The weird time of life pt. 01.

Hyyyyy! Kaotikus napok ezek, az ajándékokat legalább már megvásároltam, a végére minden motiváció (az a kevéske) ami volt bennem is elhagyott és úgy lézengtem a bevásárlóközpontban, mint egy zombi. Nem vagyok elégedett, közhelyes cuccokat vettem, lehettem volna leleményesebb ez tény, de hát az is tudvalevő, hogy ez nem az én műfajom.  
A buszról reggel integettünk egymásnak N.-el.
K. csomagját is ki kellene vennem a postáról, két napja hordozom az értesítőt, de vagy elfelejtem, vagy nem arra visz az utam.
Á. is hívott, hogy kellemes ünnepeket kívánjon, de olyan kínosan sokat hallgattunk mindketten, hogy most nem esett jól ez a beszélgetés.
Ünnepi hangulatom még mindig semmi (bár egy üveg Baileys azért jó lenne, de marha drága), még hiányzik a szaloncukorakasztó és a csomagolópapír is és azt sem tudom amúgy, meg lesz e tartva a karácsonyi vacsora, a családom jelenleg egy háborús övezet, húgom és anyám, apám és anyám és újabban anyám és tesóm pasija között dúl a csata :S
Az egésznek így nem sok az értelme.
A bajok egyik fő okozója, a Tinimami meg még szép hogy ott van, amikor csak tud. Őt én nem tudom komolyan venni, azóta meg, hogy sajna láttam róla egy neten keringő kompromittáló fotót (valami expasija tölthette fel, még emo hajzattal, hello kitty-s pólóban, de alul semmiben pózol a csaj, ne akarjátok látni!!!), hányingerem is van és gondolkodom a hipós szemcseppezésen.
Ma délben a hely is leállt és január 3.-ig nem is kell menni, örülök! De lett volna még egy elintézendőm és az ezzel megbízott nőci azt ígérte, küldi az anyagot, de cseszett küldeni, kicsit aggódok, de remélem nem lesz baj ebből. Ja, meg azt is hallottam, hogy lehet, jövőre végleg bezár a hely. Mert hogy a kovid nagy csapás volt...Remélem, hogy csak pletyka...Végigpörgettem az eddigi munkahelyeimet, mindig kifogtam a legszarabbakat (ez külön posztnak is jó lenne, mert volt ideggyenge, üvöltözős főnököm, akitől féltem és emiatt minden nap sírtam, meg volt nem bejelentős, fizetést elcsajozós főnököm, de volt olyan munkatárs is, aki már előttem kitúrt 2 nőt, (később az utódomat is), antiszoc volt, vagy mi, engem sem tanított be, mondván, hogy nem ér rá, aztán szó nélkül elhúzott szabira és rajtam csattant minden). Szóval nem szeretem különösebben a hely-et, de máshol sem lenne jobb.
Hétfőn Zselykére vigyáztam, jó volt <3
Tegnap meg a szembeszomszéd megállított a lépcsőházban, hogy ugorjak be nézzem meg hogy milyen lett az új járólap az előszobájukban. Mintha barátok lennék, vagy ilyesmi, ez haladás ahhoz képest, hogy egy időben még köszönőviszonyban sem voltunk, sőt mivel a rokonunkkal akartak aláíratni valami eltartásit, még utáltuk is egymást. Bementem, aztán 2 perc múlva ki, nem vagyok az a más lakásába sűrűn járkálós típus (meg aztán nehogy ő is be akarjon jönni ide).
Húgom adott öt zsák ruhát, de még csak kettőt tudtam kipakolni és elrakni, így a kisszobában három zsák áll az ágy mellett, ünnepi dekor helyett :/
Holnap meg már karácsony, ami sütés-főzést jelent, a menü már összeállt a fejemben, holnap meg is kell valósítanom. Semmi extra, húsleves, rántott hús, fokhagymás sült hús, vegyesköret, savanyúság, franciasaláta, meg gesztenyepüré, ha nem kapunk már a boltban bejglit. Plusz műfadíszítés. Lesz programom holnapra, úgy hiszem. De ez így a helyes.
Mindenkinek szívből kívánok békés, boldog karácsonyt!

És...hát nem is én lennék, ha nem dobnék még ide valami ostobaságot, hogy miért, ne kérdezzétek. Hozzáteszem, ez nem az fanfiction, amit most írok, hanem egy tavaly elkezdett (karanténos) idióta, hektikus szösszenet. Akkor meg ugye lezárások voltak, tehát fogjuk arra, hogy nem voltam beszámítható XD
Amit tudni kell még:
- A szokásos "more than friends" hülyeség
- Nem tükrözi a lelkivilágomat
- A későbbi +16 és +18-as beteg tartalmakért elnézést kérek
- Rettenetesen béna, ellenben nincs is még befejezve és rövid lesz (nem tervezem D.lovers hosszúságúra)
- Törölnöm kellett volna a búsba, tuti, meg fogom bánni, hogy kirakom (sőt már most bánom)
- Mentségként, tavaly sok MGK (Colson Baker) és Yungblud (Dominic Harrison) dalt hallgattam, meg néztem a Yungblud show-t, ami szórakoztató volt és szerintem Yungblud tök sokoldalú előadó.
- Meg hát hobbim a shippelgetés...

Ch. one.

So I'ma take a drug on the weekend. Take myself outta my suppressed head'. Cause I don't need, no, I don't need you: Őrült  és kifordult, amiben élünk, ezért nem is megdöbbentő, hogy mi magunk is őrültek és kifordultak vagyunk. És gyakran rossz irányba tévedünk. Én legalábbis egész biztosan, ez nem kétséges. Pedig nem így terveztem, én csak megpróbáltam talpra állni minden rohadt csalódás, félreértés után újra, meg újra. Kerestem önmagam, ajtókat nyitogattam, amiket nem lett volna szabad, de megtettem és egy idő után nem volt visszaút.
Elváltam, és a családom eképp való elvesztése után, napjaimnak valamennyire keretet adott a munka, de még így is céltalanul, ürességben teltek a szabad óráim. Igyekeztem lefoglalni magam, menedéket lelni a zenében, de néha ez sem volt elég. Új emberekkel ismerkedtem és örültem, hogy ha velük lehettem, mert a régi dolgaim addig sem foglalkoztattak. Le akartam zárni a  múltat, mert éreztem, hogy az örökös visszatekintés semmi jóra nem vezet. A tiszta lappal kezdés viszont nem ment könnyen, ott, ahol lépten-nyomon ismerősökbe botlani. Ilyen, mondhatni barátom volt Dominic, akivel egy időben sokat múlattuk együtt az időnket, alkohol és cigarettafüstben, lepusztult bárok legmélyén. Az egész csak erről szólt, de végülis nem voltak rossz évek, csak aztán képbe jött életem legkomolyabb kapcsolata, amiből a lányom is született. A közös időtöltésünk itt mondhatni egy időre véget is ért, de nem bántam, sokkal fontosabb dolgom akadt, apa lettem és ez volt a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. De tönkrement minden, amiért én voltam a felelős. A válásom nagy változás volt, majd belepusztultam, de alkalmazkodnom kellett. És Dominic valahogy akkor megint az életembe lépett, az útjaink többször keresztezték egymást. Nem értettem, miért nem lépek ki ebből a hülyeségből és mi kapcsol hozzá még így is, mikor jó pár évvel fiatalabb volt nálam. És furcsább is, elég gyakran nem értettem, meg sokszor a falra másztam tőle, de ennek ellenére, számomra is rejtélyes okból mégsem akartam teljesen lekoptatni. Valami támaszt jelenthetett nekem, vagy ilyesmi.
Azért igyekeztem leépíteni és inkább az új barátaimmal csavarogtam, ők velem egyidősek voltak, könnyebben kezelhetőbbek és valljuk be, jóval menőbbek is. Szórakozóhelyeken, vagy ha nem volt elég pénzünk, a parkokban üldögéltünk, berúgtunk, egymás után szívtuk a cigiket és világmegváltó zagyvaságokon agyaltunk. Ránk ömlött az éjszaka, az italozás okozta fesztelenség és az idő nem létezett.
Azon az estén is így volt, mikor megjelent Dominic. Nem hívta senki, és talán tényleg véletlen volt, hogy éppen akkor és ott futottunk össze, de neki egészen felderült az arca, mikor megpillantott. Nem úgy nekem. El sem hittem. Kínosnak találtam a jelenlétét, nem is értettem, hogy a francba talált meg, és kifejezetten idegesített, hogy vidáman és önfeledten mosolygott, meg integetett, mintha a világ legnagyszerűbb barátsága volna a miénk. Pedig a nagy francokat volt az.
A többiek, akikkel voltam, persze harsány röhögésbe törtek ki és sértő szavakkal illették Dominicot, sőt néhány üres műanyag pohár is repült felé. Az arcom vérvörös lett, de én is nevettem a barátaimmal együtt. Dominic csalódása borítékolható volt, a mosolya hamar tovatűnt és elindult a magas fákkal övezett park sétánya felé, néhány perc múlva már csak egy ambivalens momentum volt az, hogy arra járt.
- A kis fura barátod már ide is követ? - érdeklődött Travis.
- Fogd be, nem a barátom, csak egy ismerősöm és amúgy sem hinném, hogy követett.- vágtam vissza és az jutott eszembe, hogy Dominic biztos szomorú lenne, ha ezt hallaná. De nem akartam foglalkozni azzal, ő mit érez.
- Nem százas, mint tudjuk és kitelik tőle.- jegyezte meg Ollie.
- Szabadulj már meg a kis köcsögtől, rossz fényt vet rád! - veregette meg a vállamat bölcs képet vágva Travis, én meg csak a fejemet ingattam, majd kikaptam a kezéből az italosüveget.
- Jó, az lesz. - ígértem, de úgy fél óra, még nagyobb sötétség és jópár ital után, a srácoktól elválva, mégsem az otthonom, hanem a park azon iránya felé indultam, amerre Dominic is ment. A jobbik részem reméltem, hogy ott találom, a rosszabbik pedig azt akarta, hogy ne így legyen.
De ezúttal a jobbik énem nyert, mert Dominic a padon ült, mintha sejtette volna, hogy előbb-utóbb úgyis megkeresem. Egy lámpa adta a fényt, ami alatt egy gyűrött papírra írogatott valamit. Gyanítottam, hogy dalokat, mert egyszerűen nem tudott nyugton maradni, folyton csinált valamit, nála sohasem volt üres járat, sosem volt el csak úgy, ahogy mi, normális átlagemberek. Tudom, hogy nem tehetett erről, hogy ez betegség, de akkor is, ezen tulajdonsága borzasztóan irritáló volt nekem.
Eléggé belefeledkezett a tevékenységébe, a toll úgy sercegett, hogy felhasította a papírt. Dominic magában kereste a szavakat, nem is figyelt és csak azt érzékelte, hogy ittasan lezöttyentem mellé, a mozdulattól a toll egy éles vonalat karcolt a papírlapra, Dominic alig hallhatóan káromkodott, de én jól tudtam mit mondott.
- Természetesen már megint valami hülyeséget írva pörögsz. - méltatlankodtam.
Nem mondott erre semmit, kettéhajtotta a papírt és a zsebébe rakta, aztán a tollal a padot kezdte firkálgatni, fekete tinta borította el az ujjait és a pulóverét.
- Miért jöttél ide? - sandított rám kicsit neheztelően.
- Nem jöttem, csak megláttam, hogy itt vagy. - hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Ami nemrég történt, nagyon megalázó volt. - jelentette ki Dominic szemrehányóan.
Rá sem néztem, úgy legyintettem.
- Te aláztad magad meg azzal, hogy oda akartál jönni. Mondtam már, hogy hanyagolj, ha velük vagyok. Nem tehetek róla, hogy te nem fogtad fel!
- Felfogtam! - vágott a szavamba Dominic indulatosan és hangosan, akkor pillantottam felé és a lámpa fényénél láttam az arcán a sápadt, értetlen elkeseredettséget. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, így csak szótlanul tudomásul vettem.
- És most mit csinálunk?- érdeklődött kis csend múlva és némileg halkabban Dominic. Ha haragudott is rám, ez a múlté lett.
- Hát, hogy te mit csinálsz arról fogalmam sincs, én hazamegyek, sok volt mára az alkohol. - válaszoltam, ahogy szédelegve felkeltem a padról és befejezettnek tekintettem a beszélgetést.
- Colson, várj! - szólt utánam Dominic, de feldúltan továbbsiettem, ahogy mindig, kérdéseket hagyva, megígérve magamnak, hogy ez volt az utolsó, hogy időt pazaroltam erre a Ritalinos hülyegyerekre. Hát igen, így éltem a napjaimat, sokszor részegen és távol szárnyalva a valóságtól, képtelenül arra, hogy elvágjam a szálat, ami összekötött Dominicot és engem. Pedig egyszerű lett volna az arcába üvölteni, hogy hagyjon békén mindörökre, de sosem tettem. Ha jött, beengedtem, ha elmaradozott, elindultam a parkba, vagy a környékbeli kocsmákba, hogy megkeressem. Aztán átkoztam magamat már abban a pillanatban.
All my friends have deserted again, and I don't wanna be a loner:
-Olyan magányos vagyok. - mondta Dominic szomorúan ragyogó szemekkel és panaszos hangon. Láttam rajta, hogy valami baja van, de igyekeztem figyelemre sem méltatni. A szokásos volt minden, külváros, egy unalmas éjszaka, semmi egyéb, nem hatott még az italom és kezdtem besokallni. Pluszban, itt volt a nyakamon Dominic az idióta kérdéseivel.

- Hallod, Colson. Te nem érzed egyedül magad?- villant rám Dominic tekintete.
Kirázott a hideg és elfordultam.
Még jó, hogy így éreztem, már elég régóta.
- Hello, ez a 21. század. Itt mindenki magányos Mégis mit vársz, mit tegyek? Szórakoztassalak, vagy mi?- dühöngtem félhangosan.
- Azt nem kell...
- Tudom, te remek programokat találsz magadnak, láttam múltkor, ahogy belefejeltél a téglafalba. - gúnyolódtam.
Néha magam is durván lesokkolódtam azon, amit Dominic magával művelt, mint aki nem rettegett semmitől, felmászott a legmagasabb helyekre és mintha nem érzékelte volna a fájdalmat, a vért, ami pl. a legutóbbi idétlen  mutatványa következményeként, nagy cseppekben csorgott a homlokán. Vagy csak nem érdekelte. Egyszerűen hülye volt. És tényleg hagynom kellett volna a francba.
So tell me your name and tell me your problems, I got the same: Már magam sem tudom, mikor ment el az eszem és kezdtem el először "úgy" nézni rá. Halvány emlékképem sincs még arról sem, mikor kezdtem el egyáltalán ránézni, mikor  kezdett foglalkoztatni bármi is vele kapcsolatban a felháborodáson és a viszolygáson kívül. De rajta felejtettem a szememet, egyre többször és egyre hosszabban. És számomra ijesztő megállapításokat tettem magamban. Hogy milyen szabályos az arca, milyen lehetetlenül zöldes árnyalatú a szeme és mennyire sűrű a szempillája, milyen tökéletes az ajka. Hogy néha milyen sápadt a bőre, aztán ha izgatott, vagy lelkes, rövid időre átrohan rajta egy kis rózsaszínesség, ami remekül áll neki. Hogy szépen mosolyog. Hogy szeretem, a haja barna színét, szeretem ha nevet, szeretem a hangját hallani és borzongok, ha mellettem ül. Hogy végülis nem idegesít annyira nagyon. Egyre többször eszméltem rá, hogy bámulom. Dermesztő volt ez az egész, megrémültem. Mi a franc ütött belém?
De a gondolataimat nem tudtam feltartóztatni, mind tovább gyűrűztek és szégyenletes módon átléptek a határokon. Meg akartam csókolni a száját, érezni a nyelvét az enyémmel. Akartam, hogy meztelen legyen, hogy hozzám préselődjön szorosan, végig akartam simítani mindenhol, és úgy akartam harapni a bőrét, hogy piros foltok maradjanak a nyomában. Rá akartam kulcsolni a kezeimet a nyakára, érezve a pulzusát és belenézni a szemeibe, miközben teljes mértékben birtoklom őt. Hallani szerettem volna, ahogy sóhajtozik és meleg levegővétele végigfut az arcomon.
Csak néztem a szemem sarkából és azon töprengtem, vajon mit szólna, ha megcsókolnám? Ha nem utasítana el, akkor hogyan csókolna vissza? Milyen lenne ruha nélkül? És hagyná, hogy lenyomjam az ágyra? Engedné, hogy erősebben szorítsam a nyakát, hogy belemarkoljak a hajába? Nyögné a nevemet? Mozdulna egyszerre a csípőnk, felállítva egy szabályos ritmust?
Utáltam, hogy ilyesmik foglalkoztatnak és értetlenül álltam magammal szemben. Hogy jutottam el idáig? Mi változott? Dominic még mindig ugyanaz a többnyire hangos, sokszor láthatóan bizonytalan, vakmerő és megosztó személyiség volt, mint évekkel ezelőtt. Ő csak egy ismerősöm, vagy egy felszínes barátom, olyan, akivel leiszom magam, mert az egyedüllétnél még vele is jobb.
Miért láttam meg benne valami szépet és értékeset?
Talán tényleg jelenkori végtelen elhagyatottság tette, a hibáim, a függőségeim, aminek köszönhetően szétszakadt a családom, vagy ebben és emögött sokkal több van? Olyan tény, amit egyáltalán nem voltam képes kimondani sem magamnak, sem hangosan. Fogalmam sem volt erről, de teljesen összekuszált engem.
Néha, mikor Dominic szeme találkozott az én zavart és riadt tekintetemmel és ahogy néhány röpke másodpercig kérdőn néztük egymást, az az érzésem volt, hogy ő is szeretne valamit és hogy már egy ideje így pillant rám, csak én ignoráltam, mint minden mást is vele kapcsolatban.
Lett pár kérdésem magam felé, de nem akartam válaszokat. Nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Csakhogy az életben sok mindent nem mi határozunk meg.
Késő este volt és én már megint berúgtam. Nem volt ilyen szándékom, de maga alá gyűrt a depresszió, ami olykor-olykor erősebben lángolt fel bennem és csak a káros szenvedélyek hatottak rá valamelyest. Teljesen nem tűntették el a fájdalmat, de tompítottak rajta egy időre. Nem éreztem jól magam, szédülve feküdtem az ágyon, bámultam plafont és barátkoztam a gondolattal, hogy másnap majd a munkában mennyire nagyon viharvert leszek, ekkor jelzett üzenetet a telefonom. Meglepetten és lassú mozdulatokkal nyúltam a párnán lévő készülék felé.
Szia, átmehetnék?
Villogott Dominic rövidke, reménykedő kérdése a kijelzőn és ettől összeszorult a torkom. Nem hallottam felőle vagy két hete, néhányszor ugyan keresett telefonon, de dolgoztam, vagy egyszerűen csak nem volt kedvem csevegni vele. Nyomasztó érzések telepedtek rám. Semmiképpen nem akartam, hogy ide jöjjön, most nem hiányzott, nem akartam ránézni és újból gyönyörködni szemeinek erős zöldjében, aztán szenvedni az erős szívdobogásommal.
Kopjál le, Harrison! Mindjárt fél 12 és részeg is vagyok!
Írtam neki vissza dühösen, majd megkönnyebbülten fordítottam hátat a telefonnak, remélve hogy ezzel meg is oldottam a Dominic problémát. De ő annál sokkal kitartóbb volt.
Nem számít, ha ittál, engem nem zavar. Nemsokára ott leszek!
Olvastam a választ, ami végképp felidegesített.
Seggfej!
Kommentáltam röviden egy válaszüzenetben, de egyúttal meg is adtam magam. Nem volt kedvem vitázni vele, nem érte meg a belefektetett energiát, mert úgysem fogta volna fel a szerencsétlen. Szóval ráhagytam, hadd csináljon, amit akar, én nem leszek valami vidám társaság, nemsokára elalszom és akkor majd ő is belátja, hogy feleslegesen mászott el idáig. 

folyt.köv.

Bocsbocstényleg, mindenért, hibákértis...