Demolition lovers (FRERARD) pt.13.

Kezdek fáradni. Fejben legalábbis mindenképpen. Tegnap a kisfőnök háromszor küldte vissza a szöveget, azzal hogy hiba van benne és én még mindig nem láttam. A végén ő mutatta meg, hogy mégis merre keressem :/
Harcolok a hangyákkal továbbra is. Mindig kitalálnak valami új útvonalat, amin át vonulnak, és nem érdekli őket, hogy ez pl. a mosogató, vagy a szekrény a konyhában. Elég zavaró, hogy belemásznak a poharakba pl., meg az is, hogy az agyleszívó online munka mellett „hol járkál a hangya?” játékkal szórakozok.
Tegnap felugrottam H.-hoz, mert volt egy csomó ruhám, amit neki szántam, de nem jutottam oda, hogy el is vigyem neki, csak hetek óta kerülgettem a szatyrot. Bár sok jót nem tudott ő sem mondani (válságban van a kapcsolatuk a pasijával), de esküszöm még ez is jobban feldobott, mint az itthon való nihil.
Apám, hugomék, meg tinimamiék holnap a telken garden partiznak, elfelejtettek meghívni, mondjuk, úgysem mennék.
Van még online melóm, pasim is dolgozik, meg amúgy is…
Itt az új rész és annyira örülök, hogy a Wattpadon szeretik, meg azért remélem páran itt is olvassák.

This is how I disappear:

Gerard szemei fájtak és égőpirosak voltak a sírástól, a szája cserepes, az arca a szokottnál is fehérebb, amint elhagyta a bevásárlóközpont emeleti mosdóját. Összetört volt, de tudta, már jó ideje elment a képregény üzletből Lindsey-vel és vissza kellett térnie, hogy folytathassa a munkát. Bár nagyon erőtlennek érezte magát, de Mr. Evans nem érdemelte volna meg, hogy cserbenhagyja, és magánéleti válságra hivatkozva, hazamenjen. Így összeszedte minden erejét, megmosta hideg vízzel az arcát, homlokát és próbálta visszaterelni magát a normálisnak látszó kerékvágásba. De nem volt egyszerű, ezerfelé röpködtek a fejében a gondolatok.
Egy kéz kapta el a csuklóját és kényszerítette megállásra, ahogy a folyosón botorkált. Erre eszmélt föl.
- Gerard, már itt szólongatlak egy ideje! – Ray volt az, aki a szokásos, felhőtlen mosolyával állt vele szemben. Ujjai gyengéden szorították meg a karját. Gerard tudta, örülnie kellene, hogy a fiú felbukkant, hiszen azóta nem találkoztak, hogy szorosabb kötelékbe kerültek egymással. De mégsem tudott még egy hamis mosolyt sem magára erőltetni. Nem sikerült neki. Szíve szerint elrohant volna, ki a plázából, ki a városból, hogy aztán egy teljesen kietlen területen, torka szakadtából ordíthasson.
- Szia, Ray, nem hallottam, ne haragudj.- mentegetőzött, ahogy igyekezett leplezni mérhetetlen feldúltságát.
- Nem gond. Most jövök a képregényboltból, Mr. Evans mondta, hogy egy lánnyal mentél el kávézni…- Ray kérdőn méregette Gerardot. Nem volt számonkérés az érdeklődésében, de kíváncsinak tűnt.
- Ő Lindsey. Somerdale-ből ismerem, most költözik a városba, ezt intézik a szüleivel. Erre járt és beugrott. – mesélte Gerard egy nagy sóhaj keretében.
Ray bólintott.
- Oké, értem. És amúgy minden rendben?

Gerard látta, mennyire figyeli az arcát, valószínűleg feltűnhetett neki az átlagosnál is nagyobb sápadtsága és a vörösre kisírt szemei.
- Igen, csak nagyon rosszul alszom mostanában és folyton rosszat álmodom. – vágta rá.
Ray sajnálkozva csóválta a fejét.
- Még mindig a rémálmok? Ezzel kezdeni kellene valamit. Beszélhetnél az orvosoddal.

Gerard összeszűkítette a szemeit. Dr. Reid jutott eszébe, aki a pszichiátrián kezelte mind a két öngyilkossági kísérleténél. Az idős orvos elég túlterhelt volt, sok beteget kezelt, ezért nem igazán foglalkozott Gerard problémáinak pontos forrásával, feltett pár kimért, rutin kérdést, aztán már írta is a gyógyszert. Néha visszahívta elbeszélgetésre, de mostanában azt sem tette, így Gerard nem szívesen akart újra visszamenni hozzá, mert nem látta értelmét. Nem következett be pozitiv változás az állapotában, a hangok ugyanúgy megvoltak, ugyanúgy önpusztítást sugalltak, ráadásul egészen hozzászokott a nyugtatókhoz, többet is használt belőlük, mint kellett volna.
- Honnan gondolod, hogy van orvosom?- kérdezett vissza meglepve.
Ray zavarba jött.
- Ha már kétszer is meg akartad ölni magad, akkor biztos antidepresszánst és nyugtatót szedsz, az ilyen fajtájú gyógyszereket pedig csak orvos írhatja fel. De én nem értek ehhez és nem is akartalak megbántani. – szabadkozott.
Gerard megnyugtatta.
- Nem bántottál meg. Valóban kell járnom a pszichiátriára, ahol megkapom a recepteket.

Már nem tartotta szörnyűséges és titokzatos dolognak kimondani neki ezeket a tényeket.
- Az orvos biztos tudna valami megoldást ezekre a borzasztó álmokra is. Ha gondolod, elkísérlek. – ajánlkozott Ray.
Gerardnak semmi kifogása nem lett volna ezellen, sőt örült, hogy Ray ilyen módon akarna rajta segíteni, de nem hitte, hogy egy újabb orvosi konzultáció eredményt hozna.  
- Szerintem idővel elmúlnak ezek az álmok. Nem tervezek orvoshoz fordulni. De azért köszönöm, hogy velem jönnél. – hálálkodott lehajtott fejjel.
- Ugyan, nem tesz semmit, de azért gondold át a lehetőséget, lehet hogy jót tenne. – mosolyodott el sokadjára Ray. Talán azt gondolta, így mosolyra fakaszthatja Gerardot is, de a fiú csak állt vele szemben és minden erejével azon volt, hogy ne kezdjen rá újra a sírásra. Nem így képzelte az újbóli találkozást Ray-el.
- Most már mennem kell, mert Mr. Evans csak egy kávéra engedett el. – indult el, pár csendben töltött másodperc után Gerard.
Ray is csalódott volt.
- De tényleg jól vagy? – kérdezte.
Gerard vett egy nagy levegőt.
- Igen, jól vagyok.- és elindult a folyosón, de Ray újra megfogta a karját és így ismét meg kellett állnia.
- Akkor este megvársz? Tíz óra után megyek.
- És mi lesz Mikey-val? Mostanában késő estig a nappaliban nézi a televíziót. – kérdezett vissza Gerard.
- Hát igen, Mikey szerintem gyanakodik, hogy mi ketten, esetleg…- és itt Ray zavartan elhallgatott. Aztán vállat vont és folytatta.
- Mindegy, valahogy megoldjuk, Ha kell, megvárom míg Mikey aludni tér, egyszer csak elfárad, én remekül tudok virrasztani. Persze, nálad nem jobban. De mindenre hajlandó vagyok, mert szeretnék veled egy kis időt tölteni. Régen nem beszéltünk, és hiányzol.

Szavai kimondottan jól estek Gerardnak. Ray tényleg törődni szeretett volna vele és ezt a lehetőségeihez mérten, ki is mutatta. Eddig zaklatottan lüktető szíve a kedves szavaktól dobbant nagyokat.
- Te is hiányzol. – vallotta be, mert így is volt. Minden nap sokat gondolt Ray-re és mindig egyre nagyobb szeretettel.
- Pihenj, ha hazaértél. – kérte Ray.

Gerard bólintott, Ray finom érintései lecsúsztak a kezéről, ő pedig sietett a képregénybolt felé. Talán el kellett volna mondania Ray-nek, hogy mi történt, akkor biztos jobban érezte volna magát, már bánta, hogy nem így tett. Hiszen Ray-re lehetett számítani, ez már világos volt neki is, de inkább a konok hallgatást választotta.
Visszatérve az üzletbe, próbálta elterelni figyelmét, mély szomorúságát, a munkájával. Mindent megtett volna, csak ne forogjon az agya azon, amit a szülei tettek. Nem bírta feldolgozni, nem tudott túllépni ezen. Anyja és apja úgy cselekedtek, mintha ő egyáltalán nem lenne a család tagja. Vagy ez volt a bosszú, azért amikor Elena rosszullétekor nem értesítette őket? Ha igen, akkor hatásos visszavágás volt, pont úgy csinálták, hogy mindennél jobban fájjon.
Gerard nézte a képregényhősöket a magazinokban. Voltak szuperképességeik és akármilyen helyzetből ki tudták hozni a legjobbat, így a történetük vége mindig kedvezően alakult. Szerette volna, ha az élet is egy ilyen képregény, ahol a nehézségek után mindenki elnyeri a jutalmát. Igaz ő nem érdemelt jutalmat, és nem is várt ilyet, megelégedett volna azzal, ha a napjai egyhangúan telnek, és nem kell ráébrednie, hogy azok a dolgok, amik fontosak neki, hogyan változnak végleg semmivé. A gondolatok kezdtek fejfájást okozni neki, ezért nem akart egyedül maradni, még azt sem bánta, hogy Mr. Evans viccelődve faggatta, mi a helyzet Lindsey-vel. Nem akart neki hazudni és elárulta, hogy csak ismerősök. A férfi kétkedve fogadta a tényt.
Délután felé lassan készen volt a képregények jegyzékbe vételével és maga sem tudta, hogy vitte ezt véghez, mivel lélekben és fejben teljesen máshol járt. De mégis végzett és eléggé örült, hogy nem sírta el magát közben.
- Azt kell mondjam, nagyon népszerű vagy ma, Gerard. – jött be ismét a raktárba Mr. Evans. Gerard akkor rakta az utolsó képregényt is vissza a nagy kartondobozba és készült, hogy kivigye az eladótérbe.
Kérdőn bámult a főnökére, aki már nem akarta fárasztó poénokkal ledermeszteni, így rögtön választ is adott a fel nem tett kérdésére.
- Reggel az a kislány, utána Ray, most meg egy srác áll a boltban téged keresve.

Azzal félrelépve a raktár ajtajából, kiengedte Gerardot.

A fiú alig hitte el, de öccse szobrozott kicsit feszülten az üzletben. Tekintete el-elsuhant a falon lévő posztereken és az üvegpulttal fedett asztalokon, ahol a képregények voltak.
Gerard első pillanatban nem tudta mit gondoljon, de aztán kicsit el kezdett örülni. Mikey meglátogatta, lehet hogy érdekli a sorsa?
- Ő a testvérem, Michael. – mesélte, a meglepettségtől kimelegedve.
- Nahát, nem tudtam, hogy van testvéred. Mellesleg, nem is hasonlítotok. – jegyezte meg Mr. Evans, aztán észrevett két vásárlót és elindult irányukba. Gerard pedig Mikey-hoz lépett.
- Szia, milyen kellemes meglepetés, nem tudtam, hogy jössz.- köszöntötte kedvesen a testvérét. De Mikey-ről lerítt az első másodpercben, hogy nincs jó kedve. Barnás szemei hidegen villantak Gerardra.
- Michael, mi? Soha sem szoktál így hívni. – morgott az orra alatt.
Gerard maga sem tudta, miért mutatta be így Mr. Evans-nak az öccsét, mikor az égvilágon senki sem használja a nevének ezen hivatalos formáját.
- Sajnálom. – csak ennyit tudott kinyögni.
- Amúgy meg baromi rosszul nézel ki. Olyan fehér vagy, mintha egy kriptából másztál volna elő. Többet kellene enned és kevesebbet innod, mármint alkoholt. Na, meg aludnod sem ártana, mindenféle egyebek helyett. – Mikey nem vette le a szemét Gerardról, akinek a vére rögtön az arcába száguldott, felváltva a sápadtságát. Úgy érezte, hogy Mikey jól tudja, mi zajlott közte és Ray között és most provokálja. Zavarában a pulthoz ment és az alsó fiókból kivett egy képregényt, amit Mikey felé nyújtott.
- Ez meg micsoda?- Mikey kérdőn meredt az újságra.
- Emlékszel? Ez a képregény volt az egyik kedvenced. Ez a legújabb rész, ha gondolod, megveszem neked. – ajánlotta Gerard.
Mikor pár napja meglátta ezt az újságot, rögtön eszébe jutott, hogy kisöccse milyen örömmel és áhítattal olvasta mindig.

Mikey elhúzta a száját
- Hú, tényleg…hogy szerettem ezt…Tizenkét évesen. Szóval ne fáradj. – és érdektelenül visszatolta az üvegpultra a magazint.
Gerard leforrázva állt vele szemben.
- Akkor mit szeretnél?- tette fel a kérdést, mert az tisztán látszott, hogy öccse nem csak úgy erre járt és beugrott.
Mikey egyenesen az arcába bámult. Az átható pillantás nagyon idegesítő és zavaró volt Gerardnak. Mintha Mikey, a fejébe szeretett volna beférkőzni és válaszok után kutatni.
- Beszélni akarok veled! – jelentette ki a fiú.
Gerard érezte, a baljósan csengő mondatot. Megborzongott.
- Most nem érek rá. – szólalt meg halkan.
Mikey biccentett.
- És mikor érsz rá? – kérdezett vissza türelmetlenül.
De Gerard nem válaszolt. Az asztalra szerelt üveglap terelte el, amúgy is csapongó figyelmét. Az üvegen minden visszatükröződött, Mr. Evans, ahogy cseveg a vevőkkel, a nyolcvanas éveket idéző berendezés, a lámpák. Ez a látvány, a fények és a halk zene megnyugtatóan hatott rá. Bár, rövid ideje dolgozott csak a boltban, de máris megszerette.
- Este? – hallotta meg Mikey hangját.
Bólintott.
- Igen, este.

De nem volt felkészülve a beszélgetésre.
- Na, remek, akkor szia. – és Mikey elindult az üzlet ajtajához. Gerard azonban utána eredt és beérte.
- Mikey, várj még egy pillanatot! – tette a vállára a kezét, mire a fiú megfordult.
- Mi a baj?- kérdezte csodálkozva, mert látta Gerard kétségbeesett, könnybelábadt szemeit.
- Mikey, te tudtál róla, hogy apa és anya eladták a nagymama házát?- érdeklődött Gerard kicsit remegő hangon.
Mikey-t kényelmetlenül érintette a kérdés. Úgy tűnt, nem akart rá válaszolni. Kedvetlenül vállat vont.
- Említették.- húzódozott, a padlót tanulmányozva.
- Nekem semmit sem mondtak. – suttogta letörten Gerard.
- Megvolt rá az okuk. Te imádtál legjobban ott lenni, nem akarták, hogy kiborulj. – magyarázta higgadtan Mikey.
De Gerard nem lett nyugodtabb a választól.
- El sem búcsúzhattam a háztól. Ez így nem igazságos. – a hangja megtelt haraggal.
- Ugyan, az életben egy csomó dolog nem igazságos. Emlékezz arra, mit mondtam régebben. Őrizd meg Somerdale-t a szívedben, de lépj tovább. Nincs más választásod. Most már tényleg nincs. Beleőrülsz, ha nem engeded el.- Mikey kicsit megszánhatta Gerardot, mert valamivel kedvesebb hangnemben mondta ki ezeket.
- De nem megy. – csóválta a fejét Gerard. Úgy szeretett volna öccse nyakába borulni és csak sírni és elmondani, mennyi mindent jelent neki a kisváros, a ház, ahol gyermekkora legszebb éveit töltötte. Akarta, hogy Mikey megértse, de testvére nem nagyon konyított a bajos ügyek kezeléséhez. Az előbb meglágyult arckifejezése, újból komorrá és barátságtalanná vált.
- Az csak egy ház a Sunset Drive-on. A nagymama lénye tette azzá, amit annyira nagyon szerettél. De nagymama meghalt és most már az a ház is ugyanolyan, mint bármelyik. Ennyi a lényeg…Az Isten szerelmére, hagyd abba a vinnyogást és vegyél erőt magadon! – tanácsolta dühösen, azzal szó nélkül kilépett a bolt ajtaján.
Gerard csak bámult utána. Mikey szavai kemények voltak és jó lett volna megfogadni mindet, de nem tudott maradéktalanul egyet érteni vele, az ő szívébe gyökeret eresztett az a ház, minden egyes centiméterével. Nem tudta egy csapásra kitépni ezeket, és élni tovább, mintha sosem létezett volna.
- A testvéred nem maradt valami sokáig. – lépett oda mellé Mr. Evans.
Gerard a fejét ingatta, ahogy látta, Mikey-t lesietni a pláza lépcsőjén. Vissza sem nézett rá.
- Mikey mindig rohan…- helyeselt egyetértően.
*****
Egyáltalán nem volt kedve munka végeztével hazamenni, direkt lassan ballagott az úton. Ahogy nézte a zajos, nagyvárosi forgalmat, a tömeget, legalább nem járt az esze a történteken. De amint belépett az üres és csendes házba, rátelepedett az elhagyatottság. Szinte vágni lehetett a némaság súlyát. A konyhában a reggeli életképek maradványai, kiürült kávéscsészék, vizespoharak, néhány tányér. Az alkonyati fény lassan átúszott rajtuk.

Gerard az alagsorba ment, levette a kabátját és leült az ágyára. Hasogatott a feje, ezért kicsit lecsukta a szemét. Miután Mikey olyan sietősen ott hagyta, egyre csak a szavai visszhangoztak a fejében. És egy bátortalan elhatározás éledt fel benne, ami a nap hátralévő részében egy szándékká nőtte ki magát. Amiről tudta, hogy nem feltétlenül helyes és kicsit vívódott is, de most, ahogy ült az ágyán, biztos volt abban, hogy meg kell valósítania, mert nem lesz rá több alkalom. Rendezetlen gondolataiból a már jól ismert üzenetjelzés zökkentette ki. Remélte, hogy Frank lesz az, örült volna a társaságának.
Valóban a fiú írt neki.

Szia Gerard, itt vagy? Remélem, már végeztél a munkával.

Kérdezte kedvesen.
Szia Frank. Igen, most értem haza.
Válaszolta Gerard.

Képzeld, van egy jóhírem! Kitalálod?

De Gerardnak nem volt nagy kedve találgatni. Persze, nem is akarta elrontani Frank kedvét.

Előléptettek a munkahelyeden?

Tippelt.

Nem. Annál jobb.

Adott választ sejtelmesen Frank.

Akkor fizetésemelést kaptál?

Próbálkozott újra Gerard.
Sokkal jobb! Megjavították a számítógépem, így itthonról írok már és sokkal többet tudunk ezentúl beszélni!

Újságolta Frank lelkesen.

Ez csakugyan remek, Frank!

Gerard és tényleg boldog volt váratlan fordulattól.

És neked milyen napod volt?

Kérdezte Frank.

Gerard felsóhajtott. Először nem is akarta leírni Franknek, nem szerette volna terhelni, de nem akart ködösíteni sem. Múltkor is sikerült megbántania a fiút a pocsék hangulatával.

Nem valami jó. Megtudtam, hogy a szüleim eladták a nagymama házát egy Pennsylvaniai családnak. És nekem nem is szóltak erről egy szót sem.

Írta elkeseredve.

Sajnálattal olvasom. De gondolod, meg tudtad volna akadályozni az adás-vételt?

Érdeklődött Frank.

Azt biztosan nem. De legalább utoljára elmehettem volna Somerdale-be, a Sunset Drive-ra, beléphettem volna a nagymama házába, végigsétálhattam volna az udvaron, búcsút vehettem volna a rózsáktól. Az öcsém szerint most, hogy a nagymama elment, már nem is ugyanaz az ház, csak egy a sok közül. De ez nem igaz. Nekem még mindig fontos és sokat jelent, Frank.

Írta szomorúan és remélte, Frank egy kicsit átérzi a bánatát.

Hát persze, hogy sokat jelent! Én is tudom, mindig olyan szeretettel beszéltél arról a házról.

Helyeselt Frank.

Gerard úgy érezte, előhozakodhat Frank-nek a titkos szándékával is, ami egész délután foglalkoztatta és lázas izgalommal töltötte el.

Úgy döntöttem, ma odautazom.

Írta le kicsit remegő kézzel.
Elmész Somerdale-be?

Döbbent meg Frank.

Igen. Még utoljára látnom kell a házat, úgy ahogy az emlékeimben létezik. Nemsokára indulok is a buszhoz. És erről csak te tudsz.

Tette még hozzá.

Megtisztelő a bizalmad, köszönöm. De mi lenne, ha én is mennék? Szabad az egész estém és édesanyám éjszakás műszakban dolgozik. Persze, csak ha nincs kifogásod a társaságom ellen.

Írta Frank.
Gerard levegőt is alig kapott az ámulattól. Elhűlve pislogott a gép előtt, izzadtság jelent meg a homlokán, a torka összeszorult.

Gerard, ugye ott vagy még?

Villant fel Frank kérdése.
Igen, persze, itt vagyok.

Kapott észbe Gerard. Akkor már eltelhetett több perc is Frank érdeklődése óta.

Mit válaszolsz, tudunk ma találkozni?

Tudakolta ismét a fiú.

Valóban volna kedved eljönni?

Kérdezett vissza Gerard hitetlenkedve. A találkozás most megint olyan közelségbe került, mint Elena halálakor.

Különben nem írnám! Úgyis beszéltünk már többször egy személyes találkozóról. Ha neked is megfelel, este hat körül már ott tudok lenni.

Felelte Frank.

Gerard az órára nézett és leolvasta róla az időt. Nem igazán állt össze a fejében a dolog.
Ezekszerint, valahol a közelben élsz?

Érdeklődött óvatosan

Erről majd személyesen.

Bújt ki a válasz alól Frank.

Gerard még sohasem kérdezett rá, Frank merre lakik. Még az államot sem tudta. Nem tartotta fontosnak. Eddig úgy vélte, Frank messze van tőle, de most olyan érzése támadt, hogy rossz nyomon járt.
És hol találkozzunk?

Írta le a kérdést, ahogy a kíváncsiság, a várakozás és a megkönnyebbülés vette egyszerre uralma alá.

Én csak a temetőt ismerem Somerdale-ben Mi lenne, ha ott találkoznánk?
Jelent meg Frank válasza, amin Gerard talán kicsit még jobban elcsodálkozott, mint a találkozójuk tényén. Zsibbadás szaladt végig a gerincén. A temetőtől az emberek többsége tartott, de ő sosem félt a márvány sírkövek sokasága között.  Volt valami tiszteletet parancsoló, a nagyméretű, szürke, vagy éppen fekete síremlékekben, kőangyalokban, amint sziklákként magasodtak ki az élénkzöld fűből. Gyakran ment nagyanyjával, a nagyapja, vagy a dédnagyszülei sírjához. Elena azt mondta, a temető a legbékésebb, legbiztonságosabb hely, hiszen nem a halott emberektől kell félni, hanem az élőktől.

Rendben.

Írta végül, amint legyűrte kezdeti megrökönyödését.
Nagyszerű, akkor ott találkozunk! Egy fekete színű autóval leszek.

Búcsúzott Frank.

Fekete…mi más lenne? Futott át Gerard agyán.

Köszönöm, Frank. Remélem, nem fogod megbánni.

Biztos, hogy nem fogom!

És Frank kilépett a beszélgetésből.

Gerard pedig egy ideig még felzaklatva bámulta a képernyőt.

*****
Nem vitt magával semmit, csak némi kézpénzt. Magára kapta a kabátját és felsétált az alagsori lépcsőkön. A kinti sötétség már kezdett ráborulni a környékre. Állt egy pillanatig a folyosón, majd hirtelen elhatározással Mikey szobájába ment. Benyitott az ajtón. A résnyire nyitva hagyott ablakon át beszivárgó hideg levegő és szinte katonás rend fogadta. Mikey mindig olyan erős volt és céltudatos, ellentétben vele, akit csak sodort az élet árja. Tudta, testvérével megbeszélték, hogy este váltanak pár szót. Gerard csak sejtette, öccse mondanivalóját és ettől félt is, hiszen Mikey nem válogatott a szavakban sosem, mindig túl nyersen és őszintén közölte, amit gondol. Nem akarta, hogy rosszat mondjon Ray-re, vagy hogy negatívan szembesítse azzal, amit tettek. Gerardnak még mindig az volt a legszebb és legkülönlegesebb dolog az életében.
Az íróasztalon talált pár üres papírlapot, egy toll is hevert ott. Felkapcsolta az olvasólámpát és a tollal az egyik lapra, néhány mondatot írt: Mikey! Nem felejtettem el a mai beszélgetésünket, csak akadt még egy fontos elintéznivalóm. De bepótoljuk, ha hazajöttem.

Az üzenetet az asztalon hagyta, majd egy másik lapot húzott elől, amire ismét írni kezdett: Ray…

Aztán váratlanul letette a tollat, zsebébe rakta a papírt és lekapcsolta a lámpát. Nem tudta, hogyan fogalmazza meg, amit szeretne Ray számára. Gondolta, hogy Ray csalódott lesz, de talán vele majd mindenféle üzenetek nélkül is át tudja beszélni, mit miért tett.

Gyorsan hagyta el a házat, nem szerette volna, ha bárki is hazaér közben a családból, hiszen ez azt jelentette volna, hogy a terve meghiúsul. Egészen addig nem is bízott az utazásában, hogy fel nem szállt a buszra, ami Somerdale felé vitte. Tudatában volt, hogy őrültséget csinál, de mindennél jobban akarta még ezt az utolsó látogatást. Visszatekinteni a csodálatos, ott töltött hetek emlékére, felidézni nagymamája mosolyát, kedves szavait, ahogy a ház előtt várta, hogy jöjjön és mindenféle finom süteményt készített ez alkalomból neki. Elena minden látogatását úgy kezelte, mintha egy ünnep lenne. Minden cselekedetébe beletette szíve összes szeretetét, ami azóta is melegítette Gerardot. Talán ez volt az egyik ok, amiért nem próbált meg újra véget vetni az életének.

És Ray…

És Frank…

Amint a rá váró találkozásra gondolt, máris fellángolt benne az nyugtalanság. Még mindig nem hitte el, hogy heteken át tartó internetes beszélgetés után, ma láthatja a fiút. Nagyon kíváncsi volt rá, hogy hány éves, mivel foglalkozik, milyen a hangja, az arca, miket szeret, és hogyan vélekedik a világról. Ugyanakkor persze félt is, vajon Frank mit gondol majd, mikor közelebbről megismeri őt. Fogalma sem volt, mit fog neki először mondani, ha megpillantja és egyáltalán, miről is fognak beszélgetni ott a temetőben. Milyen bizarr hely egy első találkozásnak!
Gerard fejét a busz ablakának döntötte és nézte az elsuhanó, feketébe borult tájat, a télre váró, szomorkás látképet. Ő is szomorú volt, de pislákolt benne egy halvány fény, hogy erőt tud meríteni a mai somerdale-i utazásból. Bízott benne, hogy majd megnyugszik annyira, hogy méltóképpen feldolgozza magában a kisvárosi ház, Elena otthonának örök elvesztését.
*****
Éjszakai sötétség volt már, mikor a busz letette Somerdale-ben. A levegő is lehűlt. Fázósan zsebre dugta a kezeit és tétován elindult a kihalt utcákon, egyenesen a Sunset Drive-ra. Minden ugyanolyan volt, mint mikor utoljára itt járt. És mégis minden más. Gerardban fájdalmasan tudatosult, sok hete már annak, hogy szülei autója kigördült a városból és akarata ellenére visszavitte őt Newarkba. Sok hét, sok nap és sok óra gyásza, gyötrődése volt mögötte, amiket csak tetézett, hogy nagymamája háza már más kezében van. Pedig nagyon értékes volt, a családja miért nem látta ezt? Miért kellett csak úgy megszabadulni tőle? A szülei miért nem hagyták őt itt élni tovább? Miért nem bíztak meg benne? Léptei elszántan vitték a kis utcáig. Közben egy lélekkel sem találkozott, de ez így is volt megszokott Somerdale-ben. Sötétedés után, mindenki a szerettei körében tölti az estét. Emlékezett, ő is mennyit beszélgetett nagymamájával egy sütemény, vagy kávé mellett, gyakran késő éjszakáig és ki sem fogytak a témából. Elena sokkal többet érdemelt volna az életből! Még hosszú-hosszú éveket! Miért kellett ennek ilyen tragikusan végződnie? Ahogy hirtelen feltűnt nagymamája háza, Gerardot elhagyták a gondolatok és a szíve hangosan dobogva, szinte kiugrott a helyéről. Lelassított, aztán pontosan a házzal szemben megtorpant.

Megérkezett.
Némaság honolt az utcában, csak egy-egy kutya ugatása törte meg ezt a csendet. Körülnézett, aztán a házhoz sétált és megállt a kerítésnél, ujjait végighúzta a kissé jéghideg, rozsdás vason. Koromsötét volt, az utcalámpa fénye alig ért el az udvar végéig. A bejáraton lakat lógott természetesen, de volt még egy reménye, hogy a kert felől bejuthat. A ház másik oldalán lévő öreg, rozoga kiskaput nem használták soha közlekedésre, de Elenának mégis volt hozzá kulcsa és Gerardnak adta az egyetlen pótkulcsot. Ez is egy szelete volt, a kettejük közötti számtalan, ártatlanul bizalmas dolognak. Számításai működtek, a kulcs tompán kattanva nyitotta a zárat, Gerard pedig gyorsan belépett a kapun. Az izgalom félelemmé párosulva szorította a torkát, ahogy elindult a kőkockákon. Az út egyenesen a kerthez vezetett, szinte semmit sem látott a sötétben, de az ismeretei alapján, és mert ezerszer megtette ezt az utat, könnyedén tájékozódott. A valamikor színpompás és nagy területű rózsakert a távozása óta valamivel kisebb lett, de ennek a közeledő tél volt az oka, amire a virágok is felkészültek. Már csak száraik, leveleik voltak meg és egy-két késői bimbó, amiknek Gerard még a színét sem nagyon tudta megtippelni a sötétség miatt. Megállt egy percre és szeretetteljesen megsimogatta őket. Majd a házhoz gyalogolt, át-át lépve az egyre nagyobbodó fűcsomókat, amik arra utaltak, hogy az új tulajdonos elég ritkán jár ide. Elena házának ablakai üresen bámultak vissza rá, árvának és gondozatlannak tűntek, pedig egykor szolid, virágmintás függöny díszelgett rajtuk. Ahogy a bejárati ajtó előtt is, kietlenség uralkodott. Ahol régen apró díszek és lámpások voltak ízlésesen elhelyezve, most csak egy téglarakás volt a falnak támasztva. Az ajtót zárva találta, de mindenképpen be akart jutni, viszont hiába rángatta a kilincset, egyre vehemensebben, nem akart engedelmeskedni. Leverten pillantott körbe, aztán eszébe jutott valami. Nem szeretett volna zajt csapni, márpedig tudta, a metsző csendben, előbb-utóbb valaki meghallja, de nem volt jobb ötlete. Felkapott egy félbetört tégladarabot, ami az ajtó mellett hevert és az egyik ablakba hajította. Az üvegdarabok kísértetiesen csengtek, ahogy szerteszét repültek, több darab Gerard kabátjára hullott, az egyik szilánk, pedig horzsolta az arcát. Odanyúlt és látta az ujján a vért, de nem érdekelte, kivette a nagyobb üvegszilánkokat az ablakból és belépett a résen. Visszhangzott, amikor lábai a talajhoz értek. Egy másodpercig nem is tudta, melyik helyiség ez pontosan. Csak akkor jött rá, hogy a nappali, mikor szeme alkalmazkodott a szokatlan és majdnem teljes feketeséghez és meglátta a kandallót. A megdöbbenéstől a torkára forrt a sóhajtás is.
- Istenem! – nézte csüggedten a szobát.

Minden szürke volt, a falakról leszedték a virágos tapétát, a padlóról eltávolították a szőnyegeket, vödrök, ecsetek és zsákok hevertek mindenhol, a tapéta leszaggatott cafatjai, néhány szőnyegdarabbal együtt, egy kupacban voltak a sarokba hajítva. A plafonról csupasz villanykörte lógott. Gerard szemei előtt elevenedtek meg az átbeszélgetett, verőfényes délutánok, de ahol a kanapé állt, vagy a székek, ott most csak törmelék fogadta. A nappali valamikor kedélyes beszélgetések színhelye volt, most nem volt egyéb, mint építési terület.

Elképedve ment tovább, kerülgetve a munkavégzéshez szükséges szerszámokat. A konyhában, ahol mindig barátságos volt a hangulat és ahol Elena a finom ételeket készítette, most teljes üresség és szürkeség tátongott, eltűnt a bézs-piros színű konyhabútor és az étkező asztal is, amin mindig terítő és gyümölcsöskosár volt. Lekerültek a falakról a dísztálak és a faragott fűszertartók,

Gerard egykori szobája volt legjobban felforgatva, ott az összes parkettát felszedték, a falba pedig a vezetékeknek fúrtak lyukakat és az ajtót sem találta a helyén.

Letaglózta az egész. Másra számított. Egy egyedül hagyott épületre, amiben még felismeri az itt hagyott múltat. De ami itt a szemei elé tárult, az maga megsemmisülés volt. A kíméletlen véglegesség. Az újrakezdés halovány peremén.

A fiú megszédült és zihálva nekidőlt az előszoba falának. A lüktető fejfájása, az idegességétől, kezdett elviselhetetlenné válni.
- Ez nem lehet az a ház…- csukta be a szemét.
- Miért jöttél ide? Ezt akartad látni, drágám? – hallotta ekkor meg nagyanyja ismerős hangját és a nő hirtelen, ott állt vele szemben. Aggodalom és értetlenség volt rajta látható. Kezei alig érezhető szellőként simogatták meg a fiú arcát.
- Apa és anya úgy adta el a házat, hogy nem szóltak nekem erről! – hajtotta le a fejét Gerard. Még mindig dühöt érzett a szülei iránt.
- Ők nem akartak rosszat neked, meg akartak óvni attól, hogy ezt látnod kelljen!- vélte Elena, de Gerard nehezen hitte ezt el.
- El szerettem volna jönni…most utoljára…De nézd, mit tettek a házaddal, nagymama!- sóhajtotta Gerard megtörten. A vér még csordogált az arcán lévő sebből, de most már vegyült a könnyeivel is.
- Miért töröd össze a szívedet azzal, hogy idejössz és meg akarod változtatni, amit nem lehet? Minden úgy van jól, ahogy van, ahogy lennie kell. – ingatta a fejét Elena.
Gerard nem így gondolta, szemei a lecsupaszított falakra szegeződtek.
- Ha úgy lenne, akkor te még most is élnél.- jelentette ki állhatatosan.
- Miért nem békélsz meg a történtekkel? A jövőbe kellene tekintened. – mondta szelíden a nő.
- Nélküled?- kérdezett vissza Gerard.

Elena elmosolyodott.
- Ha szeretnéd, a jövőd része lehetek. Ehhez elég, ha visszagondolsz rám. De az emlékeket ne egy lerombolt házba keresd! Nézz a szívedbe, ott mindet megtalálod! És sose felejtsd el, mennyire szeretlek!

Újabb finom simogatásokat érzett, ahogy végigfutottak a haján.
- Én is szeretlek nagymama! – suttogta könnyei között és olyan jó lett volna, ha Elena vele marad és ölelésével átmelegíti.

Látta még nagyanyja mosolyát, aztán ismét maga maradt az üres, romokban álló házban. Ráomlott a felismerés, hogy hiba volt idejönnie, hallgatni kellett volna Mikey-ra és felfogni végre, hogy itt már egy zug sem az, amiben ő felnőtt. Meghaltak a gyerekkor itt töltött pillanatai. A számára felejthetetlen momentumok a földön hevertek darabokban, hasonlatosan a felszedett parkettához, vagy a leszaggatott tapétához. Véget értek. Nincs már itt semmi keresnivalója!
Megtörölgette véres és könnyes arcát, majd kimászott a betört ablak lélekvesztően meredező üvegszilánkjai közül és gyors léptekkel a kertkapu felé indult. Az egykor csodás rózsakert, télhez alkalmazkodó virágai meglebbentek, ahogy zaklatottan elhaladt mellettük, magában „Isten hozzád-ot” köszönve nekik. Bezárta a kertkaput és kis ideig hezitált, mit tegyen a kulccsal, de nem volt képes eldobni, így a zsebébe rakta. Aztán elindult a temető felé, a megbeszélt találkozójára. De egyáltalán nem volt ehhez megfelelő állapotban. A csalódás, mint egy kés okozta roncsolt seb, sajogva tátongott a mellkasában. A gyomra kavargott, a szíve szúrt, a feje is fájt. Az arcán egy kisméretű vágott sérülés, a kabátján néhány alvadt vércsepp, a szemei kisírva, a haja izzadt és kócos, legszívesebben felszállt volna egy buszra, amivel visszajut Newarkba. Ha Frank meglátja így, valószínűleg egy életre kiábrándul belőle.
Beugrott az útjába eső kisboltba, éppen zártak, de a tulajdonos megengedte még, hogy vásároljon. Nem volt nála túl sok pénz, ezért mindösszesen két mécsest, egy doboz gyufát és egy üveg alkoholt vásárolt. Utóbbiról tudta, egyáltalán nem jó ötlet, de nagyon bánatos volt, eléggé fázott is, és kezdett egyre inkább szorongani az előtte álló percek miatt. A bolt vezetője megismerte, hiszen Gerard gyakran vásárolt nála a nagymamájával.
- Te vagy Elena unokája, igaz? – érdeklődött, ahogy Gerard a pénztárgépnél állt.
A fiú aprót bólintott.
Az idősebb férfi felsóhajtott és végignézett a pulton heverő árukon. A tekintete megakadt az italosüvegen, aztán kicsit rosszallóan Gerardra pillantott.
- Ez lesz minden?
- Igen. - felelte Gerard.
- Ragtapasz nem kell?- utalt, a kicsit még mindig vérző sérülésre.

Gerard megrázta a fejét.
- Jól vagyok. –mondta halkan.
A férfi hümmögött egyet, aztán elvette a pénzt.
- A nagyanyád remek asszony volt. Igazán nagy kár érte. – tette még hozzá őszinte együttérzéssel a hangjában.
- Tudom.- helyeselt Gerard, aztán köszönt és kilépett a boltból. Látta, hogy a férfi kíséri a szemeivel egy darabon, ezért csak akkor bontotta fel az italt, mikor már egy másik utcába ért. Nem is tudta, mit vett, csak leemelte a polcról. Valami ízesített likőr lehetett, még csak jó sem volt az íze, viszont erős volt, és erre volt szüksége. A kezdeti kellemes melegségre, ami a hasában ébred, a szédülésre, amikor nem fáj semmi annyira. Szégyellte magát, hogy ezt teszi. Hogy iszik, ahelyett hogy szembe nézne a valósággal. De mindig is ilyen volt, elbújt és menekült. Általában hasztalanul. A rossz dolgok utolérték és teljes súlyúkkal nehezedtek rá.
Halvány fénnyel égő régi világítótestek fogadták, mikor a temető bejáratához ért. Az órájára pillantott és látta, hogy még nincs hat óra. Még meg tudja látogatni a nagyapja és nagyanyja sírját. A hatalmas vaskapu kísértetiesen nyikordult meg, ahogy belépett a temető területére. Egy lélek sem volt ott már, mindent belepett a sötét, csak az út mentén pislákoló lámpák és néhány, a sírokra helyezett örökmécses adtak világosságot. Lassan ballagott, a kavicsok ropogtak lépte nyomán. Annyiszor járt már itt, mikor Elenát kísérte, segített neki vízzel feltölteni a vázákat, vagy elhelyezni a gyertyákat. De most egyedül ment és ez mindig így lesz már. Keserűséget érzett, de megnyugvást is, itt nem érheti semmi baj, mert nagyanyja vigyáz rá.
Meglepődött, mikor odaért nagyszülei sírjához. Egy vadonatúj fekete, szív alakú márvány sírkövet talált, amit alig pár hete állíthattak fel. Az emlékművön arany betűvel vésve állt nagyapja és nagyanyja neve, születési évük és haláluk időpontja. A sírkő alján nagy betűkkel a JÓÉJT ÖRÖKRE feliratot olvasta.
Gerard szeme megtelt könnyel. Szépnek találta a sírkövet, de kicsit elszomorította, hogy a szülei ezt is a háta mögött intézték el.

Az odaültetett bokron, még mindig volt pár rózsa, amik teljes szépségükben vártak a küszöbön álló télre. Lindsey betartotta a szavát és felügyelt rájuk, lelkiismerettel gondozta őket. Gerard meggyújtotta a mécseseket, amiket hozott, aztán leült a sír mellett található padra. Újra és újra ivott az italtól, pedig már émelygett az ízétől, mégsem hagyta abba. Még volt némi ideje, Frank megjelenéséig. Ha eljön egyáltalán. Valószínűleg jobban tenné, hogy ha otthon maradna, csak egy szánalmas és kínos találkozótól kímélné meg magát. Ahogy az ital kezdett a fejébe szállni, már egyáltalán nem rázta a hideg és bár elég ideges volt, de rátelepedett a vesztes kiábrándultság. Olykor megnézte, mennyi az idő és megállapította magában, hogy talán már a szüleinek is feltűnt a távolléte. Az apja bizonyosan szitkozódik, anyja pedig aggódik, és a legrosszabbra gondol. Mikey hazugnak tartja majd, az elmarad beszélgetés miatt és lehet, hogy Ray is hitevesztetté válik, ha munka után hazaér és ő nem fogja a nappaliban ülve várni. Sajnálta, ő senkinek sem akart gondot okozni, mégis így történt. A lelke legmélyén azért kicsit bízott abban, hogy ha magyarázatot is követelnek, megelégszenek azzal, amit ő tud mondani és utána idővel majd mindenki megbékél.
De előtte állt még ez az érdekes találka… Gerard eddig sem volt biztos teljesen, hogy jó ötlet, de kicsit kezdte azt érezni, hogy merő ostobaság. És felelőtlenség is. Megbízni egy emberben, akit soha ezelőtt nem látott? Gerardot az internet nem érdekelte túlzottan. A rajzolással foglalkozó honlapokon kívül, csak Frank miatt kapcsolta be a gépet, és ahogy tudott, távol maradt a virtuális élettől, hiszen a világháló a csalások, hazugságok legnagyobb színtere, ahol mindenki azt ír magáról, amit akar. De Gerard mégis úgy érezte, Frank személyisége valódi, és a fiú igazán kedves, jóságos, szerethető és rendkívüli. Nem kételkedett benne, elhitt neki mindent, és már nagyon régen a bizalmába fogadta.
A mécsesek lassan leégtek, az általuk életre kelt narancsos fények kihunytak és a borzalmasan édeskés likőrt tartalmazó üveg is kezdett üressé válni. Gerard szíve viszont megtelt a félelemmel, amit az alkohol sem oldott, sőt talán csak rosszabbá tett, mert a fejében össze-vissza keringtek a nehéz gondolatok, egyszerre izzadt és fázott és persze szédült is. De hallotta a templomtorony órájának öblös hangját, amint elszállt Somerdale felett.
Hat óra.

Frank autója bármelyik percben begördülhet a temető bejárata elé.

Már nincs visszaút.

folytatása következik…