Főállású rettegő vagyok

És mindenkinek az agyára megyek. De nem tehetek róla, ahogy közeledik a műtét időpontja úgy leszek egyre nagyobb idegbeteg. Különösen a felépülési szakasz aggaszt. Senkinek nem akarok a terhére lenni és alapból bírom a fájdalmat, de erről több megkérdezett ember, akinek volt ilyen beavatkozás, azt meséli hogy eléggé fáj és sokáig tart belőle felgyógyulni. A kórházi bentlét is idegesít. Szívből utálom a kórházakat és szerencsére sok időt eddig nem is voltam bent, leszámitva egy tinikori kartörés műtétet. Az 1-2 napos ottlétek nem vészesek, de most ez több lesz. Remélem nem olyan kórterembe raknak, ahol jönnek-mennek az egynapos műtétesek, mert úgy nem lehet majd pihenni, tudom sajnos tapasztaltam. És főleg ne rakjanak be orkok közé, mert nincs kedvem még amiatt is parázni, hogy lenyúlják a cuccaim. Legjobb lenne talán, ha nem is lenne szobatársam (antiszociális ikonok), vagy passz, a süket csend se túl jó, főként a műtét előtti este. Remélem adnak valami cuccot, ami kiüt reggelig, hogy ne kattogjak fent egész éjjel. Anyám tegnap azt kérdezte, hogy most egészen az operáció napjáig ilyen leszek? Na köszi. Tudom hogy valszeg kiállhatatlan és depis hatást nyújthatok és ezer meg egy bocs. De félek. Úgy egész nap masszívan és ez full nyomasztó és hosszú távon semmi nem tud megnyugtatni. Sajnálom. Próbálom elterelni a figyelmem és tök jó, mert zenét hallgatok és az egy időre kikapcsol, messze visz a félelemtől. És a Wattpadon 7.4 K a D. lovers olvasottsága és kapok cool kommenteket, amik felvillanyoznak. Meg olvasom a saját nem publikus, underage-es, szemkiégetősen smut sztorimat az elejétől és azt tervezem idén majd a lábadozás idejében befejezést kanyaritok neki és a Still breathing-nek is, mert a már egy fejezet csak. Bár már ott tartanánk! Hogy itthon gyógyulok. Pasim most egész normális és azt mondja hogy nyugi , oké lesz minden, ő segít, és együtt túl leszünk rajta. Együtt (szentimentális ikonok)!!! De szociálisan tré vagyok, nem bírok most dumcsizni, írogatni kb. senkinek. Z.-nek szerintem szeptember eleje óta nem írtam (meg se nyitottam a messenger beszelgetését), elfelejtettem Á.-nak szülinapi lapot küldeni (holnap lesz neki, szóval ezt buktam) és a gyk-s csaj is besértődhetett rám joggal, mert azt ígértem felhívom a héten, de totál nem volt hozzá erőm és kedvem. Egy csőd vagyok most sorry. Bocsásson meg mindenki ezért.