, voltak is bent páran. Gerard félve állt meg az üzletnél és zsebre dugott kézzel figyelte a benti élénk nyüzsgést. Mikor meglátta Ray-t, elöntötte az izzadtság és kiszáradt a szája, az idegességtől remegett mindene, de tudta, hogy be kell mennie. Már régen be kellett volna. Vett néhány erőt adó nagy levegőt és belépett a boltba. Léptei Ray irányába vitték, aki éppen a pult mögött pakolt, de amint megpillantotta Gerardot, még a dobozok is megálltak a kezében. Gerard nem így képzelte el a reakcióját, persze tele volt az üzlet, és ez a váratlan helyzet érthetően lefagyasztotta. Tulajdonképpen ő is elég bénultnak érezte magát, mindenki őt nézte a boltban. Tudta is miért, túlságosan sápadt volt, csapzott és fura, egyáltalán nem illett oda. Ugyanúgy, mint mikor iskolába járt, vagy mikor az autókereskedésben dolgozott. Valójában soha, sehova sem illett. 

- Szia Ray. – köszönt halkan.

- Gerard, nahát, te erre? – Ray igazán igyekezett mosolyogni, de nem ment neki. Inkább egy kényszeredett cselekedet volt, ezt Gerard egyből kiszűrte.

- Azt hiszem, rosszkor jöttem. – ítélte meg és csodálkozott, milyen nevetségesen reszket a hangja. A kabát teljesen rámelegedett, pedig még csak néhány másodperce volt az üzletben.

Ray lerakta a dobozt a pultra.

- Megoldom. – és intett egy középkorú férfinak, aki tőle nem messze szolgált ki egy vásárlót.

- Öt perc és itt vagyok. – mondta még a munkatársának, majd felkapta a kabátját és nyílegyenesen a bolt kijárata felé indult, olyan gyorsan, hogy Gerard alig bírta követni. Mikor kiértek, látta hogy a fiú homloka tiszta verejték. És egy szót sem szólt, csak ment előre. 

A bevásárlóközpont udvarára sétáltak, oda ahol legutóbb is beszélgettek és ahol Gerard először megérintette Ray-t egy alig érezhető simogatással, a válla környékén. Mennyire más volt a hangulat köztük. Akkor is feszült volt, de másféleképpen. Gerard ezt magának sem tudta elmagyarázni, de ahogy most ott álltak, az zaklatott, mély bánattal töltötte el. 

- Haragszol, hogy idejöttem, Ray?- kérdezte félénken.

Ray a fejét rázta.

- Nem, csak meglepett. 

- Vártalak tegnap este. – szólalt meg Gerard.

- Hiszen mondtam, hogy nem megyek vissza! – csóválta a fejét Ray.

- Hol töltötted az éjszakát?- érdeklődött Gerard.

- Kearney-ben. - válaszolta kelletlenül Ray.

A város felemlegetésekor, Gerard gyomra összeugrott.

- A szüleidnél?

Ray lehajtotta a fejét.

- Ott nem láttak volna szívesen, sajnos évek óta rossz a viszonyom velük. Jobb híján, Christáék házába mentem.

Ez a vallomás villámcsapásként érte Gerardot. A szemei könnyessé váltak, ahogy a szavak többször megismétlődtek a fejében, szédülést és bizonytalanságot okozva. 

- Ezekszerint, tényleg igaz, amit a testvérem mondott? Van barátnőd?- Gerard elfordította a fejét, a pláza kerítésén túlra és az ott parkoló autók hosszú sorát tanulmányozta, miközben sós könnycseppek szaladtak végig, indulattól meleg arcán. 

Érezte, hogy Ray megsimítja a karját, mintegy bocsánatkérően.

- Tudod, Christa, meg én, két külön világ! Már régóta voltak gondjaink, többször félrelépett és minden csak elromlott, mikor ennek ellenére, én adtam neki egy gyűrűt...

Gerard Ray-re nézett.

- Akkor ő a menyasszonyod?- hökkent meg és szégyellni kezdte magát, amiért befeküdt Ray ágyába és annyira vele akart lenni. És amiért előző délután, legyőzve az őt uraló félelmét, megérintette Ray-t. Persze, nem tudhatta, hogy a lány létezik, de akkor is ezt érezte.

- Nem, már nem! Megint megcsalt, ezúttal egy egyetemi évfolyamtársával és mikor kiderült, azt mondtam, vége és hogy inkább felejtsük el ezt az egészet. Ideges lett és ordítozott velem az utcán, majd hozzám vágta a gyűrűt. Ebből is látszik, hogy elhamarkodott döntés volt eljegyezni. Azóta ott hagyta azt a srácot, de a kapcsolatunk elég sekélyes, néha heteken át nem találkozunk. 

Gerard bólogatott.

- Értem.

Ray csodálkozott, bizonyára többet várt, kiabálást, vagy szitkozódást, nem ezt az elfogadó hallgatást, de Gerard eltekintve a Mikey-vel való hangosabb összetűzését, nem szerette felemelni a hangját. Végül Ray szólalt meg.

- Sajnálom, hogy Mikey-tól kellett tudomást szerezned erről. Elmondtam volna. Egyszer biztos, de hogy őszinte legyek, nem tudom, mikor. Húztam az időt, hogy ne kelljen beszámolnom erről, mert tudtam, hogy az mindennek a végét jelenti. És nekem ez nagyon jó volt, Gerard! Ezek voltak életem legjobb napjai! Amit mondtam, az mind igaz, abban nem hazudtam! Már a középiskolában is nagyon tetszettél, mert furcsa voltál és magadnak való, Mikey rejtélyes bátyja, akiről fantáziáltam, hogy egyszer majd színre lépek és megmentem a szemétláda sportolóktól. Meg akartalak ismerni közelebbről, csak nem tudtam, hogy kezdjek bele! Igazából azt sem tudtam mi ez az egész, ami velem történik. Viszont kaptam még egy lehetőséget, amikor hozzátok költözhettem. Hálás vagyok, amiért a karjaimban tarthattalak! Egy másodpercét sem bántam meg! És köszönöm, amiért voltál nekem! 

- Voltam? – ismételte meg a szót könnyek között Gerard. A szédülése erősödött, ahogy a zúgás is a fejében. 

- Még lehetek is, ha akarod! – és erőtlenül kapaszkodott bele Ray karjába. Mindenre hajlandó lett volna, hogy Ray meggondolja magát. 

Ray azonnal viszonozta az ölelést és szorosan magához húzta. Gerard hallotta a mély levegővételeit, hogy visszafojtsa a sírását.

- Túl fontos vagy, hogy további fájdalmat okozzak neked! Végleg elhagyom Christát, amint lesz elég pénzem, hogy tudjak egy lakást bérelni, de nem szeretném, hogy te még jobban sérülj. Azt sem lenne jó, ha Mikey elárulná a szüleidnek, és rossz dolgok történnének veled. Ami köztünk volt, leírhatatlanul csodálatos, de bajt hoz rád, és ezt szeretném a legkevésbé. Azt ígértem, hogy vigyázok rád, de mégsem tudok. Csak arra kérlek, légy erős! – Ray gyengéden simogatta Gerard hátát, aki válasz helyett csak sírva bólogatott, mert nem bírt megszólalni. 

- Francba, vissza kell mennem dolgozni. – kapott észbe Ray és a szemeit törölgetve bontakozott ki Gerard erős öleléséből. Gerardban máris hiányérzet támadt, ahogy Ray mellkasa nem szorult az övének. Szó nélkül, együtt mentek végig a pláza kihalt udvarán.

Az épület előtt, Ray megcsókolta Gerard könnyektől nedves arcát, de már alig-alig nézett rá. Aztán elindult a lépcsőn felfelé. 

- Maradj velem!- szólt Ray után Gerard és a válla rázkódott a sírástól.

Ray visszafordult, még mindig könnyek csillogtak a szemében. Lehangoltan megrázta a fejét.

- Majd egyszer bocsáss meg. Ha tudsz. – ennyit mondott még és aztán lépteit elnyomta a bevásárlóközpont morajlása. Gerard akkor úgy érezte, mindent, ami mostanában boldogságot adott neki, elragad és semmibe repít egy forgószél. Mint az a nagy vihar, amire Elena figyelmeztette a tegnapi álmában. 

*****

Gerard nem tudta, hogyan ért haza, semmire sem emlékezett, a dolgok fénytelenül elmosódottak lettek. Eltompult az autók zaja, az utcán járó emberek beszélgetése. Nem látott színeket, nem gondolkodott, automatikusan cselekedett. Befordulni ezen az utcán, vagy végigmenni azon. Aztán egyszer csak hazaért az üres házba. Az otthon képei, az alagsor megszokott homálya, a feltúrt ágyáé, az összeborogatott rajzeszközöké, a fakón pislákoló lámpa fényének játékáé, ugyanolyan volt, mint eddig. Leült az asztalhoz és nézte a hektikus vonalakat a rajzain, a gyűrött papírokon árnyékok suhantak, ahogy a keskeny ablakréseken bebújt a világosság, mint egy hívatlan vendég. Gerard tudta, hogy rengeteg ideje van, amíg a családtagjai haza nem érnek. Addig kisírhatja magát. Ahogy visszaidézte a Ray-el töltött perceket, könnyek cseppentek le a rajzaira. Ray nélkül céltalanná vált minden. Megfordult a fejében, hogy felkutatja a házban a gyógyszereket és megpróbál megint öngyilkosságot elkövetni. Igen, ez az elhatározás elég erősen munkált benne. De aztán csak sírt egész délután, míg a feje meg nem fájdult. Ennek ellenére, leült a vacsoraasztalhoz és hamis érzelmekkel az arcán válaszolgatott a szülei kérdésére. Azt mondta jól van, de nem éhes és csak nézte, ahogy ők esznek, és felszabadultak, neki pedig forgott a gyomra. Éjjel nem tudott aludni, ezért rajzolni kezdett. A papírokon egy kusza történet alakult ki, kezdetről és végről, viharról és villámokról, rózsákról és egy alakról, aki kísértetiesen hasonlított Ray-re. 

Mikey, eléggé kerülte őt a köztük esett vita után és Gerard sem erőltette a társalgást vele, pedig hiányzott neki. Nem haragudott rá, az nem a megfelelő szó volt, igazából maga sem tudta, mit érez iránta. Aztán meghallotta, ahogy Mikey és Bob beszélnek telefonon és Ray a téma. A költözése és az összeveszésük, aminek okát persze, öccse nem osztotta meg Bobbal, hiába faggatózott. Mikey semmiségnek nevezte és azt mondta, a nézeteltérés előfordul a barátoknál. Bob bátorította, hogy béküljön ki Ray-el, Mikey ezt fontolóra vehette, mert a viselkedése megváltozott, elkezdett közeledni Gerard felé, amin maga Gerard lepődött meg leginkább.

- Miért nem költözöl vissza a szobádba? Már üres. – tudakolta, mikor leült Gerard mellé a nappaliba. 

Unalmas és egyhangú este köszöntött be, Gerard csak azért volt a televízió előtt, hogy elterelje a figyelmét. Négy nap telt el Ray költözése óta, de még mindig fájt rá gondolnia. És nem múlt el úgy nap, hogy ne sírt volna miatta. A legrosszabb, hogy az egészet magába kellett fojtania, nem volt kinek elmesélnie. Persze, ha nagymamája élt volna, neki bizonyára mindenről beszámol, de így csak azt tudta tenni, hogy erőt vert magába, mert minden órát túl kellett élnie, anélkül hogy összeomoljon. Régen az alkoholhoz fordult volna, mert míg az italtól öntudatlan, sem fáj neki semmi, de az erős gyógyszerei miatt nem ihatott, nem akarta még rosszabbul érezni magát. Csak így olyan nehéz és könyörtelen volt.

Megrökönyödve nézett a testvérére.

- Jó nekem az alagsorban. – vont vállat aztán.

Teljesen hozzászokott a lenti csendhez, nem tartotta nyomasztónak a gyér világítást sem. Az alagsor volt az ő világa, úgy vélte pont hasonlít hozzá. Egy hely, ahol senkit sem zavart, ha késő estig rajzol és senki sem hallja, ahogy elalvásig sír.

- Mi a jó abban, ha sötétben élsz? Persze te tudod. De ha újra a szobádban laknál, minden olyan lenne, mint régen. Emlékszel? Átjöttél hozzám, vagy én hozzád és beszélgettünk.

Mikey nosztalgiázása elképesztette Gerardot. Nem bírt kiigazodni a fiún.

- Az alagsorba is le tudsz jönni, ha akarsz. Én mindig ott vagyok. És jó lenne, ha beszélgetnénk, de már semmi sem lesz a régi. – mondta szelíden. Nem akarta megbántani Mikey-t, de ez volt a véleménye. A távolodásuk egymástól nem most kezdődött el, hanem amikor Gerard először kísérelt meg öngyilkosságot és testvére szokatlanul tartózkodóvá vált, pedig Gerardnak annyira szüksége lett volna rá.

- Majd egyszer meg fogod érteni, hogy miért voltam olyan, mikor rájöttem, hogy mi folyik közted és Ray között. Ugye nem hagytad, hogy fájdalmat okozzon neked? Mármint, hogy fizikailag?

- Nem feküdtem le vele!- vágott Mikey szavába Gerard. Egészen rekedt lett a hangja, izgatott borzongás szaladt végig a teste minden pontján, amint ebbe belegondolt. Látta, hogy testvére viszont megkönnyebbül a bejelentésétől. 

- Majd belátod, hogy én csak jót akartam neked. – magyarázta Mikey és kicsit zavarba jött, amikor Gerard csak a televíziót bámulta továbbra is.

- Ki fogsz békülni Ray-el? – érdeklődött válasz helyett és szemei fel-alá jártak a hírműsorok szalagcímein. Várakozó idegesség futott át rajta. 

- Még átgondolom, Bob azt mondja, tegyem félre a büszkeségemet és telefonáljak Ray-nek. Fogalmam sincs, van e értelme, de felejtsük el Ray-t, ma este! Mi a helyzet, azzal a lánnyal, aki Somerdale-ben lakik...- váltott másik témára kíváncsian Mikey. Gerard furának találta, hogy szóba hozta Lindsey-t, vagy a gyengébbik nemet, mert öccse soha nem nyilatkozott pozitivan a lányokról.

- Lindsey érettségi után ideköltözik a városba. – közölte szűkszavúan.

- Elég kedves lánynak látszik.– ítélte meg Mikey elvörösödve. 

- Igen, az. – helyeselt Gerard is tűnődve. 

- Ha majd itt lesz Newarkba, elhívhatod randevúra esetleg. – ötletelt Mikey. Gerard erre elsápadt és összerezzent, a távirányító kiesett a kezéből.

- Nem akartam rosszat mondani. – szabadkozott Mikey, ahogy látta Gerard reflexeit. Sajnálkozva lehajolt és felvette a távirányítót. Amikor visszaadta Gerardnak, összetalálkozott a tekintetük. Mikey is tudhatta, Gerard túlságosan félénk volt ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. Hirtelen elfogytak az érvei Lindsey mellett, így aztán nem is hozta szóba.

- Mikor azt mondtam, hogy a nagyi utálna téged, azt nem komolyan gondoltam. – törte meg a kis ideig közéjük telepedett csendet.

- Igen, tudom. Én sem akartam durva lenni.– vágta rá halkan Gerard.

- Nem volt jogom ilyen csúnya dolgokat állítani. Csak azt akarom, hogy találj egy rendes lányt. Olyat, aki szeret és boldoggá tesz téged. Úgy értem, igazán. Ray nem játszott tisztességesen, és nincs is szükséged rá. Ha tudtam volna, hogy tervei vannak veled kapcsolatban, nem engedem, hogy nálunk legyen. Nézd, nekem nem jó ez így, szeretném, ha néha átjönnél a szobámba beszélgetni, persze ha van kedved...- Mikey alig láthatóan, reménykedve elmosolyodott.

- Szívesen! – egyezett bele Gerard és örömteli pirosság gyúlt az arcán.

Nagyon vágyott arra, hogy ez ismét megtörténjen. Hogy üljenek az ágyon és átbeszélgessék az éjszakát, titkokat, álmokat egymással megosztva. 

Ugyanakkor nem tudott neheztelni Ray-re, még akkor sem, ha Mikey ezt akarta. Tisztában volt azzal, hogy Ray nem volt teljesen őszinte, de érzelmek fűzték hozzá, a történtek ellenére is. Mikey kedélyesen vette Gerard beleegyezését. Az a szeretetreméltó mosoly, amit Gerard mindig úgy kedvelt, ott maradt az arcán, azok után is, hogy már nem szólalt meg, hanem ő is belefeledkezett a tv képernyőn látható programokba.

*****

Gerard minél előbb vissza akart térni dolgozni. Hiányolta a képregényüzlet barátságos hangulatát, a halk háttérzenét, a kávéillatot, az érdekes újságokat és Mr. Evans viccelődését. Hogy az idő gondtalanul rohanjon és hogy hasznosnak érezhesse magát. Míg otthon volt és egész napját magányosan, az alagsorban töltötte, csak a rajzok maradtak neki, a gyakran fájó merengés Ray-ről, vagy a küzdelem Elena hiányával. Szerzett Dr. Reid-től egy papírt, hogy visszamehet a munkába, bár édesanyja nem értett egyet ezzel, még korainak tartotta, de Gerard már alig várta, hogy ismét a boltban lehessen. A visszatérése előtti éjjel álmatlanul hánykolódott az ágyában, kicsit félt, hogyan fog reagálni, ha meglátja Ray-t, hogyan fogja legyőzni magában a heves szívdobogásérzést és hogyan akadályozza meg, hogy elpiruljon és megszűnjön számára minden. Attól félt, ez nem fog neki sikerülni. 

- Biztos, hogy meg fogsz tudni birkózni a hétköznapokkal, kedvesem?- kérdezte Elena, ahogy ott ült az ágya szélén. Fehér hálóingje és haja békésen libbentek a sötétségben.

- Kételkedsz bennem, nagymama?- Gerard a plafont nézte, az éjszaka árnyékai kergetőztek fel-alá, őt pedig a félelem sodorta el egyre jobban, ahogy közeledett a reggel.

- Benned nem! De aggódom miattad. – felelte Elena.

- Engem is megrémít, de minél később megyek vissza a boltba, annál nehezebb lesz. – Gerard felült az ágyban és villanyt kapcsolt.

- Aludnod kellene, így kimerült leszel az első munkanapodon. – figyelmeztette Elena.

Gerardnak azonban más tervei voltak, az íróasztalához lépett.

- Inkább befejezem a rajzomat, tudod, ami a rózsáinkat ábrázolja. – arcán ábrándozó kifejezés jelent meg. Előhúzta a már majdnem elkészült művet és leült.

- Ez igazán csodás.- dicsérte Elena és megsimogatta a fiú vállát.

- Köszönöm, de még lehetne rajta javítani, mert egyáltalán nem festi le a valóságot. – Gerard csak fogta az ujjai között a ceruzát és nem is tudta, hogyan folytassa. 

- Ne legyél elégedetlen, gyönyörűen rajzolsz! – ingatta a fejét a nő.

- Bár láthatnám most a rózsakertet Somerdale-ben, mert olyan szépet soha nem tudok rajzolni...– pillantott nagyanyjára Gerard sóvárogva. 

Elena tüzetesen megvizsgálta a rajzot.

- Valóban a természet a legtehetségesebb művész. de nekem nagyon tetszik a te rajzod is. Csak azt nem értem, miért ilyen szomorú rajta minden? Főként, az az alak, aki a kert szélén áll. Olyan halvány, alig lehet látni. Ki ő? – kérdezte.

Gerard emlékeiben megjelent a képsor, mikor Ray először jött az alagsorba és beszélgetni kezdtek. Még most is érezte, a testének melegét és az akkor érthetetlen közelségét, a pillantását, ahogy megígérte neki a képregénybolti állást.

- Valaki, aki sokat jelent nekem. – mosolyodott el a könnyein keresztül.

Ekkor azonban megszólalt a számítógépe, üzenetet jelezve. Gerard rögtön leizzadt a ténytől. Amióta kiengedték a kórházból, készült hogy írjon Frank-nek, de nem mert, aztán pedig a dolgok zűr-zavarosak lettek körülötte. Kábán kapcsolta be a monitort, ahogy ott találta magát ismét egyedül, az íróasztalánál.

Szia Gerard, itt vagy? Tudom, korán van még, csak gondoltam, teszek egy próbát...

Jelentek meg Frank sorai. Gerardra rátört a szívdobogást, szemei az ablakra tévedtek és látta, hogy kezd megvirradni.

Jóreggelt Frank! Már én sem alszom, éppen rajzolok. Ma megyek először dolgozni a kórház óta. Egy kicsit szorongok.

Újságolta. 

Én is hamarosan indulok a munkahelyemre! De olyan jó, hogy hallok felőled! Legalább jól indul a napom. És biztos minden rendben lesz a munkahelyeden is!

Írta Frank.

Ez kedves tőled Frank, én is remélem. 

És minden rendben veled?

Érdeklődött Frank. Gerardot pedig nem hagyta nyugodni a kérdés, ami már azóta ott motoszkált benne, hogy olvasta azt a furcsa sokat sejtető üzenetet Frank-től, a kórházból való hazatérése napján.

Igen, nagyjából. De honnan tudtad, hogy akkor este kórházba kerültem?

Ám válasz nem jött percekig. Gerard éppen kezdett félni, hogy megbántotta a fiút, mikor Frank visszatért.

Gerard, tudunk találkozni ma este? 

Gerard szíve ettől a torkába ugrott. Soha nem gondolta volna, hogy Frank hajlandó lenne vele egy újabb találkozóra, azok után, hogy legutóbb elég ittas volt. 

Igen!

Írta gyorsan. Elég rövidre sikerült a felelete, de a meglepetéstől izgatottság tört rá és nem is tudta hirtelen összefoglalni az ezerfelé cikázó érzelmeit. Nagyon örült, hogy megint láthatja Frank-et.

Ez remek, napok óta gyűjtöm a bátorságot, hogy megkérdezzelek. Fontos lenne találkozunk, mert tartozom egy vallomással. Vagyis inkább kettővel.

Árulta el Frank.

Gerard türelmetlen várakozása, átcsapott nyugtalan riadalomba, Frank sorai baljósnak tűntek.

Kirázta a hideg.

Este 9-ig tart a munkaidőm, de utána ráérek. A Bloomfield avenue plázában dolgozom, ha gondolod, leírom, merre találod, ha nem vagy ismerős Newarkban...

Gépelte be bizonytalan kezekkel, hiszen nem tudta pontosan, Frank hol lakik, csak egy sejtése volt, hogy a közelben.

Köszönöm, nem szükséges, tudom, hol van a pláza! 9 órára ott leszek a parkolóban. Most indulnom kell dolgozni, legyen szép a napod, Gerard!

Búcsúzott Frank.

Neked is, Frank!

Írta Gerard, aztán ahogy Frank eltűnt a beszélgetésből, és ő ott maradt a temérdek gondolatával, úgy szúródott még mélyebbre benne az ijedtség tövise. És Frank mondatainak tükrében, elég hosszúnak ígérkezett a napja

*****

A képregényboltban megállt az idő, semmi sem változott, csak Gerard érezte magát idegennek, amikor újra belépett, de ez csak pár óráig tartott. Mire végzett a délelőtti teendőivel, már nyoma sem volt ennek az érzésnek, sőt semmi másnak sem. Teljesen lekötötték figyelmét az újonnan érkező képregények, amik doboz számra álltak a raktárban. Gerard hálás volt a színes, rajzolt lapoknak, hogy semmi másnak nem adtak teret és a főnökének is, amiért örömmel és bizakodva fogadta.

Ray-t kétszer látta és mind a kétszer megszakadt a szíve. Először délelőtt sétált el az üzlet előtt, nem tudni, mennyire szándékosan, de Gerard kővé dermedt és az arcára volt írva minden. Másodjára, a bevásárlóközpont folyosóján tűnt fel, mikor Gerard az ebédszünetben az egyik padon üldögélt és Ray ott állt pár méterre tőle, egyik munkatársával. Észrevette Gerardot és odaintegetett neki, még mosolygott is, ez arra ösztönözte a fiút, hogy félszegen ő is odaintsen, miközben ellepték szemeit a könnyek és mindennél jobban szerette volna, ha Ray leül mellé a padra, ha csak egy percre is. De Ray nem ment oda hozzá, Gerard pedig inkább visszasietett a munkahelyére. Akárhogy tagadta, felzaklatták ezek az alkalmak, de a munkavégzés legalább enyhítette a vágyódását, Ray társasága iránt.

Délután és este, már a közelgő találkozója miatt idegeskedett, elképzelése sem volt, mi az, amiről Frank ennyire komolyan beszélni akar vele. A gyomra belefájdult és légszomja lett, valahányszor belegondolt. Amikor pedig este 9 után pár perccel, végiggyalogolt a kihalt, neonfényekkel tűzdelt parkolón, Frank fekete autója felé, már a szorongás összes tünetét produkálta. Émelygett, a pulzusa nagyon gyors volt, a mellkasában fájdalom keringett, hideg izzadtság csorgott le a hátán, nyirkossá téve a ruháit. Frank a parkoló legvégében állt és Gerard méterekkel odébb kiszúrta, hogy éppen dohányzik az autója, lehúzott ablakánál. Mikor észrevette Gerardot, elnyomta a cigarettát és kinyitotta a fiúnak a jármű ajtaját. 

- Szia. – köszönt Gerard és nem bírta a szemét levenni Frank-ről. Minden emlékkép élénken visszajött, ahogy a fiút újra látta. A mogyorószínű szemek, a félszeg mosoly, a barna hajtincsek, az érdekes tetoválás, na és az a különleges karika, ami Frank ajkában volt. Ismerősnek hatott, mintha nem napok múltak volna el, hogy találkoztak. Mintha egy perc sem telt volna el. Ettől függetlenül, Gerard nagyon izgult és próbálta nem feltűnően bámulni Frank-et, de a fiú vonzotta a tekintetét.

- Szia, Gerard! – Frank egy másodpercre felderült és megvárta, míg Gerard beül mellé az autóba. Most nem a hátsó ülésen foglalt helyet, hanem Frank közvetlen közelében és ettől Gerard fázni kezdett. Frank pedig beszéd helyett csak nézte őt hosszú másodpercekig, ahogy végigmérte, nagyon lassan, az zavarba ejtette Gerardot. 

- Jó újra látni téged. – állapította meg végül. Olyan gyengéd volt a hangja! Frank egész megjelenésében volt valami lágyság és elesettség, ami meghatotta és elvarázsolta Gerardot. A fiú szája kicsit cserepes volt, a szemei csillogó fényűek, a bőre erősen sápadt. 

- Téged is. Megcsúsztam a munkával, de igyekeztem sietni. Nagyon megvárattalak?- kérdezte aggódva Gerard és azt érezte, a szavai közötti csendben, az őrült szívverése is hallatszik.

- Nem dehogy! Én jöttem hamar! Már háromnegyed 9 után ideértem. De mindegy, nem számít. Csak az, hogy létrejött egy újabb találkozó köztünk. – közölte Frank.

- Azt hittem, soha többé nem akarsz majd újra látni. –jegyezte meg Gerard és még mindig szégyellte, hogy akkor olyan sokat ivott.

- Viccelsz? Legszívesebben már másnap találkoztam volna veled! – Frank hangja remegett.

- Csakugyan? – kapta fel a fejét Gerard és elmerült Frank szemeinek égő barna színében. Mintha egy örvényben lett volna, úgy érezte, mikor a fiúra nézett. És jól esett neki, hogy Frank adott egy második lehetőséget.

Frank bólogatott.

- Igen, én örültem, hogy velem voltál.

Gerard máris elpirult.

- Én is.

- Oké. – Frank csendben maradt hirtelen és Gerard is. A félelemtől nem tudott mit mondani, most hogy teljesen józan volt, még inkább nehezebb volt számára egy párbeszéd kezdeményezése. Aztán Frank mélyet sóhajtott.

- Hát, nagyszerűen tudunk hallgatni együtt, Gerard. De nem könnyű ebbe belekezdeni...

Látszott rajta, hogy bántja valami. Gerard feszülten figyelte a mozdulatait. Frank kezeit a kabátja zsebeibe csúsztatta, mintha fázna.

- Azt írtam reggel, van két dolog, amiről beszélnem kell veled...

folytatása következik...