Demolition lovers (FRERARD) pt.14.

Tegnap reggel elaludtam, mert előző este majdnem éjfélig írtam az ff-et. Reggel ugyan felébredtem, mikor pasim ment dolgozni, de azzal a lendülettel meggyőztem magam, hogy na jó, még húsz percet pihenek. Eh, sikeresen vissza is aludtam és háromnegyed 9-kor riadtam fel. Álmomban egy hatalmas, hófehér macskát simogattam, akinek sárga szemei voltak <3
Az elalvás miatt, a reggelem megint kapkodós lett és a nyakamba zúdult minden.
Lehet, hogy nincs igazam, de úgy érzem, hamarosan vége az online melónak. Bár nem a szívem csücske ez az itthoni hajtás, de, más szempontból nagyon tetszik, hogy ha akarok, nem kell kimozdulni és bizos ki fog borítani, ha vissza kell állni a régi kerékvágásba. Ha jól utána gondolok, kevés ember van a hely-en, akitől nem kapok agyfaszt és (nem fejelnék bele, bocccs),  nem nyomaszt, hogy látnom kell :S
És jelentem...a hangyák már a cukortartóban vannak :O Meg összemászták a gabonapelyhemet is :S Kezdek ám besokallni tőlük.
És fáj a fogam is néha, meg a torkom jópár hete, most már náthás is vagyok, vagy franc tudja, mi bajom van.
De itt az új rész is. Ebből látszik, hogy mennyivel másabb, hogy ennyit tudok itthon lenni, mert több időm jut olyan dolgokra, amiket nem kényszerből csinálok.
Ilyen az írás. És ez a történet is. Wattpadon meglett az 1 K és hát hűha, ennél a borzasztóan angst sztorinál sosem gondoltam volna, hogy valaki a földön, elkezdi olvasni és kiváncsi lesz rá. De megtörtént és tök jóó :D
Na, mindenkinek klassz hétvégét!

The world is ugly: 

Frank késett. A harangszó elhallgatott és bántó csend szállta meg a környéket. Gerard addigra kisétált a temető elé, de semmi mozgást nem látott, minden sötét volt és néma. Az egyik pad felé tartott, hogy leüljön. Az egyensúlya cserbenhagyta, nem igazán tudott megállni a lábán. Ügyetlenül leroskadt a padra. A kezei között tartott, jóformán üres italosüveg legurult a padról és halkan koppant, ahogy talajt ért. Gerard le akart hajolni, hogy felvegye, de túl erőtlen volt. Hideg izzadtság gyöngyözött a homlokán, fájt a gyomra és hányingere is volt kicsit, de nem tudott hányni, csak a likőrtől édessé vált nyálát köpködte a földre. Nagyot sóhajtva lefeküdt a jéghideg padra. Fázott a háta, de nem mozdult, a feje fájdalmasan zakatolt, a saját lélegzetvétele is fülsüketítő zajként hatott rá. Egyáltalán nem volt jól és tudta, hogy ezt alaposan elrontotta. Sikerült azelőtt leittasodnia, mielőtt megismeri Frank-et. Sejthette, mennyire undorító látványt nyújthat és azon sem csodálkozott volna, ha a fiú a kocsijából meglátva a jelenetet, meg sem állva, inkább tovább hajt. Aki így viselkedik, mint ő, nem érdemel még egy esélyt. És ő túl sokszor csinálta ezt, már saját magának sem tudott hinni. Azt réges-régen belátta, hogy gondjai vannak az alkoholfogyasztással. Nem ismerte a mértéket. Nem tanult meg csak keveset inni, ha ivott, akkor általában ez lett a vége. Részegség, majd szörnyű másnaposság és erős lelkiismeretfurdalás. Pedig, mint minden kisgyerek, annak idején Gerard is megfogadta, hogy sohasem fog alkoholt inni. Ijesztő volt számára, amikor különböző családi összejöveteleken, némelyik rokon leitta magát. Előfordult, hogy az apja is a pohár fenekére nézett, olyankor furcsa lett és agresszívvá válva ordítozott. Mikey, meg ő a szobájukba bújva rémülten hallgatták, és azt kívánták, minél hamarabb múljon el apjuk részegsége, hogy visszakapják azt az embert, akit szerettek.
Aztán, ahogy idősebb lett és az iskolai bántalmazások a mindennapjai részévé váltak, Gerardon már nem mindig segített a rajzolás. Az esetek nagy többségében igen, ha ceruzát foghatott, jobban érezte magát, ha papírra vethette az őt bántó gondolatokat, eseményeket, az agya kikapcsolt. De mikor a csúfolódások tettlegességig terjedtek, liláskék véraláfutásokat, horzsolásos sebeket okoztak rajta, mindent olyan idegennek érzett és legszívesebben feltépte volna a bordáit, hogy kiszabadítsa vergődő lelkét. Akkor kezdett először az öngyilkosságra gondolni. Aztán talált mást, amivel elterelte a figyelmét, ez pedig a szülei szekrényében lapuló szeszesitalok gyűjteménye volt. Akkoriban még csak bele-bele ivott néhányszor az üvegekbe, nem akarta, hogy anyja, vagy apja rájöjjenek. Még mindig nem értette, miért vannak ezért oda a felnőttek, mert nem is ízlett neki. Köhögött, ha megkóstolta és egyik-másik utána fájt a torka, mert túl erős volt. Mégis újra próbálkozott és kezdett hozzászokni. És bár továbbra sem találta finomnak, ha bánata volt, egyedül érezte magát, vagy sérelem érte, megvárta, míg egyedül marad a házban és az italos üvegek után nyúlt.
Akkor ivott először többet, mikor egy nap hallotta szülei veszekedését. Az apjának volt valakije, egy fiatal nő, akihez a férfit nem szerelem fűzte, csak tetszett neki, hogy odáig van érte és ezt kihasználva intim kapcsolatba keveredett vele. Anyja persze hamar rájött erre és válással fenyegetőzött. Apja nem akart válni, rendbe akarta hozni az életüket, de az eljátszott bizalmat nehéz volt visszaszerezni. A szülők álltak egymással szemben a konyhában és vitatkoztak. Mindezt olyan halkan tették, hogy Mikey fel sem ébredt rá, Gerard örült, hogy testvére kimaradt ebből az egészből, és a mai napig semmit sem tudott apja titkos viszonyáról. Ő viszont mindent hallott és le volt sújtva. Fájt látnia, anyja könnyes arcát és apja bocsánatkérő arckifejezését. Aznap éjjel nem egyeztek meg, a férfi idegesen elrohant a házból, anyja sírt még kicsit a konyhaasztalnál, aztán a hálószobába ment. De Gerard már egyáltalán nem volt álmos. Elszomorította, hogy az eddig stabilnak vélt kötelék apja és anyja között, hirtelen veszélybe került. Haragudott az apjára, amiért megcsalta az anyját. És szívesen vigasztalta volna meg a nőt, egy öleléssel, vagy biztató szavakkal, de csak ült a szobájában hátát az ajtónak támasztva, és nem mert beleavatkozni. Az anyja úgyis lerázta volna, azzal hogy még gyerek és nem értheti. Pedig tisztán látott, hallott sok mindent, ami körülötte zajlott a családban. Figyelte, apja kimaradozásait esténként, de azt hitte, sok a munkája. Látta, ahogy anyja gyakran hajnalig virraszt az ablaknál, várva hogy apja autója megálljon a felhajtón. De a megcsalás ténye újként hatott rá, úgy érezte, őt is becsapták. És Mikey-t is. Gerard nagyon szerette az öccsét, aki akkoriban bálványozta az apját. Darabokra repedt volna a szíve, ha kiderül, mit művelt az apja. Rettegni kezdett, hogy esetleg elválnak és olyan érzések törtek rá, mint amikor az iskolában bántották. Nem bírt aludni, ahhoz túl zaklatott volt. Óvatosan kilopakodott a nappaliba és a szekrényből elővett egy üveg italt. A szobájába vitte és az üvegben lévő alkohol nagy részét megitta, miközben járt az agya, hogyan segíthetne a szülein, de ahogy egyre többet ivott, megoldás helyett, mind borúsabb gondolatai támadtak, később pedig minden kaotikus lett a fejében, csak szédült és nem bírt felkelni az ágyból. Reggel aztán nagyon rosszul volt, folyamatosan hányt. Az anyja azt hitte, hogy elrontotta a gyomrát, így aznap nem kellett iskolába mennie. Nem is tudott volna. Akkor szembesült életében először a másnapossággal és megfogadta, hogy többet soha nem csinál ilyet, történjen bármi. A szülei végül nem váltak el, tiszta lappal folytatták és Gerard tudomása szerint, apja azóta sem volt hűtlen az anyjához. Ő viszont nem tartotta be az ígéretet, hogy nem iszik ennyi alkoholt. Ahogy kisiklott az élete, úgy merült el mind jobban ebben a káros szenvedélyben, amihez mostanában már gyógyszerek is társultak. Az alkohol és nyugtatók okozta hamis káprázatot adó kábulat összecsapott felette, aztán ellnyelte, mint a tenger. És ő mindannyiszor belefulladt ebbe. Nem talált menekülést. De lehet, hogy sosem keresett igazán.
Mintha autó érkezett volna, motor hangját vélte felfedezni a közelből, igaz nagyon kellett figyelnie ehhez, mert túlságosan zúgott a feje, hogy ezt egyértelműen hallja. Aztán csend lett és egy ajtó csapódott. Gerard most már biztos volt benne, hogy Frank az ígéretéhez híven itt van. Megilletődve és izgatottan sóhajtott, miközben imbolygó mozdulatokkal ült fel a padon. Még mindig hányingere volt és a feje is fájt. A likőr átkozott, édes íze mindent elborított, mintha ezt érezte volna a haján és a ruháján. A kabátja a padon fekvéstől, tele lett száraz levelekkel, a haját izzadtság és nyál tapasztotta az arcába. Hallotta Frank lépéseit egyre közelebb.
Gerard szívverése felgyorsult, ijedten kutatott elmosódott gondolataiban, de a fejfájása és a részegsége megakadályozta abban, hogy akármi értelmeset is mondjon. Csak hallotta a lépteket és a szívdobbanásai hangját egyszerre. Alig látott valamit a sötétben, de a feketeségből egy alak rajzolódott ki, célirányosan felé tartva.
- Szia. Bocsáss meg, de kicsit eltévedtem, egy másik utcába kanyarodtam be. – mentegetőzött és megállt előtte. Gerard többször elképzelte már találkozásuk legelső pillanatát. Csak éppen nem így.

- Szia. – köszönt nagyon halkan, de egyáltalán nem mert a fiúra nézni és igyekezett úgy tenni, mintha rendben volna minden.
- Hát itt vagyunk és csak sikerült összehoznunk ezt a találkozót. Engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem, Frank Iero. – a hivatalosnak tűnő első benyomás ellenére, Frank is megszeppentnek látszott. A hangja kedves és lágy volt. A termete egészen alacsony. Az arcából nem sokat lehetett kivenni, mert kapucnit viselt.
- Gerard Way. – Gerard beletúrt a hajába és fel akart állni, de a talaj kiment a lába alól, ezért inkább visszaült. Ezzel a megjátszott józansága is eltűnt a semmibe.
- Hé, jól vagy? – kapott utána Frank és aggódva hajolt hozzá közelebb.

- Nem. – rázta meg a fejét Gerard. Forgott vele minden és tompán hallotta Frank hangját.

- Bevettél valamit? – kérdezte ijedten Frank. Gyorsan előhúzott a kabátja zsebéből egy ásványvizes üveget, felbontotta és odaadta Gerardnak.
- Nyugtatót. Még délelőtt…- vágott a szavába Gerard. A legjobban azt nem akarta, hogy Frank drogosnak higgye.
- Igyál, akkor jobb lesz. – bíztatta a fiú.
 Gerard vonakodva kortyolt bele a vízbe.

- Pokolian hosszú volt ez a nap. És ide visszajönni, belépni a nagymama házába…felkavaró volt. Ott már semmi sem olyan, mint amikor itt hagytam. Az új tulajdonos lerombolta, tönkretette az egészet. Nem vagyok kábítószeres, ez csak alkohol! De nem kellett volna ennyit innom, tudom! Nem oldott meg semmit! Én nem akartam csalódást okozni Frank. – Gerard fejében csapongtak a gondolatok, próbálta érthetően kifejezni magát, de nem volt benne biztos, hogy sikerült. Rendkívül kínosnak vélte az egész helyzetet.
- Nem okoztál csalódást. Megértelek a veszteséged miatt. - Frank elfogadónak látszott.
De Gerard ettől még szégyellte magát.
- Annyira sajnálom.- a hangja elcsuklott.
- Semmi baj. Gyere, üljünk be a kocsiba. Itt hideg van. – invitálta és szó nélkül felsegítette Gerardot. Az érintése gyengéd volt, a keze meleg. Gerard arca vörös lett és csak egy köszönöm-öt suttogott meglepődve. Aztán elsétáltak a pár méterre álló autóig. Frank kitárta a jármű ajtaját és gyorsan arrébb rakott egy nagy, fedél nélküli dobozt, a hátsó ülésről az elsőre.
- Feküdj le egy kicsit, hogy jobban legyél. – tanácsolta.
Gerard nem szeretett volna lefeküdni, bármennyire is szédült, beszélgetni akart, csak azt nem tudta, hogyan kezdjen hozzá, felvillanyozódott, mikor meglátta, hogy egy gitár van a dobozban. Emlékezett rá halványan, Frank tett róla említést, milyen fontos neki a hangszer.

- Itt van a gitárod is?- csodálkozott el, ahogy bizonytalan mozdulatokkal beült a hátsó ülésre. Maga mellé tette a vizespalackot és kicsit lejjebb csúszott. Egy pillanatra lecsukta a szemeit, viszont a kellemetlen sárgás villódzások és a folyamatos, zavaró morajlás így sem szűnt meg. Frank is beszállt a kormányhoz és felkapcsolta az autó világítását. Gerard erre kinyitotta a szemeit és az autó belső visszapillantótükrében nézte óvatosan Frank arcát. A fény segítségével, most már láthatott belőle valamennyit. Frank ugyanolyan sápadt volt, mint ő, még barna színű szemek és az alatta lévő fáradt sötétség is rögtön saját magára emlékeztették. Barnás hajtincsek bukkantak elő a kabátjának prémes kapucnija alól. Halványpiros ajkában és az orrában ezüstösen csillogott a karika. És fiatal volt, nagyon fiatal. Gerardnak fogalma sem volt róla, mennyi idős lehet.
Az a kép, amit a fejében összeállított róla, a beszélgetéseik alapján, nem nagyon hasonlított a fiúra.
- Igen, édesanyám azt mondta, ha nem keresek sürgősen neki egy helyet és nem tűntetem el a nappaliból, kidobja. És ő általában meg is teszi, amivel fenyeget. A szobámban akarnék kialakítani egy sarkot a gitárnak, de nem volt még időm rendezkedni, hogy elférjen. Tudod, a gitárom nekem olyan, mint a testvérem, aki sohasem született meg.- mesélte lelkesen, majd zavartan elhallgatott.
- Nincs testvéred? – kérdezett vissza Gerard. Nem is emlékezett, Frank beszélt e neki erről bármikor is.
Frank bánkódva vállat vont.

- Sajnos egyke vagyok. Pedig mindig szerettem volna egy kistestvért, akit majd én tanítok erre-arra. De a szüleim elváltak, mielőtt mondhattam volna nekik. Neked van egy öcséd, ugye? Szóval tudhatod, hogy milyen jó is az. – sóhajtott fel sajnálkozva.

Gerardnak Mikey jutott eszébe. Mindig is büszke volt rá, hogy van egy kisöccse és ahogy a család többi tagja, ő is elkényeztette Mikey-t. Szeretett neki örömet okozni, ha édességet kapott, mindig gondolt Mikey-ra és megfelezte vele. Éjszakánként, ha rosszat álmodott, ő mindig felajánlotta, hogy aludjon az ágyában. Mikey különösen félt a villámlástól, ezért ha vihar volt, már a legelején ott állt Gerard ágyánál, kérő tekintettel. És Gerard örömmel engedte be maga mellé.
Elszorult a szíve, ahogy ezekre a régi momentumokra gondolt. Az akkori, ragaszkodóan bájos testvér már a múlté. De függetlenül attól, hogy eltávolodtak, ő ugyanúgy szerette a mostani Mikey-t is, és vágyott arra, hogy minden helyrejöjjön köztük.
- Tényleg jó. Régen, ha Mikey mellettem volt, akkor nem féltem semmitől és tudtam, hogy nem vagyok teljesen egyedül. – adott igazat Frank-nek. Aztán újra a visszapillantó tükörbe nézett, éppen akkor, mikor Frank is. A fiú rögtön el is mosolyodott. Egészen rendkívüli, kimondottan helyes mosolya volt, egyszerre kisfiús és felnőttes.
- Ennyire látod rajtam, hogy izgulok? – kérdezte, amint észrevette Gerard tekintetét.
- Izgulsz?- csodálkozott el Gerard, miközben gyorsan másfelé nézett. Számára Frank elég lazának tűnt, semmi félelmet nem tapasztalt rajta.

- Persze. Nagyon is. Hiszen most találkozunk először. Én már láttalak, de te még sohasem. Aggódtam, hogy mit gondolsz majd. A legtöbb embernek nem szoktam tetszeni. – mesélte Frank.
Ezt Gerard végképp nem értette. Frank igazán érdekesnek látszott.
- De miért?- kérdezte megdöbbenve.
- Azt hiszem, nem vagyok egy szerethető alak. Vannak, akik azok. Úgy születnek, egyszerűen mindenki kedveli őket. Én nem ilyen vagyok. Már az iskolában is folyton bezártak a szekrénybe és alaposan megvertek. Magamat sem szeretem, hogy lehetnék mások számára szerethető?!- elmélkedett Frank.
Gerardnak ismerősek voltak a mondatai. Ha Frank nem szerette magát, akkor ő egyenesen gyűlöletet érzett, mikor a tükörbe nézett.
- Neked igazán nincs mitől félned a gondolataimat illetően. Persze mindenki tart az ismeretlentől. Én is féltem és félek most is, mire gondolhatsz, azok után, hogy látod, mit művelek.
Frank hátrafordult.
- Arra, hogyan segíthetnék rajtad. És arra, hogy volt egy rossz napod, amin úgy gondoltad, az alkohol segít. Én is feltételeztem már ezt életemben. – felelte rá és az őszinteség lángjai lobbantak fel, békés, barna szemeiben. Bátorító mosolyától Gerard szíve felgyorsult. Volt valami Frank-ben, ami már az első másodpercben biztonságot sugárzónak tűnt, mikor még csak a hangját hallotta.
- Tudd, hogy nekem akármit elmondhatsz. Beszélhetünk arról, mi történt a nagymamád házában… - vetette fel Frank bizonytalanul.
De Gerard nem volt rá képes. Meséljen arról, hogyan törte be téglával egy olyan háznak az ablakát, amihez már semmi köze? És hogyan semmisült meg minden egy csapásra, ami eddig tartotta benne a lelket?
- Köszönöm, hogy itt vagy, Frank. – hálálkodott.
- Köszönöm, hogy itt lehetek. – mondta erre Frank.

Gerard pillantása ismét Frank felé vándorolt. Az alkohol adott neki némi bátorságot, de még így is csak lopva, a szeme sarkából figyelte meg a fiút alaposabban. Leginkább a szája volt kifejező. Az ajkában lévő karikáról nehezen tudta levenni a szemeit. Nem ismert senkit sem, aki ilyesmit viselt.
- Csak azt találgatom, mennyi idős lehetsz. – jegyezte meg félénken.
- Egykorúak lehetünk, körülbelül.- tippelte meg Frank, ahogy Gerardra nézett, valamivel nyíltabban, mint ahogy Gerard az előbb.
Gerard meglepődött a válaszán.
- Nem hiszem. Én már huszonnégy éves vagyok.- árulta el.
- Igazán? Én most múltam húsz! De te fiatalabbnak látszol, mint amennyi vagy. – mondta Frank, tagadhatatlan csodálkozással, Gerard korát illetően.
Gerard nem tudott erre mit mondani, furának találta, hogy Frank így véli, ő mindig sokkal idősebbnek érezte magát a koránál. Néha mintha már száz éve a földön lett volna.
Hirtelen csend támadt köztük, ettől Gerard szemei újból lecsukódtak.
- És most mit csináljunk?- törte meg a hallgatást Frank kis idő múlva.
Gerard felriadt az ittasságtól nyugtalan, rövid álmából. Nem tudta, tíz perc telt e el, vagy fél óra.
- Ha szeretnéd, megmutatom a várost. Van egy nagy park, itt nem messze és van egy halastó is. – mondta, amint felfogta Frank kérdését. A szűnni nem akaró fejfájástól, a gondolkodás és a szavak kiejtése is nehézséget okozott neki.
Frank a fejét ingatta.
- Jó lenne, mert a temetőt leszámítva nem jártam még itt, viszont…
Gerard beletörődve bólogatott, meg sem várva Frank reakcióját.
- Túlságosan részeg vagyok.- fejezte be a mondatot Frank helyett.
- Sötét van, Gerard. Azt akartam mondani, hogy teljesen sötét van, aligha látnánk valamit. – javította ki Frank.
Gerard belátta, hogy a fiúnak igaza van, Somerdale-t nappal érdemes megnézni. Egyúttal marón hasított bele a felismerés, hogy a szülei valószínűleg már elkezdték keresni. Egy pillanatra látta is az arcukat maga előtt. Ettől elborította a szorongás.
- Túl késő van mindenhez…- helyeselt akadozó nyelvvel.
Frank beindította az autó motorját.
- Hazaviszlek. – döntött, még mielőtt Gerard bármit is szólhatott volna.
Ő nem akarta ezt hallani, nem akart véget vetni a találkozásnak. Nem akarta, hogy Frank-ben így maradjon meg róla az emlék. Szeretett volna mutatni magából valami mást is. A rajzait, vagy a néha talán gyerekes alagsori ábrándjait, a sokszínű képregénybolti óráit a kartondobozok társaságában, a rózsákról való örökölt információit, vagy a számára mindennél többet jelentő múltbéli élményeit a nagymamájával. De jelen pillanatban, ez volt ő. Egy közepes szinten lerészegedett, izzadt, vesztes, szánalmas alak, akit maga alá temetett a gyengesége.
A kocsi elindult a kietlen úton.
- Én Newarkban lakom.- mondta Gerard, mert Frank nem kérdezett semmit, csak vezetett.
- Oké. Akkor oda megyünk.- vette tudomásul Frank. Fura mód, egy cseppet sem hökkent meg.
Gerard tudni szerette volna, Frank merre él, de a fiú nem szólalt meg ismét. Helyette bekapcsolta a rádiót. Alig hallhatóan, felcsendült valami dallam, de Gerard képtelen volt megítélni, milyen zeneszámból. Azt gondolta, Frank-nek elment az összes kedve tőle és szeretné minél hamarabb maga mögött tudni ezt a szörnyű estét, így az útra figyelt, hogy mihamarabb Newarkban legyenek. Gerard teljesen megértette ezt, visszataszítóan viselkedett. Látta, ahogy Frank lehúzza a kapucniját és előtűntek barna hajtincsei, más színekkel keveredve, meg egy tetoválás mintája is a nyakánál. Gerard arra gondolt, Frank egy felettébb különös fiú lehet és arra is, hogy ezt már nagy valószínűséggel nem fogja részletesebben megtudni. Aztán öngyújtó kattant, Frank rágyújtott és szürkésfehér füst terjengett az autóban. Mintha egy köd ereszkedett volna le közéjük. Gerard nem mert mondani semmit. Nem volt ereje sem már magát kimagyarázni. Gusztustalan volt, amit ma tett és kész. A gyümölcsízű likőr elviselhetetlen aromájától fojtogatta az émelygés és a szégyen is, a szemei könnyekkel teltek meg. Kellett vennie pár nagyobb levegőt, hogy ne legyen rosszul, más sem hiányzott volna, mint hogy telehányja Frank autóját. Lejjebb feküdt a hátsó ülésen, az egész testét rázta a hideg, ezért összehúzta magát. A rádió slágerei vegyültek az autó motorjának monoton zúgásával, és ő lassan elaludt.

*****
Finom simogatások szaladtak át az arcán, erre nyitotta ki a szemeit. Először azt sem tudta, hol van. Kellett néhány perc, míg rájött, hogy Frank autójában fekszik. A zene már nem szólt, a motor sem járt. Utcalámpák világították meg a járművet és Frank nézett rá az első ülésből.
- Itt vagyunk Newarkban. – közölte halkan.
A kijelentése letargiával töltötte el Gerardot. Mintha most aludt volna el, mintha a majd másfél órás út egy szempillantás lett volna. Felült és kábultan kipillantott az ablakon. Vaksötét volt, de a nagyváros szokásos forgalma most sem állt meg. Autók piros és sárga fényei villantak fel és gyorséttermek, benzinkutak neontáblái szórták vakító sugaraikat.
- Igyál egy kis vizet, úgy nem leszel annyira rosszul később. Nagyon sápadt vagy.– javasolta Frank, látva mennyire megviselt Gerard.
- Én mindig így nézek ki.- Gerard felvette a mellette lévő üveget, amit még Frank-től kapott találkozásuk első percében. Lecsavarta a kupakot és ivott néhány kortyot, de egyáltalán nem esett jól neki, a torka összeszorult és köhögött néhányat. Végül feladta és inkább visszazárta a palackot. A köhögés okozta rázkódástól, a víz kifröccsent az üvegből és átlátszó cseppekben csorgott a kabátján, nadrágján. Csak bámulta erőtlenül, ahogy lassan, alaktalan foltokká terebélyesednek. A feje nagyon fájt és még mindig részegnek érezte magát. De az agyában elkezdtek pörögni visszafelé az események, a mai összes tette és ezek egy része miatt szégyenkezett, a rá váró dolgoktól pedig elkezdett szorongani.
- Mehetünk? – érdeklődött Frank.
- Igen. – felelte rá nem túl meggyőzően Gerard.
Frank ismét beindította a kocsit.
- Majd mondd, merre kanyarodjak. – kérte még és innentől kezdve csak a vezetésre figyelt. Gerard egyszavas mondatokkal irányította, és ahogy percekkel később az ismerős környék, a lakóhelye feltűnt, úgy kezdte egyre jobban maga alá gyűrni a rettegés. Két utcával arrébb szólt Franknek, hogy állítsa meg a kocsit. Nem akarta egészen a házig elvitetni magát. Félt, hogy apja esetleg a kocsifeljárón várja és nem akarta, hogy Frank szemtanúja legyen egy jelenetnek.
A motor ismét megállt és nyomasztó némaság lett közöttünk.
- Biztos ne vigyelek hazáig?- kérdezte Frank és cigarettát keresgélt a kabátja zsebeiben, majd megállapította, hogy üres a doboz és csalódottan rakta újra a kormányra a kezét. Gerard nem látta az arcát, csak kabátja prémes szegélyét és egy nagyon kicsit hajának kellemes, barna színéből.
Borús szomorúsággal tudatosult benne, hogy az a találkozó, aminek többször eljátszott a gondolatával, keserves kudarccal ért véget. Elpazarolta Frank idejét és valószínűleg a barátságát is. Idegesen harapdálta kicserepesedett ajkát és nézett az esti utca látképére, az egymás mellett lévő, egyforma fémszínű postaládákra és a házak ablakaiból előbukkanó különféle fényfoltokra.
- Köszönöm, innentől már nincs messze, kell egy kis idő, míg összeszedem a gondolataimat és felkészülök a szüleimmel való beszélgetésre. – válaszolta habozva.
- A szüleid ennyire szigorúak?- érdeklődött Frank.
- Az édesapám igen. – ismerte be Gerard.
Volt az apjának egy felettébb erőszakos oldala, ritkán mutatta a külvilágnak, de Gerard már tapasztalta néhányszor.
- Huszonnégy éves vagy, elvileg akkor és oda mész, ahova szeretnél.

Frank nem érthette, mert felvont szemöldökkel fordult hátra. De legalább Gerard végre a szemeibe nézhetett. És Frank, a félelmeivel ellentétben, nem tűnt haragosnak.
- Amióta volt a két öngyilkossági kísérletem, apa egyáltalán nem bízik meg bennem és valószínűleg azt hiszi, beszámíthatatlan vagyok. Szerintem édesanyám is azt gondolja és a testvérem is. A családban, egyedül a nagymamám hitte ezt másképp. A szüleim ki is töltöttek a kórházban, egy ehhez kapcsolódó kérelmet. – idézte fel Gerard azt a napot, mikor apja és anyja a papír felett ültek tanácstalanul a kórtermében. Anyja nem akarta, de az apja azt hajtogatta, hogy szükségessé vált.
- Gondnokság? – sandított rá Frank felháborodva.
- Nem tudom pontosan. – Gerard sosem nézte meg a papírjait, sem a zárójelentését.
- Az én apám is szigorú. Sokszor ordibált velem, ha nem jó jegyet hoztam az iskolából, üvöltött, és csapkodott, ha nem értettem a matematikát. Gyűlölte, hogy érdekel a punkzene és sosem játszhattam a gitáromon. Néha utáltam nála lenni és kérleltem az anyámat, hogy ne engedjen el. De persze menni kellett. Akkor is nagyon összevesztünk, mikor megcsináltattam az első tetoválásomat, azt mondta, megvet engem…
Frank itt elhallgatott, mint aki megbánta, hogy ezeket elárulta. A szemeiben szomorúság szikrája gyúlt, összeszorította a száját és csak elnézett Gerard mellett.
-  A szülők mondanak néha olyanokat a gyerekeiknek, amit a düh hoz ki belőlük. – vélte Gerard. Az apja is vágott már hasonlókat a fejéhez és emlékezett, neki is hogy fájt. Ezt a fájdalmat látta Frank arcvonásaiban is.
Frank bólogatott.
- Most már nem annyira szigorú. A betegsége megváltoztatta kicsit. – tette még hozzá halkan.
- Az édesapád beteg?- kapta fel a fejét Gerard.
- Igen, daganatos, egyszer már legyőzte, de megint kiújult neki. Most kezelésekre jár és beszélgetni is alig tudunk, ha elmegyek hozzá, mert folyton fáradt. – sóhajtott Frank.
- Nagyon sajnálom, Frank. Remélem, mielőbb meggyógyul.- mondta Gerard, bár gondolta, hogy Frank-nek nincs szüksége az ostoba részvétére, de Frank apró és szomorkás mosollyal biccentett.
- Ez kedves tőled, mind ezt reméljük.- zárta le a témát. Az apja betegsége miatti gondok árnyékként suhantak át az arcán. Nem is szólt többet, Gerard pedig illetlenségnek érezte a további faggatózást, és úgy vélte, ideje hazaindulnia.
- Nekem most már mennem kell. Azt hiszem, későre jár. Köszönöm, hogy hazahoztál és sajnálom. Mindent sajnálok, hogy elrontottam az estédet és azt is, hogy ha esetleg voltak illúzióid arról, milyen lehetek.  – búcsúzott keserűen, ahogy kinyitotta a jármű ajtaját.
- Mára nem volt semmi programom, hiszen mondtam! És nem rontottál el semmit. Bár tudtam volna segíteni, hogy jobban érezd magad. Annak viszont örülök, hogy megismertelek. - Frank ránézett és még egyszer összevillant a szemük.
Ahogy Frank végigpillantott rajta, Gerardot melegség öntötte el, pedig kint már eléggé lehűlt a levegő. A szíve össze-vissza és nyugtalanul kezdett verni. Az arcába forróság szökött, ahogy Frank szemeinek lángja végigperzselte. Nem akarta elfelejteni azokat a barna szemeket, a szintén barna hajat, a nedvesen piros ajkakat. Gerard akkor és ott alaposan emlékezetébe akarta vésni Frank arcát, hiszen biztos volt abban, hogy nem látja többet.
- Én is örülök. Jóéjszakát.  – dadogta és bezárta az kocsi ajtaját. Frank intett neki és megvárta, míg az utca közepéig ér. Gerard többször hátranézett, hogy ott van e még és amikor már nem állt ott a fekete jármű, akkor vette gyorsabbra a lépteit, bár az alkohol még mindig uralta a cselekedeteit. És egyáltalán nem volt kedve hazaérni. Félt, mert nagyjából tudta, hogy mi vár rá majd, ordibálások és sértő kijelentések, becsmérlő tekintetek és reménytelen arckifejezések. Megborzongott, ha ezekre gondolt.
Ahogy az úttest mellett haladt, autóhangokat hallott, ami elég ismerős volt számára. Nem kellett neki sok idő, hogy rájöjjön, a családi autójuk az. Kicsit kétkedve oldalra fordult, hogy megbizonyosodjon róla, nem csak az érzékei csalnak e, de sajnos valóban az ő kocsijuk tűnt fel. Ahogy meglátta apja ideges tekintetét, a bénító rémület szelte ketté. A férfi is észrevette, lassított mellette és lehúzta az ablakot. Mérhetetlen harag és nehezen fékezett indulat volt észrevehető arckifejezésében. Gerard megtorpant és tehetetlenül nézett apjára, aki úgy mérte végig, mint valami eltaposnivaló férget.
- Ülj be a kocsiba! Azonnal! –parancsolta fojtott hangon.
Az autó megállt és Gerard kénytelen volt beszállni. A szíve őrülten kezdett verni, ahogy helyet foglalt az ülésen és becsukta az autó ajtaját.
- Kisfiam! – hallotta meg anyja sírástól elmosódó suttogását. Nem számított rá, hogy az anyja is ott lesz. Azt gondolta, ő otthon áll a házuk ablakánál, úgy, mint ahogy az apját várta annak idején sok álmatlan éjszakán keresztül.
A kocsi elindult, de nem az otthonuk irányába. Gerard némán bámulta az utat és rossz előérzete támadt. A gyomrában félelem keringett és még mindig ott volt a likőr íze a szájában. Frank pedig a gondolataiban. Ahogy a szülei tettei is.
- Hol voltál?- szegezte neki a kérdését rögtön az apja, miközben vezetett.
- Sehol.- lehelte Gerard és valóban úgy is érezte. Somerdale festői városkája a mai nappal egyszerre senki földjévé változott.
- Ne szellemeskedj, mert megjárod! Éppen érted indultunk Somerdale-be. Véletlenül, nincs valami mondanivalód?- érdeklődött a férfi ingerülten.
- Hogy tűnhettél így el? Hogy tehetted ezt velünk? Tisztában vagy azzal, mit éltünk át? Már a legrosszabbtól tartottunk. Szerencsére, Mikey nemrég jött haza és ő mondta, hogy lehet elutaztál Somerdale-be, meg hogy hagytál neki egy zavaros üzenetet! - zokogott fel az anyja.

De a fiú nem szólalt meg, csak ült, lehajtott fejjel.
- Nos? Jó lenne tudni, mi a franc ütött megint beléd, hogy se szó, se beszéd, fogod magad és meg sem állsz Somerdale-ig?! – kérdezte az apja és igyekezett higgadt lenni, de látszólag nagyon meg kellett erőltetnie magát.
Gerard most sem felelt. Súlyos másodpercek teltek el, de nem jöttek szavak az ajkára. Csak a tompa szédelgést érezte, a ránehezedő sírást és az alattomos félelem hűvösségét, ami bekúszott a bőre alá.
Az apja hamar megunta a hallgatást. Ingerülten felcsattant, olyan hangosan hogy Gerard összerezzent.
-  Válaszolj, te átkozott! Tudni akarom!

Anyja megpróbálta enyhíteni a helyzetet.
- Légy jó és mondd el, miért csináltad ezt! Ne feszítsd a húrt!– fordult hátra az ülésen és meg akarta érinteni Gerard haját.
Apja azonban a nőre is ráförmedt.
- Hagyd már abba ezt a nyavalygást! Te meg beszélj, ha nem akarod, hogy baj legyen. – és dühösen hátrapillantott.
- Miért nem szóltatok, hogy eladtátok a nagymama házát?- kérdezte felelet helyett, halkan Gerard.

Apja nem hitt a fülének.
- Hogy mi van? Te azért mentél oda, mert megtudtad?! Ezt nem hiszem el! Ezért kellett volna nekem napi tíz óra munka után leautóznom Camden megyébe, hogy téged összeszedjelek?! Mert rájöttél, hogy eladtuk a nagyanyád házát! Igen, eladtuk. Nem szóltunk róla, na és? Nem a te dolgod! Te már nem oda tartozol! Annak az időnek vége! Akármilyen ámokfutást is rendezel, soha többet nem fogsz Somerdale-ben lakni!- ordította magából kikelve.
- Nyugodj meg! – szólalt meg az anyja, de a férfi beléfojtotta a szót.
- Megtennéd, hogy befogod, Donna?! Folyton véded ezt a szerencsétlent és minden dolgát elsimítod! Mintha helyén való lenne, ahogy viselkedik. Nézz rá! Nyugtatókra iszik, most is be van rúgva. Szégyen!- dühöngött a férfi.
- Ugye, nem így van? Nem ittál, igaz? - anyja még most is a pártját fogta és ettől Gerard is legszívesebben sírt volna. De visszanyelte a forró könnyeit és letaglózva bámulta, ahogy anyja csendben szipogott. Az autó pedig egyre messzebbre vitte őt a házuktól.
- Hogy jutottál be nagyanyád házába?- kérdezte váratlanul az apja.

Érdeklődése meglehetősen hirtelen érte Gerardot. Pirosság jelent meg az arcán.
- A kertkapun át, nagymama adott régebben egy kulcsot.
- Elena…hogy is felejthettem el, hogy neki te voltál az egész világ. A házhoz viszont már nem lehetett kulcsod…- háborgott az apja.
- Betörtem az ablakot egy téglával.- mondta erre Gerard és nem volt túl büszke a tettére.
Apja megdöbbenve csóválta a fejét.
- Nagyszerű, akkor még örülhetünk, ha a ház új tulajdonosa nem jelent fel rongálásért! Istenem, miért történik ez velünk? Mit tettem rosszul? Én voltam a legboldogabb ember a földön, mikor megszülettél! Most meg…- és letörve megvonta a vállát.
- De hát mit akartál abban a házban, kicsikém? – pislogott rá értetlenül az anyja.
- Biztos azt hitte, hogy minden olyan, mint amikor még élt a nagyanyja. A rohadt életbe, felfogod, hogy mit csinálsz a családoddal?! -apja szinte tagoltan magyarázott és Gerard szerint, nem sok választotta el attól, hogy megüsse. Idegenné vált a hangszíne és a szemeiben a végtelen harag csillogott.
- Nem akartalak titeket felidegesíteni. – csak ennyit tudott mondani, ami értéktelen, gyenge mentegetőzésnek hatott.
Tényleg nem így akarta. Senkinek nem akart ártani.
- Tönkreteszel mindent és mindenkit! Fogadjunk, hogy stoppal jöttél vissza, mivel ilyen későn, onnan nem jönnek buszok. Így volt?- nézett rá az apja kérdőn.
- Istenem, stoppolni veszélyes! Gerard, nem stoppoltál igaz?- jajgatott kétségbeesetten az anyja és kisírt szemeit törölgette.
Gerardnak ismét Frank jutott az eszébe. Természetesen nem árulhatta el, hogy ő hozta haza, ezért ismét csak csendben meredt a szüleire, az összeomlott anyjára, aki iránt szeretet és féltés volt a szívében, nem akarta sírni látni, nem akarta, hogy miatta ejtsen könnyeket. Apját is szerette, de a szívében lévő érzései, idővel keveredtek a szomorúsággal és félelemmel. Valójában mindig is elkeserítette, hogy nem tudott olyan gyereke lenni az apjának, amilyet várt volna. És egyben tartott is a férfitól, nem tudott igazán közel kerülni hozzá. És ez egyre szilárdabb tény volt számára.
- Hallgatsz, persze, most is hallgatsz! De nekem elegem van ebből az egészből! Azt hiszed, kötelességünk ezt nekünk elviselnünk? Tévedsz! És én most véget vetek ennek az egésznek! Majd megmutatom! – morgott a férfi és az autó egyszer csak megállt.
Gerard akkor nézett ki az ablakon és legnagyobb megdöbbenésére egy ismerős épületnél parkoltak le.
A kórháznál.

Bár elég sötét volt, de azt a hatalmas, komoran fehér épületet, ezer közül is megismerte volna. Eszébe jutott minden, az injekciók, a kikötözés, a tengersok gyógyszer, amiktől kábán és öntudatlanul feküdt egész nap, a magány és a kiszolgáltatottság, a végtelen hosszú éjjelek, az orvosok és a nővérek lenéző közönye irányában. Elöntötte a forróság, szíve fájóan kezdett dübörögni és menekülhetnékje támadt.
Kérdőn nézett az anyjára, de a nő elkapta a tekintetét.
Apja közben kiszállt. Aztán az anyja is. A férfi kinyitotta Gerardnak az ajtót.
- Kifelé!- csak ennyit mondott, ellentmondást nem tűrő hangon.
A kép rögtön összerakódott Gerard fejében.
- Apa…- suttogta és elcsuklott a hangja. Az éjszakai levegő az arcába vágott, hűsítve és felszárítva a kitörni készülő könnyeit. Tudta, miért jöttek ide. Reszketni kezdett. A férfi semmi indokkal nem szolgált, rá sem nézett, elindult a parkolón át a bejáratig.
Gerard ijedten kapaszkodott anyja karjába. A könnyek másodpercek alatt újra utat találtak és csak csorogtak az arcán.
- Anya, kérlek, ne tegyétek! Én esküszöm, többször nem megyek el szó nélkül!  – kérlelte zihálva a nőt, aki csak leverten rázta a fejét.
- Ma átnéztük a gyógyszereidet. Nem szedted megfelelően a Dr. Reid által felírt orvosságokat. A nyugtatóból kétszer annyit veszel be, mint kellene. Ez nincs rendjén. Dr. Reid ma az ügyeletes, jobban leszel, meglátod. - magyarázta, de Gerard agyáig nem jutottak el a szavak. Mérlegelte, vajon mennyi időt nyerne, ha most elfutna. Aligha sokat, sosem volt jó futásból, mindig hamar kifáradt és alig kapott levegőt.
- Anya…kérlek…- ismételte meg az előbbieket elgyengülve, de hasztalanul. Látta, ahogy apja megáll és idegesen hátrafordul.
- Oh, persze, most megy az ígérgetés, de ezt hamarabb kellett volna átgondolni. Majd lesz időd rendezni magadban, mit rontottál el. – jegyezte meg fölényesen.
- Ne kényszerítsetek kórházba! - Gerard érezte anyja karjait a dereka köré fonódni. A nő ujjai szeretettel végigszaladtak könnyáztatta arcán.
- Csak ne állj ellen apádnak. Dühösnek látszik, de félt téged és segíteni akar. –és elsimította Gerard haját az arcából.
De Gerard nem így vélte. A könnyek égették a szemét és a belül érzett harag marta a szívét. Azt gondolta, az apja ezzel a tettével, csak a saját erejét és mindenhatóságát akarja megmutatni. És érzelmek, könyörület nélkül, nyomja le őt a káoszba.

A zűr-zavarba, amit Gerard saját maga teremtett meg.

folytatása következik...