Demolition lovers (FRERARD) pt.03.

A. azt írta nekem a facebook-on, hogy sajnálja, amiért ennyire eltűnt és örülne, ha felvennénk újra a kapcsolatot. Okés, rajtam ne múljon, visszaírtam, hogy annak én is örülnék. És tényleg. Régen annyira jóban voltunk.
Az előbb láttam valami reklámot, ahol az otthoni wellnessről esett szó. Komolyan, létezik ilyen?! Hát elég pihent ötlet. Én, ha annyi pénzem lenne-mint amennyi nincs, wehh-tuti nem otthon bohóckodnék, nyaralás címszó alatt.  
Na és az új rész *-* Nagyon nincs mit hozzáfűznöm, meg amúgy is elmúlt éjfél szóval....Tömény, súlyos angst-engem is lehangol-és nem vagyok vele maradéktalanul elégedett, de ígértem, hogy hozom és hát itt is van...

Surrender the night.

Elena volt a legjobb ember. A legjobb nagymama a világon. Ehhez kétség sem fért, ezt Gerard bármikor, gondolkodás nélkül ki bírta jelenteni. Az asszony a dicséreteket mindig szégyellősen nevetve hárította, de közben minden erejével igyekezett unokájának segíteni. Bár fogalma sem volt, pontosan mi is a baj, mert Gerard nem beszélt, ő pedig nem kérdezte. Akarta, minden nap ott volt benne a késztetés, végül mégsem élt a lehetőséggel, nem bírt, nem akart, fájdalmat okozni. De szíve nyugtalanul összeszorult, mikor lopva elnézte a fiú halott fehér sápadtságát, a szép, ám vértelen arcán lévő ordító reménytelenséget és a keserűséget. A karikás szemei tompa fényét és a tekintetében néha-néha megcsillanó élettelen szikrákat.

Gerard úgy festett, mint aki beteg. Elena nem tudta, mitévő legyen. Nem akarta felhívni a szülőket, mert tudta, hogy azonnal visszavinnék a fiút Newarkba, márpedig Gerard azt akarta legkevésbé. Mindig hangoztatta, hogy az a város megöli a lelket. De Elena úgy látta, hogy a békés vidéki lét is ezt teszi Gerarddal. És ez rettegéssel töltötte el. Cselekedni akart, ezért egyéb ötletek híján azt tette, amit éppen logikusnak gondolt.

Mikor Gerard egy álmos reggelen benyitott a konyhába, és ott találta Lindsey-t, a meglepettségtől a kezében lévő temérdek virágdekoráció halkan suhogva a földre hullott.

- Szia. - mosolygott rá örömmel a lány. Akit a fiú akkor látott életében először, hiszen eddig csak a számítógép chatablakán keresztül, pár szavas párbeszédekkel kommunikáltak.

Gerard alig mert ránézni. Izzott a zavarodottságtól. Lindsey-nek hosszú, sötétbarna haja volt, játékosan, kétfelé feltűzve. Az arca mosolygós, a szemei vidáman fénylőek. Tökéletesen rá lehetett mondani a "helyes kisvárosi lány" jelzőt. Kiegyensúlyozott volt, energikus, mint bármelyik fiatal a környékről. Legalábbis Gerard úgy vélte, mert egyáltalán nem értett a másik nemhez  és nem voltak ismeretei az itteni lányokkal.

- Szia. - köszönt halkan és nyomban lehajolt, hogy a földön heverő virágokat összeszedje. Lindsey villámgyorsan mellé térdelt és segített neki a díszeket az asztalra rakni. A lány könnyedén és fürgén pakolt, kezei centiméterekre siklottak el Gerard lábától.

Gerard arcába forró vörösség kúszott.

- Nézd csak, ki látogatott el hozzánk!- csengett Elena kedves hangja, miután minden rózsa az asztalra került és mind Lindsey, mind Gerard felálltak a földről.

A fiú eltűnődve biccentett, aztán az arcába hulló fekete tincsein át konyha padlóját kezdte bámulni, így Lindsey vette át a szót.
- Jó, hogy végre személyesen is találkoztunk. Csak hoztam át néhány süteményt, cserébe a múltkori csodás virágokért.

- Én is örülök. - mondta erre Gerard, de még mindig nem nézett sem nagyanyjára, sem a lányra.

- Képzeld ezeket a süteményeket Lindsey készítette. Ritka már az ilyen lány a mai világban. Biztos szerencsés lesz az a fiatalember, aki majd meghódítja a szívedet. - és mosolygott, de nem őszintén. Ahogy Lindsey sem, Gerard meg egyáltalán nem mosolygott, legszívesebben kimenekült volna a konyhából. A hátán izzadtság csordogált le, fura remegések futottak át a testén és a gyomra is összeugrott ettől a lehetetlen helyzettől.

- Ez csak néhány egyszerű süti, Elena néni túloz! - legyintett Lindsey, de a nő elszántan megcsóválta a fejét.

- Ez az igazság! A fiúk szeretik a házias lányokat. Te mit gondolsz? - pillantott unokájára, egy kétségbeesett próbát téve, hogy belevonja a beszélgetésbe. De a terv már a kigondolása másodpercében kudarcra volt ítélve. Lindsey, hogy mentse a szituációt, gyorsan közbeszólt.

- Nekem most már mennem kell, Elena néni. Jó volt találkozni Gerard, további szép napot. - hadarta, aztán megindult az ajtó irányába.

- Várj Lindsey! Nem lenne kedved este visszajönni? Addigra végzünk a munkával. - szólt utána Elena.

Gerard és Lindsey egyszerre néztek az asszonyra, aztán alig-alig észrevehetően egymásra. Gerardnak fogalma sem volt, mi a nagymamája ötlete, de az arca máris lángba borult.

A lány sem volt meggyőzve.

- Végülis visszajöhetek, persze. - vont vállat.

Elena elégedetten elmosolyodott.

- Arra gondoltam, kimozdulhatnátok kicsit az unokámmal, mióta itt van, csak a ház körül segít nekem, ráfér egy kis kikapcsolódás. Nos, volna kedved ehhez?

Gerard belül azt kívánta, hogy a lány mondjon nemet, borzasztóan nyomasztónak gondolta, hogy nagyanyja ráerőlteti erre a nyilvánvalóan népszerű és életvidám lányra az ő sötét és kínos jelenlétét. Lindsey azonban némi hezitálás után beleegyezett.

- Hát jó, rendben. - és a fiúra nézett.

Akkor találkozott először a tekintetük. Lindsey-é olyan nyílt volt és készséges. Gerard biztos volt benne, hogy egy végtelenül nagylelkű és segítőkész teremtés. Ettől méginkább zavarba jött.

- Remek, akkor később. - intett neki Elena. Lindsey köszönt és távozott, Gerard meg nem tudott mit mondani.

- Nagyon helyes lány, majd meglátod. Remekül fogtok szórakozni. - igyekezett lelket önteni unokájába Elena. Gerard nem akarta elrontani nagymamája örömét, ezért színlelt mosolyt kényszerített magára, de úgy érezte, a ház falai ráomlanak és maguk alá temetik.

Lehet, jobb is lett volna úgy.

*****

Frank itt vagy?

Gépelte be elkeseredetten Gerard.

Frank hamarosan válaszolt.

Itt vagyok. De te? Általában csak este tűnsz fel, úgyhogy ezt nem tudom most hova tenni. Ugye nincs baj?

Gerard nem gondolta bajnak nagymamája barátkeresős akcióját, érezte hogy az a feléje irányuló törődés része, mégis legszívesebben egy mély gödörbe ásta volna el magát.

Bárcsak kikérhette volna Frank véleményét, de félt neki erről beszélni. Mióta az interneten megismerték egymást, nem esett szó arról, hogyan vélekednek a párkapcsolatokról. Ezt Gerard túl személyesnek vélte, és mivel Frank sem hozott fel nőkkel kapcsolatos témát, jobbnak látta, ha most is hallgat.

Minden rendben.

Írta végül röviden.

Tényleg?Nem kell aggódnom?

Gerard szívdobogása menten felerősödött, ahogy Frank sorait olvasta.

Semmi baj. Ne aggódj. Csak jó tudni, hogy itt vagy.

Hálás sóhajjal nézte a kijelzőt, amin rövidesen megjelent Frank válasza.

Mindig itt leszek, ha szükséged van rám.

Gerard szívesen írta volna, hogy milyen nagy szüksége van Frank-re, de a félénksége megakadályozta ebben.

Köszönöm Frank.

Ennyit reagált csak, aztán kikapcsolta a gépet és csüggedten pillantott maga elé. Számtalan fenntartása volt, amik árnyékként tornyosultak felé. Mit fog csinálni Lindsey társaságában? A lány annyira derűsnek látszott, Gerard nem akarta lelombozni, de elképzelése sem volt, miként szórakoztathatná őt. Egyáltalán, hogyan és miről kezdeményez majd vele beszélgetést.

Gondolkodásra, nyugtalankodásra, azonban nem volt túl sok ideje, mert a nap munkával eltöltött része gyorsan eltelt és mire Gerard feleszmélt, a lány és ő, már ott sétáltak nem messze a házuktól, egy néptelen fákkal körbevett, parkos területen. Rájuk esteledett, az aszfaltos út mentén pislákoló utcalámpák barátságos fényt adva kísérték őket az útjukon. Eljött az ősz, de nem volt még nagyon hideg. Viszont Gerard így is egész testében vacogott és tudta, hogy nem a csípős időjárás miatt. Nehéz és kínos volt a csend. Összébb húzta magán a kabátját és szótlanul ballagott Lindsey mellett.

- Úgy általában, nem vagy valami bőbeszédű, ugye? - nevetgélt felszabadultan a lány és úgy látszott, nem zavarja Gerard mély hallgatása. Beszélt helyette. Mindenről. Az itteniekről, az iskoláról, a fiatalokról és az idősebb generációról. Mintha a város minden szegletéhez, épületéhez, lakosához lett volna egy jó, vagy éppen kellemetlen története. Gerard úgy vélte, Lindsey abszolút bennfentes, valószínűleg már a nagyszülei is itt élhettek, azért tudott ennyi mindent. Figyelemfelkeltőnek gondolta, amit mesélt. Mire a lány mindent elmondott, el is értek a park végéig. A régi fakerítés szigorúan útjukat állta. A fák lombjai pedig a világosság nagy részét elnyelték. A hangok sem jutottak el hozzájuk a főútról. Nesztelenség volt mindenütt. Gerard is csak a saját gyors szívverését hallotta dörömbölni, amikor Lindsey ránézett.

- Nos, ennek itt a vége. - jelentette ki a lány, a kerítésre támaszkodva. Barna hajtincsei huncut módon súrolták a vállát.

Csak bámulta a fiút kérdőn, de Gerard képtelen volt megszólalni. Biztosra vette, hogy Lindsey azt hiszi, elment az esze. És ebben végülis igaza volt.

- Megszoktál már itt Somerdale-ben? Fura az új élet? - érdeklődött váratlanul.

- Régebben már voltam itt hosszabb ideig. - válaszolt Gerard halkan és meglepődve. Alig észrevehetően felsóhajtott és igyekezett elkerülni a lány szemeivel való találkozást.

Mintha még mindig érezte volna a penge hűvös érintését a csuklója környékén, még emlékezett a fürdőkád fehérségét megtörő élénkvörös vércseppekre és anyja riadtságára, ahogy az arcába kiabált, hogy ezt miért csinálta.

- Nahát, igazán? Nekem fel sem tűnt soha. Most először láttalak Elena néninél, sokáig azt sem tudtam, hogy van unokája. - tűnődött Lindsey.

Gerard mindig észrevétlen volt, szeretett a háttérben maradni, ha Somerdale-ben töltötte az idejét, akkor sem nagyon ment sehova a házon kívül.

- És sokáig maradsz? Mert gondolom, mielőbb vissza akarsz menni a nagyvárosba.- szegezte neki az újabb kíváncsi kérdést Lindsey.

Gerard megrázta a fejét.

- Nem sietek vissza. - és csak nézte az egekbe nyúló fák kísértetiesen meg-megmozduló árnyait.

Lindsey a homlokát ráncolta és sehogyan sem fért ez a fejébe.

- Ezt nem értem. Innen mindenki csak elköltözni akar. Nincs itt semmi. Ellentétben Newarkkal. Amióta az eszemet tudom, ott akarok élni! - a hangja vágyakozóan csengett.

Gerard pedig ezt nem érte fel ésszel. Elmerengett a newarki életét számba véve. Hogyan lehet ennyire akarni azt a káoszt, ami a nagyvárost uralja? Ő sosem látott át rajta és szorongott tőle. Mint egy mélységes gödör, ami beszippantja az embereket.

- Én végleg itt maradnék, ha lehet.

Lindsey-t azonban lehetetlen lett volna meggyőzni. Naív volt. Rajongott egy általa elképzelt és idealizált eszményképért, amit kitudja, milyen színes tinimagazinból szedett.

- De Newark a lehetőségek városa! Úgy képzelem, hogy ott mindenki megtalálja a számításait. Én azt akarom, hogy lerázzam magamról a vidéki élet összes velejáróját. Pörgést szeretnék, hogy a sok érzelemtől, szétrobbanjon a szívem, hogy táncra perdüljek a boldogságtól! Te éreztél már így, Gerard? - érdeklődött Lindsey.

- Newarkban még sosem.- vallotta be a fiú.

- És máshol? - kérdezte a lány.

Gerard hiába nézett a lelke legmélyére, nem emlékezett ilyen heves, kitörni akaró, bármit elsöprő érzelmekre. És ez megijesztette. Ennyire kietlen volna belülről?

- Máshol sem. De itt Somerdale-ben jó. - felelte és lesütötte a szemét.

- Mi a jó a hosszadalmas agóniában? - csóválta a fejét Lindsey.

- Épp az, hogy lassú, hogy van idő felkészülni a végre. - mondta Gerard és úgy érezte, a párbeszéd kezd túlságosan letargikusba átmenni. Nem akart igazából ezekről beszélni. Ezek a reményvesztett és kiábrándult, a megsemmisülést mindennél jobban kívánó gondolatai, jobb, ha megmaradnak az ő szívében, nehéz titokként.

Így inkább elhallgatott és összeszorult torokkal figyelte az előtte elterülő esti feketeséget. Newark keserű emlékei visszarepítették szülei házába, a félhomályos fürdőszoba padlójára, a földön szerte-szét heverő tablettákhoz. Az agyában dübörgő kibírhatatlan zajig, az izzadt arcán végiggördülő könnyekig.

Lindsey-t meglephette a kijelentése, mert egy kis ideig ő is csendben maradt, mint aki mérlegeli, hogy mit mondjon.

- Szóval menekülsz valami elől és Somerdale egyhangú békéje, neked egyfajta gyógykezelés? - faggatózott óvatosan.

- Igen, mondhatjuk. - biccentett a fiú.

- Elena néninek jót tesz a jelenléted, az biztos. Sokat áradozott rólad, hogy mennyire nem mindennapi vagy, milyen jó a szíved, mennyit segítesz neki.

- Nagymama mindenkiben csak a jót látja. - vágott Lindsey szavába gyengéden Gerard. Nem szerette, ha dicsérik, úgy érezte, nem érdemli meg.

Lindsey vállat vont.

- Igazad lehet. Képzeld, még engem is jónak hisz. Pedig nem vagyok az, nagyon nem. Ő is, mint sokan mások, azt hiszi, majd itt alapítok családot. De én nem maradok. Hamarosan el fogok költözni. Mégpedig Newarkba. Addig pedig itt igyekszem jól érezni magam. - ezzel sokat sejtetően előhúzott a táskájából egy italos üveget. Gerard szeme nagyra nyílt a csodálkozástól.

A lány feléje nyújtotta az italt.

- Igen, ez az, aminek látszik. Whiskey. Az apám gyűjteményéből. Igyál nyugodtan. - nevetett fel, látva Gerard elhűlt tekintetét.

- Nem, köszönöm.- rázta meg gyorsan a fejét Gerard.

- Ugyan már! Látom, hogy nagyon fázol. - ajánlotta szívélyesen Lindsey.

Gerard tudta, mennyire nem jó ötlet antidepresszánsra tömény alkoholt inni, de bizonytalanul elvette Lindsey-től az üveget és belekortyolt. A whiskey égette a nyelőcsövét és a gyomrát. Gyorsan visszaadta a lánynak az italt, aki szintén ivott az üvegből, aztán álmodozó szemekkel kémlelte az esti égboltot.

- Igyunk a boldogságra. Jelentsen az nekünk bármit is...

*****

Amikor Gerard éjszaka hazaért, kábult volt, a gyomra kavargott a whiskey-től. Régen ivott már alkoholt és ez megtette a hatását. Amúgy sem kellett neki soha sem sokat innia, hogy részeg legyen. Mikey jobban bírta az ivást. Néhanapján együtt rúgtak be, csak Mikey meg ő, és pár üveg szesz. Ültek az ágyon, olyan közel egymáshoz, és ittak, beszélgettek. Mindenről. Őszintén. Azok az esték igazán sokat jelentettek Gerard számára.

A fiú halkan benyitott a szobájába, felkapcsolta az ágy mellett álló éjjelilámpát és lehúzta magáról a kabátot, meg a kockás inget. Ittassága miatt a mozdulatai koordinálatlanok voltak, többször neki esett a falnak és az asztalnak is. Végül ledőlt az ágyra, még a cipőjét sem vette le. Szokatlan estén volt túl és Lindsey-t is furának tartotta. Persze azzal is tisztában volt, hogy valószínűleg a lány ugyanazt véli róla. Hogy érthetetlenül viselkedik. De Lindsey legalább valódi tudott lenni és mintha megkönnyebbült volna, mikor Gerard belekóstolt az italba, amivel kínálta, mintha végre ledobhatta volna azt az álarcot, amit eddig magára vett. Nehéz lehet neki egy egész kisváros előtt a színtiszta jót játszania.

Gerard oldalra fordult az ágyon, mert eléggé szédült, forgott vele a szoba. Az éjszaka eseményei össze-vissza száguldoztak a fejében. Lecsukta a szemeit, de akkor sem lett jobb. Pár percre mintha elaludt volna, aztán erős hányingerre eszmélt. Hideg izzadtság gyöngyözött a homlokán, ahogy villámgyorsan ült fel az ágyában, ezzel egyidőben a padlóra öklendezve az aranybarna színű italt. Nem akarta, hogy nagyanyja felébredjen a zajra és meglássa, mi történt. Szégyellte magát és nem akart szomorúságot okozni neki. Rémülten húzta le az ágyon heverő, előbb levetett kockás inget és törölte fel a kisebb tócsát. A haja az arcába zuhant, ahogy a földön térdelt köhögve, de így is meglátta a számítógépén villódzó üzenet jelet. Legyűrve a részegségből eredő szédelgést és gyengeséget, odatántorgott a géphez és megnyitotta az üzenetet.

Gerard?

Az üzenet pár perce érkezett. És Gerard bármilyen rosszul is volt, válaszolni szeretett volna.

Itt vagyok, csak nemrég értem haza.

Felelte.

Hol voltál, családi ügy?

Kérdezte Frank. Gerard túl erőtlen volt a magyarázkodáshoz, a szeme előtt még mindig színes karikák váltották egymást, hol izzadt, hol pedig fázott. De nem akarta megbántani Franket.

Feküdtem az ágyban. Most nem vagyok túl jól.

Mi a baj? Tudok segíteni?

Frank önzetlen kérdése jól esett Gerardnak. És megtehette volna, hogy azt írja, meghűlt, lázas és azért beteg, de nem akarta, hogy egy hazugságfolyam kezdjen el körülötte lomhán hömpölyögni, Franket is magával sodorva.

Részeg vagyok, Frank.

Ismerte el és a szégyen uralkodott el rajta, sápadttá téve az arcát. 

Hát néha előfordul, hogy úgy jönnek össze a dolgok.

Írta egy idő múlva Frank.

Sajnálom, ne haragudj.

Írta erre Gerard.
Nem tartozol bocsánatkéréssel, Gerard, így alakult és kész.  És csak pár óráig tart.

Frank megértőnek tűnt.
Holnap elmondok mindent. 

Írta még Gerard és figyelte, ahogy Frank válasza megjelenik a képernyőn.
Rendben, ahogy gondolod. Próbálj pihenni, reggelre jobban leszel. Jóéjszakát.
Neked is jóéjszakát, Frank.

Frank kilépett a csevegőprogramból, a kijelző magányosan üressé vált. Ahogyan az éjszaka. És ahogy Gerard is.

folytatása következik…