Új év, új fejezet, új versszak. Vagy a régi történet? Mi írjuk. A döntés a miénk.

Akartam ide írni most egy réges-régi ezeréves bejegyzést a kézzel írt naplómból, amiben a nagyszülőknél töltöttem a szilvesztert, de letettem erről, mert szomorú lettem, hogy már nem lehetnek itt. Régen jobb volt minden, mindig azt mondom (írom).
Torokfájósan indult az év utolsó napja...de amúgy minden rendben. Későn fekszem, későn kelek, sokat eszek (yay), ráérősen kapucsínózok, ff-t olvasok, írok, filmeket nézek (az Életem farmja és az Elfelejtett idő pl., de mindkettő igen szomorú alkotás), a Minyonok, Gru, vagy a szokásos ID/TLC körök, semmi extra. És imádom ezt a fajta szabadságot, előre depis vagyok, ha belegondolok,  hogy hétfőtől ennek is vége. Nagyon nagyon nem akarok és szorongani sem a sok hülyeség miatt, pl. hogy milyen busszal járok akkor reggelente, hogy elkerüljem a kicseszett idegesítő tömegnyomort, meg hogy tényleg megszűnik e a hely stb., szóval mára hanyagolom is ezt, nem most van az ideje ennek.
A kétünnepközti napok békésen teltek, pasim végig dolgozott, én meg tettem-vettem, de leginkább csak úgy elvoltam. Kibontottam a tesóm által adott egyik méretes ruhás zsákot, hogy akkor neki állok, de tudom, hogy ahhoz előbb a szekrényt kellene szabaddá tennem, így gondoltam, addig betuszkolom a zsákokat az egyik gardróbba, hogy ne legyenek szem előtt. Erre ott is találtam két tele szatyor ruhát, azt sem tudom már kitől kaptam, ah...
Tegnap H. és a kislánya felugrottak, hoztak sütit, én meg odaadtam Larának a karácsonyi ajándékot.
A facebookomra megint írkált az az elmebeteg nő, aki apámra hajtott, és rosszul viselte az elutasítást, ezért részegen egy ideig zaklatta anyámat, meg engem provokatív, alpári baromságokkal, letiltottam, erre most egy új profillal próbálkozott és az első gondolatom az volt, hogy írok neki valami kevésbé szalonképeset, de végül aztán csak tiltottam. Szegényke elmebeteg és hiába kőgazdag és van vagy 4 ingatlanja, akkor is magányos, meg keserű. Én meg nem állok le vele, nem akarok gyűlölködni.
A szembeszomszéd megint elkapott és egy csomót dumáltunk a folyosón (majd megfagytam), nem lesz ez egy barátság kezdete, de annyira nem is rossz fej, azt hiszem.
Ezenkívül nem sok érdekesség történt mostanában. De így volt a jó. Kellettek ezek a nyugodt napok, az egész évi káosz után. Mert hát összegezve mindent, nem semmi volt ez a 2021. Az egész évet áthidalta a kovidos cseszekedés, ami az én életemre is kihatott, hiszen év elején a pozitiv teszt miatt csúszott a műtétem. Aztán az első műtét után jött a hidegzuhany a rossz eredmény, a félelem, a könnyek, a kanosszajárás orvosokhoz, a csalódás, újabb műtét, aminek az eredménye már jobb lett. De még mindig nincs vége teljesen, az MR lelettel nem jutottam el idén a dokihoz, de jövőre ezt mindenképp megejtem, majd mond valamit. És akkor a családi viszályokról nem is írtam. Meg arról sem, hogyan ért itt minket megint az év vége, pedig mást sem akartam, csak elhúzni innen.
Voltak emberek akik maradtak, mások eltűntek, talán újak is jöttek.
Nehéz év volt ez, ideje lezárni és reménykedni, hogy az új jobbat, szebbet hoz.
Ma már nem sok mindent csinálunk, kettesben ünneplünk pasimmal, ami kb. tv nézésből, majd éjfélkor-ha nem alszunk el addig-pezsgővel koccintunk, hát nem lesz egy fergeteges parti, de azt hiszem, kibírom :P
Mindenkinek boldogabb, eredményekben, egészségben gazdag új évet kívánok!!!
Köszi annak, aki itt volt és aki ezután is itt lesz <3

Téli örömök

Mi a jó a téli leállásban?
Egyértelműen a pihenés és az evés. Sajnos mindkettőnek megvan a negatív hatása is.
A pihenéstől (későn fekvés, későn kelés) felborul a régi rend és mire ezt az újat megszoknám, sajnos elröppen ez a pár nap és kelhetek megint hajnali ötkor :S
Az evést meg nem kell részleteznem véleményem szerint, mondjuk próbáltam mértéket tartani, de az édességeknek sehogy sem tudok ellenállni, bejgli, szaloncukor, gesztenyepüré, péksütik, csokik, sajnos most kicsit sok volt belőlük, mert hát ugye karácsony. Mindegy, majd lemennek a pluszkilók, ha elkezdődik a hajtás ismét.
A tv műsorokat tekintve, nagyjából a szokásos volt a felhozatal, Reszkessetek betörők, Jégvarázs (mondjuk, az jó és idén is megnéztem), Dennis a komisz egyebek, de azért több filmet is néztem mostanság. A pasimmal a Végső állomás ötödik részét, ő bírja az ilyeneket, én kevésbé, frászt kapok attól a filmtől. De ha már horror, vagyis nem tudom, az volt e, de előtte való nap (azt hiszem), meg egyedül néztem a Brahms-the boy II. c. filmet, ami tőlem nagy dolog, mert nagyon félős vagyok, mondjuk, ezután a film után is ki voltam, mint a díványrugó és minden zajra felugrottam (szánalom, tudom). Aztán békésebb vizekre evezve megnéztem a Paddington mackót, aranyos volt, meg néha kell ilyen is. Ezen kívül mentek a természetfilmek, TLC-s és ID-s sorozatok, meg néha pasim választott műsort, de azt nem kommentálnám :D
A karácsony átlagosan telt szerencsére. 24.-én, ahogy előtte megírtam, bevettem magam a konyhába és kora délutánig főztem,  közben fát díszítettem. Nem kaptunk akasztót, így cérnára fűztem fel vagy 60 db szaloncukrot, azt hittem nagyobb meló lesz, de meglepően hamar végeztem. Este átadtam pasimnak a szokásos ajándékát, ő is a konyhai edényt és az illatszert, aztán néztük a tv-t.
25.-én jött a családi kajálós ebéd, bár inkább volt az vacsora, mert ötre voltunk hivatalosak. Aggódtam, hogy a Tini gyökér ott lesz, de meglepetésemre nem így lett (mondjuk másnap már odapofátlankodott). Az este fogjuk rá békében telt, néha volt egy-egy bántó beszólás apámtól, de nem is vettem fel. Pasim is normálisan viselkedett aznap, az ételek jók voltak és szuper ajándékokat kaptam. Egy évre elegendő tusfürdőm és testápolóm van annyi biztos, mivel pasim, anyám, apám és tesómék is azt adtak. Este 11 körül értünk haza és hívtunk taxit, mert nem jártak már a buszok. Akkorra már egész sok hó esett. Tehát még a fehér karácsony is összejött. Én szeretem a havat, de csak ilyenkor, ha nem kell sietni sehova, az már nem poén, sőt nyűg, ha a reggeli tortúrában kell a hóval kínlódni. Most jó, a hangulathoz illik.
26.-án pihentünk és ettünk, meg pasim a haverkáival lógott, volt mit bepótolnia, hiszen előző két nap nem volt nyitva a kocsma :/ Jól el is maradt (az állapotát ne is firtassuk), de szerencsére két ünnep között is dolgozik, így talán elejét is vehetjük a csavargásoknak. Jó lenne persze, ha ő is itthon lehetne velem, de sajnos ha itthon kell lennie, nem tud hosszú távon mit kezdeni magával és elmászkál. Abból meg csak a vita van, amihez nincs kedvem.
Ma kipakoltam két fiókot és ruhát selejteztem, de még így is zsák számra állnak vádlóan az ágy mellett. Holnap már bebuszozok a postára, csekket fizetni és K. csomagját kivenni, ha jól tudom, van benne édesség is, úgyhogy a cseppet sem diétás nassolás folytatódik.

The weird time of life pt. 01.

Hyyyyy! Kaotikus napok ezek, az ajándékokat legalább már megvásároltam, a végére minden motiváció (az a kevéske) ami volt bennem is elhagyott és úgy lézengtem a bevásárlóközpontban, mint egy zombi. Nem vagyok elégedett, közhelyes cuccokat vettem, lehettem volna leleményesebb ez tény, de hát az is tudvalevő, hogy ez nem az én műfajom.  
A buszról reggel integettünk egymásnak N.-el.
K. csomagját is ki kellene vennem a postáról, két napja hordozom az értesítőt, de vagy elfelejtem, vagy nem arra visz az utam.
Á. is hívott, hogy kellemes ünnepeket kívánjon, de olyan kínosan sokat hallgattunk mindketten, hogy most nem esett jól ez a beszélgetés.
Ünnepi hangulatom még mindig semmi (bár egy üveg Baileys azért jó lenne, de marha drága), még hiányzik a szaloncukorakasztó és a csomagolópapír is és azt sem tudom amúgy, meg lesz e tartva a karácsonyi vacsora, a családom jelenleg egy háborús övezet, húgom és anyám, apám és anyám és újabban anyám és tesóm pasija között dúl a csata :S
Az egésznek így nem sok az értelme.
A bajok egyik fő okozója, a Tinimami meg még szép hogy ott van, amikor csak tud. Őt én nem tudom komolyan venni, azóta meg, hogy sajna láttam róla egy neten keringő kompromittáló fotót (valami expasija tölthette fel, még emo hajzattal, hello kitty-s pólóban, de alul semmiben pózol a csaj, ne akarjátok látni!!!), hányingerem is van és gondolkodom a hipós szemcseppezésen.
Ma délben a hely is leállt és január 3.-ig nem is kell menni, örülök! De lett volna még egy elintézendőm és az ezzel megbízott nőci azt ígérte, küldi az anyagot, de cseszett küldeni, kicsit aggódok, de remélem nem lesz baj ebből. Ja, meg azt is hallottam, hogy lehet, jövőre végleg bezár a hely. Mert hogy a kovid nagy csapás volt...Remélem, hogy csak pletyka...Végigpörgettem az eddigi munkahelyeimet, mindig kifogtam a legszarabbakat (ez külön posztnak is jó lenne, mert volt ideggyenge, üvöltözős főnököm, akitől féltem és emiatt minden nap sírtam, meg volt nem bejelentős, fizetést elcsajozós főnököm, de volt olyan munkatárs is, aki már előttem kitúrt 2 nőt, (később az utódomat is), antiszoc volt, vagy mi, engem sem tanított be, mondván, hogy nem ér rá, aztán szó nélkül elhúzott szabira és rajtam csattant minden). Szóval nem szeretem különösebben a hely-et, de máshol sem lenne jobb.
Hétfőn Zselykére vigyáztam, jó volt <3
Tegnap meg a szembeszomszéd megállított a lépcsőházban, hogy ugorjak be nézzem meg hogy milyen lett az új járólap az előszobájukban. Mintha barátok lennék, vagy ilyesmi, ez haladás ahhoz képest, hogy egy időben még köszönőviszonyban sem voltunk, sőt mivel a rokonunkkal akartak aláíratni valami eltartásit, még utáltuk is egymást. Bementem, aztán 2 perc múlva ki, nem vagyok az a más lakásába sűrűn járkálós típus (meg aztán nehogy ő is be akarjon jönni ide).
Húgom adott öt zsák ruhát, de még csak kettőt tudtam kipakolni és elrakni, így a kisszobában három zsák áll az ágy mellett, ünnepi dekor helyett :/
Holnap meg már karácsony, ami sütés-főzést jelent, a menü már összeállt a fejemben, holnap meg is kell valósítanom. Semmi extra, húsleves, rántott hús, fokhagymás sült hús, vegyesköret, savanyúság, franciasaláta, meg gesztenyepüré, ha nem kapunk már a boltban bejglit. Plusz műfadíszítés. Lesz programom holnapra, úgy hiszem. De ez így a helyes.
Mindenkinek szívből kívánok békés, boldog karácsonyt!

És...hát nem is én lennék, ha nem dobnék még ide valami ostobaságot, hogy miért, ne kérdezzétek. Hozzáteszem, ez nem az fanfiction, amit most írok, hanem egy tavaly elkezdett (karanténos) idióta, hektikus szösszenet. Akkor meg ugye lezárások voltak, tehát fogjuk arra, hogy nem voltam beszámítható XD
Amit tudni kell még:
- A szokásos "more than friends" hülyeség
- Nem tükrözi a lelkivilágomat
- A későbbi +16 és +18-as beteg tartalmakért elnézést kérek
- Rettenetesen béna, ellenben nincs is még befejezve és rövid lesz (nem tervezem D.lovers hosszúságúra)
- Törölnöm kellett volna a búsba, tuti, meg fogom bánni, hogy kirakom (sőt már most bánom)
- Mentségként, tavaly sok MGK (Colson Baker) és Yungblud (Dominic Harrison) dalt hallgattam, meg néztem a Yungblud show-t, ami szórakoztató volt és szerintem Yungblud tök sokoldalú előadó.
- Meg hát hobbim a shippelgetés...

Ch. one.

So I'ma take a drug on the weekend. Take myself outta my suppressed head'. Cause I don't need, no, I don't need you: Őrült  és kifordult, amiben élünk, ezért nem is megdöbbentő, hogy mi magunk is őrültek és kifordultak vagyunk. És gyakran rossz irányba tévedünk. Én legalábbis egész biztosan, ez nem kétséges. Pedig nem így terveztem, én csak megpróbáltam talpra állni minden rohadt csalódás, félreértés után újra, meg újra. Kerestem önmagam, ajtókat nyitogattam, amiket nem lett volna szabad, de megtettem és egy idő után nem volt visszaút.
Elváltam, és a családom eképp való elvesztése után, napjaimnak valamennyire keretet adott a munka, de még így is céltalanul, ürességben teltek a szabad óráim. Igyekeztem lefoglalni magam, menedéket lelni a zenében, de néha ez sem volt elég. Új emberekkel ismerkedtem és örültem, hogy ha velük lehettem, mert a régi dolgaim addig sem foglalkoztattak. Le akartam zárni a  múltat, mert éreztem, hogy az örökös visszatekintés semmi jóra nem vezet. A tiszta lappal kezdés viszont nem ment könnyen, ott, ahol lépten-nyomon ismerősökbe botlani. Ilyen, mondhatni barátom volt Dominic, akivel egy időben sokat múlattuk együtt az időnket, alkohol és cigarettafüstben, lepusztult bárok legmélyén. Az egész csak erről szólt, de végülis nem voltak rossz évek, csak aztán képbe jött életem legkomolyabb kapcsolata, amiből a lányom is született. A közös időtöltésünk itt mondhatni egy időre véget is ért, de nem bántam, sokkal fontosabb dolgom akadt, apa lettem és ez volt a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. De tönkrement minden, amiért én voltam a felelős. A válásom nagy változás volt, majd belepusztultam, de alkalmazkodnom kellett. És Dominic valahogy akkor megint az életembe lépett, az útjaink többször keresztezték egymást. Nem értettem, miért nem lépek ki ebből a hülyeségből és mi kapcsol hozzá még így is, mikor jó pár évvel fiatalabb volt nálam. És furcsább is, elég gyakran nem értettem, meg sokszor a falra másztam tőle, de ennek ellenére, számomra is rejtélyes okból mégsem akartam teljesen lekoptatni. Valami támaszt jelenthetett nekem, vagy ilyesmi.
Azért igyekeztem leépíteni és inkább az új barátaimmal csavarogtam, ők velem egyidősek voltak, könnyebben kezelhetőbbek és valljuk be, jóval menőbbek is. Szórakozóhelyeken, vagy ha nem volt elég pénzünk, a parkokban üldögéltünk, berúgtunk, egymás után szívtuk a cigiket és világmegváltó zagyvaságokon agyaltunk. Ránk ömlött az éjszaka, az italozás okozta fesztelenség és az idő nem létezett.
Azon az estén is így volt, mikor megjelent Dominic. Nem hívta senki, és talán tényleg véletlen volt, hogy éppen akkor és ott futottunk össze, de neki egészen felderült az arca, mikor megpillantott. Nem úgy nekem. El sem hittem. Kínosnak találtam a jelenlétét, nem is értettem, hogy a francba talált meg, és kifejezetten idegesített, hogy vidáman és önfeledten mosolygott, meg integetett, mintha a világ legnagyszerűbb barátsága volna a miénk. Pedig a nagy francokat volt az.
A többiek, akikkel voltam, persze harsány röhögésbe törtek ki és sértő szavakkal illették Dominicot, sőt néhány üres műanyag pohár is repült felé. Az arcom vérvörös lett, de én is nevettem a barátaimmal együtt. Dominic csalódása borítékolható volt, a mosolya hamar tovatűnt és elindult a magas fákkal övezett park sétánya felé, néhány perc múlva már csak egy ambivalens momentum volt az, hogy arra járt.
- A kis fura barátod már ide is követ? - érdeklődött Travis.
- Fogd be, nem a barátom, csak egy ismerősöm és amúgy sem hinném, hogy követett.- vágtam vissza és az jutott eszembe, hogy Dominic biztos szomorú lenne, ha ezt hallaná. De nem akartam foglalkozni azzal, ő mit érez.
- Nem százas, mint tudjuk és kitelik tőle.- jegyezte meg Ollie.
- Szabadulj már meg a kis köcsögtől, rossz fényt vet rád! - veregette meg a vállamat bölcs képet vágva Travis, én meg csak a fejemet ingattam, majd kikaptam a kezéből az italosüveget.
- Jó, az lesz. - ígértem, de úgy fél óra, még nagyobb sötétség és jópár ital után, a srácoktól elválva, mégsem az otthonom, hanem a park azon iránya felé indultam, amerre Dominic is ment. A jobbik részem reméltem, hogy ott találom, a rosszabbik pedig azt akarta, hogy ne így legyen.
De ezúttal a jobbik énem nyert, mert Dominic a padon ült, mintha sejtette volna, hogy előbb-utóbb úgyis megkeresem. Egy lámpa adta a fényt, ami alatt egy gyűrött papírra írogatott valamit. Gyanítottam, hogy dalokat, mert egyszerűen nem tudott nyugton maradni, folyton csinált valamit, nála sohasem volt üres járat, sosem volt el csak úgy, ahogy mi, normális átlagemberek. Tudom, hogy nem tehetett erről, hogy ez betegség, de akkor is, ezen tulajdonsága borzasztóan irritáló volt nekem.
Eléggé belefeledkezett a tevékenységébe, a toll úgy sercegett, hogy felhasította a papírt. Dominic magában kereste a szavakat, nem is figyelt és csak azt érzékelte, hogy ittasan lezöttyentem mellé, a mozdulattól a toll egy éles vonalat karcolt a papírlapra, Dominic alig hallhatóan káromkodott, de én jól tudtam mit mondott.
- Természetesen már megint valami hülyeséget írva pörögsz. - méltatlankodtam.
Nem mondott erre semmit, kettéhajtotta a papírt és a zsebébe rakta, aztán a tollal a padot kezdte firkálgatni, fekete tinta borította el az ujjait és a pulóverét.
- Miért jöttél ide? - sandított rám kicsit neheztelően.
- Nem jöttem, csak megláttam, hogy itt vagy. - hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Ami nemrég történt, nagyon megalázó volt. - jelentette ki Dominic szemrehányóan.
Rá sem néztem, úgy legyintettem.
- Te aláztad magad meg azzal, hogy oda akartál jönni. Mondtam már, hogy hanyagolj, ha velük vagyok. Nem tehetek róla, hogy te nem fogtad fel!
- Felfogtam! - vágott a szavamba Dominic indulatosan és hangosan, akkor pillantottam felé és a lámpa fényénél láttam az arcán a sápadt, értetlen elkeseredettséget. Nem tudtam ezzel mit kezdeni, így csak szótlanul tudomásul vettem.
- És most mit csinálunk?- érdeklődött kis csend múlva és némileg halkabban Dominic. Ha haragudott is rám, ez a múlté lett.
- Hát, hogy te mit csinálsz arról fogalmam sincs, én hazamegyek, sok volt mára az alkohol. - válaszoltam, ahogy szédelegve felkeltem a padról és befejezettnek tekintettem a beszélgetést.
- Colson, várj! - szólt utánam Dominic, de feldúltan továbbsiettem, ahogy mindig, kérdéseket hagyva, megígérve magamnak, hogy ez volt az utolsó, hogy időt pazaroltam erre a Ritalinos hülyegyerekre. Hát igen, így éltem a napjaimat, sokszor részegen és távol szárnyalva a valóságtól, képtelenül arra, hogy elvágjam a szálat, ami összekötött Dominicot és engem. Pedig egyszerű lett volna az arcába üvölteni, hogy hagyjon békén mindörökre, de sosem tettem. Ha jött, beengedtem, ha elmaradozott, elindultam a parkba, vagy a környékbeli kocsmákba, hogy megkeressem. Aztán átkoztam magamat már abban a pillanatban.
All my friends have deserted again, and I don't wanna be a loner:
-Olyan magányos vagyok. - mondta Dominic szomorúan ragyogó szemekkel és panaszos hangon. Láttam rajta, hogy valami baja van, de igyekeztem figyelemre sem méltatni. A szokásos volt minden, külváros, egy unalmas éjszaka, semmi egyéb, nem hatott még az italom és kezdtem besokallni. Pluszban, itt volt a nyakamon Dominic az idióta kérdéseivel.

- Hallod, Colson. Te nem érzed egyedül magad?- villant rám Dominic tekintete.
Kirázott a hideg és elfordultam.
Még jó, hogy így éreztem, már elég régóta.
- Hello, ez a 21. század. Itt mindenki magányos Mégis mit vársz, mit tegyek? Szórakoztassalak, vagy mi?- dühöngtem félhangosan.
- Azt nem kell...
- Tudom, te remek programokat találsz magadnak, láttam múltkor, ahogy belefejeltél a téglafalba. - gúnyolódtam.
Néha magam is durván lesokkolódtam azon, amit Dominic magával művelt, mint aki nem rettegett semmitől, felmászott a legmagasabb helyekre és mintha nem érzékelte volna a fájdalmat, a vért, ami pl. a legutóbbi idétlen  mutatványa következményeként, nagy cseppekben csorgott a homlokán. Vagy csak nem érdekelte. Egyszerűen hülye volt. És tényleg hagynom kellett volna a francba.
So tell me your name and tell me your problems, I got the same: Már magam sem tudom, mikor ment el az eszem és kezdtem el először "úgy" nézni rá. Halvány emlékképem sincs még arról sem, mikor kezdtem el egyáltalán ránézni, mikor  kezdett foglalkoztatni bármi is vele kapcsolatban a felháborodáson és a viszolygáson kívül. De rajta felejtettem a szememet, egyre többször és egyre hosszabban. És számomra ijesztő megállapításokat tettem magamban. Hogy milyen szabályos az arca, milyen lehetetlenül zöldes árnyalatú a szeme és mennyire sűrű a szempillája, milyen tökéletes az ajka. Hogy néha milyen sápadt a bőre, aztán ha izgatott, vagy lelkes, rövid időre átrohan rajta egy kis rózsaszínesség, ami remekül áll neki. Hogy szépen mosolyog. Hogy szeretem, a haja barna színét, szeretem ha nevet, szeretem a hangját hallani és borzongok, ha mellettem ül. Hogy végülis nem idegesít annyira nagyon. Egyre többször eszméltem rá, hogy bámulom. Dermesztő volt ez az egész, megrémültem. Mi a franc ütött belém?
De a gondolataimat nem tudtam feltartóztatni, mind tovább gyűrűztek és szégyenletes módon átléptek a határokon. Meg akartam csókolni a száját, érezni a nyelvét az enyémmel. Akartam, hogy meztelen legyen, hogy hozzám préselődjön szorosan, végig akartam simítani mindenhol, és úgy akartam harapni a bőrét, hogy piros foltok maradjanak a nyomában. Rá akartam kulcsolni a kezeimet a nyakára, érezve a pulzusát és belenézni a szemeibe, miközben teljes mértékben birtoklom őt. Hallani szerettem volna, ahogy sóhajtozik és meleg levegővétele végigfut az arcomon.
Csak néztem a szemem sarkából és azon töprengtem, vajon mit szólna, ha megcsókolnám? Ha nem utasítana el, akkor hogyan csókolna vissza? Milyen lenne ruha nélkül? És hagyná, hogy lenyomjam az ágyra? Engedné, hogy erősebben szorítsam a nyakát, hogy belemarkoljak a hajába? Nyögné a nevemet? Mozdulna egyszerre a csípőnk, felállítva egy szabályos ritmust?
Utáltam, hogy ilyesmik foglalkoztatnak és értetlenül álltam magammal szemben. Hogy jutottam el idáig? Mi változott? Dominic még mindig ugyanaz a többnyire hangos, sokszor láthatóan bizonytalan, vakmerő és megosztó személyiség volt, mint évekkel ezelőtt. Ő csak egy ismerősöm, vagy egy felszínes barátom, olyan, akivel leiszom magam, mert az egyedüllétnél még vele is jobb.
Miért láttam meg benne valami szépet és értékeset?
Talán tényleg jelenkori végtelen elhagyatottság tette, a hibáim, a függőségeim, aminek köszönhetően szétszakadt a családom, vagy ebben és emögött sokkal több van? Olyan tény, amit egyáltalán nem voltam képes kimondani sem magamnak, sem hangosan. Fogalmam sem volt erről, de teljesen összekuszált engem.
Néha, mikor Dominic szeme találkozott az én zavart és riadt tekintetemmel és ahogy néhány röpke másodpercig kérdőn néztük egymást, az az érzésem volt, hogy ő is szeretne valamit és hogy már egy ideje így pillant rám, csak én ignoráltam, mint minden mást is vele kapcsolatban.
Lett pár kérdésem magam felé, de nem akartam válaszokat. Nem éreztem magam elég erősnek hozzá. Csakhogy az életben sok mindent nem mi határozunk meg.
Késő este volt és én már megint berúgtam. Nem volt ilyen szándékom, de maga alá gyűrt a depresszió, ami olykor-olykor erősebben lángolt fel bennem és csak a káros szenvedélyek hatottak rá valamelyest. Teljesen nem tűntették el a fájdalmat, de tompítottak rajta egy időre. Nem éreztem jól magam, szédülve feküdtem az ágyon, bámultam plafont és barátkoztam a gondolattal, hogy másnap majd a munkában mennyire nagyon viharvert leszek, ekkor jelzett üzenetet a telefonom. Meglepetten és lassú mozdulatokkal nyúltam a párnán lévő készülék felé.
Szia, átmehetnék?
Villogott Dominic rövidke, reménykedő kérdése a kijelzőn és ettől összeszorult a torkom. Nem hallottam felőle vagy két hete, néhányszor ugyan keresett telefonon, de dolgoztam, vagy egyszerűen csak nem volt kedvem csevegni vele. Nyomasztó érzések telepedtek rám. Semmiképpen nem akartam, hogy ide jöjjön, most nem hiányzott, nem akartam ránézni és újból gyönyörködni szemeinek erős zöldjében, aztán szenvedni az erős szívdobogásommal.
Kopjál le, Harrison! Mindjárt fél 12 és részeg is vagyok!
Írtam neki vissza dühösen, majd megkönnyebbülten fordítottam hátat a telefonnak, remélve hogy ezzel meg is oldottam a Dominic problémát. De ő annál sokkal kitartóbb volt.
Nem számít, ha ittál, engem nem zavar. Nemsokára ott leszek!
Olvastam a választ, ami végképp felidegesített.
Seggfej!
Kommentáltam röviden egy válaszüzenetben, de egyúttal meg is adtam magam. Nem volt kedvem vitázni vele, nem érte meg a belefektetett energiát, mert úgysem fogta volna fel a szerencsétlen. Szóval ráhagytam, hadd csináljon, amit akar, én nem leszek valami vidám társaság, nemsokára elalszom és akkor majd ő is belátja, hogy feleslegesen mászott el idáig. 

folyt.köv.

Bocsbocstényleg, mindenért, hibákértis...

 

Szülők (és félelmek)

Kedvességfoszlányok a hely-en:
Csütörtökön megyek be, látom két csaj ott cigizik és szotyizik (!!!)  a kapunál. Az egyik talán Laura, vagy Klaudia, a másik nevét abszolút nem tudom, mivel soha egy másodpercet se beszéltem velük. De azért köszönök, mert hát ne legyünk sült parasztok. Visszaköszönnek bambán, aztán hallom a következőket:
- Ez meg ki volt?
- Tudja a franc...
:S :S :S
A másik nő, idősebb, olyan ötvenes, eddig normális volt, köszönt, de mostanában ha ráköszönök, csak bámul rám, mint akinek elgurult a gyógyszere.
Áh, elég már a hely-ből, jó lesz ha 23.-án délben bezár a bazár idénre.
Tegnap egy bácsi ült itt a padon szinte egész délutántól estig és gondoltam, viszek ki neki takarót, de addigra már két öreglány kihívta rá a mentőket. Mondjuk, lehet hogy így járt jól, legalább meleg helyen lesz pár napot.
Pasim a héten két napot itthon volt, meg hamarabb is jött haza, pedig általában ez nem jellemző rá. Gondoltam arra, hogy kimenjünk a karácsonyi vásárba, mert csak a koncertekre kérik a védettségit, amúgy nem, de inkább nyakig betakarózva néztük a tv-t. Nagyon nem vagyunk most erre az ünnepre hangolva.
A karácsonyi ajándékbeszerzés halad, de még messze nem az igazi. Az első napokban jobban ment, de a hét vége felé elfogyott a kitartás és pénteken mindössze kettő db ajándékot szereztem be, ma sem mentem mert főztem és kedvem sem volt és holnap sem fogok menni. Majd jövő héten folytatom.
Különben sem tudom, hogy lesz, vagy lesz e egyáltalán családi karácsony, lévén hogy apám, meg anyám egyfolytában veszekednek :S
Aztán még ott van a hab a tortán, alias Tinimammer, aki ismét visszatért körünkbe (f*ck). Mármint kb. napi rendszerességgel. Eddig ezt heti max. 2 volt mostanság. Mert hogy volt egy pasija, de hamar kifuttatta nullára azt a kapcsit, gondolom akadályozta, hogy az ősöknél tanyázzon. Most meg az exével békült ki-akitől a gyereke van-de ez is rövid életű lesz szerintem, mert eddig sem működött, a fickó sem százas, meg a csaj sem.
Tesóm azt mondta, hogy ha a karácsonyi vacsorán a Tinimami ott lesz, ő sarkon fordul és távozik. Én is ezen a véleményen vagyok, mert rohadtul nem akarom még az ünnepek alatt is őt lesni, de félek, hogy így lesz. Húgom továbbá azt is megkérdezte tőlem, hogy szerintem hova lettek az egykoron egymást szerető szüleink?
Jó kérdés, bár tudnám...De jól elvesztek. Mint ahogy a hangulatosabb karácsonyi összejövetelek is, az utóbbi években jobbára minden ilyen eseményre kijutott egy kisebb-nagyobb balhé.
A mai nap meg csak úgy telik, írtam kicsit a fanfictionomat, meg tévéztem, másik ilyenkor ünnepek előtti nagytakarítást csinálnak (Z. pl. ablakot tisztít és függönyt mos), én meg nem, mert igénytelen gyökér vagyok, na mindegy. Ahogy a fb mondaná, Jézuska jön, nem a köjál XD
És wowww, most a sarki fényeket mutatják a Nat Geo Wild-on, annyira gyönyörű!És fáj a gyomrom, mert mindent összezabálok :/ meg amúgy hajat is kellene mosnom.

Stress-mas

Szégyellem magam, meg minden, de nekem semmi kedvem a karácsonyi vásárláshoz. Hétvégén megterveztem, hogy ha minden délután rászánok némi időt, péntekre meg is lesz a nagyja. Ehhez képest, ma már nem intézek semmit, mert meggyőztem magam, hogy itthon is van teendőm, pl. porszívózás és felmosás formájában.
Nem lesz ez így jó, tudom én is. De szemernyi motivációt nem érzek az üzletből-üzletbe való mászkáláshoz. Online kellett volna intézni az ajándékokat, de minden évben csak az elhatározásig jutok. Aztán meg itt szívok. És még egy épkézláb ötletem sincs, hogy kinek mit. Az anyagi részébe meg bele sem folyok, igazi béna nyomi vagyok, akire nincs hatással a jingle bells.
És dögfáradt vagyok, azt hiszem, az állandó hülye fagyoskodástól, pasim azt mondta, hogy mivel kevés a konvektor a lakás méreteihez képest, soha a büdös életben nem fog itt meleg lenni, de újabb fűtőtestek beszereléséhez gázművek engedély, és esetleges  igen válasz esetén durva bontás kell, úgyhogy az felejtős (a gázosokat sem hívtam még az ellenőrzéses hülyeség miatt, na majd holnap, vagy akkor sem, nem izgat). Van egy kis árammal működő melegítőnk, de nem sok értelme van, melegebb nem lesz tőle. Szóval folyton fázom a több pulcsi ellenére is, így ha vízszintbe kerülök, már alszom is, legyen az este 7, vagy délután 3 (szombaton történt, hogy lefeküdtem, nézni a 90 nap jegyességet, mert hát ágyból kényelmesebb, erre nem bealudtam, mondjuk ismétlés volt, de akkor is, tiszta szégyen).
Ja, hétvégén még két jó filmet láttam, az egyik a Fuss, a másik pedig a Keresés, mindkettő érdekes témákat feszeget, a Keresés c. film vége pedig abszolút meglepő számomra, de nem spoilerezek, nézzétek meg.
Ja, írtam már, hogy nem kávézom? Úgy másfél, két hete. Az utóbbi időben folytonos gyomorfájásom és mellkasi szorításom volt, így fájó búcsút intettem a koffeinnek minden formájában, helyette kapucsínózok, végülis a lényeg, hogy valami meleget igyak és ne fagyjak ebbe a tetves jégverembe meg. A gyomorfájás és mellkasi diszkomfortérzés valamelyest javult is, szóval lehet hogy ez volt a fő oka. A másik ok a pánikbetegség, de azzal nem tudok mit kezdeni, tudat alatt folyton parázok valamin. Most pl. a karácsonyi ajándékbeszerzésen és a januártól elkövetkezendő buszozáson, lévén hogy az a járat, amin eddig utaztam, megszűnik. Mondtam is N.-ek reggel, nem volt feldobva ő sem. Lehet, hogy így már nem is futunk össze, mert ezen a buszon találkoztunk mindig :S
Az ősöktől kaptam  egy égősort, többféleképpen világít, lehet kapcsolóval szabályozni. Hmhm, némi fény a siralomlyukba :D lelkesedő ikonok.
Belenyírtam a hajamba is, kicsit életlen volt az olló, nah, de a végeredmény elviselhetőre sikerült.
Ebből is látszik, hogy bármit nagyobb elánnal csinálok, mint a karácsonyi ügyek intézését. Húgom meg apám már persze mindent megvásárolt, anyám is belekezdett, én meg csak húzódozom, meg hezitálok, pedig már jövőhéten szenteste (23.leállás yeah, alig várom). Tehát valóban muszáj lesz megerőltetnem magam és nekilátni. Mondjuk holnaptól.
Komolyan.




 

Nem vagyok meglepve :/

Egész éjjel a nagyapámmal álmodtam <3 aki már lassan 20 éve nincs velünk...Bárcsak még élne és  a többi rokonunk is. Hiányoznak és ilyenkor a karácsony közeledtével ez még inkább érződik :(
Na, szombaton nem mentünk mi sehova sem, mert pasim a haverjaival lógott. És szerintem most szombaton sem megyünk, mert dolgozik, úgyhogy erről ennyit. Számítottam rá, hogy így lesz, ezekszerint neki ennyire nem fontosak ezek a dolgok, én meg nem erősködök. Semmi értelme.
A karácsonyra még nem hangolódtam rá, és még semmit sem vettem, olyan lassú volt a hét megint, na meg ez a hideg is. Elvette a maradék motivációmat (ja olyan nem is volt, főleg ha ajándékbeszerzésről van szó, valahogy azt nem szerettem sosem, üzletből ki-be járkálni, az idegbaj kerülget mindig). Na, majd jövőhéten. Akkor már muszáj leszek, mert szorít az idő és mindjárt itt vannak az ünnepek.
Mondjuk, ötletem sincs, kinek és mit vásároljak.
Ja, és a karácsonyi vásárban lévő esti koncertek is csak védettségivel látogathatóak, szóval nem is hiszem, hogy arra járok mostanában. Forralt bort majd csinálok itthon, kevésbé hangulatos, de ez van.
A hét közepén láttam hogy jövő évtől megreformálják a tömegközlekedést, minek folyományaként, megszűnik az a járat, amivel én járok reggelente. A guta megüt komolyan! Végre találtam olyan buszt amin nincsenek tömegek (igaz, fűtés sem sok, de kit izgat), erre megszüntetik, mert hogy nincs kihasználva! Ja, mert nem heringként nyomorognak rajta a népek, akkor már kihasználatlan, meg kell szüntetni a búsba :S Értem...Nem akarok ennél is korábban kelni, meg mindenféle idióta átszállásokkal baszkódni. Ilyen az én formám, na.
Ma meg felhívtam az egyik felettest melóügyben és mikor felvette, tisztán hallottam, hogy azt mondta a telefonban, hogy, jaj neki pont nem akartam felvenni....ez de kedves. Esküszöm, semmivel sem ártottam neki. De lehet, hogy csak rossz napja volt :O Vagy a karácsony szelleme átjárta úgy látom.

Teszt, tervezés, téli napok

Napi álom: ezúttal azt álmodtam, hogy egy trendi apartmanházban élek és én vagyok ott a közös képviselő is. Pont akkor költözött valami új család a házba és hát én mentem köszönteni. Jólszituált voltam és népszerű. Aztán persze felébredtem itt, ebben a lakásban (légyszi, valaki írja meg, milyen bútort gyújtsak fel, hogy ne 17 fokra ébredjek reggelente, thx) és nem volt sehol az a menő lakókomplexum a szépen lenyírt gyeppel, meg az egyforma sárga, meg fehér házakkal :( És naná, hogy a népszerűség és az a kosztüm, amiben én feszítettem álmomban, is a múlté volt.
Az online munka után persze tetűlassan telt a hét. Alig hiszem el, hogy vége. És mivel egyre több a beteg, hét elején kiderült, hogy tesztelés lesz. OMG, be is stresszeltem, mert én nem vagyok valami jó a tesztekben, a műtétem előtt is jól elbuktam és pozitív lett az eredmény. Aztán eljászottam a gondolattal, hogy egy lehetséges pozitivitás az 10 nap online melót jelentene, amire mostanában olykor-olykor áhítattal gondolok, mert az öt órai felkelés hazavág. De nincs mit tenni, csak számolom vissza a napokat a téli leállásig.
De meglepő, mert ezúttal negatív eredményt hozott a teszt :O Pedig fáj a torkom :S
Ígérnek majd még folytatást, de nem hiszem, hogy hosszútávon pénzt ölnének a tesztelgetésekbe, úgyhogy szerintem majd kötelezővé akarják tenni az oltást :S de ebbe ne menjünk bele, mert a csapból is az oltottak és oltatlanok vitája folyik. Z. is ezzel gyötör még mindig, ő már a százezrediket is megkapta és itt promózza nekem, hogy menjek én is, kövessem a példáját, de ajjjh, én már bele sem bonyolódok az ilyesmikbe.
Szexmániás exem is feltűnt, közölte, hogy a három év sikertelensége után, januárban meddőségi centrumba mennek a nőjével. Sok sikert kívántam, de aztán persze ő nem vált kámforrá csak úgy, nem hazudtolta magát, mert rákezdett, hogy olyan régen látott, mikor találkozunk, úgy megölelne...blablabla...még mindig itt tart...menjen már...
Jaj, és még bele sem kezdtem a karácsonyi vásárlásokba, listám sincs, sőt ötletem sincs. És ahelyett hogy ajándéktippeket böngésznék, vagy a beszerzéssel foglalkoznék, üres időmben, inkább vígan írom az NSFW fanfictionomat, amit most kezdtem :D Nem is én lennék, ha nem így lenne, hogy mindent elodázok, amihez nincs affinitásom és azzal törődök, amivel nem kellene. Aztán meg majd jól kapkodok, szokás szerint :P
A héten voltam a háziorvosnál is, hogy idénre legyen gyógyszer receptem. Megint egy csomót kellett várni, ráadásul annak kellene itt dekkolnia órákat, aki kitalálta, hogy egy levegőtlen, kutyaól méretű orvosi váróban elég 1 nyamvadt fogas az összes kabátnak és 6 szék 30 betegnek :/ aki nem ül, az majd lapjával áll egymásra tapadva. Ráadásul olyan sokáig voltak bent egyesek, hogy mindenkinek kiújult a gerincsérve, tehát ülőhelyre vadászott, én is elindultam, mikor megláttam két széket felszabadulni, de erősebb kutya b*szik elven, egy csaj megelőzött, mert egyik székre ő, a másikra a táskája telepedett. El is eresztettem egy halk cseszdmeg-et, csak úgy magamban, a csaj meghallotta és csúnyán nézett rám, de nem hatott meg. Később egy tök szimpi néni mellé keveredtem, szegény ki volt borulva, mert rossz eredmény hozott a vizsgálata és félt. Átéreztem, mi játszódhat le benne, mert idén velem is voltak ilyesmik, de bízom benne, hogy megoldódnak a dolgai.
Most nem az oltáspárti helyettesorvost fogtam ki, igaz ez a dokinő sem volt valami hú, de kedves, de mit bántam én már, annyi óra várakozás után, csak hogy végre kint legyek a friss levegőn, mert a több mint egy órás maszkhasználat nem dobott fel, plusz klausztrofóbiám lett a kisméretű váróban való szorongástól.
A pasim a hét elején még mindig berúgott délutánonként, pedig lassan a szülinapja is elmúlt, sőt az én névnapom is, így épp ideje a vedeléssel felhagyni és helyette étteremben vacsorázni.
Rántott sajt tartárral mondjuk, vagy ilyesmik XD
Esetleg egy forralt bor...
Ez a tervem holnapra.
Drukkoljatok :*