Demolition lovers (FRERARD) pt.06.

A gondolatok és az érzés, mikor hétfő reggel megnyitod a fakebukot és egyik általános iskolai osztálytársad épp Los Angelesben tölti az idejét :O :/
Na, de hogy ne csak az irigységről szójanak a soraim, a héten kétszer is vigyáztam H. kislányára. Olyan cuki és aranyos, jókat beszélgettünk <3

Tegnap meg egy szép kis levélke várt engem a postaládában, amit a közös képviselők küldtek, miszerint valami csőcsere, vagy mi a jó ég lesz a házban és ez többletköltségekkel járt. Na, meg némi falbontással is, pasim szerint, aki a szakmában dolgozik. A levél mellé csatoltak egy nyilatkozatot, hogy hozzájárulok e a dologhoz, vagy sem. Marhára nem hiányzik, hogy a lakás egyetlen, szerintem jól kinéző helyiségét, a fürdőszobát megbontsák. De ha meg nem írom alá és mondjuk, nevesítenek, kik buktatták meg a projektet, a bosszú biztos nem váratna magára és azt hiszem, akkor nem csak a piszkot sepernék az ajtónk elé a mélyen tisztelt lakótársak, hanem a lábtörlőre helyeznek, mondjuk egy lófejet…
Hétvégén átolvastam az egész Still breathing sztorit (2017 óta írom...no komment), jó lenne már azt is folytatni, vázlatban már kb. végig megvan, 6-7 rész nagyjából. Az a baj, hogy most nem áll rá egyszerűen az agyam. Miért nem tudok egyszerre több sztorit írni????Másnak ez hogy megy??!
L L L HELP!
De most ugorjunk. Demolition lovers, újabb (és még sötétebb) rész.
Pedig lehet nem ártana vidámabb dolgokra összpontosítanom, mert ma egy iroda névtábláján Siker Bt helyett, Sírkert Bt-t olvastam :P 

All the angels: 

Több nap után először kapcsolta be a számítógépet és gondolta, hogy magyarázattal tartozik majd Franknek az eltűnését illetően.

Természetesen egy percre sem felejtette el Frank-et, de az elmúlt két nap igazi hullámvasútként száguldott vele. Érzelmileg túltöltött volt, a nagyanyja iránti féltés mindent elnyomott. Képtelen volt leülni és írni Franknek, akárcsak egy sort is. Remélte, a fiú majd megérti ezt.

A monitoron egyre több és egyre kétségbeesettebb üzenet villant fel, amik az utóbbi két napban érkeztek Franktől.

Gerardra máris rátört a vad szívdobogás.

Gerard, itt vagy?

Gerard, írj!

Ha tudsz,  írj!

Történt valami?

Miért nem írsz?

Valami baj van? Válaszolj!

Kezdek aggódni, kérlek, jelentkezz!

Ezek a mondatok, kérdések váltogatták egymást.

Frank, itt vagyok és kérlek, ne neheztelj rám, amiért két napig nem írtam, de komoly oka van az eltűnésemnek. Bocsáss meg. Most már igyekszem a közelben lenni, hogy tudjak írni.

De Frank nem reagált és ez még kedveszegettebbé tette Gerardot. Jól esett volna neki, pár sort váltani a fiúval, tudni szerette volna, hogy jól van e.

Közben apja és öccse megérkeztek a boltból és anyja is elkészítette a vacsorát. Az étkezésen Gerardnak is részt kellett vennie, akármennyire is tiltakozott. Régen érezte ennyire idegesnek magát. Az asztal körül tapintható volt feszültség, mind a négyen némán ültek, csak az evőeszközök tompa hangja hallatszott. Gerard alig várta, hogy vége legyen a vacsorának és a napnak. Miután segített anyjának elmosogatni és elpakolni, vissza is menekült a szobájába. A többiek még a kanapén maradtak és nézték az egyhangú, esti tv műsorokat.

A számítógép üzenetet jelzett és Gerard szíve nagyot dobbant, ahogy leült az asztalhoz. Félt, hogy magára haragította Frank-et az érthetetlen kámforrá válásával.

Egyáltalán nem haragszom. De jó, már hogy itt vagy. Én is itt vagyok, sőt itt is leszek egész este, írj kérlek.

Olvasta Gerard megkönnyebbülten Frank sorait.

Gyorsan válaszolt is.

Köszönöm, hogy megértesz.  Emlékszel, hogy nem is olyan régen, az ígéretről és annak megszegéséről kérdeztelek? 

Kérdezte Gerard.

Igen, emlékszem.

Írta Frank szinte azonnal.

Akkor a nagymamámra utaltam. Egyik reggel rosszul lett és én orvost akartam hívni, de azt mondta, nem kell, már jobban van. Aztán megígértette velem, hogy nem szólok a szüleimnek sem. És én így tettem, mert nem akartam elszomorítani. Hallgattam, pedig belül úgy éreztem, nem jól cselekszem, de nem mondtam el nekik, hogy mi történt a nagymamával. Aztán ismét elszédült és kórházba is került. Most ott fekszik egy ágyon és eszméletlen. 

Gerard szemét elfutották a könnyek.

Istenem, nagyon sajnálom, Gerard. Ez szörnyű lehet. Az orvosok mit mondanak?

Érdeklődött Frank.

Gerard megtörölte a szemeit és gyorsan megírta a választ.

Semmit, csak hogy ne legyünk ott egész nap.

Legyetek?

Frank figyelmét megragadta a többesszám.

Igen, az öcsém és a szüleim ide utaztak.

Felelte Gerard.

Legalább nem vagy magadban.

Ítélte meg Frank.

Ez kívülről így is tűnhetett, de Gerard a családja itt tartózkodásával, sokkal magányosabbnak érezte magát, mintha egyes-egyedül maradt volna a házban. A düh, amit apja iránta táplált, szinte fullasztó volt, ugyanígy érzett öccse szokatlan egykedvűségével kapcsolatban is. Anyja segítőkészsége volt az egyetlen, ami néha mentesítette a már-már torkát szorongató érzések elől.

Értesítenem kellett volna a szüleimet, de még akkor sem tettem meg, mikor a nagymama bekerült a kórházba. Két nap múlva derült csak ki a családom számára, mikor ők felhívtak. Nem tudom, miért nem telefonáltam, alig emlékszem az utóbbi két napra, ha nem a kórházban voltam a nagymama mellett, csak ültem itt egész éjszaka és azt hiszem, kikapcsolt az agyam...Nagy hibát követtem el, Frank.

Szomorúság keringett benne, megbánás, aggodalom, nyugtalanság. Egyszerre.

Ez ostobaság, ne okold magad! Jót akartál a nagymamádnak, ezért nem árultad el a családodnak. Nem tudhattad előre, hogy ez lesz. A helyedben én ugyanezt tettem volna.

Frank álláspontja egy kevés megnyugvással töltötte el Gerardot.

Köszönöm, hogy ezt írod.

Hálálkodott.

Ezt is mondanám, ha most ott lennék.

Írta erre Frank.

Bár itt lennél!

Gépelte be gyorsan Gerard és csodálkozás fogta el, egy kis félelemmel vegyülve, hogy ezt így kijelentette Frank-nek.

De ezek az érzések voltak a szívében.

Az jó lenne! Biztosan átölelnélek, ha megengednéd. Szeretnék vigaszt nyújtani neked. Könnyebb lenne együtt átvészelni ezeket a nehezebb időszakokat.

Gerard egy másodpercre eljátszott a gondolattal és zavarba jött, hirtelen melege lett és izzó, sötétpirosság jelent meg az arcán. Jó, hogy nem látta senki.

Igen...

Ugye, nem bántottalak meg ezzel? 

Kérdezte Frank, Gerard rövid reakcióját olvasva.

Gerardnak először támadt hiányérzete életében olyan valaki iránt, akit soha nem látott. De nagyon jól esett volna Frank közelsége. Nagyanyján kívül nem ölelte meg senki sem régóta.

Hát persze, hogy nem! Jó, hogy ezt gondolod...

Nem csak gondolom, meg is tenném. Ha tudnám, merre laksz...

A Gerard arcán lévő felhevült forróság egyre jobban égetett és a fiú megdöbbent, hogy a beszélgetés hirtelen evezett személyesebb vizekre. Bár eddig is elárultak a másiknak ezt-azt, de a lakcímüket, vagy egyáltalán a környéket, ahol élnek, még sosem kérdezték egymástól. 

Gerard torka kiszáradt, ahogy figyelte a monitort és arra gondolt, hogy Frank számít a válaszra. De ott rejtőzött benne a kételkedés és azt nem tudta pontosan, tényleg eljönne, vagy csak udvariasságból és jószándékból írta ezt.

Ekkor nyílt a szoba ajtaja és Mikey vágódott be rajta, Gerard megrémült, felugrott a székéből és reflexből csukta be a chatablakot. Mikey kérdőn nézett rá, aztán felháborodva csóválta a fejét.

- Te jó ég, engem nem érdekel, ha olyan oldalakat nézegetsz, szóval csak nyugodtan! - tárta szét a kezét ironikusan.

Gerard érezte a verítékcseppeket a hátán legurulni.

- Én nem...-mondta az elsötétedett képernyőt bámulva.

Megfordult a fejében, hogy beszél Mikey-nak Frankről, de testvére jelenlegi távolságtartása, mintha még tovább növelte volna a köztük tátongó mélységet.

- Aha. Persze. Folytasd csak, én a kanapén alszom, a takaróért jöttem, elég hideg van itt.- magyarázta egykedvűen Mikey, aztán felkapva az ágyon lévő egyik takarót, már záródott is mögötte az ajtó, figyelmen kívül  hagyva Gerard szomorú pillantását.

*****

Éjszaka nagyanyjáról álmodott. Elena teljesen jól volt, egészségesen és vidáman állt előtte, felhőtlenül mosolyogva. A karjait kitárta és ölelésébe zárta Gerardot.

- Minden a legnagyobb rendben. - mondta.

A fiú erre riadt fel, egész testében összerázkódott és kapkodta a levegőt. Körbepillantott a szobában, majd keservesen csalódva jött rá, hogy csak egy gyönyörű álom részese volt és valójában nagyanyja még mindig kritikus állapotban fekszik a kórházban. Gerard felsóhajtott és beletúrt izzadtságtól vizes hajába, majd felült az ágyában. Súlyos csend vette körbe. Fázott. Mióta Elena kórházba került, mintha sokkal hidegebbek lettek volna a szobák.

Csak ült ott magába révedve, míg a légzése kezdett normalizálódott, a szívverése is visszatért a rendes ritmusba. Aludni már nem tudott, így bekapcsolta a számítógépet.

Megint csak úgy kilépett, eltűnt Frank elől, mikor öccse megjelent. Talán Frank most már tényleg neheztelt rá, ezért kicsit szorongva várt üzenetre, de a fiú nem írt és Gerard ettől rosszul érezte magát. Arra gondolt, hogy Elena mit mondana, ha beszélhetne most vele és elárulná, hogy Frank meg szeretné látogatni. A nő mindig is nyílt volt és barátságos, senkiről sem feltételezett rosszat. Gerard úgy gondolta, hogy átkarolná a vállát és nevetve helyeselne, hogy rajta, hívd meg azt a fiút, Gerard! Szeretném megismerni! Talán ezt javasolná.

Gerard elmerengett, míg a végtelen és villódzó monitort bámulta. Igazából ő is kíváncsi volt Frank-re, hiszen sosem látta, sosem hallotta a hangját, ahogy a fiú sem tudott róla semmit. Csak ott voltak egymásnak arctalanul, hangtalanul, mégis összekapcsolta őket egy furcsa, bizalmas viszony. Gerard a szekrényen ketyegő órára nézett, a képernyő fényeinek hála, látni lehetett az időt. Hajnali kettő óra volt, Frank már nyilván aludt ilyentájt, de azért titokban remélte, hogy mégsem.

Frank, tisztában vagyok azzal, hogy érthetetlenül viselkedem, és folyton eltűnök mostanában. És azt is tudom, hogy késő éjszaka van már, szóval neharagudj. Csak szeretném, hogy tudd,  milyen sokat jelentett, amit írtál. És igen, nagyon szeretném, ha eljönnél ide. A nagymamám házába. Vagyis hozzám...Én most Somerdale-ben lakom, ez egy kisváros, New Jersey államban. Talán hallottál már róla. Bár nem tudom, merre élsz, lehet, hogy sokkal-sokkal messzebb, mint gondolom és lehet, hogy ez a találkozás soha nem fog létrejönni a távolság miatt. De akkor is kapaszkodót jelent nekem. Köszönöm...

Gerard elküldte az üzenetet és szokatlan megnyugvást érzett. Várt egy keveset, de ahogy ezt gondolta, Frank nem reagált. Így ő is visszafeküdt és arra gondolt, mit ír majd neki válaszként Frank, ha reggel elolvassa. Ettől persze nem is jött álom a szemére, helyette izgalom töltötte be minden porcikáját és hiába próbálta lecsillapítani kíváncsian dübörgő szívét. Így jött el a hajnal.

Ajtócsapkodás, hangosabb beszéd ébresztette, ami a konyhából jött. Apja, anyja és Mikey is beszélt szinte egyszerre, de hogy mit, azt nem tudta megítélni. Egymást igyekeztek felkavartan túlkiabálni, legalábbis Gerardnak úgy tűnt. Az idegekig hatoló zajok megtöltötték a házat, zsivajt hallott mindenhonnan. Még a saját fejében is. Gyűlölt erre ébredni. Reszketés futott végig a testén, a mellkasa fájni kezdett az idegességtől. Az éjjeliszekrényéhez nyúlt és kivette onnan a nyugtatót, amit az orvosok írtak fel neki, víz nélkül erőltette a torkán az apró pirulát. Vadul keserű ízétől könny szaladt a szemeibe. Ekkor meghallotta az anyját halkan zokogni, majd apját kétségbeesetten, sírásba hajló hangon. Az apja sohasem sírt semmiért. Jeges félelem mart bele Gerard gyomrába, ahogy lehúzta magáról a takarót és elindult kifelé. A hűvös levegő szinte, rögtön megütötte. Ezt a hideget itt még nem tapasztalta. A szoba szőnyeggel borított padlója mintha jégpáncél lett volna talpai alatt, karjai fázni kezdtek, ahogy balsejtelemmel kinyitotta az ajtót és egyenesen a konyhába ment.

Égtek a lámpák, az összes világítóeszköz szórta a fényét, mintha elfelejtették volna kikapcsolni mindet. Gerard benyitott a konyhába. Az asztal körül ült mindenki. Az arcukon megviselt kifejezés, anyja szemei sírásról árulkodtak, egy zsebkendőt kapott arca elé, ahogy megpillantotta Gerardot. Apja és öccse kifejezetten kerülték a pillantását.

- Mi történt? - Gerard hangja megremegett és mintha évezredek óta állt volna velük szemben a konyha ajtajában.

Nem feleltek azonnal, keresték a szavakat.

- Nemrég hívtak a kórházból...- kezdett bele végül az anyja, egy mély sóhaj keretében. A másodpercek rozsdásan csikordultak, de nem mozdultak. Legalábbis Gerard így érzékelte.

- Ne...- suttogott maga elé.

- Azt mondták, a nagyi hajnali kettőkor csendesen távozott.- anyja sírva temette kezeibe az arcát. Apja magához húzta.

- Donna, nyugodj meg.- simogatta a megtört asszony vállát.

Mikey továbbra is az asztalt bámulta, semmilyen érzelem nem volt kiolvasható az arcából. Csak a szemei fénylettek könnyesen.

Hajnali kettőkor...hiszen akkor álmodott róla! Gerard úgy érezte, rászakadt a plafon. A hangos sötétség. A sírás a torkát szorongatta és érezte, hogy megy ki a vér az arcából.

- De ott volt az álmomban, ott azt mondta, hogy minden rendben. Ő nem mehetett el!- kiáltott fel.

Apja és Mikey az asztalt nézték, mintha lett volna odaírva valami vigasztaló, de csak a régi, barna faanyag lesett vissza rájuk.

- Beszélni szeretnék vele! - jelentette ki, mire apja, anyja és a testvére megütközve tekintettek rá. Gerard akkor idegennek látta őket.

- Nem halhatott meg! - ismételgette egyre csak zokogásban kitörve.

- Nagyon sajnálom kisfiam, tudom mennyire közel állt hozzád.- szólalt meg az anyja, de Gerard meg sem hallotta.

- Nem! Nem!- kiabált hajthatatlanul.

Szédülni kezdett. Elvesztette az egyensúlyát, a földre hanyatlott, a feje a padlóba ütődött. Nem kapott levegőt és émelyegett. Nem jöttek szavak a szájára, csak a veszteség fájdalma ordított benne hangtalanul.

Gerard nem emlékezett utána mi történt. A fürdőszobában találta magát. Fény pásztázta az arcát tolakodóan, egy pohár hideg víz zúdult az arcába, összemosódva a könnyeivel és a nyálával. Végre levegőhöz jutott, hangosan köhögött és leroskadt a fürdőkád mellé. A haja és ruhája a mellkasánál, a hátánál csupa víz lett. Anyja aggódva hajolt felé és finoman simogatta az arcát.

- Jobban vagy már?

Gerard beletörődéssel bólintott.

- Szeretnél lefeküdni? - kérdezte apja és a szavai tompán visszhangozva csengtek Gerard fejében. Nem volt képes válaszolni, csak igent jelzett és saját maga támolygott el a szobájáig. Anyja követni akarta, de apja visszafogta.

- Most pihenésre van szüksége. - ítélte meg szigorúan.

- Azért ne hagyjuk egyedül, nem tudhatjuk...- sopánkodott a nő, célozva Gerard régi öngyilkossági kísérleteire.

- Majd benézünk hozzá később.- mondta erre az apja és végül senki sem ment utána, hagyták, hogy Gerard becsukja maga mögött az ajtót. Bent szürkéskék sötétség ülte meg a szoba minden egyes szegletét és még nagyobb volt a csend, csak a fiú szíve zakatolt nyugtalanul, a fogai ütődtek egymáshoz a hidegtől, arcán egyfolytában és kitartóan csorogtak végig a vízcseppek. És sírt, mintha soha nem tudná abbahagyni. Kettészakadt a lelke a fájdalomtól.

Nem tudott volna lefeküdni, nem volt rá képes, örökösen nagymamája szelíd, jóságos arca villant be az agyába és az a borzasztó hangzavar a fejében, nem hagyta volna pihenni. Így az ágy helyett váratlanul a számítógéphez ült és bekapcsolta.

Háromnegyed hat volt. Frank még nem válaszolt arra, amit éjszaka írt neki. Hiába szerette volna Gerard látni a fiútól származó sorokat, üresség fogadta.

Ezért ő írt. Remegő ujjakkal gépelt.

Frank...a nagymamám meghalt...

Csak ennyit bírt leírni, aztán a fejét az íróasztalra hajtva zokogott tovább.

*****

Gerard hátrébb lépett párat és vizsgálgatta a virágkompozíciót. A hatalmas méretű virágrengeteg csupa hófehér rózsából állt, Elena kertjének leges-legszebb virágaiból.

Anyja érintése végigsiklott Gerard vállán, majd ujjai kisimították a fiú falfehér arcába hullott hajtincseket. Gerard meglepődött.

- Ez a koszorú gyönyörű. - jegyezte meg halkan az asszony.

Gerard csak nézte a virágokat. Minden egyes szirmot külön-külön.

- Nem koszorú, hanem bokor. Cserépben van, megmaradt a gyökere, így a sírra tudjuk ültetni és később még több virágot hoz. Akár rózsakertté is fejlődhet, ha jól gondozzuk.- felelte és a szemeit elfutotta a forró könny. Órákat dolgozott rajta, már kora reggel óta. A legszebbet és legjobbat akarta nagymamája emlékének adni.

- Akkor legyen bokor, nem értek a virágokhoz! Ez nagymama hobbija volt és bár szerette volna, ha engem is érdekel, nekem más érdeklődési köreim voltak.- ingatta a nő a fejét.

Gerard csendben maradt. Fájtak neki a szavak és fájt az emlékezés, az egész házat beterítette Elena hirtelen halálának feldolgozhatatlan feketesége. Gerard csak vissza akarta kapni a nagymamáját, semmi másra nem vágyott.

Anyja leguggolt mellé és nézte a fiú virágföldes és rózsatüskék által véresre karcolt kezeit.

- Te ugyanúgy szeretted a virágokat, mint a nagyi. Az egész családból te hasonlítasz rá legjobban. Büszke lenne rád.- suttogta.

- Nincs miért. - Gerard nem bírta tovább, a sírás kerülgette, ezért felpattant a virágdekoráció mellől és elfordulva, a kandallón lévő képeket nézegette. Sokezredjére. Anyja gyertyát gyújtott Elena képe mellett, az apró mécses reménytadóan pislákolt és fénye visszatükröződött a fotók üvegén. Gerard állt ott és a válla rázkódott a visszafojtott zokogástól.

Anyja ekkor belekarolt.

- Nagyon sok minden van, ami jó benned. És erős vagy, ki fogod bírni. - mondta.

De Gerard úgy érezte, nem fog tudni megbirkózni ezzel a veszteséggel. Vett néhány nagy levegőt, hogy abbamaradjon a sírás.

- Ugye szeded rendesen a gyógyszereket, amiket Dr. Reid felírt? - érdeklődött váratlanul az anyja. A kérdése meglepte a fiút. Hogy tudott most, ezekben az órákban ezzel foglalkozni? Neki ezer irányban kalandoztak a gondolatai, nem aludt és nem is evett, minden másodpercben sírni akart, üvölteni a fájdalomtól, amit érzett legbelül és igazán nem érdekelte az a pár szem tabletta. Az anyja nyilván azt hitte, hogy az antidepresszánsok majd segíteni fognak, de Gerard már régóta tudta, hogy ez nincs így, azóta hogy a hangok újra, meg újra megjelentek a fejében.

- Igen. - bólogatott nagy sokára a könnyein át.

- Fontos, hogy ne hagyd, hogy maga alá teperjen a melankólia. Ez most egy szörnyen nehéz időszak. Főleg neked, hiszen te voltál vele mostanában a legtöbbet. De a nagymama sem szeretné, ha elemésztene a gyász. - anyja ügyetlenül próbált lelket önteni Gerardba, aki végső soron hálás volt az igyekezete miatt, de azt is konstatálta magában, hogy a nő mennyire nem ismeri őt. És ettől még inkább összefacsarodott a szíve. Egyedül Elena tudta, milyen ő valójában, mert Gerard neki mert megnyílni, hiszen az asszony soha nem ítélte el semmiért, hanem bátorította, a jelenlétéről biztosította.

Anyja ismét megsimogatta az arcát.

- A nagymama azt akarná, hogy állj fel a földről és menj tovább. Ugye így lesz, kisfiam?- kérdezte. Gerard helyeselt, de igazából fogalma sem volt, hogyan élheti tovább az életét az egyetlen biztos támasza, a nagymamája nélkül.

*****

És hogy vagy?

Villogott Frank kérdése a képernyőn.

Gerard napok óta most ült le először a számítógép elé. Miután megírta Franknak, hogy elvesztette a nagyanyját, Frank nem sokkal ezután részvétet nyilvánított, de utána nem beszéltek. Gerard nem volt képes bárkinek, bármit is mondani, vagy írni. A puszta létezés is fájdalommal töltötte el, élőhalottként lézengett a házban, ahol mindenfelé Elena holmijába ütközött. A nő ruhái még mindig a kanapén hevertek, a fogason ott lógott a kabátja, amit mindig viselt, a fürdőszobában a tükörnél a fésűje és a többi személyes holmija. Mintha még mindig köztük lenne és Gerard nem bírta felfogni, hogy ez nincs így. A szülei a temetést szervezték, hivatalos ügyeket intéztek, alig voltak ott. A ház még magányosabb, szomorúbb és csendesebb volt így. Mikey nem nagyon szólalt meg, szenvtelenül ült a tv előtt többnyire, érzelmek legkisebb nyoma nélkül. Persze valószínűleg ő is le volt sújtva, de nem mutatta. Nem úgy Gerard, aki gyötrődött. Vergődött a gyász nehéz, sűrű, fullasztó erejétől.

Mintha egy rossz álom lenne. Még mindig nem tudom elhinni.

Felelte Gerard.

Annyira sajnálom, biztos nagyon nehéz lehet most számodra.

Jelent meg Frank válasza.

Holnap lesz a temetés, délelőtt 10 órakor. Frank, én még sosem féltem ennyire semmitől...

Amióta csak kitűzték a szertartás időpontját, Gerardon mérhetetlen kétségbeesés lett úrrá. Nem tudta, hogyan fogja kezelni az egészet, a bánat súlya már így is majdnem összeroppantotta. És akkor holnap ott kell állnia a koporsó mellett és végleg el kell engednie azt az embert, aki a világon a legjobb volt hozzá. Gerard nem érezte úgy, hogy meg tudja tenni.

Igen, egy temetés megrázó és félelmetes, az embernek fáj a lelke és nem tudja abbahagyni a sírást, ha pedig a rokonaira néz, ők is ugyanazt csinálják. De ez természetes, ha egy szerettünket búcsúztatjuk.

Írta Frank.

Nem a sírástól félek, napok óta sírok állandóan, mintha sosem akarnának elfogyni a könnyeim...Frank, azt hiszem, az elmém kezdi feladni, és nem fogom kibírni józan ésszel a temetést. 

Vallotta be Gerard.

Sokszor eszmélt arra, hogy csak áll a fürdőszobában és mereven nézi a saját képmását, vagy az alkarját, amin örök nyomokat hagytak a pengék. Hajnalonként pár perces, zaklatott alvás után az első gondolata a vég volt és csak forgatta a kezében a gyógyszeres üvegcsét, arra gondolva, beveszi az összes tablettát. Rettegett, de nem tudta megmagyarázni, mitől. Nem az életét féltette, azt képes lett volna könnyűszerrel eldobni. Egyszerűen fogalma sem volt az érzései miértjéről.

Kérlek, próbálj meg erős lenni, tudom, hogy mennyire nehéz! 

Írta Frank.

Gerard elszégyellte magát, hogy a fiút nyomasztja a sötét és depresszív gondolataival.

Bocsáss meg, hogy ilyeneket írok.

Ugyan, én megértelek és azon gondolkodom, hogyan segíthetnék. Figyelj, ha szeretnéd, én elmegyek Somerdale-be és ott leszek holnap a temetésen.

Frank reakciójától megfagyott Gerard ereiben a vér, hogy aztán többszörösére hevülve teremtsen meleget a fiú mellkasában, a szívénél.

El sem hitte, hogy Frank ezt írja.

Tényleg eljönnél?

Kérdezte döbbenten.

Természetesen.

Felelte Frank.

Gerard nem is tudta mit írjon. Zavart volt az ajánlattól, de könnyebbséget is érzett, hogy Frank, aki nem ismerte a nagymamáját, és személyesen őt sem ismeri, most hajlandó lenne eljönni és osztozni a gyászában.

Sokat kell majd utaznod?

Kérdezte.

Nem vészes, hidd el. És amúgy is van autóm.

Nyugtatta meg Frank.

Nagyon köszönöm, Frank. 

Könnyek törtek elő Gerard szemeiből a hála miatt.

Ha ez segít, ott a helyem. 

Frank eltökéltnek látszott.

Nem tudod, ez mennyit jelent nekem.

Írta Gerard. Ilyet még soha senki se tett érte.

Nincs mit köszönnöd Gerard. Azt akarom, hogy tudd, nem vagy egyedül!

És abban a percben Gerard érezte is ezt. Mintha, nem magában ült volna a szobájában, a sírással küszködve. Mintha Frank lelke észrevétlenül körülfonta volna.

folytatása következik...