The weird time of life pt. 08.

Szerdán turkáló túrán vettem részt anyámmal, aki megkért, tartsak már vele, mert kellene neki egy nyárias, hosszított, hosszú ujjú felső. Apám ajánlott egy boltot, ahol szerinte (és Tinimami szerint) tök jó cuccokat lehet kapni. Elbuszoztunk oda, de biztos nem jókor, mert eléggé ki volt ürítve a hely. Aztán elmentünk abba a turiba, ahová még annak idején R.-el járkáltunk, de most ott sem volt semmi érdekes. Végül egy kis mellékutcában beugrottunk egy helyre, ahol anyám szinte azonnal belebotlott az általa elképzelt felsőbe, én meg közben találtam 3400 ft-ért egy Vans cipőt. Elő is jöttek a nosztalgiáim, mikor anno suliban mennyire akartam egy ilyen cipőt (de mi sosem tudtuk megengedni magunknak) és volt egy barátnőm E. akinek több ilyenje volt, irigyeltem is ezért. Most már, mivel nem vagyok 14 éves, ennyire nem hozott lázba a dolog, de nyári, szaladgálós cipőnek pont jó lesz, úgyhogy megvettem.
Ja nyár...bár már júniust mutat a naptár, még nem kapott el a summer-feeling, így hogy biztos elmarad az a pár napos nyaralás, nem is tudom, mennyire lesz nyári hangulatom.
Apám tegnap üzent messengeren, hogy ma délután, ha tudok, ugorjak be hozzájuk. Gőzöm nem volt, mit akar mondani, kicsit féltem is, nehogy megint egy balhé közepén találjam magam. Szerencsére szó sem volt ilyesmikről, de meglepő volt így is a mondanivalója. Azt mondta, hogy ad pénzt, hogy megcsinálhassuk az étkezőt (vagyis azt a félszobaszerűséget, amit eddig pasim szerszámainak tárolására használtunk):O Lesz tehát ablak csere, konvektorcsere, villanyszerelő-mert valami nem klaffol ott a villannyal, szigetelés, festés és új padló is, na meg előtte egy jó kis lomtalanítás. Erre igazán nem számítottam, szóval zavarba is hozott és persze örülök, hogy ott akkor szép és új lesz minden, de a lakás többi része akkor is egy nagy rakás kaki és továbbra sem szándékozom örökké itt lakni. De így legalább valamivel növeljük ennek a letargikus lakásnak a béka segge alatt leledző árát.
A hét amúgy időjárásilag össze-vissza, naná hogy megáztam, de legtöbbször inkább szétolvadok a melegtől. És jön a háromnapos hosszú hétvége, remélem pasim nem tervez három napig dolgozni. Jó lenne megint elutazni valamerre, de inkább nem élem bele magamat.
Mindenkinek jó pihenést és mindenféle klassz programokat :*

Ja, a YB/MGK szorimban meg új rész is van.
Warning: +18, angst, breathplay, family drama, handjob! (tudom, egy beteg állat vagyok XD)

ch. eight.

Right, right now I feel like an alien, like I'm sitting in a state of perpetual frustration: Bólintottam és a konyhaasztalra csúsztattam a dobozt.
- Köszönöm. - mondta, miután kiszolgálta magát. Kicsit remegett a keze, ahogy rágyújtott, így a gyufák egy része az asztalra szóródott. Valami nem stimmelt vele kapcsolatban.
- Hé, jól vagy?- kérdeztem, mire megrázta a fejét.
- Hagyjuk...
Akkor láttam, hogy a szemei is pirosak, az arca pedig nagyon fehér. Rossz érzés költözött belém.
- Te sírtál?
Hozzászoktam már az érzékenységéhez és hogy nagyon sok dologtól elerednek a könnyei, de most Dominic különösen elhagyatottnak és reménytelennek tűnt. Nem is válaszolt, a szemeit az asztalra szegezte.
- Mi történt?
Dominic hosszan felsóhajtott és figyelte a cigi parazsát a hamutálban.
- Most nem szeretnék beszélgetni, ne haragudj rám Colson...
Egészen biztos voltam benne immáron, hogy valami nem okés, mert ő mindig és mindenről szívesen beszélt.
- Jó, akkor magadra hagylak és járok egyet. - mondtam bizonytalanul és az ajtó felé ballagtam, de pár lépést követően Dominic utánam szólt.
- Tényleg érdekel, mi baj van?
- Különben nem kérdezném.- vontam meg a vállam.
Dominic egy bólintással tudomásul vette ezt, majd pár slukk és kis hallgatás után megszólalt.
- Anyát autóbaleset érte.
Csak ennyit mondott és utána megint nem szólt semmit, csak dohányzott és folytak a könnyei. Szótlanul és megtörten.
- Nagyon sajnálom. - nyögtem ki és bénának éreztem magam, de nem annyira tudtam az ilyen helyzeteket kezelni. Megfordult a fejemben, hogy esetleg jól esne neki egy ölelés, de ehelyett csak álltam felette töprengve.
- Ha tudok segíteni valahogy, szólj! Elvigyelek autóval a kórházba? - pillantottam rá, de nemet intett, hálás kifejezés látszott kisírt szemeiben.
- Kedves vagy, de még nem tudok részleteket, azt hiszem, telefonálnom kellene apának. - és eloltotta a cigarettát a hamutálban, majd a zsebében kezdett kutatni a mobilja után. Mélán helyeseltem.
- Persze.
Dominic beütötte az apja számát és míg a vonal kicsörgött, kérdőn nézett rám.
- Mit akartál az előbb mondani?
A bejelenteni valóm már aktualitását vesztette, nem zúdíthattam rá Dominicra, hogy itt hagyom a francba, most mikor az édesanyja kórházban feküdt. Ekkora tuskó mégsem lehettem.
- Semmiség, majd megbeszéljük máskor.- legyintettem és míg Dominic az apjával beszélt telefonon, gyorsan visszahajigáltam az összes cuccomat a szekrénybe.
Drop a toaster in my bath, watch my mum and dad laugh. See a thousand volts go through the son they wish they never had: Dominic megegyezett az apjával, hogy másnap a kórházban találkoznak és együtt látogatják meg az anyját. Háttérbe raktam az előző napi elhatározásomat a lelépésről, kivettem egy szabadnapot és a kocsimmal elfuvaroztam őt kórházba, hogy legalább ennyivel tudjak rajta könnyíteni. Sajnos más segítséget nem nyújthattam, a szomorúságot és az aggodalmat nem tudtam eltűntetni róla. Dominic elég nehezen kaparta össze magát, estig az apjával vitatkozott mindenfélén, éjszaka pedig álmatlanul forgolódott, vagy ki-be járkált a szobából. Reggel is csak a könnyeivel küszködött és egy rezignált, síró rendetlenség volt. Ahogy a kórház felé vezető úton is. Nem igazán voltam jó ezekben a szituációkban, ostobaságokat, közhelyeket meg nem akartam mondani. Hallgatagon vezettem, ami elég nyomasztó volt, ezért megkönnyebbültem, mikor a kocsim megállt a kórház nagy betonparkolójában. Dominic lehangolt sóhajjal nyugtázta ezt.
- Apád hol van? - kérdeztem tőle.
- Fent a kórtermeknél.- válaszolt Dominic, de nem szállt ki az autóból és nem értettem, miért.
- Indulhatnál, nem? A végén még dühös lesz, ha késni fogsz. Ahogy hallottam, nem valami fényes a viszonyotok.

Nem akartam belefolyni Dominic családi életébe, de előző nap akaratlanul is fültanúja voltam az apjával történt indulatos telefonbeszélgetésnek, amik alapján leszűrtem, hogy Dominic és a családtagjai között elég komoly ellentétek lehetnek. Az apja olyan hangnemben és szavakkal beszélt vele, mintha nem a fia, hanem az ellensége lenne, rossz volt hallani, én nem tudtam elképzelni, hogy a saját lányomnak ilyeneket mondjak.
- Egyikükkel sem az.- helyeselt Dominic bánatosan.
- Lehet, hogy apád csak ideges a történtek miatt.- tettem még hozzá, mert nem akartam így ismeretlenül leírni az apját, még akkor sem, ha rohadt ellenszenves volt a stílus, amivel a gyerekét illette.
- Ez annál komolyabb. Túl korán elköltöztem otthonról. De ezt kellett tennem, ők ezt tartották a legészszerűbbnek, mert mindenkit csak idegesítettem. Igazából sosem kerültem közel a szüleimhez, akárhogy szerettem volna. Azt mondták, hogy vegyem be naponta az összes felírt gyógyszeremet és akkor minden jó lesz. Megtettem amit kértek, de nem lett jobb semmi. És fogyott a türelmük, apa sok csúnyát mondott rám és veszekedett velem, érzékeltette, mennyire más vagyok, mint amit akart. Anya meg kijelentette, nem tud velem mit kezdeni, nem ért hozzám és ennek az az oka, hogy a fiúkkal több a gond. De rosszul fejezte ki magát, mert igazából csak velem volt nehéz. Viszont továbbra is csak azt hajtogatták, hogy szedjem a gyógyszereket, ne törődjek a mellékhatásokkal, majd minden elrendeződik. A gyógyszerektől vártak megváltást, de nem ez történt, mert kirúgtak az iskolából. Ezt mondjuk, nem is bántam, mert borzasztó rossz volt ott lenni. A szüleim akkor döntöttek úgy, hogy nem maradhatok velük, nem szerették volna hogy a testvéreim folyton csak a nézeteltéréseinket lássák, vagy hogy olyanok legyenek, mint én. Az elején szokatlan volt az önálló élet, de legalább megtanultam háztartást vezetni, meg kicsit főzni is. Tudod, mielőtt jöttél volna, sokat voltam egyedül, mert ők általában csak felhívnak heti párszor, de nem jönnek el meglátogatni és annak sem igazán örülnek, ha én megyek hozzájuk. Igazság szerint nagyon sokszor szükségem lett volna a családomra. Hiányoztak. Még most is...- Dominic elhallgatott és a ruhája ujjával törölgette a könnyeit. Megrázó volt így látni és ezt az elkeserítő történetet hallani. Keveset beszélt az otthoni dolgairól. Most már rájöttem, hogy azért, mert túl fájdalmas lett volna ezt szavakban újra élnie. A szülei egyszerűen magára hagyták, nem kértek belőle többet és elengedték a kezét. Csak mert nem olyan, mint az átlag. Felháborodtam belül. Bár ezeknek az embereknek kinyílna a szemük és látnák, milyen különleges is Dominic!
- Hazaköltöznél, ha lehetne? - kérdeztem.
Dominic egy másodpercre elcsodálkozott.
- De nem lehet.- felelte válasz helyett és látszott rajta, hogy a lelke mélyén visszavágyik a családi otthonba.
Kis csend volt közöttük, amit Dominic telefonjának üzenetjelzése szakított félbe. Dominic ránézett a kijelzőre.
- Mennem kell, apa már megérkezett. - és kinyitotta az autó ajtaját. Hideg levegő áramlott be, hogy kiszállt, kicsit fázni is kezdtem, de nem csak az időjárástól. Sajnáltam Dominic-ot, ez volt a helyzet.
- Megvárjalak? - érdeklődtem.
- Nem köszönöm, majd hazasétálok. - válaszolta és zsebre dugta a kezeit. A hirtelen feltámadt szél belekapott a hajába. Állt még ott kicsit, engem nézve, mintha várna valamire. Félelmet olvastam le az arcáról.
- Az anyukád biztos hamarosan jobban lesz. - bíztattam, mire bólogatott.
- Remélem.- aztán az épület felé indult. Miután belépett a kórházba, én is útra keltem és a hallottaktól zaklatottan rögtön a lányomra gondoltam. Hogy az anyjával történt válásom miatt én is kikerültem a képből és nem lehetek a mindennapjai szereplője. Nem én választottam, hogy így legyen, Dominic szülei viszont önként fordítottak hátat a gyereküknek. És ez elfogadhatatlan volt szerintem. Megálltam egy mellékutcában és elővettem a lányom fényképét a kesztyűtartóból. Mindig mosolyra fakasztott a fotó, de így is elviselhetetlen volt a tudat, hogy a kislányom nem lehet velem a nap huszonnégy órájában. Elsodortak a múlt eseményei, hogy mit tehettem volna másképp, és hogy mennyire nincs rendjén a távolság. Elhatároztam, hogy amint hazaérek felhívom.
I'm an anarchist. Ana-ana-anarchist, not like the other kids: Az egész napom rossz hangulatban telt, kivéve amikor telefonon felhívtam a lányomat. Akkor, azokban a pillanatokban felvillanyozódtam és minden kiment a fejemből, de a beszélgetés után a borús kedvem visszatért. Még mindig bántott a lelkiismeret, amiért le akartam koptatni Dominic-ot és olyan dolgokat mondtam volna neki, hogy nem érzek iránta semmit és meguntam. Persze nem tudhattam előre, mi történik az édesanyjával, de akkor is egy kegyetlen baromnak éreztem magam. Elhatároztam, hogy egy időre jegelem ezt a témát, nem örökre, csak várok kicsit, míg Dominic családi ügyei jobbak lesznek, addig pedig majd próbálok támaszt adni Dominic számára. Igaz, elég bénának éreztem magam az ilyesféle törődésekben, meg nem is volt ötletem, lehet e jobbá tenni Dominic hangulatát, de bevágtam a mikróba valami gyorskaját, és kicsit összepakoltam, úgy vártam, hogy visszajöjjön. Dominic későn érkezett haza, már azt hittem, hogy az apjánál és a testvéreinél marad éjszakára, mikor benyitott. Meglepetten oltottam el a cigimet és raktam a szekrényre a telefonomat, aminek kijelzőjét már talán órák óta bambán tanulmányoztam, csak hogy lekössem magam.
- Szia. - köszönt nekem, amint leült mellém az ágyra. Visszaköszöntem és ahogy rápillantottam, nem tudtam megállapítani, hogy feszült, elgyötört, bánatos, vagy mindez egyszerre.
- Hogy van anyukád?- érdeklődtem.
- Még hosszú az idő a gyógyulásig, de valamivel jobban. - válaszolta Dominic szűkszavúan. Nem állt szándékomban faggatni, nehéz napja lehetett. Hagytam, hogy beszéljen, ha úgy gondolja, de úgy láttam, nem nagyon akart.
- Ez jó hír. Van a konyhában vacsora. - jegyeztem meg. Dominic arcán erre kis meglepődést láttam villanni.
- Te készítetted? - csodálkozott el fáradt mosollyal.
- Mondhatni. Én raktam be a mikrohullámú sütőbe.- mondtam tettetett büszkeséggel.
- Ez nagyon kedves tőled, de most nem vagyok éhes. - hárította a felajánlásomat Dominic.
- A családodnál vacsoráztál ezekszerint és azért jöttél ilyen későn?- kérdeztem.
- Nem, próbánk volt. Csak a zűr-zavarban teljesen megfeledkeztem róla, Adam szólt délután. - felelte Dominic.
- Miért nem mondtad le? Mindenki megértette volna. - kérdeztem vissza. Én a helyében biztos ezt csinálom.
- Jót tett a zenélés. - bizonygatta Dominic.
- És az apáddal minden rendben volt? - nem szerettem volna udvariatlanul kiváncsi lenni, de még mindig sokkolt Dominic apjának a viselkedése.
Csak egy elkeseredett sóhajt kaptam kezdetben válaszul.
- Nem mondhatnám. És ez már így is marad örökre. Apa a dolgok rossz irányban való alakulásának többsége miatt engem tart felelősnek. - vallotta be végül Dominic.
- Baromság! Anyukád autóbalesete nem miattad történt. Meg bizonyosan sok más sem, hiszen nem is laksz már velük. Vagy téged tettek meg az állandó bűnbaknak, akit csak úgy elő lehet szedni? Mert ebben az esetben nem is baj, ha távol vagy tőlük.- jelentettem ki, de Dominic nem értett velem egyet.
- Ők megtették, ami lehet, de sok rosszat csináltam, az én hibámból majdnem tönkrement ez a család. A szüleim rengeteget veszekedtek miattam, anya igyekezett megvédeni, még akkor is, ha tisztában volt azzal, hogy én vagyok a felelős. De apát sosem tudta meggyőzni. Ő gyakran elvesztette a fejét...
Néma csend állt közénk és én sejtettem, miért hallgatott el Dominic. Kavarogni kezdett a gyomrom, lázongani a lelkem ettől a nem kimondott, de nyilvánvaló ténytől. Egy kiégett és tanácstalan apa, aki csak így képes érvényesíteni az akaratát...
- Úgy érted, megütött?- a kérdés feltevése is szörnyű volt.
Dominic biccentett és mintha egy könnycsepp csillant volna meg a szemében.
- De mindig megérdemeltem.
- Hülyeség! Odafigyelést és megértést érdemeltél volna! - csóváltam a fejem és a sajnálat lángjai égettek belülről.
- Tévedés...- Dominicot szomorúság, és melankólia vette körbe. Csüggedten néztem a karikás szemeit és a szép arcát. Mintha ezek az érzelmek szilánkok módjára, láthatatlan, de számomra is érezhető sebeket ejtettek volna.
- Nem, ez az igazság. - vágtam a szavába.
- Tudom, milyen vagyok, de azért köszönöm...- Dominic nem volt meggyőzve és engem bosszantott, hogy elkönyvelte magát egy menthetetlen vesztesnek, holott ez nem volt igaz.
El akartam vele feledtetni ezt a rettenetes napot, de még nem volt tervem, mit teszek.
- Nem kell köszönni, ezt őszintén gondoltam. - hajoltam gyorsan hozzá és céltudatosan megcsókoltam. Abszolút nem ellenkezett a közeledésem ellen, lelkesen csókolt vissza.
- Szóval, ha lehet, ne hibáztasd magad. - suttogtam neki bátorítóan. Azt akartam, hogy a bánat keserű íze tűnjön el az ajkáról. És erre pont megfelelt az ágy, ahol voltunk, ahová tettrekészen lenyomtam és felé kerekedtem. Dominic meglepetten sóhajtozott a csók mélységétől, az ajkunk, nyelvünk nagyon sokáig el sem szakadt egymástól. Mindenhol összepréselődtünk, ami nagyon jó érzés volt. Dominic karjai gyengéden körém fonódtak, a szíve nagyon gyorsan vert. A ruhái után nyúlt, hogy levegye, de nem volt erre szükség, megállítottam a kezét. Hideg és izzadt ujjaink egy kis időre egymásba fűződtek, Dominic pedig azon a napon először szívből elmosolyodott a bensőséges pillanaton. Én is mosolyogtam, miközben magam bontottam ki a nadrágját, ami csukott szemmel és elveszve az egyre nagyobb izgatottságban elég jó teljesítmény volt tőlem. Ahogy szabad lett az út és a cipzár, a gombok már nem állítottak meg, elhúzódtam Dominic arcától. Kicsit értetlenül, kipirultan, vágyakozóan nagyra nyílt szemekkel bámult rám. Tehetetlenül zihált, ajkán nyál fénylett, a testén az izgalom vibrálása szaladt végig. Nem hagytam hogy kérdezzen, vagy hogy egyáltalán szóljon, az egyik tenyeremet a nyakára csúsztattam és szorítani kezdtem. Már csináltam vele párszor és nem volt ellene kifogása. Felizgatott, az a sérülékenység, a létezés ezáltali vékony határának alaposabb megtapasztalása, amivel találkoztam és a fizikai jelek is, ahogy Dominic sápadttá vált, ahogy a levegőért küzdött. Olyankor zöld szemeiben egy másodpercre kihunyt a tűz, ami aztán mikor elengedtem a nyakát és újból lélegzethez jutott, ezerszeresen felizzott. A bőre puha volt, szerettem megérinteni, sebes pulzusa dobbant az ujjaim alatt, ugyanezt a lázas lüktetést tapasztaltam, miközben a másik kezemmel benyúltam a nadrágjába és megfogtam kemény férfiasságát. Kéjes nyögések követték a mozdulatomat, ahogy megmarkoltam és Dominic máris az érintésem alá nyomta magát. A ruhái rámelegedtek, a szemei szorosan csukva voltak és forrón nyögdécselt, sóhajtozott a számba, miközben próbált megcsókolni, sós ízű verítékcseppek csillogtak az ajka felett. A ritmus könnyen és gyorsan beállt, örömmel nézegettem, hogy vonja teljesen hatalma alá az élvezet, amit én tudtam adni. Még úgy ötször-hatszor tettem erélyesebben a egyik tenyeremet a nyakára, míg a másik kezem és az ő csípője egy ütemre moccant. Mindenén átfutott újra meg újra az erős reszketés és mind hangosabb lett, ezekből tudtam, hogy előre kiszámítható dolgok következnek Túl rövidnek éreztem ezt az időt, mert alig kezdődött el, sajnos már a vég felé is tartott. Az élvezetbe, a megsemmisítő csúcspontra kerülve, Dominic hangosan mondta ki a nevemet. Már-már kiáltásnak hatott. Jó volt így hallani, megszédültem tőle én is. A kezem ekkor lekerült a nyakáról és az ő teste sem mozdult, csak szaporán lélegzett és nagyon remegett, a jól ismert nedvesség terjedni kezdett az ágyéka irányából.
- Te túl jó vagy hozzám. - suttogott hálatelten, ahogy szavak jöttek a szájára. Az ölelése körbevett, nem akart elengedni, meleg lélegzetét éreztem, ahogy a vállába temettem az arcomat és nagy sóhajokkal igyekeztem visszaszerezni az önuralmamat az engem is felemésztő izgatottság felett. Dominic szíve is durván dübörgött, verejték ragadt rá és rám is a szoros érintkezésünktől és amikor egy idő múlva rápillantottam, úgy gondoltam, legalább egy kicsit sikerült megvigasztalnom. És ezt most csakis érte csináltam.

folyt. köv.