Freeze (Mikey/Gerard)

Hello hogy van mindenki? Én fázok és dagadt vagyok, meg pénztelen, mint mindig. De bő egy hónap és itt a tavasz! Jaj, ez az iromány meg egy èves és én elfelejtettem ide rakni (mondjuk, nem kár, meg az AO3-n és Watt-on publikálva van)XD Nem műfajom az incest, és 2023. januárjában sem hiszem, hogy másképp vélekedtem, de azért megírtam, mert na közléskényszer, grafománia és társaik. Van egy másik ilyen is legépelve és van még pár vázlatban papíron, mind a You left my heart, an open wound, And I love you for szériába tartoznak. Lehet hogy majd azokat is idepakolom.

Warning: Handjobs, blood, first time, kissing, self-hatred, angst, unhealthy relationships stb.

Olvasását senkinek sem ajánlom!!!Csak azért tettem fel, hogy itt is meglegyen.

===Nem azért szerettem, ahogy kinézett, azért szerettem, ahogy rám nézett...===

Jeges szél kavarta fel és fújta arcomba a havat. Némán baktattunk a jeges úton. A bokáig érő hótól menni is alig lehetett. Nagyon hideg volt, egyre azt diktáltam magamnak, hogy csak még pár lépést tegyek meg. Már láttam a hófedte filagóriát és ez egy kis erőt, kitartást adott további távolságok megtételéhez a fájóan fagyos hidegben.
- Anya és apa meg fognak ölni, mert összetörtem a kocsijukat. - szólaltam meg egyszer csak lehangolva.
- Majd azt mondom, én vezettem. - vágott a szavamba Gerard önzetlenül.
Egyikünk sem tudott igazán autót vezetni, de ezt most kivételesen én szúrtam el. Én győzködtem őt, hogy menjünk egy kört ebben az ítélet időben.
- Köszönöm, de vállalnom kell a felelősséget! - hárítottam a felajánlását és a szemem sarkából rápillantottam. A haján keményre fagyott a hó, az arcát rózsaszínre változtatta az erőszakos szélfúvás. Ijesztően sötétvörös vér csordult végig orránál és ajkán.
- Megsérültél!- sóhajtottam fel rémülten, ahogy realizáltam.
Biztos az ütközésnél történt...de hogy a francba lehet, hogy rajtam egy karcolás sincs?!
- Semmiség. - rázta meg a fejét Gerard, ahogy a hóba köpte a vért. A piros szín apró körök képében terült el és festette be az érintetlen havat, a forró nyál szinte sercegett benne.
- Mi lesz most?- kérdeztem és megkönnyebbülve pillantottam meg a házunk tetejét a hó súlyos leple alatt.
Gerard véres ajkai cinkos mosolyra nyíltak.
- Szeretlek. - csak ennyit mondott halkan.
A szó, mint egy madár repült az ég irányába.
Rosszallóan és zavartan tiltakoztam.
- De ez nem válasz.
- De, ez a válasz. Minden kérdésre. - jelentette ki Gerard állhatatosan és újra betegesen sápadttá vált az arca, pedig az életet jelképező rózsaszín jobban állt neki.
***
Végre átjutottunk a sosem látott hótömegen, majdnem térdig vizes lett a nadrágom és ettől még jobban fázni kezdtem. Sikerült az ajtót is kinyitni és amint beléptem, éreztem némi melegséget, de kevés volt, nem is tudom, hány mérföldet gyalogoltunk a metsző hidegben, otthagyva az autót összetörten, szomorú emlékként.
- Jaj a kocsi! Istenem!- újra fellángolt bennem tettem bénító ténye, de nem voltam képes kellően belemerülni, csak meleget szerettem volna magam körül. A szüleim hálószobája felé iramodtam, belöktem az ajtót és cipőstől, sáros, havas nadrágban, kabátot is magamon hagyva beroskadtam az ágyba, a takarót teljesen magamra húzva. Haloványan átjárt a melegség és semmi sem számított, pedig mosdóba kellett volna mennem, de nem volt erőm rá, annyira vacogtam. Vajon ilyen a fagyhalál?
Gerard is benyitott és a kandalló mellé ült, fura mód, nem zavarta a jéghideg padló. Igyekezett begyújtani.
- Nemsokára melegebb lesz. - a hangja megnyugtatóan csengett, mialatt a gyufa tompán sercent.
- Hát remélem, mert ez kibírhatatlan. - nyögtem fel.
Percek teltek el csendben, aztán Gerard is az ágy felé indult. Ahogy leült a szélére tétován, megreccsent a keret és erre nyitottam ki a szemeimet. Habozás nélkül engedtem be magam mellé. Hálásan sóhajtva nyugtázta. És csak néztük egymást. Pedig nem kellettek volna ezek a pillantások. Nem volt szükség ilyen kusza szituációkra. De nem bírtam levenni róla a szememet. Mióta az eszemet tudtam, találtam benne valamit, ami megfogott, de régebben még túl kicsi voltam, hogy szavakba, gondolatokba öntsem mindezt. Most már, hogy idősebbé váltam, a dolgok a fejemben felépítődtek és óhajokká álltak össze. Ahogy ott feküdtünk, meg akartam érinteni a bátyám nyirkos haját, elmerülni azokban a hosszú, fekete tincsekben. Csókkal akartam eltörölni az arcán éktelenkedő, bordóra száradt vért és még annyi mindent szerettem volna, de már a gondolattól is a szégyenkezés töltött meg. A furcsa izgatottsággal együtt.
- Még mindig nagyon hideg van. - súgtam neki és próbáltam lecsillapítani a vad szívverésemet.
- Igen, tudom...de ebben a szobában így is a legelviselhetőbb hőmérséklet. - bólintott Gerard.
- Szerinted miért a szüleink hálószobájában érezni legjobban a meleget? - kérdeztem, mert azt tudtam, hogy hideg az én szobám, az övé az alagsorban meg egyenesen jégverem. De a szüleinké, főleg ha már órák óta ropogott a tűz a kandallóban, mindig nagyon kellemes volt.
- Talán mert ezek között a falak között a legtöbb a szeretet.- vágta rá Gerard egy cseppet sem átgondolva a válaszát.
Megmosolyogtam az ártatlan szentimentalizmusát.
- Igen, az lehet. Vajon apa és anya mikor érkeznek vissza?- érdeklődtem, mintha neki nagytestvérként ezt is tudnia kellene.
- Jönnek, amint kicsit alább hagy a hóvihar. Ne félj, hamarosan itt lesznek. - olyan nyugalom áradt a hangjából, hogy én sem éreztem akkor a szorongást. Pedig a közelmúltban törtem össze a családi autót, amiért vélhetően nem kapok majd dícséretet. De ez akkor nem érdekelt.
Félénken Gerard felé fordultam, mire azonnal a karjaiba zárt. Csupa víz volt a kabátja. Olvadó jég és benzin illatát éreztem rajta és ez különösen tetszett. Testének lágysága biztonságérzetet adott nekem. Amit csakis vele és mellette tapasztaltam. Ő volt a bátyám, a példaképem, a titkos bálványom. A mindenem...
***
- Istenem...úgy fázom! - sóhajtottam az éjjel csendjébe.
A tűz szinte kialudt, a lehűlt helyiség kíméletlenül ontotta a kínzó hidegséget. Nem tudtam aludni, minden részem jéggé dermedt a takaró alatt is. Kint dühöngött a hóvihar, a szél olyan erősen cibálta az ablak előtt lévő villanyoszlopok kábeleit, mint a játékos fiúk a lányok haját az iskolában.
Gerard sem aludt. Úgy tett, de valójában ébren volt. Hangomra nyugtalanul fordult meg és pillantott rám jéghideg párnáink között.
- Akarod, hogy felmelegítselek?- kérdezte bizonytalan, reszkető hangon.

Ahogy ránéztem, a szeme fehérje világított az éjszakában. Nem feleltem, csak szaporán bólogattam és ő máris közelebb húzódott. A combjaink egymáshoz préselődtek és megdöbbenve éreztem, milyen forró mindenütt. De hogyan? Engem majd megvett az Isten hidege, ő pedig ekkor lázban ég?! Gerard karja védelmezően fonódott körém, egy kis meleget adva, és én reflexből végigsimítottam rajta. Azt akartam, hogy vonjon még inkább magához. És ő megtette. Nem volt közöttünk apró távolság sem. Megrohantak az ambivalens gondolataim. Nem! Nem jó ez így! Ez zakatolt a fejemben, de közben ott lüktetett bennem az ösztönös kíváncsiság, a "mi lenne, ha"..., és a "csak egyetlenegyszer...", vagy az "érezni akarom, hogy..."
Szavak, kifejezések repkedtek az agyamban.
Igen. Akarom. Őt.
Egyszerűen csak ennyi. El akarok süllyedni a körülírhatatlan mélységben, ami a lényében van és fürdeni az érzésekben, amit tőle kapok, ha együtt vagyok vele.
Ez már nem most vette kezdetét, és mindig is ott volt vele, velem és körülöttünk. Folyton elszorult a torkom, ha a testvérem alagsori szobájának ajtaja előtt haladtam el, ha lementem a lépcsőkön és a félhomályban láttam őt rajzolni. Sosem küldött el, mindig örömmel fogadott és mutatta meg a rajzait. Te jó Isten! Milyen gyönyörűen rajzolt! Ő volt a legtehetségesebb, akit valaha ismertem. A világnak látni kellett volna ezt és elismerni őt. De a világ rossz volt és kegyetlen, az emberek soha nem értették meg őt, sok bántást kapott és nagyon magányos volt. Én tudtam, megfigyeltem mennyire...
Még mindig megbabonázva néztem Gerardot és a vágyak éles késekként szabdalták fel az ellenállás vékony anyagát.
Gerard másabb volt, mint bárki. Szebb és jobb. Ártatlanabb. Gyönyörű volt mindene, de kiváltképp a szíve. Magamnál akartam tartani, mint valami különleges ékszert. Nem törődve semmiféle józan ész által megszabott korláttal.
De ez tilos volt és elítélendő. Ez durva volt. Mint egy betegség. Megijesztett és megfertőzött. Éppen ezért rántottam jobbra a kormányt a jégfedte úton, de ügyetlenségemre csak egy kisebb fának csapódtunk.
Hát ezért tettem, Gerard miatt. Bevallottam. De egyelőre csak magamnak.
Hirtelen oldalra fordítottam a fejem, a homlokom Gerard nedves ajkának ütközött és egyszerre rohant át rajtunk a reszketés. Én éreztem a testén. És ő az enyémen?!
- Olyan csodálatos vagy, Mikey.- suttogta nekem gyengéden.
- Te vagy az! - ellenkeztem határozottan.
- Ez nem igaz.- hitetlenkedve ragyogott az arca, még az éjszaka feketeségében is.
A haja össze volt ragadva, de így is tetszett, puha volt a bőre, ahogy megsimogattam, ujjaim futva cikáztak végig a vállánál, majd a mellkasán. Várakozóan felgyorsult a légzése.
- Úgy szeretlek. - lehelte és váratlanul összesimult az arcunk, egymáshoz szorult a szánk. Döbbenten sóhajtottam fel a csóktól. Istenem, ez valóban megtörténik?! Gerard cserepes ajkán fémízű alvadt vért és egy kisebb nyílt sebet éreztem, más volt, mint gondoltam, de így is jó érzés volt őt megcsókolni. Eszembe jutott, hogy még soha sem láttam senkivel sem, hiszen mindig az alagsor fekete egyedüllétének árnyékában élt. Nem tudom, melyikünk kezdeményezett, de már a csupasz bőrt érintettem a ruhája mentén. Minden tiszta lett és bátorrá váltam. Vaktában tapogatóztam utána, a nadrágja öve után, hogy kibonthassam és ő is ezt akarta csinálni az én nadrágommal, de nem sikerült neki, mert remegett a keze, persze az enyém is. Nagyon féltem, féltettem őt, a világunkat, hogy kifordul a sarkaiból, de akkor sem álltam le. Mert akartam és mert túl jó volt...
Gerard izgalma, az azonnali keménysége döbbenetes volt számomra. Forró volt, nyirkos, lüktető, eleven! Már elképzeltem ezt, már lejátszódott a gondolataimban, de átélni minden fantázián felüli volt. A szívverésemet a fülemben hallottam, ahogy félve, de izgatottan mozdultunk újra meg újra. A nyakamba suttogva mondta ki a nevemet szeretettel telve. A homloka a hideg ellenére izzadt lett, a ruhái is rámelegedtek. A teste reszketve, hevesen összerándult kezeim között. És nyögdécselni, zihálni kezdett. Túlságosan hamar...
***
A reggel kettétépte az éjszakát annak összes történésével együtt. Mikor felébredtem, már nem találtam magam mellett Gerardot. Eltűnt, mint a kandallóban lángoló tűz. Fájt a fejem, emésztő haragot éreztem és sírni szerettem volna. Úgy igazán, szívből, mint egy kisgyerek.
A lepedőn, az ágyneműn vádló foltok. Bűn...
A Gerard bőrén lévő véraláfutásos zúzódások, amiket mind finoman végigsimitottam.
A sóhajok, amik nyögésekké változva hagyták el ajkait
A teste, ahogy kezemhez tapadt egyre ismétlődő ütemben, majd ragadós forróság borított el mindent.
Én voltam a hibás, én voltam a felelős.
Az én érintéseim rajta.
Aztán az övé rajtam.
Tegnap éjjel ő és én...
Minden megváltozott...
Lelöktem magamról a takarót és rögtön belémnyilallt a csontig hatoló hűvösség. Erőtlenül a konyha irányába vánszorogtam. Hallottam, hogy kint süvít a szél és ez átjárta a folyosót is. A nappali ajtaja résnyire nyitva volt, a tv-ből a híradó foszlányai szálltak tompán felém, "az elmúlt évek legnagyobb havazása"...
Vajon lesz e út, ami hazavezeti a szüleimet?
"Elszigetelt városok"...
És elszigetelt emberek. Hiszen most mi is ilyenek vagyunk! Két kis öböl, két fakó fénypont gyengén pislákolva.
Összeszorult torokkal léptembe a konyhába. A lámpák vakítva köszöntöttek, a függönyök meglibbentek a huzattól, ahogy az ajtót nyitottam.
Kávéillat és jól eső pára fogadott.
És ő. A szíve összes szeretetével. Láttam a mosolyát, azt a mosolyt, amit előző éjszaka már láthattam. Csak én tudtam, mi rejlik mögötte. És még mindig akartam őt, ez nem múlt el a reggel beköszöntével. Sőt, erősödött, ahogy odasétáltam mellé, játszva az érdektelent. Pedig ha Gerard sejtette volna, mi van bennem...Szótlanul nyújtotta oda nekem a kávéval teli csészét, amibe azonnal beleittam. A friss kávé forró lávaként melegített belülről, kellett is, mert még mindig nem volt kellően meleg a házban és a zord tél mindenhol győzedelmeskedett.
- Jó reggelt! - köszönt Gerard kedvesen és ölelésre nyíltak karjai.
A zavart vágy tűzfolyamként zubogott végig rajtam és engedtem, hogy sodorjon.
- Neked is. - a kávéscsészém koppant az asztal lapján és ahogy szabaddá vált a kezem, máris belegabalyodtam zilált, fekete tincseibe. Elvesztem bennük, beszívtam fura illatát és csak hullottam, nagyon nagyon mélyre.
A szívem lázadva dobogott, ahogy Gerard ügyetlenkedve megölelt, kis félelemmel, mintha üvegből lennék.
Nehéz sóhaj szakadt ki a mellkasomból. De így kellett ennek történnie? Te jó ég, nem így terveztem. Egyáltalán nem. Én megfogadtam, hogy soha egy szóval, vagy tettel nem árulom el az igazat. De ahogy előző nap a hóval fedett, jégpáncélos úton száguldottunk az autóval, szólt a Smashing pumpkins-tól a Today, minden könnyednek és szívfacsaróan meghittnek tűnt a bátyám társaságában. Az a momentum gyengített el és kibukott belőlem a valóság.
Szeretlek...ezt mondtam neki. És amikor ő szelíden mindösszesen négy szóval reagált, zúgni kezdett a fejem, megijedtem, megzavarodtam és elrántottam a kormányt. Sok volt ez egyszerre. Elutasítást, döbbenetet, undort vártam a részéről, ami majd észhez térít, de ehelyett valami elfogadót, édeset és érzelmeset kaptam, azzal hogy szégyellősen azt mondta nekem.
- Én is szeretlek, Mikey.
***
Ahogy visszaidéződött ez bennem, ismét rámterült a megmagyarázhatatlan harag és elhúzódtam tőle.
- Francba is Gerard! Figyelj rám! - kiáltottam.
Megilletődve pislogott.
- Nem baleset volt, direkt csináltam! Azt akartam, hogy belezuhanjunk abba a mély szakadékba és a kocsi felrobbanjon! Azt akartam, hogy elégjünk a robbanás tüzében! Mindketten ezt érdemeltük volna! Mert betegek vagyunk!!!
A hangom egészen megváltozott, az igazág kijelentése új tónus adott neki.
Ő nem lepődött meg.
- Talán valóban jó lett volna, ha ez történik. Te és én együtt a legvégén - Gerard tenyere félszegen a hátamhoz ért.
- De még ehhez is rohadtul béna vagyok! - szitkozódtam, aztán lerázva magamról ölelését, arrébb léptem és inkább szobroztam a huzatos ablaknál. De Gerard nem fogta fel, utánam jött és újra kényelmesen fullasztó ölelésébe vont. Amit akartam, de a józan gondolkodás keretein belül nem lehetett.
- Miért vagy ilyen átkozottul furcsa?- szegeztem neki a kérdést idegesen.
Válasz helyett csak nézett rám nagyra nyílt, álmélkodó szemekkel.
- Mert az vagy! Mindenki annak tart! Sosem mondasz semmit, csak hallgatagon ülsz a hülye alagsori szobádban és rajzolással foglalod le magad. Az összes barátom elpártolt tőlem és ez mind miattad van! - löktem el indulatosan a kezeit magamról.
Még mindig nem szólalt meg és ez bosszantott. De ő csak állt velem szemben elfogadóan, beletörődve a negatív véleménybe. Hozzászokhatott már, az iskolás éveit a kirekesztés és bántalmazás jellemezte, senki sem barátkozott vele, többen viszont erőszakosak is voltak. Így nem is akart már annyira embereket maga köré és maradt neki az alagsor ködös magánya, a rajzolás és a zenehallgatás menedéke. Ez volt ő. Állandó sápadtság, betegesnek ható, fehér bőr, kócos, sötét haj, halovány ajkak, kifejezően lángoló, barnás-zöldes szemek, fura, de szép arc, na meg a hülye folyton hordott kockás ing, az ócska fekete farmernadrággal. Ő volt Gerard Way, a testvérem, aki kb. mindenki szerint egy vesztes volt. Kivéve engem, mert én teljesen mást gondoltam róla.
- Minden haverom azt hiszi, hogy én is olyan vagyok, vagy leszek majd, mint te. Hogy ez családilag öröklődik! Jó mi? De én nem akarom, hogy ezt higgyék rólam! Nem szeretném, ha egy elromlott, flúgos csődtömegnek gondolnának! Mégis úgy vélem, azzá válok lassan. Mert vonzalmat érzek irántad, és mert folyton közeledben akarok lenni! Bárcsak ne lenne így! Bárcsak ne éreznék semmit sem, ha rólad van szó!- tehetetlenül fújtam ki a levegőt és néztem rá. Szótlanul bámult vissza. A száján még látható volt a tegnapi ütközés általi mélyebb seb. Összefacsarodott a szívem.
- Miért nem mondasz semmit?! Csak nézel bután. A pokolba...
Aztán rezignáltan elfordultam. Tulajdonképpen nem bírnám ki, ha nem lenne itt. Ha rám omlana, eltakarna az egyedüllét, úgy mint a kertet a kint zuhogó hó.
Tulajdonképpen én hazudtam és hazudok még magamnak is. Fenébe, az egésznek nincs semmi értelme. Nincs itt semmi, csak sok megmagyarázhatatlan érzelem és megválaszolatlan kérdés.
***
Gerard bizonytalan mozdulatokkal elmosta a kávéscsészét, majd fát tett a konyhai kályhába és figyelte, hogy kel mind jobban életre a narancsos színű tűz, ami felvette a harcot a tél viszontagságaival.
Hát sosem lesz a fagynak vége?!
Lehangolva mentem vissza a szobába és másztam be az ágyba. Beburkoltam magam a takarókkal. Az ablak felől rám virított a grafitszürke ég, szinte világított a függöny mintáinak mentén. A világosszínű sávok össze-vissza kavarogtak, imbolyogtak a plafonon és a falon. A tető kísértetiesen ropogott a rá nehezedő hó súlyától.
A szüleim cserben hagyott, betört szélvédőjű autójára gondoltam. Már biztos vastag hólepel fedte. Hó, ami alatt nekünk is lennünk kellene, akkor velünk együtt megszűntek volna ezek a rémisztő érzelmek, tettek, amiket soha senki sem tudhat meg, olyan borzasztó és szavakba önthetetlenül elítélendő.
Mégis újra akarom! És akármi történik, akarni fogom!
Szóval felesleges az önáltatás.
Indulatokkal telve fordultam oldalra és lecsuktam a szemeimet. Aludni szerettem volna, de nem ment.
Rövidesen nyílt az ajtó és Gerard lépett be rajta. Megtorpant a kandalló előtt és hezitált, hogy begyújtsa e, a gyufát kereste, de az sehol sem volt.
- Hagyd. Úgyis elalszik. - szóltam neki oda halkan.
Elhúzta a kezeit a fahasáboktól.
- Bocsáss meg. - a hangja bűnbánóan csengett.
Meglepődve hördültem fel.
- Bocsánatot kérsz? De miért? Én viselkedtem úgy, mint egy bunkó.
- Hajnalban be kellett volna fűtenem, de akkor olyan furcsán éreztem magam. Boldog voltam...
- A boldogság furcsa?- vágtam a szavába és elpirosodott az arcom.
Nem csak nekem, neki is jó volt...
- Nekem igen...- ingatta a fejét.
- Mert ritkán érzed. - véltem, erre Gerard csak vállat vont.
- Az én feladatom, hogy ne fázz, vigyáznom kell rád! - fakadt ki.
- Csak kívülről fázom. Lehetne sokkal rosszabb is Ha például elfagyott volna a szívem. De ne aggódj, te forrón tartod. Akaratom ellenére. Régóta és állandóan. És igazad van, a szeretet a válasz az összes kérdésemre. Mert a szeretet itt van, mert te magad vagy a szeretet. És lehet hogy nem is akkora tragédia, ha olyan flúgos leszek, mint te!- hadartam el fáradtan. Valahogy sohasem voltam jó a nagy vallomásokhoz.
- Mikey...- Gerard elcsodálkozott és talán mondani akart volna valamit, de nem hagytam szóhoz jutni.
- Sokkal kevésbé fáznék, ha idejönnél.- és arrébb csúsztam az ágyon.
Nem kellett kétszer kérnem, mellettem termett és átölelt. Míg tekintetébe a néma csodálat varázsolt ideges szikrákat.
- Én is rántottam már el a kormányt jó párszor azon az úton...- árulta el pár perces hallgatást követően.
Meghökkentem.
- Istenem...
- De sosem sikerült abba a szakadékba zuhannom, pedig milliószor elképzeltem. És másféleképpen is, gyógyszerek, vagy penge...
- Ne mondj ilyeneket! Nem akarom hallani...- tiltkoztam.
- Utálom magam!- jelentette ki dacosan.
- Én meg még mindig szeretlek téged, az idők kezdete óta és indok nélkül, csak úgy, őszintén, ahogy csak szeretni tudok! Tehát ennek tudatában ne árts magadnak! - vágtam közbe, át sem gondolva, mit mondok. Csak jöttek a szavak, pehelykönnyűen, felszabadítóan.
- Szeretsz? Hihetetlen még mindig. -Gerard hangja elcsuklott.
Beismerősen bólintottam.
- Az autóban nem viccből mondtam.
- Én is szeretlek. Mindennél jobban. Amikor elárultad nekem, hogy szeretsz engem, minden álmom teljesült, úgy éreztem, mindent elértem. És ha azt kérnéd, holnaptól ne legyek, megtenném. Hiszen szerettél és hagytad, hogy én is szeresselek. Már nem volt céltalan a létezés. - Gerard ölelése erősödött körülöttem, de még így is gyengéd volt, jól esett magamon érezni a karjait, hallani hevesen dobbanó szívét, hozzám simuló testét.
- Maradj velem, csak ennyit kérek! - a felkavarodott érzésektől könny buggyant ki szememből, amit Gerard finoman letörölt. Fogalmam sem volt mi fog következni ezek után, de néhány dologban már biztos voltam. Szeretem Gerardot, úgy ahogy csak lehet! És csak a szeretet van, csak az számít igazán. Így igazi, így teljes a kép.
Csak ő meg én, a takaró alatt, távol mindentől.
A hó kitartóan szitált kint, függönyén át homályba veszett a nagyvilág, de ez a fagyos idő sem bánthatta már a szívünket. Az álmok és vágyak a lelkünkbe ivódva és a szoba összes szegletében szétszóródva láthatatlanul szunnyadtak, mindentől védve.