Demolition lovers (FRERARD) pt.15.

A héten volt pár dolog, de a legtöbb már aktualitását vesztette, így csak a fontosabbakat írom le, vagy azt, amire emlékszem.
- Kedden délután anyám felugrott váratlanul és hozott egy csomó finomságot, pl. juhtúrós sztrapacskát, mert szerinte nem eszem, meg vékony vagyok, meg sápadt vagyok stb., örültem nagyon, mert már hányingerem volt a saját főztömtől. És mivel össze-vissza ettem egész kedd délután, meg este, másnap nagyon fájt a gyomrom. Ez kitartott csütörtökig.
- Szerdán reggel egy bazinagy bogár jelent meg a függönyön. Tényleg az volt, én meg nem mertem hozzányúlni, egész nap azt néztem, ott van e még, mert para lett volna, ha eltűnik. Pasim hazajött és megkértem, szedje le és rakja ki. Erre nem kiesett a kezéből? És utána nem találtuk! Baszki, hogy lehet egy akkora bogarat elhagyni???Hát így. Gyorsan körbeporszívóztunk, de nem lett meg így sem. Azóta nem láttam, de az az érzésem, a közelben van.
- Csütörtök délután elmentünk jégkrémezni a szupermarket parkolóba és találkoztunk L.-el! Annyira megörültem neki, ő pasim egyik olyan haverja, akit szeretek is, mert klassz a humora és jókat lehet vele beszélgetni. Nyár óta nem láttam, tényleg jó volt a találkozás.
- Pénteken feljött a téma hogy 2-tól a hely-en is visszaáll minden a régi kerékvágásba, legalábbis a főnökség egy része ezt szorgalmazza. Össze is omlottam picit, mert a hátam közepére sem kívánom azt a napi tortúrát megint. Azóta kiderült, hogy ez még korántsem biztos, volt is valami videochat erről, de kihagytam, majd értesítenek, ha mégis beindulnak a dolgok. Egy kis ideig átfutott az agyamon, hogy most kellene megműttetni magamat és még nyernék pár hetet. De aztán erről letettem, még az eü rendszer nem állt helyre állítólag káoszos, így most ezzel nem szórakoznék. Mondjuk, tényleg kellene a műtét, de nem olyan sürgős az. Délután szintén jégkrémeztünk pasimmal, de most nem volt olyan jó. Azt mondta, hogy én olyan szociofób vagyok, hogy legszivesebben kiköltöznék egy szigetre. Bingo!!! Aztán elhaladt mellettünk egy volt sulis osztálytársnőm és olyan undorral mért végig, hogy rendesen egy szarnak éreztem magam :/ Meg ugye azt várta, hogy én köszöngessek neki, de addig állj fél lábon ribi.
- Szombaton anyám kapta a hírt, hogy meghalt a nagybátyja. És szombatra valahogy a gyomorfájásom is visszatért. Meg a kedvem is nagyon rossz volt, plusz még volt elmaradt online munkám is. Estére kicsit összekaptam magam és hallgattam egy kis zenét meg lógtam a Wattpadon, hihetetlen de 1.1 K-nál tart a sztorim olvasottsága :O Pasim hazajött és mondta hogy a haverjai szerint, én ott fogom őt hagyni. Pff, nem tudom miért alapoznak erre, mikor nem is ismernek. És azt sem tudom, pasim miért ad a véleményére néhány szingli és/vagy nőgyűlölő, kocsmabútor fickónak. De közöltem vele, hogy nem áll szándékomban ott hagyni, kivéve ha újra megcsal. Ja és azt is mondta, hogy elvisz étterembe, ha vége lesz a hétvégi melójának. S
- Vasárnap-vagyis ma-délelőtt sétáltam egyet, klassz esőre álló idő van, de legalább alig voltak az utcán. Melegszendvicset ebédeltem és töröm a fejem a hajmosás gondolatán.
De előtte, felrakom a Demolition lovers 15.-ik részét. Tudom, pornós lett!!!!!!!!!De, a történet eseményének szempontjából ez most kellett.

Dead!:
Valamivel később Gerard túl volt a betegfelvételen. Dr. Reid fáradtan és unottan fogadta. Aznap már bizonyára sokadjára tette fel az ilyenkor megszokott, rutin kérdéseket, amire leginkább, Gerard apja és anyja válaszolgattak. Az orvos megírta a kórlapot, aztán egy nővérre bízta a többi dolgot. A középkorú, szőke hajú nővér, türelmesen megvárta, míg Gerard a fehér üvegajtónál elbúcsúzik a szüleitől. Apja nem köszönt, csak elrobogott, anyja viszont a nyakába borult és sírt. Gerard tudta, mennyire csalódott és fáj neki ez az egész. De neki is fájt, ő is félt és ő is sírt, teljesen átáztatta az anyja kabátjának elejét. Mikor a szülők elmentek, a nővér elvezette a kórtermébe. Meglepetésére, ugyanoda került, ahol a legutóbb volt, csak nem az ajtó melletti ágyra, hanem az ablakhoz.
A nővér adott neki kórházi ruhát. Élénk citromsárga volt és fertőtlenítő illatú. Ahogy az egész kórterem is. Gerard már egészen elfelejtette. Ki is ment a fejéből, ahogy a csempék fehérsége is, a hatalmas ráccsal védett ablakok, a nyomasztó csend a folyosókon, amit néha tört meg egy-egy beteg kiabálása.
Tétován, kisírt szemekkel állt az ágya mellett és nézte az oda helyezett, vadító színű ruhadarabot. Még mindig csorogtak a könnyei, de gyorsan letörölte, nem akarta, hogy a nő észrevegye, bár gondolta, hogy a kórházban elég sírást láthatott.
- Már kezeltük itt, ugye?- nézett fel a papírjaiból az ápolónő, amint kitöltött pár vizsgálatkérő lapot.
Gerard bólogatott, azt figyelve, ahogy az asszony gondosan kanyarítja a betűket a nyomtatványokra.
- Emlékszem magára. – tette még hozzá a nő és gyorsan körmölt tovább. Csak a toll sercegése hallatszott a papíron.
- Mikor mehetek haza, nővér?- kérdezte félve Gerard.
- Nahát, máris menne? Anélkül, hogy igazán élvezné a vendégszeretetünket?- mosolygott az ápolónő. Hivatásából adódóan, viccelődéssel próbálta oldani a feszültséget.
Felrakta az ágy elejére a lázlapot, egy kancsó vizet és poharat készített az aprócska éjjeliszekrényre.
- Holnap reggel lesz vizit, akkor többet fog tudni.  Most öltözzön át és feküdjön le. Késő van.– tanácsolta és elhagyta a kórtermet.
De Gerardnak nem ment a pihenés. Leoltotta a lámpát, hogy a nővérek azt higgyék alszik, de nem feküdt be az ágyba és a kórházi öltözéket sem vette át. Tett pár céltalan kört a kórteremben, majd megállt az ablaknál és kikémlelt rajta. Magasan volt a kórház ezen szárnya, érezte a huzatot besüvíteni a korhadó ablakréseken. Ilyen magasságban már csak a madaraknak lehetett jó. Gerard az ablakhoz húzódott és lenézett. Nem hiába raktak nehéz vasrácsokat a keretekre. Az rohant át az agyán, míg nem voltak itt ezek a rácsok, vajon, mennyien vetették magukat le a mélybe. És ha innen most kiugrana, hány métert repülne, míg százfelé szakadna a feje a betonon. Felsóhajtott, majd leült az ablak elé tolt fehér műanyag székre. Az ittassága kezdett elmúlni, csak a gondolatai kavarogtak, és a fejfájással, gyengeséggel, hányingerrel járó másnaposság vett erőt rajta. Hallgatta a lélegzetvételeit és a csendet.
- Nagymama, itt vagy?- kérdezte halkan és igyekezett arra koncentrálni, hogy a nő alakja megjelenjen az éjszakába borult szoba valamelyik szegletében. Várta, hogy a hosszú ősz haj meglibbenjen, az ölelésre mindig kész karok megsimogassák, a hangok erőt adjanak neki. Hiszen Elena azt mondta, mindig vele van, csak el kell képzelnie. Lehet, hogy bánatot okozott neki is, és most már soha nem fog ismét eljönni?
- Bocsáss meg nekem és gyere vissza! Nélküled nem fogom kibírni. – kérte Gerard.
- Kérlek!- suttogott és könnyek futották el a szemeit.

Akármennyire is kívánta, nem történt semmi. Csak a mozdulatlan feketeség pillantott vissza rá, akárhova is szegezte a tekintetét. Ez végtelenül szomorúvá tette.
- Szeretlek. – mondta még csüggedten. A könnyek végigfolytak az arcán, egyenesen izzadtságtól kócos hajába. Arra gondolt, egyetlen nap alatt milyen sok minden történt vele. És mennyi embernek okozott rossz érzéseket. A szüleinek, az öccsének, Ray-nek és Frank-nek is. Igen, a fiút is végleg elvadította magától.
Frank…Gerardnak szorosan kellett lehunynia a szemeit és nagyon elképzelnie őt. Sajnos a likőr okozta befolyásoltság miatt nem tudta annyira megjegyezni az arcát. De a lángoló barna szemek, a szép ívű száj, amiben ott volt az a kis karika, valamint a kapucnija alól kihulló tincsek, az emlékezetében voltak. Ahogy a hangját is hallotta még és érezte azt a finom simogatást, mikor felébresztette, hogy Newarkba értek.
Kirázta a hideg, amint fantáziájában újra élte az érintését. Aztán hangoskodás ütötte meg a fülét, egy beteg kiabált, a nővérszoba ajtaja nyikordult, ezzel Gerardra ráomlott a realitás és a néhány másodperces jó érzések, amik Frank körül forogtak, rögtön el is múltak. Gerard felállt a székről és az ajtóhoz ment, fény világított az arcába, ahogy kikémlelt az ajtó résén. De nem látott egyebet, mint szigorúan becsukott kórteremajtókat és néhány fém ételhordó kocsit üresen árválkodni. Kinyitotta az ajtót és kilépett a hosszú folyosóra. Az előbbi ordítás elhalt, ismét éjszakai csend volt. Végignézett a falakon, amit tájképek és virágok festményei borítottak. Nem tudta, kik készíthették, talán az itt ápoltak, de egyik-másik igencsak tetszett neki. Legjobban egy kisvárost ábrázoló mű ragadta meg a figyelmét. A kép tetején narancssárga napkorong és néhány bolyhos bárányfelhő, a lap alján a rét zöldje és a tó mélykék vize. Az alkotás nagyon hasonlított Somerdale idilli békéjére. Arra a Somerdale-re, ami örökké a szívében marad és azt sem az apja haragja, vagy gyűlölete, sem a kórházi kezelések nem fognak onnan eltűntetni.
- Mr. Way, maga meg mit keres itt, az éjszaka közepén? Miért nem alszik? – hallotta a nővér szemrehányó hangját. Akkor már kitudja, mikortól állt ott, a képet tanulmányozva.
Gerard szája a meglepetéstől szóra nyílt, de nem tudott mit mondani. Zavarba jött és elkapta a heves szívdobogás.
A szőke ápolónő fejcsóválva vizslatta.
- Miért nem öltözött még át? Talán nem szereti a sárgát? Olyan vidám, mint az a napsugár, amit már percek óta kitartóan bűvöl a szemeivel. Én elhiszem, hogy tetszik magának a kép, de ráér holnap is gyönyörködni benne, most inkább menjen szépen vissza a kórterembe.  – és mosoly bujkált az arcán. De Gerard nem mozdult.
- Nem tudok aludni. Kaphatok altatót? – kérdezte halkan.

A nővér felsóhajtott
- Megnézzük, mit tehetünk. – és a pulthoz ballagott, majd elővette a fiú kórlapját. Tüzetesen átfutotta, majd visszarakta a többi közé.
- Sajnálom, reggelig nem adhatok semmit, itt az áll, hogy alkoholt fogyasztott. – közölte végül.
Gerard beletörődő arccal fogadta el a választ, mire a nővér megszánta.
- Várjon, van egy ötletem. – és a nővérpult melletti kisebb helyiségbe felé ment, ahonnan televízió fénye és hangja szűrődött ki. A készülékkel szemben egy régi, piros kanapé állt, mellette egy kör alakú asztalka, amint csészék és teáskanna sorakoztak. Gerard zavarodottan állt a küszöbön, nem értette az ápolónő szándékát.
- Van kedve tv-t nézni, Mr. Way? – érdeklődött a nő, ahogy egy csésze teát töltött ki neki.

Gerard hevesen bólogatott. Bármi jobb volt, a kórterem torokszorító némaságánál.
- Akkor jöjjön.– kínálta hellyel és amint Gerard leült, a kezébe nyomta a forró teát.
- Köszönöm. – mondta a fiú meghatva.
- Tudja, sok beteg küzd az álmatlansággal, van amikor, öten-hatan ülnek itt. De meg lehet érteni, végülis ez egy kórház, nem élményszálló. – legyintett.
A tv-ben éppen egy régi filmet sugároztak, Gerard azonnal felismerte a színésznőt, mert nagymamája egyik kedvence volt. Sok filmjét megnézték együtt. Halvány mosoly szaladt át az arcán, de egyúttal a szeme is könnyes lett. Hogy ezt leplezze, gyorsan belekortyolt a teájába.
Ekkor újabb hangos kiabálás hangzott fel a folyosón. Az ápolónő gondterhelten megforgatta a szemeit.
- Hát, egyedül kell folytatnia a film nézését, mert Mr. Johnson megint nem bír magával.  – és gyorsan a hang forrása felé indult, ott hagyva Gerardot a gőzölgő teával, a múltidéző filmmel és a gyötrelmesen lassan múló éjszakával.

*****
Gerard nehezen hitte el, hogy ez igaz, de úgy tűnt nem a szeme káprázik, mikor másnap délután Mikey, Ray és Bob álltak meg vele szemben, a kórteremben. A látványuk felettébb irreális volt számára és rendkívül zavarttá is tette. Az arca érezhetően tűzforró lett, felfordult a gyomra az idegességtől, ezért nem is nézett rájuk, lehajtotta a fejét és szemei egy pontra, a fehérre festett kórteremajtóra összepontosítottak. Csak így kerülhette el, hogy könnyezni kezdjen. Ez nem az a hely és nem az a helyzet, ahol szívesen találkozik velük. Mikey előrelépett, ő már valamivel otthonosabban mozgott a kórházban, hiszen mikor Gerard bekerült az öngyilkossági kísérletei miatt, akkor is járt már itt látogatóba.
- Anya nem tud itt lenni, mert dolgozik. Apa meg dühös még rád, szóval én jöttem helyettük. – köszörülte meg a torkát.
Gerard figyelte, ahogy öccse színes műanyag dobozokat kezdett kipakolni elé az asztalra.
- Anya küldi, süti, meg ilyesmik. – motyogta.
Gerard elhűlve nézett az asztalon sorakozó különféle nagyságú és tartalmú dobozokra.
- De itt adnak enni. – jegyezte meg.
- Jó ég, akkor ne edd meg, bánom is én! Azt csinálsz vele, amit akarsz, én csak elhoztam!– adta meg magát Mikey és kicsit dühösnek is tűnt, látszólag nem volt kedvére az itt tartózkodás. Valószínűleg édesanyjuk megbízásából kellett most itt lennie.

És hogy Bob, meg Ray mit kerestek ott, az volt igazi rejtély Gerardnak. Látta, ahogy a két fiú egymást bökdöste, majd óvatosan megjelentek Mikey mellett. Gerard hátrább húzódott a széken és a szemébe hulló haján keresztül a padlót kezdte bámulni. Megint túl hangosakká váltak a gondolatai. Jó lett volna, ha ez az egész esemény, csak egy ostoba hallucináció a gyógyszereitől, de sajnos nem az volt és ennek ékes bizonyítékául szolgált, hogy meghallotta Bob hangját.
- Remekül áll rajtad ez a neonsárga színű cucc, Way. Pontosan passzol a két napos hulla kinézetedhez.  
Nem tudni, hogy viccnek szánta e, de rajta kívül senki sem nevetett.
Ray ledermedve grimaszolt.
- Hogy mondhatsz ilyet?
De Bob nem tudta magát türtőztetni.
- Ugyan, szerintem már rég halott! Még foltjai is vannak! – mutatott a Gerard kézfején lévő sötétlila véraláfutásra.
- A vérvételtől van. – dadogta megilletődötten Gerard és gyorsan az asztal alá húzta a kezét.

Nem találtak vénát a könyökhajlatában, így a kézfejéből vettek vért, ami nagyon fájdalmas volt és sokáig vérzett is. Gerard mindig viszolygott a tűktől, így különösen nehéz volt ez számára. Míg kisgyerek volt, az anyja minden vérvételre elkísérte, de amikor nagyobb lett, egyedül kellett megküzdenie, ezzel a mások számára talán érthetetlen félelmével.
- Hogy te mekkora barom vagy, Bob. – háborgott Ray.
Mikey is megvetően pislantott rá.
- Most már tényleg higgadj le és vegyél vissza magadból!
Gerardot nem lepte meg Bob, mivel mindig is ilyen volt. A középiskola legelején a sportolók csapatához tartozott, de ez rövid életű volt, miután pedig hirtelen átkerült a menthetetlen vesztesek közé, nem tehetett mást, mint alkalmazkodott, de a stílusa még mindig inkább emlékeztetett a sportolókéra. Ettől függetlenül, Mikey valamit bírt benne, mert sokat voltak együtt. Gerard viszont sosem kedvelte igazán, a bántó poénjai miatt, amiknek gyakran vált céltáblájává, még a középiskola elvégzése után is.
- Jól van, én nem is szóltam. –vihogott tovább Bob és körbetekintve a kórteremben, igyekezett új humorforrást találni.
- Egyáltalán, minek is jöttetek velem?- tűnődött félhangosan Mikey.
Bob elheveredett az egyik ágyon, alaposan feltúrva az addig steril ágyneműt.
- Mert csak nekem van autóm, te kretén. – felelte könnyedén.
Mikey küldött feléje egy ignoráló pillantást, aztán Gerardhoz fordult.
- És jobban vagy már?- érdeklődött. Ettől Gerardban fellobbant a testvéri szeretet melege.
- Igen. – felelte halkan.
Akkor látta Ray megkönnyebbült tekintetét, a fiú egy kicsit rámosolygott, de úgy, hogy Mikey ne vegye észre.
- Hát, nem kellett volna csak úgy lelépned. Emlékezz, te választottad ezt az opciót, Gerard. Most majd jól teletömködnek gyógyszerekkel, hogy máskor véletlenül se csinálj hasonlókat. Különben apa azt mondta, ezentúl folyton bevág ide, ha nem fegyelmezed magad. Azt meg nem biztos, hogy szeretnéd.- vont vállat Mikey.

Gerard bólogatott. Öccse mondanivalójának nagy része igaz volt.
- Nem csinálok több ilyet. – reagált röviden.

Nem akart Ray és Bob előtt beszélni erről. Tárgyilagos akart maradni, hogy ne sírja el magát és ez csak így ment. A torkát így is szorította az feszültség és a sírás.
Közben Bob megunva az ágyon való fetrengést, visszasétált az asztalhoz.
- Komolyan nem hiszem el, hogy hagytad magad bezáratni, Way! – elégedetlenkedett.
- Mégis, mit kellett volna tennie, Mr. Nagytudású? – Mikey kezdett mérges lenni Bobra, de őt nem izgatta ez különösebben.
- Tudjátok, mikor az érettségi után, egy el nem múló bulinak éreztem az életet és egész nyáron mindennap kész voltam a piától, apám azt mondta, ha nem hagyom abba, előbb-utóbb úgy fogom végezni, mint a nagybátyám. Egy elmegyógyintézetben, egy kerekesszékben vegetálva és leépülve. Hogy megmutassa, az milyen, beültetett a kocsiba és elvitt oda. Nekem az a látvány pont elég volt, hogy leszámoljak a káros szenvedélyekkel. Oké, iszom. De mértékkel. – mesélte önelégülten Bob.
- Nos, ha vedelésedet mértékletességnek lehet nevezni. – szúrta közbe Ray.
Bob a szavába vágott.
- Fogd be, Toro! Igenis, meg bírom állni! De neked mi nem volt világos, az előző két itt töltött alkalomból, Way? Vagy azt hitted, harmadjára jobb lesz? És tényleg az? Egy jó kis pihentető kényszergyógykezelés? Ha végignézek rajtad, az a véleményem, itt csak az elektrosokk segíthet! – és karjait széttárva meredt Gerardra, aki hirtelen nem is tudott erre reagálni. Nem értette Bob kirohanását.
- Még jó, hogy senki sem kíváncsi a diagnózisodra, Bryar! Miért kell Gerardot így letámadni? – kelt a védelmére azonnal Ray, de aztán el is hallgatott, mert most Mikey nézett rá, nagyon-nagyon furán.
- Nahát, te meg mióta vagy a bátyám védőügyvédje, Ray? – érdeklődött kimérten, Ray pedig tűzvörös lett ettől.
A feszültséget, a fura szituáció miatt amúgy is vágni lehetett a kórteremben és ezen nem segítettek Bob gúnyos megjegyzései, Mikey érdekes pillantásai és Ray kérdő tekintete. Gerard legszívesebben felpattant volna, hogy kirohanjon, és akkor lássa ismét a helyiséget, mikor már mindhárman eltűntek.
- Nem kellenek ide orvosok, mert megmondom én, mi a te bajod. Az, hogy piszkosul gyenge vagy! Ezért hát, nem is tudlak sajnálni, mert pontosan azt kaptad, amit megérdemelsz.- összegezte az egészet Bob és elégedetten mosolygott. Mikey türelme viszont akkor fogyott el végképp.
- Elég volt ebből a sok hülyeségből! Menj, és várj meg az autónál! – rivallt Bobra, aki egy másodpercre meglepődött, majd megvonta a vállát.
- Tőlem, csak mutasd meg, hol a kijárat, semmi kedvem össze-vissza bolyongani és olyan leszedált, ijesztő fazonokba botlani, mint például, a testvéred. Itt minden folyosó rohadt egyforma.

Mikey türelmetlenül felsóhajtott.
- Oké, induljunk.
Aztán Ray felé fordult.
- Mi az, te nem jössz?
Gerard félve pillantott Ray-re, nagyon szerette volna, ha marad, de nem tudta, ezek után a fiú akar e tőle bármit is egyáltalán, vagy végképp eljátszotta minden bizalmát nála.
- Én nem mondtam semmi rosszat. Nekem miért kellene mennem?- kérdezett vissza Ray, mire Mikey arcára kiült egy bosszús kifejezés.
- Két perc és itt vagyok.- jelentette be fenyegetően, majd becsukta maga mögött az ajtót. Kicsit hangosabban is mint kell, ezzel érzékeltetvén, hogy nem értett egyet Ray döntésével.
Gerard viszont örült, a szíve nyugtalan kalapálásba kezdett és most először nézett fel igazán a padlóról, amit egészen addig bámult. Fogalma sem volt, mit gondol Ray, de jó volt, hogy ott tudhatja magától nem messze.
- Bob nem való emberek közé, akkora egy idióta. – jegyezte meg Ray.
Gerard ajkát egy remegő sóhaj hagyta el.
- Igaza van. Gyenge vagyok.
- Nem! - Ray határozottan megrázta a fejét.
Leült az asztal másik felére és nem vesztegetve az idejét, a fiúhoz hajolt, kisimította a kicsit összeragadt, fekete hajtincseket az arcából, aztán minden egyéb kommentár nélkül, szájon csókolta. Gerard a meglepetéstől levegőt is elfelejtett venni. Az izgalom egy másodperc alatt megjelent a vérében és vágyakozni kezdett egy újabb csók után. De Ray ekkor elkomorodott, keserűséget lehetett kivenni az arckifejezéséből.
- Miért? Miért csináltad ezt?- suttogta és furcsán csillogtak a szemei.
Gerard nem felelt, csak nézte Ray-t dübörgő szívvel, a gondolatai százféle hangon zúgtak a fejében.
- Arra léptem be a házatokba, hogy teljes a felfordulás és mindenki téged keres. Mikey egyenesen nekem rontott, hogy én biztos tudom, hol vagy. Alig bírtam kimagyarázni, hogy nekem sincs ötletem, merre járhatsz. Miért nem avattál be, Gerard? Adtam okot, hogy ne bízz meg bennem?- érdeklődött elkeseredve.
Gerard azóta is nagyon bánta, hogy nem mondta el Ray-nek, mit tervez és nem csodálkozott volna, ha a fiú megharagszik rá.
- Bocsáss meg, Ray. Tegnap éjszaka elkeseredtem, és minden összekavarodott bennem. Sajnos ittam is, mert az látszott a könnyebb megoldásnak. Senkinek nem szerettem volna bajt okozni. - csak ennyit tudott mondani, de tudta, ez nagyon kevés és Ray magyarázatot vár. Joggal. Mert már nem csak felületes ismerősök, akik pár havonta együtt megisznak egy italt, néhány szót beszélgetve.
- Csak aggódtam miattad. Azóta is az jár a fejemben, vajon, mit élhettél át? Sajnálom, hogy a szüleid kijátszottak téged és eladták a nagymamád otthonát, anélkül, hogy ezt bejelentik. Én is csak tegnap szereztem róla tudomást, Mikey mondta. Meg mutatta azt a sok kiürült nyugtatósüveget. Édes Istenem, olyan rossz volt látni! Féltettelek, Gerard! Neked nem kell egyedül végigcsinálnod ezt! Most már figyelni fogok rád. - Ray gyengéden megfogta Gerard kezét.

- Eddig is figyeltél rám, Ray. Ez csak az én hibám, a túlzott gyógyszerszedés, meg az, hogy alkoholt fogyasztottam. – Gerard nem tudott elég hálás lenni neki, amiért nem hagyja magára. Csak szorította a fiú kezét, mintha soha többet nem akarná elengedni. Tekintete félve ugyan, de kereste Ray szemeit, hogy a ragyogása kicsit megnyugtassa.
- És Mr. Evans is jobbulást kíván. – mondta váratlanul Ray.
- Ő is tudja, hogy kórházba kerültem?- kérdezte megrémülve Gerard.
- Nem dehogy! Felhívtam reggel és csak annyit mondtam, hogy gyengélkedsz és pár napig biztos nem fogsz tudni menni. Szóval miatta ne félj, csak szedd rendesen az orvosságokat, hogy minél előbb kiengedjenek. Én várni foglak. – ígérte Ray.
- Köszönöm Ray. – Gerard úgy érezte, nem is érdemli meg, hogy Ray foglalkozzon vele. Túl jó volt hozzá és ő jelenleg semmivel sem tudta ezt viszonozni. Még mindig izgatott volt, úgy szerette volna érezni ismét Ray ajkát a sajátján, mert tudta, hogy attól egy kis ideig elfelejtené, hogy a kórház falai között van. De nem mert lépni semmit, csak nézte a másikat, szavak nélkül, míg Mikey vissza nem tért. A hangulat Bob távozásával sem lett emelkedettebb. Sőt, Mikey állandóan Ray-t figyelte, merre néz, milyen a hangsúly, amivel beszél. Úgy festett, mint egy nyomozó, aki bizonyítékok után kutat.  Beszélgettek még kicsit Gerarddal, aztán végül Mikey és Ray elhagyták a kórházat. Gerard sokáig kísérte őket a tekintetével, a kórterem ablakából. Hangosan vitatkoztak, míg az autó felé mentek. Gerard a zárt ablakoktól nem nagyon hallotta, de Mikey-n látszott, hogy számon kéri Ray-t, aki szintén feldúlva mondogatja, hogy hagyja békén, és hogy nem tartozik rá.
Gerard szíve összefacsarodott, ahogy a jelenet elétárult. Szerette volna azt hinni, hogy csak valami apróság gördített akadályt a barátságuk útjába és amúgy minden rendben van a testvére és Ray között, de hazugság lett volna magát ilyenekkel álltatni. Sejtette, hogy nem így van. Belegondolni sem mert, Ray és Mikey vitája mihez vezet majd.
Erről viszont sem öccsét, sem Ray-t nem tudta megkérdezni, mivel egyikük sem jött be többé hozzá a kórházba. Édesanyja volt bent pár alkalommal, de nem mesélt semmi újdonságot, leginkább csak sírdogált és sajnálta az egész helyzetet. Apja egyszer sem látogatta meg és ez mindent elmondott Gerard számára.
A napok egészen egybefolytak Gerardnak a kórházban. Új gyógyszert kezdtek neki adni, talán Xyprexa-t, de nem volt benne biztos, mert nem tudta elolvasni a lázlapjára hanyagul felvésett betűket. Elképzelte néha, mit csinál az agyával a szer és akkor egészen megijedt. Máskor pedig tompán kábult volt egy ideig, vagy éppen érdektelen. A feje, egyes napokon teljesen üressé vált, nem pattogtak a gondolatok, nem szóltak a hangok. De ha kiment a szervezetéből a gyógyszer, minden újra a régi lett. És ő akkor nyugodott meg. Persze, tudta hogy az önpusztításra felszólító zajok egyáltalán nem természetesek, de ez emlékeztette még kicsit önmagára. Hogy emberi lény és nem egy gyógyszeres szekrény. Az ilyen, mondhatni tisztább pillanatokban Ray-re vagy Frank-re gondolt. Vagy a nagymamájára. Mindig várta, hogy a nő jöjjön, hogy gyengéden átölelje, de egyetlenegyszer sem történt így.
Ha nem érezte rosszul magát a gyógyszereitől, sokszor nyugtalanság vett rajta erőt. Éjszakánként nem bírt aludni. A szőke nővér, ha ügyeletben volt, általában észrevette a szenvedését és beinvitálta a tv szobába, olyankor gyorsabban teltek az órák, de ha nem ő dolgozott éjjelente, Gerard kínlódásra volt ítélve és álmatlanul mászkált a kórteremben. Éppen ezért volt megváltás, mikor kiengedték a kórházból. Édesanyja jött érte és egész hazafelé vezető úton vidáman beszélt hozzá. Összehasonlíthatatlan volt, azzal a megtört asszonnyal, aki a látogatások alkalmával, az asztalnál kuporogva törölgette a könnyeit. Gerard elmélázva hallgatta és közben nézett ki az autó ablakából, a meglehetősen téliesre fordult időjárásra. De nemcsak a hőmérséklettől reszketett. Mellkasában fájdalommal lépte át az otthona küszöbét, pedig apja már nem volt otthon, de a keserű emlékek megrohanták. Még mindig az eszében volt, ahogy akarata ellenére kórházba vitte, megbosszulva, hogy bejelentés nélkül Somerdale-be utazott. Mert Gerard úgy vélte, apja cselekedete elégtétel volt, egy felhívás, hogy pontosan tudja hol a helye. Az a torokszorító érzés, még mindig a szívénél bujkált. Nem akart találkozni a férfival, anyja ugyan mondta, hogy már megbocsátott neki, de ezt Gerard ebben kételkedett. Az apja, mindig talált okot és módot, hogy nehezteljen rá és kifejezze, mennyi minden nincs vele rendjén.

Levette a kabátját és lerakta a nappali kanapéjára. Anyja időközben átöltözött az elegánsabb ruháiba és munkába készülődött.
- Ne haragudj drágám, de nem tudok tovább maradni. Ugye nem lesz baj? – kérdezte, majd a konyhapultra precízen kipakolta Gerard napi orvosságait. Igen, ez volt az egyik nagy változtatás, hogy nem tarthatta magánál a gyógyszereit, azokra az anyja felügyelt és ő is osztotta ki. Nem beszélve, hogy a kávéról és az alkoholról is letiltották. Utóbbit annyira nem bánta, a szeszesital a legrosszabbat hozta ki belőle a Frank-el való találkozáskor is. De a kávé miatt elcsüggedt, mert szerette az ízét és a forróságát, hiszen ő folyton fázott.
- Mi baj lenne? – kérdezett vissza értetlenül.

Anyja ettől zavarba jött.
- Semmi, semmi. Nem úgy értettem. – mosolyodott el és odalépve Gerardhoz, csak nézte az arcát. A mosolya azonban egyre halványabbá változott. Gerard értette az okát, mert elhaladt a tükör előtt, mikor hazaérkezett és látta, milyen rosszul fest. Nem véletlenül ragasztotta rá Bob a hulla elnevezést. Szürkésfehér volt a bőre, sötétkék karikákkal a szeme alatt, a szája több helyen berepedt és vérzett, a haja izzadtan és összeragadva hullott az arcába.
- Pihenj sokat. – anyja megpuszilta, amin Gerard elcsodálkozott, olyan finom és féltő volt. Helyeselt, elköszönt anyjától és amint a nő kilépett az ajtón, lement az alagsorba. A megszokott félhomály fogadta, ezért világosságot csinált. Az ágya úgy volt hagyva, mint mikor utoljára benne aludt, a székén ingek, pólók feltornyozva, az íróasztalán telerajzolt lapok sokasága és ceruzák hevertek. Gerard leverten pillantott rájuk, egy ötlet sem volt a fejében, amit papírra vethetett volna. Pedig a kórházban is szeretett volna rajzolni, hogy jobban múljon az idő, anyja vitt be neki papírt és eszközöket, de ő egy vonal meghúzására sem volt képes. Fájdalmas sóhajt hallatott. Majd a számítógépre nézett. Több nap eltelt már a Frank és közötte történt találkozó óta. Persze valószínűsíthetően Frank nem jelentkezett és egy életre befejezte vele még az írásbeli kommunikációt is. Amit Gerard teljes mértékben megértett. De mégis egyre többet gondolt rá és riadtan tapasztalta, hogy a fontos kis részletek, a szemei színe, az arca vonala, az ajka, a haja, a hangja, a cigarettájának füstje, ahogy az autóban gomolyog, mind jobban eltűnnek, fájó hiányérzetet hagyva maguk után.  És Gerard egyszerűen nem akarta elfelejteni ezeket. Lehet, hogy írnia kellene neki mégis? Csak megmagyarázni, hogy miért tűnt el, már ha Frank-et ez érdekli, amiben Gerard erősen kételkedett. Végül aztán beüzemelte a gépet és igyekezett összeállítani magában, mit fog neki írni. Ám Frank megelőzte és egy rövid üzenet várt Gerardra.
Remélem, már jobban vagy. Sajnálom, hogy kórházba kerültél…

Gerardot a döbbenet szinte megcsapta. Kétszer is elolvasta ezt a mondatot. Honnan tudta Frank, hogy kórházban van? Vagy csak tippelt, mert olyan súlyosnak vélte az állapotát a találkozójukon, hogy erre a következtetésre jutott? Végképp nem értett semmit, de nagyon összekavarodott és a miérteken sem volt ideje gondolkodni, mert nyílt az alagsor ajtaja. Lépések hangja ütötte meg a fülét. Gerard kikapcsolta a monitort és hátranézett, azt hitte, anyjának jutott eszébe még valami, de legnagyobb csodálkozására, Ray-el találta magát szembe.

*****
- Végre hazaértél. – üdvözölte Ray.
- Ray! Szia. – Gerard felpattant a székből és hirtelen elfelejtette, mit is akart egy fél perccel ezelőtt, annyira meglepődött. Soha ennyire nem örült még Ray jelenlétének. A kedves mosolyának, a fürtökben göndörödő sötétszőkés hajának, az egész lényének, ami pozitív kisugárzással bírt.
- Azt hittem, üres a ház. – tette még hozzá, amint magához tért az álmélkodásából.
- Tegnap megtudtam, hogy ma kijöhetsz a kórházból, ezért úgy intéztem, hogy csak délután kelljen bemennem a hangszerboltba. Találkozni akartam veled!- Ray megállt előtte és sokáig úgy nézte, mintha minden négyzetcentimétert alaposan meg akarna vizsgálni rajta. Gerard máris érezte, ahogy a vér átszínezi az arcát halványrózsaszínre.
- Én is örülök, hogy látlak.- suttogta.
- Ne haragudj, amiért nem látogattalak meg többször a kórházban. – mentegetőzött Ray és elcsuklott a hangja. Gerard akkor látta, hogy kicsit könnyesek a szemei.
- Gondolom, Mikey miatt…- vágta rá gyorsan és vigasztalóan.
- Jaj nem, Mikey-nak ehhez semmi köze, ő még csak gyerek és fogalma sincs semmiről. Nem is az én feladatom neki elmagyarázni a dolgot, majd az élet megtanítja néhány fontos szabályra! Azért nem mentem, mert majdnem megszakadt a szívem, hogy úgy láttalak!  – magyarázta Ray és fájdalom látszott rajta.
- Megértem. A pszichiátria kicsit rémisztő. – ingatta a fejét Gerard, bár ő már nem ezt vélte és a hely, ahol most napokat töltött, közel sem volt hasonlatos a kórház zárt osztályához, ahová az öngyilkossági kísérleteit követően, pár órás megfigyelésre szállították.
- De minden nap gondoltam rád. Illetve, minden nap csak rád gondoltam!- Ray most már egészen közel lépett Gerardhoz és kezeit a fiú vállára, aztán az arcára csúsztatta.
- Istenem, forró vagy.- állapította meg kicsit ijedten.
- Semmi baj. – nyugtatta meg Gerard. Ő tudta, hogy Ray közelsége tette lázassá kívül és belül. A szívdobbanásai sokszorosára gyorsultak, a teste remegve kezdett égni a vágyakozás tüzében. Ray érintéseit szerette volna magán.

Ray ezt a hallgatásából is felismerte, ujjai lágyan simogatták Gerard arcát, aztán eltűntek fekete hajszálai között, majd finoman megcsókolta Gerard ajkát, amitől a fiún forróság rohant át. Halkan felsóhajtott, ahogy megérezte Ray nyelvét átcsúszni a szájába. Azonnal és szomjasan viszonozta a csókot, próbált mindent úgy csinálni, ahogy a másik. Karjai ügyetlenül, de mind szorosabban fonódtak Ray derekára. Ray tenyere közben finom simogatásokkal elhagyta a haját, a vállát és közvetlenül Gerard nadrágjának szélénél állt meg. Gerard ismét felsóhajtott, Ray ujjai, a ruháján keresztül érezve is melegek voltak. A csókjuk még mindig összekötötte őket, ajkaik újból és újból összepréselődtek, a nyelvük egymás szájába merült.
- Inkább pihenned kellene. – húzódott el váratlanul Ray és aggodalmaskodó arckifejezéssel vizsgálgatta Gerardot.
Gerard azonban megrázta a fejét.
- Nem vagyok fáradt. Szépen kérlek Ray, maradj még itt velem!- suttogott könyörgő tekintettel. Szédülést érzett, erőtlenséget, amit növekvő izgalma idézett elő.
Ray mosolyogva bólogatott és az ágyhoz sétált, majd leült rá.
- Oké, persze, maradok, ha szeretnéd…

És Gerard mást sem szeretett volna. Gyorsan leült ő is és torkába fel-felugró szívvel várta Ray következő reakcióját. A fiú fekvő helyzetbe nyomta és úgy csókolta tovább. Így még jobb volt, mert a testük teljesen egymáshoz tapadt, olyan hévvel, hogy szinte felégette Gerardot. Ray érintése végigrohant Gerard oldalán és a felhúzódott pulóvere mentén, beférkőzött a csupasz bőréhez. Ahogy az ujjak fürkészően végigjárták a hasát és a mellkasát, Gerard összerezzent és felnyögött. Az eddig csukott szemei felnyitódtak, és látta, ahogy Ray belemosolygott a csókba.
- Ez olyan őszinte, úgy szeretem hallani. – mondta lágy boldogsággal a hangjában.
De Gerard soha nem is tudta volna megjátszani magát, minden másodpercben, amit Ray-el töltött, minden sóhajában és mozdulatában valódi volt.
Ray szelíden csókolta meg ajka után az arcát és nyakát és nem érdekelte, hogy Gerard ruháján a kórházi fertőtlenítő és izzadtság érződik. Ray-nek jó illata volt, tusfürdő és fogkrém, Gerard egészen beleszédült ebbe, a nyála átvette a menta ízét.
Ahogy Ray is utat engedett magában a szenvedélyességnek, ő is hangosabbá vált, a csípője Gerardéhoz nyomódott és kőkemény férfiassága ütemesen kezdte súrolni Gerard ágyékát. Gerard homloka izzadt lett, a torka kiszáradt ettől, hiszen ő is annyira izgalomban volt, mint Ray, ahogy a kettejük mozgása mindinkább gyorsabb és erőteljesebb lett.  Gerard agyát hamar homályossá tették a vágyakozó, perzselő érzések, amiket Ray okozott neki.
- Bárcsak megérinthetnélek! - Ray kezei Gerard nadrágjának gombjaihoz értek, de éppen csak egy pillanatra, Gerardon átrohant az izzó felismerés. Döbbenten és rekedten felsóhajtott, ahogy Ray ajkai elváltak az övétől. Tágranyílt szemekkel bámulta Ray-t, aki egy engedélykérő pillantást küldött neki.
- Kívánlak. – tette még hozzá és ettől Gerard gerincén hideg futott végig. Látta a fiú ujjait a gomboktól néhány centire, ezért Ray kezei alá nyomta magát válaszképpen. Ray aggályoskodva és elpirulva nézett feléje, de elkezdte gombolni a nadrágot, amitől Gerard még jobban kezdett remegni, mint eddig. Remélte, hogy Ray olvas az arcából és nem támad egy szemernyi kétsége sem. Hiszen ő is akarta ezt, de nagyon szorongott. Nem akart annyira suta lenni és szerette volna, ha tovább tart, mint legelőször. Ray végül az összes gombot kibontva, lejjebb húzta róla a nadrágját és az alsóneműjét. Gerard felkönyökölt az ágyon, mellkasában vadul dörömbölt a szíve és elvörösödött, ahogy látta, hogy Ray másodpercekig csak bámult lefelé és hezitált. Szemei egyenesen a hasától vezető sötétebb sávra szegeződtek és merev férfiasságára, amiből áttetsző cseppek szivárogtak. Ray nyelt egyet, majd hangtalanul sóhajtott és az ő arca is mélypiros színű lett. Gerard összezavarodott és nem tudta mire gondolhat, mi a véleménye. Szégyent érzett, mert még senkinek sem mutatta meg magát így.
Ray végül újra odahajolt Gerardhoz. Barna szemeiben idegen szikrák és ragyogás voltak.
- Tényleg ezt akarod? – kérdezte és nem volt biztos, Gerard szándékában.
Gerard némán bólintott.
- És te akarod? – kérdezett vissza tanácstalanul.
- Igen, azt hiszem. – vont vállat Ray és Gerard felé kerekedett, visszatolta az ágyba, aztán megcsókolja a száját. A fiú, legyőzve a kezdeti feszélyezettségét, végigvezette ujjait Gerard hasán, át a selymes szőrön, majd gyengéden fogta meg a kemény testrészt. Gerard összerándult és zihálva, hangosan vette a levegőt, ahogy megérezte ezt a semmihez sem hasonlítható érzést. Ray mélyen megcsókolta Gerardot. Nyelve türelmetlenül és hevesen tört utat magának és közben fel-le simogatta legérzékenyebb testrészét, keresve egy olyan ütemet, ami megfelelő lehet. Óvatos volt, de elég határozott. Gerardot pillanatok alatt még jobban elborította az izgatottság. Testében mindenütt lángok gyúltak, ettől a tűztől pedig mintha a vére is megolvadt volna. Csípője együtt mozdult Ray kezével és sokkal hangosabban nyögdécselt, mint a legutóbb. A hangját visszhangozta az alagsori csend. És ebben a némaságban nem keringtek ott a fájó gondolatok, a halálvágy, amik állandóan marták és emésztették. Nem volt ott a kórházi napok árnyéka, a könnyes és reménytelen éjszakák, a gyakran hiábavaló órák a kórterme ablaka előtt egy-egy családtagjára várva, a vérvétel fájdalmassága, ahogy a tű a vénájába fúródik és kibuggyan a vér.
Semmi sem volt, csak ők ketten, Ray-el. És Ray gyengéden csókolta őt, a kicserepesedett ajkát, verejtékes és nyirkos homlokát. Lélegzete végigfutott Gerard nyakán, míg hajának kacskaringós, aranyló tincsei simogatták az arcát. Különös, rutintalan, de szeretetteli érintései voltak, amiket Ray úgy adott neki, mintha ismerte volna Gerard testének kanyarulatait. Gerardból ettől mind hangosabb nyögések törtek ki. Mindene izzadtságban úszott, a mozgása kezdett csillapíthatatlan lenni. Férfiassága lüktetett Ray kezében, a mozdulatai kontrollálatlanokká váltak. Kezei szorongatva gyűrték össze Ray pulóverét a hátánál, és csak a fiú nevét ismételgette. A ritmus, ami köztük életre kelt, egyre gyorsabbra változott és Gerard biztos volt abban, hogy egyáltalán nem tart tovább, mint először, de nem tudta megakadályozni. Megállíthatatlanul sodródott a beteljesülésbe. Egy remegő nyögés hagyta el az ajkát, ahogy a teste megfeszült a feltartóztathatatlan érzéstől. Hajszálak kerültek az arcába, de hogy az ő, vagy Ray haja volt, azt akkor nem tudta volna megmondani. Csak Ray-t látta lecsukott szemei mögött és az ő nevét ejtette ki a boldogság legfelfokozottabb másodperceiben. Szemei szorosan összezáródtak, ajkai elnyíltak, feje kicsit hátravetődött, elhagyva Ray ajkait. A szíve nagy sebességgel vert, kapkodott levegő után és ahogy csak tudta, megölelte Ray-t, mert azt szerette volna, ha a pillanat megáll kicsit, mint azokban a képregényekben, amiket a boltban naponta látott. Érezte Ray szintén gyors szívdobogását és hogy feléhajolva, megcsókolja a homlokát. Még ekkor is gondoskodott róla és ez leírhatatlan volt Gerardnak. Melegség kezdett elterjedni a pulóverén, nadrágjában és nem sokkal később, látta, ahogy fehér színű, vékony folyadékcsík csepeg le Ray csuklóján, ez zavartsággal töltötte el. Viszont egyikük sem mozdult. Gerard nem akarta, hogy darabokra törjön a pillanat, Ray sem akarhatta, mert még így maradtak néhány percig és csak akkor kezdtek mozgolódni, mikor Gerard légzése valamivel nyugodtabb lett.
- Még senki sem mondta ki a nevemet így…- Ray elsöpörte Gerard arcából az odatapadt hajat. Gerard nem tudott nem mosolyogni ezen.
- Furcsa volt? – kérdezte lesütött szemmel.
- Igen, de nagyon tetszett.- vallotta be Ray, ahogy kezét Gerard mellkasára csúsztatta.
- Azt hittem, széthasad a szíved, annyira gyorsan dobogott.- csóválta a fejét.
Gerard tényleg hasonlót érzett. Még mindig gyorsan vette a levegőt és a mellkasa még fájt, de ott volt benne valami más, valami különös is. Ami egyszerre töltötte el kellemes érzésekkel és nyomasztó, fojtogató sírással. Normális ez a kettősség egy ilyen élmény után? Nem volt rossz, amit érzett, egyáltalán nem, csak szokatlan. Oldalra fordította a fejét és megvárta, hogy a könny a verejtékkel együtt leperegjen az arcán a párnába, mert nem akarta, hogy Ray ebből bármit is lásson. Talán félreértette volna.
Ray közben a székre felhalmozott ruhák közül előhúzott egy törölközőt, amivel megtörölgette magát és átnyújtotta Gerardnak, de ő nem kérte, mert nem zavarta sem az izzadtság, sem a szabálytalan formájú, ragadós folt. Ray ezután ismét közel feküdt hozzá és lecsukva a szemeit, tűnődött valamin. Gerard lopva nézegette őt és érezte, hogy milyen kemény még mindig a férfiassága.
- Szeretnélek én is megérinteni.- jelentette ki hirtelen.

Ray szemei rögtön rávillantak és tiltakozott.
- Én nem várok viszonzást! Nem azért csináltam!
- Tudom, Ray. De szeretném. – mondta Gerard bátortalanul.
Ray egy pillanatig nem tudta eldönteni, mit tegyen, de Gerard biztos volt abban, hogy szeretné az érzelmeit iránta ebben a formában is kimutatni. Bár semminemű tapasztalata nem volt és ez félelmet ültetett a szívébe, de igyekezett ezt elrejteni. Félénken elmosolyodott és boldogan viszonozta Ray forró, kezdeményező csókját.
Ray mindig jó volt vele, támogatta, még akkor is mellette állt, mikor Mikey kioktatta és Bob gúnyolta a kórházban. Ray soha nem kritizálta és nem illette lenéző jelzőkkel. Úgy viselkedett vele, mint Elena. Elfogadta és nem ítélkezett felette. Segíteni akart neki. Gerardnak világos volt az, hogy Ray a legtisztább szívű ember, akit ismer.
Próbálta felidézni, mi is történt nem olyan régen és gyengéd simogatásai elkalandoztak Ray haján, majd a hátán, de nem merte a ruhája alatt is megérinteni. Hallotta Ray sóhajait, ahogy a csókjaik egyre szenvedélyesebbek lettek, érezte az apró rezzenéseket a másikon és ez egy kis bátorsággal töltötte el. Viszont ügyetlenségét így sem tudta hátrahagyni, a nadrág gombjai fellázadtak ellene. Vagy csak ő félt rettentően, de örökösen kicsúsztak izzadt ujjai alól. Piros lett az arca ettől és elhomályosult a szeme, gombócot érzett a torkában, a tehetetlenség súlyát. Ray lenézett rá és megcsókolta a száját.
- Abbahagyjuk? - érdeklődött, de Gerard nem akarta befejezni, igaz a keze nagyon reszketett és bizonytalan volt, a kis ezüstös gombok pedig mintha, halk zörgéssel nevettek volna rajta.
Gerard lehajtotta a fejét.
- Csak félek. – ismerte el.
- Egyáltalán nem kell félned. – suttogott neki Ray, aztán a nadrágja gombjaihoz nyúlva, egy másodperc alatt kibontotta mindet.
Gerard dermedten bámult az ágyéka irányába. Félelme előbb jeges árként cikázott végig a gerincén, majd egyenesen fellángolt és nagyon aggasztotta, miként érinti meg majd Ray-t, úgy hogy az jó legyen. Egy másik embernek örömet szerezni teljesen különböző lehet, mint önmagának. Ray-nek ez valahogy ösztönösen sikerült, de Gerard, magában egyáltalán nem hitt.
Ray lejjebb húzta magáról a nadrágot, pont annyira, hogy látható legyen az izgatottsága. Majd kisimította Gerard falfehér arcából a haját.
- Minden rendben lesz – ígérte, mintha csakugyan tudna mindent előre. Aztán megfogta a fiú kezét és a saját nadrágjához vonva, hagyta hogy Gerard ujjai megérintsék a férfiasságát. Gerard hallott egy éles levegővételt és halk nyögést, amint ujjai a kemény testrészre kulcsolódtak. Gyorsan Ray-re kapta a tekintetét, hogy eldöntse, mit érez a másik. A szíve a torkában kezdett el dobogni a bizonytalanság érzésétől.
- Remekül csinálod. – bíztatta Ray és ajkait vágyakozva nyomta Gerard szájára, míg a saját kezét Gerard ujjaira téve, fel-le mozgatva, kezdett neki egy lassú ütemet mutatni.
*****
Gerard ült a kertben, a földön, ami már hideg volt és kicsit fagyott. De ezen kívül, semmi sem emlékeztette a hűvösre. Körülötte a rózsák ontották az illatukat és színük élénksége elkápráztatta Gerardot.
- Szokatlanul meleg van. – szólalt meg mögötte Elena.
Gerard elmosolyodott.
- Nagymama! Hát itt vagy? A kórházban minden éjjel vártalak és azt hittem, sohasem fogsz újra jönni!- és megbicsaklott a hangja, szemeit könnyfátyol lepte el.
- Miért tennék ilyet, drágaságom? – hökkent meg a nő és összébb húzta magán, téglabarna színű kabátját.
Gerard letörölte a könnyeit.
- Mert rosszul viselkedtem. Ittam, pedig nem szabadna és mostanában túl sok nyugtatót vettem be. Apa pedig dühös lett és bevitt a kórházba! De én nem akartam oda menni! Most más gyógyszert kapok és megijedek néha, milyen kietlenné válik tőle a lelkem…
- Gyűlölöd apádat, amiért ezt tette veled?- kérdezte Elena.
Gerard megvonta a vállát.
- Nem, csak elszomorít. És rossz, hogy a kórházban nem is látogatott, mintha lemondott volna rólam.
- Apád szeret, csak nem tudja kimutatni. De így van és el kell hinned! – mondta Elena.
- Próbálom elhinni. De apa nem tud velem mihez kezdeni, ezért hát inkább elkerül. Már kicsit meg is szoktam, hogy alig beszélek vele. Nekem a legfontosabb, hogy te ne hagyj el, nagymama! Ha itt maradsz, lesz erőm tovább folytatni. – magyarázta Gerard.
Elena odasétált a fiúhoz és lehajolva hozzá, átölelte.
- Jegyezz meg valamit, Gerard! Te soha nem tudsz olyat tenni, ami miatt én elhagynálak téged! – suttogta.
- Akkor megbocsátasz?- kérdezte Gerard.
- Én nem is haragudtam!- rázta a fejét Elena, aztán kibontakozva az ölelésből, a rózsákhoz ment.
- Furák ezek a hatalmas virágok, ilyenkor novemberben. – ítélte meg és kezei átsimították a hamvas, vérpiros, hófehér, narancsos szirmokat.
Gerard felpattant a földről és a nagyanyja mellé sétált. Ő is a virágokra nézett. A pirosról Frank jutott eszébe, a fehérről Ray. Fogalma sem volt, miért.
- Én örülök, a tél mindig olyan hideg és hosszú. Talán most enyhe lesz. Nézd csak, milyen tiszta az ég! – mutatott a felhőtlen kék égre, amin egyetlen felhő sem úszott keresztül.
Elena is az égboltra pillantott.
- Túl tiszta.- jegyezte meg.
- És ez baj? – rökönyödött meg Gerard.
Elena hallgatott egy ideig, szemeivel követve egy csapat melegebbre költöző madarat.
- Talán. Mert ilyenkor kitörhet egy váratlan vihar, ami mindent felfordíthat.
Gerard értetlenül nézett a nagyanyjára, de mielőtt kérdezhetett volna, a nő eltűnt, ahogy a somerdale-i ház és a rózsakert is. Csak a végeláthatatlan szürkeség maradt, a távolból viszont a nevét kiáltozta valaki.
- Gerard! Gerard! Ébredj fel!

És erőteljes rázogatásokat érzett a vállánál.
- Gerard, kérlek! Ébredj fel!
A kétségbeesett hang és a markáns érintések visszahozták a valóságba. Gerard kábultan nyitogatta a szemét. Ray akkor állt fel az ágy széléről és sápadtan keresgélt a pulóvere után.
- Hol van, a fenébe is…- káromkodott, mert sehol sem találta. Idegesen túrta fel az ágyneműt.
- Ray…- szólalt meg Gerard, még sosem látta még ilyennek Ray-t. Ő mindig kiegyensúlyozott és vidám volt. De most ezeknek az ellenkezője érződött rajta.
 - Gerard, az Isten szerelmére, csak hogy felkeltél! – bukott ki belőle, amint meglátta, hogy Gerard ébren van.
- Mi a baj? Elkésel a hangszerboltból? – érdeklődött Gerard.
Ray megforgatta a szemeit.
- Ha még csak ennyi lenne! Öltözz fel rendesen és kelj ki az ágyból, azonnal! – szólt rá emeltebb hangnemben.
- Mi történt? – kérdezte Gerard.
- Most nem érek rá erről beszélni, azonnal fel kell kelned! – mondta válasz helyett Ray és a sápadtsága átment ingerült pirosba. És még mindig nem lelte meg a pulóverét.
- De hát…- Gerard végképp nem értett semmit, azon meg egyenesen lesokkolódott, mikor Ray lerántotta róla a takarót, aztán rákiáltott.
- A jó életbe, nem érted? Mikey a házban van!
De ekkor már késő volt, az alagsor ajtaja kinyílt és feldúlt léptek dobogtak a lépcsőkön lefelé. Valóban Mikey volt az. Gerardnak fogalma sem volt, Ray honnan gondolta, hogy ő az és azt sem tudta, Mikey vajon miből következtetett arra, hogy Ray és ő, pont az alagsorban vannak. Méghozzá együtt. De lehetősége sem volt kérdezősködni, mert öccse szemei villámokat szórtak, ahogy feléjük közeledett. Hangja felháborodottan és számonkérően hasított végig a levegőn.
- Mit műveltek?!

folytatása következik...