Demolition lovers (FRERARD) pt.02.

Huszonkilenc éve, ezen a napon oltotta ki Jeremy Wade Delle a saját életét a Richardson középiskolában :( R.I.P.

Még csak három napja kell korán kelni, de máris szét vagyok csúszva, fáj a gyomrom és hányingerem van. 
Pasim meg tegnap megint bunkó volt, abba kötött bele, hogy nem szedtem le 6.-án a karácsonyfát...Mivan?!Mert, hogy azt akkor szokás. Nem tudom, nála mióta vannak vallási szokások, de megint én voltam minden, ami rossz.
És már megint penészedik a lakás, az előszobában és a fürdőszobában, esküszöm, múlt héten még nem volt ott :( És ez elkeserítő, egy vagyon volt tavaly kifesteni, erre megint ott van :( 
Megfogadtam, hogy nem kezdem gyűlölködéssel a 2020-at, de csak ez az egy érzelem van bennem, ha erre a lakásra gondolok :( Olyan sokat szoptunk, hogy élhetőbb legyen, de akármit csináltunk, nem lesz az, majd megfagyunk, a hideg csak úgy süvít, de mégis penészedik. Kész vicc kategória. Vagy inkább siralom...hagyjuk is! Amennyire nem volt kedvem kommunikálni senkivel sem, olyan jól eldumáltunk R.-el hétfőn a buszon. Meg egy kedves ismerőstől most ért ide a karácsonyi lap, nem számítottam rá és jól esett a figyelmessége, na meg kicsit újra előhozta a karácsonyi szünet felhőtlenségét.
Ja, hirtelen felindulásból levágtam a hajamat. Már nem olyan borzasztó, ellenben rövidebb és kevésbé idegesítőbb :) Most már csak be kellene festeni. Igyekszem arra is sort keríteni.
Két napja a vattacukros Star nature parfümöt fújom magamra. H.-nak volt ebből a márkából a rágógumis, meg a kókuszos. Mindig dícsértem, milyen klassz illata van. Én amúgy is bírom ezeket a cukros illatokat és most még tél van, szóval az ezt szintén szerető dögök sem döngicsélnek körül. Meg jó tartós is. Egyszóval szeretem.
Meg azt a kenyérlángost is, amit apám hozott nekem ma :P 
És itt van a frerardom második része. Hát...nem tudom...akárhogy javítgatom, még mindig elég rossznak tartom, de ha már elkezdtem felrakni, csak végig írom (abban bízva, hogy menet közben a sztori elkezdi alakítani magát és az egész sokkal jobb lesz).
Enjoy :*

Heaven help us.

- Igazából karácsonyra szántam neked, de nem tudok addig várni vele. - Elena titokzatossággal az arcán lépdelt Gerard szobája felé, hátra-hátra pillantgatva és figyelve az unokáján elhatalmasodó értetlenséget.
Aztán megállt és ünnepélyes arckifejezéssel lökte be a fehérre mázolt ajtót, még arrébb is húzódott, hogy Gerard láthassa a meglepetést.
Ami egy számítógép volt. Gondosan odahelyezve az íróasztalra. Gerard mindenre számított, de erre nem. Hirtelen nem is tudott mit mondani.
- Tetszik? - kérdezte Elena.
Gerard elpirult.
- Persze. Köszönöm szépen.- válaszolt gyorsan, mert nem akarta, hogy nagyanyja azt gondolja, nem örül az ajándéknak. Mert persze örült is, csak nehezen tudta kimutatni, hogy az ajándék mennyire meglepte.
Elena előre ment a szobába és megvárta, míg Gerard is mellé ér.
- Tudod majd kezelni? - érdeklődött szelíden.
Gerard bizonytalanul biccentett.
- Igen, azt hiszem....
Ebben azért nem volt teljesen biztos. Valójában sosem érdekelte a számítástechnika. Mikor még a középiskolába járt, akkor persze részt vett az informatika órákon, de ennek sosem vette eddig hasznát. Ha Mikey áradozott a legújabb számítógépes játékokról, ő nem tudott érdemben hozzászólni. Néha ledöbbentette a tudomány villámgyors fejlődése, hogy az emberek mennyire ennek vetik alá magukat. Írásban kommunikálnak és gépek segítségével fejezik ki magukat. De Gerard ebből eddig jobbára kimaradt, mert jobb szerette a hagyományos dolgokat, a kézzel írt leveleket, a személyes beszélgetéseket.
- Az itteni könyvtárból kaptam a gépet, az ott dolgozók segítettek összeszerelni. A virágdekorációért adták cserébe, amit nekik készítettünk. Gondoltam, hasznát veszed, ott most szereltek be új készülékeket, és erre már nem volt szükség, csak kidobták volna. Nem a legújabb fajta, de  tud ezt-azt és rajzprogram is van rajta, ami talán jól jöhet neked.
Gerard régen szeretett rajzolni, ez az időtöltése egy új világba vitte el, ahol nagyon könnyen ott tudta felejteni magát, kizárva a valóságot. Mostanában viszont egyáltalán nem rajzolt, akárhogy akarta, egyszerűen nem ment neki.
- Ez nagyon kedves tőled, nagymama. - mondta halkan, mert mindent összevetve, örült az ajándéknak, még ha fogalma sem volt arról, mihez kezd vele.

- Csak azt szeretném, ha jókedvű lennél. - mosolyodott el a nő.

- Az vagyok.- bólogatott és magára erőltetett egy hamis mosolyt.
Idegenül furcsa érzései voltak, olyan homályosan tompák, amik nem hasonlítottak az örömteliséghez, de úgy vélte, talán csak némi időre van szüksége.
- Akkor sok boldogságot a használatához. - tette a vállára a kezét Elena.
Gerard bámulta a kikapcsolt állapotban lévő monitort és szemei végigvándoroltak a billentyűzet betűkockáin, majd gépházon és az internetet biztosító modemen. Lehet, hogy bizakodónak kellene lennie?! Most talán az eddigi érzelmei a rajzolás felé változni fognak és visszakapja a régen tapasztalt felhőtlen szárnyalást.
*****
Gerard érzései a számítógéphez eléggé felemásak voltak. Nem nagyon tudta beilleszteni az életébe. Persze nagymamája kedvéért olykor-olykor bekapcsolta, de inkább nyomasztotta, mint sem szórakozást nyújtott számára. Megnyitotta a rajzprogramot és készített pár vázlatot, aztán a keresőben nézegetett információkat és ötletet a rajzoláshoz. De mindig csak rövid ideig használta a gépet és megkönnyebbült, mikor felállhatott mellőle. Még mindig nem érezte, hogy a napirendje szerves részének kellene lennie, inkább szívesebben tette hasznossá magát nagyanyja virágainál, vagy csak feküdt az ágyán a plafont nézve és a gondolatai mindenfelé elkalandoztak. Gyakran eszébe jutottak Newarkban maradt családtagjai, akik hetente egyszer-kétszer telefonáltak, érdeklődve a hogylétéről. Főleg az édesanyja aggódott érte, de nagymamája mindig megnyugtatta, hogy Gerard a legobb helyen van nála. És ebben a fiú is egyetértett, nem vágyott vissza a nagyvárosba, egyáltalán nem. Az öccse, az anyja és az apja hiányoztak neki, de az a hely sosem volt az otthona.
Nem szerette az ottani nyüzsgést. Folyton pánikot, tehetetlen dühöt érzett magában, a menekülés fullasztó kényszerét. Somerdale ennek az ellenkezője volt a számára. Mint egy tükörsima, végeláthatatlan vízfelszín. A megnyugvás.
A számítógépe halk hangot kiadva üzenetet jelzett, amitől Gerard meglepetten ült fel az ágyban. Késő éjszaka volt, de még nem aludt. Az alvás sosem ment egyszerűen, a gondolatai túl hangosan, sokszor bántóan zakatoltak a fejében, még itt a békés vidéken, nagymamája szeretetre méltó kis házában a Sunset Drive-on.
Elképzelése sem volt, ki írhatott. A szíve felugrott a torkába az idegességtől és a bizonytalanságtól. Felkelt az ágyból és leült az gép elé, ami bekapcsolt állapotban, szinte nesztelenül duruzsolt,. Benyomta a képernyő gombját és amint a monitor működésbe lépett, rögtön éles fény özönlött az arcába, amitől összeszűkítette a szemeit.
A kijelzőn, a csevegőprogramban, üzenet jel villogott. Vajon ki lehet az? Senkivel sem tudatta, hogy van számítógépe, kivéve persze a szüleit és az öccsét. Az anyja és apja nem túlzottan foglalkoztak a ténnyel, és Mikey is csak annyit írt vissza, mikor Gerard elújságolta, hogy nagymamájától számítógépet kapott, hogy mindig is sejtette, hogy Gerard a kedvenc unoka. Ettől a fiú nem tudta eldönteni, hogy öccse haragudott e rá, vagy csak viccnek szánta. Sosem tudott jól olvasni az emberek mondatai mögött és ez összezavarta. Mikey viszont eltűnt és nem jött több reakció tőle. Meglehet, hogy mégis ő írt?
Gerard nem hezitált, megnyitotta az üzenetet.
Szia ismeretlen!
Mindösszesen ennyi állt a rövidke, aláírás nélküli üzenetben. Gerard hátán végigfutott a hideg. Egyáltalán nem volt jártas az efféle beszélgetési formákban, bár Mikey mondott neki régen pár dolgot, hogy milyen jó móka és hogy kötelezettség nélküli, meg veszélytelen, de ő nem tartotta így. Nézte a betűket, a két kis szót, a torka összeszűkült. Valaki feltűnik a világháló rengetegéből és köszön neki? Baljósnak tűnt az egész. Néhány másodpercig ült még ott, de nem tudta, mi a helyes teendő, így aztán inkább gyorsan kikapcsolta a számítógépet és néhány napig nem is indította újra. Volt bőven tennivalójuk Elenával, sokszor késő estébe nyúlóan készítették a megrendelt virágdekorációkat. A munka végeztével még beszélgettek is. Aztán egyik szombat este Gerard mégiscsak bekapcsolta a gépet, de nem önszántából, inkább nagyanyja noszogatta, hogy lazítson kicsit és ismerkedjen a számítástechnika lehetőségeivel.
Meglepetésére, ismét üzenetet jelzett a szerkezet és rögtön eszébe is jutott a pár nappal ezelőtti, név nélküli két szó. Meghökkenve és tanácstalanul bámult bele a már-már erőszakosan villódzó ikonba, ami sürgetően jelent meg, újra és újra.  Elsimította arcába hulló fekete hajtincseit, aztán egy sóhajjal nyitotta meg a küldeményt.
Szia gyönyörűek a rózsáitok, anyukám nagyon örült a születésnapi csokornak. 
Gerard nem igazán értette. A levél küldője ezekszerint ismeri? Fogalma sem volt, mit csináljon, az üzenet egytáltalán nem tűnt rosszindulatúnak.
Szia. Te is itt laksz Somerdale-ben?
Szánalmasan érezte magát, de jobb nem jutott eszébe.
A válasz rövidesen érkezett.
Igen és bocs, hogy be sem mutatkoztam, Lindsey vagyok, itt lakom a Laguna drive-on, nagymamád adta meg az internetelérhetőségedet, örülök, hogy tudunk beszélni.
Gerardon végigáramlott a megkönnyebbülés, hogy kiderült az idegen kiléte. De még mindig nem tudta, hogy reagáljon.
Én is örülök. 
Gépelte be végül és fogalma sem volt, hogy oda kellene e írnia a nevét, így inkább nem tette.
Lindsey rövidesen ismét írt.
Elena néni már nagyon sok jót mesélt rólad. Azt mondja, hogy te vagy a legjobb unoka a világon, mindenben te segítesz neki a virágok és a ház körül.
Gerard mindezt természetesnek tartotta, a munka azonkívül terápia volt számára, míg dolgozott, nem kínozták a sötétbe fordult gondolatai.
Megteszem, amit tudok.
Lindsey folytatta.
Azt is mondta, hogy mennyire különleges vagy.
Gerard elpirult, még jó hogy a lány nem láthatta, mennyire zavarba esett. Ez egy újabb bizonyíték volt, nagyanyja feltétlen szeretetére, ami felmelegítette a lelkét.
A nagymamám túloz.
Gerard egyáltalán nem volt különleges, nevetségesnek tartotta még a felvetést is. Ő inkább egy problémának tartotta magát, egy fekete foltnak, olyannak, aki mindig mindenhonnan kilógott és nagyanyján kívül nem értette meg soha senki.
A kijelentésére nem érkezett sokáig válasz és Gerard sem írt semmit sem, mert nem volt ötlete, ez kissé kényelmetlen lett a számára, és talán Lindsey-nek is, mert búcsúzóra fogta.
Most mennem kell, de majd írok máskor is. Rendben? Szép napot neked, Gerard.
Neked is.
A lány még a nevét is tudta. Gerard olyan bénultnak érezte magát. Nem bírta megfelelően kezelni a helyzetet. A nagymamája pedig egy meglehetősen elnagyolt képet festett le róla, amikkel elfedte a nyomasztó valóságot. A fénytelenséget, az öndestruktív cselekedeteket, a kilátástalanságot, amik a fiút jellemezték, és amiket Elena is gyanított, mégsem vette tudomásul. Sosem kérdezte, Gerard miért fordult maga ellen, sosem tudakolózott, hogy mit érez és gondol, nem akart részleteket hallani. Csak elfogadta a történteket, de ezek a tények egy cseppet sem változtattak a szeretetén Gerard felé. Csak segíteni akart Gerardnak, hogy beszélt Lindsey-vel és talán egy barátot akart neki szerezni, hogy a fiú ne legyen magányos. De igazából Gerard nem érezte egyedül magát, mert egész életében magában volt. Az évek során már egészen hozzászokott a maga kicsi világához, ahová a nagymamáján kívül nem nagyon lépett be más..
*****
Elmélkedéséből a chatprogram újbóli jelzése riasztotta fel. Összerezzent és visszahullott a jelenbe. Már nem tudta, mióta ült ott a gondolataiba temetkezve. Kérdőn nyitotta meg az üzenetet, talán Lindsey bukkant fel ismét.
Miért nem válaszoltál az üzenetemre?! Félsz?!
Ezúttal azonban nem a lány írt. Gerardot ledöbbentette a számonkérés. Való igaz, az első ilyen jellegű üzenetre nem válaszolt, mert túl furcsának tartotta.
És igen, talán félt is, mert nem volt rutinos az ilyen szituációban és mert túl félénk volt.
Nem tudom, hogy ki vagy...

Írta végül és ez elég távolságtartóra sikerült.
Igazából én sem tudom, hogy ki vagy. Csak látom a profilodat az egyik rajzfórumban. Gerard a neved és rózsák vannak a képen.
Gerard ekkor rájött, hogy nyilvános profil által, bárki láthatja. Egy másodperc alatt leizzadt és pánikot érzett. Automatikusan az x ikonra akart kattintani, hogy a beszélgetést megszakítsa és törölje magát. Tanácsot kellett volna kérnie az öccsétől, ő mégicsak ért a számítástechnikához és talán akkor nem került volna ilyen helyzetbe. Ő létrehozott egy profilt, mert néhány témához, amik iránt érdeklődött, regisztráció kellett. Nem gondolta volna, hogy tudatlansága ide sodorja.
Ugye itt vagy még? 
Az újbóli kérdés már mintha reménykedőbben és barátságosabban csengett volna.
Gerard ezért mégsem kattintott az x-re.
A virágok azért vannak mert mi rózsákkal foglalkozunk.
Válaszolt röviden.
Oké, így már értem. Mikor megláttam, kicsit furcsának találtam a virágos képet. Ennyire fontosak neked a rózsák?
Fontosak. A nagymamámmal ketten gondozzuk őket.
Gerard nem találta nehéznek erre a kérdésre a feleletet. A színpompás rózsák nagyanyjához kötötték és így azonnal tudta a megfelelő választ.
Ez kedves. És érdekes. Én szeretem, ha valaki érdekes. 
Gerard nem értette, ezt honnan tudta megállapítani az ismeretlen.
Én nem vagyok érdekes!
Tiltakozott azonnal.
Nem tudhatod, mások mit látnak benned. 
Írta válaszul az idegen.
Gerard azonban sejthette, milyen véleményt vált ki másokból. Egész életében értetlen és lenéző pillantásokkal, kirekesztéssel és gúnyolódással találkozott. Ez vezette végig az iskolás évein és az eddigi egyetlen munkahelyén, az autókölcsönzőben.
Sajnos tudom...
Megborzongott, amikor emlékképei visszarepítették a newarki középiskolájáig, a munkahelyéül szolgáló épületkomplexumig és az ott dolgozó emberekig.
Nem hangzik valami magabiztosan...
A magába vetett hit Gerardtól mindig fényévnyi távolságokra állt. Ha hirtelen valaki megkérte volna, hogy sorolja fel a jó tulajdonságait, egyet sem tudott volna mondani. Rosszat annál inkább, de azt sem kérdezte meg tőle soha senki.
Nem is írt semmit, így a névtelen beszélgető kezdeményezett ismét.
Talán túl élesen bírálod magad. Én csak különösnek talállak, egyéb kritika nélkül. Mást nem tudok rólad, csak a nevedet. És úgy hiszem, van benned valami. Amit szeretnék jobban megismerni. 
Gerard nem tudta ez mennyire helyénvaló. Mikey mindig izgalmasnak festette le az ismeretlenekkel való arctalan, kötetlen beszélgetést, de számára ijesztő volt.
Ismét csak nem írt semmit. Ujjai tanácstalanul megálltak a billentyűzet felett. Kétségek bújkáltak benne.
Látom, nehezen döntesz, így megkönnyítem neked és kezdem én. Az elején. Frank vagyok. Örülök, hogy találkoztunk, Gerard.
Gerard szíve nagyot dobbant.
Én is örülök a találkozásnak, Frank...
Válaszolta végül. Különös volt látni a monitoron kiírva a saját nevét. És egy másik emberét is. Aki meg akarja ismerni.
*****
Furcsa volt ez a virtuális világ. Gerard sosem hitte, hogy valaha a részese lesz, de megtörtént. Belecseppent és kezdett megbarátkozni vele. Bár még mindig kevés időt töltött a számítógép előtt, de ha bekapcsolta a gépet, Frank is hamarosan feltűnt. És beszélgettek. Ha ezt lehetett annak nevezni. Frank valóban érdeklődött Gerard iránt. Nem csak udvariaskodott, vagy sajnálatból tette. Nem is tehette, mert személyes kontaktus sosem volt köztük. Gerard nem is tudta, lehet e ezeket a néhány mondatos párbeszédeket, ismeretségnek vélni, de jól esett neki, hogy a fiú majdnem napi szinten jelen van az életében. Ha csak egy-két percre is, de jött és Gerard nem hadakozott ezellen. Többnyire átlagos és semleges témákról esett szó köztük, Gerard nem kíváncsiskodott és úgy látszott, Frank sem erre törekszik.
Hetek teltek el és Gerard még elég keveset tudott Frankről, bár a fiú közvetlenebb volt nála,  feszélyezetlenül mesél az élete egy-két momentumáról, de Gerard próbálta tartani a határokat. És úgy érezte, ez így is van jól. Lehet, hogy Frank egészen máshogy viszonyul hozzá, ha megtudja hektikus életét, a két öngyilkossági kísérletét és betekintést nyer a zaklatott, elkeserítően letargikus gondolataiba. Gerard nem szerette volna, ha Frank úgymond, kiábrándulna és nem írna többet. Különös volt, de ezt érezte. A maga módján ragaszkodott hozzá. Ez elég szokatlan volt persze, kötődni egy úgyszólván ismeretlenhez, akinek nem látta az arcát, nem hallotta a hangját, de mindig örült, ha írásban megkérdezte, hogy van és ha ő is ugyanezt kérdezhette. Még sosem volt része ilyenben, de feszült várakozással ült le a gép elé és szemei a monitorra tapadva vártak, a szíve pedig rögtön hihetetlenül felgyorsult, ahogy a chatablak üzenetet jelzett.
Frank mellett Lindsey is írogatott neki, ha nem is túl gyakran. És ezt Gerard csakugyan furának tartotta. A lány teljesen más volt, mint ő! Tele jókedvvel és optimizmussal. Igazi tizenéves volt, akinek nyilván lehetett volna ezer jobb dolga is, mintsem hogy neki írjon. Ez végképp nem fért a fejébe, úgy érezte, rabolja a lány idejét. Próbálta a legjobbat kihozni az egészből, vidámabbnak tűnni, ha a lány kérdezgette. De nem nagyon sikerült. Gerard úgy érezte, egész életében csak lehangolt. Ez a személyisége része. Kitörölhetetlenül. A depresszió, mint fekete tenger, folyton elnyelte és nem tudott  kievickélni belőle, inkább csak sodródott a partközelben.
Talán, ha Frank írt neki, attól kicsit jobban érezte magát. De általánosságban ott tátongott benne az a kínzó üresség, ami kegyetlenül mardosta. Pedig szedte a gyógyszereit rendesen, de nem hatottak. Rémisztő kilátástalanság volt ez. Gerard senkinek sem beszélt róla. Igyekezett helytállni, napközben Elenával gondozták a virágokat, este beszélgettek, és éjszaka, ha nem tudott aludni, kereste Frank társaságát, vágyott arra, hogy elfogadja, anélkül, hogy tudná, milyen valójában. Azt akarta, hogy Frank találjon benne valami jót, ami miatt nem hagyja magára, ami miatt írni fog neki.
És amikor Frank elköszönt tőle, a számítógép képernyője magányosan meredt rá, akkor Gerardot többnyire fojtogatta a sírás és ismét elöntötték a félelmetes érzések. Azok, amik Newarkban is. És a hangok egyre csak visszhangoztak a fejében, hogy tegyen meg ismét.
Ártson magának.

folytatása következik....