2024. december 30., hétfő
Legyünk boldogok 2025-ben!
2024. december 26., csütörtök
Uh baby baby, it's a wild world
2024. december 22., vasárnap
Karácsony 2024
2024. december 16., hétfő
Üres szomorúság
Nem tudom mi ez, de néha
rám tör és nagyon lehangol. Nincs különösebb oka azt hiszem,
csak úgy eluralkodik rajtam. Mint valami fekete felhő.
Lehet
azért vannak ezek az érzések, mert még úgy sincs szociális
életem, mint eddig? Kitudja. Az emberek nem is nagyon hiányoznak.
Akik fontosak még jelen vannak többé-kevésbé. Messengeren
beszéltem J.-vel, szegény Zselyke beteg, és a húga E. is hétvégén
kórházban volt vakbélgyulladás gyanúval, de szerencsére nem az
volt.
K.-val a héten tervezek beszélni, de pénteken volt valami
fogászati beavatkozása, szóval inkább hét végére teszem ezt.
Küldtem karácsonyi lapot Á.-nak, J.-nek, A.-nak, K.-nak és
tesómnak, pénteken lett feladva, remélem oda ér.
Amúgy meg
takarítani kellene, siralmas a kotorék, de még mindig csak a
legalapabb dolgok mennek. Sajnos nehezebb dolgokat emelni,
húzódzkodni a hat hetes kontrollig tilos, így minden miatt
segítségre szorulok, ami ebbe a körbe esik. Pasim megígérte,
hogy hétvégére felemeli a dögnehéz ágyeműtartót, hogy az
ágyneműket kiszedhessem mert tisztát akarok húzni, de nyilván ez
nem történt meg (én kis naiv). És a fal bejavítása sem, amit a
hülye kéményes baszakodás miatt kellett feleslegesen szétütni.
Csodák csodája, tegnap legalább arra sikerült rávennem, hogy
menjünk el a közeli bevásárlóközpontba ajándékokat venni,
mivel mindjárt itt a karácsony, de senkinek semmit sem vettem. A
baj ott kezdődött, hogy se neki, se nekem nem volt hozzá túl nagy
kedvünk. Meg sokan is voltak, pénztár kettő, nem is vettünk csak
karácsonyi csomagolópapírt (hogy mit rakunk bele kérdéses),
illatgyertyákat, meg tusfürdőt. Na szóval kb. semmit.
Elsétáltunk még egy másik nem messze lévő boltba, de az meg már
nem volt nyitva.
A héten folytatnom kell az ajándékbeszerzést
ha tetszik, ha nem. Pedig ha tudnátok, mennyire nincs affinitásom
és energiám hozzá.
Tudom amúgy hogy a legpraktikusabb az
online vásárlás lett volna, de elhúztam az időt, vagyis hiába
kérdeztem a családtagokat, minek örülnének, senki sem adott
választ, nem tudja, neki mindegy, legyen meglepi (nem, ne legyen,
baromi rossz vagyok ajándékbeszerzésben, ettől sikítófrászt
kapok), ráadásul fateromnak már tényleg nem tudom mi lehetne
venni, megvan mindene, tehát egy lépést sem jutottam közelebb a
megoldáshoz,mert cuccok még mindig nincsenek. Marad a caplatás.
Hurrá...Ráadásul egyedül, mert pasimat tuti még egyszer erre rá
nem tudom venni.
Na meg itt van az ünnepi főzöcskézés is, ki
kell találnom, mi az a kaja, ami mellett nem kell órákig dekkolni,
hanem készül magától. Rántott hús, fasírt, sültek kizárva,
gondolom leves lesz, meg pörkölt, meg franciasaláta, de ezt még
átgondolom. Sajnálom, hogy ilyen működésképtelen vagyok, de nem
akarok szövődményeket, mert az csak bonyolítja a helyzetet.
Meg
akarok teljesen gyógyulni, mert utálok teher lenni a családom
nyakán, van nekik is elég bajuk és még én is terhelem őket.
Azért az klassz, hogy legalább a műtét már a múlté (most
lesz 4 hete hogy megtörtént) és hát jóval előrébb vagyok az
ősök egyik ismerősénél, aki szerdán fekszik be egy ortopédiai
operációra, másnap lesz a műtét és a karácsonyt szegény
valószínűleg kórházban is tölti.
Mondjuk, asszem pont egy
éve került anyám kórházba és vette kezdetét az akkori rémálom.
Nem is akarok erre emlékezni, nagyon rossz volt és azt a félelmet,
aggodalmat nem is kívánom senkinek. De ő mondta, hogy a kórházi
karácsony borzasztó. Ja, meg húgom egyik exe is pont karácsony
napján került kórházba anno rengeteg éve, mert eltört a karja.
Szegény srácot műteni kellett és tesóm 24. este ott ült a műtő
előtt.
Ezekhez képest az én félig-meddig gyógyult hasam nem
is olyan nagy dolog.
Szóval jó lenne egy betegség mentes,
nyugalmas ünnep, családi balhék nélkül, pasim is normális
lenne. Remélem nem kérek túl sokat.
Láttam R.-t a fb-n két
extrém módon agyonsminkelt, műanyagfejű barinőjével karácsonyi
sütiket sütöttek, félig nyitott ablaknál rövid ujjú felsőben
(télen!!!). Viva la távfűtés.
Irigylem.
R.-nek meg fekete
a frizuja, múlt héten még piros volt. Csoda hogy van még haj a
fején. Nekem idén elmarad a hajfestés már szerintem.
És
hallottam, hogy új részei lesznek a Már megint Malcolm-nak.
Emlékszem gyerek és tini koromban sokat néztem. Bízom benne, hogy
a folytatás nem lesz kiábrándító.
De most kanyarodjunk vissza
az aktuális tenni valóimhoz.
- Vivi, egy kis ajándékbeszerző
túra így hétfő délelőtt, naa???
2024. december 12., csütörtök
Dinnyedisznó
Igazából sok minden nem
történik velem mostanság. Próbálok gyógyulni, szerintem egész
jól halad, már profi módon lépek be a kádba a fürdéshez, meg
itthon teszek-veszek, sőt a boltba is átsétálok heti párszor,
kisebb dolgokat vásárolni. A sebek is gyógyulnak, de végleg sosem
múlnak el, a hegek megmaradnak, mindegy ezen túllendülök, az
jobban zavar, hogy a műtét előtt lapos hasam volt, most meg nem
az. Nagyon nem. Remélem megszűnik ez a „sörhas” idővel.
A takarítás viszont nem
megy még igazán, mivel tilos hajolgatni, emelgetni, létrára
mászni, cipekedni, így ez jó pár házimunkát kizár, tehát ez
az undormány ól lassan maga a káosz. Amúgy is napi szinten jutok
el arra a megállapításra, hogy mennyire gyűlölök itt lakni. És
hiába fűtök, mégis rohadt hideg van, kezem-lábam lefagy folyton,
nem beszélve a fürdés gyötrelmeiről.
Aztán szoktam még
agyalni régi dolgokon, hogy azért pár dolgot másképp csinálnék
ám, meg régi emlékek (jók is, rosszak is) előjönnek. Hát
tudjátok, most bőven van időm ilyesmikre.
Szóval a múltkori
kisállatos álom után többször is eszembe jutott hogy majd
egyszer lehetne ismét dinnyedisznóm (tengerimalac), mert régebben
volt még otthon az ősöknél is, meg Narkomán exem is beszerzett
kettőt és nagyon lelkes volt, pár napig tőlük. Aztán persze
alább hagyott a nagy rajongása és a ketrec takarítása rám
marad, meg az összes többi tennivaló is, ő csak annyit csinált,
hogy heti párszor levitte őket a ház előtti füves részre
levegőzni, hiába mondtam hogy nem kellene (öhhh nem volt százas
szegényke), meg éjszaka kiborult, mert ezek a malacok visítva
kergetőztek fel-alá a ketrecükben, erre ő odahajította nekik a
papucsát, hogy hallgassanak már el, de naná hogy nem így lett.
Vicces volt.
Aztán egyik tengerimalac megdöglött váratlanul
(gyanítom Narkomán egyik szabadtéri sétájánál evett fel
valamit), az elég traumatikus volt, mert előtte pár órával még
vígan szaladgált. Így a párját elvittük anyumékhoz (ott is
volt épp kettő), mert féltünk hogy egyedül depis lesz és
elpusztul. Hercegnő (az ősök adták neki a nevet) tök sokáig élt
még és rácáfolt arra, hogy neki feltétlenül kellenek
lakótársak, mivel a másik kettő malackát nem fogadta végül el
és külön ketrecben kellett tartani, de egymagában teljesen jól
elvolt.
Bírtam a dinnyedisznókat, bár azért jó nagy kupit
csináltak, mert kitúrták a forgácsot a ketrecből, meg mindig
éjjel tört rájuk az öt perc, de nagyon szerethetőek voltak. Vidámságot
csempésztek a napokba.
Lehet, egyszer ismét
rászánom magam a desznyótartásra XD
Bár most inkább a
karácsonyi ajándékokon kellene agyalni, de még össze se írtam,
kinek mit kéne. Helyette filmezek, tegnap néztem a Halálos
barátság (egész nézhető volt) és az Ördög bújt beléd
(egynek elment, Megan Fox jó volt benne) c. filmeket.
Jaj,
rémesen nincs xmas feelingem, kedvem, ötletem semmi és fizikailag
sem tartok még ott, hogy boltjáró túrát rendezzek. De jövő
héten muszáj lenne valahogy rászánni magam. Csak sajnos ebben
alapesetben sem vagyok jó, hát még most.
K. a hely-ről írt
hogy át szeretné kérni magát a mi részlegünkre. Ennek
megörültem, jó lenne vele többet találkozni, mert jókat
dumálunk ha összefutunk, de ez sajna ritka.
Ja, fb-n láttam,
hogy megszületett 10.-én I. unokája, egy cuki kisfiú, Dominik.
És
hónapok óta végre megnyitottam Z. messenger üzenetét, már csak
válaszolni kellene rá. Oké, esetleg ma. Csak előbb kiteregetek,
meg elmosogatok.
Úgy be vagyok lassulva.
2024. december 7., szombat
Szombat hét óra
2024. december 3., kedd
Lábadozok
Köszönöm szépen, hogy
írtatok, nagy ölelésem mindenkinek :*
Megfogadom a tanácsot, sokat pihenek (és imádom!) mást
nem is nagyon tudnék tenni. Persze azért könnyebb házimunkák,
mint mosogatás, teregetés, ruha hajtogatás, vasalás már egész
jól mennek, de cipekedéssel, vagy hajlongást igénylő dolgokkal
(porszívózás) még nem próbálkozom.
Néha egész jó már és
tudok egyenesen járni is. Olykor persze meg még rossz és fáj, akkor
tudom, hogy túl erőltettem és visszaveszek a ritmusból.
A
héten megyek majd varratszedésre, meglátom után jobb lesz e.
Jaj furcsa
lesz újra emberek közé menni-bár szó mi szó, nem hiányoznak
annyira XD
A. írt, hogy szóljak, ha segítségre van szükségem,
K. is küldött jobbulást képeslapot és J.-vel is referáltunk
messengeren. Egyik kisfőnök is kérdezte, hogy már jobban vagyok e.
H. viszont eltűnt, úgy látszik, csak addig voltam számára érdekes, míg a kórházban dekkoltam, akartam neki írni, de aztán kiment a fejemből, amúgy sem tudom most akkor tiltott vagy sem, igazából nem is érdekel.
A gyk-s csaj sem igen fog
írni többet, pedig tudta hogy mikor műtenek, de gondolom
megsértődött, hogy nem hívtam. Hát sajnálom amúgy, kedvesnek tűnt, de én nem vagyok az a random emberekkel mobilon csevegős típus. Irkálni jobb szeretek, sokat meg gyakran, de ő meg mindig attól volt kiakadva, hogy neki fárasztó a levelezés inkább telefonáljunk.
Pasim meg hol rendes,
hol idegbeteg, tegnap is úgy rám förmedt valami hülyeség miatt,
hogy ha tudnék még ilyeneken sírni, biztos elpityeredek :S
Amúgy
a napjaim jók és gyorsan telnek, ezt egész hamar meg lehet ám
szokni.
Sokat eszek (ezt hagyjuk is inkább, apám és anyám
tejberizzsel, rántott sajttal és más nyalánksággal kényeztetnek és hízlalnak),
filmezek (régi klasszikusok pl. Marvin szobája, Esőember- Tom
Cruise fiatalon igen szexi volt-, Little voice, Alul semmi stb.),
zenét hallgatok.
Ha már zene, azon belül is MCR és egyszerűen
nem bírok nem gondolni Bobra. Annyira tragikus az egész vele
kapcsolatban. Tragikus és szívszorító, pl. hogy november 4.-én
látták utoljára és utána vagy 3 héttel fedezték fel a testét
és azt is úgy, hogy az állatrendőrség (vagy mi) kiment a házához
a kutyái miatt. Nagyon durva hogy valaki ilyen hirtelen elcsendesül,
nem posztol a közösségi médiában, nem hallat magáról, nem ír,
nem telefonál és mégsem keresi senki sem az égvilágon.
Bob
valaha elismert rock sztár volt és nyilván tök menő volt vele
lógni, ezzel szemben elszigetelten, magányosan halt meg az otthona
falai között (öngyilkos lett állítólag, de folynak még a
vizsgálatok) és hetekig fel sem tűnik senkinek a hiánya.
Ráadásul pár
rajongó (de szerintem ez a szó nem illik rájuk) a halálán
örömködik és hangoztatja, hogy megérdemelte.
Bob sok
fenyegetést és öngyilkosságra buzdító üzenetet kapott amíg
élt, csak mert régen voltak ilyen-olyan hozzászólásai.
De azt
már megbánta és bocsánatot kért.
Bob halott, nem tudja
megvédeni magát. Milyen már egy halott emberbe belekötni? Mert
szerintem ritka gusztustalan.
Én sosem tudnék más halálának
örülni, egyszer H. is azt mondta, mikor meghalt valami rokona akit
utált, hogy ugrált örömében.
Ewww...
Ez fura.
Már hogy emberek így
éreznek és ezt olyan könnyen nyilatkoztatják ki, mintha csak az időjárásról lenne szó, nem egy emberi lényről. Én nem szeretnék ilyen lenni...
2024. november 30., szombat
A műtétemről
Úristen,
nem hiszem el, hogy Bob Bryar meghalt!!!Annyira nagyon nagyon
sajnálom. Nyugodj békében Bob!!!
Ez a hír kora reggel jött
velem szembe és felzaklatott. Hiszen csak 44 éves volt.
Bocsánat,
hogy most jöttem csak, de kellett pár nap míg akklimatizálódtam,
míg úgy ahogy nem fáj ülni (járni, menni) és míg fejben
összeraktam mi hogy is történt.
Remélem nem hagyok ki semmit,
ha igen, majd pótolni fogom később.
Hétfőn és kedden
még hely volt és persze mellé idegbaj, mert már totál ki voltam, éjjel sokszor felriadtam és non-stop a műtétre gondoltam.
Amit tudtam bepakoltam és kellett még egy kisebb hátizsák mert a
fürdőköpenyem egy csomó helyet foglalt.
Szerdán
délelőtt kellett befeküdni. Előtte reggel még elrohantam a
boltba ásványízért, meg egy kis nasiért (mivel tudtam, hogy este
6-tól nem lehet majd enni, mondjuk én már előtte két nappal sem
igazán voltam éhes és épp hogy csak eszegettem). Belefutottam
H.-ba és Larába (a kislány ismét beteg volt) és mondtam neki
hogy megyek kórházba, meg hogy műtenek. Teljesen lesokkolódott és
kérdezte hogy lehet e majd látogatni, de mondtam hogy inkább ne,
mert fogalmam sincs mennyire leszek jól ahhoz hogy a látogató
szobába elmásszak. Rákérdeztem hogy miért tiltott le, de azt
mondta ő nem tiltott senkit és fogalma sincs mi van
(...öhhh...jó...).
Azt ígértem, majd írok neki műtét után,
aztán mentem haza a maradék cuccomat bekészíteni. Közben Csupasz
túlélőket néztem, az kicsit kikapcsolt (jó sorozat amúgy, egyik
részben a pasi egy bunkó paraszt a társával, a másikban az
ötödik nap mentálisan kikészül a csávó és már az
öngyilkosságot fontolgatja így feladja a játékot, a harmadik
epizódban hisztizik a delikvens, de hát nem is könnyű túlélni
azokban a közegekben). Apámék fél 11-re jöttek és kocsival
elvittek, sőt anyám azt mondta felkísér a felvételi
ambulanciára. Fent voltak már rendesen és kiderült, hogy kell
maszk, szerencsére egy lapult a táskámban. 11-től volt a
felvétel, addig rezignáltan bámultam magam elé, míg anyám
csacsogott, de nem emlékszem mit. Elsőnek szólítottak be, de kb.
egy órát bent voltam, mert betanulós kolléganő volt és dupla
olyan lassan ment minden. Addig kint anyám összespanolt egy
nőcivel, aki ugyanolyan műtétre érkezett mint én anyám szerint
tuti majd velem rakják egy szobába (végül nem rakták, mert
köhögött és hőemelkedése volt így törölték a műtétjét).
A felvétel után felmentünk az osztályra, elbúcsúztam
anyámtól az ajtóban, aztán go. Egy nagyon kedves ápolónő
(Cicaszem) volt ott, aki felvette az adatokat, elmondta mi lesz ma és
holnap a műtét napján, megmutatta a kórtermemet és vett vért.
Mondta, hogy este hatig ehetek könnyű ételeket, éjfélig ihatok
és a reggeli gyógyszereimet még egy korty vízzel bevehetem.
Ezekután nem történt nagyon semmi, ültem az ágyon az üres
kórteremben, nyomkodtam a telefont, nem volt kedvem semmihez és rohadt lassan telt az idő.
Este beszéltem a családtagokkal, aztán kicsit sírdogáltam mert
szar volt egyedül és korán sötétedett és féltem az előttem
álló műtéttől.
Csütörtökön leesett egy rakás hó. Hajnalban jött egy nővér, ő is elmondta mi lesz és volt
vérnyomás mérés, lázmérés, elküldtek zuhanyozni, fogat mosni
és kaptam egy halványzöld hálóinget az ujjain csík mintákkal
(cool). Felhívtam az ősöket, pasimat, írtam huginak, aztán már
jött is a beteghordó fickó és irány a műtő. Agyalni sem volt
idő. Az előtérben már várakoztak a többi műtétesek (trauma,
sebészet stb.) dumáltam is egy sráccal (Ádám vagy Roland volt a
neve), aki nyaki műtétre jött és a végén már meginvitált a
kórtermébe (hehe) hogy majd menjek és beszélgessünk. Aztán
eltolták a műtőbe, hoztak helyette egy nőt, de akkor már engem
is vittek. Bent az előkészítőben volt sürgés forgás, hárman
kérdeztek egyszerre, közben rám ragasztottak ekg-t, bekötöttek
valami cuccot a kézfejembe, kaptam hajhálót (vagy mi az a zöld
izé), meg vérnyomás és pulzusmérőt, aztán jött egy helyes,
fiatal gyerek, aki az altatóorvos volt és kedves, megnyugtató
hangon elmondta, mi lesz és rám rakta a maszkot, amibe jó kis cucc
volt, mert kellemes szédülést éreztem és aztán már nem is
emlékszem semmire.
Arra ébredtem, hogy egy pasi hajol felém,
hogy van e gyógyszer allergiám?!
Mondtam, hogy nem tudok róla.
Aztán a kezemre pillantottam, és láttam hogy tök piros az egész.
WTF!!!!Mi a frász ez?!
De mire mondhattam volna valamit, egy
másodperc alatt elmúlt, így mindenki lenyugodhatott a picsába.
Illetve majdnem mindenki, mert nekem nagyon-nagyon-nagyon fájt a
hasam. Mintha valamit kiszaggattak volna belőle és hát ez így is
volt. Úgy fél órát dekkoltam az őrzőbe, majd jött a beteghordó
fazon és visszatolt a szobába. Mondták, hogy aludjak, kaptam
infúziót és hát valamennyit biztos aludtam is, de a hasam
folyamat fájt. Sose gondoltam volna, hogy valami ennyire tud fájni
*-* nagyon rossz volt.
Jött a doktornő is, aki műtött és
röviden elmondta hogy a beavatkozás sikeres volt, de sajnos oda az
egyik petefészek mert vt valami összenövés. Hát jó, akkor ez
van, egy petefészek minuszban vagyunk.
H. meg vagy 4x hívott de
ilyen fél 9, 9 magasságában. Ami már nettó bunkóság szerintem,
mondtam neki hogy majd én jelentkezem ha oda jutok, de infúzióra
voltam kötve, fájt mindenem, el sem értem volna a mobilt, meg
őszintén nem is volt valahogy cseveghetnékem.
Cicaszem volt az
ügyeletben, hozott fájdalomcsillapítót, de nem sokat aludtam
éjjel.
Pénteken hajnalban jött kettő nővér és lemosdattak (ajwh...lukas a hasam,
mint sajt, és tele van ragasztókkal), adtak tiszta hálóinget,
ágyneműt cseréltek és mondták hogy fel kell hogy üljek az ágy
szélére, aztán fel kellene állni, meg hogy később kiveszik a
katétert. A felültetés és felállás rohadtul fájt, de csinálni
kellett, hiszen ezen múlt a későbbi hazaengedés is (vasárnapra
ígérték panaszmentesség esetén). Aztán kivették (mit kivették?!kitépték) a katétert, ami szintén nem volt egy
fájdalommentes esemény. De legalább már nem lógott zacskó
mellettem.
A nap fájdalommal telt, de igyekeztem mozogni lassan
jönni-menni. Hallgattam a felvételre érkezők sztorizását a
folyosóról beszűrődni (45 éves megszakításra érkező nő,
meg 14 éves szintén ilyen beavatkozás miatt ott lévő kislányka).
Megfésültem a hajam, raktam fel parfümöt, telefonálgattam.
Kaptam reggelit is már, de olyan hányingerem volt tőle (meg úgy
mindentől aznap mindennek olyan kibírhatatlan szaga volt), azért
kicsit ettem és ebédből is.
Délután anyum beugrott, de
sokáig ülni még nem tudtam, kb. 20 percet tudtam csak a beszélgető
szobában lenni (ami egyben az ebédlő is és kurva hideg van bent).
Jó volt látni.
H. aznap késő este is hívott, pedig előtte
délután részletesen megírtam, hogy mi történt és hogy nem
vagyok jól, de majd jelentkezem, ennek ellenére is csörgetett, de
csak éjszaka láttam, mert le volt némítva a telefon. Nem tudom
néha hogy mit gondol, vagy mi jár a fejében, de nem is
idegesítettem magam ezzel. Különösen mert nagyon fájt a hasam és
még két fájdalomcsillapító után is jó ha 2-3 órát aludtam
éjjel. Alig vártam a reggelt.
Szombaton
jó hírt kaptam a reggeli viziten a dokiktól, ha minden jól megy,
akkor vasárnap mehetek haza! Ennek annyira megörültem, hogy
hirtelen felindulásból elmentem zuhanyozni. Cicaszem átkötötte a
sebeket (annyira nem is durva), átöltöztem, ki mentem
forrócsokizni az automatához. Felvillanyozott a közelgő
hazamenetel híre.
Kivirágzott az eddig sivár szociális életem
is, mert ebédkor (ami sóska volt amit nem szeretek de pár falatot
magamba erőltettem) összebarátkoztam a szomszéd szobában fekvő
nőcivel akit ugyanakkor vettek fel, mint engem és mondta is hogy de
kár hogy csak most találkoztunk, mert ő is végig egyedül vt kb.
Vagyis volt egy napig szobatársa és vele egész éjjel röhögtek
és kérdezte hogy miért nem mentem át. Hát szerda este nem voltam
túl jó passzban szóval jól jött volna a röhögés, de hát nem
is tudtam hogy privát parti zajlik mellettem.
Tesómék mondták,
hogy bejönnek délután, így mikor szólt a nővér, hogy
látogatóim vannak rájuk számítva robogtam (vánszorogtam) a
látogató szobába és legnagyobb döbbenetemre a szomszéd várt
rám!
Ez annyira durva volt ez a váratlan szitu, hogy fél percig
nem jutottam szóhoz. Ő meg a nyakamba ugrott és elmondta hogy
anyumtól tudta meg hogy mi van és úgy érezte be kell jönnie.
Hozott almát, banánt és kekszet. Pár percet dumáltunk, aztán
mondta hogy nem akar zavarni és pihenjek. Mostanában nem is
futottunk össze, meg nem is voltunk annyira hú de jóban már, de
tök kedves volt tőle hogy bejött, meg is köszöntem (azóta adtam
neki bonbont) és hát ez tényleg meglepő volt.
Tesómék is
beugrottak később hoztak rántott húst és joghurtot meg kakaót.
Pasim is be akart jönni de sokáig dolgozott és itt csak egy óra a
látogatási idő. Azt ígérte hogy vasárnap ha nem engednek még
haza feltétlen bejön (de én tudtam hogy valószínűleg
hazajöhetek de nem árultam még el). Kicsit beszélgettem még a
szomszéd szobában lévő nővel, aztán visszaballagtam a
kórtermembe és hát láttam, hogy lett egy szobatársam, így az
utolsó napra. Ha valakit szombat este befektetnek annak oka van, így
nem is faggattam a nőcit, de ő odajött és beszélgettünk. Két
gyereke van és sajnos igazam volt tényleg vetélés miatt került
be és ügyeletben meg is műtötték szegényt. Az az über helyes
betegszállító hozta vissza a kórterembe, aki pont úgy néz ki,
mint Frankie és akit akkor láttam először, mikor anyám tavaly
bekerült a kórházba.
Éjszaka
már nem fájt annyira a hasam, így gyógyszert sem kértem, aludtam
is kb. hajnali 4-ig.
Vasárnap
a reggeli viziten mondták hogy mehetek haza, Morci nővér (mindig
olyan volt mint aki mérges, de amúgy nem volt az) viccelődött,
hogy maradhatok is ha gondolom, de köszi nem kértem ebből. Utálok kórházban lenni, de amúgy törődtek velem és kedvesek is voltak meg minden.
Szegény
szomszéd szobai nő csak hétfőn mehetett, mert valami húgyúti
izét kapott a katétertől és még adtak neki gyógyszert, el is
szomorodott, sajnáltam. A legszarabb, ha biztosra veszed hogy
mehetsz és mégsem (mikor eltört a karom ugyanígy jártam, tutira
mondták hogy mehetek aztán délután mondták hogy ja bocs mégsem,
ott bőgtem emlékszem). Adtam neki édességet és mielőtt
hazaengedtek, benéztem hozzá kicsit (remélem hétfőn tényleg
mehetett haza és azóta is oké vele minden).
A szobatársam is
mehetett, így vártuk a zárójelentést, közben reggeli is volt
(mogyorókrémes lekváros kenyér), meg sebkötözés és már fél
lábbal otthon voltam, de valójában egy órakor kaptuk csak meg a
papírokat, mert a doki műtőben volt. Gyorsan összepakoltam és
hívtam az ősöket és úgy fél óra múlva jöttek értem.
Apám
csinált mákos gubát és vanília öntetet és még sütiket is
csomagolt. Anyám meg segített kipakolni otthon. Ja pasim totál
meglepődött mert nem mondtam neki hogy jövök, látszott rajta
hogy örül. A kotorékban közepes méretű őskáosz volt, de pasim
és anyám igyekezett uralni a zűr-zavart. Szóval mindenki sokat
segített amiért irtó hálás vagyok, egyedül még gyógyulni is
nehéz hát még a mindennapi dolgok.
És azóta igyekszem
gyógyulni itthon. Egyrészt imádom az igazolt semmittevést,
másrészt nem könnyű menet. A sok állás, járkálás még
fájdalommal jár, de mosogatni, ruhát hajtogatni már lassacskán
tudok. De sokat pihenek és próbálom betartani, amit az orvosok
mondtak, miszerint fizikai kímélet ésatöbbi.
Szövettan folyamatban, jövőhéten
varratszedés, bízom benne, hogy utána még jobb lesz. Bár a
hely-et idén már nem keresem fel, 4-6 hét kímélet van előírva
és ott is leállás lesz december végén karácsony előtt. Geesus,
mindjárt itt karácsony, gőzöm sincs hogyan veszek ajándékokat...
Pasim
szülinapja is volt a héten, Miss Candy az a kis tündérmaszat, egy
bögrét vett neki, amit pasim a kocsmában hagyott hogy majd abból
iszik, azt mondta nem merte hazahozni, mert félt hogy összetöröm.
Én összetörni?!Cöhhh ugyan. Mi értelme lenne az esztelen
rombolásnak...Nem a bögre tehet a Miss Candy-s dolgokról.
Hát most ennyit tudok írni nagy hirtelenségében. De majd még jövök. Addig is szép szombatot mindenkinek, nézzünk pozitivan előre és köszikösziköszi a drukkokat :*
2024. november 24., vasárnap
Majd jövök és mesélek
2024. november 17., vasárnap
Na jó, most már komolyan félek
Annyira idegesít, hogy minden szót elütök, de bocs idegbeteg vagyok már. Nem mintha eddig csak úgy komolytalanul féltem volna. De most már kb. minden második gondolatom az, hogy mi vár rám jövő héten. És köszönöm szépen mindenkinek a kedves kommenteket. Igyekszem majd összekapni magam és bátorságot meríteni valahogy. Tudom, hogy a parával semmire se megyek, de biztos mindenki fél ilyesmik előtt. Pénteken voltam az altató orvosnál. Jó sokan voltak, ráadásul sorszám is kellett, amiről én nem tudtam és rohanhattam át a másik épületbe a sorszámos autómatához. De még így is vártam, szóval semmiről se maradtam le. Ültem hát ott és olvasgattam a falon a motivációs idézeteket és majdnem bőgni kezdtem, mikor is a mellettem ülő 50+-os nőnek megszólalt a mobilja és Green day Minority volt. Yasss! Egyből elismerően néztem rá lopva, hogy na ez az, itt egy ős rajongó stb., de persze lehet csak a gyereke vagy unokája adta neki a telót és gőze sincs mi ez ez zene rajta. De azért bízom benne, hogy nem így van. Az orvost amúgy már látásból ismertem, egyszer a felnőtt ügyeleten volt hozzá szerencsém és nem volt akkor valami kedves. Most normálisabb volt és a konzilium is gyorsan lezajlott. Most már minden irat megvan csak a lelkierő hiányzik. Meg pár tennivaló. Elkezdtem amúgy bepakolni egy nagyobb kölcsön bőröndbe, a cuccok háromnegyede már be is van készítve, de lehet szükség lesz még egy kisebb táskára. Pedig nem akarnék sok mindent vinni, nehogy elvesszen, ellopják, csak hát vannak olyan holmik, amik egy csomó helyet foglalnak. A hajfestés persze elmaradt, nem találtam azt a színt, amit akartam, meg most nincs is ehhez türelmem. Befektetés előtti este megmosom és most ennyi. Úgyse azt figyelik, mennyire van lenőve a hajam. Még vennem kell egy fesűt és pár apróságot (törlőkendő, ásványvíz stb.), meg rendszerezve össze kell pakolni a leleteket, de nagyjából megvan minden. Viszek néhány könyvet is (csak úgy találomra bedobok olyat, ami a polcon van és még nem olvastam, totál zsákbamacska lesz), mert WiFi az persze nem lesz a kórházban és adatforgalmam se túl sok, hugi rendes, felajánlotta, hogy megadja az ő netflix kódját, de gondolom ahhoz is csak kell internet. Vagy nem? Bocs, ehhez homály vagyok. Valahogy csak elleszek non-stop világháló nélkül, szerintem az lesz a legkisebb gondom. Meg hát remélem minden simán megy és nem aszalgatnak ott sokáig. Értékelni tudnám. A hétvége tehát így, a közelgő műtét szellemében telt, nyomottan és lehangoltan. Fater cuki volt, meglepett egy Calvin Klein one Shock parfümmel! Örültem neki. Finom, tartós illata van és tetszik az üvege is. Tudjátok, parfüm mániám van. Ja tegnap a tv-ben meg láttam a Más világ c. filmet és hát eléggé borzongatós, plusz a vége meglepő. Most meg a Titanic megy ("hogy minden nap számítson!", "nők vagyunk, nehéz sors a miénk", " egy asszony szíve a titkok mély óceánja."), de nem nézem csak úgy háttér zajként, mondjuk igy a befejezése a jelen lelkiállapotban eléggé nyomasztó. Àh, nem jó semmi. De valahogy el kell terelni a gondolataimat a negatív tartománytól.
2024. november 13., szerda
Az üzenetet nem lehet elküldeni
2024. november 10., vasárnap
Főállású rettegő vagyok
És mindenkinek az agyára megyek. De nem tehetek róla, ahogy közeledik a műtét időpontja úgy leszek egyre nagyobb idegbeteg. Különösen a felépülési szakasz aggaszt. Senkinek nem akarok a terhére lenni és alapból bírom a fájdalmat, de erről több megkérdezett ember, akinek volt ilyen beavatkozás, azt meséli hogy eléggé fáj és sokáig tart belőle felgyógyulni. A kórházi bentlét is idegesít. Szívből utálom a kórházakat és szerencsére sok időt eddig nem is voltam bent, leszámitva egy tinikori kartörés műtétet. Az 1-2 napos ottlétek nem vészesek, de most ez több lesz. Remélem nem olyan kórterembe raknak, ahol jönnek-mennek az egynapos műtétesek, mert úgy nem lehet majd pihenni, tudom sajnos tapasztaltam. És főleg ne rakjanak be orkok közé, mert nincs kedvem még amiatt is parázni, hogy lenyúlják a cuccaim. Legjobb lenne talán, ha nem is lenne szobatársam (antiszociális ikonok), vagy passz, a süket csend se túl jó, főként a műtét előtti este. Remélem adnak valami cuccot, ami kiüt reggelig, hogy ne kattogjak fent egész éjjel. Anyám tegnap azt kérdezte, hogy most egészen az operáció napjáig ilyen leszek? Na köszi. Tudom hogy valszeg kiállhatatlan és depis hatást nyújthatok és ezer meg egy bocs. De félek. Úgy egész nap masszívan és ez full nyomasztó és hosszú távon semmi nem tud megnyugtatni. Sajnálom. Próbálom elterelni a figyelmem és tök jó, mert zenét hallgatok és az egy időre kikapcsol, messze visz a félelemtől. És a Wattpadon 7.4 K a D. lovers olvasottsága és kapok cool kommenteket, amik felvillanyoznak. Meg olvasom a saját nem publikus, underage-es, szemkiégetősen smut sztorimat az elejétől és azt tervezem idén majd a lábadozás idejében befejezést kanyaritok neki és a Still breathing-nek is, mert a már egy fejezet csak. Bár már ott tartanánk! Hogy itthon gyógyulok. Pasim most egész normális és azt mondja hogy nyugi, oké lesz minden, ő segít, és együtt túl leszünk rajta. Együtt (szentimentális ikonok)!!! De szociálisan tré vagyok, nem bírok most dumcsizni, írogatni kb. senkinek. Z.-nek szerintem szeptember eleje óta nem írtam (meg se nyitottam a messenger beszelgetését), elfelejtettem Á.-nak szülinapi lapot küldeni (holnap lesz neki, szóval ezt buktam) és a gyk-s csaj is besértődhetett rám joggal, mert azt ígértem felhívom a héten, de totál nem volt hozzá erőm és kedvem. Egy csőd vagyok most sorry. Bocsásson meg mindenki ezért.
2024. november 4., hétfő
Hiányérzetes utazás, síremlék téma, félelem, meg emberek akik más nevet használnak
Persze a jó napok hamar elteltek.
Csütörtökön délig volt csak hely, úgyhogy még délután
elsétáltam a mécsesekkel a rokonok és ismerősök sírjához.
Pénteken a pasimmal mentünk az ő szülei, nagyszülei sírjára
mécsest rakni. Este még főztem is másnapra, mert bár pasim
dolgozott szombaton de gondoltam, hogy hamarabb haza ér mint én a
családi utazásról és akkor már legyen mit ennie.
Szombaton reggel 9
körül indultunk, felvettük húgomat útközben, aztán az
autópályán repesztettünk, így elég hamar oda is értünk. Most
kivételesen se apám, se tesóm nem volt idegbeteg, úgyhogy nem is
volt kötekedés szerencsére. Útközben sok dologról csevegtünk
pl. hogy ki nyeri meg az amcsi elnökválasztást (szerintem Trump)
és egyebek.
A faluba beérve egyenesen a temetőbe mentünk, a
nagyszülők sírjához, majd fater nagynénjéhez és nagybátyjához.
Ott érdekes felfedezést tettünk, mert egy új síremlék is volt a
régi mellé emelve, amin apám unokatesója és a felesége neve
szerepelt. Vagyis gondoltuk, mert Judit helyett Terézia volt
felvésve a márványra. Márpedig mindenki Juditnak ismerte eddig,
még maga apám is, és soha senki egy szóval nem említette hogy
eredetileg Terézia néven született.
A síroknál való
látogatás után a szóban forgó családhoz is benéztünk, ahogy
minden évben. Bár senkinek sem volt hozzá kedve, mert mást se
csinálnak csak hencegnek a sok pénzükkel. De azt is tudtuk, hogy
besértődnek, ha nem ugrunk be.
Kicsit most dekoncentráltak
voltak amúgy, lehet közrejátszott, hogy pont ott volt a legnagyobb
gyerekük a népes családjával, már egy hete, meg épp várták fater
legidősebb bátyját és a feleségét Erika nénit (aki amúgy nem
Erika néni, hanem eredetileg Mária), akik pár napra szintén ott
felejtik majd magukat.
Flexeltek csöppet a másfél milkás
síremlékkel (húgom majdnem megkérdezte hogy ki az a Terézia aki
a feliraton szerepel, de letett róla), meg a legkisebb fiuk új
kocsijával, de más nem volt, már épp indultunk volna, mikor
betoppant apám tesója MarikaErika nénivel. És alig ültek le a nő
(nagyon rámenős) rögtön előhozakodott, hogy ha már az
uncsitesónak (Jancsi bá) és TeriJuditkának ilyen szép síremléke
lett hát akkor apámék szülei is megérdemelnek egy ilyesmit, vagy
hasonlót. MarikaErika már fel is hívott egy környékbeli
sírkövest, aki majdnem egy millióért rettyint egy hasonlót és
ha az öt tesó összedobja rá a zsét nem is olyan nagyon sok az. Öhhh...részletkérdés...kinek mi a nem is olyan nagyon sok. Apámon
látszott, hogy nem dobta el az agyát, már csak azért sem, mert
momentán neki sincs most ennyi pénze, a másik fiútesója
külföldön él, szinte haza sem jár, de ő sem gazdag, a két húga
meg nagyon rossz anyagi körülmények között él (mindkettő
özvegy, rokkant, kevés jövedelemmel és a gyerekei fogadták be
őket), ők biztos egy vasat sem tudnak erre kiadni. De persze
MarikaErika nyomta ezt a propagandát, így fater kelletlenül
helyeselt, hogy jó majd átgondolja, de csak hogy lerázza a nőt,
aki pörgött ezerrel és beszélt fater tesója helyett is. Ezután
tökre elromlott a kedve és a kocsiban ezen témáztak anyámmal,
apám azt mondta, beszél a húgaival, de ő nem akar új síremléket,
mert amúgy a régi is nagyon szép állapotban van, virágokkal van
tele, meg kőből faragott angyalok és galambok díszítik. Apám
szerint ezt MarikaErika és TeriJuditka közös kooprodukcióban találhatta ki, mert ők
nagyon jóban vannak és két-három havi szinten találkoznak is.
Lehet az is sorsközösséget alkot bennük, hogy álneveket
használnak? Apám megjegyezte, hogy van még egy rokona, aki Pest
megyében él, ő pedig Jolánként látta meg a napvilágot, de a
Zsuzsát használja. Ez de fura. Nekem semmi bajom a
keresztnevemmel. Régen mondjuk úgy éreztem, nem illik hozzám és jobban tetszett a Lídia (valamiért ez a név nagyon testszett általános suli alsóban, ha írtam valami történetet, mindig így hívták a lány főhőst), meg egy
ideig Flóra, de eszembe se jutna megváltoztatni. És simán lehetne
rosszabb is. Igaz, középsuliban megkaptam, hogy elég ribancos a Vivien,
meg egy srác mondta (azt hitte nem hallom) hogy túl menő név ez
egy bányarémnek :S, na mindegy, téma lezárva. Sajnos a szülők rossz kedve miatt, így még a
Tisza partot is kihagytuk. Legnagyobb sajnálatomra. Pedig arra
nagyon készültem, de kimaradt. Kicsit rosszul esett, de ez
van. Hazafelé beugrottunk tesómékhoz, macskáztam egyet (irtó
cuki macskáik vannak, egy hamuszürke, egy tricolor és egy cirmos)
és ettem gofrit, majd az ősök hazahoztak. Pasim már otthon volt.
Kérdezte, milyen volt az utazás és szép volt e a Tisza part. De
mondtam neki, hogy fogalmam sincs, arra nem jártunk. Vasárnap
már tré kedvem volt, hiszen amit vártam nem úgy jött össze és
már amúgy is közeledett a hétfő is. Elkezdtem olvasni egy ff-t,
egész jó, csak nagyon grafikus és baromi sok része van, meg olyan
lassan mennek az események. Fordítóval olvastam, de így sem
értettem, most akkor meghalt a főszereplő lány és szellemként
tér vissza a sráchoz, vagy életben van??? Kezdtem hülyének
érezni magam, erre láttam a kommentek között hogy más sem érti mi van :P A műtétem ténye is kezd lassan testet ölteni és ezáltal
szorongást kiváltani belőlem. Kitöltöttem az altatóorvosos
irományt (előző operációk, szedett gyógyszerek, betegségek),
kimostam a fürdőköpenyemet, hálóingeket, de még venni kell pár
dolgot (fehérneműk, zoknik stb.) és egyre jobban félek. Naponta
vagy 50x eszembe jut, hogy mi vár rám. Mire odajutok szerintem a
nőgyógyászat helyett a pszichiátriára zárnak be. Még a
hely-en is be kell jelenteni a dolgot, meg hogy egy darabig nem is
megyek majd vissza. Lehet idén már nem (attól függ hogy gyógyulok
és mikortól lesz leállás). Aminek alapjáraton örülnék, de így
hogy műtét és több nap kórházban kínlódás lesz a program,
hát nem tud pozitiv irányban hatni rám. Jó lenne bízni
magamban és elhinni hogy minden oké lesz és ez is csak egy rövidke
negatív történés aztán jobb idők jönnek. Mindenki ezt
szajkózza. De hát milyen az ember? Mégis fél. Szerintem a
műtétektől a legtöbbünk fél.
2024. október 31., csütörtök
RAT (frerard) pt. 02.
Ha sikerül elcsípnem a tv2 főzőműsorát azon tűnődöm, a fekete színben versenyző rövid hajú, szemüveges csaj, meg a kék csapatban a hosszú szőke hajú nőci milyen mentális betegségben szenvednek?! Hmmhmm...
Végre számot cseréltem K.-val a hely-ről. Hátha egyszer összefutunk csak úgy. Ő az lány, akivel szívesen lógnék szabadidőmben is.
Sztorim chapter 2 (bár minden ilyen könnyen menne, mint ahogy ezt összedobtam -sóhaj-)...
És happy b.day Frankie :)
Warning: +16, suicidal thoughts, romance, angst, bullying, handjob, sex, first time, blood, violence.
Tudom, hogy gáz és azt is hogy undorító XD ezért senki ne olvassa :P de én jól elvoltam, míg megírtam.
Írni jó :*
Consolation
Ismerek
egy helyet a levegőben, nincs messze már jártam ott.
Ismerek
egy helyet, hűvös és meleg, lehűti a véremet és melegíti a
szívemet.
Szóval gyere le és sétálj velem és mond hogy a
tiéd vagyok.
Csak néhány dolgot szeretnék tudni rólad.
Hol
voltál, mikor annyi bajban voltam magammal?!
És még mindig úgy
hiszel bennem, ahogy én hiszek?!
Ahogy Gerard lerakta
az iskolai zakóját és nyakkendőjét, Frank máris birtoklóan
lenyomta őt az ágyra. Gerard megengedően mosolygott, pedig a
mozdulat elég viharos volt, így Frank kicsit visszavett a lendületből. Nem akart durvának látszani és igyekezett úrrá
lenni a vágyakozáson, ami hatalmába kerítette azon a dermesztően hűvös
délutánon, mikor Gerard elhívta magukhoz.
Frank kezdetben
vonakodott, de a fiú olyan szívélyesen invitálta reménnyel a
szemeiben, hogy nem volt szíve elutasítani. Pedig nem készült fel
még erre, de a december közeledtével egyre hidegebbre váltak a
napok és sokat kellett fagyoskodniuk, ha találkozni akartak.
A
ház szerencsére üres volt, mikor megérkeztek, így Frank ideges
szívverése is csillapodott, míg Gerard félhomályos, alagsorban
lévő szobájában átjárta a meleg.
Megbűvölve bámulta
Gerardot, ahogy felé kerekedett és érezte gyors szívdobbanásait,
izgatottságtól sebes légzését és az árulkodó keménységét
az ágyékánál. Kezei sóvárogva kezdték bontogatni a fiú fehér
ingének gombjait.
- Szeretnél egy teát vagy kávét? Vagy
süteményt? Anya épp tegnap készített. - érdeklődött
udvariasan, de abszolút nem a témába illően Gerard. Frank hevesen
megrázta a fejét.
- Nem kell semmi, köszönöm...
Akkor és
ott nem ezekre volt szüksége, mindenét fűtötte az epekedés a
másik iránt. Ajkai Gerard arcára kerültek.
- Sajnálom hogy
még nem értek haza, pedig a szüleim úgy örülnének ha látnák,
hogy hozzám is jöttek.- suttogott Gerard.
Frank felkapta a
fejét.
- Még nem volt nálad egy látogató sem? Egy
iskolatársad, vagy barátod? Vagy valaki a suliból?
Aztán
ráébredt, hogy butaságot kérdezett. A suli maga a pokol
Gerard-nak és még sohasem látta, hogy bárkivel is hosszabban
beszélgetett volna.
-
Nincs egy barátom sem. - válaszolta Gerard és kis pirosság futott
át az arcán, Frank szerint a kiközösítés és
az egyedüllét miatti szomorúságtól. Szánakozást érzett, mert hozzá legalább
párszor már beugrottak a haverjai, vagy az alkalmi barátnői.
Bizonyára borzalmas lehetett az állandó pusztító magány.
-
Ez nem igaz, én a barátod vagyok, vagyis az akarok lenni! - vágott közbe és szája
Gerard szájára húzódott. Annyira nagyon meg akarta csókolni.
A
fiú bizonytalanul elmosolyodott.
- Tényleg?
Frank
megkockáztatta, hogy még senkitől sem hallott ilyen mondatot.
-
Igen, a barátod is, mert mindenhogy érdekelsz...- bizonygatta
kertelés nélkül.
- Olyan valószínűtlen, hogy egyszer csak
észrevettél engem, évek óta ülünk egymástól néhány méterre
és szinte nem is beszéltünk...
- Kellett egy kis idő, hogy
kitaláljak egy indokot, amivel nyithatok feléd! Hidd el, nem most
figyeltem fel rád.
- Pedig én csak akkor nem vagyok láthatatlan,
ha a sportolók az energiáikat akarják levezetni valakin.- jegyezte
meg Gerard, Frank megrázta a fejét.
- Hagyjuk a sportolókat és
az iskolát is !- kérte igencsak beleszédülve a hevületbe, amit a
szoros közelség okozta körülírhatatlan izgatottság okozott a
napnyugtában fürdőző alagsori helyiségben.
Gerard végre
visszacsókolt egy hálás köszönöm-öt rebegve, míg
nyelvük találkozott és egymásba merült, Frank a csókok között
végre kioldotta az utolsó makacsul visszakozó gombot is az iskolai
ingen és így feltárult Gerard hófehér bőre. Szokatlan hőség
ébredt Frank gyomrában. Valahogy ilyen kép élt róla Gerardról.
Valóságon túli fehér és érintetlen. De látott mást is a
vakító sápadtságon kívül. Néhány haragosvörös és mélylila
foltot, amik szerte-szétszóródva helyezkedtek el, a mellkasán át
a nyakáig és a bordákig. Ettől a torkába ugrott a szíve és
könnyek tolultak erőszakosan a szemeibe.
- A sportolók tették?-
simított végig gyengéden az egyik kiterjedt sérülésen, majd
inkább elkapta onnan az ujjait.
Gerard bólogatott.
- De már
nem fáj.- és Frank kezét megragadva húzta vissza a fiú tenyerét.
Frank bánatosan pillantgatott Gerard alaposan összetört testére,
ami csodálatosan szép és egyszerre rettenetes volt. Nem bírta
tovább nézni, el akarta felejteni.
Az agyába villantak azok a
kíméletlen támadások, amiknek tétlen tanúja volt az iskola
folyosóján, ettől bűnösnek érezte magát és vigasztalást
keresve, könnyes, szorosan bezárt szemekkel csókolta ismét
Gerardot és az iskolai fehér ing nem került le róla. De a
nadrágja valamivel később igen és Frank magán elcsodálkozva
engedte ösztöneit, rutintalan tapasztalásait szárnyalni.
A
csókok végtelenné, nedvessé és hanyaggá váltak, ők maguk
hangossá, a testük az összes négyzetcentiméteren összetapadt.
Frank reszketve beletúrt Gerard izzadt, fekete hajába, aztán a fiú
legtitkosabb részére kalandozott el az érintése és némi nyál
segítségével fedezte fel azt. Meleg volt, szűk és olyan
megmagyarázhatatlan, olyan különös. De mindennél izgatóbb és
Gerard csak kicsit szisszent fel a kezdeti szokatlan érzésektől,
utána nyögdécselve nyomta a csípőjét Frank ujjainak irányába,
míg közben magát simogatta. Mindene verejtékben fürdött az
egyre gyorsuló ritmustól, ami Frank-et is teljesen magával vitte.
Nem tudott ellene tenni, tehetetlenül zihált és sikerült azelőtt
a nadrágjában végeznie, hogy egyáltalán magához érhetett
volna. Gerard utána fél másodperccel és egy mozdulattal jutott a
tetőpontra és Frank félig nyitott szemein át láthatta ezt.
Lenyűgöző volt a látvány. Ahogy Gerard ajka szétnyílik,
felnyög és mindenén átvonul a megfogalmazhatatlan érzés, majd
csak fekszik szorosan, leizzadva, remegve a szétbontott ruházatában.
Frank mellett. Akinek szíve szintén teljes iramban rohant, a
nadrágja nyirkos, a keze szennyezett lett és ragadt, de nem feszélyezte, csak az hogy egy jelenleg
kibogozhatatlan, ködös zűr-zavar lett a fejében.
Lihegve,
kimelegedve elhúzta a tenyerét tőle és csak nézett előre a szoba
egyik sarkába, aztán az alagsor ablakába, ahonnan a délutáni
szürkeség hömpölygött be.
- Frank...- hallotta meg ekkor
Gerard félénk hangját, ez hozta vissza a valóságba.
-
Igen?
Gerard álmodozva elmosolyodott.
- Nagyon-nagyon jó
veled...
A hold és a csillagok útjelző lámpásként
világítottak az esti égbolton és ha Frank megmozdította a hintát
olyan volt, mintha vele együtt lebegnének. Már beesteledett és ő
csak ült a játszótér hintájában a fogvacogtató hidegben.
Tisztában volt vele, hogy az anyja le fogja szidni, az apja kiabálni fog, talán még szobafogságot is kap és eltiltják a
gitározástól, amiért nem ment időben haza, de mégsem indult el.
Csak a történtek cikáztak a fejében. Az érintések, csókok,
sóhajok és Gerard...
Folyton-folyvást csak Gerard.
És
ettől az este zord zimankójában izzóvá vált a vére.
- Szia Frank!- és ünnepélyesnek látszott.
- Szia. - köszönt vissza Frank, meglepve a le sem tagadható emelkedettségen.
- Hoztam neked valamit. - és mire Frank kérdezhetett volna, Gerard egy kicsit összegyűrt lapot húzott elő az egyenruhája zakójának zsebéből és átadta Frank-nek.
- Mi ez?- érdeklődött Frank.
- Nézd meg!
Frank kíváncsian szétnyitotta a papírt és egy grafitrajz tárult elé, ami őt ábrázolta.
- Nahát! Ez én vagyok. - mondta alaposan meghökkenve.
- Igen.- bólintott Gerard.
Frank zavarában nem tudta, hogyan és mit reagáljon. A rajz művészi volt, aprólékos, mintha minden egyes ceruzavonás alaposan át lett volna gondolva.
- Köszönöm szépen. De hát mióta készíted? Egy ilyen mű létrehozása sok időbe telik.
- Nem tudok jól aludni és a nagymama halála óta ez még inkább így van. A rajz nagy részét éjszaka csináltam, a többit pedig tanítás után, vagy hétvégén. Örökké az emlékeimben vagy Frank. Elég, ha magam elé képzellek, minden ami fáj, ami rossz, eltűnik és tűz jelenik meg bennem mindenhol. Még soha sem éreztem így.- és idegességtől ragyogó szemeit Frank arcára szegezte.
Frank ügyetlenül szorongatta ujjai között a rajzot. Nem is volt halvány sejtelme sem, Gerard mennyire ügyes a rajzolásban. Többek között ezt sem gondolta róla, pedig szintén álmatlan éjjelein igyekezett megfejteni Gerard-ot. Most meg úgy szeretett volna valamit mondani, ami tükrözi az örömét, kifejezések szálldostak agyában, de összefüggéstelenné váltak, havasesőként szétolvadtak, ahogy élénkpiros arccal mustrálta hol a kezében tartott rajzot, hol Gerard ugyancsak zaklatott tekintetét.
Frank húsz perce cirkált fel-alá a vegyesboltban, a kabát kényelmetlenül rámelegedett, de valami maradásra késztette. Újra és újra elment az üzlet művészeti sarka előtt és látta az ötven darabos színes ceruza készletet egy tarkára festett fémdobozban. Már csak egy volt belőle, Frank merően szemezett vele, aztán a kosarában lévő holmikra nézett, üdítő, némi édesség, meg egy zenei magazin volt nála. Átpillantott az árukkal tele lévő pultokon, az üzlet másik végében egy idősebb férfi állt, ő volt az eladó. Frank ismerte látásból, mert a a családjával gyakran vásároltak itt.
Első gondolata az volt, hogy ellopja a ceruzákat, alig voltak most vásárlók, senki sem észlelte volna. Egyszer már elcsent egy-két cukorkát a helyi benzinkútról, igaz akkor úgy tíz éves lehetett.
Az ötlet felvillanyozta, ahogy végigszáguldott rajta, borzongást küldve a gerincére. A felháborodás és a józan ész viaskodott benne egyszerre.
Vevők léptek a kasszához lefoglalva az eladót, tiszta volt a terep. Frank az ajkába harapott és érezte, hogy a verejték nagy cseppekben a halántékán csorog, keze megremegve a doboz felé nyúlt, de rögtön arra gondolt, hogy az ilyen eltulajdonítás ténye Gerard-nak mennyire nem tetszene, és meglehet, azt mondaná csalódottan, hogy nem kéri az ajándékot, mert a lopást a tíz parancsolat tiltja.
Frank sóhajtott egyet, majd a ceruzakészletet a kabátja helyett a kosárba helyezte, aztán a kólát, a kekszet és az újságot visszarakta a polcokra.
Másnap reggel szorongott, izzadt a tenyere, bukfencezett a gyomra, amikor várta, hogy Gerard belépjen az osztályba és észrevegye a padján lévő ceruzával teli mintás dobozt. Ő csak Gerard önfeledt boldogságát akarta és amikor a fiú sokkosan, hitetlenkedő mosollyal, kicsit kipirulva fordult hátra az ő padja felé, Frank úgy vélte ezt meg is kapta.
Aznap késő este Frank a játszótéren esett titkos és vérforraló csókoktól mámorosan érkezett haza. Még egy más világban járt, ami sokkal izgalmasabb és színpompásabb volt, mint az amelyikben élni kényszerült szabályokkal és keretekkel, idióták erőfitogtatásának céltáblájaként egy ostoba gúnynevet magán viselve. Gerard mindezt rögtön el tudta vele feledtetni, a haja jég és télillatú volt, a csókja szenvedélyes, az ölelése szelíd és otthonos, elárasztva Frank-et kérdésekkel, kíváncsisággal és a ténnyel, hogy mennyire kívánja őt. De amint belépett az ajtón szüleivel találta szembe magát és ez azonnal kihozta őt a realitás rideg partjára.
- Sziasztok.- dadogta meglepve, mert nem számított fogadó bizottságra.
- Merre jártál? Kivel múlatod az idődet sötétedésig? - fakadt ki idegesen az apja.
- Csak Jamia-val voltam.- vágta rá Frank.
- Fejezd be a hazudozást!- rivallt rá haragosan a férfi.
Frank érezte, hogy lesz egyre sápadtabb és kedveszegettebb.
- Tessék?
- Ma találkoztam Jamia anyukájával a boltban és azt mesélte, nemrég szakítottál a lányával.- hadarta az anyja feldúlva.
- Elárulod, miért dobtad ki azt a helyes lányt? - érdeklődött az apja.
Frank szédülést érzett, az agya nem forgott kellően gyorsan a válaszokhoz.
- Csak így alakult. Előfordul, hogy két ember nem illik össze. Jamia és én nem egymásnak voltunk rendelve.- felelte nagy sokára.
Szavaitól apja és anyja gúnyosan összenéztek.
- És mégis ki az, aki neked van rendelve? - kérdezte az anyja.
Frank szemei előtt felbukkant Gerard arca és a jelenleg szavakba nem önthető igazság, ami egy sor vadonatúj érzést hozott el számára és ami olyan sokat jelentett neki.
Sírni szeretett volna Gerard karjaiban és örök időkig vele maradni a külvárosi, rozsdába és elhagyatottságba borult parkbéli játszótér édes oltalmában.
De abban a pillanatban egyedül volt. Nagyon is.
- Bár elmondhatnám. - suttogott és mielőtt a szülei kérdezhettek volna, faképnél hagyta őket.
A sportolók hangosan nevettek és végignézték, ahogy Frank a fájdalomtól összegörnyed a padlón. Ez a néhány perc rosszabb volt mindennél. Mint a gehenna elemésztő tüze. Égetett és fájt. Frank csak zihált ahogy a földre került, a vér melegsége, jellegzetes fémíze terjedt a szájában. Szúrt a tüdeje, kavargott a gyomra, hányingere volt, hideg izzadtságban fürdött.
A nevetések elviselhetetlenül visszhangoztak benne.
- Most megkaptad, te patkány!
- Visszataszító rágcsáló!
- Minek létezel egyáltalán te gusztustalan patkány? Inkább dögölnél meg!
Majd könnyed léptekkel ott hagyták és nem maradt utánuk más csak a tompa, télies délután fényei a kiürült iskola folyosóján. Frank megvárta, míg csapódik mögöttük az intézmény kapuja és csak akkor tápászkodott fel, hogy aztán a szekrények mentén kapaszkodva elbotorkáljon a mellék helységig.
Belökte az ajtót, ami nagy robajjal vágódott a fehér csempéknek. Üres volt a mosdó, sehol egy lélek. Frank a csapokhoz lépett és megnyitotta, majd hideg vízzel lemosta vértől ragadós arcát. Ahogy a maszatos tükörre meredt, látta a saját elgyötört fehérségét, össze-vissza álló haját, szétrepedt száját, a szeme alatt lévő halvány színű zúzódást. Piszkossá vált ruháin szakadások éktelenkedtek, a homlokán horzsolás, a csuklóin bíborszínű ujjnyomok hirdették, hogy vissza akart ütni, de erős markok nyomódtak bőrébe és a kezeit kicsavarva tették cselekvőképtelenné.
A tükörben lévő kép teljes kudarcra emlékeztette. Ő egy mellőzhető és haszontalan lény. Akit a szülei sem értenek meg és lelombozottak miatta. És aki senkinek nem okoz jó érzéseket, kivéve a sportolóknak, mert ők élvezettel verik meg. Az, hogy él, hogy lélegzik, ver a szíve, teljes mértékben értelmetlen.
Talán az elmúlás, az lenne megfelelő. Bár ijesztően hangzott, Frank már gondolt az öngyilkosságra. Magánnyal teli óráiban az ágyán heverve eljátszott ezzel a lehetőséggel. Félt, de érdekelte hogy ha elhagyja a földi létet és ledobja emberi mivoltát mi fogadja a túloldalon. Szépséges, békés dolgok, amikre vágyott, vagy elviselhetetlen, mélysötét némaság?!
Könnyek gördültek le megállíthatatlanul az arcán. Nem akart sírni, de nem bírta abbahagyni. Megkínzott volt, sajgott mindene kívül és belül.
- Átkozottak...- suttogott maga elé haragtól feltüzelten.
Lépteket hallott és árny közeledett irányába. Frank az ajtó felé nyúlt, hogy gyorsan bezárja, de már késő volt, mert egy alak állt meg a folyosó és a mellékhelyiség között az ajtórésben. Frank nem látott mást, csak egy kék iskolai zakót.
- Itt vagy Frank?
A fiú csendesen zokogva becsukta a szemeit Gerard hangját realizálva.
- Bejöhetek?- kérdezte a fiú.
Frank a világon ezt akarta legkevésbé. Újból bevizezte az arcát, homlokát, igyekezett eligazgatni rendetlenné vált haját, mintha ezzel eltüntethetné a sportolók erőszakos kirohanásának nyomait.
- Frank?- szótlanságára tanácstalan kérdés csendült fel ismét.
- Nem szeretnék beszélgetni, szépen kérlek Gerard, menj el!- lehelte, ahogy szétzilált és megalázott tükörképére sandított.
- Én láttam mi történt...- kezdett bele Gerard, de Frank közbeszólt.
- Éppen ezért menj most el!- és vizes ujjai indulatosan markolták a csap hideg szélét.
- Oda szerettem volna menni hozzád, de...- az ajtó csikordulva kinyílt. Frank ösztönből hátrébb akart lépni és elfordulni, hogy Gerard ne lássa így, de megpillantotta a fiú arcát. Ajka felhasadt, orra úgyszint véres volt, a szemöldöke is sérült, állkapcsán és nyakánál zúzódás, ruháin vérfoltok. Frank könnyes szemei elkerekedtek, mellkasa fájdalmasan összeugrott.
- Téged is? Megint? - a hangja a sírás határán volt, de minden erejét összekaparva, végül mégsem engedett a könnyek erejének, hiszen Gerard sem sírt és akkor ő sem gyengülhetett el.
Gerard bólintott, aztán csak bámult Frank-re megfejthetetlenül, mintha nyílegyenesen a szívének legbelsőbb zugait szerette volna megszemlélni.
- És nagyon megsérültél?- érdeklődött Frank zavarba esve az átható pillantásoktól. Frank a fiú sebeit látva, azt hitte, hogy mindennél és mindenkinél erősebb.
- Nem annyira.- válaszolta Gerard.
Frank hitetlenül megcsóválta a fejét.
- Nem hiszek neked, tiszta vér vagy...
- És te nagyon megsérültél? - kérdezett vissza Gerard néhány lépést közelítve Frank felé, vizsgálgatva az állapotát.
- Volt már sokkal rosszabb is. - vont vállat Frank. De nyilván nem mondott igazat. Akárhányszor elkapták és bántalmazták fizikailag, mindig azt hitte az a legfájdalmasabb és most sem volt ez másképp.
De nem volt kedve ezt szóba hozni, sőt semmihez sem volt hangulata. A pár perccel ezelőtti önmegsemmisítő gondolatfoszlányok keringtek a fejében. Meglehet, egyszerűbb lenne ez a cselekedet.
- Haza kellene menned és ellátni a sérüléseket, jeget tenni rá, hogy holnap ne látszódjanak a foltok. Nem is értem, miért nem ezt csinálod? Miért vagy még itt? - tűnődött Gerard-ot pásztázva. A szíve persze hevesebben vert a látványától és ott élt benne a késztetés egy ölelés iránt, de a testére mintha tonnás súlyokat rakott volna a sportolókkal megesett incidens.
Gerard kimerülten elmosolyodott.
- Semmi mást nem szeretnék, csak téged megvigasztalni. - mondta elszántan és ismeretlenül ragyogó, izgatott és egyszerre békességet adó szemekkel, aztán hirtelen nagyon közel lépett Frank-hez, aki ezt egyáltalán nem bánta, de meg is volt illetődve. Melege lett és kiszáradt a torka, félve ugyan, de megérintette Gerard vállát, majd kérdőn nézett rá.
- Úgy lesz, ahogy te akarod, Frank. Mindent megteszek, hogy ne legyél szomorú. - jelentette ki Gerard és tenyere sokat sejtetően simított végig Frank mellkasán, aztán ajka Frank szájához ért.
És Frank nem is akart a fájdalmát előidéző dolgokkal foglalkozni, úgy mint a mély vagy felületes sérülések, a sportolók becsmérlő szavai, az iskolai lemezszekrény, ahogy zörögve a hátába fúródik.
De más tények is hidegen hagyták, hogy fogalma sem volt, hány óra van, rá szállt az est, ami kísérteties volt itt és valószínűleg bezárták már az intézményt és neki esetleg a kerítésen keresztül kell kimásznia.
Neki és Gerardnak. Mert ami a legfontosabb, hogy ezt együtt élik át.
Ott voltak az egyik WC fülkében, ami nem volt a legromantikusabb hely, de Gerard-nak köszönhetően mégis az lett, ez csakis az ő érdeme volt. Mert Gerard tiszta szívvel vigaszt akart nyújtani Frank-nek az összes cselekedetével. Az önzetlen csókjaival, óvatos érintéseivel. Felrepedt, vérízű ajka forró volt, ahogy a nyelve is, a testéből kiáramló hő elevenen égette Frank-et.
Gerard valamennyi mozdulatától, várakozó levegővételétől, simogatása finomságától, hozzápréselődő bőrétől, Frank ágyéka majd felrobbant. Uralma alá vette egy eddig nem ismert mohó vágy, aminek nem lehetett parancsolni. Miután Gerard végigcsókolta a mellkasán át a hasáig, ő türelmetlen vehemenciával nyomta a hűvös csempének a fiút, és tette meztelenné alulról. Aztán szédülten, gyönyörtelve nézte Gerard zihálását, tapasztalatlan tettrekészségét, bátortalan odaadását, hófehér puha bőrét.
És még többet akart. Gerard-ot igaz valójában. És Gerard hagyta neki ezt is. Frank-nek kérnie sem kellett, mert megtette érte és mikor ujjait felváltotta a férfiassága, Gerard még akkor sem kiáltozott, csak nyugtalanul vibrálva hánykolódott Frank ölelésében, de a sóhajaiban a ott lüktetett a fájdalom.
A mozdulatok hamar fékevesztettek lettek, az idő fogalma semmibe zuhant. Ami a fülkében történt, nem volt öt perc sem és Frank-nek még ennél is kevesebbnek látszott. Szerencsétlennek érezte magát, de valahogy kezdte megsejteni, mit hogyan csináljon. Ahogy Gerard is.
De Frank biztos volt benne, hogy számára is ez az első.
Izzadtság, vér és pára kapcsolta őket össze, Frank egyik keze Gerard hátán nyugodott, míg másik keze mind gyorsabban mozdult Gerard férfiasságán, míg közben egyre mélyebbre merült el benne. Ez a kettősség hatással volt Gerard-ra, a fájó, éles levegővételeket a vitathatatlan szenvedély hangjai váltották fel. És Frank még sohasem élvezett így semmit sem. Mintha a mennyországba csöppent volna, vagy az édenkert szállt alá és fogadta be, majd sodorta egy megfogalmazhatatlan érzésekkel teli, titkos, szívszorítóan szép, nyirkos, fülledt helyre. És ettől meglehetősen idejekorán kezdte nagyon jól érezni magát. Csak sóhajtozott és nyöszörgött, a tetteit átszínezte a vad kéj, azután extázis semmihez sem hasonlíthatóan átszáguldott rajta és terítette be. A feje nagy erővel a csempének koppant, és rekedt hang szaladt ki a száján. Utolsó erejével még néhányszor reszketve megsimogatta Gerard-ot a legérzékenyebb ponton, a fiú csípője ugyanolyan ütemben ütközött a tenyerének, majd hangos és egyértelmű nyögésekkel eljutott ő is csúcsra.
Aztán súlyos, zavaró csend állt be, már-már tapintható. Mintha a dolgok egy csapásra fordultak volna át ismét valóssá. Frank el sem hitte hogy megtette, neki támaszkodott a falnak, szíve a fülében dübörgött, alig kapott levegőt, ujjain ragadós nedvesség csepegett végig, verejték tette nyirkossá a gerincét, ráragasztva az iskolai viselet anyagát.
Fél szemmel Gerard-ra pillantott, ott volt tőle centikre, még meg is érinthette volna, de inkább csak szavak nélkül szemlélte. Ő is remegett, tüdeje szaporán fel-alá járt, a haja vizesre izzadt, homlokát a csempének támasztotta, sérült ajka pirossága vakított, a bőre sápadtságával szemben, de szemeinél és arca több pontján kezdtek sötétté színeződni az ütések nyomai. Frank látta azt is, hogy fehér iskolai inge alját hátul kis vérfoltok tarkítják, ahogy az ő ingét is elől. Annyira cáfolhatatlan volt, hogy ezeket nem a verekedés okozta. Frank halkan feljajdult, mert a lelkiismeret-furdalás és egy kis szégyen alattomos szilánkjaival eltalálta.
- Mi a baj?- kérdezte rögtön Gerard, de Frank csak némán magához húzta a fiút, majd arcát belefúrta a vállába és hallgatta száguldó szívét. Gerard álmélkodott kicsit, aztán megsimogatta Frank hátát.
- Szeretlek Frank.- suttogott még mindig meg-megrázkódva és mélyen belenézett Frank szemébe. És láthatta, hogy Frank már nem volt szomorú egy kicsit sem.
- Én is szeretlek. - bólogatott Frank és nem volt ötlete, mikortól érezhetett így, lehet hogy már akkor ez volt benne, mikor csak töprengve nézegette Gerard-ot a padjában ülve, arra gondolva, hogy különleges, de lehet, hogy csak később az első csókjuk óta, vagy lehet hogy most ebben a kaotikus pillanatban születtek meg ezek az érzelmek. Erre nem volt biztos válasza, de érezte az őt egyszerre elgyengítő és hatalmas erőt adó szeretetet. Lehet, hogy sokat késett, de legalább most már itt volt. És Frank ráeszmélt, mennyire szüksége volt Gerard-ra, a tisztaságára, a nyíltszívűségére és a szerelmére. Talán a sorsukat nem tudják jobbra fordítani, az őket érő inzultusokat nem tudják kivédeni, de ott lehetnek egymásnak jó és rossz időkben.
Könnyek jelentek meg a szemeiben, de most csakis a boldogságtól.
Aztán sokáig meg sem szólaltak, mindketten meg voltak illetődve, zavarban voltak és csak sétáltak egymás mellett az estébe burkolózott utakon.
Gerard úgy tűnt, nem sietett haza, kitartóan ment Frank után és egyszer csak ott álltak a fiú otthonának kocsifelhajtóján két utcalámpa fényei között.
Gerard a ház körüli bokrokat és a kihalt környéket figyelve, kezeit olykor fázósan zsebre dugva.
- Hosszú nap volt. - ítélte meg Frank elkalandozva a történések csapongó tengerében.
- És csodálatos. - tette hozzá Gerard.
- A vége az volt, hála neked. Sosem felejtem el, amit ma tettünk. Erre nincsenek szavak...
- Én értelek Frank. A szívemmel.- Gerard törődő tekintete Frank-re szegeződött és ettől a fiúnak rögtön melegség költözött a gyomrába. Évtizedekig el tudta volna nézni azt az arcot.
- Szeretnélek megismerni még jobban. És szeretném folytatni.- próbálta meg Frank összefoglalni mit érez, aztán feladta és csak bámult Gerard-ra.
Mindketten tele voltak lilás és vöröses foltokkal, de ez a tény akkor mintha nem is létezett volna.
- Én is szeretném folytatni! Szeretnék veled lenni! - vágta rá Gerard.
Frank elmosolyodott, jó volt ezt hallani.
- Mi lenne ha holnap elkísérnélek oda, ahova mondjuk a nagymamáddal jártatok? Volna kedved?
Gerard arca ragyogott az örömtől.
- Igen, köszönöm szépen!
- Akkor így lesz! - Frank elpirult és úgy érezte, nem lesz képes kivárni a másnapot.
Búcsúzóul átölelte Gerard-ot és szeretettel átsimított a fiú haján, majd szájon csókolta. Közben látta, hogy az egyik ablakban megrezdült a függöny, de ettől csak dacosabb lett, még szorosabban fonta karjait Gerard köré és még jobban elmélyült a csókban, ami igazán nem volt nehéz.
Pár perc múlva benyitott a házba és kelletlenül tapasztalta hogy szülei várnak rá a nappali ajtajában. Előbbi lángokat vető izgatottsága kezdett lanyhulni, de arca pirossága és hevesen dobbanó szíve még felidézték benne Gerard-ot.
- Hogy nézel ki, mi történt veled?!- kérdezte az anyja, amint a szoba világosságában meglátta a véraláfutásokat.
Frank megvonta a vállát.
- Elintézett pár sportoló. Már évek óta így van, csak ti nem foglalkoztatok ezzel.
- Meg kellene védened magad, mint más srácoknak!- korholta az apja.
Frank megforgatta a szemét. Ha ez ilyen egyszerű lenne!
- Oké apa.
El akart menni onnan, csak egyedül szeretett volna lenni, hogy ismét megelevenedjen előtte a szédítő délután.
- És ki volt az a fiú ott kint? - szólt utána számonkérően, az anyja.
Frank felkészült erre a kérdésre.
- Gerard a neve. - válaszolta és a hangja hallhatóan lágyabb lett, a név kiejtésekor. Ezt nem is tudta volna meggátolni, a szívéből jött.
- Láttuk az ablakból mit műveltetek! Ugye ez nem az, aminek most mi gondoljuk?!- ráncolta a homlokát undorral és rémülten az anyja.
Frank erre nem felelt, csak mosolygott maga elé és ezzel iszonyt váltott ki a szüleiből. Kiábrándultságuk mérhetetlen volt, de Frank szerint ez nem most vette kezdetét.
- Te jó ég...hát mi vagy te?!- apja ledermedt a felismeréstől, a viszolygás méterekről áradt belőle és az anyjából is.
Hogy micsoda is ő? Hát ez jó kérdés...
Egy fülig szerelmes idióta.
Ez nem kétséges.
És még?
Naiv, érzékeny, bátortalan, önbizalom nélküli, belül lázadó.
Frank-nek egy újabb jelző is eszébe jutott akkor. A mosoly továbbra is ott maradt az arcán, de keveredett a saját keserves, valósághű beismerésével.
- Csak egy patkány. Semmi más.- válaszolta végül alig hallhatóan és elindult a szobája felé.