Apám tegnap váratlan ötlettel állt elő és azt mondta, hogy kifizeti a nagyszobai műanyag nyílászárót. Örültem persze, mert ez a mostani kb. ötezer éves, szétrohadt fa ablak semmit se ér, télen süvít be a hideg, de nem akarom, hogy apám ekkora összegbe verje magát. És azt sem szeretném, ha azt gondolná, akkor most már boldogan itt maradunk örökre, mert ez nagyon nem így van. Ez nem változtat az elképzeléseimen, sem az érzelmeimen, ami a lakást illeti.
Na, és itt van a történet új része, amit a pénteki házimunka helyett kreáltam :D Jobban is esett, mint a porszívózás/felmosás körök. De majd pótolom valamikor.
Warning: suicide attempt, suicidal thoughts, mental health issues, angst, sadness etc.
ch. nine.
I'm so sick of me, wake up and hate to breathe: Dominic anyjának az állapota lassan, de biztosan javult. Dominic sokat járt be hozzá a kórházba, és ha ráértem, én is vele mentem, sok értelme nem volt, mert csak a folyosón lébecoltam egy automatás kávéval, de Dominic mindig örült, ha elkísértem és én sem ágáltam ezellen. A pozitiv változásoktól Dominic szomorúsága is kezdett a múlté lenni, a hangulata javult és újra emlékeztetett arra a fiúra, aki olykor kikészít a kifürkészhetetlenségével, a túlpörgésével és a nehezen értelmezhetőségével. De ez volt a megszokott számomra. Sokat szexeltünk, ott volt, ha kívántam, soha sem utasított el, minden alkalom újnak hatott vele. Közben folytattuk a dalunk írását és hajnalban gyakran ébresztett a gitár hangja az előszoba padlójáról. Tisztában voltam vele, hogy gondolkodnom kell a továbblépésen, mert ez az egész kezdett idilli lenni és ez nem volt nekem való, meg amúgy is, rengeteg időt töltöttem el Dominic mellett, ami olyan volt mint, a kátrányos út, egyre jobban beleragadtam és csak rajtam állt, hogy teszek e valamit a kijutás érdekében. Pár napra elutaztam, hogy meglátogassam a lányomat, mert nagyon hiányzott, úgy terveztem, hogy addig félresöpröm ezt a dolgot. De amint ezek a gyermekemmel töltött mesés napok elteltek, azzal a sziklaszilárd elhatározással léptem be a lakás ajtaján, hogy ma pontot rakok az én, kontra Dominic Harrison ügy végére. Nem hiszem, hogy Dominic sejtette a szándékomat, viszont valami baja volt, mert az átlagosnál is furábban viselkedett. Vacsorával várt és segítőkészen kipakolta az összes holmimat a hátizsákomból, majd a szennyest a mosógépbe tette, de mindvégig meglehetősen hallgatag volt és elmaradt az esti gitározás is. Nem tudtam mire vélni, azt hittem beteg, vagy ilyesmi és persze megint elnapoltam a bejelentést. Éjszaka valamelyest feloldódott, szeretkeztünk, de aztán csak feküdtünk egymás mellett némán. Már azt hittem elaludt, mikor váratlanul megszólalt.
- Gyakran azt érzem, jó lenne meghalni.
Úgy pislogtam rá, mintha akkor találkoztunk volna először. A helyiség sötétje sejtelmesen keveredett az éjjelilámpa szolid világosságával, ez a diszkrét fény vetült rá Dominic-ra. Nem tudtam máshová nézni csakis rá, meztelenül, nyirkosan feküdt az ágyon, még mindig kicsit lihegve. Csak a lánca és a gyűrűi voltak rajta, szerintem érdekesen és izgalmasan festett így. A nyakán piros foltokként virítottak az ujjaim lenyomatai, a vállán, mellkasán néhány lilává vált harapás is.
- Tessék?- kérdeztem vissza, amint el tudtam vonatkoztatni a látványtól.
- Azt gondolom, jó lenne az egészet befejezni, mert utálom, azt aki vagyok. Egy jelentéktelen kudarc, akit még a saját szülei is kerülnek, mert bosszantó és kellemetlen. A mosolyom a külvilágnak, csak egy nagy hazugság és örökösen csak meddő harcot vívok, hogy túléljek egy újabb napot. - magyarázta Dominic szemlesütve.
- Máskor ne igyál a metilfenidátra alkoholt. - mordultam fel.
- Most sem ittam! - jött a rövid tiltakozás.
- Akkor meg elment az eszed. - ítéltem meg komoran. A torkom kaparni kezdett és súly nehezedett rám a lehangolt és depresszív témától.
- Úgy gondolod? - kérdezett vissza Dominic és bizonytalan arckifejezéssel vizslatott engem, miközen magára húzta az ágy egyik végébe hajított pólóját és alsóneműjét.
- Ha ilyeneken agyalsz, minimum ez a véleményem. Mielőtt elutaztam volna, még normális voltál. - háborogtam zavartan. Gőzöm nem volt, mit reagálhatnék ezekre a kijelentésekre.
- Csak érdekelne, benned is annak e ilyen érzések...- vont vállat Dominic.
- Mert benned ezekszerint vannak. - foglaltam össze elégedetlenül.
- Sokszor. - egészítette ki Dominic és az azonnali, gondolkodás nélküli bejelentésétől feldühödtem.
- Voltam már én is mélyen és meglehet, hogy eszembe ötlött az öngyilkosság is, mint lehetséges forgatókönyv, de nem ez a megoldás. Ha nem jó ami van, keresni kell egy új utat. 
- És ha nincs új út?- vágott a szavamba Dominic lemondóan.
- Kizárt, hogy ne legyen. Ha nem látod, keresni kell, rájönni, hogy miért érdemes csinálni. - motyogtam, ahogy én is elkezdtem felöltözni.
- Miattad. - éreztem, hogy Dominic rám pillant és bizonyosan olyan a tekintete, mint amikor hozzáérek, megcsókolom, vagy amikor lefekszem vele. Istenítő. És ez azokban a pillanatokban sosem zavart, viszont utána igen.
- Nem kifejezetten erre gondoltam. - helyesbítettem, de már késő volt.
- Pedig csodálatos vagy! Szeretlek, Colson! - mondta ekkor Dominic és szembesültem az egészen ellágyult, szeretetteljes arckifejezésével, az egyértelmű bálványozással. Az ugrott be, hogy ez biztos nem velem történik, pánik foglalta el eddigi gondolataim helyét, úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a szavait, és rögtön elkerültem a tekintetét. Viszont éreztem a forróságot árulkodóan az arcomban megjelenni. Összeugrott a gyomrom, felgyorsult a szívem és el akartam tűnni onnan. Kicsúsztak a tervek a kezeim közül. Még sosem hallottam tőle, hogy szeret. De nem is akartam, hogy valaha kimondja! Súlyos kijelentés volt ez. Mindent megváltoztató. Nem érdemeltem meg, nekem nem járt ilyesfajta érzés, hiszen hamarosan itt hagyom.
- Te valóban megőrültél! - végre megtaláltam a cigarettámat, zsebre vágtam és felpattantam, hogy kimeneküljek a lakás elé és rágyújthassak. Dominic várta, hogy szóljak valamit az előbb elhangzott szavakra, de csak egy felbőszült fejcsóválásra futotta tőlem.
Take a breath and try to think straight, cause there's so much pressure on my fuckin' brain: Direkt lassan szívtam el a cigarettámat, sőt utána még egyre rágyújtottam, hogy minél tovább kint maradhassak a lakás előtt. Reméltem, hogy Dominic elalszik, mire visszamegyek, de sajnos nagyon is ébren volt még és elszomorodva figyelt engem az ágyból. Rá sem pillantottam, mintha ott sem lenne, gyorsan kibújtam a cipőmből és lefeküdtem az ágyra.
- Haragszol rám? - érdeklődött megütközve Dominic, tapasztalva a teljes elutasításomat.
- Miért is?- kérdeztem vissza, de akkor sem néztem még rá.
- Azért, amit nemrég mondtam. - felelte Dominic.
- Hát, nem nagyon érdekel. - dünnyögtem.
- Nem érdekel? - kérdezett vissza Dominic és hangjában érződött a csalódással keveredett fájdalom.
- Jogodban áll azt érezni, amit akarsz. - közöltem a lehető legtárgyilagosabban.
- Teljes szívemből szeretlek téged. Az hogy itt vagy, nagyon sokat jelent számomra. A jelenléted megment engem. - ünnepélyességet véltem felfedezni Dominic hanghordozásában, mint akinek ez tényleg fontos. A szívem környéke sajogni kezdett.
- Jó, most már hagyd abba ezt. Tudomásul vettem, vagy mit szeretnél, mihez kezdjek ezzel a vallomással? - néztem hátra gyanakvóan. Remélem, nem azt várta el hogy én is kijelentsek ilyeneket, mert akkor nagyon rossz ajtón kopogtat.
Dominic kicsit összezavarodhatott, vagy csak rosszul estek neki az érzelmeket eléggé nélkülöző szavaim, ezért pár percig semmit sem szólt.
- Elég, ha tudsz róla és köszönöm, hogy meghallgattál. - zárta rövidre a témát, és nekem ez fura volt, lélekben már felkészítettem magam valami drámázásra.
- Rendben, de légyszives máskor kímélj meg az ömlengéseidtől és az önpusztító baromságaidtól. Csak felidegesítesz vele és azt hiszem, megkattantál. - mondtam még és a Dominic őszinteségétől, a szavakba foglalt érzelmeitől feltámadt zavarodottságom nagyon nehezen szivárgott el belőlem.
Nem tudtam sehogy sem aludni, pedig mély csend honolt a szobában, csak Dominic halk lélegzetvételeit hallottam. Biztos aludt, de nem mertem megmozdulni sem, nehogy felébredjen és mondjon még valami szentimentálisat. Úgy véltem, most már tényleg nem húzhatom a továbblépést, mert a Dominic által adott romantikát, gyengédséget, az álmodozó zöldben úszó szemeket, a sötét és selymes szempillákat, a hevítő mosolyt, a puha, forró bőrt, az érintéseket, a sóhajokat, az összes együtt töltött percünket, most már körbehatárolt az a szó. A szerelem. És ez az út, ahová nekem egyáltalán nem szabadna jutnom, ha jót akarok magamnak, szóval eldöntöttem, holnap lezárom az egészet végleg. Nincs más lehetőség.
Másnap munka után egyből Dominic lakására mentem, de ő nem volt otthon még. Így nem tehettem mást, leültem és vártam, miközben egyik cigit szívtam a másik után és az idegességem ezzel egyenes arányosságban nőtt. Lassan rám esteledett, de nem történt változás, Dominic még mindig nem ért vissza a lakásba. Néztem a bamba tv műsorokat, cigivel, később sörrel a kezemben és az idő szenvedve, rozsdás vaskerekeken vánszorgott felettem. Este tíz körül felhívtam, de nem vette fel, próbáltam kétszer, háromszor, majd feladtam. Talán Dominic még elment próbára, vagy esetleg fellépése lesz, csak nem tudatta velem. A tegnap este olyan kaotikusra sikeredett, nem esett szó a mai programjáról. Az elhatározásom azonban sziklaszilárd volt, akármikor is jön, ma beszélni fogok vele. Persze sikerült a tv előtt bealudnom és arra eszméltem, hogy csörög a mobilom. Kábán pattantam fel az ágyból és kutattam a párnák alatt hagyott készülékem után. Megláttam Dominic nevét és hogy majdnem fél tizenkettőt mutat a telefonom kijelzője.
- Csakhogy visszahívtál. Mikor jössz? Beszélni akarok veled!- fogadtam idegesen a hívást.
De csak csend volt a vonal végén, amit vagy fél percig hallgattam, mielőtt meguntam.
- Hé, ott vagy még Harrison? Szíveskednél válaszolni? Berúgtál, vagy mi a franc van?
Ám ekkor Dominic helyett egy ismeretlen férfihang szólalt meg.
- Te vagy Dominic lakótársa?
Grimasz szaladt az arcomra.
- Milyen lakótárs? És kivel beszélek?- kérdeztem vissza értetlenül.
- Justin vagyok, Dominic apja...
A helyzet kínossága sziklaként gördült rám és temetett be.
-Oh, elnézést, a nevem Colson, és én vagyok Dominic lakótársa. - mentegetőztem, bár még mindig furcsán hatott a férfi úgymond címkéje. De jó, legyek lakótárs...Ha úgy tetszik.
- A fiam kért meg rá, hogy hívjalak fel. - mondta még a férfi és én már semmit sem értettem. Miért telefonál az éjszaka közepén rám az apja, ráadásul Dominic telefonjával?
- Mi történt? - a kérdésem ösztönből jött, rögtön tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.
- Dominic megint hozta a formáját, az este folyamán kórházba került, mert több gyógyszert vett be, mint kellene...
Justin szavai éles késként hatoltak be a szívembe és az agyamba. Elborított az aggodalom és levert a víz. A sokk, ami akkor kelt életre bennem, kegyetlenül összefacsart, úgy hogy már fájt a mellkasom. Egy napja sincs, hogy megkértem, ne hozza szóba az öngyilkosságot, mert az egy zsákutca. Erre fogja magát és bevesz egy marék gyógyszert? Mi baja van? Mire volt ez jó?
- Micsoda? Te jó ég, de ugye jobban van? - kérdeztem, mikor szóhoz jutottam és elhűlve tapasztaltam, hogy megbicsaklott a hangom.
- Igen, kimosták a gyomrát. Nem kell aggódni. - felelte erre a férfi. Kimért és nyugodt volt, mintha kicsit sem idegeskedne Dominic önromboló és érthetetlen tette miatt. Mintha ez megszokott lenne, vagy mintha nem is igazán izgatná a dolog. Ellentétben velem, mert engem letaglózott és nem nagyon tudtam magamhoz térni.
- Melyik kórházban van? Bemehetek hozzá? - faggatóztam, mert úgy éreztem, látnom kell és megbizonyosodnom róla, hogy tényleg nem kritikus az állapota.
- Késő van már, valószínűleg be sem engednek a kórterembe. És felesleges is oda menni, Dominic holnap már kijöhet a kórházból. - tért ki a válasz elől Justin.
- Rendben, köszönöm, hogy szólt. - mondtam beletörődve.
- Nincs mit. - jött a szűkszavú reakció.
- Lehet tudni, miért csinálta? Vagy mondott valamit? - kérdeztem még.
- Én nem nagyon beszéltem vele, szörnyen dühös vagyok rá, amiért ezt műveli a családunkkal. Az anyja még a kórházban lábadozik, a kistestvérei otthon rám bízva, a feje tetején az egész életünk, erre ő tesz rá még egy lapáttal és részegen játssza az idiótát. - háborgott a férfi.
Sajnáltam Dominic apját is, elkeseredettnek és fáradtnak hallottam a hangját a telefonban, de a szavakat, amiket kimondott átitatta a mélységes csalódottság és a harag Dominic felé és ezzel még mindig nem értettem egyet. Egy apának sohasem nem szabadna így éreznie a gyereke iránt.
- Biztos többet nem fog előfordulni. - sóhajtottam mélyet és cigarettát vettem elő a dobozból.
- Hát remélhetném, hogy a fiam ebből majd tanul, de kötve hiszem, nem az a fajta. Átok az a gyerek. Most mennem kell. Viszonthallásra. - és a vonal megszakadt, mielőtt én is elköszönhettem volna Dominic apjától, vagy mielőtt további részleteket megtudhattam volna. Mert így csak a nagy homály maradt, az ijedtség és a kérdés. Dominic, mit csináltál, te őrült?!
And I tell myself that it's alright that I dream about the day I die: Nem bírtam a lakás falait bámulni és teóriákat gyártani, az alvást meg amúgy is kilőttem, mint lehetséges időtöltést, hiszen ki tudna így aludni? Ezért fogtam magam és a rock klubba mentem, hogy legurítsak pár italt. Azt sem bántam, hogy ha jól fejbevág, úgy nem kellene gondolkodnom és a reggel így találna rám. Nem voltak túl sokan, a fények szolidak voltak és halk zene szólt. Amint kikértem az italomat, észrevettem Dominic barátját és egyben zenésztársát, Adam-et. Ahogy lesújtva üldögélt egy félreeső asztalnál. Ahogy végignéztem rajta, arra gondoltam, hogy ő talán válaszokkal szolgálhat, ezért bár szinte eddig nem beszéltünk sohasem, megálltam az asztalánál.
- Hello, leülhetek?- érdeklődtem, mire flegma vállrántás kíséretében hátradőlt a székében.
- Hogyne, ez egy szabad ország.
Látszott rajta, hogy már nem egy és nem kettő alkoholos ital lecsúszott a torkán, ezt alátámasztotta a körülötte lévő számos kiürült pohár.
- Gondolom, már tudod, hogy mi van...- pillantott rám részegen és barátságtalanul, ahogy helyet foglaltam.
- Igen, Dominic apja nemrég felhívott.
- Akkor minden világos...- Adam nem nagyon szeretett volna velem csevegni.
- Azért nem egészen. Te ott voltál mikor...
- Én hívtam rá a mentőket! - vágott a szavamba Adam.
- De mi oka volt erre?- kérdeztem.
Adam erre gúnyosan elmosolyodott.
- Ne játszd a hülyét!
- Csak szeretném tudni az miérteket...
- Azért csinálta, mert odáig van érted!
Amit Adam mondott örvényként kezdett keringeni a szívemben, elhomályosítva a látásomat és nehézzé téve a légzésemet. Fogalmam sem volt, Dominic mennyire avatta be őt a történetünkbe, egyáltalán az is kínos volt, hogy valamelyest tudomása van róla.
- Ez hülyeség. Miattam biztos nem tett volna ilyet. - tagadtam vehemensen és felháborodva, hogy Adam rám akarta tolni az felelősséget, amiért Dominic maga ellen fordult.
- Pedig az indok te vagy, ha tetszik, ha nem. Ez nyilvánvaló. Még sosem láttam ilyennek Dominic-ot, mint mostanában. Rá sem ismerek. Totálisan meg van őrülve tőled, mi meg a bandában rohadtul unjuk, hogy csak rólad beszél és mindig veled akar lenni. Össze van zavarodva, nincs logika a cselekedeteiben. A ma este is felszabadultan indult, zenéltünk, iszogattunk, majd a mosdóban találtam rá, ahogy teljesen depresszív hangulatban a földön ült téged emlegetve, kezei között azzal a gyógyszeres üvegcsével, amiből Isten tudja mennyit nyomott le a torkán, de inkább telefonáltam a mentőknek.
- Sajnálom, de én tényleg nem bántottam. - csak ezt sikerült kinyögnöm és elnéztem Adam mellett, mert nem bírtam a kicsinylő arckifejezését.
- Ő mindent megtenne érted. És te? - váltott hirtelen témát számonkérően, amitől megilletődtem.
- Én csak azt akarom, hogy jól legyen és ne csináljon ilyeneket, mert erre nincs szükség. - magyarázkodtam, de aztán abba hagytam, mert láttam, hogy Adam már elkönyvelt egy szívtelen senkiházinak, aki miatt a barátja bántja saját magát.
- Semmi közöm hozzá és nem is akarom tudni, mi folyik köztetek. De nem kellene egy önző szemétládának lenned.
- Fogd be, nem is ismersz! - kezdtem elveszteni a türelmemet.
Mégis, mi jogon osztja itt az észt? Ő csak Dominic haverja, akivel együtt zenél. Én pedig...Ki is lennék én? Az, akivel Dominic egy idő óta egy lakásban lakik, egymás mellett fekszünk az ágyon, néha egymás karjaiban. És sokat beszélgetünk, mindent elmond nekem és szexelünk...vagyis inkább szeretkezünk...És mesélt az öngyilkos gondolatairól, aztán meg azt mondta, hogy szeret. Én meg egy bunkó voltam. Nos igen, én vagyok az, akire ezekszerint nem lehet számítani és akire ő tökéletesen elpazarolja az idejét. És nem utolsó sorban, én vagyok az, akinek vigyáznia kellett volna rá...Hirtelen nagyon hitványnak kezdtem érezni magam. Adam csak a barátját féltette, ez elfogadható.
- De nem csináltam semmit, ami ehhez vezetett! - jelentettem ki immár bizonytalanul és Adam nem is volt vevő erre.
- Mindegy mit mondasz, akkor sem kellene végigasszisztálnod, ahogy Dominic megöli magát. Akár el is engedhetnéd...Vagy megpróbálhatnád szeretni...Ha képes vagy rá...- azzal felállt az asztaltól és fejcsóválva otthagyott.
folyt. köv.
ti hogy tudtok aludni ilyen melegben??
VálaszTörlésNehezen sajnos. Éjszaka minden ablak nyitva, de így is meleg van.
Törlés