Demolition lovers (FRERARD) pt.11.

Tegnap fel akartam rakni a D.lovers új fejezetét, csak olyan túlterhelt és lassú volt a net, megőrültem már tőle...De mára sikerült, direkt ezért keltem korán *-* (neeeem, nem csak ezért, hanem mert online meló van)
Amúgy jól vagyok, csak estem akkorát a vizes laminált padlón :D összetörtem a lábamat és kicsikét nehezen tudok járni, de kijárási korlátozás van, úgysem kell menni nagyon sehova sem :D
Megláttam narkomán exem újabb profilját a facebookon, a kis cseles álnéven regisztrált, mondjuk ha még a képet is lecserélte volna :D Bejelöltem, visszaigazolt és elkezdtünk írogatni. Most tök normálisnak tűnt,elköltözött egy másik városba, jól érzi magát. Írtam neki, hogy láttam tavaly egy fotót róla és hogy nem is gondoltam, hogy egyszer punk lesz belőle. De közölte, hogy az a múlt, mert mostanában már discot hallgat (fúj). Főleg. Mikor együtt voltunk meg kemény rocker volt, vagy olyasmi :S Aztán elkezdett nosztalgiázni és lehet az se tett jót, hogy megemlítettem, hogy az Avenged Sevenfoldról mindig ő fog eszembe jutni. Onnantól kicsimnek szólított, ami enyhén kínos volt, és megkértem hogy ne tegye, hanem hívjon a keresztnevemem és ennyi. Lehet, hogy megsértettem ezzel (majd megint jól letilt, mint általában, ha teszek valamit, ha nem ezt szokta, mind az öt eddigi profilján tiltva vagyok), nem akartam, de vele az a baj, hogy vagy nyomul, vagy haragszik és akkor a sárga földig lehord. Ja és azt is írta, hogy megbánta, amiért lelépett tőlem. Hát, legalább ennyi értelme volt a csevegésünknek.
Utána kicsit szarnak éreztem magam, pedig ez nem megcsalás ugye...

Mindegy is, mert tavasz van a levegőben-a koronavíruson kívül yea!-a tv-ben szexelő állatokat mutattak (nem, ez nem egyenlő az állatos pornóval)és a pasim este kedves volt és megfogta a kezemet lefekvéskor *-* ahwwwwwww...ennyi romantika (ilyenkor romlik el minden, meglátjátok).
De akkor is...örüljünk a ritka, jó pillanatoknak is <3

Thank you for the venom: 

Donna nagyon kíváncsi volt arra, hogy töltötte Gerard az első munkanapját. A konyhába invitálta fiát és elkezdett volna vacsorát csinálni, de Gerard nem volt éhes és megelégedett a kávéval, ami délutánról maradt. Anyja ki sem fogyott a  kérdésekből, mindent részletekbe menően tudni szeretett volna, és Gerard más esetben szívesen be is számol minden történésről, de most nem volt hozzá ereje. Csak ímmel-ámmal felelgetett anyja kérdéseire és lélekben teljesen máshol járt. Ray vallomása elképesztette, összezavarta és kérdéseket vetett fel, amikre nem tudta a választ magától. Ezért miután nagy vonalakban megbeszélték a legelső nap eseményeit, Gerard elköszönt anyjától és az alagsor felé indult. Ám a lépcsősorhoz érve, irányt változtatott és rövidesen ott állt egykori szobájának ajtajánál, ami mögül halkan ugyan, de heavy metalt vélt hallani. Elképzelte, hogy Ray fekszik az ágyon és kedvenc előadóit hallgatja, hiszen ahogy nemrég elmesélte neki, már az iskolában is a zenehallgatás volt az egyik kedvenc otthoni elfoglaltsága, ami feledtette vele az iskolai bántásokat. Gerard megértette, ő pontosan így volt a rajzolással, az adott neki menedéket a mindennapok kíméletlenségével szemben. Tehát volt bennük valami közös. Az elveszettségük. És még lehet, hogy sok más is, de Gerard sajnos ehhez nem ismerte elég jól Ray-t. Viszont szeretett volna többet tudni róla. Ácsorgott tétlenül egy kis ideig, hezitálva, bekopogjon e. Szüksége lett volna valamilyen megerősítésre ehhez, de tanácstalanságát a bátortalansága végül legyűrte és mielőtt édesanyja, vagy öccse feltűntek volna, gyorsan az alagsori helyiségbe ment. Lent kibújt a pulóveréből és világosságot csinált. Sejtette, nem fog sokat aludni az éjjel, az este történtek miatt, így megelőzvén az álmatlanul forgolódást, elhatározta, hogy befejezi egy korábbi rajzát. Amint az íróasztalhoz ért, meglátta, hogy a számítógép kijelzőjén üzenet jel villog. Ideges türelmetlenség kerítette hatalmába, napok óta várta Frank jelentkezését. Gyorsan lerakta az éppen keze ügyében lévő rajzlapokat és ceruzákat, majd a gép elé ült.

Szia Gerard! Gondoltam, írok neked néhány sort, mert már régen hallottam felőled. Remélem, minden rendben veled. Elena néni sírján rendszeresen locsolom a rózsákat. A virágok csodaszépek most is. Csak nem tudom, a közelgő tél mennyire tesz kárt bennük...Itt Somerdale-ben persze ugyanúgy mennek a dolgok, mint régen. A maguk unalmas módján. Tudom, most azt mondanád, Somerdale nem unalmas! Én pedig nem szállok ezzel vitába. Már úgysem sokáig kell itt élnem. Képzeld, elmondtam a szüleimnek a tervemet és tetszett nekik az ötlet! Szóval, ha minden jól megy, hamarosan költözöm Newarkba! Már nagyon várom. Olyan boldog vagyok! És te hogy vagy? Majd mesélj, ha van időd.  

Az üzenet délelőtt érkezett, mikor ő már  a képregény boltban volt. Gerard örült, hogy hírt kapott Lindsey-ről és Somerdale-ről. Ezáltal, mintha ismét visszakerült volna oda. Somerdale-ben, a Sunset drive-on különösen szépek voltak az ősz színei, a kisváros nyugalmas légköre, a végtelen messzeségbe nyúló erdőségek, mindig megnyugtató hangulatot adtak Gerardnak. Mikor még nagyapja is élt, gyakran járták az erdőt, megcsodálva a lombok alatt rejtőző, változatos élővilágot. Fenyőtobozokat és más terméseket gyűjtöttek, amiket aztán Mikey és Gerard, Elenának ajándékozott. És Elena ezekre úgy tekintett, mint kincsekre, mikor a temetés után a nő holmiját összepakolták, az összeset egy kis dobozban találták meg.
Gerard egy pillanatra ismét az alagsorban vélte volna látni Elenát. Mintha az emlékezés visszahozta volna őt. A nő ott ült az ágyon, ugyanúgy, mint Gerard legutóbbi látomásában. A fiút ettől megnyugvás szállta meg.

- Jó, hogy újra eljöttél. - mosolyodott el az ágyon lévő káprázat felé.
Aztán gépelni kezdte a választ Lindsey-nek.

Szia Lindsey! Köszönöm, hogy írtál. Tudom, nekem kellett volna jelentkeznem és sajnálom, hogy nem így történt. Örülök, hogy jól vagy. Jó olvasni, hogy a szüleidet is megtudtad győzni, a newark-i költözésről. Nekem hiányzik Somerdale és annál is jobban a nagymama. Nem érzem jól magam itt a nagyvárosban, de azért minden rendben velem, sikerült részmunkaidőben állást kapnom az Elfelejtett bolygó nevű képregényboltban, ami a Bloomfield avenue plázában van. Ma volt az első munkanapom. Rettentően izgultam, szeretném, ha Mr. Evans, a felettesem, elégedett lenne velem. Nagyon köszönöm, hogy gondozod a nagymama virágait. És ne aggódj, a téli hónapokra a rózsák a  száraikon kemény kérget növesztenek, így védekeznek a hideg ellen.

Emlékeibe vésődött, mikor nagymamája ezt az információt mesélte a rózsákról és ő mennyire irigyelte a növényeket ezért a tulajdonságért. Bár ő is fel tudta volna magát vértezni a rossz dolgok ellen, úgy ahogy a rózsák harcba szállnak a hideggel. Elena türelmes tanító volt, Gerard pedig próbált minden egyes leckét alaposan megjegyezni. Még most is szóról-szóra el tudta ismételni Elena szavait, hogy ősszel kevesebb a munka a rózsákkal és hogy ilyenkor kisebb virágúak, de így is gyönyörűek.
Ezektől a tanításoktól, Gerard még mindig érezte magát százszor is Somerdale-be valónak, mint egyszer is Newarkinak. Csalódottan könyökölt az asztalára, aztán,mivel más nem jutott eszébe, elküldte a levelet és egy pillanatra hátradőlt a székén.

- Lindsey remekül vigyáz a virágokra. - mondta és bólintott is mellé. Érezte, ahogy Elena mellésétál és gyengéden megsimítja a haját. 

- Látod, én megmondtam...Ő egy nagyszerű lány....

Gerard ebben egyet értett és azt sem tudta, majd hogyan hálálja meg Lindsey kedvességét. Aztán eszébe jutott Ray. A fiú gondolatától lázas érzés járta át, fájdalmas vágyódás. 

Bár ne lett volna sötét, és láthatta volna a Ray szemeit és arcát! És bárcsak ne lett volna olyan félénk, hogy akár egy érintéssel is, de reagált volna Ray kijelentésére. Persze, lehet hogy ideje sem lett volna rá, rosszkor voltak, a legrosszabb helyen. 

Sóhajtott, és ettől az asztalra fektetett üres papírlap megemelkedve arrébb mozdult.
- Jaj, nagymama...- Gerard nézte a papírt, amire rajzolnia kellett volna, de inkább azt várta, hogy Elena árnyéka fessen halványszürke alakzatot rá. Hogy érezze az ott létét.

Könnyes lett a szeme. Elena hangja a fülébe csengett.

- Én mindig itt leszek Gerard. Csak emlékezned kell rám.

- Úgy szeretnélek megölelni! Én nem tudom, mi ez...Ray...És amiket mondott...Főleg az az egy szó. Ez dörömböl bennem folyamatosan. Tetszel...tetszel...tetszel...Miért lett olyan bonyolult minden?

Nehezen hitte el, hogy bárkinek is tetszhet, hogy bárki másképp nézzen rá.
- Te mit gondolsz erről? - kérdezte Gerard.

De némaság volt, semmi sem történt.

- Nagymama?! -  Gerard hiába nézett körül az alagsorban, nem látta már, sem az ágyon, sem a felfelé vezető lépcsősoron. Elena az imént még közelében lévő, fénylően áttetsző alakja váratlanul a semmibe foszlott szét. Az asszony eltűnt, mint Newark éjjeli egét bevilágító hold, ahogy rávetült egy-egy nagyobb felhő.

*****
Már-már téliesen hűvös volt az időjárás, Gerard újabb munkanapján a plázában. Lassan tényleg végetért az ősz és fel kellett készülni a hosszú hetekig eltartó, végtelennek látszó télre. Gerard nem kedvelte túlságosan a telet, az ideit különösen nem, hiszen ez lesz az első hálaadás és karácsony a nagymamája nélkül. Ez szorongással, borús gondolatokkal töltötte el. Azt tervezte, hogy amennyi időt csak lehet, majd a munkahelyén tölt, feltéve, ha Mr. Evans is beleegyezik. A színes képregények kalandos világa és a tennivalók által legalább hasznosnak fogja érezni magát.
Valamivel az üzlet nyitása előtt ért be, Mr. Evans a raktárban reggelizett, és mivel ő nem volt éhes, az eladótérben folytatta a legutóbb félbehagyott munkáját, egy nagy kartondoboz képregény rendszerezésével. Rendkívül bele tudott ebbe feledkezni, ezért jó darabig nem is vette észre, hogy valaki áll a bolt még bezárt üvegajtaja előtt. Mikor meghallotta a kopogást és realizálta, hogy Ray az, eléggé meghökkenve, gyorsan az ajtóhoz sietett. Próbált nyugodtnak látszani, nem akarta, hogy ordítson róla az idegesség, de nem tudta megakadályozni, hogy tűzvörössé váljon az arca. A gyomrába belemart az ideges fájdalom, a torka összeszűkült. Napok óta szeretett volna találkozni a fiúval, hiszen nem beszéltek, mióta együtt jöttek haza az első munkanapján, aztán volt az a különleges történés a ház sötét előterében. Ami felett Gerard nem tudott napirendre térni. Ray vallomása kibillentette a világot a négy sarkából. És minél többet gondolt rá, annál zavarosabbá vált az egész. Várta, kereste az alkalmat egy újbóli találkozásra, de valahogy sohasem adódott. Egészen eddig.
Kinyitotta az ajtót. Ahogy a kulcsot elfordította a zárban, kicsit reszketett a keze és biztos volt benne, hogy ezt Ray is látta, de nem tudott ellene tenni.
- Jóreggelt. – köszönt halkan, ahogy kilépett a félig nyitott ajtón.
- Szia Gerard! Milyen korán érkeztél. – üdvözölte Ray.
Most is vidám és energikus volt. Göndör hajáról és kedves mosolyáról Gerard alig bírta levenni a szemét.
- Te is. – állapította meg, ahogy szavak jöttek a szájára.
- Ha tudtam volna, hogy dolgozol ma, megvárlak és jöhettünk volna együtt, de csak most láttam, hogy itt vagy és gondoltam betartom, amit legutóbb ígértem.- ezzel egy pohár kávét nyomott a meglepett Gerard kezébe. A tűzforró ital kellemesen melegítette Gerard tenyerét. Ray ismét alaposan meglepte ezzel a szívélyes és gondoskodó gesztussal.
- Nagyon köszönöm. – hálálkodott Gerard elmélázva a pohárból gomolygó fehér füstön. Ray túlon-túl  jó volt hozzá.
- Szívesen hoztam, legyen szép napod! – Ray biccentett és elindult a zenebolt felé.
- Neked is legyen szép napod! – szólt utána Gerard, mire a fiú megállt és váratlanul visszasétált Gerard mellé. Felsóhajtott és az előbb mosolygó arca komolyra, kicsit riadtra változott.
- És még annyit akarok mondani, hogy érdekelsz, Gerard. Én csak el szerettem volna ezt mondani neked szemtől-szembe is.- mondta, ahogy mélyen belenézett Gerard szemébe. Aki ettől szédülni kezdett kicsit. Igazi össze-visszaság volt a fejében, olyan jó lett volna tisztán látni, és értelmes feleletet adni Ray-nek, de ehelyett kábultan bólogatott, óvatosan tanulmányozva Ray arcát. Különös érzések járták át.
Ekkor meglátta Mr. Evans-ot feltűnni az eladótérben.
- Ray, nekem most…-suttogta, de Ray elnézően helyeselt.
- Látom, menned kell. És én is elkések, ha nem igyekszem. Majd még beszélünk. – a fiú intett és már el is tűnt a pláza hosszú folyosóján. Gerard pedig megpróbálta visszanyerni a lélekjelenlétét, de nehezen ment, mert ez a kora reggeli vallomás, teljesen áthevítette belülről, a szíve közepébe talált és forróbb volt, mint a Ray-től kapott kávé..

*****

- Láttalak tegnap a bolt előtt. – közölte Ray, amikor a pláza mögötti udvaron hirtelen összefutottak. Gerard az üres kartondobozokat vitte a tárolóhoz és Ray is valami hasonlóval foglalatoskodott. Majd inkább feladta és leült az egyik betonpárkányra, miközben szórakozottan lökdöste lábával, az előtte heverő, már amúgy is horpadt doboz oldalát.
Gerard szempillái megrezdültek és a szégyen, sápadtságként futott át az arcvonásain. Ezek szerint mégsem sikerült olyan jól elrejtőznie.
Igyekezett legyűrni a heves szívdobogás érzését, megállt Ray mellett és hátát a tárolóépület falának vetette.

Ismét napok múltak el találkozás nélkül, így mikor ismét munkába ment a képregényboltba, az ebédszünetében direkt a hangszerüzlet felé vette az irányt. Persze nem mert bemenni. Vadul lüktető szívvel, vérvörös arccal, kétségbeesve húzódott arrébb és két nagyméretű műanyag dísznövény takarásában szemlélte a boltban szorgoskodó Ray-t, aki előzékenyen válaszolgatott az érdeklődő vásárlók kérdéseire. Az arcán pedig az a mosoly volt, amivel Gerardot is illette. Gerardnak tetszett Ray mosolya. Kedvesnek találta és megnyugtatónak. Szinte belefeledkezett a látványba és szégyellte magát, amiért nem volt annyi ereje, hogy megjelenjen a pultnál. De nem akarta Ray-t kellemetlen helyzetbe hozni egy váratlan megjelenéssel és nem is tudta, mit mondjon. Azóta is kereste magában a szavakat, és a válaszokat.
- Igen…jártam arra. – mondta, némi kínos hallgatást követően.
- De miért nem jöttél be az üzletbe?- kérdezte Ray.
- El voltál foglalva, nem szerettem volna zavarni. Én...sajnálom…- magyarázkodott Gerard, de aztán rájött, hogy még magának sem tudná bebizonyítani, amiről beszél. Ray nem mosolygott most, sőt kicsit megbántottnak és értetlennek tűnt.
- Félsz valamitől?- érdeklődött.
Gerard persze félt, de nemet intett. A föld alá tudott volna süllyedni az értelmezhetetlen viselkedése miatt.

Akárhogy is, de azzal, amit Ray a házuk előterében, majd a képregény bolt üvegajtajában mondott neki, átlépett egy határt. Már nem tudott rá úgy tekinteni, mint Mikey egyik barátjára, akivel olykor ő is váltott egy-két szót, vagy ivott pár italt.

Minden megváltozott, súlyos szavak lettek kimondva, amik mögött érzések lapultak és neki ezzel szembesülnie kellett. Feldolgoznia és reagálnia, hiszen, bár Ray nem mondta, de valamilyen visszajelzésre számított.
Ray végül küldött feléje egy apró, bíztató mosolyt.
- Oké, aranyos volt, ahogy ott álldogáltál a pláza dekorációi között, de legközelebb nyugodtan gyere be! Vagy tőlem tartasz?- tudakolta. Kíváncsi pillantásai, barna szemeinek tüze szinte égette Gerard arcát. Megrázta a fejét. De hiába tagadta, volt valami a rémületszerű a tettei mögött, ami nem Ray-nek szólt, inkább a helyzet ismeretlenségének.
Ray szemében látszott a hitetlenkedés.
- Figyelj, Gerard, én törődni szeretnék veled és jó lenne, ha te is így éreznél irántam, de tudom, hogy a dolgok nem működnek ilyen egyszerűen. Sajnos akárhogy igyekszem, fogalmam sincs, mi járhat a fejedben! – csóválta a fejét.
Gerard hangosan felsóhajtott. A tehetetlenségtől olyan erősen harapta be az ajkát, hogy kiserkent a vér belőle. A fémesen sós íz gyorsan terjedt szét a szájában.

Nem tudni, mi jár a fejében, mondták már ezt páran, a családja, vagy a kezelőorvosa a pszichiátrián. Sokszor ő sem tudott átlátni a saját kaotikus gondolatain, amiket a gyötrő belső hangok csak kuszábbá tettek. Ezért hát nem is neheztelt Ray-re, amiért ezt mondta. Mert teljesen igaza volt.

- De nyugodj meg, biztosan nem vetem rád magam, akkor sem, ha például üres a bolt! – tette még hozzá Ray, majd felállt és hátat fordítva neki, dacosan tovább pakolta a dobozokat a tárolóba. Csak a papír megtöréskor jellegzetes ropogását hallotta. És figyelte a haragot Ray mozdulataiban. Gerard szomorúan bámult a semmibe. Azt akarta legkevésbé, hogy magára haragítsa Ray-t. Hiszen ő jó volt hozzá, meghallgatta, simogatta és kávét is vitt neki minap. Ő pedig hálából csak bujkál, meg sem szólal és idegesítően viselkedik. Nem is érdemelte meg Ray figyelmének egy másodpercét sem. Viszolygást érzett maga iránt.

- Igen Ray, tudom!– jegyezte meg végül egészen magabiztosan. Nem is értette, hogy jutott Ray-nek eszébe, hogy neki ilyen irányú aggodalmai lennének, de nem akarta tovább keseríteni a fiút és mentegetni a szánalmasan bonyolult és beteg személyiségét. Összeszedte minden bátorságát és óvatosan végigsimított a vállán, mire Ray csodálkozva fordult hátra.
- Tudom, hogy semmi ilyet nem tennél! – egészítette ki Gerard szavakkal is a cselekedetét.

A pillantásaik egymásba fúródtak és Gerardnak a hűvös idő ellenére is, egészen melege lett Ray fürkésző tekintetétől. A barna szempár gondosan végigpásztázott rajta minden részletet.
- Nem akartalak megbántani, Ray. Kérlek, ne haragudj, amiért sokszor nem logikusan cselekszem. – mentegetőzött Gerard. Eszébe villant, mikor Elena rosszul lett és nem hívta telefonon a szüleit. Pedig tudta, hogy azt kellene. És ez csak egy ilyen tette volt az emberek felé, akik vártak tőle valamit és ő nem megfelelően reagált. Milyen nagyszerű lett volna könnyedén besétálni Ray munkahelyére, köszönni neki, beszélni vele, de ő inkább a félelmeibe süllyedve, gyorsan dobogó szívvel és titokban nézegette.
Ray bólintott és ismét elmosolyodott.

- Hát nehéz téged megfejteni. De nincs baj, Gerard….

*****

Gerard csak feküdt a félhomályos alagsorban, az ágyán és a plafon felé nézett. Már órák óta otthon volt, de napoknak vélte. Számolta magában a másodpercek elmúlását. Néha azt gondolta, megállt az idő és gúnyosan az arcába nevetett, a végtelenséget büntetésként rá hozva.
Bár Ray, úgy tűnt nem neheztelt rá, Gerard mégsem tudott megkönnyebbülten örülni ennek. A napjára rányomta a bélyegét a pláza udvarán történt esemény. Hibáztatta magát az átkozott, furcsa viselkedése miatt. Elszorult a torka és az ideges sírás fojtogatta. De azért igyekezett a munkáját megfelelően végezni. Sajnos azonban a legyőzhetetlen képregényhősök sem tudtak beférkőzni zavaros gondolatai közé és elhallgattatni a hangokat, amik egész álló nap a fejében cikáztak. Ráadásul, Ray-nek túlóráznia kellett, így Gerard egyedül indult haza. Elhaladt a hangszerüzlet előtt és a kirakat üvegében látta, ahogy Ray ül egy széken és gitárt hangol. Teljesen elfeledkezett a külvilágról, nem is vette észre a kirakatnál álldogáló Gerardot, aki ujjaival észrevétlenül rajzolta körbe alakját az átlátszó üvegen, arra várva, hogy a fiú esetleg arra néz és felfigyel rá. De akkor belépett a boltba pár vásárló és Gerard inkább elhagyta a plázát.

Lehangoltan, nehéz szívvel ért haza és ez a szomorúság rajta maradt a nap hátralévő részében is. Nem volt kedve rajzolni sem, csak hevert az ágyán és hallgatta belül a hangokat, az idegtépő zúgást, amiktől kettéhasadtak a gondolatok az agyában. Voltak az ésszerűbbek és a teljesen félelmetesek. Egyúttal harag perzselte önmaga iránt és erős vágyakozás Ray irányába. Elképzelte ismét azt az estét, ahogyan megcsókolta a homlokát és a fülébe suttogott. Ettől az izgatottság végigfutott rajta, elárasztotta és megállapodott a legérzékenyebb testrészén. Fura volt, hogy így érez, hogy ennyire akarja azt, amiről pontosan nem is tudja, micsoda és hogyan működik.
Nézegette a csuklóját, a már elhalványult, hosszú vágásnyomokat, aztán megkereste az éjjeliszekrénye fiókjában a nyugtatós üveget. Olyan egyszerű lenne egy mozdulattal bevenni az összes pirulát, mint legutóbb! Csak úgy kilépni az életből. Kitudja, talán most nem hibázná el. Létezésének minden percében egy csődnek gondolta magát. Mert az is volt, egy szomorú és sötét csalódás, akivel a szülei sem tudtak mit kezdeni, az apja szégyenkező arca mindig előtte volt. A szégyen, ami a saját fia öngyilkosságai miatt jött létre, haragot szült a férfinél és hűvös távolságtartást. Anyja kedves volt, de csak azért, mert szánta őt. Mikey meg tagadhatatlanul össze volt zavarodva, de talán azt vélte, az ilyen öngyilkos magatartás fertőző lehet, és ő is próbálta minél kevesebbet felkeresni. Pedig Gerardnak annyira kellett volna öccse társasága, mint a levegő, jó lett volna újra úgy vele tölteni az estéket, mint régen. Beszélgetve, iszogatva, minden titkukat megosztva egymással. Most már nem voltak ilyen alkalmak, testvére másokkal múlatta az idejét és ez fájdalommal töltötte el Gerardot.
Úgy érezte, Mikey napról-napra messzebb sodródott tőle, pedig kisebb korukban megesküdtek minden szentre, hogy kitartanak a másik mellett és a bajban segítenek egymásnak. És Gerard most bajban volt…

Végül elrakta a nyugtatósüvegcsét, mindösszesen egy szem gyógyszert vett be, mert az idegességtől fájni kezdett a mellkasa és össze-vissza kalapált a szíve.
Estefelé a számítógépe üzenetet jelzett. És nagy meglepetésére, Frank írt neki.

Szia Gerard, itt vagy?

Gerard a géphez ült és válaszolt.

Szia Frank. Igen. Minden rendben veled?
Köszönöm, igen. Már azt hittem, ma sem tudunk beszélni. Sajnos a gépemet még nem kaptam vissza a szervízből és mostanában rengeteg pluszmunkát is kell vállalnom, alig van időm valamire.

Panaszkodott Frank.

Semmi gond, mióta én is dolgozom, hamarabb eltelik egy nap, észre sem veszem és zár a bolt, pedig mintha előbb léptem volna be nyitásra.

Írta erre Gerard.

Akartam is kérdezni, milyen az új munka? Úgy örülök, hogy sikerült megkapni álmaid állását.
Frank öröme igazán jól esett Gerardnak, de most, akárhogy szerette volna, nem tudott kellően a kommunikációra koncentrálni, meglehetősen szétesettnek érezte magát.

Nagyon tetszik.

Írta be szűkszavúan.

Írsz részleteket? Milyen a főnököd, vannak e munkatársaid? Mik a feladataid? Biztos izgalmas lehet egy képregénybolt.

Gerard nem akart undok lenni, de alig látta a billentyűzet betűit, a feje szédült a nyugtatótól. Azt kívánta magában, hogy legyen áramszünet és ne kelljen folytatniuk a beszélgetést, nem akarta a rosszkedvével lehangolni Franket, aki lelkesen kérdezgette.
Minden jó, Mr. Evans, a felettesem, nagyon rendes, munkatársaim nincsenek, ha nem én vagyok az üzletben, akkor Mr. Evans és van, hogy mindketten ott vagyunk. A képregényeket kell jegyzékbe venni, beárazni, kirakni, ha vásárló jön kiszolgálni, kezelni a kasszát és záráskor rendet tenni. Nem egy forgalmas bolt, mindent el tudok végezni időben.

Gerard gyorsan és szinte automatikusan sorolta fel a napi rutint, pedig valójában sokat tudott volna áradozni az Elfelejtett bolygóról, hogy milyen barátságos a légkör, a halványsárga falaival és a nyolcvanas évek halkan szóló zenéivel és mikor belép oda nyitáskor, Mr. Evans már megfőzte a friss kávét, aminek illata átjárja az egész kis üzletet.

És mikor tudnánk személyesen is találkozni?

Vetettel fel az ötletet Frank váratlanul, ezzel letaglózva Gerardot. Erre most egyáltalán nem számított.

Találkozni?
Fogalmam sincs, mikor lesz újra jó a számítógépem és amúgy is terveztük már régebben, hogy szemtől-szembe beszélünk. Csak sok minden közbejött. De én nem felejtettem el. És még mindig komolyan gondolom.

Írta Frank.

Gerard emlékezett arra, hogy szó volt egy találkozóról, de aztán meghalt a nagymamája és az egész homályba veszett. Frank ugyan meglepő módon, eljött Elena temetésére, de nem ment oda Gerardhoz, felfedve kilétét.

Én sem felejtettem el, Frank és találkozhatunk valamikor a közeljövőben.

Válaszolta végül. Nem szerette volna megbántani Franket, de kétségei voltak, csakugyan jó ötlet e, ez a találkozás. Kíváncsi volt Frankre persze, nagyon is, de egyáltalán nem tartotta magát jó társaságnak.

Valamikor a közeljövőben? Ez elég lerázósan hangzott.

Reagált Frank csüggedten.

Gerard szíve összefacsarodott, egyáltalán nem állt szándékában lerázni Franket.

Nem úgy gondoltam, bocsáss meg. Ma valahogy nem tudom megfelelően kifejezni magam.

Mentegetőzött.

Rossz napod volt?

Kérdezett vissza Frank.

Gerard agyában gyorsan végigpörgette a napot és persze Ray-re gondolt, akit valamilyen szinten ugyanúgy megbántott, mint most valószínűleg Franket. Nem akart senkivel sem ilyen lenni.

Csak fáradt vagyok.

Felelt a kérdésre.

Látom, most nincs kedved beszélgetni, majd máskor folytatjuk. Rendben?

Frank úgy látszott, megelégelte az egészet.

Ne légyszíves, maradj még!

Kérte ijedten Gerard és arra gondolt, ha Frank nem lép ki a beszélgetésből, tényleg összeszedi magát. De Frank a távozás mellett döntött.

Inkább pihenj, nekem lassan úgyis be kellene fejeznem, nemsokára zár a könyvtár. De írok, amint tudok. Szép estét, szia.

Rendben, neked is szép estét.

Írta letörve Gerard és amint a chat ablak üres lett, reményvesztetten sétált el az ágyáig, megfogadva, hogy az este további óráiban, inkább nem szól senkihez sem, hátha nem bánt meg több embert.

*****

Az este a szokásos módon, csendesen telt. Általában ez volt jellemző a család hétköznapjaira. Apja amúgy is elég magának való ember volt, és a beszélgetés sem volt az erőssége, munka után, a dolgozószobájába vonult vissza, de többnyire nem dolgozott, csak rendezgette az íratait. Édesanyja pedig a hálószobában foglalta el magát mindenféle női magazinok olvasásával. Mikey az estéit tanulással töltötte, ha pedig nem volt leckéje, a számítógépén játszott. Gerardnak jelenleg az alagsor magánya maradt. Az ágyon fekve, gondolatokba temetkezve. A rosszkedve egy idő után nyugtalanságba csapott át, amit maga sem tudott hova rakni. Túl szűknek találta az ágyat, ahol feküdt, az alagsort, ahol volt. Úgy tervezte, hogy aznap este már nem is mozdul ki onnan, de ez az elképzelése még egy nyugtatóval és pár órával később megváltozott. Felgyalogolt a lépcsősoron és egy pillanatra megállt a teljesen kihalt házban. Mintha már mindenki aludt volna, egyik helyiségből sem hallott hangokat. A nappaliba ment és bekapcsolta a tv-t, majd szinte teljesen levette a hangerőt, hogy ne ébresszen fel senkit. Nem sűrűn nézett televíziót, zavarták a villódzó képek, a harsány, sokszor bizarr reklámok és elszomorították a híradóban lévő negatív, erőszakos bűncselekmények, amiket nap, mint nap emberek követtek el egymás ellen. Ezért most is csak meredt a képernyőre, de nem tudta, mi megy benne. Viszont legalább elterelte figyelmét a hangokról és a mai, remeknek nem mondható napjáról.
Amikor tíz óra után nyílt a bejárati ajtó és Ray lépett be rajta, Gerardban meghűlt a vér. Ijedten felugrott a kanapéról és kikapcsolta a televíziót, de már nem sikerült lerohannia az alagsorba, mert Ray addigra beért a házba és álmélkodva bámult rá.
- Szia, te még ébren?- mosolyodott el.
- Szia, nem tudok aludni. – vallotta be Gerard és azt találgatta magában, vajon Ray észlelte e, a pánikszerű menekülését.
- Igen, ez velem is gyakran megesik, és nem valami jó. – értett egyet Ray.
Gerard bólogatott, majd elindult az alagsorba, de pár lépést követően Ray utánaszólt.
- Gerard?
A fiú a nevének hallatán idegessé vált, de ez nem a rossz fajta idegesség volt, amitől a gyomra fájt, légszomja, sírhatnékja lett, vagy kellemetlen érzés jelent meg a mellkasában. Ez várakozás volt, türelmetlen kérdésekkel, amitől izzadni kezdett a tenyere és összeszorult a torka. Szíve máris gyors ütemre kapcsolt. 

Visszafordult és kérdőn nézett Ray-re.
- Még én sem vagyok álmos. Ha gondolod, beszélgethetünk. – ajánlotta Ray, kicsit szégyellősen.
- Jó. – egyezett bele rögtön Gerard.
Egy másodpercet sem kellett gondolkodnia a válaszon. Úgy érezte, ennyivel tartozik Ray-nek.
Ray arcán elégedettség tükröződött, levette a kabátját, a cipőjét és bement a szobájába. Gerard látta, ahogy villanyt kapcsolt, majd szélesre tárta az ajtót.
- Gyere csak. – invitálta barátságosan, mire Gerard belépett a szobába.

Ügyetlenül torpant meg a küszöb után, míg Ray megigazította az ágyneműt.
- Ülj le.- kínálta hellyel és míg Gerard helyet foglalt az ágyon, ő behúzta a sötétítőfüggönyt.

Majd ő is leült, de láthatóan zavarban volt, viszont ezt egy visszafogott mosollyal igyekezett elrejteni. Csak az arcán lévő halvány pirosság utalt a bizonytalanságára.
- Figyelj, délelőtt nem akartam utálatos lenni. – sóhajtott fel, pár másodperces némaság után, ahogy ölébe ejtett kezekkel pillantott Gerardra.
- Nem voltál utálatos. – vágta rá Gerard és lesütötte a tekintetét.
Inkább ő volt érthetetlen.
- Az voltam és sajnálom. De tudnod kell, én nem olyan vagyok, aki kihasználja a helyzetet. Mindig is azt gondoltam, azzal senki sem lesz felnőttebb, vagy több, ha mindenkivel lefekszik, vagy ha eszközként használja a szexualitást. Erről eszembe is jutott valami. Utálni fogod, de megint a középiskolával jövök. Emlékszel az irodalom tanárnőre? Mrs. Baley-re?- Ray rásandított Gerardra.
- Persze. – felelte Gerard.

Mrs. Baley volt az egyetlen, aki tanárként, de mégis emberszámba vette őt. A mindig kedves és jószándékú tanárnő, sokat segített neki a tananyagban, amellett elítélte az iskolai bántalmazásokat, bár sokat nem tehetett az ügy érdekében, mert vele ellentétben, a többi tanár, mindenben a sportolókat támogatta. Mrs. Baley-től mindig lehetett kérni egy új esélyt a javítódolgozatokra és az órái is igen érdekesek voltak.
- És emlékszel, mit láttunk azon a délutánon?- kérdezte váratlanul Ray.

Gerard már a gondolattól is elvörösödött. Természetesen tudta jól, miről beszélt Ray. Aznap sikerült lekésniük az iskolabuszt és még volt némi idejük a következőig, így Mikey, Bob, Ray és ő, az udvar egy hátsó szegletében üldögéltek, azokon a padokon, ahol jobbára csak a sportolók ülhettek. Átlagos, egyhangú délután volt, a nap beragyogta az iskola szürke betonját, és fényei játékosan bújtak át a padoknál álló terebélyes fák zöld levelein. Csend volt és kihaltság. Ilyenkor az amúgy kegyetlen és gyűlöletes iskola, egészen elviselhetőnek látszott. Nem csináltak semmi különöset, ültek a padon és várták a buszt, Mikey elővett valami elmaradt házifeladatot és azt írta, Bob és Ray halkan beszélgettek semmiségekről, ő pedig csak elmerült a gondolataiban. Akkor látta meg az egyik földszinti tanterem félig elhúzott függönye mögött a mozgolódást. Mrs. Baley jelent meg az asztalnál és rövidesen benyitott az igazgató Mr. Ford. Megszokott jelenet, két tanár rövid eszmecserét tartott például egyik-másik diákról, vagy tanítási módszerekről. Ám ezúttal nem ez történt, Mr. Ford, bezárta a terem ajtaját, aztán nem törődve semmivel sem, Mrs. Baley-hez lépett és megcsókolta. A látvány egészen szürreális volt és letaglózta Gerardot. Egy hitetlenkedő sóhajt hallatott, ahogy a döbbenet kiült az arcára és ledermesztette. Persze tudta, hogy az lenne helyes, ha elfordulna, és úgy csinálna, mintha nem látott volna semmit, és mindezt addig kellene megtennie, míg a többiek fel nem figyelnek. De már késő volt. A mindig szemfüles Bob érzékelte, hogy valami történt és vigyorogva lépett oda hozzá.
- Te meg mi a jó eget bámulsz arra, Way? – ám alighogy kérdését a száján kiejtette, ő is szembesült a földszinti tanterem egyértelmű történéseivel.
- A rohadt életbe! – káromkodott egyet tágra nyílt szemekkel és még mielőtt Gerard szépen megkérhette volna, hogy ne szólaljon meg, máris hátrakiabált Ray-nek és Mikey-nak.
- Nem fogjátok elhinni, hogy Baley és Ford mit csinálnak tőlünk néhány méterre! – és hogy szavainak nyomatékot adjon, el is kezdett nevetni. Ray és Mikey összenéztek és komótosan Bob mellé ballagtak. Mrs. Baley és Ford tanár úr addigra már kezdtek megszabadulni a ruháiktól, vagyis annak egy részétől. Az idős és nagy tiszteletnek örvendő igazgató, éppen vehemensen hámozta ki a tanárnőt a szolid, pasztellszínű kardigánjából. Közben meg úgy csókolták egymást, mintha nem lenne holnap.
- Hűha…- összegezte Ray, mert nem jutott más az eszébe.
- Abba ne hagyjátok! Tanári értekezlet, extrákkal! – vihogta Bob.
Mikey a fejét csóválta és mélységesen fel volt háborodva.
- Hogy két felnőtt ember ennyire ne bírjon az ösztöneivel!
- Hiszen mindkettőnek családja van. – jegyezte még meg Ray.
- Én sosem láttam őket együtt még csak beszélgetni sem. – motyogta Mikey.
- Egészen jól titkolták. Eddig. Ha én holnap elmondom az osztályban…
- Eszedbe ne jusson! Erről hallgatnunk kell, az állásukba kerülhet! – vágott Bob szavába Ray.
- Na és, kit érdekel? Tiszta sor, hogy tesznek az egészre és jelenleg egyikük fejében sem forognak családdal, vagy a munkával kapcsolatos gondolatok. Sőt, megkockáztatom, hogy Ford fejében nincs már vér sem, ha értitek, mire gondolok…

Bob ostoba, éretlen beszólásai és a látvány tőlük nem messze, olyan érzést keltett Gerardban, mintha egy filmben lett volna statiszta. Az agya azt diktálta, hogy forduljon el, ne is nézzen oda, de képtelen volt ezt megtenni és csak figyelte, az egymásba gabalyodó, hiányos öltözetű testeket. Azt a szenvedélyt, amivel még sosem találkozott. Lángok gyúltak az arcán, érezte, milyen forró lesz mindene, még a vére is. És kimondhatatlanul zavarba esett. Ahogy Mikey és Ray sem érezték túl kényelmesen magukat. Az egyetlen, akiből ez mást hatást váltott ki, az Bob volt, ő idétlen kommentárokkal és röhögésekkel szórakoztatta magát.
A kellemetlen helyzetnek az iskolabusz megjelenése vetett véget, de hazafelé mindannyian szó nélkül, gondolataikba süllyedve ültek és próbálták feldolgozni a nem mindennapi élményt. Mikey később dühösen, olyanokat mondott Gerardnak, hogy nagyot csalódott Mrs. Baley-ben és hogy mint ember, előtte leszerepelt véglegesen. Gerard nem akarta tévesen megítélni a tanárnőt, hiszen nem tudhatta, mi vezetett odáig, hogy intim helyzetbe került Mr. Forddal. Viszont folyton a szemei elé furakodott a kép, ha a tanárnő irodalomóráin ült és mindig zavart lett tőle. És furán izgatott. Nem értette, miért hatott rá ez így, de ha arra gondolt, milyen szeretettel és finoman érintette meg Mr. Ford Mrs. Baley-t, elöntötte a heves vágyakozás, amitől egyszerűen képtelen volt az óra menetére figyelni. A tanárnő mosolyogva kérdezgette óra után, mi az oka a szétszórtságának, és miben tudna segíteni neki, de ő csak elpirult, dadogott és gyorsan elhagyta a termet.
A botrány természetesen nem váratott magára sokáig, kitudódott az affér és a tankerület szigorú döntést hozott, Mrs. Baley-t, Glen Ridge-be helyezték át azonnali hatállyal. Míg Mr. Ford kerülve az ezzel járó szégyenkezést, a kollégák gúnyos pillantását, felmentését kérte és egy másik newark-i intézményben vállalt munkát. Nem tudni, hogyan derült ki a két tanár viszonya, de Mikey megvádolta Bobot, hogy talán ő fecsegett erről valakinek. Ezt Bob tagadta, sőt jól meg is sértődött a feltételezésen. Gerard emlékezett, sokáig beszédtéma volt ez az ügy az iskola falain belül.
- Én sajnáltam Mrs. Baley-t, biztos megviselte ez az egész. - mondta részvéttel a hangjában Gerard, ahogy az emlékek forgószele felkapta, aztán visszarepítette a jelenbe.
- Igen, kár hogy nem maradhatott az iskolában. Főleg, hogy utána megkaptuk Mr. Parkert, aki hát mind tudjuk, milyen pocsékul oktatott. De a suliban sokan arról pletykáltak, hogy Mrs. Baley érdekből feküdt le Mr. Forddal, hogy feljebb jusson, igazgató helyettes akart lenni és ezt bármilyen úton képes lett volna elérni. Ha ez igaz, elég undorító, hogy a szexet használta fel és fordította a saját boldogulására. A felnőttkorban az a legjobb, hogy nem kell magyarázkodni, mert természetes, ha van szexuális életünk, amivel elvileg, ha felelősségteljesek vagyunk, jól lehet érezni magunkat. De Mrs. Baley esete tipikus példája annak, hogy ez rosszul is végződhet. – elmélkedett Ray.
Gerard erre nem tudott mit mondani.
- Azt hiszem, az volt az első komolyabb élményem szex terén…Már ha ezt annak lehet nevezni, de tény,  az ember nem gyakran látja az őt oktató tanárait ilyen szituációban. Tényleg, téged nem zavar, ha a szexről beszélünk?- szegezte neki a kérdést óvatosan Ray.

folytatása következik...