Lélekben még ott vagyok

Kint esik az eső, hajnalban vihar volt, marhára fáj a fejem és felfáztam, ja és semmi kedvem semmihez, a hely-hez meg aztán főleg nem. Bár R. aranyos volt, mert írta messengeren hétfő este, hogy jó lesz újra találkozni.
De ugye itt a nyakunkon a kovid mizéria, minden reggel lázmérésért kell sorban állni, meg fertőtlenítőben tapicskolunk. És akkor hét végére kiderülnek a változtatások, én inkább remélem a rosszat, hogy aztán örüljek, ha jók lesznek a dolgok, bár kötve hiszem.
Ja, láttam a pár héttel ezelőtti osztálytalálkozós fostalicska összejövetel fotóit. Csak olyanok mentek el, akiket utálok, szóval tényleg nem kár, hogy kihagytam. Mindenki jól öltözötten és kifogástalan hajjal virított ott, biztos csontig benyaltak a másiknak és dicsekedtek a hiper szuper életükkel. Érdekes mód, aputest, aki legjobban járatta a száját és ekézte a hátuk mögött azokat az osztálytársakat, akik nem voltak a csoportba, sem jött el. Tipic hazug, képmutató, szaralak, egy szavát nem lehet elhinni, kb. mint annak idején, csak rájött még 30 kiló.
De térjünk át a nyaralásra. Ami adott pár remek órát, napot nekem, ugyanakkor előhozta a depressziót is belőlem.
Mert annyira kevéssel is beérném, és annyira kicsi hiányzik, hogy úgy élhessek ahogy akarok. És hogy minden napom ilyen remek legyen. A megoldás nem egy atomfizika, kellene egy saját ház, vagy egy kis nyaraló, egy menedékhely a hülye város elől. És apám telke, amin kb. 2x ha voltam, nem opció (ja ha már apám, vele napok óta nem beszélek, félelmetes mennyire nem érdeklem, a nyaraláson egy 24 mp-s beszélgetésünk volt csak, amin én beszélem 90%-ban, gondolhatjátok milyen jó volt).
Na, tehát...
Pénteken estére értünk oda, berendezkedtünk és vacsoráztunk mindenféle finomságot (paradicsom, paprika, kenőmájas, sajt, felvágott stb.). Másnap besétáltunk vásárolni, meg a parkba, klassz fitness rész is volt, súlymérővel (ami tuti nem működött jól, mert egyszer 56, másodszor 49 kilót mért és azért az nem mindegy, na meg valószínű olyan 51 kiló körül vagyok). És voltak olyan eszközök, mint az edzőtermekben, párat ki is próbáltunk, pasim kettő feladat után ki is fulladt (hahha dohányzás ugye).
Délután, mivel ezer fok volt kint, a tv-t bámultuk, a Piton 2 cimű filmet, fogjuk rá, nézhető volt. Mikor hűvösebb lett, akkor meg nyársaltunk, amit kb. gyerekkorom óta nem csináltam (az utolsó emlékem a nyársalásról, egy családi, baráti összejövetel, egy kempingben). És nagyon jó pillanatokat hozott nekem vissza. Na, meg a sült szalonna is isteni!!!! A hajam tiszta füst lett, meg a ruhám is, imádtam!!!!!!!!
Este üldögéltem a hintaágyban és hallgattam a szomszéd vendégházból kiszűrődő zenét (talán Blink 182), miközben a házak felől nyársalás füstjét fújta a nyári szél, tücskök ciripeltek és olyan szép volt minden. Ugyanakkor elfogott pár rossz érzés is, mert tudtam, hogy mindjárt vége és megint vissza kell jönni, elsodornak a mindennapok és ugyanazok a falak bámulnak majd rám vissza.
A másik, ami kicsit elszomorított, hogy a pasimmal nem kerültünk közel egymáshoz a két szép nap alatt. Jó, nem is ez volt a célom, meg ő is benézett valamit, mert azt hitte egy kétnapos szextúrára megyünk, de elég hamar rájött, hogy nem :D
De legalább együtt voltunk és az is valami, igaz néha bunkó volt, de itt is az :/
Este megnéztük a Mama c. filmet, ami annyira megrázó volt. Ilyen"minek néztem én ezt meg?" típusú film élmény. Mondtam is pasimnak, hogy ennyire drámait régen láttam, mire visszaszólt, hogy senki sem kényszerített engem, hogy végignézzem. Ah, érzelmi intelligencia befigyelt.
Másnap 4-ig kellett elhagyni a szállást, így délelőtt még pihengettünk, reggel a teraszon kávéztam, néztem a kihalt utcát, hallgattam a csendet és az a bizarr gondolat volt a fejemben, hogy milyen cool lenne, ott hagyni mindent a búsba, és lecövekelni itt ebben a helyes kis házikóban. Vagy, akárhol, csak ne a városban.
Vagy, ha most kirobbanna a járvány és megint átállnánk online melóra, és mondjuk a megyét is lezárnák és nem mehetnénk haza-tudom, meredek eszmefuttatás-milyen jól ellennék itt....
De fel kellett ébredni, és lassan elindulni haza.
Elértük a buszt és a csatlakozást is, cserébe mindkét sofőr ultra gyökér volt. Az első a csomagtartót nem nyitotta ki, a második a hátsó ajtót, aztán fél úton meggondolta magát és mégis kinyitotta és csak azt, szóval hátra kellett mászni. És pasim kiszórta a hátizsákunk egy részét a busz padlójára leszálláskor...vagy 25 ember nézte néma csendben az alakításunkat :/ Bájos volt.
Ide belépve pedig elment a kedvem mindentől....
Ez azóta is masszívan tart.
Hétfőn nem voltam a hely-en, itthon pakoltam ki a hátizsákból, meg mostam, főztem, semmi extra. Ma pedig már beindult a nagyüzem.
Erről nagyon nincs mit írni.
H.-val is beszéltem, tök jó nekik, pénteken indulnak 10 napra nyaralni. Szóval a jó dolgok neki még előtte állnak.
Nekem minimum egy évet kell várni egy újabb klassz dologra, nyaralásra.
Hiányzik a kis ház, a nyársalás füstös illata, a  csend, az ottani kávé édessége, a meleg esték, a teraszon és hintaágyban való üldögélés.

Ahol mindig kék az ég...

És akkor még nem is meséltem a rózsakertről (demolition lovers feeling), ahol ilyen színes szépségek nyitogatták szirmaikat, öröm volt nézni őket.
Feltöltött ez a pár nap és rávilágított arra, amit én már nagyon tudtam.
Hogy nem vagyok a megfelelő helyen és amíg nem költözöm el innen, mindig lesz egy űr bennem.
Nyaraljatok, kiránduljatok, gyűjtsetek minél több emléket ti is!!!