Tegnap láttam a Sundance-n egy dokumentumfilmet. A címe Love,lust and lies és három gyári munkáslány életét követi nyomon 14 éves koruktól egészen a napjainkig 7 évenként. A film bemutatja hogyan alakult az életük, a munkájuk,kapcsolataik, gyerekeik, sőt az unokájuk sorsa.
Elgondolkodtató. Egy ilyenben én is részt vettem volna, érdekelt volna külső szemmel milyen vagyok 14 évesen, 21, majd 28, 35 évesen és így tovább.
Ha ilyen régi filmeket látnék magamról amiben még tizenéves vagyok, nagyon fognám a fejemet és kérdezgetném magamtól. hova tűnt az akkori vidám énem? Az optimizmusom, az álmodozásom, a nevetésem? Törvényszerű ennek idővel eltűnnie?
A derekam három napja fáj,alig bírok menni, olyan mintha egy deszkával jól hátba csaptak volna, úgy megyek mint egy széttaposott bogár *-*
A pasimmal tegnap jól összevesztünk és nem válogattuk meg a szavainkat. Sajnálom,de azt mondtam neki, hogy ne higgye magáról hogy jó ember, mert nem az. Okés én sem vagyok az,de én nem is gondolok magamról ilyet.
Véget érhetne már ez a hét. Jó lenne ha nem álmodnék többet exekről és a fesztiválokról éjjelenként. És jó lenne ha nem lenne már ilyen meleg,mert ez kibírhatatlan.
szia! :))
VálaszTörlésElőször is köszönöm, hogy érdeklődtél felőlem a blogomban. Nagyon jólesett, csak mint azt ott olvashatod elfoglalt egy bizonyos téma.
Szerintem menj el arra a fesztiválra -nem véletlenül álmodsz vele, szeretnél ott lenni-tombold ki magad és legalább ad egy kis feltöltődést.
A meleget én nagyon jól bírom, szóval csak sajnálni tudok mindenkit aki szenved tőle.
Jobbulást kívánok! :)