Lesz új a másik blogban is hamarosan, de most ennek a folytatását hoztam. Kicsit dekoncentrált vagyok, tegnap is sokáig ébren voltam, reggel meg már korán keltem.
Álmatlanság...
Szóval itt a második rész. Bocs, ha vannak benne elírások, rohadt késő van már, meg a gépem sem akarja az igazat...
II. rész.
"Lehetünk bárányok egész életünkre, lehetünk oroszlánok egy napra. Ez a holnap kérdése, ez a ma válasza." kisgyerek: - Ő kicsoda ? - kérdezte csodálkozva Dylan, mikor belépett a nappaliba és ott talált engem egy két éves kisfiúval.
- Jesse a féltestvérem. - válaszoltam neki könnyedén, miközben egy nagyobb doboz építőkockát tettem a totyogó elé.
- A féltestvéred ?
- Igen, apa második házasságából. Apának erre volt dolga és rám bízta, itt tölti a délutánt. - vágtam a szavába.
- Azt mondtad, hogy haragszol apádra. - jegyezte meg halkan Dylan.
- Ez így van, haragszom rá, amiért lelépett egy másik nővel és itt hagyott engem, meg anyát. És apa új feleségét is utálom, ő szintúgy utál engem. De mikor Jesse-re nézek, minden rossz kimegy a fejemből. Elfelejtek minden gyűlöletet. Jesse imádni való...- sóhajtottam szentimentálisan és elnéztem a földön játszadozó kicsit. Nem nagyon beszéltem még Dylannak apa új kapcsolatáról és arról hogy alig vette el azt a nőt, máris jött a gyerek. Jesse-t először négy hónapos kora táján láttam és hiába programoztam be magam előtte, hogy ne legyen rám érzelmileg hatással, persze nem sikerült. Így azóta, pár havonta meglátogattam, vagy apa hozta el ide és úgy éreztem szükségem is van erre.
- Mindig is akartam egy testvért, igaz nem olyan módon, hogy apa mással áll össze. - tettem még hozzá.
- Én nem jövök ki valami jól a bátyámmal, tudod ő olyan...szóval más mint én. Mindenben. Sokat vitázunk, nagyon ért a másik megalázásához. - mesélte Dylan és elnézte a kicsit, amint akkurátusan pakolta egyik kockát a másikra és ezt mindenféle hangokkal kommentálta.
- Sajnálom...- mondtam végül.
- Mindegy, nem érdekel. - jelentette ki dacosan Dylan, de én láttam rajta, hogy ez nem igaz. Szerintem érdekelte és bántotta a dolog, de nem akartam a témát feszegetni. Közben Jesse tekintélyes tornyot épített a kockákból.
Elmosolyodtam és Dylanra pillantottam, láthatóan nem zavarta a pici jelenléte.
- Te akarsz majd gyereket ? - kérdeztem hirtelen és láttam hogy Dylan nem számított egy ilyen kérdésre. Zavarba is jött.
- Nem is tudom, ezen nem gondolkodtam...- vonogatta a vállát tanácstalanul.
- Én mindenképpen szeretnék. Legalább kettőt, mert egykének lenni szívás. - mondtam határozottan és lelki szemei előtt megjelent egy fehér kis ház takaros gyeppel, vidáman hancúrozó gyerekek, kutya, macska, amerikai álom.
Jesse ekkor kihúzta a kockákból álló torony legalsó elemét és a játékok hangos csattanással értek földet, a kisfiú elégedetten felkacagott és én is mosolyogni kezdtem.
- A gyerekek felfordítják az életet. - állapította meg Dylan.
" Ahogy most nézem a szerelmet, úgy érzem, nem találom meg azt soha. De valami azt súgja egy nap, valahol én is meg fogom találni. Ahogy a szerelmem is rám talál. Ő úgy érez majd, ahogy én érzek most. És elválaszthatatlanok leszünk Ő és Én. "
vér: - Veled meg mi történt ? - kérdeztem döbbenten, amikor ajtót nyitottam és észrevettem, hogy Dylan megsérült. Igyekezett elrejteni, de nem sikerült neki és simán kiszúrtam, hogy vérzik az egyik keze.
Zavartan zsebre vágta a kezét.
- Semmi. - felelte.
Kitártam előtte az ajtót.
- Aha, azt látom. Gyere be, anya késő estig dolgozik. - sóhajtottam és megvártam amíg besiet, majd becsuktam mögötte az ajtót.
Rövidesen a fürdőszobában álltunk és figyeltük a csapban újra és újra feltűnő hol élénk, hol sötét vörös vért.
- Majdnem fekete a színe...- jegyezte meg Dylan.
- Morbid vagy, ez a seb pedig elég durva. - morogtam, mert mindig elfogott a szédülés a vér láttán.
- Ez semmiség. - Dylan arrébb akarta húzni a kezét, de én határozottan megfogtam és minden viszolygásomat legyűrve vizsgálgattam a sérülést.
- Mi okozta ? - érdeklődtem.
- Üveg. - felelte Dylan szűkszavúan.
- Milyen üveg ? - kérdeztem vissza.
A sérülés elég mélynek látszott és már jó ideje vérezhetett, mert beszínezte Dylan pulóvere ujját.
- Csak egy üveg, amit utánunk hajítottak az iskolában. - válaszolta és arca pirosassága elárulta, hogy nem nagyon akarna beszélni az esetről. Én viszont annál inkább.
- De hát miért és kik ? - kérdeztem elhűlve.
Dylan arcára fura kifejezés költözött.
- Te is tudod...mindig ez történik. Csak sétáltunk az iskolában Eric meg én. Beszélgettünk, ahogy mindig. Aztán pár sportoló, ahogy szokás elkezdett kötekedni. Mindenfélét utánunk kiabáltak, amire nem reagáltunk. Aztán ételdarabokkal dobálóztak, végül pedig egy üveg csattant nem messze a fejemtől. Összeszedtem a szilánkokat és az egyik darab megvágott. Ennyi.
Hirtelen nem jutottam szóhoz. Hogy döbbenetemet leplezzem, sebtapasz után kezdtem keresgélni.
- Ez hihetetlen, a tanárok gondolom sehol. Ezek a seggfejek sosem tudnak nyugodtan maradni... - megdöbbenésemet felváltotta a tehetetlen harag, amitől forró lett az arcom és könnyes a szemem. Még mindig emlékeztem, arra a félelmetes délutánra, mikor közre fogtak, gúnyosan az arcomba nevettek és sértegettek. És néha azóta is mondtak rám ezt-azt.
Végre megtaláltam az egyik fiók mélyén a sebtapaszt, gyorsan felkaptam és Dylan felé fordultam.
- Mi lett volna, ha az az üveg komolyan eltalál ?! - csóváltam a fejem, miközben óvatosan letörölgettem a sérült területről folyamatosan szivárgó vért, majd tapaszt raktam Dylan kezére.
- Akkor az üveg darabokkal együtt az én agyam is száz fele repül. - mondta Dylan halkan.
- Rohadékok. - suttogtam.
- Lehet hogy nem is lett volna baj, hogy ha úgy alakul...Eléggé bele fáradtam abba, amit örökösen velem csinálnak. - jegyezte még meg.
- Megint butaságokat beszélsz. - próbáltam lelket önteni belé, de nem igazán sikerült.
Érthetően nem volt fényes a hangulata egy ilyen incidens után, én meg nem nagyon tudtam, mivel lehetne kicsit jobb kedvre deríteni. Ültünk vagy húsz percet a kanapén, bámulva valami ostoba rajzfilmet, közben egyikünk sem szólalt meg, csak magunk elé meredtünk. Aztán Dylan úgy döntött, hogy elmegy.
- Miért rohansz el úgy ? - kérdeztem, amikor már ismét a bejárati ajtó előtt szobroztunk.
- Megígértem Ericnek, hogy beugrok hozzá. - válaszolta és vizsgálgatta a bekötött kezét.
- Tudsz így vezetni ? - pillantottam a kocsija irányába.
- Persze, nem lesz gond. - bólintott.
Zavartan néztünk egymásra egy kis ideig.
- Köszönöm, hogy segítettél. - törte meg végül a némaságot Dylan.
- Ez csak egy sebtapasz volt. Bár tudnék mást is tenni. - szabadkoztam, mire végre láttam egy halvány mosolyt az arcán.
- Hidd el eleget tettél. Egyáltalán az, hogy vagy, éppen elég ok, hogy hálás legyek. - mondta és elindult az autója felé.
Becsuktam az ajtót, miután a fekete BMW elhúzott a ház előtt és arra gondoltam, hogy egyáltalán nem akarom hogy hálás legyen. Csak azt, hogy boldog.
" A létezés a tiszta pokol és a tiszta mennyország egyszerre. "
harag: Először fogalmam sem volt, mi ütött Dylanbe, azon a pénteki estén. Pocsék hangulatban volt, mikor találkoztunk. Csak káromkodott és folyamatosan dohányzott. És ezt nem tudtam mire vélni. Valamelyest már hozzá szoktam, hogy Dylan átlagoshoz képest többet volt levert, szomorú, vagy dühös. Amit meg is tudtam érteni, elég sok baromság érte az iskolában. Sokat bántották, hol ilyen, hol olyan formában. És amióta én is részese voltam egy ilyen afférnak, sokkal jobban át tudtam érezni mi játszódhat le benne, egy-egy ilyen alkalom után. Rájöttem, hogy az én buzgóságom a kedvének javítása érdekében valószínűleg idegesíti, még ha nem is mondja, így mostanában igyekeztem vissza fogni magam és inkább nem beszélni semmiről, csak ott lenni mellette hallgatagon, várva hogy majd megszólal.
Így tettem most is. Ültünk a hűvös és koromsötét parkban, a padok támláján és bámultunk a feketeségbe, míg Dylan kocsijából szólt a Nine inch nails, különösen nyomasztó hangulatot adva az amúgy is lehangoló estének.
- Kirúgtak a pizzériából. - jelentette egyszer csak be Dylan, vagy három cigi után.
- Tessék ? - kérdeztem vissza, mint aki nem hallotta jól.
A pizzéria fontos volt Dylannek. Azt hiszem, szeretett ott dolgozni. Főleg mert ott volt Eric, aki az évek alatt valami műszakvezetővé nőtte ki magát.
- Kirúgtak. - ismételte meg halkan Dylan és elcsuklott a hangja.
- Mi történt ? - érdeklődtem hitetlenkedve.
- A pizzéria vezetőjével már régóta voltak konfliktusaim. Nehezen toleráltuk egymást, pár napja is össze szólalkoztunk. Méghozzá elég csúnyán. Mondtam neki olyanokat, amiket talán nem kellett volna. - mesélte Dylan és itt elhallgatott. De én szerettem volna ha tovább mondja.
- Egészen pontosan mit mondtál ?
- Hogy megölöm, hogy szétlövöm a kibaszott fejét a konyha kellős közepén ! - felelte Dylan és dacosan elfordította a fejét.
A döbbenet villámként cikázott végig rajtam.
- Te jó ég...- csak ennyit tudtam reagálni és nem gondoltam volna, hogy ennél durvább dolgok is kiderülnek a következő másodpercekben.
- Aztán ma bevittem egy molotov koktélt a pizzériába. - tette még hozzá és láthatta, ahogy az összes vér kimegy az arcomból.
- Egy micsodát ? Honnan van neked ilyen ? És minek vitted be ? - zúdítottam rá kérdéseimet és indulatomban leugrottam a pad támlájáról, majdnem térdre esve a fűben. Dylan szomorúan nézte a felháborodásomat.
- Ericnek akartam megmutatni eredetileg, de a főnök meglátta és azonnal elküldött. Eric meg azt mondta, hogy idióta vagyok. Én nem akartam ezt, én csak...
Életemben először értettem egyet Ericcel valamilyen szinten.
- Mégis honnan vettél molotov koktélt ? - kérdeztem miután kicsit lenyugodtam. De még mindig ott toporogtam a pad előtt, hallgatva a háttérből szűrődő egyre idegesítőbb zenét.
Dylan nem válaszolt, újabb cigit keresett és az öngyújtóját. Láthatóan nem akart erre a kérdésre felelni. Nekem meg ötletem sem volt honnan tett rá szert. Mesélte, hogy érdeklik a haditechnikai eszközök, fegyverek, robbanó szerkezetek, de álmomban sem hittem volna, hogy érdeklődése túl megy egy határon és be is szerez ilyesmiket. Talán a netről jutott hozzá, vagy valamelyik haverja adta neki ? Esetleg Ericcel közösen készítették ?
- És most hol van az az izé ? - tettem fel egy újabb kérdést, amire csak mertem remélni, hogy olyan feleletet kapok, ami nem borít ki.
Dylan zavartan felsóhajtott és ügyetlenül forgatta a kezében az öngyújtóját, anélkül hogy meggyújtotta volna a cigarettáját.
- Haza akartam vinni, de túl feltűnő lett volna ha korábban érkezem mint este 11. Nem akarom, hogy a szüleim rájöjjenek a kirúgásra, Eric azt mondta beszél a főnökkel és talán vissza vesznek. Szóval az autóban van...- vallotta be és lehajtotta a fejét. Sötétszőke tincsei az arcába hullottak. Idegesen játszott az öngyújtóval és a döbbent csendben csak a szapora lélegzet vételeit hallottam.
- Hát ez...Ez mára kicsit sok. Úgyhogy nekem itt van elegem és azt hiszem haza megyek. Méghozzá gyalog. - mondtam halkan és nem várva Dylan reakciójára sietősen elindultam a sötét és kihalt park kavicsos sétányán. Nem hittem el, hogy nem szólt és egy ilyennel az autójában furikázott engem. Rémisztő volt a tudat.
- Várj ! - kiáltotta utánam Dylan és hallottam, ahogy felém jön. Pár méter után be is ért.
- Sajnálom. - mondta, amikor megállt mellettem. Nem nézett a szemembe, a földet bámulta mérhetetlen szomorúsággal.
- Nem tudom mi van veled, kezdek aggódni...- suttogtam a fejemet csóválva.
De olyan volt, mintha csak a sötét éjnek magyaráznék, Dylan kibújt mindenféle ezzel kapcsolatos magyarázat elől.
- Szeretlek. Nagyon szeretlek és veled akarok lenni. - mondta még halkabban, mint ahogy én beszéltem hozzá. Kezei elindultak az én kezeim felé, majd félúton inkább zsebre dugta őket.
- Akkor talán ne hagyj életveszélyes dolgokat a kocsidban ! - vágtam vissza és újra elindultam a park kijárata felé.
- Ennyire haragszol ? - kérdezte Dylan és hangja elkeseredetten csengett a fák között.
Megálltam és vissza fordultam. Ott állt az egyik gyéren világító utcai lámpa alatt és olyan üres volt a tekintete. Olyan sápadtan reményvesztett. A szél befújt a fekete kabátja alá és meglibbentette a haját is, de ő nem mozdult, csak a szemével követett engem. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt sír.
Össze szorult a szívem.
- Nem Dylan. Én nem haragszom. Te haragszol, de pokolian. Gyűlölsz, úgy hogy szinte éget. Olyan dolgokat teszel és mondasz ami megijeszt. Az ilyen irányú érzéseid annyira sötétek, hogy félek tőlük. - válaszoltam és láttam, ahogy Dylan arca fájdalmasan össze rezzen.
- Igen...néha én is félek...- sóhajtott fel, cseppet sem könnyebbé téve a helyzetet.
- Na jó, higgadj le, később beszélünk. - búcsúztam.
- Jó éjszakát ! - mondta erre ő és hagyta, hogy feldúltan elsiessek.
" Tudom, hogy én más vagyok, de félek ezt elmondani a társadalomnak. "
szex: Halkan felnevettem és hagytam, hogy Dylan lassan közelebb hajolva próbáljon megcsókolni. Hagytam, hogy kezdeményezzen. Hogy a száját félénken az enyémre nyomja, aztán bizonytalanul átkaroljon. Ott ültünk az autójában, a cseppet sem kényelmes első üléseken, miközben szólt a zene a magnóból. A nap pedig hol bevilágította az egész járművet, hol pedig elbújt és sötétebb lett körülöttünk. Tetszett, ahogy és amit csinált. Hogy gyengéden megsimogatta a vállamat, aztán a nyakamat és bele túrt a hajamba. Ahogy a nyelve az enyémhez ért. Csók terén még mindig teljesen rutintalan volt, de akkor is jól esett a köztünk lévő fizikai kontaktus. A kezeim a pulóvere alatt voltak és igyekeztem a ruhái alá férkőzni. A tenyerem elég hideg volt, így érthetően össze rezzent és kilelte a hideg, amikor ujjaimat végig húztam a meztelen bőrén. Jó volt hallani, ahogy szaporábban lélegzik és jó volt érezni, ahogy felgyorsul a szívverése, amikor hozzá érek. Jó, volt ezt kihozni egy másik emberből. Hirtelen mozdulattal átültem az ölébe, amitől teljesen zavarba jött és eddig lecsukott szemei felnyíltak, ajka elvált az enyémtől. Már csak a kezei voltak a hátamon, ő pedig kérdőn nézett rám a levegőt kapkodva.
- Jól vagy ? - vigyorodtam el, ahogy megéreztem a kőkemény izgalmát.
- Úgy érzem magam, mint aki lázas...- sóhajtotta és hátra dőlt az ülésben, karjai pedig lekerültek rólam. Tényleg mindene tűzforró volt, ugyanakkor reszketett is. Én már tudtam mi ez, de neki még ismeretlen volt.
- Azt hiszem, bepörögtem és te is kanos vagy...- hajoltam hozzá és elsimítottam a haját az arcából.
Egy kicsit elmosolyodott.
- Ne mondd így kérlek. Egy ilyen szép lánytól ez olyan furán hangzik... - mondta ahogy rám nézett. Jó volt hallani, hogy szépnek talál.
- Jó, ne haragudj...- vontam vállat és abban a pillanatban tökéletes volt minden, mélyen nézett a szemembe, ahogy én is az övébe. Szinte elvesztem a kékségében és a külvilág egy kis időre eltűnt. Csak a szívem dobbanását hallottam, és a kérdéseket a fejemben, hogy én mit is érzek valójában. De minden más zaj mintha nem létezett volna. És a tekintete szinte perzselt.
- Szeretlek. - szólalt meg Dylan, amitől vissza zökkentem a valóságba, ami most viszont egyáltalán nem volt rossz. Sőt...
- Akkor érints meg. - kértem és megragadtam az egyik csuklóját. Éreztem az őrülten gyors pulzusát és láttam, hogy nagyon tanácstalan.
- Azt akarom, hogy vedd le a ruháimat. - tettem még hozzá és hogy a mozdulatokat meggyorsítsam, magam kezdtem el gombolni az ingemet.
Dylan elfehéredett és a szája nyitva maradt.
- Hogy itt csináljuk ?! - dadogta.
- Hol kellene ? - nevettem el magam.
A kocsi egy félre eső helyen állt, kizárt volt, hogy bárki is meglásson minket, én ilyen tekintetből nem aggódtam. Illetve nem foglalkoztam ezzel. Szinte most értünk egymáshoz először az első csókunk óta, többet akartam, nem beszélgetni, cselekedni. Őt akartam érezni, a csókjait, hallani a nyögéseit, látni a testét. Nőnek érezni magam.
- Ágyban...Nem szeretném, hogy itt történjen meg. Először ágyban kellene...Gondolom...- vélte Dylan.
- Először ? - csúszott ki a számon, amit rögtön meg is bántam.
Dylan kisfiúsan zavarodott mosolya eltűnt hirtelen.
- Te már nem vagy...
- Sajnálom, hogy csalódást okoztam.
Dylan csak ült ott egy fél percig maga elé meredve.
- Csak csodálkozom, azt hittem még te sem voltál senkivel sem...
Felsóhajtottam és gondolataim vissza pörögtek arra a nyárra. Arra a hatalmas hibára, amit még jó pár követett. Hiába, azt hiszem, sosem volt túl jó az emberismeretem és olyanokban bíztam, akikben nem kellett volna. És sajnos nem tudtam ezeket kiradírozni csak úgy az életemből, velem voltak akár akartam, akár nem.
Megesküdtem magamnak, hogy senkinek sem beszélek erről, mert fájdalmas, de tudtam hogy Dylan válaszokat vár, és talán úgy éreztem hogy jobban leszek utána. Így bele kezdtem.
- A nagyszüleimnél töltöttem pár hetet Lakewoodban. Meleg volt és untam magam. Aztán ott volt az a srác. A szemközti házban lévők távoli rokona Denverből. Kint szerelte a kocsiját, én meg ültem a ház előtt. Beszédbe elegyedtünk. Ő tizenkilenc volt és egyetemre járt. Gazdag szülők egy szem gyermeke, bármit megvehetett, számára a nyár is a végtelen szórakozásról szólt a vidéki rokonoknál. Egy óráig beszélgettünk és meg nevettetett, szépeket mondott amitől zavarba jöttem. Másnap is beszélgettünk, és utána való nap is. Egy álló héten át minden nap órákon keresztül. Jó volt vele, sosem éreztem ilyet azelőtt. Aztán eljött a péntek és ő azt mondta, bulit rendez és hogy menjek át. Tizenöt voltam, naiv és hatalmas megtiszteltetésnek vettem, hogy egy egyetemista fiú velem akar bulizni. Elkértem magam a nagyszüleimtől, felvettem a legjobb ruhámat és átmentem hozzá. Táncoltunk és ittunk. Én sokat, a buli végére alig álltam a lábamon, hülyeségeket beszéltem, minden össze folyt a szemem előtt. Vissza akartam menni a nagyszüleimhez, de a srác azt mondta inkább pihenjek le náluk. Aztán már csak homályos emlékképekre emlékszem. A földszintről hangosan szóló zenére és ahogy egy sötét szobában letepert, ahogy türelmetlenül leszedte a fehérneműmet, ahogy durván harapdált. Én nem akartam ezt, de nem engedett el. Túl erős volt, én meg túl részeg. Szóval megtörtént és fájt. Egyáltalán nem olyan volt, mint képzeltem. Mikor végzett, lihegve lemászott rólam és csak annyit mondott, hogy gyorsan öltözzek fel, nehogy össze vérezzem a szülei ágyát. Vissza támolyogtam a nagyszüleim házába és egész éjjel csak zokogtam. Úgy éreztem magam mint egy ribanc. A srác másnap fura mód vissza utazott Denverbe, én pedig felhívtam anyámat, aki harmadnap eljött értem. Hát ennyi...Eltoltam, hülyeséget csináltam, főleg hogy azóta voltak még páran, akik úgyszintén kihasználtak, mert hagytam magam. Oké tudom...nagyon szánalmas vagyok...
Újabb gondterhelt sóhaj hagyta el a számat, nem néztem Dylanre, csak bámultam ki a BMW ablakán a távoli autóútra. Aztán éreztem, ahogy megragadta a kezemet.
- Nem vagy szánalmas ! Soha ne mondd magadra, hogy szánalmas vagy ! - mondta határozottan és erősen megszorította a kezemet.
Hálásan pillantottam rá.
- Köszönöm...
Dylan elengedte a kezemet, rágyújtott egy cigire és állított valamit a magnón.
- Az a fiú egy seggfej volt, aki nem érdemelt meg téged. És a többiek sem, mert fájdalmat okoztak.
- Igen, valahogy én is így vélem. - helyeseltem keserűen.
Aztán újra csak hallgattunk egy darabig, majd Dylan szólalt meg.
- Én nem tudom milyen a szex, mert még nem csináltam. De soha nem tennék ilyet. Főleg nem veled. Nem lennék durva és így nem bántanálak. Sokat ölelkeznénk, végig simogatnám és végig csókolnám a tested minden egyes pontját. Először persze biztosan kínosan ügyetlen lennék, de minden alkalommal igyekeznék egyre jobban csinálni. És érted csinálnám, hogy neked jó legyen. Nekem csak az számítana...
- Jó ég...- motyogtam és mindenem bizseregni kezdett, a torkom pedig kiszáradt Dylan mondataitól. Hihetetlen volt, ahogy megfogalmazta az érzéseit. Ezzel felforrósítva engem belülről. Az őszintesége izgatóan hatott rám. Igazából nem bántam volna, ha a gondolatait tettekre váltja, de tudtam hogy nem valami rámenős és hagynom is kellett hogy leülepedjenek benne az elmúlt percek történései.
- Hihetetlen hogy a szexről beszélgetünk. - vettem egy mély levegőt, hogy vissza nyerjem az önuralmamat és megfékezzem a száguldó fantáziámat.
Azon a különös, megmagyarázhatatlan délutánon nagyon akartam őt.
"A szeretet mindig itt lesz. Istenem ! Szeretem őt. Annyira jó szeretni..."
rémálom: Bár váratlanul ért, de nem hezitáltam, igent mondtam mikor Dylan meghívott magukhoz egy átlagosnak látszó szombati estén. A csodálatos szépségű Deer Creek Canyoban laktak, fenyőerdőkkel és hegyekkel körbe véve, távol a városi zajtól és forgatagtól. A házuk lenyűgöző volt és hatalmas, talán sosem jártam még ilyen nagy házban. Dylan apja Tom üzletvezető volt, az anyja Susan pedig foglalkoztatási tanácsadó, de most egyikük sem volt otthon, ahogy Dylan testvére sem.
- És most mit csináljunk ? - kérdezte Dylan kissé tanácstalanul, amint benyitottunk az ajtón. Megálltam az egyik falnál lévő videokazettás polcnál. Szemeim végig siklottak kedvenc filmjein, Született Gyilkosok, Egy kosaras naplója, Holló, majd vigyorogva húztam elő egy szex video kazettát.
- Esetleg nézhetünk egy ilyet ?! - lobogtattam meg előtte, mire ő fülig elvörösödve pattant fel az ágyról és rakta el az ominózus kazettát.
- Én nem szoktam ilyet nézni...- dadogta.
- Jaj, nem kell ez a szöveg ! Tisztában vagyok vele, hogy minden tizenhét éves fiú néz pornót, nem nagy ügy ! - legyintettem, de ő komoly maradt.
- Mióta téged ismerlek nem érdekel, nem nézem...- jelentette ki és vissza ült az ágyra. Én pedig továbbra is ott álltam a filmek előtt. Magam sem tudtam, mihez kezdjünk, viszont éreztem Dylan tekintetét élesen a hátamban és ez kellemes érzésekkel töltött el.
- Miért vagy velem ? - kérdezte ekkor hirtelen.
- Tessék ? - fordultam meg értetlenül.
- Miért vagy velem ? Nem is értem...- ismételte meg az előbbi kérdését széttárva a karjait.
Kínos kérdés volt, zavaromban felnevettem.
- Én pedig ezt a kérdést nem értem. - ezzel oda sétáltam az ágyhoz és leültem mellé.
- Úgy értem...Nézz rám ! Egy bűnöző vagyok...Feltörtünk egy kocsit Ericcel. Meg azok a hírhedt iskolai ügyek. Miért vagy velem, mikor tőlem mindenki undorodik ?!
A kérdése zavarttá tett, de ő is zavart volt.
- Miért agyalsz ilyesmiken ? - kérdeztem vissza, mert nem tudtam rá felelni. Nem gondolkodtam el ezen komolyabban. Mindenesetre én soha sem tartottam magam különbnek, felsőbb rendűnek és szívesen töltöttem vele az időmet, minden egyéb filozofálgatás helyett.
- Csak érdekel, miért pazarolod az életed egy ilyen vesztesre. - vont vállat Dylan.
- Nem vagy vesztes Dylan ! - vágtam a szavába, mire hitetlen mosoly ült ki az arcára.
- Pár éve még biztos nem így gondoltad volna. Már akkor figyeltelek, mikor az első évemet töltöttem a Columbine-ban...- mondta.
- Csakugyan ? - csodálkoztam el, mert nem hittem hogy ilyen régre visszanyúlik a vonzalma irántam.
- Akkor még teljesen rövid volt a hajam és ha lehet még jelentéktelenebb, számkivetettebb voltam, mint most. Egyedül Eric, Brook, Nate és Zach haverkodott velem. A lányok utáltak és elkerültek. Emlékszem, álltam a szekrényemnél egyik óra után és ott jöttél el mellettem. Mosolyogtál és intettél, én meg vissza intettem. Aztán rájöttem, hogy az az integetés, meg mosoly nem nekem szólt, hanem annak a srácnak, akivel akkoriban voltál...- mesélte Dylan és szomorú árnyak suhantak át a vonásain.
Gyorsan vissza idéztem a gólya évemet és már akkor sok butaságot elkövettem, volt pár viharosan rövid kapcsolatom.
- Ja, igen...Az Matt volt, egy seggfej, amolyan sportoló féle, vagyis inkább csak az akart lenni mindenáron, de nem vették be semmilyen csapatba. Ennek ellenére elég bunkó volt és tőlem is csak a szexet akarta. De mivel nem engedtem neki, pár hét után szakítottunk is. Aztán átment valami sport iskolába, azóta sem láttam...- motyogtam gondolataimba mélyedve.
- Akkor eléggé össze törted a szívemet, lezsibbadtam a fájdalomtól, amikor rájöttem, hogy azt sem tudod, hogy a világon vagyok. És ez még sokáig így is maradt. - tette hozzá Dylan.
- Az akkor volt, és biztos akkor sem gondoltalak volna vesztesnek. Sosem volt szokásom piszkálni másokat. A múlt meg amúgy is múlt és most már tudom, hogy létezel és hidd el, jól érzem magam ettől. - bizonygattam és aznap este először láttam egy igazabb mosolyt Dylan arcán.
- Akkor jó. Mert veled én is boldog vagyok ! - vallotta be ragyogó arccal.
- Tehát minden rendben nem ? - pillantottam rá és bizonytalanul bólogatott.
- Csak olyan hihetetlen ez az egész. Hogy itt vagy nekem ! Sokszor úgy érzem, ez csak egy csodálatos hallucináció, ami bármikor véget érhet. Néha félek elaludni, mert rettegek hogy arra ébredek, te már nem vagy velem többet. Szeretlek és ez a leggyönyörűbb de legfélelmetesebb dolog számomra. - magyarázta szomorúan.
- Emiatt ne aggódj és ne kételkedj ! - vágtam a szavába, hogy gyorsan megnyugtassam, mert az előbbi jó kedve, vészesen kezdett depressziósba átmenni. Nem akartam őt bánatosnak látni. Éppen eleget szomorkodott az életében lévő baromságok miatt, nem szerettem volna, ha a saját magának bemagyarázott dolgok miatt búslakodna.
Az este folyamán meg néztünk pár filmet, amik többnyire Dylan nagy kedvencei voltak és megmutatta a legújabb video játékát a Doom-ot, amihez én nem nagyon konyítottam. Végül pár cél nélküli csók, némi beszélgetés és néhány pohár alkoholos ital után elaludtam az ágyában. Szerettem volna ennél kicsivel többet, megtapasztalni, milyen amikor valóra váltja, amit múltkor a kocsijában mondott, de nem így alakult sajnos.
Talán az ital járulhatott hozzá, de borzasztó rémálmom volt. Nem tisztán emlékeztem vissza rá, de a lényege az volt, hogy futottam Dylan felé az iskola folyosóján. Kiabáltam a nevét, de hiába rám sem nézett. A valóságban is megszokott fekete ruhájában volt, de valahogy rémisztően hidegnek és közönyösnek tűnt, ahog a folyosó közepén szobrozott. Körülötte sikítozó emberek mindenfele, akik mintha menekültek volna. Én pedig akárhogy is akartam közelebb kerülni hozzá, mintha a folyosó végtelenné változott volna.
Aztán össze rezzentem és kinyitottam a szememet. Kellett egy kis idő, míg realizáltam, hogy Dylan szobájában vagyok, az ágyában fekszem. A szívem hevesen vert és az álom halvány részletei még mindig a fejemben cikáztak. Hunyorogtam a sötétben és oldalra fordultam. Dylan közvetlenül mellettem feküdt, tiszta ruha és sampon illata volt, ami egy kis megnyugvást adott nekem. Még közelebb húzódtam hozzá, erre felébredt.
- Baj van ? - kérdezte halkan.
- Csak rosszat álmodtam. - feleltem neki.
- És emlékszel rá hogy mit ? - érdeklődött és éreztem ahogy kezei félénken, épp hogy megérintik a hátamat.
- Nem teljesen. Csak annyira, hogy beszélni akartam veled, ott álltál a Columbine egyik folyosóján. Nem mozdultál, én pedig hiába futottam, nem értem oda hozzád. Szóltam neked hangosan, de még csak oda sem figyeltél. És a közelünkben mindenki csak sikítozott, rohangált. Olyan volt mint valami apokalipszis...- hadartam el, miközben a hideg kirázott.
- Csak egy ostoba álom volt, most már ne félj. - mondta megnyugtatóan Dylan, én pedig boldogan fúrtam a fejemet a mellkasába, miközben hosszasan és gyengéden végig simítottam. Éreztem, hogy a szíve máris felgyorsult ettől.
- Igen, egy álom...nincs jelentősége. - sóhajtottam.
Így maradtunk pár percig.
- Szeretlek. Te is ? - kérdezte váratlanul Dylan, miután percekig némán feküdtünk. Még soha sem kérdezte ezt tőlem és egészen zavarba ejtett. Nem akartam megbántani, de magam sem tudtam megfogalmazni mit is érzek iránta és hogy milyen az, ha valaki szerelmes.
- Nem tudom...- ráztam meg a fejemet ezzel meg is gyilkolva a pillanatot és a reménykedését.
Szinte éreztem, hogy fájdalmat okoztam az őszinte tanácstalanságommal.
- Nem akartalak megbántani. - mondtam gyorsan.
- Oké, nem bántottál meg. - Dylan felkattintotta az olvasó lámpát, de nehezen leplezte hogy csalódott. Érezhető volt minden rezzenésén.
A szekrényen lévő órán láttam mennyi az idő. Majdnem tizenegy óra volt.
- Már otthon kellene lenned ? Haza vigyelek ? - kérdezte Dylan, felkapva a cigarettás dobozát az éjjeli szekrényről. Kivett egy szálat és meggyújtotta.
- Éjfél körülre ígérkeztem. - válaszoltam és lehunytam a szemeimet, de nem igazán volt jó. Az este folyamán össze-vissza ivott italoktól fekvő helyzetben is erősen szédültem. Ezért kinyitottam a szememet és felültem Dylan mellé, aki hátát a falnak vetve szívta a cigarettáját. A füst lustán kígyózott a félhomályban a plafon irányába.
- Akkor még tudsz maradni ?
- Ha szeretnéd. - bólogattam, bár nem voltam benne biztos, hogy ezek után akarja.
- Igen, szeretném. - helyeselt.
" Szerelmem. Szabadok leszünk, hogy együtt vizsgáljuk és csodáljuk meg a hatalmas csillagokat. Végtelen hosszú vízeséseken megyünk le, keresztül a végtelen boldogság legmelegebb tengerén. Nincs határ. Nem ismerünk határokat. Semmi sem állíthat meg minket. "
féltékenység: Mondhatni, hogy lecövekeltem egy helyben és a lábaim a földbe gyökereztek, miután Dylan két lánnyal jött ki a kémia tanteremből. Az egyik lány szőke hosszú hajú volt, a másik meg barna, de mindketten csinosak és lazán vihorászva magyaráztak valamit Dylannak, aztán egymásba karolva, még mindig nevetgélve húztak el előttem.
Dühös lettem, a szívem majd kiugrott a helyéről és a kezeim ökölbe szorultak. Nagy levegőt vettem, hogy higgadt maradjak és lassan lépdeltem Dylan elé
- Ki volt ez a két csaj ? - kérdeztem.
Dylant láthatóan meglepte az előbbi kirohanásom, mert hirtelen szóhoz sem jutott.
- Szóval ? - húztam fel a szemöldököm válaszra várva.
- Ők csak...Robyn és Devon. Az osztály társaim és régóta ismerem őket. A bálról kérdezgettek. - felelte Dylan még mindig csodálkozva.
- Milyen bálról ? - kérdeztem vissza.
- Az érettségi bálról. - mondta erre Dylan.
- Istenem, te el akarsz menni arra a majomkodásra ? - csattantam fel. Az én terveim között ugyanis nem szerepelt hogy részt veszek az iskolai érettségi bálon, ahol nagyrészt a sportolók és csajaik fognak villogni és alázzák a többieket. Egyáltalán mit ünnepeljek én azon, hogy négy évet kellett lehúznom ezek között ?! Sosem gondoltam volna, hogy Dylan szeretne elmenni erre a rendezvényre.
- Én úgy gondoltam együtt mehetnénk. Nem most és nem itt akartalak megkérdezni, de ha már így alakult...- nyögte ki Dylan elvörösödve, aztán csak bámulta a mellettünk álló ital automatát.
- Ez komoly ? - csóváltam a fejemet hitetlenkedve.
- Volna kedved eljönni velem az érettségi bálra ? - kérdezte Dylan és ünnepélyes-féle akart lenni, de hangja észre vehetően elcsuklott. Nagyon zavarban volt, ahogy én is, mert álmomban sem számítottam semmi ilyesmire tőle.
- Már mint mi ketten ? Kiöltözve ? - vágtam a szavába.
- Elkérném apám egyik autóját, úgy mennék érted. Úgy gondoltam a bál előtt elmehetnénk enni valamit. Süteményt, vagy ilyesmit...Nem kell hogy most rögtön választ adj, csak gondolkodj rajta kérlek. Szerintem jó lenne...- Dylan megkönnyebbülten dőlt neki az ital automatának. Elmondta amit akart, a többi már rajtam múlt.
Csak vonogattam a vállamat és nem voltam meggyőzve. Úgy éreztem, ezen a bálon a sikeres nagymenők képviseltetik majd magukat és nincs semmi keresni valónk ott, ha csak nem akarunk pár plusz rossz élményt a középiskoláról. A kiöltözéses része persze tetszett a dolognak, de most éppen szerényebben álltunk anyagilag és nem biztos hogy tudtam volna ruhát szerezni. De eddig nem is érdekelt ez, mivel eszembe sem jutott hogy elmegyek erre a hülye bálra.
- Ez egy akkora baromság, de jó, majd meggondolom...- mondtam végül kelletlenül.
Persze nem gondolkodtam ezen, igazság szerint ki is ment a fejemből egy időre és Dylan sem hozta szóba. De a bál előtt majd minden nap bele botlottam a suli folyosóján az eseményt hirdető plakátba és az összes ismerősöm - akikről sosem gondoltam volna - úgy döntött hogy ott lesz a bálon, napok óta csak ezt hallottam mindenkitől. Azonkívül ott volt az a "városi legenda", hogy a sulis bál után kötelező a szex. Szóval leültem, átgondoltam és főleg emiatt már nem is tartottam olyan rossz ötletnek. Talán nem sül el rosszul, talán csak nekem vannak előítéleteim. Kitudja. Talán örülnöm kellene, hogy Dylan elhívott és talán mégiscsak tudok valami ruhát szerezni, ha nem is a legdögösebbet. Talán a bál után végre megtörténik az első komolyabb dolog köztünk. Mire észbe kaptam, már Dylan tanterme előtt álltam és rá vártam. Ericcel, Nattel és Chrissel jött ki, de amint észre vett elindult felém.
- Szia. - mosolyodtam el.
- Szia. Jó napod van ? - suhant át az ő arcán is egy kósza mosoly, amit az iskola falai között ritkán láttam.
- Rajtad múlik ! - vágtam titokzatos képet.
- Ezt hogy érted ? - nézett rám értetlenül.
Még jobban elmosolyodtam.
- Szóval gondolkodtam a bál dolgon és ha áll még az ajánlatod, elfogadnám. Ne haragudj, hogy ennyi ideig agyaltam, de tényleg azt gondoltam hogy nem kellene ott lennem. De tudod mit, miért ne ?! Mi is az iskola tanulói vagyunk ! - hadartam el lelkesen, de ahogy beszéltem, Dylan úgy lett egyre sápadtabb és gondterheltebb. Mire a mondatom végére értem, jól láthattam rajta, hogy valami nem stimmel.
- Változott a felállás. - mondta végül.
- Valami baj van ? Már nem akarsz menni ? - kérdeztem kissé letörten, mert már egészen bele éltem magam.
Fél perc csend volt köztünk. Én válaszra vártam, Dylan pedig átnézve a vállam felett hallgatott. Majd kinyögte.
- Azt hittem hallani sem akarsz a bálról és akkor már én sem akartam ott lenni. A többiek viszont menni akartak és erőltették hogy menjek én is, meg a szüleim is azt mondták, hogy érettségi bál csak egy van. Nem akartam mindent össze zavarni...
Baljós elő érzetem támadt és kezdtem ideges lenni.
- Térj a lényegre kérlek. - sóhajtottan fel.
Újabb fél perc némaság következett, amit Dylan tört meg alig hallhatóan.
- Elhívtam Robynt, persze csak mint barátot, ne értsd félre, semmi több. Meg aztán a többiek is ott lesznek mind, együtt indulunk el...
A szavam elakadt és mardosó fájdalmat éreztem a gyomromban, a sírás meg fojtogatni kezdett. Még élénken élt az emlékezetemben a kép arról a bizonyos Robynról. Azóta túl gyakran láttam Dylan közelében, mondhatni állandóan ott lebzselt körülötte mikor csak tehette. Magas volt és szőke, jól nézett ki, hozzá képest én semmi sem voltam. Beharaptam az ajkam, hogy ne kezdjek rá a bőgésre, nem akartam mutatni Dylan előtt, amit érzek. Hogy mennyire csalódott vagyok. Velem van és egy másik lányt hív el ?! Ezt mégis hogy képzeli ?! Mi a franc ez ?!
- Ez remek. - bólintottam dacosan.
- Tudom, hogy haragszol és annyira sajnálom. Nem akartalak megbántani. Szeretlek. - mondta szomorúan.
- Jó, elhiszem. - húztam el a számat és rá sem néztem, tekintetem a kihalt folyosó irányába kalandozott. Igazság szerint mindent megtettem, hogy érdektelennek tűnjek és hogy ne legyen könnyes a szemem. Dylan viszont úgy érzékelte, hogy megsértődtem.
- Tudod mit, vissza mondom, nem ér annyit az egész. Megyek, megkeresem Robynt és lemondom. Ez lesz a legjobb ! - jelentette ki Dylan és szemeiben lázas szikrák gyúltak. Nem is várta meg mit reagálok, elindult a tantermek felé.
A büszkeségem azonban nem hagyhatta, hogy egyet értsek ezzel. Nem akartam, hogy azt gondolja, nem bírok ki egy estét nélküle.
- Ugyan hagyd ! Ez csak egy hülye bál, nem fogok jelenetet rendezni miatta. Én szóltam későn, én hibám, gyere vissza ! - szóltam utána halkan, Dylan megtorpant és vissza sétált mellém.
- Talán te is velünk jöhetnél...Biztos jól szórakoznánk mind együtt...- vetette fel, de nekem ehhez volt a legkevesebb kedvem.
- Kösz, de kihagyom és találok magamnak más elfoglaltságot arra az estére. Viszont te érezd jól magad és ne aggódj, tényleg nem vagyok dühös. - igyekeztem megnyugtatni.
Persze ez nem volt teljesen igaz. Eleinte szörnyen dühös voltam, aztán napokkal később már csak szomorú. És azon az éjjelen, amikor Dylan egy másik lánnyal volt a bálban, akárhogy nem akartam, sírni kezdtem. Feküdtem az ágyamon, bámultam a plafont és elképzeltem, ahogy szép ruhákban feszítenek a suli feldíszített torna termében. Vigyorognak egymás fényképező gépébe ahogy azt kell. Kiabálni lett volna kedvem. Akkor már se dühös, se szomorú nem voltam. Csak féltékeny. De pokolian. Dylan másnap átjött és nehezemre esett eltitkolnom előtte, mennyire szenvedtem az előző éjszaka. Csak álltam vele szemben és felkészültem arra, hogy a képembe mondja, mennyire jól érezte magát és milyen isteni érzés volt azzal a Robyn nevű csajjal villogni.
- És milyen volt a bál ? - érdeklődtem szenvtelen hangon.
Dylan vállat vont.
- Hangos és zsúfolt, semmi érdekes. Már tíz órakor haza mentem.
- De hát miért ? - képedtem el.
- Mert nem voltam jól. Ideges voltam és egyedül éreztem magam. - magyarázta Dylan.
- Sajnálom...- mondtam, mire Dylan csak megrázta a fejét.
- Semmit nem ért ez egész nélküled. Inkább maradtam volna veled.
Bár nem mutattam, de boldog voltam, amiért így vélekedett. Nagyon féltem, hogy egészen mást mond majd, de megnyugodtam és a tegnapi negatív érzések nagy része a semmibe tűnt.
"A szomorúság, a fájdalom, az örök tagadás ismert, amikor ő nem szeret engem ..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése