A műtétemről

Úristen, nem hiszem el, hogy Bob Bryar meghalt!!!Annyira nagyon nagyon sajnálom. Nyugodj békében Bob!!!
Ez a hír kora reggel jött velem szembe és felzaklatott. Hiszen csak 44 éves volt.
Bocsánat, hogy most jöttem csak, de kellett pár nap míg akklimatizálódtam, míg úgy ahogy nem fáj ülni (járni, menni) és míg fejben összeraktam mi hogy is történt.
Remélem nem hagyok ki semmit, ha igen, majd pótolni fogom később.
Hétfőn és kedden még hely volt és persze mellé idegbaj, mert már totál ki voltam, éjjel sokszor felriadtam és non-stop a műtétre gondoltam. Amit tudtam bepakoltam és kellett még egy kisebb hátizsák mert a fürdőköpenyem egy csomó helyet foglalt.
Szerdán délelőtt kellett befeküdni. Előtte reggel még elrohantam a boltba ásványízért, meg egy kis nasiért (mivel tudtam, hogy este 6-tól nem lehet majd enni, mondjuk én már előtte két nappal sem igazán voltam éhes és épp hogy csak eszegettem). Belefutottam H.-ba és Larába (a kislány ismét beteg volt) és mondtam neki hogy megyek kórházba, meg hogy műtenek. Teljesen lesokkolódott és kérdezte hogy lehet e majd látogatni, de mondtam hogy inkább ne, mert fogalmam sincs mennyire leszek jól ahhoz hogy a látogató szobába elmásszak. Rákérdeztem hogy miért tiltott le, de azt mondta ő nem tiltott senkit és fogalma sincs mi van (...öhhh...jó...).
Azt ígértem, majd írok neki műtét után, aztán mentem haza a maradék cuccomat bekészíteni. Közben Csupasz túlélőket néztem, az kicsit kikapcsolt (jó sorozat amúgy, egyik részben a pasi egy bunkó paraszt a társával, a másikban az ötödik nap mentálisan kikészül a csávó és már az öngyilkosságot fontolgatja így feladja a játékot, a harmadik epizódban hisztizik a delikvens, de hát nem is könnyű túlélni azokban a közegekben). Apámék fél 11-re jöttek és kocsival elvittek, sőt anyám azt mondta felkísér a felvételi ambulanciára. Fent voltak már rendesen és kiderült, hogy kell maszk, szerencsére egy lapult a táskámban. 11-től volt a felvétel, addig rezignáltan bámultam magam elé, míg anyám csacsogott, de nem emlékszem mit. Elsőnek szólítottak be, de kb. egy órát bent voltam, mert betanulós kolléganő volt és dupla olyan lassan ment minden. Addig kint anyám összespanolt egy nőcivel, aki ugyanolyan műtétre érkezett mint én anyám szerint tuti majd velem rakják egy szobába (végül nem rakták, mert köhögött és hőemelkedése volt így törölték a műtétjét).
A felvétel után felmentünk az osztályra, elbúcsúztam anyámtól az ajtóban, aztán go. Egy nagyon kedves ápolónő (Cicaszem) volt ott, aki felvette az adatokat, elmondta mi lesz ma és holnap a műtét napján, megmutatta a kórtermemet és vett vért. Mondta, hogy este hatig ehetek könnyű ételeket, éjfélig ihatok és a reggeli gyógyszereimet még egy korty vízzel bevehetem.
Ezekután nem történt nagyon semmi, ültem az ágyon az üres kórteremben, nyomkodtam a telefont, nem volt kedvem semmihez és rohadt lassan telt az idő. Este beszéltem a családtagokkal, aztán kicsit sírdogáltam mert szar volt egyedül és korán sötétedett és féltem az előttem álló műtéttől.
Csütörtökön leesett egy rakás hó. Hajnalban jött egy nővér, ő is elmondta mi lesz és volt vérnyomás mérés, lázmérés, elküldtek zuhanyozni, fogat mosni és kaptam egy halványzöld hálóinget az ujjain csík mintákkal (cool). Felhívtam az ősöket, pasimat, írtam huginak, aztán már jött is a beteghordó fickó és irány a műtő. Agyalni sem volt idő. Az előtérben már várakoztak a többi műtétesek (trauma, sebészet stb.) dumáltam is egy sráccal (Ádám vagy Roland volt a neve), aki nyaki műtétre jött és a végén már meginvitált a kórtermébe (hehe) hogy majd menjek és beszélgessünk. Aztán eltolták a műtőbe, hoztak helyette egy nőt, de akkor már engem is vittek. Bent az előkészítőben volt sürgés forgás, hárman kérdeztek egyszerre, közben rám ragasztottak ekg-t, bekötöttek valami cuccot a kézfejembe, kaptam hajhálót (vagy mi az a zöld izé), meg vérnyomás és pulzusmérőt, aztán jött egy helyes, fiatal gyerek, aki az altatóorvos volt és kedves, megnyugtató hangon elmondta, mi lesz és rám rakta a maszkot, amibe jó kis cucc volt, mert kellemes szédülést éreztem és aztán már nem is emlékszem semmire.
Arra ébredtem, hogy egy pasi hajol felém, hogy van e gyógyszer allergiám?!
Mondtam, hogy nem tudok róla. Aztán a kezemre pillantottam, és láttam hogy tök piros az egész. WTF!!!!Mi a frász ez?!
De mire mondhattam volna valamit, egy másodperc alatt elmúlt, így mindenki lenyugodhatott a picsába. Illetve majdnem mindenki, mert nekem nagyon-nagyon-nagyon fájt a hasam. Mintha valamit kiszaggattak volna belőle és hát ez így is volt. Úgy fél órát dekkoltam az őrzőbe, majd jött a beteghordó fazon és visszatolt a szobába. Mondták, hogy aludjak, kaptam infúziót és hát valamennyit biztos aludtam is, de a hasam folyamat fájt. Sose gondoltam volna, hogy valami ennyire tud fájni *-* nagyon rossz volt.
Jött a doktornő is, aki műtött és röviden elmondta hogy a beavatkozás sikeres volt, de sajnos oda az egyik petefészek mert vt valami összenövés. Hát jó, akkor ez van, egy petefészek minuszban vagyunk.
H. meg vagy 4x hívott de ilyen fél 9, 9 magasságában. Ami már nettó bunkóság szerintem, mondtam neki hogy majd én jelentkezem ha oda jutok, de infúzióra voltam kötve, fájt mindenem, el sem értem volna a mobilt, meg őszintén nem is volt valahogy cseveghetnékem.
Cicaszem volt az ügyeletben, hozott fájdalomcsillapítót, de nem sokat aludtam éjjel.
Pénteken hajnalban jött kettő nővér és lemosdattak (ajwh...lukas a hasam, mint sajt, és tele van ragasztókkal), adtak tiszta hálóinget, ágyneműt cseréltek és mondták hogy fel kell hogy üljek az ágy szélére, aztán fel kellene állni, meg hogy később kiveszik a katétert. A felültetés és felállás rohadtul fájt, de csinálni kellett, hiszen ezen múlt a későbbi hazaengedés is (vasárnapra ígérték panaszmentesség esetén). Aztán kivették (mit kivették?!kitépték) a katétert, ami szintén nem volt egy fájdalommentes esemény. De legalább már nem lógott zacskó mellettem.
A nap fájdalommal telt, de igyekeztem mozogni lassan jönni-menni. Hallgattam a felvételre érkezők sztorizását a folyosóról beszűrődni (45 éves megszakításra érkező nő, meg 14 éves szintén ilyen beavatkozás miatt ott lévő kislányka).
Megfésültem a hajam, raktam fel parfümöt, telefonálgattam. Kaptam reggelit is már, de olyan hányingerem volt tőle (meg úgy mindentől aznap mindennek olyan kibírhatatlan szaga volt), azért kicsit ettem és ebédből is.
Délután anyum beugrott, de sokáig ülni még nem tudtam, kb. 20 percet tudtam csak a beszélgető szobában lenni (ami egyben az ebédlő is és kurva hideg van bent). Jó volt látni.
H. aznap késő este is hívott, pedig előtte délután részletesen megírtam, hogy mi történt és hogy nem vagyok jól, de majd jelentkezem, ennek ellenére is csörgetett, de csak éjszaka láttam, mert le volt némítva a telefon. Nem tudom néha hogy mit gondol, vagy mi jár a fejében, de nem is idegesítettem magam ezzel. Különösen mert nagyon fájt a hasam és még két fájdalomcsillapító után is jó ha 2-3 órát aludtam éjjel. Alig vártam a reggelt.
Szombaton jó hírt kaptam a reggeli viziten a dokiktól, ha minden jól megy, akkor vasárnap mehetek haza! Ennek annyira megörültem, hogy hirtelen felindulásból elmentem zuhanyozni. Cicaszem átkötötte a sebeket (annyira nem is durva), átöltöztem, ki mentem forrócsokizni az automatához. Felvillanyozott a közelgő hazamenetel híre.
Kivirágzott az eddig sivár szociális életem is, mert ebédkor (ami sóska volt amit nem szeretek de pár falatot magamba erőltettem) összebarátkoztam a szomszéd szobában fekvő nőcivel akit ugyanakkor vettek fel, mint engem és mondta is hogy de kár hogy csak most találkoztunk, mert ő is végig egyedül vt kb. Vagyis volt egy napig szobatársa és vele egész éjjel röhögtek és kérdezte hogy miért nem mentem át. Hát szerda este nem voltam túl jó passzban szóval jól jött volna a röhögés, de hát nem is tudtam hogy privát parti zajlik mellettem.
Tesómék mondták, hogy bejönnek délután, így mikor szólt a nővér, hogy látogatóim vannak rájuk számítva robogtam (vánszorogtam) a látogató szobába és legnagyobb döbbenetemre a szomszéd várt rám!
Ez annyira durva volt ez a váratlan szitu, hogy fél percig nem jutottam szóhoz. Ő meg a nyakamba ugrott és elmondta hogy anyumtól tudta meg hogy mi van és úgy érezte be kell jönnie. Hozott almát, banánt és kekszet. Pár percet dumáltunk, aztán mondta hogy nem akar zavarni és pihenjek. Mostanában nem is futottunk össze, meg nem is voltunk annyira hú de jóban már, de tök kedves volt tőle hogy bejött, meg is köszöntem (azóta adtam neki bonbont) és hát ez tényleg meglepő volt.
Tesómék is beugrottak később hoztak rántott húst és joghurtot meg kakaót. Pasim is be akart jönni de sokáig dolgozott és itt csak egy óra a látogatási idő. Azt ígérte hogy vasárnap ha nem engednek még haza feltétlen bejön (de én tudtam hogy valószínűleg hazajöhetek de nem árultam még el). Kicsit beszélgettem még a szomszéd szobában lévő nővel, aztán visszaballagtam a kórtermembe és hát láttam, hogy lett egy szobatársam, így az utolsó napra. Ha valakit szombat este befektetnek annak oka van, így nem is faggattam a nőcit, de ő odajött és beszélgettünk. Két gyereke van és sajnos igazam volt tényleg vetélés miatt került be és ügyeletben meg is műtötték szegényt. Az az über helyes betegszállító hozta vissza a kórterembe, aki pont úgy néz ki, mint Frankie és akit akkor láttam először, mikor anyám tavaly bekerült a kórházba.
Éjszaka már nem fájt annyira a hasam, így gyógyszert sem kértem, aludtam is kb. hajnali 4-ig.
Vasárnap a reggeli viziten mondták hogy mehetek haza, Morci nővér (mindig olyan volt mint aki mérges, de amúgy nem volt az) viccelődött, hogy maradhatok is ha gondolom, de köszi nem kértem ebből. Utálok kórházban lenni, de amúgy törődtek velem és kedvesek is voltak meg minden.
Szegény szomszéd szobai nő csak hétfőn mehetett, mert valami húgyúti izét kapott a katétertől és még adtak neki gyógyszert, el is szomorodott, sajnáltam. A legszarabb, ha biztosra veszed hogy mehetsz és mégsem (mikor eltört a karom ugyanígy jártam, tutira mondták hogy mehetek aztán délután mondták hogy ja bocs mégsem, ott bőgtem emlékszem). Adtam neki édességet és mielőtt hazaengedtek, benéztem hozzá kicsit (remélem hétfőn tényleg mehetett haza és azóta is oké vele minden).
A szobatársam is mehetett, így vártuk a zárójelentést, közben reggeli is volt (mogyorókrémes lekváros kenyér), meg sebkötözés és már fél lábbal otthon voltam, de valójában egy órakor kaptuk csak meg a papírokat, mert a doki műtőben volt. Gyorsan összepakoltam és hívtam az ősöket és úgy fél óra múlva jöttek értem.
Apám csinált mákos gubát és vanília öntetet és még sütiket is csomagolt. Anyám meg segített kipakolni otthon. Ja pasim totál meglepődött mert nem mondtam neki hogy jövök, látszott rajta hogy örül. A kotorékban közepes méretű őskáosz volt, de pasim és anyám igyekezett uralni a zűr-zavart. Szóval mindenki sokat segített amiért irtó hálás vagyok, egyedül még gyógyulni is nehéz hát még a mindennapi dolgok.
És azóta igyekszem gyógyulni itthon. Egyrészt imádom az igazolt semmittevést, másrészt nem könnyű menet. A sok állás, járkálás még fájdalommal jár, de mosogatni, ruhát hajtogatni már lassacskán tudok. De sokat pihenek és próbálom betartani, amit az orvosok mondtak, miszerint fizikai kímélet ésatöbbi.
Szövettan folyamatban, jövőhéten varratszedés, bízom benne, hogy utána még jobb lesz. Bár a hely-et idén már nem keresem fel, 4-6 hét kímélet van előírva és ott is leállás lesz december végén karácsony előtt. Geesus, mindjárt itt karácsony, gőzöm sincs hogyan veszek ajándékokat...
Pasim szülinapja is volt a héten, Miss Candy az a kis tündérmaszat, egy bögrét vett neki, amit pasim a kocsmában hagyott hogy majd abból iszik, azt mondta nem merte hazahozni, mert félt hogy összetöröm. Én összetörni?!Cöhhh ugyan. Mi értelme lenne az esztelen rombolásnak...Nem a bögre tehet a Miss Candy-s dolgokról.
Hát most ennyit tudok írni nagy hirtelenségében. De majd még jövök. Addig is szép szombatot mindenkinek, nézzünk pozitivan előre és köszikösziköszi a drukkokat :*