2017 leléphet, nekem nem fog hiányozni *-*

Az elmúlt napok...huh hullámvasút. Volt itt minden. Lássuk csak:
-Karácsonyi megőrülés (káosz, fadíszítés)
-Karácsonyozás
-Kaja dömping (halászlé/húsleves/rántott hús/sült hús/majonézes kukorica/szaloncukor/mézeskalács etc.)
-Túlzott házipálinkázás (pedig utálom), ebből kifolyólag karaoke, aztán filmszakadás, ott ahol vagyok elalvás
-Másnaposság és szégyenkezés
-Még mindig kajadömping, szaloncukor lelegelése a fáról, pizzás és hagymás tejfölös Bake Rolls fogyasztás
-Sokáig alvás, mégis kómásan ébredés
-Érdekes álmok
-ID discovery csatorna nézés késő estébe nyúlóan
-A favágók c. sorozat nézése (OMG)
-Más fura műsorok bámulása
-Hízás (a mérlegem elromlott, de biztos vagyok benne)

És még hátra van a szilveszter *-*
Amire én nem tervezek semmit, de tényleg. Általában itthon dekkolunk pasimmal és kész. Mondjuk, nem is bánom.

Ígéretek? Nem tudom, van e értelme bármit is megígérni a jövőre vonatkozóan. Eddig nem nagyon tudtam betartani egyiket sem.

Álmok? Na, igen, azok vannak, de jelen pillanatban elérhetetlenek (pl. költözés most azonnal).

Csak azt tudom megígérni, hogy igyekszem 2018-ban is itt lenni, írni mindent amit fontosnak tartok, meg történeteket is persze.
Ezután a pocsék 2017-es esztendő után nagyon remélem, hogy a következő év sokkal több jót hoz magával.
Én felkészültem ezekre a pozitív változásokra. Csak jöjjenek már!!!!!!!!
BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDENKINEK! <3 <3 <3

STILL BREATHING (Mike/Billie Joe) pt. 09.

Tehát...karácsonyi hangulat:0.
Beteg vagyok kicsit.Fa díszítés alatt.
Leesett a hó, már olvad.
Előre félek a közös családi pofavizittől.
Kaják készülőben.
Pasim szokásos formáját hozza.
Én meg az új részt hoztam, amolyan "karácsonyi ajándék"-ként. Van egy másik sztori is a fejemben, saját szereplős, de még nagyon csak elméleti szinten létezik, de jó lenne azt is megírni jövőre.
Hát majd meglátjuk.
Egyelőre itt nálunk enyhe fokú karácsony, műfenyő, szaloncukrok, díszek, meg a Still breathing.
BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK, AKI ERRE JÁR <3
FOREVER NOW

My name is Billie, And I'm freaking out
I thought before I was
And I can't get it figured out
I sit alone with my thoughts and prayers
Screaming my memories
As if I was never there
Standing at the edge of the world
It's giving me the chills
Looking down the edge of the world
Lost in a tangle
It's freaking me out
Burning lights and Blackouts
- Te mit látsz bennem? – kérdezte váratlanul Mike és Billie kezében megállt az üdítős palack, félúton az odahelyezett pohár felé.
Napsugaras, gondtalannak tűnő délután volt. Ott ültek kettesben Billie-ék házában, az aprócska és túlzsúfolt konyhában. A házban nem volt rajtuk kívül senki, Billie anyja orvosi felülvizsgálatra ment, a testvérei pedig még iskolában voltak. A fiú invitálta meg Mike-ot magukhoz, aki szinte azonnal igent mondott, holott tudta, hogy ezzel megint megszeg pár szabályt, ami a tanár-diák kapcsolatról szól. De már nem is ütközött meg annyira a saját hektikus döntésein.
Billie végül kitöltötte az üdítőt, majd a poharat a férfi elé csúsztatta, miközben elgondolkodott, mit is feleljen.
- Mindent. – válaszolta végül sugárzó arccal.
Mike megforgatta a szemeit.
- De mégis? Kíváncsi lennék, mi fogott meg, csak egy átlagos iskolai tanár vagyok. – morfondírozott. Billie leült vele szemben és eltolta az előtte lévő üdítős palackot, hogy a férfi szemébe tudjon nézni.
- A jósága. – jelentette ki.
Mike nem számított erre a válaszra.
- Én nem vagyok jó. – tiltakozott.
- De az. Ahogy az emberekkel bánik. Mindenkinek segít, ahol tud. Engem sem nézett le és nem ítélt el, azért mert iskola helyett sokszor a kocsmába jártam. Inkább igyekezett megmutatni a helyesebb utat. És én mérhetetlenül hálás vagyok önnek, Mr. Pritchard. Maga jó ember, higgye el. – bizonygatta Billie és halványpirossá vált az arca, szemeiben heves fények gyúltak. Mike alig bírta levenni a tekintetét róla. Plusz még zavarba is hozta a fiú kijelentése.
- Elfogult vagy. – csóválta a fejét. Ő nem tartotta ennyire jó embernek magát. Persze megtette, amit tudott, mindenkinek adott újabb esélyeket a javításra, nem állt szándékában soha senkit megbuktatni, inkább próbálta a diákokat tanulásra ösztönözni. És elítélte, ha egy pedagógus rászállt a tanítványokra, ez által megkeserítve az életüket.
Mike hálásan elmosolyodott, mert jól estek neki Billie szavai. Aztán belekortyolt az üdítőbe, ekkor összetalálkozott a tekintetük, Billie-vel, de csak ültek ott és hallgattak. Mike-nek fogalma sem volt, mit csináljon, vagy mondjon. Zavarban volt a fiú otthonában, tudta, hogy ez nem helyes és bár legszívesebben a karjaiba zárta volna, nem mert megmozdulni sem, mert attól tartott, valaki megérkezik a családból. Szemei végig futottak a konyha egyszerű és régi berendezésén, majd az onnan nyíló nappalin és észrevette a sarokba tett gitárt. Rögtön eszébe jutott, mikor Billie azt mesélte, hogy tud rajta játszani.
- Megmutatod nekem az egyik dalt? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve.
- Milyen dalt? – kérdezett vissza Billie.
- Azt mondtad, édesapád megtanított gitározni és írtál néhány dalt. Játszhatnál nekem, ha gondolod…- válaszolta Mike.
Billie Joe-n látszott, hogy meglepődött és kicsit meg is illetődött.
- Nagyon régen nem gitároztam, nem is tudom, menne e még. – húzódozott.
- Kérlek. Úgy szeretném hallani. – mosolygott rá Mike, mire a fiú rábólintott.
- Rendben. – majd a nappali felé ment és rövidesen a gitárral tért vissza.
Leült a székre és aprólékos mozdulatokkal kezdte el behangolni. Mike belefeledkezett a látványba, hogy Billie teljesen belemerült a gitár hangolásába, még a száját is nyitva felejtette kicsit, annyira koncentrált. Mike pedig kimondottan aranyosnak találta ezt, akaratlanul is elmosolyodott, miközben az asztal mellett figyelt az egyre jobbá váló dallamokra.
- Nem biztos, hogy jól fog menni…- mentegetőzött Billie és hol a hangszert, hol Mike-ot nézte.
- Szerintem nagyon jó lesz. – biztatta Mike.
Billie arcán megjelent egy szkeptikus kifejezés, de rövidesen belekezdett egy dalba.

Summer has come and passed
The innocent can never last
Wake me up when September ends
Like my father's come to pass
Seven years has gone so fast
Wake me up when September ends
Here comes the rain again
Falling from the stars
Drenched in my pain again
Becoming who we are
As my memory rests
But never forgets what I lost
Wake me up when September ends…
Mike összeszorult torokkal, elhűlve hallgatta a dalt és megdöbbenve látta, hogy válik Billie egyre szomorúbbá és zaklatottabbá. Nem is tudta végig játszani, a hangja elcsuklott és elvétett pár akkordot, végül aztán abba hagyta. Mike látta, hogy a könnyeivel küszködik és az ő szemei is kezdtek homályossá válni. Belül őt is szorította a fájdalom kemény abroncsa, hiszen a dal nagyszülei emlékét hozta vissza és rájuk ő sem tudott könnyek nélkül gondolni.
- Ne haragudjon, uram…van tovább is, majd egyszer eljátszom teljesen, de most nem megy…- szabadkozott Billie nagyot sóhajtva, gondterhelten ülve a gitár felett. Ujjai a húrokon voltak, de nem szólaltatta meg újra őket. Az arca sápadt lett, és szaporán pislogott, de még így is látható volt, hogy a sírással küzd.
Mike is visszanyelte a könnyeit.
- Semmi baj, megértelek. Ez a dal bennem is a szeretteimet idézi fel. – mondta együttérzően.
- Apa szeptember elején halt meg és soha életemben nem volt még olyan hosszú egy hónap, mint akkor. Apa hiánya, a temetés, a sok szánakozó rokon, anya, amint megjátssza a mélyen gyászoló özvegyet. Minden olyan borzalmas volt. Azt hittem, a szeptember sohasem ér véget. – mesélte Billie és a múlt történései árnyként vonultak át a tekintetén.
Mike bólogatott. Ő is átélte ezeket a veszteségeket.
- Ismerős érzések ezek, Billie.
- Még olyan sokáig vártam, hogy apa hazatérjen, hogy nyíljon az ajtó és belépjen rajta. De soha többet nem jött. És olyan sok minden maradt meg bennem kimondatlanul, amit csak cipelek éveken át és arra gondolok, bárcsak apa látna, hallana engem. – Billie egy másodpercre a plafon irányába szegezte a tekintetét, Mike-ot még jobban szorongatta a sírás.
- Én mindig azt hiszem, hogy a nagyszüleim onnan fentről figyelnek. Hasonlóan a te édesapádhoz. Szerintem ő tudja, mit érzel és büszke rád. – mondta alig hallhatóan.
- Rám nincs miért büszkének lenni, uram, annyi mindent rosszul csinálok. Nem megy jól igazán semmi sem, de ezt a dalt szívből írtam. Apa emlékére. – Billie felállt és visszavitte a gitárt a nappaliba. Mike látta, hogy gyorsan törölgeti az arcát, ahogy a szoba irányába megy.
- Gyönyörű és nagyon mély mondanivalójú dal. Tényleg, egyedül írtad? – kérdezte Mike, amint a fiú visszajött és egy kis időre tétován megállt a konyha ajtajában. Az arca még mindig falfehér volt. Cigarettát kezdett keresgélni a zsebeiben, majd a konyha pulton.
- Igen. De tudom, nehéz ezt elképzelni a legtöbb ember azt hiszi, egy értelmes mondatot nem vagyok képes összerakni. – mondta szomorúan, majd miután megtalálta a cigarettát, mégsem gyújtott rá, a dobozt a zsebébe süllyesztette.
- Én nem gondolok semmi ilyesmit. Tudom, hogy sokkal több vagy, mint amennyit a tesztjeid elárulnak rólad. És most már az is kiderült számomra, hogy tehetségesen írsz dalokat. – Mike felállt a székről és odasétált Billie mellé. A fiú eléggé el volt kenődve, ami érthető is volt és Mike hibásnak érezte magát, hogy arra kérte, játsszon neki egy dalt és ez által felszakította az apja halála okozta sebeket. Ugyanakkor azt is tudta, hogy a saját fájdalmait is felszínre hozta, elvesztett szerettei emlékével.
- Anya, meg jó pár másik ember szerint csak egy idióta vagyok. – vont vállat Billie.
Mike megrázta a fejét.
- Ne hallgass senkire, aki azt állítja, kevesebbet érsz, mint ők. Te különleges vagy. – mondta állhatatosan. Billie arcán grimasz suhant át, nehezen hitte a tanár szavait.
- Köszönöm, tanár úr. Nem is tudom, mi lenne, ha maga nem állna mellettem. – nézett a férfira és Mike-ban rögtön felgyúlt a heves vágyakozás, ami azóta égette, hogy belépett az iskolába és megpillantotta Billie-t. Szomjasan vágyott a csókjára, a szoros ölelésére, de mégsem mert lépni, mert félt, hogy valamelyik családtag belép és rajta kapja őket. Billie viszont közelebb hajolt hozzá és az ő szemeiben is a sóvárgás tükröződött a közelség iránt. Nézte a férfit fénylő szemekkel és karjai elindultak Mike irányában. Mike félelme azonban nagyobb volt, nem tudott feloldódni, így ösztönből hátrébb lépett egyet. Billie arcán fájdalom jelent meg, rosszul esett neki ez a fajta elutasítás.
- Bocsásson meg uram. Az én hibám, mindent elrontok…- magyarázkodott és a sápadtsága helyét rögtön a vörösség vette át. Mike pedig azonnal megbánta az egész mozdulatát, hiszen nem Billie ellen szólt, csak az ostoba félelmei korlátozták.
- Te bocsáss meg, nem így akartam, csak ez az egész szituáció…hogy itt vagyunk nálatok… – vágott közbe és szánalmasnak érezte a szavait. Mást sem szeretett volna, mint Billie-t magához közelebb tudni, erre így viselkedik.
- Rendben. - Billie lesütötte a szemét.
- Azt hiszem, indulnom kellene. – mondta Mike, és hogy zavarát elfedje, gyorsan zsebre vágta a kezét. Ujjai beleütköztek autója slusszkulcsába.
- Sajnálom, hogy sietnie kell. – ingatta a fejét Billie és a férfire sandított. A vágy még mindig sütött a szemeiből.
- Igazából nem rohanok annyira. Lehet, hogy elautózom a parkba, eljöhetnél velem, persze ha akarsz és van időd. – Mike elkapta Billie tekintetét és forróság ébredt a gyomrában.
- Mr. Pritchard…- Billie megkönnyebbülten felsóhajtott, ettől Mike is megeresztett egy szégyellős mosoly félét. A fiú pedig mellette elsuhanva előrement és már nyitotta is a bejárati ajtót.
- Mehetünk...folytatása következik...

A csaj, aki csak félig vette meg az ajándékokat, majd felgyújtotta a haját

Egész éjjel Billie Joe-val álmodtam (ajwh) és nem annyira jó a mobilom csengésére felkelni hajnalban ezek után az álmok után *-* Főleg, hogy ez a nyomorult lakás úgy kihűl reggelre, hogy szabályosan fáj megmozdulni.
Hétfőn nekiveselkedtem a nagy ajándékbeszerző túrának. Anyám is jött velem, és ketten kimaxoltuk a kedvtelenséget és türelmetlenséget.
Oké, elszúrtuk, ezt nem most kellett volna, hanem hamarabb, akkor a sok baromság nem idegel fel minket, de közbejött a haláleset és minden háttérbe került.
A boltokban tömeg és idióták, anyám kommentjei meg...nem tudom, sírjak e vagy nevessek. Pl. egyik polcnál egy öreglány válogat halálos nyugiban, mindent ötször átnéz, felforgat, nem férünk oda. Teszünk pár tétova kört, nézelődünk alibiből, várjuk, hogy az asszony arrébb menjen. De nem megy. Anyám ideges, haladna. Dögmeleg van az üzletben, de nem tudjuk levenni a kabátot, mert tele a kezünk a szatyrokkal és a bevásárló kosárral. Anyám a plafont nézi, én megyek előre, hogy megnézzem, szabad a terep. Naná, hogy nem az, az öregasszony továbbra sem mozdult egy centit sem. Anyám félhangosan: - Egy hete ott áll és válogat, nem igaz, hogy nem tud arrébb menni az a nő!
Szerintem az illető meghallotta, mondjuk túlzottan nem érdekelte.
Agyrém ez, komolyan. És mivel ma nem volt időm, holnap kell folytatnom, és be is fejeznem, mert utána már egyáltalán nem lesz erre lehetőségem.
Aztán itthon, felrakom a kávémat és lehajolok a szekrényhez, hogy egy edényt halásszak elő, de elfeledkezem arról, milyen lehetetlenül kicsi a tér a gáztűzhely és a szekrény között. Közben mobilon dumálok és mire a sokkoló tényt észreveszem, konkrétan füstöl a fejem.
Basszus, lángra kapott a hajam. Tiszta büdös és kormos lett a kezem és egy jó vastag tincs leégett. Szerencsére maradt még bőven, de ez is csak velem fordulhatott elő :S
És akkor még hátra van a karácsonyi idegösszeomlás, főzés. A pasim ma is gyík, semmi ünnepi hangulatom nincs.
Ellenben lenne kedvem a nyárhoz...És ez a dal...
Jöhetne most a kánikula.

Képeslapok

Szociális életemet, baráti körömet mi sem példázza jobban, mint a képeslapok száma...
Szeretek képeslapokat küldeni a jeles alkalmakra, szülinap, névnap, húsvét, karácsony, én ilyen konzervatív vagyok. Jobb, mint egy email, vagy sms szerintem. Régen egy rakatot szétküldtem az ünnepek közeledtével, de ez évben mindösszesen kettő db ment a postára. K.-nak, mert bár jó sok km, meg ország elválaszt minket egymástól, de folyamatosan tartjuk a kapcsolatot és biztatjuk, erősítjük egymást, a másik meg az ősöknek. Mert megérdemlik :)
Tavaly még ment a barátnőknek is, de most nem láttam értelmét ennek. Egyrészt, sosem viszonozzák, másrészt a temetés óta ambivalensek az érzéseim feléjük. Próbálom a békülést sulykolni magamba, de valahogy iszonyat lassan megy. Pedig A.-val milyen jól elvoltunk, mégis most úgy érzem, amióta neki van egy titkos fickója, és én ezért nem lelkesedtem annyira, mintha egy szakadék alakult volna ki köztünk. Nyilván ezt ő is érzi és olyanok barátságát keresi, akik az ilyen ügyekben megfelelően támogatják. A. amúgy is eléggé megváltozott, a szerény, cuki lányból lett egy dekoratív csaj, csípős nyelvvel, érdekes stílussal, szoknom kellene, vagy nem tudom.
H.-t továbbra is bírom, vele telefonon beszélünk, meg néha összefutunk.
Á. fényévekre áll tőlem mindenben, nem igazán tud érdekelni. És egyszerűen nincs meg a közös nevezőnk.
Sz. dettó, vele kölcsönösen nem foglalkozunk a baráti kapcsolatunk szinten tartásával, régen persze ez sem így volt, de neki képbe jött az akkori kretén csávója és hogy is írjak, el lettem tiltva :P pff...
Mindegy, ha két képeslap, két képeslap, az is jobb mint a 0. Ja, és ha már zéró, ennyi kedvem van a karácsonyhoz :S És ennyi darab ajándékot szereztem még be. Oké, előttem áll a jövő hét, már amikor lesz időm, mert van még egy-két nem könnyű ügy, amire pontot kell tennem idén.

Decemberi bordós-kék lélekpillanatok

Monoton hétköznap reggel.
Tömött busz. A marhára unszimpatikus, csúcsidőben piacra flangáló öreglány persze, megengedi magának, hogy az egyik ülésen a kosarát utaztassa és aki rápillant a helyre, azt nézésével átkozza.
A sofőr Britney Spears és Katy Perry slágereket hallgat hangosan (bloeeh). Az agyfasz kerülget.
Az egyik széken egy lány beszélget a nagymamájával, hogy közösen vásárolnak be a karácsonyi vacsorára.Összefacsarodik a szívem, eszembe jut a rokonom és hiányzik :(
Kapaszkodom, ahova tudok és közben azon agyalok, mennyire várom már hogy vége legyen az évnek, semmi jó nem volt ebben a 2017-ben.
Nem bánnám már, ha a következő hetek az unalmasság jegyében telnének, de nincs ekkora szerencsém, mert még hátra van egy nehéz ügyem, ami azért majd befolyásol sok mindent. Bár ki lehetne kerülni, de talán jobb még idén letudni. Mindegy, nem én döntöttem így.
Az utcákon kihaltság, olvad az épp hogy csak lehullott hó, latyakot hagyva maga után.
Kipillantok az ablakon és látom, hogy épp kel fel a nap.
Különös, bordós-kék az ég alja. Ritkán látok ilyet.
Gyönyörű...

STILL BREATHING (Mike/Billie Joe) pt. 08.

Na hello! Itt van, megjött a december. És nekem kapásból betegséget hozott. Tudjátok, nátha, torok és fejfájás, szokásos.
De ha nekem ezeket a nyavalyákat hozta, az még nem gátol meg abban, hogy én meg a Still breathing következő fejezetét posztoljam. Nem tudom, idén lesz e még másik, most érjük be ennyivel :P

2000 LIGTHYEARS AWAY:
I sit alone in my bedroom
Staring at the walls
I've been up all damn night long
My pulse is speeding
My love is yearning
- Mr. Pritchard? – Billie állt az osztályterem ajtajában. A délutáni napsugarak fürkészve futottak végig kipirult arcán, különös, kérdő pillantásán.
Mike gyomra máris összeugrott, amint észrevette és nem is értette, hogy kerül oda, mikor pár perccel korábban látta, ahogy végigsétált az iskola betonudvarán, a kijárat felé. Most meg ott volt a küszöbön, szembesítve a szombati tetteivel és ezzel szinte húsba maró, fájó szenvedéseket okozva neki. Amúgy is nehéz nap volt ez a mai Mike számára, a hétvégiek tükrében. Végig adnia a tananyagot, anélkül hogy megrészegítené az izgalom, vagy elvesztené az önuralmát. Makacsul kerülte az órák folyamán Billie Joe tekintetét, hogy ne zavarodjon bele a mondanivalójába. Csak így tudta ezt elérni. És örült, mikor Billie-t távozni látta. Bár volt egy sejtése, hogy a történteken nem lehet csak úgy túllépni. A hétvége eseményei kérdéseket szültek, amikre nem csak magának, hanem Billie-nek is felelnie kellett.
Fáradtnak érezte magát, nem is aludt valami sokat szombat óta, ha mégis, az álmai zaklatottak voltak. Ha éppen nem forgolódott és a lelkiismeret-furdalás gyötörte, hogy ott fekszik a neje mellett és Billie Joe-n jár az esze szüntelenül.
Fájt a feje, hiába vett be rá gyógyszert, az alattomos fájdalom csak visszatért a tanítási nap végére, lüktetés és hasogatás képében.
- Tanár úr…- hallotta Billie hangját ismét és összerezzent. Megköszörülte a torkát és minden tárgyilagosságát összekaparva nézett az ajtónál szobrozó fiúra. Szemei rögtön az arcára vándoroltak és a szégyenérzetet is elhomályosította az a megállapítása, mennyire helyes, a szemeitől, az ajkától, csak nehezen tudta levenni a tekintetét.
- Igen?
- Uram, bejöhetek? – érdeklődött bátortalanul Billie.
Mike kurtán biccentett, az arcizmai megfeszültek. Nézte, ahogy Billie belép a terembe, behajtva maga mögött az ajtót. Felháborodott sóhaj hagyta el ajkait, és épp szólni akart, hogy ezt nem lehet, de végül csendben maradt. Csak a szíve dübörgött hangosan.
- Nos, Billie. – pislantott a fiúra futólag és máris forróság áradt szét az arcán.
A fiún is tükröződött a zavartság, lehajtotta a fejét.
- Uram, ami a hétvégén történt…
- Ne beszéljünk a hétvégéről! – vágott közbe gyorsan és kétségbeesetten Mike.
- Én csak…- Billie szája szóra nyílt, de Mike nem akart többet hallani.
- Nézd, ha nem a tanulmányaid miatt kerestél fel, jobb, ha elhagyod a termet. Azzal, hogy itt vagy velem kettesben, egy szinte majdnem bezárt tanteremben, az állásomat teszem kockára. Azzal pedig, amit szombat éjjel műveltünk, a házasságomat. – közölte, mereven bámulva az íróasztalát. A szavai így kimondva, még súlyosabbak voltak, mint kaotikus gondolataiban. Házasság, állás…minden, amit eddig elért, minden, amije csak volt.
Billie Joe azonban nem mozdult, Mike pedig csak nézett maga elé némán, így Billie néhány másodperces kínos csend után, újra megszólalt, mintha nem hallotta volna a férfi előbbi kérését.
- Csak szeretném tudni, mit gondol…
- Természetesen zavarban vagyok! – hördült fel Mike.
- Én is zavarban vagyok, mégis úgy éreztem, ide kell jönnöm. Velem még nem történt ilyen, még sohasem csináltam ezt, amit szombaton.
- Hát én sem, tőlem távol áll az ilyesmi! Én nem vagyok olyan! – szólt közbe felháborodottan Mike. Hogy az „olyan” alatt pontosan mit is értett, maga sem tudta volna megmondani.
- Akármit is hisz most rólam, Mr. Pritchard, azt tudnia kell, mekkora örömöt okozott nekem. Nem gondoltam volna, hogy valaha felhív. – mondta Billie.
- Hát csak egy hirtelen ötlet volt. – sóhajtott maga elé Mike.
- Tudja, a szombat esték mindig nyomasztóak a külvárosban. Ha van pénzem, többnyire a kocsmában ülök, de ha nincs, akkor otthon kell maradnom és az idő, mintha visszafele járna. Borzasztó ez, őrjítő, a rohadt falak fogságában, anya kiabálásával, meg a tv monotonitásával. Csak dohányzom és várom az éjszakát, a hajnalt, hogy az olcsó sör kiüssön. – mesélte Billie és szomorú villanások látszottak zöld szemeiben. Mike sajnálattal nézett rá.
- A szombatok nekem is elég pocsékul telnek. – vallotta be, és hálátlannak gondolta magát, hiszen van felesége, mégis ezt érezte, sőt ki is mondta.
- Mikor felhívott, annyira meglepődtem, de nagyon örültem. Ahogy hallottam a hangját a telefonból, elragadtak az érzelmek, a boldogság, a zavarodottság. Mindenféle az eszembe jutott. Hogy velem van, átölel és megcsókol. És én viszonzom a csókot. És lekerülnek a ruháink. A fejemben ott volt a kép és éreztem az egyre nagyobb izgalmat magamon.– a fiú szemérmesen elhallgatott, Mike pedig tenyerébe temette az arcát.
- Te jó ég, Billie hagyjuk ezt abba, menj ki az osztályból…- suttogta csüggedten. Legbelül viszont nem ezt akarta. A hátán a hideg futkározott fel-alá, ahogy Billie Joe ismét felidézte a szombati beszélgetésüket, újra fülébe csengtek a sóhajok, nyögések, a vonal túloldalán a kanapé ritmikus meg-megnyikordulása, Billie cselekedeteinek egyértelmű bizonyítéka. És ott voltak a saját maga által elképzelt felkavaró képkockák, ahogyan a fiú csinálhatta, ahogy örömöt okozott saját magának, és ahogy ettől a tudattól a őt is izgatottság kerítette hatalmába. Annyira, hogy végül megérintette és az extázisba juttatta magát. Tulajdonképpen együtt élték át a telefonon keresztül. Ahogy ez végigpörgött Mike agyán a szégyen pírja lepte el az arcát, de ott lángolt egyúttal a gerjedelem tüze is. Fél szemmel Billie-re pillantott, aki nem tett eleget a kérésének, nem ment sehova, hanem a földet bámulva beszélt tovább.
- Elképzeltem az érintéseit végig a testemen és azt is, ahogy én is megérintem önt. Az ujjaim bejárják a hátát, a mellkasát és elérkeznek a férfiasságához. Igen…és pont olyan, mint ahogyan azt már számtalanszor gondoltam. Tökéletes. – Billie szemei egy másodpercre lecsukódtak, a szempillái megrezdültek, Mike pedig nagyot nyelt és vett egy mély levegőt, hogy megfékezze a benne is mind inkább hevesen ébredező vágyakozást.
- Ne…- csak ezt ismételgette a fejét csóválva és izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán.
- És ön is megérint engem ott, miközben csókol. Újra és újra, a mozdulataink egyre gyorsabbá válnak. Aztán felém hajol, a ruhátlan bőrünk egymáshoz tapad és szeretkezünk. Gyorsan és mélyen…Ezek mozdulatok, érintések és hangok jártak a fejemben uram, miközben telefonon hallottam önt és közben csináltam magamnak. Már nem tudtam leállni, láttam magam előtt, ahogy megtesszük és biztos fáj, de ez a fájdalom egyben jó is, mert a magáé lehetek Mr. Pritchard és semmi más nem fontos. Erre gondoltam és elélveztem ettől…- mondta Billie és most már Mike-ra nézett. Izzó piros volt az arca, a tanáré nem különben. Mike gyomra kicsire zsugorodott, a hideg izzadtság ellepte mindenét, a feje majd szétrobbant a fájdalomtól. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez történik vele, ül a teremben és hallgatja, ahogy egyik tanítványa azt ecseteli, miket fantáziált, miközben magához nyúlt. És ami még ijesztőbb, hogy ettől ő is felizgult, nem is kicsit. Émelygés kerítette hatalmába és a rémisztő felismerés, hogy mostanában minden szétcsúszik, amit sziklaszilárdnak hitt. Kezdve saját magával. Azok az elvek, érzések, a józansága, a hidegfejűsége, amiket eddig vallott, mintha kámforrá váltak volna. Mintha mindaz, amit eddig tudott magáról, idegennek hatott volna. Mintha ő maga száznyolcvan fokos fordulatot véve, megállíthatatlanul vágtatott volna egy meredek szakadék felé.

- Azt hiszem, lassan kezdek megőrülni. – motyogta.
Billie szelíden tiltakozott.
- Ez nem igaz, tanár úr. Minden rendben.
- Egyáltalán nincs rendben semmi, sőt teljes a felfordulás minden téren! Ez a beszélgetés pedig nem vezet sehova, meg sem kellett volna történnie. Most menj el, kérlek. - Mike hangja remegett és bizonytalan volt.
A vére forrt, mindene lüktetett és ugyanazok a lázzal túlfűtött érzések kerítették hatalmukba, amikkel szombat éjszaka találkozott. Menekülni akart, kirohanni a tanteremből, ki az iskola épületéből, csak rohanni, egészen addig, amíg már nem lesz a fejében semmi, sem képek, sem fantáziák. De csak ült ott zaklatottan, teljesen letaglózva. Billie viszont szófogadóan elindult az ajtó felé, pár lépés után azonban megtorpant és visszanézett.
- Akkor este…mikor percek múltán ismét beleszóltam a telefonba, már nem volt ott. Csak tudni szeretném, miért.
És Mike tudta, nem színlelhet, nem tagadhat tovább. Keserű mosolyra szaladt a szája.
- Mert nekem is jó volt Billie. Túl jó…- lehelte tehetetlenül.
Billie elsápadt, szemei elkerekedtek és döbbenet látszott rajta.
- Úgy érti? – dadogta, de Mike belefojtotta a szót.
- Igen, úgy…
Jó volt neki, ami szombaton történt. Sőt, a jónál messze jobb, felszabadító, megsemmisítő, ugyanakkor, úgy vélte, vétkezett és majd ég a pokol tüzén emiatt. Ezerféle érzelem szaggatta, marcangolta belül. De hétvégén, mikor Billie Joe-val beszélt, hallhatta a szenvedélytől elcsukló hangokat, amik a képzeletével vegyülve egy varázslatos világba repítették, ha csak kis időre is, az vitathatatlanul jó volt neki. És Mike nem is tudta, mikor érezte jól magát igazán. Talán utoljára gyermekkorában, szerető nagyszülei által. Amikor őszinteség vette körül, nem képmutatások égig érő halmaza. Eszébe jutottak nagyapja tanácsai, amiket megfogadott, és amik sokat segítettek neki az életben, a közös barkácsolások, a nagy séták, késő estébe nyúló beszélgetések és nagyanyja, mosolya, gyengéd szeretete, biztonságot adó ölelése, isteni meggyes pitéje. A pillanatok, amik már nem jönnek vissza, de örökre a szívébe égtek. Az utolsó igaz emberek és igaz cselekedetek.
Billie álmélkodva állt Mike íróasztala és a tanterem ajtaja között, Mike pedig úgy érezte, hosszú percek teltek el ebben a meghökkent csöndben. Amit végül megtört egy szomorú sóhajjal és elhomályosuló szemekkel.
- Nyilván te úgy véled, az én életem tökéletes. Mert külső szemmel annak is látszik. De ha a valóságot kellene lefestenem, merőben más lenne minden. Láttad már azokat a helyes kis házikó alakú süteményeket a sarki cukrászdában? – kérdezte Mike hol az asztal lapjára, hol a fiúra nézve.
- Igen…- válaszolta Billie és látszott rajta, hogy nem igazán érti, hova akar a férfi kilyukadni.
- Kívülről szemet gyönyörködtető, színes, díszes cukormáz, de ha megkóstolod, belül nincs más csak az üres piskóta. Csak a csupasz tészta. Ehhez hasonlatos az én helyzetem is. Egy kívülálló szemével irigylésre méltó, de csak én tudom, hogy amiben élek nap, mint nap, nem más mint hazugság. Csalóka látszatok sokasága, megtévesztő színjáték. Önáltatás. És nekem elegem van ebből, Billie. Mindennél jobban szükségem lenne valakire, aki valódi, aki az, aminek látom, nem hamis illúzió. Valakire, aki őszinte. – Mike úgy érezte, mintha nehéz kövek gördültek volna le a szívéről, ezzel a vallomással. Megnyugvás áradt szét a lelkében.
- Én itt vagyok, Mr. Pritchard. – mondta halkan és készségesen Billie Joe. És Mike ezt szerette volna hallani. Hiszen, ha Billie-re nézett, az őszinteség jutott rögtön eszébe, érezte, hogy a fiú minden szava, tette, mosolya, arcvonása, szemeinek zöld fénye a lehető legigazabb, amivel mostanában találkozott.  
- Köszönöm. – mondta hálával telt hangon.
- Ne köszönjön semmit, uram. Szívesen. És bármikor. – Billie most már tényleg elindult az ajtó irányába, tudván, hogy tanára inkább egyedül akarna lenni.
- Szerintem igazán tegezhetnél ezen túl és hívhatnál Mike-nak. A történtek fényében. – szólt utána a férfi. Fáradt és megviselt volt a hangja, de belül megdobogtatta a szívét a dolog. Titokban mindig is szerette volna, ha a fiú a keresztnevén szólítja.
Billie sápadtsága egy másodperc alatt ismét erős pirosságba változott. Félszegen elmosolyodott és vállat vont.
- Majd megpróbálom. – ígérte, aztán ezzel a kétkedő mosollyal az arcán csukta be maga mögött az ajtót.


folytatása következik...

Ezt most nem értem *-*

Az egyik exem (aputestXD), aki eddig épp hogy csak köszönt, tegnap leállított az utcán, hogy dumáljunk. Lestem is, mint hal a szatyorban. Míg beszélt-inkább dicsekedett, bár azért vannak neki is nehézségei-azon agyaltam, milyen görény volt velem, folyton hazudott, megbántott és a környezetemben lévő összes lány ismerőst, beleértve tesómat is, meg akarta fektetni.
Na, jó mindegy, végül is ezer éve történt és én sem voltam fair vele szemben. Nincs harag. De nem értem, hogy csak úgy leszólít, nem valami szépen váltunk szép. Lehet, hogy az évek alatt ezek a dolgok neki is megszépültek?
Bár minden ellenségnek ilyen könnyen meg tudna az ember bocsátani.
A másik exem is csesztet, hogy találkozzunk, és még mindig nincs kedvem, de le kéne tudni, mert szerintem nem fog békén hagyni. Tuti, ő is dicsekedni fog, hogy milyen boldog a nőjével, pedig nem az, ezt rajtam kívül egy csomóan tudják. Azért van a csajjal, mert a családja "kényszerítette", hogy most már állapodjon meg.
És Mr. Népszerűnek is megint új nője lett, de én még az előzőnél tartok, basszus, nem bírom követni :D
Marha hideg van, reggel elfagyott az összes kezem. Ez már az igazi hideg tél. Hát hurrá :( Ennyit rólam, meg a hidegről. Nem sok újat tudok írni, a napok telnek és szerencsére, mindjárt vége a novembernek, életem egyik legrosszabb hónapjának.
Hamarosan hozom a Still breathing új fejezetét.

Bezárkózva

Tudom, hogy nem helyes, de jelenleg nem érzem szükségét az emberek társaságának. Pontosabban, kerülöm őket, nincs kedvem hozzájuk, sem beszélgetni, sem találkozni nem akarok senkivel.
H. napokig csörgetett, de nem volt lelkierőm felvenni, aztán véletlenül az utcán belefutottam, ahogy a kislánnyal sétált. Akkor már nem tudtam, elmenni előle. Mondta, hogy sajnálja, amiért nem jutott el a temetésre. Most én erre mit mondjak?! Ő döntése, nem tudta kire bízni a picit, megértem. A többieket nem, pl. ott van A., aki a melóra fogta, de azóta sem írt egy sort sem, pedig nem tagadom, jól esett volna.
Á., meg hát még egy részvétemet sem nyökögött, rá így eléggé neheztelek. Persze, ha az ő nyűgje van napirenden, akkor sírjon mindenki.
Jó, majd túllépek a haragon. Majd ez is elmúlik idővel.
De most legjobb az egyedüllét, nem beszélgetni senkivel. Zenét hallgatni, írogatni. Nem hiányzik a közösségi lét.
A pasim már három napja félszáraz novembert tart *-* szokatlan, hogy viszonylag normális. Na,  hogy ebből mi lesz? (hamarosan közeleg a szülinapja, akkor úgyis elázik annak rendje-módja szerint).
És nemsokára december. Próbáltam rávenni az ősöket, hogy rokonunk halálára való tekintettel, meg tiszteletből (meg azért, mert nem igazán bírjuk egymást a húgommal) ezúttal ne tartsunk közös nagy karácsonyi vacsorát, meg ajándékozást. Anyámat már majdnem rábeszéltem, de apámnál megbukott a dolog, a tesóm meg egyenesen rosszul is lenne, ha az éves megjátszósdi nem valósulna meg. Pedig annyira, de annyira nincs kedvem jó képet vágni és megjátszani a happy-t.

Örökké(St. Jimmy fanfiction) pt. 03.

Túl vagyunk a temetésen. Nagyon megrázó, de egyben nagyon szép volt, már ha lehet egy temetés szép. Sokan eljöttek, de azért páran okoztak csalódást, pl. H., és A., akik szinte tutira ígérték, de az utolsó percben visszamondták. H. a kislányára, A. a munkájára fogta :(
A húgom szinte levegőnek nézett, a gyökér pasija be is szólt, de ezek mind jelentéktelenek, van kisebb gondom is, mint ilyesmiket mellre szívni.
Most már csak össze kell szedni a széthullott darabjainkat és menni tovább, miközben rokonunk emlékét szeretettel őrizzük tovább.
És itt van az Örökké befejező része is.

Elfelejtelek, téged, de az együtt töltött időt nem.

A rendőrautó szirénájának hangja egyre közelebbről hallatszódott, biztos voltam benne, hogy hamarosan ideérnek. Jimmy is tudta ezt, szomorú sóhajjal hajolt el tőlem, a szemei még mindig könnyesek voltak, ahogy az én szemeimben is a búcsú könnyei ragyogtak.
- Menned kell…- suttogta nekem Jimmy és megsimította a sírástól maszatos arcomat.
- Még mehetünk együtt. Még minden alakulhat úgy, ahogy megálmodtuk...- mondtam neki halkan és nem hittem el, hogy ez a vége, hogy Jimmy most már nem lesz velem. Hogy rá a börtön, rám meg a nélküle töltött évek várnak. Úgy éreztem, nem fogok kibírni a hiányával egy órát sem. Jimmy csak keserűen rázta a fejét és kinyitotta a kocsi ajtaját.
- Bocsáss meg nekem mindenért. – pillantott rám, ahogy kikászálódtam az autóból.
- Jimmy, én nem haragszom…Én…- annyi mindent szerettem volna még mondani neki. Hogy én is mennyire, de mennyire szeretem és fogalmam sincs, mihez kezdek nélküle, de nem volt időm a magyarázkodásra.
- Jobban szeretlek, mint azt valaha is mutattam. – vallotta be Jimmy. A könnyeimet törölgetve bólintottam.
- Tudom…

Hát persze, hogy szeretett! Ilyet valaki csak igazi szeretettől vezérelve csinál. Jimmy intett még utoljára, majd ő is kiszállt a kocsiból és sérült karját fájdalmasan tapogatva indult el a mellékutca kijáratához, ahol néhány másodperc múlva fék csikorgatva meg is állt egy rendőrkocsi. Tétova léptekkel és remegő lábakkal kezdtem futni a kihalt utcán, miközben könnyeimen át szüntelenül Jimmy irányába pillantottam, de nem láttam semmit, már messze voltam. Messze mindentől. A tetteinktől és a közös pillanatainktól. Csak rohantam és eleinte ötletem sem volt, merre menjek, a zsebemben ott volt a pénz, bár nem nagy összeg, de mintha lehúzott volna a súlya. A lelkiismeretem lázongott és folyton csak Jimmyre gondoltam. Ezért nem is lepett meg, hogy némi kitérő után, a benzinkút nyilvános mosdójánál álltam meg levegő után kapkodva. Belöktem az ajtót és csak hunyorogtam a kora reggeli szürkeség adta fényekben, miközben végignéztem a helyiségen, a penészes falakon, a piszkos padlón, a törött és mocskos tükrökön. Másnak ez biztos undorító lett volna, de nekem a legszebb hely volt a földön, hiszen a szerelmemmel töltött perceket idézte fel. Pillantásom Jimmy vérrel festett rajzaira vándorolt, és megelevenedett a kép, ahogy ezekről beszéltünk. Áhítattal álltam ott egy kis ideig, majd a szétrepedt, régi mosdókagyló alatt heverő hátizsákhoz léptem, amiben Jimmy a személyes holmijait tartotta. Magam elé húztam, majd elkezdtem kipakolni belőle. Pár ruhadarab, fél doboz cigaretta, néhány üres alkoholos üveg, gyógyszeres üvegcsék, pengék, és az egyetlen közös fotónk volt benne, amit még egy fényképautomatában készítettünk egy unalmas külvárosi délutánon. A könnyeim ismét előtörtek, a gyűrött fotóval a kezemben. Az emlékek fájóan édesek voltak, ahogy néztem Jimmy csodálatos arcát a fotón és bármit megadtam volna, ha most velem van. Miután a könnyeim felszáradtak, a képet a zsebembe raktam és elindultam kifelé a mosdóból. Miközben búcsúzóul a hely minden apró kis zugát alaposan megnéztem, hiszen tudtam, hogy valószínűleg nem térek ide vissza. Jimmy nélkül mi értelme lenne?!
Mikor haza értem, már üres volt a ház, de nem is bántam. Jó volt az egyedüllétben egy kis megnyugvást lelni és kitalálni, hogyan folytassam tovább. Szerettem volna betartani a Jimmynek tett szavamat, de semmi ötletem nem volt mihez kezdjek. Csak lézengtem otthon és közben szüntelenül Jimmy járt a fejemben, úgy szerettem volna tudni, hogy mi történt vele. Titkon arról ábrándoztam, hogy talán kimagyarázza magát és nemsokára becsenget ide. Jimmy olyan ügyes, megedzette az élet, tele volt trükkökkel, amiket akár a javára is fordíthatott. De ahogy a percek, órák szálltak, a szívem legmélyén sejtettem, hogy ez nem fog megtörténni. Hogy ne érezzem a nyomasztó csendet, bedöngettem a kedvenc dalaimat, hagytam, hogy a zene betöltsön, közben régi fényképalbumokat nézegettem és újra elámultam, milyen jóképű férfi volt a nagyapa és nagyi is milyen csinos volt. Ahogy a képek a szemem elé tárultak, úgy pattant ki egy szikra a fejemből, mintha a nagyi, a kórházi öntudatlanságból így üzent volna, segítséget nyújtva nekem. Hát persze! A nagyszüleim régóta üresen álló kis háza innen pár órányira! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Kisebb koromban mindig is imádtam ott lenni, különös hangulata volt a gondosan rendben tartott zöld gyepnek, a színes virágoknak, a fehér kis háznak, amiben a konyha süteményillatú, a szobák pedig mindig hívogatóan családiasak voltak. A nagyapám halálával és a nagyi súlyos betegségével azonban ezek a szép dolgok háttérbe szorultak, és amikor már egyikük sem lakott ott, mi sem mentünk oda túl szívesen. De most úgy éreztem, ott kell lennem, ez akár egy új kezdet is lehet, amíg ki nem találom, hol a helyem. Elhatározásomat tettekkel erősítettem meg és mire a szüleim és a hugom hazaérkezett, én már mindenemet összepakoltam, úgy vártam őket. Persze meglepődtek és nem is értették teljesen, hova olyan sietős, de elfogadták, mást úgysem tehettek volna. Apám bólogatott, hogy végre a felnőttek felelősségteljes életét fogom majd élni, anyám sírdogált és csak ölelgetett, a testvérem pedig megszeppenve pislogott. És persze én is elérzékenyültem, de tartottam magam és nem engedtem, hogy az a francos könnycsepp végigcsorogjon az arcomon.
A család ki akart kísérni, de egyedül szerettem volna inkább kimenni a buszmegállóba. Mikor elindultam, már alaposan beesteledett. Ráérősen ballagtam az úton és szemeimmel követtem a mellettem hömpölygő autók színes folyamát, a házakból kiszűrődő esti, családias fényeket, miközben mindent elmosott az esti forgalom hangos zaja. Vajon mi lehet most Jimmyvel? Csak reméltem, hogy nem esett komolyabb baja. Bárcsak tudná, mennyire hiányzik és mennyire szeretném megölelni! Az én drága Jimmy-m, aki mindenét feláldozta, csak hogy én boldog lehessek! De ezzel a döntésével akaratlanul is büntetett engem, hiszen én csak vele lehettem teljes és most úgy éreztem, mint akiből kitéptek egy darabot. A zsebemben ott volt a pénz, amit ő szerzett, a fejemben ott motoszkált egy homályos terv, merre induljak, de a szívem darabokban volt, hiszen Jimmy, aki a legfontosabb volt számomra, nem volt mellettem. És nekem nélküle kellett fel szállni a buszra, ami a jövőm felé vitt.
Jimmyt elítélték tette miatt és javítóintézetbe került. Én pedig nagyszüleim házában kezdtem új életemet. Kicsit aggódtam, de meglepően hamar megtaláltam a számításaimat. Lett állásom és új barátaim. A házra kicsit ráfért a felújítás, ezért a Jimmy által adott pénzből kicsinosítottam és sok új dolgot beszereztem, ami az én ízlésemet tükrözte. De a nagyszüleim emlékét is megőriztem, úgy mint a teraszon lévő öreg hintaszéket, ami mindig a nagyapámat juttatta eszembe, vagy drága nagyikám-, aki időközben sajnos meghalt-régi receptes füzeteit. Ezek és néhány hasonló tárgy volt a ház lelke, ami változatlan maradt és sok erőt adott a nehéz napokban. Mert hiába volt kényelmes otthonom, klassz munkám és jófej barátaim, ha a szívem még mindig Jimmy után sóvárgott és nem telt el úgy nap, hogy ne villant be volna előttem az arca, a mosolya, az érintése, a csókja, a szemei fénye. Folyamatosan a „mi lett volna ha…” foglalkoztatott és párszor megpróbáltam vele telefonon kapcsolatba lépni, de sikertelenül. Végül aztán, tizenegy hónappal a rosszul sikerült bolti rablás után, összeszedtem magam és meglátogattam a javítóintézetben. Egész éjjel nem aludtam, annyira vártam a viszontlátást, a gyomrom liftezett, a fejem fájt, a szívem iszonyúan vert, ahogy ott ültem az üveggel elválasztott beszélgetőfal egyik oldalán a fiúra várva, akit mindennél jobban szerettem még ennyi idő múltán is. Jimmy hamarosan meg is érkezett, egy fegyőr kíséretében. Teljesen sápadt lett, a szemei elkerekedtek, ahogy megpillantott és valószínűleg egyáltalán nem számított rám. Hitetlenkedő arckifejezéssel várta meg, míg leveszik róla a csuklóján lévő bilincset, aztán helyet foglalt a széken, majd kezébe vette a beszélgetésre szolgáló telefon kagylóját. Az elítéltek narancssárga egyenruháját hordta, és ha lehet, még több tetoválása lett, de ezt leszámítva, ugyanolyan volt, mint az első nap, mikor beszélgetésbe elegyedtünk a benzinkúton. A szívem máris felforrósodott tőle.
- Jimmy…Istenem, de jó, hogy látlak!!!- üdvözöltem mosolyogva, de ő komoly maradt. Csak nézte az arcomat mereven, kék szemeiben ezerféle borús érzelem kavargott.
- Te mit keresel itt? – kérdezte elcsukló hangon és értetlenül.
A mosolyom egy pillanat alatt eltűnt, a kérdése számonkérő és dühös hangvételű volt.
- Hogy-hogy mit? Azt hitted, soha nem jövök majd? – ütköztem meg, mire érdektelenül vállat vont.
- Megváltoztál. – mondta válasz helyett és jó alaposan végigmért. Az eltelt, majdnem egy év alatt, komolyodtam valamennyit és ez a külsőmön is nyomot hagyott, kevesebb smink és szolidabb ruhák formájában. De legbelül ugyanaz a lány voltam, mint akit Jimmy is ismert. Viszont muszáj volt felnőtté válnom, hiszen a szerelmem nem volt velem, a nagymamám is meghalt, a fájó veszteségek óhatatlanul valamiféle változáshoz vezettek.  
- De remélem, egy kicsit még így is tetszem.- igyekeztem végre az öröm legkisebb szikráját előcsalogatni Jimmytől, de ő továbbra is távolságtartóan viselkedett.
- Nem tudom, mit mondjak.

- Hát, legalább annyit, hogy jó hogy látsz, vagy, hogy gondoltál rám néha, mert nekem folyton csak te jársz a fejemben. – a szemem kezdett elhomályosodni, nem erre számítottam tőle.
- És minden rendben veled? – kérdezte Jimmy, mintha az előbbieket egyszerűen nem hallotta volna. Úgy kérdezett, mintha csak udvariasságból tenné, vagy mintha egy könyvből olvasná, ez pedig megdöbbentett.
- Elvagyok, nem panaszkodom, van munkám, a nagyszüleim házában lakom.- meséltem.
- Remek. – bólogatott Jimmy, aztán elhallgatott és úgy bámult rám az üvegfalon keresztül, mint egy vadidegenre. Szemlátomást terhére volt az egész beszélgetés. Ez a felismerés fájóan szúrt belém.
-  Próbáltalak telefonon elérni, de sosem sikerült. Hiányzol, mindig is hiányoztál, hallani, látni akartalak. És hogy tudd, veled vagyok, akármi történjen. – mondtam sírástól elgyengült hangon. Jimmy szemében is megcsillant valami, de gyorsan másfelé nézett.
- Nem akartam veled beszélni és most sem akarok. Hiba volt, hogy ide jöttél. Nem kellett volna. – közölte végül, a padlót bámulva. A szavaitól összeszorult a torkom.
- Hogy mondhatsz ilyet?
- Mégis mit vársz tőlem? Évekig a rács mögött leszek, és nem akarom, hogy te kint rám várj. Túl jó vagy és egy rendes alakot érdemelsz, aki úgy törődik veled, ahogy megérdemled! És magamat sem akarom a szereteteddel áltatni. – csattant fel Jimmy és a harag pirossá színezte eddig sápadt arcát.
- Az én szeretetem valódi. És ez nem fog megváltozni! Szeretlek, ezt érezned kell! – magyaráztam neki szipogva, de a sírásom nem hatotta meg. Vagy ha mégis érzéseket keltett benne, azt nagyon ügyesen titkolta. Ült velem szemben és szemei fel-alá jártak a könnyektől nedves arcom és a padló között. Legszívesebben odamentem volna hozzá, hogy megragadjam, és az arcába üvöltsem, mennyire fontos nekem és mennyire szeretem. És hogy mindent le tudunk küzdeni együtt. De köztünk volt a vastag üveg és egy sor ismeretlen érzelem.
- Én is szeretlek. Ezért kérlek, hogy soha többet ne gyere ide! – zárta le a témát Jimmy, majd letette a telefon kagylóját.
- Ne menj el!  – zokogtam és tenyeremet a piszkos üvegre csúsztattam. Jimmy időközben intett a fegyőrnek, aki ismét bilincsbe rakta a kezeit.
- Jimmy! – mondtam ki a nevét sírva, de ő csak gúnyosan csóválta a fejét.
- Már nem Jimmy vagyok, csak egy hatjegyű szám. Isten veled! – pillantott még rám utoljára, aztán elvezették.
Akkor láttam Jimmyt utoljára. Amiket mondott, ahogy felállt és ott hagyott, azzal millió szilánkra tört bennem mindent. Azt mondta, szeret, mégsem akart engem és nem hitte, hogy én csakugyan várok rá, ameddig kell. A történtek után még kétszer felhívtam, de továbbra sem beszélt velem, mikor pedig harmadjára telefonáltam, már átvitték egy másik intézménybe és nem árulták el, melyikbe. Azt mondták, Jimmy kérésére és nehezen tudtam ezt elfogadni, de nem volt más lehetőségem. Beletörődtem, hogy szem elől tévesztettem és már csak az égieket kérhettem meg arra, hogy vigyázzanak Jimmyre.
A hónapok évekké válva feltartóztathatatlanul meneteltek előre. Nekem pedig időbe telt, amíg átgondolva mindent, megértettem, hogy Jimmy szeretett, ezért mentett meg saját magától, még akkor is, ha én ezt egyáltalán nem akartam. Tovább kellett lépnem. A sorsom írta önmagát, elhagytam a nagyszüleim házát és valamivel messzebb telepedtem le. Ismét változások jöttek, új munka, új emberek és igen, lassan új párkapcsolatok is. Az elején mindenkiben Jimmyt kerestem, de ahogy az idő szemcséi peregtek, úgy láttam meg más emberek szeretni való tulajdonságait. Az érzéseim átalakultak, ahogy én magam is, ahogy egyre idősebb lettem.

A családommal természetesen tartottam a kapcsolatot, nem túl gyakran, de azért évente többször haza látogattam és olyankor óhatatlanul is eszembe jutott a múlt és vele együtt Jimmy. Egy ideig tartózkodtam a nosztalgiázástól, de aztán megadtam magam a késztetésnek és elmentem a külvárosba, ami annak idején annyira sokat jelentett nekem.

A benzinkutat és a használaton kívüli mellékhelyiséget, már régen lebontották, helyén bevásárló központ épült. Már semmi sem emlékeztetett az egykor ott élő, kócos, fekete hajú, tetovált, sötét ruhákat viselő, lázadó, fiatal fiúra. De azért voltak még páran, akik őrizték őt az emlékezetükben és hallottak Jimmyről ezt-azt. Hogy a börtönből kikerülve egy ideig a környéken lébecolt és hogy alaposan elmerült a drog és a bűnözés mocsarában. Olyan történet is szárnyra kelt, hogy néhány éve tényleg szétlőtte a fejét a tengerparton. De ezeknek kézzel fogható valóságalapja nem volt. Szerettem volna azt hinni, hogy Jimmy élete nem végződött tragédiával. A legjobbakat kívántam neki és konokul győzködtem magamat, hogy él és valahol boldog. De sajnos, be kellett látnom, hogy a sötét külvárosból induló történeteknek ritkán vidám a befejezése. Jimmy nagyon öntörvényű volt, nyughatatlan és szinte vonzotta a bajt. Eltűnése, lezáratlan fejezetet hagyott bennem, tele kérdőjelekkel, amikre egy ideig kitartóan kerestem a választ. Majd rájöttem, hogy felesleges, mert valószínűleg sosem derül ki és lehet, hogy így a kíméletesebb, mert csak fájdalmat okozna.
Régebben nem is annyira akartam ezen merengeni, viszont mostanában, talán a felnőttség teszi, de szeretem elképzelni Jimmyt, úgy ahogy régen volt. Ahogy engem vár, a benzinkút fotocellás ajtaja előtt talpig feketében és csillogó szemekkel.
És ez a Jimmy nem halott, nem sérült, hanem gyönyörű. A cigijét szívja, mosolyog, miközben körbeveszi a sejtelmes, fülledt külvárosi éjszaka. Ez a Jimmy nem válik kámforrá, nem megy el sehova sem. Ő az én Jimmy-m, aki szívem közepében marad. Most már örökre.

Érthető kedvetlenség

Sötét van és szemerkél az eső és semmihez-az égvilágon semmihez- sincs kedvem. Nagyon nyomaszt a héten tartandó temetés. Én sosem tudtam jól kezelni az ilyen helyzeteket. Félek. Nem is kicsit.
A körülöttem lévő érzéketlenség pedig még mindig meg tud lepni, nem volt elég hogy a fafej exem itt vauzott nekem, hogy én milyen tré ember vagyok, amiért nem találkozom vele. Aztán mikor megírtam, hogy bocsásson már meg, amiért a családi haláleset miatt, nem vele vagyok elfoglalva, persze magyarázkodott, hogy nem tudta, meg ilyenek. Ja, persze...Amúgy nem is érdekel, csak hagyjon békén most és úgy általában is.
A másik beleérző lény, meg egy barátnőm, bár annak nem mondanám igazán. Régen talán az volt, aztán átment gyökérbe és most alig tartjuk a kapcsolatot. Ő szintúgy tud a rokonom haláláról, de még csak annyit sem böfögött ide, hogy részvétem, vagy valami.
A pasim most nem olyan gáz, de persze lehetne kedvesebb is, na jó arról azt hiszem álmodhatok.
Mostanában minden nap a rokonunkkal álmodom, legutóbbi álmomban azt mondta nekem, "semmi baj nem lesz" és ha ő ezt mondja, akkor az úgy is lesz.
Pont ma váltottam ki a cirka két éve készült karácsonyi fotókat, amin még ő is ott volt, fura és megrendítő volt a képeket nézni, ahol ő nézett vissza rám. Milyen más volt még akkor, akit legutoljára láttam a kórházban, nem is hasonlított rá.
Szomorú dolgok ezek.
Na jó, abba hagyom.
Most tényleg nem jó semmi sem.

Evil november (avagy akkor sem fogok megbolondulni)

Veszteségek...minden tekintetben...
Iszonyat fos ez a november. Komolyan ez már embertelen.
Még csak kilencedike van (asszem), de már elvesztettük a rokonunkat, anyám gyerekkori barátnőjét és apám fiatalkori barátját, meg anyám régi főnökét.
Tudom, hogy másodlagos, de bedöglött a porszívónk, a tv-nk és a mosógépünk.
Kész...
Amúgy is fura dolog ez a gyász. Néha elkapja az embert, mikor nem számít rá akkor. Főleg az első napokban, minden kis dolgon elsírtam magam. És nagyjából hely szempontjából is mindegy volt, pl. buszon etc.
Mostanra már csak, ha nagyon belegondolok, de igyekszem minél kevesebbet ezt tenni. Mert még ott van a temetés és attól baromira félek.
H., meg A. el akarnak jönni, ez jól esik. És Sz. is részvétet nyilvánított fb-n.
De azért vannak ám bunkók is, akikbe kb. annyi az empátia mint egy konnektorban. Példának okáért, az egyik exem, akivel találkoznom kellett volna, de olyan szinten nem akartam, hogy folyton valamire hivatkozva, passzoltam. Na, ez a kis pöcsfej, most írt nekem hogy biztos meg van az okom, amiért nem akarok vele találkozni és ezentúl nem fog zaklatni és minden jót.
Eldurrant az agyam, amúgy is kicsi most a tűrőképességem, ez a gyökér meg szépen túlfeszítette a húrt. Legszívesebben annyit írtam volna, hogy menj anyádba, de ennél normálisabban kezdtem inkább neki megfogalmazni. Közöltem, hogy meghalt egy közeli rokon, és ne kapja már fel a vizet, hogy nem azon túráztatom magam, hogy vele minél hamarabb összefussak.
Normál esetben sem akarok (most meg már főleg nem), nem hiszem el, hogy nem fogja az adást. Amúgy is ott a nője, aki állítása szerit perfekt és istenkirály, esetleg koncentráljon rá, ha annyira szereti, mint állítja. Bár kötve hiszem, akkor nem engem basztatna.
Tegnap meg a kórházban összefutottam a flörtölős sráccal, már írtam róla régebben, hogy mindig ha találkozunk, tök közel áll és úgy  csinál, hogy hozzám tudjon érni. Na, most nem finomkodott, a nyakamba borult, alig akart elengedni *-* Ajhhh, mióta vagyunk ilyen jóban?!
A másik delikvens meg odajött hozzám, hogy segítsek már neki, mert nem igazodik ki az ital automatán (kell hozzá vagy 6 diploma, tényleg) és mikor megmutattam, megkérdezte, hogy kivel vagyok itt (azt hazudtam hogy a pasimmal), meg kapcsolatban vagyok e. Majdnem elvágódtam a padlón. Még ilyen csajozási szokást sem láttam, de hát változik a világ, gondolom a "szia megmondanád az időt" már lejárt, vagy mi.
Az írás és a zene ad most megnyugvást. Az írás annyira megy most hogy egy szuszra, kb. egy délelőtt megírtam az Örökké befejezését, amit hamarosan felrakok ide is, ja és a Still Breathing új rész is mindjárt kész.
A pasim meg, hát nem mondom, hogy túl nagy az együttérzés benne, de hát azon csodálkoznék, ha lenne. Nagyon kemény idők ezek, a lelkierőmnek most kell ezerrel pörögnie. Át kell vészelni ezeket a napokat, valahogy.