Beteg az egészségügy, meg én is

A laptopomat elvileg jövő héten viszi el pasim a számteches haverjához, remélem tényleg így lesz, mert a guta ütöget, ha még sokáig a telefonon kell írnom. 

Amúgy megint utolért ez a tavaszi kórság. Hurutos köhögés, torokfájás, nátha, levertség, hőemelkedés együtt, vagy külön-külön tették tiszteletüket a héten. Jelenleg csak náthás vagyok és fáj a légcsövem. 

Így nem is volt kedvem semmihez se, főleg a dokihoz elmászni, de azért arra mentem csütörtök kora délután, remélve hogy rendel és már nem lesz tömeg.  

Hát benéztem, mert annyian voltak, hogy még a kinti váró is szinültig megtelt. Állítólag a számítógép elromlott és két óráig nem tudtak semmit se csinálni. Ráadásul egy másik asszisztens volt, aki ki sem jött és nem szedte be a papírokat. 

Így semmi sorrend nem volt, néha szólították név szerint az embereket, néha még az ment be aki akart (és bizony pár delikvensnek ráfért az arcára, hogy bár később jött, de beslisszolt szépen). 

Én vártam türelmesen (2.5 órát), mondjuk már le akart szakadni a hátam, meg a lábam, mert ugye nem volt szabad szék. Az idő lassan ment és most olyan tré társaság verődött össze, hogy csak álltak vagy ültek kukán és mind az ajtót bűvölték, hogy ha nyílik, ők bizony berontanak. 

Persze azert akadt egy abortuszt intéző c type most is, aki bár ő érkezett utoljára, de elkezdett hangosan puffogni, hogy mennyire sokat kell várni, majd beállt közvetlenül az ajtóba, mondván hogy ő időpontot akar kérni és az nem sok idő és bemegy mindenki előtt, mert nehogymar ő emiatt lekésse a buszt. Szerencsére pont a doki nyitott most ajtót, meglátott és behivott, mondjuk én jöttem volna amúgy is, vagyis egy nő volt még előttem, de őt elküldték uh-ra és nem ért még vissza.

A doki kedves volt, megvizsgált és citológiát vett, megnézte a múlt heti uh eredményt és azt mondta, ha így nő a mióma, előbb-utóbb nem kerülhetem el a műtétet. Hát ez nem dobott fel. Inkább utóbb legyen már az a műtét. Vagy inkább soha. 

Jövő hét vége felé már érdeklődhetek a citológia eredményről, remélem minden oké lesz. 

Másnapra izomláz lett a lábamban a sok álldogálástól. De ha minden jól megy, novemberig nem kell ismét jönnöm.

Nem is a vizsgálat, vagy a lehangoló kórházi környezet miatt tiszta ideg az ember, hanem az órákig tartó várakozástól. 

Ja H. meg hívott, hogy van e kölcsön alkalmi, lapos talpú papucsom, vagy szandálom (a mobilom harmadjára javítja át szánalomra lol), mert Lara anyák napi ünnepségére nem tud mit felvenni, de nekem nem igazán van szandálom, papucsom meg főleg nincs, így nem tudtam neki segíteni. 

Tegnap délután a városba lófráltam, vettem anyumnak anyák napi meglepit, meg befizettem pár csekket. Pont belefutottam sírós srác exembe, de csak köszönt. Eszembe is jutott, hogy anyám mindig mondta, mennyire kár volt az Aputestért ott hagyni sírós srácot, mert ő igazán szeretett. Nos, ezt azért nem hiszem, mert neki is voltak fura húzasai, szerintem nárcisztikus volt és utalta a szüleit (mindig mondta), de az tény hogy ő volt az egyetlen fiú, aki könnyet ejtett a szakításkor, pedig rövidke kapcsolatunk volt. 

Néha eszembe jut, milyen lett volna mellette az élet és hát csak a nyomasztó szó ugrik be. Az egész családja az volt, sosem mosolyogtak, rám is hideg szemmel bámultak, ha nagy ritkán elmentem hozzájuk, na meg a katonás fegyelem, a rettegés a milliomos nagyi haragjától, aki velük élt és tiltotta, hogy az unoka csajozzon, azzal fenyegetőzve hogy megvonja a pénzt. Egyszer elugrottam a sírós sráchoz és megjelent a mami, nekem meg az ablakon kellett kimászni, hogy észre ne vegyen. De ezt már leirtam szerintem. Vahhh...még mindig iszonyat kínos visszagondolni erre, pedig tizenéves voltam...