Demolition lovers (FRERARD) pt.21.

Ja, amúgy a Wattadot egy az egyben feltörte valami szomorodott életű, szóval nem csak én szívtam. Most már ki sem merek lépni a fiókomból, mert ki tudja, vissza tudok e jutni egyáltalán. Sokan átköltöztek ezért az Archive-ra, ami tényleg jó felület, én már évek óta ügyködöm ott is és nincs ennyi gebasz, mint a Watt-on.
Velem amúgy semmi új nincs, a hét gyorsan elszállt. Ma mondjuk, felbasztak. Rühellem a hivatalos ügyintézést, és most nem is értem, hogy ha ügyintézéskor megadom a telefonszámom, amit hívnak, de nem veszem fel, mert pl. nem hallom, tehát a telefonbeszélgetés meg sem történt, akkor az mégis szóbeli beleegyezésnek számít???? Mindegy, hagyjuk.
A többi nap az elég eseménytelenül zajlott.
Írogattunk pár sort A.-val, úgy néz ki, ő is kihagyja az osztálytalálkozót. De velem sem igazán akar összefutni, mert mikor mondtam, hogy találkozhatnánk, fénysebességgel írta a kifogásokat. Nem is erőltetem.
Á.-val  megy úgy volt, hogy sütizünk egyik délután, de a találkozó előtti nap egy "bocs, de mégsem jó nekem az időpont" üzenettel lemondta. Tisztára olyan volt, mint aki haragszik rám, ezért megkérdeztem mi a probléma, de azt válaszolta, semmi, csak nyomasztja a pasija-aki ugye folyamatosan megcsalja-meg fáj a feje is, tegyük át máskorra. Okés, tőlem...Van egy olyan érzésem, hogy az a máskor sem most lesz.
Ha meg már pasik...nekem is előjött a héten a paranoiám, baromságokat kombináltam, de már jobban vagyok.
És anyámék macskája 3 gyönyörűszép kismacskával örvendeztette meg a családot!!!Esküszöm, ha nem sajnálnám szegény macskát egész nap a négy fal között aszalni, én is magamhoz vennék egyet.
Meg ha pasim nem lenne abszolút kutyás :(
Na, Demolition lovers 21.-ik fejezet...mindig van lejjebb...újabb angst események.
És jaj, olyan fanfictionok kerülnek elém, hogy Domestosban akarok megfürdeni utána...

Sleep:
Frank hajnalban vitte haza Gerardot. A Newarkba vezető autóúton mindketten csendesek voltak, és kicsit talán álmosak is, mert éjjel alig aludtak. Gerard szinte egy órát sem pihent. Csak feküdt és Frank-et nézte, újra meg újra belefeledkezve a szépségébe, hallgatva a lélegzetét és érezve a hajának illatát. Örökké így tudott volna vele maradni, gondolatok nélkül, figyelve és őrizve az álmát. De az éjszaka eltelt és a pirkadat véget vetett a kettejük közös pillanatainak. A meghitt momentumokat felváltották a Gerard számára sem ismeretlen, hétköznap reggeli mozdulatok, öltözködés, pakolás, a kávé illata, ahogy Frank álomittasan ült a csésze felett, a cigaretta füstje, az autó motorjának zaja, a város feltűnő fényei.
Az utca elején vettek búcsút egymástól és elhangzottak az éjszaka először kimondott szavak. Gerard megvárta, míg Frank autója elhajt, aztán ráérős léptekkel ballagott haza. A ház még teljes nyugalommal fogadta, ahogy óvatosan benyitott, a fogasra rakta a kabátját, majd a nappaliba lépett. Az ott ketyegő óra hajnali hatot mutatott. A szülei és öccse szobájának ajtaja zárva volt. Nem akart lármát csapni, amilyen halkan csak tudott, úgy slisszolt be a fürdőszobába. A villanykapcsolóhoz nyúlt, felkattintotta. A vízcsap felett üzemelő fali lámpa durván világított a szemeibe. Levette magáról a pulóverét, amin érezni lehetett a cigarettafüstöt, beletemette az arcát és elsodorták az emlékek. Ennél jobban már csak akkor ragadta el múltidézés, mikor a pulóvert a szennyes tartó kosárba rakva, a tükör felé pillantva, észrevette a nyakán lévő kisméretű, haragoslila foltot. Zavar és szívdobogás fogta el, ahogy a tükörben csodálkozva pislogott a foltra, amiből még egyet talált, valamivel lejjebb, a kulcscsontján. A látvány teljesen meglepte Gerardot, egyáltalán nem érzékelte, hogy Frank erősebben megharapta volna, de persze nem is emlékezett pontosan mindenre, a lángoló izgatottsága miatt. Ami most is életre kelt a testében, ahogy a foltokat felfedezte és eszébe juttatta Frank érintését, csókját, ölelését.
- Frank…- nyomta a homlokát a jéghideg csempének, a sóhaja visszhangozott a fürdőszobában és kimerülten lecsukódtak a szemei. Ám ekkor zörgéseket vélt felfedezni kintről, a napi rutin kezdetét, ajtók nyitódását, beszélgetéseket, a konyhai csap csobogását, kávéscsészék csörrenését, ahogy az asztalra kerülnek. És nyílt a fürdőszoba ajtaja is, ahol Mikey állt az éjszaka viselt pólójában és csíkos pizsamanadrágjában, rendezetlen hajjal.
- Hello. Te itt? És ez az, aminek látom? – vigyorgott, ahogy szemeit nyílegyenesen Gerard nyakára szegezte.
- Szia Mikey.- Gerard csak ennyit tudott mondani és elvörösödött, egyik kezét akaratlanul is a nyakára csúsztatva.
- Már fel is keltél, Gerard?- jelent meg Donna is, még hálóingben és köntösben.

- Szerintem le sem feküdt. Legalábbis itthon biztosan nem. – nevetgélt Mikey.
- Nahát, ez igaz, kisfiam? – Donna nem tudta eltitkolni örömteli, huncut mosolyát, Gerard válaszadás helyett, gyorsan kisietett mellettük a fürdőszobából és egyenesen a kávéillat felhőjében úszó nappaliba ment. A kanapén talált egy kockás inget, amit magára kapott, mert úgy érezte, a fehér bőrén rikító sötét színű pecsét csak újabb ok lehet a családja kínos faggatózására. És ő mindenáron az alagsorba akart menekülni ez elől. A szíve vadul rohant, a víz is kiverte, a szája kiszáradt és kezdett rajta eluralkodni a pánik.
- Gerard, várj egy percet! - Donald, kezében egy bögre gőzölgő kávéval, somolyogva közelített felé. Gerard így kénytelen volt megtorpanni. Megdöbbent, mert évek óta nem tapasztalta, hogy a férfi ilyen arckifejezésekkel nézett rá. Ha apjáról volt szó, Gerardnak az egyet jelentett a megvetéssel, csalódással és elégedetlenséggel, amit a férfi iránta táplált és ki is fejezett. Ez a mostani, mondhatni, baráti ábrázat teljesen új volt.
- Beavathatnál minket, ki is az a rejtélyes lány?- érdeklődött nyájasan, miközben lassan kavargatta a kávéját egy kiskanállal.
- Ne haragudj, de nem tudtam titkolni apád és Mikey előtt. Annyira boldog vagyok! – magyarázta kissé pironkodva az anyja. Gerard gondolhatta volna, hogy édesanyja a történtek feletti örömében nem fogja betartani az ígéretét. Nem neheztelt rá, valahol meg is értette, Donna úgy hitte, most olyan dolgok részese lesz, amik más fiatalokkal is megesnek és egyszer az egyszer az életben nem kell szembesülnie a fia furcsaságával, nem kell szégyenkeznie és lehajtott fejjel járnia.
- Szóval…- apja kíváncsian felhúzta a szemöldökét.
Most már mindhárman ott voltak a közelében, fürkészően, fejleményekre várva. Tulajdonképpen örülnie kellett volna, hogy törődnek vele és biztos így is érzett volna, ha az igazat mondhatja. Egy Frank nevű, barna hajú, csillogó, barna szemű, törékeny, alacsony, húsz éves belleville-i fiúról, aki az egyik helyi kórházban dolgozik, mint segédápoló, mellette érettségire készül levelező kurzuson. És van egy gitárja, amit testvéreként szeret. És van számos izgalmas tetoválása. A szülei elváltak, az édesapja pedig jelenleg beteg. Gerard úgy vélte hosszú perceken keresztül tudott volna beszélni Frank-ről. De csak róla. Egy hamis kép váratlan összerakása a fejében már nehezebb volt, rosszul tudott valótlant állítani, mert ritkán csinálta. Elena azt tanította neki mindig, hogy az igazat mondja.
- Mit szeretnétek tudni? – kérdezte bizonytalan hangon.
- Természetesen mindent!- felelte öccse, de anyja konkrét kérdéssel jött elő.
- Hogy hívják a barátnődet?
Gerardban megfagyott a levegő és leblokkolt. Úgy érezte magát, mint egy kivégző osztag előtt. Nem akarta látni a tekintetüket, mert gyűlölte magát, hogy hazudozni kényszerült nekik.
- Lisa. – ejtette végül ki az első eszébe jutó női keresztnevet.
Apja és anyja sokat sejtetően összenéztek.
- Oh, nagyon szép neve van. És hol találkoztatok?- érkezett az újabb kérdés ismételten az édesanyjától.
- A plázában. – vágta rá remegő hangon Gerard és elborította az izzadtság. Nem tudta eldönteni, a családtagjai elhiszik e, amit mondott. Mikey-ban már most nem volt bizonyos, a fiún látszott némi hitetlenkedés. De anyját talán meggyőzte, mert Donna rendkívül akarta, hogy legyen végre egy barátnője. És az apja is hitt abban, amit hallott.
- Ott dolgozik? – kérdezte a férfi.
Gerard vett egy nagy levegőt.
- A képregény üzletben vásárolt. Én segítettem neki, elkezdtünk beszélgetni és megadta a számát.
A szavak, mondatok idegennek hatottak, ahogy gépiesen sorolta, mintha betanulta volna, miközben a szíve a torkában dobogott és eléggé szédült is. Csak el akart bújni az alagsorba, a rá záporozó kérdések elől.
- Nahát, milyen aranyos! – Donna kislányosan kuncogott.
- Szóval megadta a számát, te felhívtad és így kezdődött?- hörpintette ki az utolsó korty kávéját az apja.
Gerard rezzenéstelenül helyeselt.
- Igen, így volt.
- Meg kell mondjam, az elején nem tetszett, hogy a plázában kaptál munkát, mikor sokkal jobb helyeken is lehetnél. De most már nem tartom olyan mihaszna dolognak ezt a képregény boltot, hiszen itt találtál rá a barátnődre. Nem sietted el, de jobb későn, mint soha. Csak így tovább!- Donald megveregette Gerard vállát és visszaballagott a konyhába, hogy elolvassa a reggeli újságját. Anyja arca is sugárzott.

- Sok boldogságot és ne feledd, itt bármikor szívesen látjuk Lisa-t! – lelkendezett és a hálószobába vonult elkészülni az aznapi munkára.
Mikey azonban még ott maradt és zavaróan mustrálgatta Gerardot.
- Ha valaki egy hónapja azt mondja, lesz egy barátnőd, biztos nem hiszem el. És tessék, most ez megtörtént…Gratulálok…
Gerardnak fájt a tüdeje, mert szinte fuldoklott a hazug állításaitól, a szánalmas, kitalált meséjéről, amit mindenkivel igyekezett elhitetni. Aljasnak érezte magát.
- Köszönöm. - tompán biccentett és legszívesebben elrohant volna, Mikey kétértelmű megjegyzései elől, az alagsor sötét nyugalmába.
- De miért hagytad, hogy szétharapja a nyakadat? Én nem engedtem, mikor Alicia ezt akarta velem tenni. Ez olyan, mintha megjelölne, hogy a kizárólagos tulajdona vagy. – csóválta a fejét Mikey.
Gerard nem tudott erre mit reagálni. Fogalma sem volt, mikor kerültek a foltok rá, de ha tudomása is lett volna róla, biztos nem kéri meg Frank-et, hogy ne csinálja. Már attól is reszketni kezdett és nagyon izgatott lett, ha arra gondolt, Frank ajka hogyan tapadt szomjasan a nyakára és hogyan harapta meg olyan erővel, hogy ezek a sötétlila, zúzódásszerű jelek maradjanak utána.
- Már lefeküdtetek egymással, ugye? – érdeklődött Mikey.
Gerard torkából halk nyögés tört elő, öccse feltételezésétől.
- Nem! – tiltakozott elgyengülten és piros arccal.
- Helyes, a lányok nem szeretnek ajtóstól a házba rontani és azt sem díjazzák, ha a fiú akar rögtön szexet. Higgy nekem.
- Értem.- Gerard nem akarta, hogy így legyen, de mintha az arcára lett volna neonbetűkkel írva, hogy megvezeti a szeretteit. Mindenesetre, nem akart már többet megszólalni, mert félt, a végén félretéve mindent, zokogva öleli át testvérét és árulja el a titkát. Talán ezt kellett volna tennie. Csakhogy ehhez nem volt elég ereje.
- Előbb ismerjétek meg egymást, vidd el a parkba és tudd meg mit szeret, vegyél neki ajándékokat.
Gerard mélán hallgatta öccse párkapcsolati tanácsait, amik alapján arra a megállapításra jutott, hogy Mikey figyelmes és udvarias volt Alicia-val. Gerard nem is tudta, miért szakítottak.
Mikey sosem mesélte el, ő pedig félt faggatni erről.
- Te is ilyen jó voltál Alicia-hoz? – kérdezte és látta testvére arcán a fájó emlékezés fellegeit.
Mikey flegmán megvonta a vállát.
- Szerintem ez nem jóság. Ez az alap. A férfiak hajlamosak csak potenciális szexpartnert látni a nőben, sokszor tisztelet nélkül.
Gerard a homlokát ráncolta és elámult Mikey érettségén a témát illetően.
- Akkor mi történt?
Mikey felsóhajtott.
- Alicia-nak éppen nem erre volt szüksége és talált magának mást, aki szórakoztatóbb. Bob szerint azért, mert egy felszínes tyúk.
- Sajnálom!- mondta Gerard szomorúan.
Mikey-ra ráfért volna a boldogság, főleg hogy látszott rajta, még korán sincs túl ezen a szakításon. A keserédes mosolya ezt hűen tükrözte.
- Ez van. Azért remélem neked több szerencséd lesz. Most megyek, megcsinálom még a leckémet, amit tegnap elfelejtettem. – váltott gyorsan témát Mikey és szemében ellentmondásos, könnyekre hasonlító csillanásokkal, lépkedett a szobájába. Ott hagyva Gerardot, aki kitalált története vádló tömege alatt sétált le az alagsor lépcsőin. Nem is kapcsolta fel a villanyt, nem volt szüksége világosságra, csak levette a cipőjét és lefeküdt az ágyába. De a csend, ami közrefogta a szobát, nem tartott sokáig.
-  Biztos, hogy most jól döntöttél?

Hallotta meg ekkor nagymamáját, ami mindig boldoggá tette, de most szívet tépően bánatosan csengett.
- Nagymama! Annyiszor szerettem volna, hogy velem legyél, de az elmúlt napokban nem jöttél!  – nézett fel örömmel Gerard.

Vékony fényoszlop suhant át a szobán és Elena ült az ágy végében, a fejét ingatva.
 - Tényleg ez volt a helyes irány, Gerard?
A hangját a letargia színezte át. És igaza volt. Gerard érezte a könnyeket a szemébe gyűlni, az arcát elkeseredve a párnájába temette.
- Persze, hogy nem! Apa, anya, Mikey, vagy épp Frank nem érdemlik ezt. És te sem! Te, aki az őszinteségre tanítottál! – Gerard nagyon szégyellte magát, hogy mindenkit hazug illúziókba ringatott.
- Tudom, hogy jót akartál nekik, de te ennél okosabb fiú vagy! – mondta Elena, de Gerard azonnal közbevágott.
- Ne mondd ezt! Szörnyen ostoba és hitvány vagyok! És csak összekavarok mindent. Az igazság biztos bonyolultabb, de jobb irány lett volna. Most teljesen rossz felé tartok és úgy érzem, kezdek eltévedni.
- Akármit csinálsz, te az unokám vagy és melletted állok! De ne lépj téves ösvényekre, minél járatlanabb, őszintétlenebb helyeken bolyongasz, annál nehezebben találsz vissza. 
- Szeretlek nagymama és köszönöm, hogy nem hagysz el!- nézett fel hálásan Gerard és Elena óvó simogatása, enyhe szellőként futott végig könnyektől maszatos arcán, majd megnyugtató, halvány ragyogással borított alakja elkezdett szertefoszlani.
- Sohasem foglak. Csak kövesd a helyes utat! A szívedbe van írva.
*****

Szia Gerard! Remélem, hogy emlékszel még rám. Lindsey vagyok.
Gerard elképedve pislogott a számítógép monitorán villódzó betűkre. Sosem hitte volna, a lány még valaha írni fog neki, ő pedig nem mert, mert ahogy a plázában ott hagyta, arra nem volt mentség. Ezért is telepedett rá a döbbenet, mikor Lindsey sorait olvasta. Nem sokat hezitált, eltette a keze ügyében lévő rajzlapot és írni kezdett Lindsey-nek.
Szia Lindsey! Persze, hogy emlékszem! És örülök, hogy írtál. Én is szerettem volna, de nem volt elég bátorságom hozzá. Ne haragudj! És azért is bocsánatot kérek, amiért a bevásárlóközpontban olyan hirtelen ott hagytalak.
Ugyan, semmi baj! Elhiszem, hogy zaklatott voltál, amiért Elena néni házát megvették. Sok emlék kötött oda és imádtál ott lenni, természetes, hogy rosszul érintett.
Lindsey elnéző volt és ez Gerardot megnyugtatta.

Igen, ez így van, nehezen váltam meg Somerdale-től, olykor úgy érzem, még nem is sikerült teljesen. Köszönöm szépen, amiért megértesz, Lindsey.
Gerard úgy vélte, meg sem érdemli a lány kedvességét.
Még szép, hogy megértelek! Kemény időkön vagy túl. Csak kár, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat. Azért remélem, jól vagy.

Írta Lindsey.
Igen, velem minden rendben. És veled?

Kérdezte Gerard. Érdekelte, mi történt a lánnyal, mióta nem beszéltek.
Oh, hát én is remekül vagyok! Alig várom a költözés napját! De addig sem unatkozom. Készülök az érettségire és azon kívül is hasznosan töltöm az időmet, mert sokat vagyok a fiúmmal, Dave-el.
Árulta el Lindsey.
Gerardot meglepte a hír, de őszintén örült, mert Lindsey megérdemelte, hogy boldog lehessen.

Ez nagyszerű hír, Lindsey!

Igen, Dave rendes fiú. Tavaly költöztek ide a családjával Cherry Hill-ből, és mivel ő is most érettségizik, tudunk együtt készülni. És ami a legjobb, ő is szeretne Newarkba költözni! Tehát úgy tűnik, ketten vágunk neki!
Mesélte Lindsey.
Sok boldogságot kívánok nektek. 

Írta Gerard, mert a legjobbakat szerette volna Lindsey-nek. Egy olyan kedves és jószívű teremtés, mint ő, biztosan nagyon népszerű a fiúk körében és nyilván most is egy arra érdemes emberrel hozta össze a sors.
Aranyos, hogy ezt írod. Igazából már régóta kerülgettük egymást, de én nem könnyen szántam rá magam, hogy többek legyünk egymásnak, mint barátok. Aztán egy házibuliban csak összekavarodtunk és azóta is tart. Szokatlan még kapcsolatban lenni, de azt kell szeretnem, aki hagyja magát. Nem élhetek egy ábrándnak, hogy majd egyszer ott áll az ajtóban a titkos, elérhetetlen nagy szerelem. Örökké én sem várhatok a csodákra, nemde?
Lindsey kérdésétől Gerard zavarba jött, érezte a vért felfele kúszni az arcán.

Persze, ez így van.

Nem értette, milyen csodáról van szó és mire akar kilyukadni a lány, de nem is tudott bővebben nyilatkozni erről. Nem értett az emberekhez, kiváltképp a lányokhoz. De jó volt tudni, hogy Lindsey élete sínen van.
Azért azt nagyon szeretném, ha Newarkba költözésem után találkoznánk. Tartozol egy városnéző körúttal. Ugye, benne vagy?

Kérdezte Lindsey és Gerard fejében egy másodpercre megjelent a kép, ahogy Lindsey, a barátja, Frank, meg ő, négyesben ülnek egy füstös, félhomályos, rockzenétől hangos bárban, vidám hangulatban. Valótlannak találta ezt, de jó volt hagyni, hogy felkapja a képzelet és túlszárnyaljon vele a reális kereteken. Talán, ha nem is ebben a formában, de valahogy találkozhatnak, ha Lindsey a városban lesz.
Igen.

Írta szűkszavúan.
Oké, ez klassz. Akkor ezt majd megbeszéljük. De most mennem kell, Dave hamarosan jön értem.
Szép estét és köszönöm, hogy írtál.

Hálálkodott Gerard.
Fontosnak tartottam írni, tudni akartam rólad. És bízom benne, hogy most már nem tűnsz el előlem. Legyél jó Gerard.
Búcsúzott Lindsey.
Gerard elmosolyodott kicsit.
Ő eddig sem tűnt el, itt volt az alagsorban, mint mindig. Csak a félelme választotta el vastag falként Lindsey-től. És most is szégyenkezett, amiért a lány kereste őt és nem fordítva. Mikey biztos erre is tudna egy tanácsot.
És legyen jó? Milyen különös végszó…
Megígérem, hogy jó leszek. 

Írta még le, de Lindsey valószínűleg akkor már nem volt a monitor előtt, mert semmi reakció nem érkezett.
Gerard kikapcsolta a monitort és újra előkapta a papírlapot, a ceruzáit, hogy folytathassa a Frank-nek szánt ajándék rajzot. Most először látta úgy, hogy kezd hasonlítani az elképzeléseihez az eddig alaktalan vonalak kaotikus sokasága. Csak volna annyi szabadideje, mint amennyi nincs, hogy többet tudna rajta alakítani! Mr. Evans mostanában kétszer is komolyabban lebetegedett és volt pár családi problémája is, így Gerardnak kellett tartani a boltban a frontot több napon keresztül. Szívesen tette persze, mert szerette a munkáját, a kis üzletet. Már egészen a részévé vált, jól érezte magát a pult mögött és sosem volt neki teher, a vevők kérdésére válaszolnia, vagy kipakolni az újonnan érkezett árut. Minden napját egy kalandnak fogta ott fel, de az nagyon hiányzott neki, hogy többet lehessen Frank-el. Mivel mindkettőjük munkabeosztása eltért, nem tudtak annyiszor találkozni, mint amennyire vágytak. Ez ellen jelenleg egyikük sem tehetett semmit. Nem volt egyszerű, de Gerard próbálta türelemre inteni önmagát, miközben megoldáson törte a fejét, eddig sikertelenül, ha a saját munkáját át is szabhatja, a fiú több műszakos állásába nincs beleszólása és akkor Frank-nek még ott volt a beteg édesapja és az iskola is…
A gép újra jelet adott, és Gerard azt hitte, talán Lindsey tért vissza elköszönni. Ismét bekapcsolta a képernyőt, de meglepetésére Frank írt neki.
Szia Gerard, itt vagy?

Gerard gyorsan dobogó szívvel tette félre a rajzot, hogy válaszolhasson Frank-nek.
Szia Frank, igen itt vagyok. Hogy telt a napod?

Érdeklődött kíváncsian.

Nem túl jól.
Jött a tömör felelet.
Gerard azonnal meg is ijedt.
Mi történt?
Gerard, ne haragudj meg rám, de azt hiszem, ott hagyom az iskolát.

Írta Frank.
Gerard ledermedt.
De hát miért?

Kérdezte, amint az első sokk leülepedett benne. Frank szeretett a levelező kurzusra járni, azt mondta, kényelmes, mert elég háromhavonta megjelenni a vizsgákon és a tananyagot is magának osztja be. Lelkesedett, hogy mennyivel másabb, mint a hagyományos középiskola, ahol csak a bántalmazás és a klikkesedés megy.
Tegnap kaptam egy hívást az iskolából, hogy menjek be. Így is tettem, felkerestem a tanulmányi osztályt, ahol megtudtam, hogy nagyon sokat romlott az átlagom, tele vagyok F-el és sok fontos tesztet is kihagytam. Így nem sok értelme lenne folytatni. Pár nap múlva esedékes egy újabb vizsga, de én úgy el vagyok maradva, hogy képtelen lennék rá felkészülni.
Panaszkodott Frank.
Azt hittem, egész jól tanulsz.

Jegyezte meg Gerard.
Az elején jól ment, de mostanában nem a tanulás állt az első helyen nálam.

Írta letörve Frank.
Gerard kezdte felfogni Frank meredeken lefelé ívelő eredményének okát.
Azért rontottál ennyit, mert velem foglalkozol, igaz?

Érdeklődött, de Frank tagadta.
Egyáltalán nem! Már megismerkedésünk előtt is voltak gondok, a sok munka mellett nem jutott időm a tanulásra. Meg kedvem sem mindig volt, ez az igazság. Helyette gitározgattam és rólad álmodoztam…
Gerard szomorúan olvasta Frank sorait. Úgy érezte, igenis van része abban, hogy Frank ezt a döntést hozta meg. És ettől lelkiismeret-furdalása lett.
Kérlek, Frank gondold át! Minden álmod az volt, hogy egyszer diplomás ápoló lehess, mint az édesanyád! Ne dobd el magadtól a lehetőséget!
Tulajdonképpen jó nekem segédápolóként a geriátrián és majd keresek magamnak másik életcélt! Annyi elképzelésem van még! 

Vélekedett Frank.
Biztos, hogy nem próbálsz meg javítani?

Kérdezte Gerard.
Nem fog menni! Ilyen mértékű lemaradást nem lehet behozni egyik napról a másikra és a kórházban sem adnak csak úgy hosszabb tanulmányi szüneteket.
Válaszolta erre Frank.

És ha segítenék? 

Gerard sosem volt jó tanuló és okosnak sem tartotta magát, csak mindenképpen szerette volna, ha Frank nem iratkozik ki az iskolából. De Frank már döntött.
Nagyon kedves vagy Gerard, és nem akarlak megbántani, de valószínűnek tartom, hogy még úgy sem tudnék a tanulásra összpontosítani, ha együtt lennék. Egészen más gondolatok foglalkoztatnának.
Gerard pirulva mosolygott Frank mondatain, de aztán újra gondterheltté vált.
Nagyon sajnálom, ha tényleg kimaradsz az iskolából.

Ne tedd! Beláttam, hogy nem megy nekem és megbékéltem ezzel. Most már csak be kell jelentenem anyának. Aligha lesz boldog. Sőt, biztos kiborul. Bárcsak velem lennél, mikor elmondom neki, akkor nem félnék ennyire.
Minden rendben lesz Frankie. 

Bíztatta a fiút Gerard. Bár nem értett egyet azzal, hogy felhagy a tanulással, de nem is akadályozhatta meg.
Kívánj szerencsét!

Kérte Frank.
Sok szerencsét! Szeretlek. 

Gépelte be Gerard.
Köszönöm és én is szeretlek. 

Íródott még ki a képernyőre Frank hálával teli válasza. Majd a beszélgetés befejeződött, ezzel szemben, azonban a bűntudat ott maradt Gerard vállain ülve súlyos teherként.
*****
Gerard már a pláza hátsó ajtajából látta Frank fekete autóját, ezért meggyorsította a lépteit, hogy minél előbb odaérjen a fiúhoz. Mellkasát most is szorította a félelem, az erőteljes szívdobogás, a kipirultság, hidegrázás és émelygés még mindig hatalmuk alá vonták és Gerard úgy érezte, már soha nem is lesz ez másképp. Átsietett a kihalt parkolón, egyenesen Frank kocsijáig. Frank szokásához híven, dohányozva fogadta, a cigaretta füstje szállt autóban, a rádióból rockzene szólt.
- Szia Frankie! – köszönt boldogan Gerard és az eddig tapasztalt tünetei a tetőfokára hágtak. A hangja ismeretlen volt, átszőtte az izgalom. Az arca lázasan forróvá változott és légszomja lett, ahogy beült Frank mellé. Frank elnyomta a cigarettát.
- Szia Gerard, jó már hogy itt vagy.- mosolyodott el és néhány másodpercig csak nézték egymást, kutattak a másik szemeiben és csillogásában. Majd Frank egy gyengéd és alig érezhető csókot nyomott Gerard szájára. Ajkának meleg és nedves érintésétől máris még jobban felerősödött Gerard szívverése. Annyira akarta volna még, ezt a röpke pillanatot, mert ha Frank csókolta, megszűnt az őt körülvevő, lármás világ, csak vérének rohanása és száguldozó gondolatainak morajlása hallatszott, sóvárgással elvegyülve.
- Milyen volt a mai napod, Gerard?- hajolt el tőle Frank érdeklődően.
- Jó volt, új áru jött és gyorsan teltek az órák. És neked? Tudtál beszélni édesanyáddal?- kérdezett vissza Gerard. Nagyon sokat gondolt Frank-re, mióta a fiú pár napja, határozott álláspontra jutott az iskolát illetően.
Frank bánatosan bólintott.
- Igen, másnap, mikor anya hazajött az éjszakai műszakjából, elmondtam neki. És hát úgy reagált, ahogy megjósoltam. Kikelt magából és azt mondta, lusta vagyok, amiért nem törődtem annyit a tanulással, mint kellett volna. És hogy nem lehetek ennyire felelőtlen. Sikerült összevesznünk. És úgy mentem el dolgozni, hogy ki sem békültünk. Azóta is alig tárgyalunk. Azt mondta, többet várt tőlem. De ez már meg sem lep, Gerard.  Apám is folyton ilyesmit hangoztatott. Minden tetoválásomra megkaptam, hogy csalódott bennem. A zenei álmaimat is kudarcként könyvelte el. A szüleim csak akkor lennének elégedettek, ha beleillenék az általuk egykor elképzelt képbe.

Frank elhallgatott és szomorúan Gerardra pillantott. A rosszkedvűen ragyogó szempár és a Frank elgyötört arcán látható fájdalom, szíven ütötte Gerardot.
- Édesanyád biztosan hamarosan megbékél, csak nem számított erre a hírre. – vélekedett Gerard együtt érzően. ­Jóakaratú és emberséges nőnek ismerte meg Frank anyját a kórházban. Az egyetlen volt, aki mosolyogva üdvözölte reggelenként, aki kérés nélkül is öntött még egy csésze teát, akiben élt a könyörület és nem nézte szenvtelenül az álmatlan vergődését, hanem behívta a tv szobába.
- Anya elég haragtartó, úgyhogy ez el fog tartani egy ideig. Nem akartam elkeseríteni, de úgyis kiderül, hogy megbukom és semmi értelme nem lett volna továbbra is hazugságokkal áltatni. Szerinte amúgy sürgősen meg kellene változnom, mert mások ilyenkor már egyetemre járnak, vagy karriert csinálnak, és nem olyan nagy nullák, mint én! Hát igen, a szüleim sajnos nem túlzottan szeretik ezt a Frank-et, aki vagyok. – mondta csüggedten Frank egy nagy sóhajjal és a cigarettája után nyúlt. Búskomor kiábrándultság volt a mozdulataiban, amitől Gerard lelke is összefacsarodott. Váratlanul megfogta Frank kezét. A fiú meglepve nézett rá, az ajkai elnyíltak egymástól, de nem jött ki hang a torkán. Ezért Gerard szólalt meg.
- Minden helyre fog jönni! – suttogta.
A szavaival akart segíteni, mint ahogyan Elena tette ezt számtalanszor. A brutális iskolai bántalmazásoktól, az öngyilkosság elkövetésének peremén lépdelt, és ha nem lett volna neki Elena, Gerard már egészen fiatalon végzett volna magával. De a nagymamája fogta a kezét és a jólelkűségével, gondoskodásával, kihúzta legsötétebb napjai végeláthatatlan alagútjából. Gerard nem tudhatta, így lesz e, csak remélte, hogy Frank édesanyja megbocsát, de bizonyosságot akart mutatni Frank felé, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Hiszen erről szól a szeretet.
- És egyáltalán nem kell változnod! Én nagyon is szeretem ezt a Frank-et! – bizonygatta.
Frank megilletődve elmosolyodott.
- Ez az egy mázlim van, Gerard. Hogy te szeretsz. – majd karjait fáradtan Gerard köré fonta.
*****
Frank nem is tűnt túl feldobottnak, sőt inkább feszült volt, amikor Gerard az újabb találkozójuk alkalmából, beült mellé az autóba.
- Szia…- Gerard ezen felül is kiszúrt valami különöset, A fiú szétnyílt kabátja alól világoskék, kórházi egyenruha villant ki, sőt még ott volt a névtábla is, Frank Anthony Iero-segédápoló. Hirtelen szóhoz sem jutott.
- Szia Gerard. – köszönt Frank és odahajolt Gerardhoz, hogy megcsókolja. Gerard visszacsókolt, de épp hogy érintkezett a szájuk, Frank máris sietősen beindította a jármű motorját.
- Dolgozol ma este? – érdeklődött Gerard. Frank előzőleg nem említette, hogy ma munkája lenne. De abban biztos volt, hogy ha Frank-nak be kell mennie a munkahelyére, ő nem fog Bert-nél várakozni.
- Igen. – Frank kikanyarodott az útra, és autójával célirányosan szelte az estébe burkolt tájat.
Gerard megkönnyebbülten összegezte, hogy nem arra felé haladtak, amerre Bert lakik, ugyanakkor össze is zavarodott, mert az útvonal a kórház felé vezető iránnyal sem egyezett. Frank idegessége alatt átragadt rá is, nem értette, Frank miért nem mond már valamit, amivel eloszlathatná a fejében felbukkanó, egymásra torlódó felvetéseit.
De Frank csak ült a volánnál és vezetett. Gerard, mert nem bírta ezt a bizonytalanságot és ha Frank-re pillantott is csak a határtalan idegességet látta, a feltűnő szótlanságán túl. Ettől a gyomra fájni kezdett. Mikor a sebesen suhanó autó ablakából kitekintett, csak az egyforma, magas fák alakját látta és elmosódó sárgás fényeket, amik a házak ablakaiból szűrődtek ki. Frank végül, megszánhatta, mert beszélni kezdett.
- Látom, hogy azt akarod kérdezni, mit csinálunk és hova megyünk. Ígérem, mindent meg fogsz tudni később.
Gerard kábultan biccentett, tudomásul véve, hogy Frank nem akar hosszan társalogni.
- Jó, ahogy akarod.
Legszívesebben kiabált volna, a torkát marta ez a gyötrelmes kétség és Frank idegen viselkedése, érzelmeket nélkülöző, rendíthetetlen arckifejezése. A kocsi nemsokára megállt egy Gerard számára ismeretlen utcában. Ahogy a motor zúgása elhalt és rájuk omlott az éjszaka, a csend, Gerardból kitört a kérdés.
- Hol vagyunk? – a hangja megremegett.
Frank bámult ki az autó ablakán, az előttük lévő kerítésre. Ordított róla, hogy keresi a szavakat, de azok nem jönnek egyszerűen.
- Mr.és Mrs. Williams házánál. Mr. Williams a geriátrián feküdt egy ideig. Végstádiumú daganatos, fájdalmai vannak. – felelte kis hallgatást követően.
- Istenem…
Gerard megrendülten hallgatta Frank-et.
- Nekem most be kell mennem a házba. Gerard, ha akarsz, te is jöhetsz, sőt én örülnék, mert ez is egy titok volt eddig és én nem akarok titkokat, ha rólad van szó.- Frank az autó hátsó üléséről egy hátizsákot vett magához.
- Elkísérlek!– Gerard egy másodpercig sem hezitált.
- Akkor menjünk. –Frank kiszállt a kocsiból Gerard-al együtt.  A környék elég rosszul megvilágított volt, alig-alig égtek az utcalámpák, de Frank nem parkolt messze a kaputól. A hidegtől fagyott kavicsos talaj ropogott a lépteik nyomán és ahogy megtorpantak a ház előtt, mintha már régóta várt volna, egy asszony igyekezett feléjük.
Gerard ideges tekintete Frank-re vándorolt. Összeszedett volt és kimért. Egy fegyelmezett ápoló, aki az épületen kívül hagy mindent és csak a betegre figyel. Gerard így tudta elképzelni Frank-et, ahogy nap, mint nap a munkáját végzi.
- Tudom, hogy kusza és érthetetlen, de most ne kérdezz semmit.– kérte.
Gerard erre engedelmesen bólintott.
- Csakhogy itt van, Frank! – nyitott ajtót aggódva és összetörve az idős asszony. Nem is tudott a könnyeinek parancsolni, rögtön elsírta magát.
- Jó estét Mary! Siettem, de műszakban voltam a kórházban. – köszönt udvariasan Frank. A nő szipogva biccentett.
- Ó, és elhozta a barátját, mint legutóbb? – derült fel az arca és barátságosan elmosolyodott, ahogy Gerardra nézett.
Gerard köszönt és visszamosolygott rá. Mary aranyos hölgy volt, ezüstszürke hajjal és szeretetteli tekintettel, amik most a sírástól voltak kivörösödve.
- Nem, most nem Berttel jöttem. Ő Gerard. A legnagyobb segítségem. – helyesbítette a nő állítását Frank. Gerard futó pillantást vetett rá, ahogy kicsit elpirulva mutatta be Mary-nek és bár jól esett neki, amit a fiútól hallott, nem tudta, vajon miféle segítséget nyújthatna ebben a helyzetben.
Mary előre ment és ők csak ballagtak szó nélkül a nyomában. Jéghideg éjszaka volt, a téli égbolt csillagokkal díszített mélykék lepelként hullott a városra. Nyomasztó zajtalanság volt az utcában, csak a régi ajtó nyikorgása hallatszott, amikor mind beléptek az épületbe. Mary villanyt gyújtott Frank pedig ledobta a kabátját egy ott lévő kanapéra.
- És milyen most John állapota? – túrt bele a táskájába. Gerard figyelte, ahogy mindenféle gyógyszereket pakol ki onnan.
És mielőtt a nő válaszolhatott volna, a némaságot felváltotta egy szenvedéssel átitatott kiáltás. Gerard összerezzent, nem hallott még ilyen vérfagyasztó sikolyt. A gyötrelem hangjai töltötték el a szobát, hangok, amik a lelkéig hatoltak. Mary felzokogott.
- Nagy fájdalmai vannak, egész nap! Frank, az Isten szerelmére, maga az egyetlen reményünk!
- Segítek, azért vagyok itt.
Frank zavartan megsimogatta Mary vállát, aztán felkapta a táskájából elővett holmit. A nő előrement. Gerard kétségbeesetten és lebénulva szobrozott az ajtóban.
- Ne félj, mindjárt visszajövök.- ígérte Frank és követte Mary-t. Gerard egy újabb ordítást hallott, majd az asszony sírását és Frank-et, ahogy próbálja megnyugtatni. Gerard érezte, hogy falfehér lesz, izzadtság jelenik meg a homlokán és a pánik kezdi szorongatni belülről. Kezeit a fülére tapasztotta és összeszorította a szemeit. Miért kell egy embernek, ennyi kínszenvedést átélnie? Gerard ismeretlenül is nagyon sajnálta a férfit és ki akart futni a házból. Gondolatban már meg is tette, feltépte az ajtót és szaladt az éjjeli vaksötétben. Az agyában feléledő baljós és ismerős zúgás nem akart alább hagyni.
- Kér egy teát, kedves? – siklott végig egy finom érintés a karján, mire ijedten nyitogatta a szemeit. Mary állt vele szemben és ettől Gerard visszazökkent a realitásba. Elhúzta a kezeit a füléről és már tompábban hallotta a ricsajt a fejében. Csak a vad szívverése és a remegése múlt el lassabban.
- Köszönöm nem. – adott választ a nő kérdésére.
- Jöjjön beljebb! – invitálta Mary. Gerard bátortalanul belépett a nappaliba, ahol barátságosan világított a lámpa, ketyegett a nagy falióra és ropogott a narancsszínű tűz a kandallóban. Igazi, békés otthon volt.
- Látom, nagyon megrémült. Igen, a kiáltások ijesztőek. Én is nehezen bírtam elfogadni. De mára jobbára csak ezek maradtak. Elszálltak a beszélgetések, az emberi létezés, mert a betegség itt ragadt a házban, mint egy hívatlan vendég. – ingatta a fejét Mary.
- Mr. Williams jobban van? – kérdezte félve Gerard.
Az asszony megrázta a fejét.
- John már sohasem lesz jobban. Csak elviselhetőbben, amíg a fájdalomcsillapító hatása el nem múlik. Utána többnyire kezdődik minden. A kórházban lemondtak a férjemről, hazaküldték meghalni, az elmúlását és az ezzel járó temérdek kínt egyfajta büntetésként kiszabva rá. És én tehetetlen vagyok. Ha Frank nem jönne és segítene, nem tudom, mi lenne. Egy áldás ez a fiú. – mesélte Mary és a kandallóhoz sétálva, szemei elidőztek az ott lévő képeken. Gerard is a fotókat nézte. Egy életerős férfit ábrázoltak, egy csinos nőt és gyerekeket, egy felhőtlenül boldog családot.
- Látja, ő itt John. – mutatott az egyik képen lévő sportos fiatalemberre Mary.
- Középiskola óta együtt vagyunk, négy gyereket felneveltünk. Nekem ő most is olyan, mint ezen a fotón, ha bemegyek az ágyához és leülök mellé, ugyanazt az arcot, ugyanazt a tekintetet látom. És ugyanúgy szeretem most is. Már beletörődtem, amit az orvosok mondtak, hogy menthetetlen, hogy el kell engednem, nem is olyan sokára. De a mérhetetlen fájdalmait nem tudom elfogadni. Senki sem érdemli meg, hogy így kelljen távoznia az életből!
Gerard könnyes szemekkel hallgatta Mary-t. Megindító volt látni az asszony ragaszkodását és állhatatos szeretetét.
A nagyszülei jutottak eszébe, az ő házasságuk is ilyen sziklaszilárd volt. Pillanatképek ugrottak be a nagyapjáról, ahogy a hintaszékben ült a verandán, vagy amikor kirándultak az erdőben, vagy éppen Somerdale utcáit rótták, miközben fagylaltot ettek. És mikor egy-egy séta után visszaértek a házba, Elena finom süteményekkel várta őket.
- Élnek még a nagyszülei, kedves? –Mary, mintha csak olvasott volna a fejében.
Gerard visszanyelte a könnyeit.
- Már nem.
- Sajnálattal hallom. A gyerekeim és az unokáim mind azt akarják, hogy adjam be John-t egy intézetbe, mert féltik az én egészségemet, de én nem egyeztem bele. Nem hagyom, hogy egy kórházi ágyon haljon meg egyes-egyedül. Mellette akarok lenni az utolsókig, még akkor is, ha ennyire nehéz.
Gerard tiszteletreméltónak tartotta, ahogy Mary szembenéz és megküzd férje betegségével.
- Maga egy nagyon erős asszony, Mary. – jelentette ki csodálattal, de Mary nem várt elismerést.
- Ha igazán szeretünk valakit, a végsőkig elmegyünk érte és miatta, akkor nincs elháríthatatlan akadály és nincs lehetetlen. Sosem adjuk fel. Nem tehetjük. A szív makacs és nem engedi.
*****
Mary szavai még akkor is Gerard fejében visszhangoztak, mikor elhagyták a Williams házat. Fura érzései voltak. Gyengének érezte magát és sírni tudott volna. Ez a nem mindennapi látogatás felhozta az emlékeket, de az önvádat is benne. Hogy az utolsó percig Elena mellett kellett volna lennie, úgy ahogy, Mary van éjt nappallá téve a férjével.
- Hé, rendben vagy? - hallotta meg ekkor Frank hangját és érezte, ahogy megérinti az arcát. Már az autóban robogtak, vissza a városközpont felé.
- Csak fázom. – felelt Gerard.
Frank elé tartotta a cigarettásdobozt.
- Igen, kimondottan hideg ez az éjszaka. Kérsz egy szálat?
- Most nem. – hárította a felajánlást Gerard.
Frank elhúzta a száját és ő azért rágyújtott.
- Gondolom, kellően sokkolt, ami történt. – jegyezte meg.
Sokk? Gerard nem ezt a szót használta volna.
- Most már elárulod, mit csinálsz tulajdonképpen?
Frank érzékelte a feldúlt értetlenséget a kérdése mögött.
- Dolgozom. És ez a munkám.- a válasza kissé gúnyos volt.
- A munkahelyed a kórházban van, ezt nem pénzért tetted. – Gerard látta, mikor Frank kiment Mr. Williams szobájából, nem fogadta el a pénzt, amit Mary akart adni.
- Igen, így van. De ezt hívják szakmai elhivatottságnak. Ápoló vagyok és tudom, milyen az, ha valakiről a kórház leveszi a kezét, azzal az indokkal, hogy nem lehet már megmenteni. Olyankor telefonálok a betegek családjának és aki kéri, annak segítek. - magyarázta Frank.
- Berttel közösen? – kérdezte Gerard.
Frank arcán átsuhant egy elégedetlenkedő kifejezés, de az útra figyelt.
- Nem! Vagyis, oké, pár helyre eljött velem, de nem bíztam meg benne, nem akartam, hogy túl sokat tudjon és bajba sodorjon.
- Milyen bajba? – Gerard kezdte elveszteni a beszélgetés fonalát, úgy vélte Frank minden egyes szavával nagyobb zűr-zavart kavar.
- Segédápolóként nem köthetnék be infúziókat és nem adhatnék Morfiumot, meg ehhez hasonló szereket. Hozzá sem férhetnék az ilyenekhez, de Bert annak idején sok mindenbe beavatott. Anyámtól meg ellestem a betegellátást. Lehet, hogy a szexben pocsék vagyok, de mást egész hamar megtanulok. Meg kell menteni azt, aki segítségért kiált. – jelentette ki Frank.
- Képes vagy megmenteni az embereket? – döbbent meg Gerard.
Frank bólogatott.
- A fájdalomtól igen.
Gerard kezdte összerakni a tény és gondolat darabkákat. Tehát erről beszélt Bert, ez az a tett, ami felemelő. Ez a megváltoztathatatlan ellen való háború. A felismeréstől hányingere lett.
- Akkor átsegíted őket a halálba is? – dadogta maga elé és forróvá vált az arca. Frank elhűlve pillantott végig rajta és szemeiben a felháborodás éles szikrája jelent meg.
- Megőrültél? Azt hiszed, Istent játszom?! Csak gyógyszert adok, hogy ne legyenek fájdalmaik! A szeretteiknek az a legnagyobb megnyugvás, hogy a beteg családtag nem érez semmit. Ha úgy adódna, ezt tenném az apámmal is! És mindenkivel, aki kicsit is fontos nekem! Te nem segítettél volna a nagymamádon ilyen körülmények között?
- Ne keverjük bele a nagymamámat, kérlek! – Gerard érezte megjelenni a szemeiben a könnyeket. Frank pedig mérges lett és megbántódott. Ingerülten szívta a cigarettát
- Érzékeny a téma, ugye Gerard? De honnan tudod, hogy nem fájt semmije? Biztos vagy abban, hogy ha eszméleténél van, ő nem szorult volna ugyanilyen segítségre?
- Én nem tudom…- szegte le a fejét Gerard. Újra élte a kórházi perceket. Kacskaringós lépcsősorok, félelmetes üvegajtók, hatalmas ablakszárnyak, fehér csempék, kopott, hosszú folyosók. A kezelőorvossal történt beszélgetés, a nővérek ámuló tekintete, mikor hajnalban ott találták Elena ágyánál, az utolsó találkozás a nagymamájával, mikor megkérte, hogy jöjjön vissza hozzá, de Elena soha többet nem tért magához. Könnyek csorogtak le Gerard arcán.
- Nem úgy gondoltam…- lehelte, de Frank meg sem hallotta.
- Csak azt látod, amit mindenki más látna, ha tudna erről. Hogy illegális! De nem vagy ott a haldokló mellett és nem tapasztalod, amit a szemeikkel és minden más elérhető módon tudatni akarnak. Hogy tegyünk értük valamit!– hadarta indulattól túlfűtve és egyre gyorsabban vezetett, átlépve a sebességhatárt.
- Igazad van, Frank nyugodj meg, állítsd le a kocsit és beszéljük meg! – Gerard hasztalan igyekezett a fiút jobb belátásra bírni. Frank nagyon a szívére vette, amiket hallott.
- Nem ezt vártam tőled, Bert simlis volt, de ő sem nézett a halál angyalának!
- Nem is vagy az! Szépen kérlek, állítsd le a kocsit! – kapaszkodott a karjába Gerard, de a könnyein át a cigarettafüsttel behálózott autóban nem látta tisztán Frank arcát.
- Lehet, hogy nem a legegyenesebbek a módszereim, de nem venném el senki életét! És rendben, megállítom ezt a rohadt autót, ha ettől neked jobb lesz!- a hangnem ironikus volt és Gerard le merte volna fogadni, hogy Frank mosolygott is hozzá, amikor dühből a fékre taposott. A jármű kerekei csikorogtak, Gerard pedig nem használta a biztonsági övet, így a fékezéstől a műszerfalra zuhant. Néma nyögést hallatott, és bár reflexből maga elé emelte a kezeit, az ütéstől mégis hasító érzés cikázott végig a homlokán, az arca lüktetett. Még mindig érezte a cigaretta füstöt felé áradni. Ettől köhögni kezdett.
- Te jó ég, nem kötötted be magad, Gerard?- kiáltott ekkor fel Frank, és amint észrevette a kocsi padlóján a fiút, azon nyomban felsegítette.
Gerard kinyitotta a szemeit és látta a vérét a műszerfalon, ugyanekkor érezte, ahogy megállíthatatlanul kezd csorogni az orrából, bele a szájába és le a nyakán, pirossá változtatva a kabátját, pulóverét.
- Megsérültél! – szörnyülködött Frank.
- Semmi baj, jól vagyok.- mondta Gerard halkan, miközben kabátjának ujjával törölgette vérző orrát. Szédült és sajgott a homloka.
- Egy barom voltam és felhúztam magam. – mentegetőzött Frank és tétován bámult Gerardra.
Gerard is hibásnak tartotta magát a történtekért, nem kellett volna még kérdés szinten sem meggyanúsítani Frank-et azzal, hogy embereket juttat a túlvilágra. Ostoba volt és értette, hogy Frank haragja kirobbant.
- Ne haragudj, Frank. Át sem gondoltam, milyen nehéz lelkileg is a munkád, amíg ma meg nem mutattad.
- Tudod, túl sok ember, halt meg a szemem láttára, akiket kedveltem a geriátrián. Mindegyikük távozása az én veszteségem is volt és mindegyikük halálába kicsit én is belehaltam. Körbevesz a vég minden oldalról, én meg a magam módján csatába szállok ellene, de nem győzhetek sohasem. Csak kitolom a határokat, de ez minden. És rossz ezt elfogadni. – motyogta Frank még mindig rémülten és közel húzta magához Gerardot, nem törődve az ő ruháját is beszennyező vérrel, megbocsátóan a karjaiba zárta.
- Felnézek rád, azért amit cselekszel. És nagyon szeretlek. – vallotta be Gerard.
- Én is szeretlek. – Frank megcsókolta Gerardot. Szenvedélyesen és engesztelően. Egyáltalán nem zavarta, hogy az arcukat a vér és a nyál ragadós keveréke festette élénkvörösre. Sőt, Frank azt is figyelmen kívül hagyta, hogy az ajkára, nyelvére kerül Gerard vére. A testük egymáshoz tapadt, az ölelésük egyre szorosabb lett, a légzésük zihálóvá vált és egy idő után Gerard is megszokta a vére fémes ízét a szájában. Hiszen csak vér volt. Ami egy fontos tényre emlékeztette. Hogy még életben van.

folytatása követekezik...