- Mit csináltál?- kérdezi a pasim, ha ezt mondom, mert szerinte nekem nincs mivel gondolkodni ugye...
Mostanában volt az "évfordulónk", bár nem tudom igazából mikortól datálhatnám kapcsolatunk kezdetét. Mert volt az a dátum, mikor a rockfeszt után a buszon összefutottunk és számot cseréltünk (mint haverok, már régebben ismertük egymást, de az csak olyan felületes, egy asztalnál ülünk ha úgy adódik, ismeretség volt), meg volt a megcsalás utáni új esélye, valamikor kora ősszel,vagy az összeköltözésünk, mert az november. Szóval ezekszerint több evfordulónk is van.
Azóta meg sok év eltelt, gyakran nem volt könnyű, vagyis hát sosem az. Azt a sérelmet, mikor két hónapig velem és a tyúkmellű retkedék, fehérmájú exével volt egyszerre-a csaj tudott rólam és nem zavarta pfff- úgy érzem, soha nem fogom tudni elfelejteni neki, különösen, hogy utána is voltak érdekes esetek (pl. az az Eszter nevű luvnya, aki hívogatta, és akit lecsekkoltam faszbukkon és még szép is volt, utálom az Esztereket btw, a Narkománra is egy Eszter akart rámászni). De ezeket valahogy félre tolva még együtt vagyunk és én szeretem is pasimat. Tényleg. Pedig néha utálatos és akkor nem egyszerű szeretni. De így érzek, hiszen ha nem így lenne, nem maradtam volna mellette, a Narkománnak pl. a megcsalást (meg a lelépést az anyucikája segedelmével) nem toleráltam, hiába akart visszakúszni hozzám, nekem nem kellett már.
Pasimmal hosszú távra tervezek, mert jó együtt, ha igazán figyel rám, tud kedves és cuki is lenni, sokat nevetünk, csak sajnos szerintem több időt fordít az ilyen-olyan haverjaira, mint kellene. De ezt kiveséztem a múltkori bejegyzésemben.
Na, látjátok miken agyalok, ha van rá időm...
A szülők hétfőn leléptek nyaralni és azóta nem túl sokat tudok róluk, ami kicsit aggaszt, tavaly is rosszul végződött, nyomasztó a némaság, de én hiába hívom őket, vagy írok, semmi válasz. Hugi beszélt pár szót apámmal tegnap este, de ennyi. Engem meg anyám hívott még indulás előtt. A tudálékos Tiniribanc a háttérben oktatott ki engem, hogy mit adjak enni a macskának, nem mintha kérdezte volna bárki is. Bírom, hogy ennyire debilnek néz, hogy ne tudjak kibontani egy tetves konzervet és a macska elé tenni. Szerencsére csütörtökön már húz haza és nem ül anyámék nyakán, mert nincs, aki tovább vigyázzon a gyerekére.
A héten tehát macska-növény-kuka-számla felelős vagyok, vagyis kelek 7 után, hogy a 8:40-el mehessek. Közben rajöttem, hova tudom kirakni a szomszéd adta ruhákat. Az ősökhöz, mert ott a szomszéd sem látja meg, viszont ha a kapu előtt hagyom, tuti elviszi valaki, akinek jól jön (szüleim is ezt csinálják, mindig eltűnik a ruha pár órán belül). Igy tegnap óta már egy jó adagot elvittem és látható az eredmény. Örülök is, nem akarom az utolsó percre hagyni a pakolást, mert hamarosan jön a nyilászáró csere. Még egy-két kanyar és a ruhahalmaznak annyi. Muszáj haladni.
Ja, holnap lehet elugrok az optikába, mert akció van és jó lenne egy szép, új keret, amiben akár az utcára is kimehetek, mert a mostani ezer éves és akkor se nézett ki jól, mikor kaptam.
És most behajítom ide az új részt. Rövid lett, de most erre futotta. Közben meg nekilátok az almafőzeléket elkészíteni.
ch. ten.
I wish I could just let go of all the memories I know: Mivel hajnatájt értem vissza a lakásba a rock klubból és utána is vagy nulla percet aludtam, kértem egy szabadnapot a munkahelyemen és vártam, hogy Dominic megérkezzen. Nehezen teltek az órák, gőzöm sem volt, mihez kezdjek, elmentem vettem egy-két dolgot a boltból, majd kicsit rendet raktam, aztán előkerestem a közös dalunkat és meghökkenve láttam, Dominic mennyit írt bele, hogy mennyire komolyan foglalkozott a dologgal, ha ideje engedte. Én is próbáltam ezzel lefoglalni magamat, új sorokat és gondolatokat vetettem a gyűrött lapokra, majd igyekeztem kitalálni a zenei aláfestést a gitárommal. Legalább addig sem kínzott a lelkiismeretem.
Dominic délután felé jött. A gyomrom a torkomba ugrott, a szívverésem megduplázódott, mikor a kulcs zörgését hallottam, majd nyílt a bejárati ajtó. Halk léptek hangzottak és Dominic rövidesen belépett a szobába. Még rá sem néztem, de máris több erős érzelem kezdett el uralkodni rajtam. A féltés, a düh, a tanácstalanság, a sajnálat.
- Szia Colson. - köszönt halkan és tétován felém sétált.
- Nahát, üdv újra itt. Hogy keveredtél haza?- a kérdésem gúnyosra sikerült, miközben a gitáromat nézegettem, ahelyett hogy szembe néztem volna vele. De nem bírtam, a hangjától is kellemetlen szívdobogást kaptam. Abszolút nem volt most jó ott lenni vele. Leírhatatlanul furcsa és idegen szituáció volt.
- Az apám hozott el. - válaszolta Dominic.
- Én is elmehettem volna érted, de nem tudtam, mikor engednek ki, a telefonod meg apádnál volt ugye. Ő hívott fel éjszaka...
- Ne haragudj rám! - suttogta Dominic.
Nehéz volt nem haragudni, mivel az összes bennem cikázó érzelem közül most a harag dominált a legerősebben. Legszívesebben odaugrottam volna hozzá, hogy jól megrángassam és az arcába ordítsak, de inkább a higgadtságot választottam, még ha az nehezemre is esett.
- Ragyogó, most a bocsánatomért kuncsorogsz? Hát néha talán gondolkodnod kéne! - akkor gyűjtöttem annyi erőt össze, hogy lerakjam a gitárt és rá pillantsak. Megviselt volt, mit tagadjam. Szörnyen sápadt arcát csapzott pirosas-feketés haja keretezte, a szája ki volt száradva. A szemei alatt sötét karikákat láttam, a ruháján ismeretlen foltokat. Egyik karján a könyökhajlatában ragtapasz, nyilván oda kötötték be az infúziót. Megrázó volt a látvány, hirtelen nem is bírtam megszólalni. És haragudtam, hogy ezt ő okozta magának.
- Nem akartalak ebbe belekeverni...- mentegetőzött.
- Pedig igencsak sikerült, Adam barátod szerint kizárólagosan én vagyok az oka amiért bekaptál egy marék gyógyszert! Mert rossz vagyok hozzád! Megtisztelő, hogy ilyeneket híresztelsz rólam! - csattantam fel.
- Ezt csak Adam feltételezi.- helyesbített Dominic.
- Áruld el, mi történt tegnap a rock klubban! - követeltem türelmetlenül.
- Csak nem éreztem jól magam és hiányoztál. Igazság szerint a nap összes percében veled akarok lenni. - felelte rá szinte gondolkodás nélkül Dominic. Annyira meghökkentett, egy másodpercet sem gondolkodott ezen, éreztem ahogy a döbbenet piros színe átmossa az arcomat. De nem akartam, hogy kizökkentsen, így folytattam.
- De mégis mi bajod volt? Pocsék nap? Fel akartál vágni, hogy menőzzél? Vagy figyelemre vágytál? Tessék, megkaptad! Én most csak rád figyelek! Remélem, örülsz! - háborogtam, mire ő rögtön tiltakozott.
- Egyáltalán nem örülök!
- Egy átkozott percet nem aludtam miattad az éjszaka! - tettem még hozzá mérgesen.
- Sajnálom. Én sem aludtam. Apám üvöltözött velem, anya meg állítólag sírt és a testvéreim is. Nagyon hideg volt a kórteremben és egyedül voltam, a nővérek össze-vissza szúrkáltak, a gyomormosástól fáj a torkom és alig tudok beszélni. És kaptam új gyógyszereket is. - vágott közbe Dominic.
- Nagyszerű, remélem szedni is fogod azokat a
pirulákat, és akkor nem megy el többet az eszed. Probléma
megoldva! De miattam meg ne próbáld még egyszer! - jegyeztem meg,
mire Dominic megbántva nézett rám, könnyek csillogtak a
szemeiben és a haragtól rózsaszín pír izzott fel az arcán kis
időre.
- Ugyanazt mondod, mint a szüleim. Szedjem a sok gyógyszert, mert akkor minden jó lesz és akkor vállalható lesz a viselkedésem. De az senkinek sem számít, hogy egész nap rosszul vagyok, hogy majd felrobban a szívem úgy ver, hogy szédülök, vagy hányok, vagy gyakran azt sem tudom hol vagyok. - mondta rekedten, de meglepően hangosan és valódi mély fájdalmakat érzékeltem rajta. Az mondjuk nekem sem esett jól, hogy egy kalap alá vont a szüleivel, akik meglehetősen érdekes elveket vallottak a gyerekneveléssel kapcsolatosan, de nem volt kedvem belemenni egy értelmetlen vitába.
- Higgy amit akarsz! - vontam vállat.
- Jó, akkor azt hiszem, sokkal jobb lett volna, ha tegnap éjjel sikerül..- tette még hozzá dacosan Dominic és nekem akkor telt be a pohár. Levegőre és gondolkodásra volt szükségem. Leraktam a gitárt és felpattantam az ágyról.
- Hova mész? - kérdezte Dominic, ahogy idegesen elvágtattam mellette az előszoba felé.
- Nem mindegy neked? Elegem van ebből. Kiszellőztetem a fejem, te meg fürödj, vagy aludjál, vagy tudom is én! - válaszoltam. Dominic erre nem mondott semmit, csak a tekintetével bánatosan követett, ahogy cipőt húztam és már kint is voltam a lakásból.
So call me stupid, call me sad, You're the best I've ever had, You're the worst I've ever had, and that keeps fuckin' with my head: Kellett egy kis séta, hogy lenyugodjak és ne vágjak több sértő dolgot Dominic-hoz, mert nem vezetett volna semmi jóra, ha most egymásnak esve acsarkodunk. Az jutott az eszembe, hogy mi lenne, ha vissza se mennék többet a lakására, hanem ugyanúgy eltűnnék a semmibe, ahogy nem is olyan régen sikerült, de aztán beláttam, hogy az egy igencsak aljas húzás volt akkor is és most sem ez a megoldás. Tettem egy nagy kört, majd leültem a parkban, az árnyas fák alá, oda, ahol már voltunk kettesben Dominic, meg én. Még emlékeztem arra az estére, furcsa volt, mint minden találkozás vele, de nem volt rossz emlék. Mint ahogy sok minden más sem, ezt be kellett ismernem. Ha nem így lett volna, már régen lelépek és nem vesztegetem az időm rá, nem foglalkozom vele. De az volt a helyzet, hogy Dominic érdekelt. Minden féle tekintetben és akárhogy is akartam ezellen tenni valamit, a sors mindig keresztül húzta a terveimet. Ahogy ott ültem a padon és egyik cigiről gyújtottam a másikra, hatalmába kerített a megállapítás, hogy esetleg túl gyorsan és túl görcsösen akarok tőle megszabadulni. Lehet, az a megoldás, ha hagyom hogy elsodorjanak a történések. Az élet úgyis adja magát. Semmi sem tart örökké, lehet, hogy két hét, vagy egy hónap, aztán Dominic megunja, hogy hiába zúdítja rám a szerelmét, és néz rám úgy, mint egy istenre, úgysem talál nálam viszonzásra és majd önként ajtót mutat. Addig pedig akár valamivel kedvesebb is lehetnék és talán élvezhetném a vele töltött perceket, vagy ilyesmi. Mert ő ott volt, ha kellett nekem és minden kívánságomat azonnal teljesítette. Még mindig nem tudtam, mi is ez, de elhatalmasodott rajtam a megkönnyebbülés, hogy a felállásokat tisztáztam magamban.
A hazaút így könnyebb volt és viszonylagos lelkibékében nyitottam ki a lakás ajtaját, bízva abban, hogy Dominic is lenyugodott. A gáztűzhelyen már készült valami étel, de őt magát a szobában találtam meg, ahogy az ágyon ült és a szétterítve hagyott dalszövegeket tanulmányozta nagy érdeklődéssel.
- Írtál a közös dalunkhoz?- a szemei boldogan ragyogtak.
- Csak hogy eltöltsem az időmet, nem volt jobb dolgom, míg rád vártam. - válaszoltam kicsit zavartan .
- Nagyon tetszik! - áradozott Dominic és mosolyogva újra, meg újra átfutotta azt a pár sort, amit hozzátettem a dal szövegéhez.
- Oké, az jó. - biccentettem és egészen olyannak láttam akkor, mint mielőtt a rock klub mosdójában a gyógyszereket bevette volna. És ezt a Dominic-ot sokáig el tudtam volna nézegetni.
- Dühös vagy még rám, amiért ezt csináltam? - sandított rám Dominic némi hallgatást követően.
- Nem tudom. - sóhajtottam fel.
Dominic letette maga mellé a papírt és hirtelen elkomolyodott.
- Akkor annak sem fogsz örülni, ha azt mondom, már nem ez az első, hogy megpróbáltam...
- Francba is, Harrison. Miért vagy ilyen?!- szitkozódtam, ahogy meghallottam ezt a lehangoló vallomást. Szívbe maró volt és egyben felháborító.
- A szüleim is ezt kérdezgetik. Apa mindenkinek azt mondja, hogy egy átok vagyok...- jegyezte meg Dominic és lehajtotta a fejét.
- Nekem is ezzel jött tegnap a telefonba. - árultam el, de már akkor megbántam ezt, mert Dominic arcára ki volt írva, hogy mit érez.
I wish I could just let go of all the memories I know: Mivel hajnatájt értem vissza a lakásba a rock klubból és utána is vagy nulla percet aludtam, kértem egy szabadnapot a munkahelyemen és vártam, hogy Dominic megérkezzen. Nehezen teltek az órák, gőzöm sem volt, mihez kezdjek, elmentem vettem egy-két dolgot a boltból, majd kicsit rendet raktam, aztán előkerestem a közös dalunkat és meghökkenve láttam, Dominic mennyit írt bele, hogy mennyire komolyan foglalkozott a dologgal, ha ideje engedte. Én is próbáltam ezzel lefoglalni magamat, új sorokat és gondolatokat vetettem a gyűrött lapokra, majd igyekeztem kitalálni a zenei aláfestést a gitárommal. Legalább addig sem kínzott a lelkiismeretem.
Dominic délután felé jött. A gyomrom a torkomba ugrott, a szívverésem megduplázódott, mikor a kulcs zörgését hallottam, majd nyílt a bejárati ajtó. Halk léptek hangzottak és Dominic rövidesen belépett a szobába. Még rá sem néztem, de máris több erős érzelem kezdett el uralkodni rajtam. A féltés, a düh, a tanácstalanság, a sajnálat.
- Szia Colson. - köszönt halkan és tétován felém sétált.
- Nahát, üdv újra itt. Hogy keveredtél haza?- a kérdésem gúnyosra sikerült, miközben a gitáromat nézegettem, ahelyett hogy szembe néztem volna vele. De nem bírtam, a hangjától is kellemetlen szívdobogást kaptam. Abszolút nem volt most jó ott lenni vele. Leírhatatlanul furcsa és idegen szituáció volt.
- Az apám hozott el. - válaszolta Dominic.
- Én is elmehettem volna érted, de nem tudtam, mikor engednek ki, a telefonod meg apádnál volt ugye. Ő hívott fel éjszaka...
- Ne haragudj rám! - suttogta Dominic.
Nehéz volt nem haragudni, mivel az összes bennem cikázó érzelem közül most a harag dominált a legerősebben. Legszívesebben odaugrottam volna hozzá, hogy jól megrángassam és az arcába ordítsak, de inkább a higgadtságot választottam, még ha az nehezemre is esett.
- Ragyogó, most a bocsánatomért kuncsorogsz? Hát néha talán gondolkodnod kéne! - akkor gyűjtöttem annyi erőt össze, hogy lerakjam a gitárt és rá pillantsak. Megviselt volt, mit tagadjam. Szörnyen sápadt arcát csapzott pirosas-feketés haja keretezte, a szája ki volt száradva. A szemei alatt sötét karikákat láttam, a ruháján ismeretlen foltokat. Egyik karján a könyökhajlatában ragtapasz, nyilván oda kötötték be az infúziót. Megrázó volt a látvány, hirtelen nem is bírtam megszólalni. És haragudtam, hogy ezt ő okozta magának.
- Nem akartalak ebbe belekeverni...- mentegetőzött.
- Pedig igencsak sikerült, Adam barátod szerint kizárólagosan én vagyok az oka amiért bekaptál egy marék gyógyszert! Mert rossz vagyok hozzád! Megtisztelő, hogy ilyeneket híresztelsz rólam! - csattantam fel.
- Ezt csak Adam feltételezi.- helyesbített Dominic.
- Áruld el, mi történt tegnap a rock klubban! - követeltem türelmetlenül.
- Csak nem éreztem jól magam és hiányoztál. Igazság szerint a nap összes percében veled akarok lenni. - felelte rá szinte gondolkodás nélkül Dominic. Annyira meghökkentett, egy másodpercet sem gondolkodott ezen, éreztem ahogy a döbbenet piros színe átmossa az arcomat. De nem akartam, hogy kizökkentsen, így folytattam.
- De mégis mi bajod volt? Pocsék nap? Fel akartál vágni, hogy menőzzél? Vagy figyelemre vágytál? Tessék, megkaptad! Én most csak rád figyelek! Remélem, örülsz! - háborogtam, mire ő rögtön tiltakozott.
- Egyáltalán nem örülök!
- Egy átkozott percet nem aludtam miattad az éjszaka! - tettem még hozzá mérgesen.
- Sajnálom. Én sem aludtam. Apám üvöltözött velem, anya meg állítólag sírt és a testvéreim is. Nagyon hideg volt a kórteremben és egyedül voltam, a nővérek össze-vissza szúrkáltak, a gyomormosástól fáj a torkom és alig tudok beszélni. És kaptam új gyógyszereket is. - vágott közbe Dominic.
- Ugyanazt mondod, mint a szüleim. Szedjem a sok gyógyszert, mert akkor minden jó lesz és akkor vállalható lesz a viselkedésem. De az senkinek sem számít, hogy egész nap rosszul vagyok, hogy majd felrobban a szívem úgy ver, hogy szédülök, vagy hányok, vagy gyakran azt sem tudom hol vagyok. - mondta rekedten, de meglepően hangosan és valódi mély fájdalmakat érzékeltem rajta. Az mondjuk nekem sem esett jól, hogy egy kalap alá vont a szüleivel, akik meglehetősen érdekes elveket vallottak a gyerekneveléssel kapcsolatosan, de nem volt kedvem belemenni egy értelmetlen vitába.
- Higgy amit akarsz! - vontam vállat.
- Jó, akkor azt hiszem, sokkal jobb lett volna, ha tegnap éjjel sikerül..- tette még hozzá dacosan Dominic és nekem akkor telt be a pohár. Levegőre és gondolkodásra volt szükségem. Leraktam a gitárt és felpattantam az ágyról.
- Hova mész? - kérdezte Dominic, ahogy idegesen elvágtattam mellette az előszoba felé.
- Nem mindegy neked? Elegem van ebből. Kiszellőztetem a fejem, te meg fürödj, vagy aludjál, vagy tudom is én! - válaszoltam. Dominic erre nem mondott semmit, csak a tekintetével bánatosan követett, ahogy cipőt húztam és már kint is voltam a lakásból.
So call me stupid, call me sad, You're the best I've ever had, You're the worst I've ever had, and that keeps fuckin' with my head: Kellett egy kis séta, hogy lenyugodjak és ne vágjak több sértő dolgot Dominic-hoz, mert nem vezetett volna semmi jóra, ha most egymásnak esve acsarkodunk. Az jutott az eszembe, hogy mi lenne, ha vissza se mennék többet a lakására, hanem ugyanúgy eltűnnék a semmibe, ahogy nem is olyan régen sikerült, de aztán beláttam, hogy az egy igencsak aljas húzás volt akkor is és most sem ez a megoldás. Tettem egy nagy kört, majd leültem a parkban, az árnyas fák alá, oda, ahol már voltunk kettesben Dominic, meg én. Még emlékeztem arra az estére, furcsa volt, mint minden találkozás vele, de nem volt rossz emlék. Mint ahogy sok minden más sem, ezt be kellett ismernem. Ha nem így lett volna, már régen lelépek és nem vesztegetem az időm rá, nem foglalkozom vele. De az volt a helyzet, hogy Dominic érdekelt. Minden féle tekintetben és akárhogy is akartam ezellen tenni valamit, a sors mindig keresztül húzta a terveimet. Ahogy ott ültem a padon és egyik cigiről gyújtottam a másikra, hatalmába kerített a megállapítás, hogy esetleg túl gyorsan és túl görcsösen akarok tőle megszabadulni. Lehet, az a megoldás, ha hagyom hogy elsodorjanak a történések. Az élet úgyis adja magát. Semmi sem tart örökké, lehet, hogy két hét, vagy egy hónap, aztán Dominic megunja, hogy hiába zúdítja rám a szerelmét, és néz rám úgy, mint egy istenre, úgysem talál nálam viszonzásra és majd önként ajtót mutat. Addig pedig akár valamivel kedvesebb is lehetnék és talán élvezhetném a vele töltött perceket, vagy ilyesmi. Mert ő ott volt, ha kellett nekem és minden kívánságomat azonnal teljesítette. Még mindig nem tudtam, mi is ez, de elhatalmasodott rajtam a megkönnyebbülés, hogy a felállásokat tisztáztam magamban.
A hazaút így könnyebb volt és viszonylagos lelkibékében nyitottam ki a lakás ajtaját, bízva abban, hogy Dominic is lenyugodott. A gáztűzhelyen már készült valami étel, de őt magát a szobában találtam meg, ahogy az ágyon ült és a szétterítve hagyott dalszövegeket tanulmányozta nagy érdeklődéssel.
- Írtál a közös dalunkhoz?- a szemei boldogan ragyogtak.
- Csak hogy eltöltsem az időmet, nem volt jobb dolgom, míg rád vártam. - válaszoltam kicsit zavartan .
- Nagyon tetszik! - áradozott Dominic és mosolyogva újra, meg újra átfutotta azt a pár sort, amit hozzátettem a dal szövegéhez.
- Oké, az jó. - biccentettem és egészen olyannak láttam akkor, mint mielőtt a rock klub mosdójában a gyógyszereket bevette volna. És ezt a Dominic-ot sokáig el tudtam volna nézegetni.
- Dühös vagy még rám, amiért ezt csináltam? - sandított rám Dominic némi hallgatást követően.
- Nem tudom. - sóhajtottam fel.
Dominic letette maga mellé a papírt és hirtelen elkomolyodott.
- Akkor annak sem fogsz örülni, ha azt mondom, már nem ez az első, hogy megpróbáltam...
- Francba is, Harrison. Miért vagy ilyen?!- szitkozódtam, ahogy meghallottam ezt a lehangoló vallomást. Szívbe maró volt és egyben felháborító.
- A szüleim is ezt kérdezgetik. Apa mindenkinek azt mondja, hogy egy átok vagyok...- jegyezte meg Dominic és lehajtotta a fejét.
- Nekem is ezzel jött tegnap a telefonba. - árultam el, de már akkor megbántam ezt, mert Dominic arcára ki volt írva, hogy mit érez.
Beletörődve bólogatott.
- Hidd el, úgy szeretnék más lenni! Akit szeretnek és akit elfogadnak. Aki nem idegesíti őket, meg mindenki mást és aki nem okoz ennyi keserűséget. - elmélkedett szomorkodva.
- Nem kell másnak lenned! Csak ne csinálj ilyeneket! Amíg itt vagyok! - kértem és utána megint csend volt köztünk. Figyeltem Dominic-ot, amint elmerült a gondolataiban és ismét maga elé vette az egyik teleírt papírlapot, amin virágokként díszelegtek az általunk írt betűk. Csak olvasta mi van ott, mintha a fejébe akarná vésni mielőbb. Még mindig olyan betegesen fehér volt, a mosolya sem tért vissza, amiben néhány perce elmerültem. A haja zilált volt, a tegnapi, hányással összepiszkított pólóját viselte, és ordított egész lényéből a meggyötörtség, de mégsem tudtam levenni róla a szememet. Talán még sosem láttam ilyen szépnek és sosem akartam őt annyira, mint akkor. Adam részeg, vádaskodó monológja ugrott be.
- Nem akarok rossz lenni hozzád...- kezdtem volna bele, mert úgy éreztem, ezt el kell mondanom neki, de ő szelíden megcsóválta a fejét.
- Hiszen nem is vagy rossz hozzám! Jobb vagy, mint bárki más eddigi életem során! Biztonságot adsz számomra és értelmet a napjaimnak. - sorolta hevesen, de ez már sok volt nekem.
- Hé, elég! Nem vagyok egy főnyeremény és sokszor nyers a viselkedésem, meg a romantikus gyengédség is távol áll tőlem.
- Ez nem igaz! - mondott ellent Dominic.
- Ez az igazság! És tuti, hogy neked valami bajod van, ha ez szerinted jó...
- Pedig ez nekem jó! - Dominic határozott biccentéssel igent jelzett. Az arca máris pirossá vált, nekem meg nőttőn-nőtt az izgalmam iránta.
- Mert egy flúgos vagy!- morogtam.
- Colson, mondhatok valamit? - kérdezte, mire érdektelenül vállat vontam.
- Ha feltétlen szükséges...
Dominic zöld szemeiben újra fellángolt az, amire viszont nekem volt szükségem és amit senki másnál nem találtam meg.
- Szeretlek. - jelentette ki lágy hangon. A nyilvánvaló imádat, ezer méterről, a számomra szép arcáról és teste minden pontjáról tűzként sütött belőle. Odasétáltam az ágyhoz és beletúrtam Dominic össze-vissza álló hajtincseibe. Halk sóhajjal fogadta ezt. Tudtam, hogy pocsék éjszaka állt mögötte, alvás nélkül, idegen emberek között, az apja haragjának súlyával. Tisztában voltam vele, hogy utálnom kellene, amiért drasztikus dolgot tett. Tiszteletben kellett volna tartanom, hogy kórházban volt, ahol egy csövet erőltettek le a torkán, de veszett mód kívántam őt és az sem zavart, hogy nem zuhanyzott.
Csak a szívverésemet hallottam mind jobban felerősödni. A mellkasomban, gyomromban gerjedelem okozta zűr-zavar kavargott és csak érintetni akartam őt minél hamarabb. Az ujjaim elhagyták Dominic haját és az arcán, majd a nyakán simítottak végig. Dominic ajkai elnyíltak és felgyorsuló légzéssel, kérdőn várta, mi fog történni. Pedig szerintem sejthette.
- Vetkőzz le!- leheltem sóvárogva.
- Hidd el, úgy szeretnék más lenni! Akit szeretnek és akit elfogadnak. Aki nem idegesíti őket, meg mindenki mást és aki nem okoz ennyi keserűséget. - elmélkedett szomorkodva.
- Nem kell másnak lenned! Csak ne csinálj ilyeneket! Amíg itt vagyok! - kértem és utána megint csend volt köztünk. Figyeltem Dominic-ot, amint elmerült a gondolataiban és ismét maga elé vette az egyik teleírt papírlapot, amin virágokként díszelegtek az általunk írt betűk. Csak olvasta mi van ott, mintha a fejébe akarná vésni mielőbb. Még mindig olyan betegesen fehér volt, a mosolya sem tért vissza, amiben néhány perce elmerültem. A haja zilált volt, a tegnapi, hányással összepiszkított pólóját viselte, és ordított egész lényéből a meggyötörtség, de mégsem tudtam levenni róla a szememet. Talán még sosem láttam ilyen szépnek és sosem akartam őt annyira, mint akkor. Adam részeg, vádaskodó monológja ugrott be.
- Nem akarok rossz lenni hozzád...- kezdtem volna bele, mert úgy éreztem, ezt el kell mondanom neki, de ő szelíden megcsóválta a fejét.
- Hiszen nem is vagy rossz hozzám! Jobb vagy, mint bárki más eddigi életem során! Biztonságot adsz számomra és értelmet a napjaimnak. - sorolta hevesen, de ez már sok volt nekem.
- Hé, elég! Nem vagyok egy főnyeremény és sokszor nyers a viselkedésem, meg a romantikus gyengédség is távol áll tőlem.
- Ez nem igaz! - mondott ellent Dominic.
- Ez az igazság! És tuti, hogy neked valami bajod van, ha ez szerinted jó...
- Pedig ez nekem jó! - Dominic határozott biccentéssel igent jelzett. Az arca máris pirossá vált, nekem meg nőttőn-nőtt az izgalmam iránta.
- Mert egy flúgos vagy!- morogtam.
- Colson, mondhatok valamit? - kérdezte, mire érdektelenül vállat vontam.
- Ha feltétlen szükséges...
Dominic zöld szemeiben újra fellángolt az, amire viszont nekem volt szükségem és amit senki másnál nem találtam meg.
- Szeretlek. - jelentette ki lágy hangon. A nyilvánvaló imádat, ezer méterről, a számomra szép arcáról és teste minden pontjáról tűzként sütött belőle. Odasétáltam az ágyhoz és beletúrtam Dominic össze-vissza álló hajtincseibe. Halk sóhajjal fogadta ezt. Tudtam, hogy pocsék éjszaka állt mögötte, alvás nélkül, idegen emberek között, az apja haragjának súlyával. Tisztában voltam vele, hogy utálnom kellene, amiért drasztikus dolgot tett. Tiszteletben kellett volna tartanom, hogy kórházban volt, ahol egy csövet erőltettek le a torkán, de veszett mód kívántam őt és az sem zavart, hogy nem zuhanyzott.
Csak a szívverésemet hallottam mind jobban felerősödni. A mellkasomban, gyomromban gerjedelem okozta zűr-zavar kavargott és csak érintetni akartam őt minél hamarabb. Az ujjaim elhagyták Dominic haját és az arcán, majd a nyakán simítottak végig. Dominic ajkai elnyíltak és felgyorsuló légzéssel, kérdőn várta, mi fog történni. Pedig szerintem sejthette.
- Vetkőzz le!- leheltem sóvárogva.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése