Tudom, hogy nem helyes, de jelenleg nem érzem szükségét az emberek társaságának. Pontosabban, kerülöm őket, nincs kedvem hozzájuk, sem beszélgetni, sem találkozni nem akarok senkivel.
H. napokig csörgetett, de nem volt lelkierőm felvenni, aztán véletlenül az utcán belefutottam, ahogy a kislánnyal sétált. Akkor már nem tudtam, elmenni előle. Mondta, hogy sajnálja, amiért nem jutott el a temetésre. Most én erre mit mondjak?! Ő döntése, nem tudta kire bízni a picit, megértem. A többieket nem, pl. ott van A., aki a melóra fogta, de azóta sem írt egy sort sem, pedig nem tagadom, jól esett volna.
Á., meg hát még egy részvétemet sem nyökögött, rá így eléggé neheztelek. Persze, ha az ő nyűgje van napirenden, akkor sírjon mindenki.
Jó, majd túllépek a haragon. Majd ez is elmúlik idővel.
De most legjobb az egyedüllét, nem beszélgetni senkivel. Zenét hallgatni, írogatni. Nem hiányzik a közösségi lét.
A pasim már három napja félszáraz novembert tart *-* szokatlan, hogy viszonylag normális. Na, hogy ebből mi lesz? (hamarosan közeleg a szülinapja, akkor úgyis elázik annak rendje-módja szerint).
És nemsokára december. Próbáltam rávenni az ősöket, hogy rokonunk halálára való tekintettel, meg tiszteletből (meg azért, mert nem igazán bírjuk egymást a húgommal) ezúttal ne tartsunk közös nagy karácsonyi vacsorát, meg ajándékozást. Anyámat már majdnem rábeszéltem, de apámnál megbukott a dolog, a tesóm meg egyenesen rosszul is lenne, ha az éves megjátszósdi nem valósulna meg. Pedig annyira, de annyira nincs kedvem jó képet vágni és megjátszani a happy-t.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése