Demolition lovers (FRERARD) pt.18.

Reggel valami bitang nagy össze-visszaságot álmodtam, volt benne tényleg minden, régi ismerősök, exfelettes, poloska, új házak, régi házak, meg egy rakás káosz. Aztán valami szociopata az ablak alatt kezdte túráztatni a mociját, arra keltem fel. Rohadjon ki az ilyen, már nem azért :/ utána kellett egy kis idő, mire magamhoz tértem.
És valami lakik a spájzunkban!!! Az előbb láttam az árnyékát elvonulni, mikor felkapcsoltam a villanyt...mi a franc lehet?! Nem, inkább nem is agyalok rajta, de Isten adja, hogy csak egér legyen, ne valami gigapók, vagy annál is rosszabb. A rágcsálóktól kevésbé irtózom mint a rovaroktól.
Nah, ez a vasárnapi ebéd végülis egész jól sikerült! Előtte persze kavar volt, mert csütörtökön apám bejelentette, hogy nem tud jönni, mert dolgozik. Ebbe bele is törődtem-sőt, talán csúnyán hangzik, de kicsit meg is könnyebbültem. Aztán pénteken meggondolta magát és megírta, hogy mégiscsak él a lehetőséggel és vasárnap eljön.
Kicsit ideges voltam, hogy minden kaja elkészüljön időben és ehető legyen. Szerencsére nem volt semmi ilyen probléma, semmi sem égett szenesre, vagy készült alul. A hangulat sem volt annyira gáz, lehet ebbe az is belejátszott, hogy apám dög fáradt volt, lévén hogy a pofátlan tinimamiék akkor már második napja felejtették ott magukat késő estig, plusz dolgozott is. Egy órát voltak itt kb. anyámmal, de egy kötekedés sem hangzott el. Sőt, apám írt egy üzenetet, hogy köszöni hogy itt lehetett. *-*
Most még annyi van hátra, hogy elmosogatok, aztán nézek valami filmet.
Ja és itt van a Demolition lovers 18 része :) Két nap alatt dobtam össze nagyjából. 
Ajhw és ez a kép gyilkos, ohw Gerard...(idióta fangirl ikonok).

My way home is through You:

Gerard felnézett, ahogy mozgást észlelt az ágya felől. Mikey nyitogatta a szemeit és első pillanatban fogalma sem volt, hogy hol van.
- Mi a franc…- motyogott, amikor körbenézett és tudatosult benne, hogy az alagsorban ébredt.
- Szia Mikey. Hogy vagy? – köszöntötte Gerard, de testvére, érthetően nem volt éppen vidám hangulatban.
- Megmaradok. Mennyi az idő? – kérdezte, ahogy felvette az éjjeliszekrényen lévő szemüvegét, majd, felült az ágyon.
- Hét óra. – felelte Gerard, aztán ismét a rajzlap irányába tekintett. Legalább másfél órája tervezgetett a tompa fénynél, ceruzákkal körbevéve. A számítógép monitorán egy fotó volt látható, ami a bolygókat ábrázolta, pont úgy, mint a planetáriumban. Gerard nem tudott aludni és persze Frank-en járt az esze, majd egy ötlet született meg az álmatlanságából. Frank azt mondta, gyerekkorában vágyott egy nagy képre, amin az univerzum szerepel. Epekedéssel az arcán mesélte neki ezt, így Gerard azt gondolta, talán készíthet egy hasonló rajzot Frank számára. Ahogy ez a gondolat szöget ütött a fejében, máris felkelt az ágyból és munkához látott. De idáig valahogy nem sokat haladt. Szerette volna minél élethűbbre megrajzolni az ábrákat.
- Te jó ég, el fogok késni az iskolából.- morgott Mikey és kezeibe temette a fejét.
Gerard elmosolyodott. Szegény kistestvére nagyon másnapos és dekoncentrált, pedig sokkal jobban bírja az alkoholt, mint ő.
- Vasárnap nincs iskola. – mondta, mire Mikey kicsit fellélegzett. Kiült az ágy szélére és küzdött a hányingerrel, szédüléssel.
- Kaphatok a kávédból? – mutatott az asztalon lévő bögrére.
- Neked hoztam. De valószínűleg már kihűlt. – nyújtotta oda neki készségesen az italt Gerard. - Nem baj, jó lesz. - Mikey idegenkedve szemezett a kávéval, azt mérlegelve, jó e neki, ha megissza. Végül lehajtotta egyszerre az egészet.
- Nagyszerű, ez rémes volt. – állapította meg néhányat köhögve és az asztalhoz botorkálva, lerakta a kiürült bögrét. Akkor pillantotta meg a rajzot.
- Ez mi? – érdeklődött.
- A naprendszer. – felelte Gerard és próbált ismét a vázlatba mélyedni.
Mikey nem nagyon értette.
- Mostanában csak rózsákat meg Somerdale utcáit rajzoltad vég nélkül. Azt hittem, sosem fogod megunni.
- Most sem untam meg. – vágott a szavába Gerard.
- Igen, tudom. Somerdale örök. Viszont ez a rajz tényleg egész jó. – állapította meg Mikey.
- Köszönöm, de még csak most kezdtem hozzá. – mondta Gerard.
- Valaki megkért, hogy ilyet csinálj? –tudakolózott Mikey. Gerard persze nem mondhatta el, hogy mi célból készül a rajz, így piruló arccal tiltakozott.
- Nem, senki.
- A munkahelyeden lehet, hogy értékelnék, oda pont illene. – jegyezte meg Mikey, ahogy felfelé indult az alagsor lépcsőin. Gerard elmélázva bólintott.
- Meglehet.
De annál sokkal nagyratörőbb szerepet szánt a rajznak.
*****

Gerard hamar rájött, hogy nagyobb fába vágta a fejszéjét, mint gondolta és hogy a Frank-nek szánt rajz elkészítése sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt képzelte. Persze nem akarta feladni és amikor csak ideje engedte, javítgatott a munkáján, de még mindig inkább egy vázlatos firkálmánynak látszott, mintsem egy rajznak.
Közben Mr. Evans egyre többet hívta be a boltba, ami Gerardnak mindenképpen jól esett. A férfi a jelek szerint, meg volt vele elégedve. Annyira, hogy órákra, fél napokra is egyedül hagyta az üzletben és csak zárásra jött vissza. Aztán egy nap bejelentette, hogy családi okok miatt nem tud megérkezni zárásra, így az Gerard feladata lesz. A fiú rögtön izgulni kezdett, még sohasem zárta egyedül a boltot, ráadásul aznapra beszéltek meg egy újabb találkozót Frank és ő. Nem szerette volna megváratni Frank-et, de a főnökének sem akart csalódást okozni. Mindent kétszer ellenőrzött inkább, és ezért elszaladt az idő. Idegessé vált, tudta, hogy késésben van és hogy Frank vélhetően már a parkolóban vár rá. Ezért nem is hitt a szemének, mikor meglátta a fiút a bevásárlóközpont folyosóján felé közeledni. Ő pont akkor zárta be az üzlet ajtaját és eresztette le a rácsot. Hitetlenkedve pillantott Frank irányába és szíve vad dobogásán túl, egy kis üdvözlő mosoly is játszott az arcán. Frank egy sötétszürke pulóverben volt, kabátja hanyagul nyílt szét a mellkasán, a kapucni a fején, ami alól, mint mindig előbukkantak a hajtincsei. És ő is mosolygott, mikor közel ért Gerardhoz. A fiú érezte, mennyire megizzadt, már Frank látványától is.
- Szia, neharagudj, amiért nem értem oda kilenc órára, de ma nekem kellett bezárni a boltot. – mentegetőzött.
- Szia, semmi gond, a munka, az munka. – mondta erre Frank, levette a fejéről a kapucnit és megállt Gerard mellett. Kíváncsian nézte, egy pillanatig, mit csinál, de Gerard észrevette, hogy Frank szelíd tekintete az üzlet rácsáról, egyenesen átsiklott rá.
- Ha kicsivel hamarabb jössz, szétnézhettél volna az üzletben, érdekes hely. – szólalt meg Gerard, hogy megszűntesse a zavart csendet.
- Nem akartalak zavarni. – rázta a fejét Frank.
- Az utolsó húsz percben nem jött be vevő, egyedül voltam. És amúgy sem zavartál volna. – csóválta a fejét Gerard.
- Ne hidd! Az idegeidre mentem volna, a kérdéseimmel, a csodálkozásommal és hogy kipakolom a képregényeket. – mondott ellent Frank.
- De hiszen ez a dolgom, ezért vagyok itt. Hogy kérdésekre válaszoljak, és hogy megmutassak mindent. És te sosem mennél az idegeimre.- Gerard még egyszer végigpillantott a bezárt rácson és a villogó riasztón. Remélte, hogy mindent rendben hagy itt. 
- Akkor legközelebb majd bejövök, persze, ha nem tartalak fel. –ígérte Frank, miközben elindultak a folyosón, a már bezárt üzletek ajtaja előtt elsétálva.
- Biztos, hogy nem fogsz. – közölte magabiztosan Gerard, aztán csak ballagtak szótlanul. A vevők előtt már bezárták a plázát, csak az üzletekből szűrődött ki fény, ahogy a tulajdonosok a zárásokat végezték. Gerard nézte, ahogy árnyékuk elsuhan a félhomályos falakon, a lépteik visszhangoztak. A kettőjük léptei…Gerardnak még mindig felfoghatatlan és érthetetlen volt Frank érdeklődése, nehezen tért napirendre felette. Csak ment mellette, izgatottan, hevesen dobbanó szívvel, és nem mert ránézni. Pedig minden vágya volt, hogy így tegyen. Nem tudta, Frank mit csinált, hogy érzett, de ő minimális alvással és állandó álmodozással töltötte az elmúlt napokat. És örökösen visszajátszotta a fejében a találkozásukat.
- Van elképzelésed, ma mit csináljunk? – kérdezte Frank.
De Gerardnak nem volt ötlete.
- Nem igazán…- dadogta félve.
Frank megtorpant és elvigyorodott. Ez határozottan nem mosoly volt, hanem gyerekes vigyorgás. Ami kimondottan jól állt neki, Gerard, ahogy ezt látta, még a vér is megfagyott az ereiben.
- Nekem volna kedvem valamihez, gyere! – és megragadva Gerard karját, a tőlük pár lépésre lévő fotóautomata fülkéjébe léptek be. Frank elhúzta a függönyt, félhomály szakadt rájuk.
Gerard figyelmét egészen eddig elkerülte a szerkezet, most pedig hirtelen, a nagyon szűk fotókabinban találták magukat. A testük szinte összetapadt, de ez tetszett Gerardnak. És bizonyára Frank-nek is, mert az előbbi vigyorgása egy cseppet sem lankadt.
- Készítsünk közös képeket! Mit szólsz? – aztán a zsebéből pénzt keresett elő, amit bedobott az automata nyílásába.
Gerard nem nagyon szeretett fotózkodni, de nem akarta lelombozni Frank-et és ideje sem volt kifogásokkal előjönni, mert a vaku működésbe lépett, és ettől  káprázni kezdett a szeme. Frank még több aprót dobott be a gépbe, kezei gyorsan Gerard vállára, majd a derekára kerültek, ahogy belenézett a gép lencséjébe Aztán közelebb vonta magához Gerardot, az arcuk egy vonalban volt, Frank ujjai Gerard hajába túrtak.
- Milyen szép vagy. – suttogta neki lelkesen csillogó tekintettel, amikor egy pillanatra ránézett. Ezzel máris zavarba hozta Gerardot.
- Én nem vagyok szép! – ellenkezett Gerard elvörösödve.

A vaku sorozatosan újra és újra felvillant, fehér fényével tizedmásodpercekre elvakította Gerardot. Egy ilyen villanásnál, Frank tenyerét érezte az arcán. Majd ajkát, ahogy megcsókolja és a nyelvét becsúsztatja a szájába, karjai erősen fonódtak Gerard köré, míg az egyik térdét betolta Gerard lábai közé. Gerard meghökkent és hangosan felsóhajtott ettől, de nem tudott mozdulni, a kevés hely miatt. Frank-en cigaretta és a kórházra emlékeztető fertőtlenítő, tiszta illata érződött. Az ajka puhaságát megtörte a kis fém karika keménysége. Gerard csak arra emlékezett, hogy az eddig érzett fura szédülete még jobban erőre kapott és nem tehetett mást, viszonozta Frank csókját, miközben kezeit végighúzta a fiú hátánál, vastag kabátja anyagát érezve, ujjait súrolta a fényképautomata műanyagfala.
És a képek egyre csak készültek.
Percekkel később mikor kiléptek a fotóhelyiségből, Frank több képet tartott a kezében. Elégedetten szemlélte őket. Az arca rózsaszín volt, a homloka izzadt. Csak úgy, mint Gerardnak, ő még mindig érezte a csókot lángolni száján, alig kapott levegőt és izgalom száguldott a testében. Megálltak az automata előtt és csak meredtek a képekre.
- Nahát, te tudsz mosolyogni, Gerard. – állapította meg Frank, az egyik kép láttán.
Gerard vállat vont.
- Igen…
Természetesen tudott mosolyogni, gyermekkorában a legtöbb fotón mosolygott, de ahogy a középiskolai zaklatások elkezdődtek a mosolya úgy kezdett szertefoszlani és helyére a bánat furakodott. Pedig Gerard sohasem akarta ezt.
- Csinálhatnád gyakrabban is, mert igazán jól áll. Ha ez kell hozzá, akkor hetente többször betérünk ebbe az automatába. – mondta Frank. És Gerardnak nem is volt már annyira kifogása a fényképezés ellen.
- Rendben! – vágta rá.
Frank az egyik képet a kabátja belső zsebébe tette.
- Ezt majd a tárcámba fogom tenni este. Addig pedig jó helyen van itt, a szívem felett.

A többi fotót átnyújtotta Gerardnak.
- Válassz te is!
Gerard átnézte ismét a képeket. Frank némelyiken mulatságos képet vágott, volt ami komolyra sikerült, az egyiken önfeledten, nyitott szájjal csókolóztak, ettől Gerard gyomra ugrott egyet. Fura volt így látni saját magát.

- Jó veled, Frank!- mondta ki hirtelen.
Frank felkapta a fejét.
- Tényleg így érzed?
Gerard bólogatott.
- Igen, mert életvidám dolgokat csinálunk. És ettől pár órára normálisnak érzem magam. – tette még hozzá.
- Hiszen, te normális is vagy! – Frank megsimította Gerard alkarját.
De Gerard tudta, hogy ez nem igaz, problémái vannak az élet több területén és ez kihat a mindennapjaira. Éppen meg akarta cáfolni Frank elfogult szavait, mikor lépteket hallott és egy hangos köszönést, a közvetlen közelükben.
- Sziasztok!

A hang irányába fordult és nem hitte el, amit lát. Eddig is piros arca, tűzszínűvé vált és szíve majd kiugrott a mellkasából.

Ray ment el mellettük, a barátnőjét átkarolva. Pillantása kérdőn vonult végig Gerardon és Frank-en is. Némi rosszallást lehetett kiolvasni az arcából. A lány oldalba is bökte, hogy mit bámul annyira.
- Szia! – köszönt vissza pirulva Gerard és érezte, ahogy alattomos, fekete homályosság ereszkedik le rá. És nem csak rá.
Frank valahogy megérezte, hogy a folyosón elsétáló, furcsán rájuk néző fiú, valahogy máshogy kapcsolódik Gerardhoz, mint egy szimpla ismerős a plázából.
- Ő az?- érdeklődött csendesen.
Gerard megütközve kérdezett vissza.
- Ki?
- Ray.- válaszolt Frank.
Gerard elismerően bólintott.
- Igen, ő volt Ray. Itt dolgozik, a hangszerboltban. – sóhajtott fel és még akkor is a lépcsők irányába nézett, mikor már nem volt ott senki.
- Akkor itt ismerkedtetek meg, ezekszerint. – állapította meg Frank komoran.

Már nem egészséges színű volt az arca, hanem kedvetlen, fakófehér. A kezeit ingerülten zsebre dugta.
- Ray és én, egy középiskolába jártunk, évfolyamtársam volt és az öcsém barátja. A munkát is ő szerezte nekem, mikor nálunk lakott egy ideig - Gerard nem szeretett volna Ray-ről beszélni, de Frank-nek kérdései voltak, amikre válaszolni kellett, még ha fájdalmas is ez számára. A fiú meredt rá, kifejezéstelen szemekkel, elfogadta, tudomásul vette, amit Gerard mesélt neki.
- Lassan induljunk, mielőtt ránk zárják ezt a helyet. – javasolta váratlanul és nem a témába vágóan.
Gerard a nemrég elkészült fotóikra nézett.
- Választasz még képeket? – a hangja elcsuklóvá vált, a szemeiben a szomorúság fénye izzott fel. 
Frank a fejét rázta.
- Tartsd meg mindet, ha akarod! – és elindult a folyosón. Gerard baktatott mellette némán és átkozta magát, amiért egy szót is elárult Ray-ről. Igaz, megígérte, hogy örökké őszinte lesz Frank-hez, de talán most hazudnia kellett volna és akkor jelenleg is beszélgetnének, ehelyett a súlyos hallgatás helyett. Gerard minden porcikájában érezte, hogy Frank feltételezhetően neheztelt rá.
A kinti levegő alaposan lehűlve fogadta őket, azt szemléltetve, hogy menthetetlenül itt a tél. Beültek Frank kocsijába, de Frank nem indította el az autót, csak sápadtan nézett maga elé, Gerard pedig a kezei között maradt fotókat bámulta és próbálta visszafojtani a könnyeit. A szemei lángoltak.
- Haragszol?- kérdezte végül elkeseredve, ahogy összekaparta a bátorságát, hogy erről érdeklődjön.
- Dehogy! Miért? – kérdezett vissza Frank.
- Hogy nem meséltem hamarabb Ray-ről. – felelte halkan Gerard.
- Nem is kérdeztem. És biztos nem lehetett olyan komoly, ha nem mondtál róla semmit – vonogatta a vállát Frank.
De Gerard ezt nem tudta megcáfolni egyértelműen. Ray az első volt számára. Az első. Mindenben. Az első, aki megcsókolta, aki hozzáért, aki látta a testét hiányos ruházatban, aki örömet okozott minden téren. Nem állíthatta, hogy ez nem volt komoly. Mert neki nagyon is az volt. És hogy nem történt köztük sokkal több, az nem rajta múlt.
- Vagy igen? – Frank meglepve pislogott Gerardra, aztán egy mély sóhaj keretében rágyújtott egy cigarettára.
Gerard nem felelt. Kényelmetlenül érezte magát és sírni szeretett volna. Igyekezett minél jobban kerülni Ray-t, és a fiú sem kereste a társaságát, bár a plázában dolgoztak mindketten, de már semmi sem utalt arra, hogy valaha a felszínes ismeretségen túl egyéb is volt közöttük. És most, Ray hirtelen, pillanatnyi megjelenése, előhozott egy sor szomorú érzést, amiknek nem lett volna helye ma este, mikor Frank-el találkozott.
Szótlan maradt, torkát kaparta a sírás, szemei még mindig a fotókon függtek, elsüllyedt Frank gyönyörű mosolyában és az akkor vidám arckifejezésében.
- Szereted még őt, Gerard? – Frank újabb kérdése, mint egy kés hatolt bele Gerard szívébe. Úgy érezte, nem fogja tudni megállítani a könnyeit és keserves zokogásban tör ki, ha Frank továbbra is Ray-ről kérdezgeti.
- Ray már lezárta ezt, láthattad a barátnőjével volt. – suttogta alig hallhatóan.
Frank biztos nem erre számított, mert mondani akart valamit, de ekkor egy autó gördült ki a parkolóból, lámpájának fénye durván bevilágított rájuk, mindketten az arcuk elé kapták a kezüket.
- Francba. – káromkodott Frank a zavaró fényforrás miatt. Ahogy a jármű elm és ismét szürkeség lepte be a kocsit, Gerard lélekben felkészült a további kérdésekre, de Frank csak elnyomta a cigarettát és beindította a motort.
- Kitaláltad már, hogy hova menjünk?
Ez eléggé meglepte Gerardot. Merő káosz volt a fejében és értetlenség. Frank viselkedése még jobban összekavarta.
- Nem tudom…
Olyan gyorsan történt minden, hogy nem volt ideje gondolkodni, az este további részét illetően. Fel sem merült benne, hogy tervezni kellene a történtek után.
Frank arcán elégedetlen grimasz terjedt szét.
- Ha nincs ötleted, hazaviszlek, ha nem bánod. Nagyon megfájdult a fejem és elég korán kell kelnem holnap.– közölte, úgy hogy nem is nézett Gerardra.

A fiú kicsit lefagyott a bejelentéstől, de elfogadta.
- Rendben. Sajnálom, hogy fejfájásod van.
- Gyakran előfordul, nem gond. Otthon van rá gyógyszerem. – legyintett érdektelenül Frank, utána meg már csak vezetett.
Gerard érezte, hogy ezt elhibázta, és hogy miatta szakad vége ilyen hamar a találkozónak, amit nagyon-nagyon bánt, hiszen alig várta már, hogy láthassa Frank-et. Ugyanakkor azt is érezte, hogy most akármilyen szó, magyarázkodásnak hatna, így akárcsak Frank, ő is elnémulva ült az autóban. Mikor pedig Frank megállt az utcájuk elején, ahogy Gerard kérte, csak leverten bámult a másikra, aki egy apró csókot adott az arcára búcsúzóul, aztán ahogy Gerard kiszállt a járműből, már el is hajtott. Ott hagyva a fiút lehangoltan, forrongó szívvel és pár fényképpel, amiken még egészen más volt minden.

*****
Gerard ült az íróasztalnál és nagyon megpróbált összpontosítani a bolygókat ábrázoló rajzára. De nem ment neki. Nem tudott úgy elmélyedni a színek és vonalak mágikus világában, mint általában. Helyette inkább előhúzta az ágy alól a dobozt, amiben Elena hátramaradt holmiját tartotta és kiemelte az egyik fényképalbumot. Ebbe a réges-régi és kicsit viseltes albumba ragasztotta be a Frank-el közös képeit. Jó dolognak tartotta, ha végiglapozta a vastag könyvszerű albumot, egyszerre láthatta a nagymamáját és Frank-et, két számára nagyon fontos embert. Ahogy a megsárgult lapok annak az estének az emlékéhez, a fotokabinban elkattintott képekhez értek, Gerard szíve azonnal megfájdult. Két nap telt el azóta és Frank nem jelentkezett. Igaz, említette, hogy most több napig teljes műszakokra osztották be, de Gerard úgy vélte, a távolmaradásnak az is az oka, hogy magára haragította a fiút, azzal hogy nem vágta rá a kérdésére, mit is érez Ray iránt. Hazugság lett volna azt mondania, hogy már nem szereti, ezért inkább hallgatott, valamint azért is, mert erre a kérdésre nem számított. Mint ahogy Ray felbukkanására sem, ami teljesen kisiklatta a jól induló találkozót.
- Jaj, Frank…-suttogta elszomorodva Gerard. Tekintete végigvizsgálta a fényképet, ahol együtt szerepelnek. Csak nézte Frank arcát, teljesen belefeledkezett a barna szemek, a hibátlan bőr, az igéző mosoly, a kis ezüstös karika, a tetoválások és a rakoncátlan, barna tincsek összhangjába. Mint ahogy Frank csókjai is el tudták ragadni a valóságból és a vele töltött percek is, amik megfogalmazhatatlanok voltak.  És amik azt a csalóka látszatot keltették, hogy Gerard egy épelméjű ember.
Gyönyörködését és csapongó gondolatait egy vehemens kopogás szakította félbe. Gerard nem várt senkit, délután három óra volt, a szülei munkában, Mikey pedig az iskolában. A fiú csak ült ott és hallgatózott, de a kopogás megismétlődött, ezért összecsukta az albumot, elrakta, majd felment, hogy ajtót nyisson.
Az összes vér kiszaladt az arcából és mintha égni kezdett volna a tüdeje, úgy érezte, mikor meglátta Ray-t a küszöbön. Nem is hitte el, hogy ott áll. Pedig nagyon is reálisnak tűnt, a szőkésbarna, göndör haj, a kedves arc, az élénk szempár. Gerardnak fogalma sem volt, mit akarhat.
- Szia, Gerard. Nem zavarok? – kérdezte a fiú izgatottan.
- Szia Ray. Nem számítottam rád.- dadogta reszkető hangon Gerard és akárhogy küzdött ellene, nem tudta levenni Ray arcáról a szemét. A szíve máris gyorsabban kezdett el verni.
- Itt hagytam még néhány holmit, azokért jöttem. – magyarázta Ray, mire Gerard kábán bólintott és szélesre tárta az ajtót, hogy beléphessen. Ray bizonytalanul ment előre és folyton hátra-hátra nézett Gerardra.
- Menj csak és pakolj össze. – biccentett idegesen Gerard. Ray tétován elsétálta a szobáig, belökte az ajtót és meghökkent, hogy minden úgy volt, mint amikor elköltözött.
- Nem jöttél vissza?- érdeklődött, a szoba közepén lecövekelve.
Gerard addigra már a helyiség ajtajánál állt.
- Nem. Szerintem én már az alagsorban maradok. – felelte.
Ray arcán kis mosoly kúszott végig.
- Jó ott neked?
- Persze. – bólogatott Gerard. Erre Ray már nem szólalt meg, kinyitott pár fiókot, szekrényt és egy-két ott felejtett dolgot vett magához. Gerard a szeme sarkából pillantott végig rajta és elöntötték azok az érzések, amikor még Ray is a ház lakója volt. Ray azonban nagyon menni akart, Gerard látta kapkodó mozdulatait, mintha szeretett volna már kívül lenni a házon. Ahogy összeszedte a tárgyakat, máris kifelé indult.
- Köszönöm, hogy megengedted. – hálálkodott, mikor már az ajtónál voltak.
- Nincs mit. – mondta erre Gerard, de nem nézett a fiú szemébe.
- És amúgy jól vagy?

Gerard megilletődött Ray kérdésén.
- Igen, minden rendben. – válaszolta halkan és még mindig nem tudta elérni, hogy ne remegjen a hangja.
- Láttalak azzal az érdekes, punk kinézetű sráccal a múltkor. Egész felszabadultak voltatok. – jegyezte meg Ray szokatlan arckifejezéssel és kicsit szemrehányó hangsúllyal.
- Frank. – motyogta szűkszavúan Gerard.
Ray elhúzta a száját.
- Gondoltam, hogy van neve. Szóval most akkor az a helyzet, hogy te és ez a Frank…- Ray hangja elcsuklott. Gerard kérdőn pislantott rá, de ő csak lemondóan megrázta a fejét.
- Inkább felejtsd el, Gerard! Semmi közöm hozzá, hogy mit csinálsz, amikor mi már…
Gerard elmosolyodott.
- Volt olyan, hogy mi? – a kérdése akaratlanul is gúnyos lett, pedig ha Ray tudta volna, milyen megterhelő volt neki ott állni szemben vele, sírással küzdve, elvörösödött arccal és kalapáló szívvel.
Ray zavarba jött.
- Szerintem volt! Én mindenképpen azt éreztem! Éppen ezért esik rosszul, hogy ilyen hamar túlléptél rajtam és máris mással szórakozol! – bökte ki végül, némi haraggal.
- Frank egyáltalán nem szórakozás számomra, ő…- reagált hevesen Gerard és kereste a szavakat, amivel Frank-et megfelelően körülírhatta volna, de Ray leintette.
- Mindent értek, nem kell semmit mondanod. Csak rád kell néznem és az arcodon van a válasz!
- Ezt hogy érted? – kérdezte Gerard.
- Te azt nagyon is jól tudod! – Ray kezei az ajtó kilincsén voltak.
- Hiszen én veled sem szórakoztam Ray! – Gerard igazságtalannak érezte, hogy Ray ezt állítja. A szemében megjelentek a könnyek. Ray ezt látván, pedig azonnal megbánta az előbbi kifakadását.
- Ne haragudj, persze hogy nem! De féltékeny vagyok, semmi jogom hozzá, de mégis így érzek! Ez a punk gyerek egy mázlista, mert te vagy a legvalódibb, legtisztaszívűbb, legártatlanabb ember, akivel valaha találkoztam! Én rontottam el mindent és ezért százszor bocsánatot kérni is kevés. Remélem, boldog leszel! Megérdemled! – Ray egy lépést tett Gerard felé, talán meg szerette volna ölelni, de inkább mégsem tette.
- Köszönöm, te is legyél boldog Ray. – kívánta Gerard.

Ray szkeptikus arckifejezéssel ingatta a fejét. Nem volt boldog, egy kényszerkapcsolatban élt jelenleg és pénzt gyűjtött, hogy tovább lépjen, ezt Gerard is tudta, hiszen Ray mesélte neki. Meg is bánta, hogy ezt mondta, mert Ray mérföldekre volt a felhőtlenség érzésétől.
- Jó, igyekszem. – dünnyögte Ray.
- És remélem, egyszer Mikey-val is békét kötsz. – biztatta Gerard.
- Az még majd kiderül. Én benne vagyok, hogy ismét barátok legyünk Mikey, még én, arról fogalmam sincs, rád tudok e valaha is csak barátként tekinteni. Vagy akarok e. Kicsit túl sok minden van még a szívemben, amiről mesélhetnék, csak nincs sok értelme szerintem. És most mennem is kell, Christa vár kint a kocsiban. – sóhajtotta rosszkedvűen Ray, aztán kinyitotta az ajtót és kilépett a házból.
- Vigyázz magadra! – szólt utána Gerard.
- Oké, te is! – Ray lassan lépkedett az út másik oldalán parkoló járműhöz, ahol a barátnője várta. Ray visszanézett még, mielőtt beszállt volna. A bánatos, elköszönő tekintet, a barátinak ható integetés, véglegességet hirdetett és ezt Gerardnak is be kellett látnia. A megmásíthatatlanság keserű könnyei azonban mégis ott ragyogtak a szemeiben még azután is, hogy az autó, amiben Ray ült, elhagyta az utcát.
Este összeszedte a lélekjelenlétét, legyőzte a benne lévő félelmet, a szorongást és írt Frank-nek. Rátört a légszomj, a szíve gyorsan dobogott, ahogy beütötte a billentyűzeten a betűket. Közben Ray mondata járt az eszében, hogy leolvasta az arcán lévő tagadhatatlan és mind forróbbá váló érzelmeit Frank iránt.
Ray-nek teljesen igaza volt. Ez kétségtelen. Szia Frank, két napja nem hallottam rólad, szeretnék veled beszélni, szépen kérlek, ha itt vagy, írj vissza.
A válasz meglepően hamar érkezett is.
Szia Gerard! Itt vagyok. Már én is akartam írni neked. Most jöttem haza, tíz perce. Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem az elmúlt napokban, de őrület volt a kórházban, rengeteg beteg került be egyszerre az osztályra, és kaptunk ellenőrzést is, a főnővér külön feladatokkal is megbízott, nekem kellett összesíteni a gyógyszerrendelést, ami azt jelentette, hogy munkaidőn túl, további órákat töltöttem bent, aztán hajnalban kezdtem előről.
Sajnálom, hogy ilyen nehéz most neked.
Írta Gerard. Kicsit vétkesnek is érezte magát, amiért ő sosincs így túlterhelve a képregényüzletben és mindig időben ér haza.
Ilyen ez az egészségügyi pálya! Már hozzászoktam. Viszont azért pocsékul érzem magam még mindig, amiért bután viselkedtem legutóbb. Mint egy éretlen, hisztis tini. Bocsáss meg!
Szabadkozott Frank.
Ne kérj elnézést, az én hibám volt, amiért nem mondtam semmit Ray-ről és mert összezavarodtam és furán reagáltam, hogy találkoztam vele.
Gerard megkönnyebbült, hogy Frank már nem haragszik rá, de nyugtalan szívverése nehezen akart csillapodni.
El kell fogadnom, hogy Ray fontos számodra, hiszen valamikor az életed része volt. Ahogy nekem Jamia. Nincs ezzel semmi gond, csak én vagyok egy nagy tökfej!
Vádolta magát Frank.
Ne írj ilyet, te nem vagy tökfej! És megértem, hogy kételkedsz bennem. De nekem csak te vagy, Frank. Egyedül te!

Vallotta be Gerard.
Köszönöm, nagyon jó ezt olvasni! Nekem is csak te létezel! És ez azóta így van, mikor először megpillantottalak. Hiába volt egy kis ideig barátnőm, minden gondolatom körülötted forgott. Tudod, nehezen fogom fel az eseményeket, amik most történnek velem! Talán ezért ez a szélsőséges magatartás a részemről. Mint egy nagy utazás, egy távoli helyre, olyan ez, hogy annyi hónap ábrándozás után itt vagy nekem! Valójában ezt sosem hittem volna, fantáziáltam róla, de hogy megvalósul, erre nem sok esélyt adtam. Ezt nem is tudom betűkkel megfogalmazni! Gerard, nem benned kételkedem, hanem magamban
Írta Frank, erre Gerard szíve összeszorult. Ő is hasonlóan bizonytalan volt, hiszen Frank kedves volt, nagylelkű, gyönyörű.És még tucatnyi szó szerepelt Gerard szótárában, ami illett volna rá. Frank, egy figyelemfelkeltő, vad kinézetű, de mégis gyengéd fiú. Gerard máig nem tudta megérteni, mit láthatott meg benne, ott a kórházban, mikor ő egyáltalán nem érdekes. Sokkal inkább magányos, furcsán sápadt, beteges kinézetű, hallgatag, visszahúzódó és ellenérzést vált ki az emberekből, taszítja őket.
Ne kételkedj magadban Frank, fölösleges!
Válaszolta gyorsan.
Kedves tőled, nem lesz egyszerű, mert egész eddigi életemben kételkedtem, de hát majd megpróbálom, rendben? Tényleg, azért szoktad nézegetni a képeket? Mert én le sem veszem róla a szemeimet, ha a kezembe kerül.

Újságolta Frank.
Én a nagymama régi fényképalbumába raktam az összeset, ahol volt még néhány szabad oldal. Naponta előveszem az albumot, hogy megnézhessem a képeket és hogy emlékezhessek mert akárhogy végződött az az este, előtte csodálatosan éreztem magam veled!

Mesélte Gerard.
Én is! És hidd el, lesznek még ilyen napjaink. Sőt, jobbak is.
Gerardnak tetszett, hogy Frank ennyire bizakodó.
Tudom!

Akkor találkozhatunk még a héten?
Érdeklődött Frank óvatosan.
Hát persze!

Gerard szélsebesen írta ezt és egészen kimelegedett a felfűtöttségtől. Alig várta, hogy Frank megkérdezze tőle.
*****
- Megbocsátott! Frank megbocsátott nekem, nagymama! – Gerard hangja reszketett a boldogságtól és mindenét a várakozás borította be. Hamarosan újra láthatja Frank-et, hallhatja a hangját, érezheti az érintését és a csókjait is.  És ezt feltétlenül tudatni akarta Elenával. Nagyon koncentrált, hogy a nő megjelenjen neki, hogy ott üljön fehér hálóingjében az ágya szélén, ölébe ejtett kezekkel és bölcsen bólogatva. Látni szerette volna jóságos arcát és tudni hogy irányítja a sorsát a tanácsaival, a véleményével. De akárhogy kívánta ezt, csak az éjszakai sötét szegődött hozzá társnak.
- Nagymama, nézd, ő itt Frank!- próbálkozott még és felülve az ágyon, előhalászta a fényképalbumot a nagyméretű kartondoboz mélyéről. Felütötte az utolsó oldalakon és a gyomra máris sajogni kezdett az izgalomtól, ahogy meglátta Frank-et a fotón. Ujjait álmodozva végighúzta a képen, gondolatban felidézve Frank ajkát, ahogy az övéhez tapadt, a lélegzetvételeit, a karjait, amik szorosan fogják közre, a csípőjét, ami hozzápréselődött, elárulva izgalmát, a cigaretta füstös illatával elvegyült kórházillatot, amiről eddig nem tudta, hogy kellemesként is érzékelhet.
- Kedvelnéd őt! – jelentette ki céltudatosan.
- Nagymama! – szinte már hangosan mondta ki az elkeseredett hívószavakat. Ahogy kisgyermekként ezt számtalanszor megtette és nagymamája mindig jött.
Most már nem így volt. Elena távol került tőle és nem önszántából. Kitudja, talán valós Frank feltevése és az asszony lelke ott kering a bolygók végtelenségében, vagy egy csillagokkal kivilágított, semmibe vezető úton.
Ismét csak csend válaszolt. Pedig Gerardnak nagy szüksége lett volna Elenára.
- Átkozott gyógyszerek! – suttogta dühösen és könnyek szöktek a szemébe.
- Elvesznek tőlem! – szorította ökölbe a kezeit. A pirulák szedésében, temérdek mellékhatáson túl, a legfájóbb volt, hogy az agya nem működött úgy, ahogy évekig hozzászokott. Elena nem jött, és bár Gerard tudta, hogy akkor is vele van, a szívében él, de látható formában kevésbé rajzolódott ki előtte. A zaj, amire tulajdonképpen a gyógyszert kapta, még mindig a fejében volt, igaz nem olyan bántóan, és nem sugallt önpusztítást, csak akkor, ha Gerard nagyon fáradt volt.
- Nem kellene szednem a gyógyszereket és akkor a nagymama újra visszatalálhatna hozzám.- elmélkedett Gerard. De ez nehezen járható ösvény lett volna, mivel anyja jelenlétében kellett a legfontosabb tablettákat bevenni. Donnát megkerülni lehetetlennek tűnt. És Gerard nem is akart felesleges konfliktust, újabb bizalomvesztést, éppen csak visszaállt a nyugalom a családban. És Elena sem lett volna rá büszke, ebben biztos volt. Végül kicsit megnyugodott, lecsendesítette belső háborgását és visszafeküdt az ágyába. Szemei még mindig Frank-et pásztázták. Legszívesebben úgy aludt volna el, hogy a fotót bámulja. Aztán az íróasztalára pillantott, a félbehagyott rajzra és máris semmivé lett az alvással kapcsolatos terve.
- Folytatnom kell a rajzot, ha el akarok vele készülni karácsonyra.- diktálta magának és elhagyva az ágyat, leült az asztalhoz. Lámpát kapcsolt és maga elé húzta a már kissé gyűrött papírt.
Még mindig nehéznek gondolta az elképzelését és nem látta, hogyan fog egy realisztikus képet megalkotni, de minden vágya volt, hogy örömet okozzon ezzel Frank-nek.
Gondterhelten beletúrt zilált, fekete hajába. Hosszú éjszaka állt előtte. De remélte, hogy haladást ér el.
- Kezdjünk bele! – fogott kézbe, egy előtte heverő ceruzát.
Frank a bolygók közé szeretett volna eljutni és neki lehetővé kell ezt tennie.

folytatása következik...