Demolition lovers (FRERARD) pt.04.

Valamelyik nap az járt a fejemben, hogy de jó, idén nem azzal kezdem az évet, hogy lebetegszem. Hát sajnálattal írom, hogy ezt a kijelentésemet elhamarkodtam. Fáj a torkom, náthás vagyok és szar a közérzetem. Apa, kezdődiiik...
R.mondta, hogy a fejtágításon semmi konkrétat nem mondtak, a leépítés-megszűnés, ami miatt jópár kedves kolléga hőzöngött és egymás szájába adták a szavakat, még koránt sem biztos. Szóval…mindenki nyugodjon le a picsába, nem lesz itt semmiféle negatív változtatás. Legalábbis egyhamar nem. Vihar a biliben effekt.
Hétfő reggel jött is velem szembe a hajdobálgatós, a colos (aki elég normális volt kezdetben, míg be nem került a nagyasszonyok csürhéjébe), meg csőrike,(esküszöm, mindig ez a rajzfilmkarakter jut eszembe, ha azt a csajt meglátom, na a jelleme is hasonló cukiskodó, törleszkedő, sunyiság), nem is köszöntek, csak lestek, én meg elfordítottam a fejemet.
A két dili fb-s zaklatóm is kezdte túltolni a héten. A magyar srác, naponta úgy 5x hív a messengeren, és nem szegi kedvét, hogy én egyszer sem veszem fel, de ha nem hív, huszasával küldi a matricákat. Jó,hogy ennyi ideje van.
A külföldi fickó (na, az nekem, mint ID műsorokon szocializálódott egyénnek, különösen ijesztő), meg angolul kezdett nekem írogatni, teljesen normális stílusban., szia, hogy vagy, mit csinálsz, ilyenek. Vissza-vissza írtam neki, gondoltam, legalább gyakorlom az angolt. Na úgy két nap múltán, annyira biztos volt a dolgában, hogy váratlan rátért arra, hogy küldjek képet magamról és írkáljak a szexuális szokásaimról *-* Válaszoltam neki, hogy képet biztosan nem küldök, a szex témákat beszélje meg a barátnőjével, mert a fb szerint kapcsolatban van. És felhívtam a figyelmét arra, hogy van barátom, nem keresek partnert semmire és hanyagoljuk a személyeskedést. Egy darabig eltűnt, aztán hirtelen rámírt, azzal a kijelentéssel, hogy felhív messengeren. Válaszoltam rögtön, hogy nincs messengerem, mire megcsörgetett, aztán rögtön azt írta: nekem te ne hazudj?!
Miért, ki vagy te? Cseszdmeg, mi bajod van, ember????:O

Lehet, hogy Abu-Dhabiban-vagy hol él-szokás már a neten keresztül is birtokolni, kvázi ismeretlen lányokat, de nekem erre nem volt energiám. Megírtam neki, hogy nem ismerjük egymást, ahhoz hogy számonkérjen, ezt tartogassa a barinőjének, engem meg felejtsen el, nem kap képet és nem lesz szexchat sem. Azóta nem ír hálaégnek, csak köszönget, de ignorálom. Hégegyszer neki áll írni, akkor rövidke ismeretségünk eljut a tiltás örökérvényű fázisába.
És mindennek a tetejébe, még az az exem is előkerült,aki gyerekprojektre készül a nőjével, de azért azt írja, élesszük fel, ami köztünk volt. Noooooo...

Na, ennyit rólam. Itt az új fejezet. Angst, angst, angst…

Disenchanted.

Másnaposan ébredt fel hajnaltájban. Reszketett, a feje majd szétszakadt, a szíve nyugtalanul lüktetett, a gyomra is fájt. Hevert az ágyon, nézte a plafonon fogócskázó kora reggeli árnyakat, aztán a padlón felejtett kockás ingre pillantott és ismét szégyent érzett. Mintha a lélekfacsaró múltja, az összes ballépésével együtt utolérte volna őt újra, itt Somerdale idilli szegletében is.

Gerard beletúrt kócos és zilált hajába. Frankra gondolt, vajon a fiú mit hihet róla ezekután? Jó lenne, ha majd meg tudná magyarázni neki a tegnapi estét. Meg úgy általánosságban az egész életét. Gerard úgy döntött, nem akart hazudni. Franknek semmiképpen sem. Mert ő többet érdemel a megvezetésnél. Nem egy-két mondatos, homályos és titokzatos párbeszédeket, hanem igazi tényeket. Még ha a valóság nem is jó, Franknek tudnia kell, Gerardnak mennyire sokat jelent az a törődés, amivel nap, mint nap találkozik, ha bekapcsolja a számítógépet. Viszonozni szerette volna. Csak nem tudta, hogy kezdjen bele. Sokáig úgy gondolta, jobb ha Frank nem tud arról az őt egy életen át elkísérő, örökös elkeseredettségről, amin nem enyhített sem a penge, sem a sebtében bekapkodott doboznyi gyógyszerek. Amiről Gerard sem tudott semmit. Csak hogy mindig vele volt. A születése pillanatától. Gerard úgy hitte. Mert nem nagyon emlékezett arra, hogy valaha másképp érzett volna. Persze voltak jobb események az élete folyamában. Ilyenek voltak a Mikey-val átbeszélgetett, itallal meglocsolt éjszakák,  a nagymamájánál töltött gyermekkori évek,  vagy a rajzolás okozta szenvedély. De Gerard a szíve mélyén valahogy mindig boldogtalan volt. Nem tudta mitől. És képtelen volt megváltoztatni, akármennyire szerette volna.
Frank érteni fogja ezt?! Mikor még maga, Gerard sem érti igazán.

Nehezére esett az ágyon való fekvés és főként a gondolkodás, így összeszedte magát és felkelt. Eléggé fázott, ezért előkeresett egy pulóvert, amit lassú és kiegyensúlyozatlan mozdulatokkal húzott magára. Aztán beugrott a fürdőszobába, hogy az alkohol édeskés ízét eltűntesse a szájából, majd a konyhába ment. Elena éppen a reggelit készítette. A finomságok illata átjárta a házat.
- Jóreggelt nagymama. - köszöntötte a nőt és igyekezett nem egy másnaposságtól kóválygó ember benyomását kelteni. Nem tudta, ez mennyire sikerült, mert rettenetesen érezte magát, a gyomrában mintha tégla lett volna.

- Neked is jóreggelt. Remélem, éhes vagy, a reggeli nemsokára elkészül.- jelentette ki Elena, ahogy a fiút megpillantotta. Gerard bólintott, de valójában egy falatot sem bírt volna enni, mert annyira émelygett. Leült az asztalhoz és figyelte nagymamáját a tűzhely előtt sürgölődni. Ugyanolyan zavartalan kora reggel volt, mint bármikor, a palacsinták sültek és készült a tea. Csak Gerard lelke hasonlított valami háborgó tengerhez.
- Hogy telt a tegnap este?- kérdezte váratlanul Elena és odalépve unokájához, gondoskodóan megsimogatta Gerard sápadt arcát.

- Jó volt, köszönöm. - válaszolta Gerard.

- Tudtam, hogy Lindsey neked való társaság. Megbízom benne, mert egy végtelenül jó lány. - ismerte el elégedetten Elena.

Gerardnak eszébe jutott, hogy mit mondott előző éjjel Lindsey. Hogy nem jó, csak az emberek hiszik ezt róla. És hogy igazából csak színlel, mert mindenkit meg akar hagyni ebben a tévhitben.
- Találkoztok még?- érdeklődött Elena.

A kérdés meglepte a fiút.

- Fogalmam sincs. - rázta meg a fejét.

Mire nagyanyja sokat sejtetően mosolygott.

- Későn értél haza, ez mindenképpen jó jel. 

Gerard tisztában volt azzal, hogy nagymamája mennyire részrehajló vele szemben és nem veszi észre a számtalan hibáját, most is azt feltételezi, hogy ez egy randevú volt és talán egy románc első, kezdetleges lépése. De Gerard tudta, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Szinte semmit sem tudott Lindsey-ről, és a lány sem sejthette az ő életének mélysötét útjait. Azonfelül mindketten mást akartak az élettől. Lindsey Newarkba költözni, Gerard meg végleg a háta mögött hagyni a nagyvárost. Lindsey vidám volt és törekvő, látta a jövőjét maga előtt, Gerard ezzel szemben nem látott semmit és magát is egy selejtnek érezte. A kemény középiskolai évek megtanították arra, hogy hol a helye és földig rombolták a szinte sosem létezett önbecsülését. Aztán ott volt a munkahelye, ahol úgy néztek rá, mint egy földönkívülire és jól hallható megjegyzéseket, vagy kínosan fájdalmas csendet küldve feléje a nap minden egyes órájában. Ezért Gerard, ha a gyengébb nemről volt szó, elképzelhetetlennek tartotta hogy valaha része lehet egy párkapcsolatban.

De nem akarta nagymamáját elkeseríteni.

- Persze. - bólintott.

- Szerintem ne várj sokat, hívd fel.- tanácsolta Elena a gáztűzhely felé fordulva. Utána némaság lengte be a konyhát. Gerard nem akart hallgatást, nem akarta, hogy az agya a tegnapi estén pörögjön, főleg a Frankkel történt rövidke párbeszéden. Rögtön bűntudata támadt. Legszívesebben azonnal írt volna neki, de tudta, hogy még nagyon korán van és várnia kell.

*****

A nap lassan araszolt előre, Elena ebédet főzött, és mivel most kivételesen nem voltak megrendelésre váró virágdekorációk, így Gerard teljesen haszontalannak érezte magát. A másnapossága kezdett viszonylag elviselhető szinten lenni, egyedül a hasogató fejfájás és az émelygés maradt. Hogy lefoglalja magát, tett-vett a szobájában, igyekezett rendet csinálni, majd leült, hogy rajzoljon egy kicsit, de nyugtalansága türelmetlenné tette, nem tudott koncentrálni. Végül bekapcsolta a gépet, majd rögtön írt is Franknek.

Szia Frank, ha itt vagy, kérlek írj.

A válasz hamarosan meg is érkezett és amint Gerard realizálta, hogy Frank ír neki, rögtön elkapta a szorongás és a szívdobogás.

Jóreggelt Gerard, jobban vagy már?

Gerardnak jól esett az aggódónak tűnő kérdés.

Igen, jobban vagyok. Haragszol rám a tegnap történtek miatt?

És az idegességtől összeszűkült a torka.

Miért haragudnék? Dehogyis! Azzal, ami történt veled tegnap, semmi gond. Én is berúgtam már életem során! 

Úgy látszott, hogy Frank könnyed és próbálta ezt a dolgot lazán intézni. De Gerard tudta, hogy sokkal többről volt szó, mint egy szimpla ittasságról.

Tudom, hogy csalódtál. 

Ne legyél szigorú ennyire magadhoz Gerard, hiszen az emberek tesznek durvább dolgokat is a világban, minthogy olykor a pohár fenekére néznek.

Franknek némileg igaza volt, de még mindig úgy írta ezeket, hogy nem tudott semmit Gerardról. És ez hamis káprázatot adott az egésznek. Gerard nem szerette volna, ha ennek fénye ragyogja be hazug módon a köztük lévő furcsa ismeretséget. Hetek óta beszélgettek és Gerardnak napról-napra többet jelentett ez.

Eddig sok mindenről írtunk nagyvonalakban. Az időjárásról, meg a rajzolásról, te írtál a zeneszeretetedről és a szüleid válásáról is. Azt hiszem, én egy kicsit zárkózottabb vagyok és nehezen nyílok meg. De talán most jött el az ideje, hogy többet áruljak el magamról. Nem tudom, hogy te akarod e, én le szeretném írni...

Gerard érezte a könnyeket a szemeiben, ahogy a válaszra várakozott.

Megleptél ezzel, de természetesen, szeretnék még többet tudni rólad.

Reagált rögtön Frank.

Az, hogy tegnap sokat ittam, egy rész belőlem. Az is én vagyok, és vannak még sokkal rosszabb tulajdonságaim is. 

Hirtelen minden újra felidéződött benne. A hangzavar, amit éjjel-nappal hallott a fejében, amik mind távolabb vitték a családjától. A vég nélküli sötétség, ami állandóan körbevette, amivel hiába harcolt, folyton ő vesztett. A penge, a vér, a vízcsap szélén, a barnán csillanó gyógyszeres üveg, a mindenféle pirulák. A kórházi, fehér fényben úszó csempék, az infúzió, ahogy a karjába csepegett, apja kiábrándult tekintete, anyja könnyáztatta szemei és Mikey csüggedtsége, amikor ott álltak felette.

Alkohol vagy drogproblémák? 

Frank persze nem értett semmit.

Furcsa vagyok. Rossz értelemben. Sosem ment a beilleszkedés, sem az iskolában, sem egy nagyobb családi összejövetelen. Mindig úgy éreztem, fuldoklom a megvető pillantások között.  Folytonos zűrzavar volt bennem és lármás szavak, amik félelemkeltő dolgokról beszéltek. És nem tudtam tenni ellene semmit. A családom nem gyanított semmit, azt hitték, ez egy rossz időszak, nem tudok megbírkózni a középiskolával és majd minden jobb lesz, ha végzek. Édesapám szerzett nekem állást, de ott is ugyanezzel szembesültem. Hogy mennyire nem vagyok odavaló. Ahogy a napok teltek és egyre inkább nyilvánvalóbb lett ez mindenkinek,  a zajok odabent kibírhatatlanná váltak, elsodort valami rosszat sejtető, egyre feketébbé váló érzés. A végén sötétségbe borult minden. Pengével fordultam magam ellen, de nem nagyon emlékszem rá, csak a vérre, ahogy a széthasadt bőrön keresztül gyorsan szivárog, nagy cseppekben beszínezve a ruhámat és a vízcsapot. Adrenalin és fájdalom cikázott végig rajtam aztán szédültem és az édesanyám kiabált az arcomba, hogy mit tettem...

A könnyek feltartóztathatatlanul megeredtek és végigfolytak Gerard arcán, hiába törölte le, rögtön új lett a helyébe.

Istenem...

Frank csak ennyit reagált, de Gerard megértette, hogy nem talál megfelelő szavakat, zavarbaejtő lehetett ezt végigolvasnia.

Kórházba kerültem és ott orvosok találgatták mi lehet a baj, de én sem tudtam, akkor hogy tudhatták volna ők?!Pár nap múlva így felírtak gyógyszereket, aztán kiengedtek a kórházból. Néhány hétig a nagymamámnál voltam, de aztán haza kellett jönnöm. Otthon pedig minden rosszabb lett, nem beszéltünk róla, mind igyekeztek úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Pedig történt és mi mindannyian tudtuk. Főleg a szüleimnek volt ez kínos, ők sosem találkoztak semmiféle szuicid hajlammal életük során és fogalmuk sem volt, honnan jön ez nálam. Az öcsém, Mikey megértett, sokszor kérdezgetett, mit érzek és egyre gyakrabban keresett fel késő esténként egy-egy üveg itallal. Jót akart nekem, de nem tudhatta, hogy az antidepresszánsokra tilos alkoholt inni. Én tisztában voltam ezzel, de nem figyelmeztettem, hagytam, hogy öntsön újra meg újra, így legalább az ittasság és a kábulat eltompította a fejemben keringő dübörgést és erőt adott, hogy be tudjak menni a munkahelyemre. De egy idő után már több gyógyszer és több alkohol kellett és akkor már erőm sem volt. Semmihez sem. Elindultam reggelente munkába, de csak a közeli bárig jutottam, ahol beültem pár italra, majd miután üres lett a ház, hazamentem és csak feküdtem az ágyon. Egy semmirekellő kudarc voltam, kilátások nélkül, egy besötétített szobában. Minden egyes nap ugyanígy telt, míg egyik délután, nagyon sokat ittam és egyszerre bevettem az összes gyógyszert, amit az orvosok felírtak nekem. 

Újra megtetted?!

Frank meg sem várta a mondat végét.

Tényleg azt akartam, hogy vége legyen. De nem sikerült. Kimosták a gyomromat és nem lett komolyabb bajom. Amit a családom tagjai szerencsének véltek. És válaszokat vártak, miérteket, de nem tudtam ezekre felelni. Csak azt tudtam, hogy nem sajnáltam volna az életemet. És ezzel a mai napig így vagyok. Minden olyan értelmetlen, tudod?

Gerard szemei égtek a könnyektől, de megkönnyebbült, hogy ezeket leírta, a többi Frank-en múlt. Megértette volna, ha a fiú rögtön az x-re kattint és örökre eltűnik, ezek súlyos témák, amik mindenkit csak lehangolnak.

Ám Frank maradt, sőt írt is.

Mind érzünk így néha, Gerard.

A szüleim nehezteltek rám, főleg az édesapám, ő úgy hiszem, látni sem akar többet és meg is értem. Egy apa sem vágyik ilyen gyerekre. A kórházban kaptam újabb gyógyszereket és ismét a nagymamámhoz mentem. Egész életemben nála szerettem csak lenni. Ő mindig feltétel nélkül a legjobbat hitte rólam, nem bírált és nem mutatta, ha csalódott bennem. Megérdemelném a rosszallását, de ő a világ legnagyszerűbb teremtése. Azóta is itt vagyok, együtt csináljuk a virágdekorációkat és, bár ezt a szüleim nem tudják, de soha nem akarok visszamenni a nagyvárosba. 

Gépelte be Gerard.

Felzaklatott, amit írtál, de annyira mégsem lepett meg, így már valamelyest kezdem érteni a lelkiállapotodat. És ha hiszed, ha nem, pár pocsék iskolai nap után, vagy a szüleim válásakor, az én fejemben is megfordult az öngyilkosság. 

Frank reakciója megdöbbentette Gerardot.

Csakugyan?

Fagyos elképedés vonta maga alá. Még sohasem ismert olyan embert, akinek voltak hasonló gondolatai. Igaz, a szűk családján kívül aligha voltak ismerősei.

De sosem voltam elég bátor hozzá, hogy megtegyem. Később, tiszta fejjel átgondolva, már az elképzelés is megrettentett. Ez olyan végleges, Gerard, nem lehet visszacsinálni. Én nagyon örülök, hogy neked sem sikerült. Szeretném, ha tudnád, én bármikor meghallgatlak.

Frank mondataitól láng ébredt Gerard hasában és vérvörösség izzott az arcán.

Köszönöm. 

Hálálkodott.

Tudom, hogy csak egy név vagyok, egy arctalan akárki a számítógéped monitorán olvasható betűk mögül, de amit írtam, az őszinte volt. Mindig a rendelkezésedre állok.

Gerard úgy érezte, Frank túl jó hozzá. És ez zavarba hozta.

Ez fordítva is így van, remélem, tudod.

Írta meghatódva. És szerencsésnek érezte magát, hogy Frank-et ismerheti.

Tudom. Érzem. És azt is, hogy teljesen megbízhatok benned. És igyekszem rászolgálni majd a te bizalmadra is.

Az, hogy Frank megbízott Gerardban, jó érzéssel töltötte el a fiút és az is, hogy nem viszolygott tőle a történtek hallatán. Sokakat elborzasztana egy ilyen történet.

De Frank láthatóan nem ilyen volt.

Ő teljesen más volt.

Én már bízom benned.

Írta Gerard és meglepődött saját magán. De így érzett. 
Ennek örülök. Most viszont elköszönök kis időre.

El kell menned valahova?

Kérdezte Gerard, pedig még szívesen beszélt volna Frankkel. Most, hogy felfedte a fiú előtt ezt a titkot, megnyugodott a lelke és régóta nem érzett lázas izgatottság kerítette hatalmába.

Csak az udvarra megyek rágyújtani. 

Frank újabb kijelentése meglepte Gerardot.

Nahát, nem írtad még hogy dohányzol...
Látod, nekem is van rossz tulajdonságom. Szóval ne aggódj, és mindig légy őszintén önmagad. 

Gerard arcán mosoly suhant át, sok idő óta először. A chatablak pedig üressé vált.

*****

Gerard egyáltalán nem bánta meg azt a nyílt beszélgetést, ami közte és Frank között zajlott. Rájött, hogy a félénksége, a távolságtartása nem megoldás és hogy kell valaki, akivel beszélhet, és aki szintén kiöntheti neki a szívét, ha úgy akarja.

Nem szerette volna állandóan a nagymamáját fárasztani a gondjaival, persze még mindig Elena volt a legjobb hallgatóság és benne bízott meg száz százalékban, de jó volt, hogy Franket is a barátjának tudhatta. Még soha nem volt barátja, a nagymamáján és az öccsén kívül. A középiskolában folyton piszkálták és kirekesztették, a munkahelyén meg egyszerűen levegőnek nézték. Ezért nem is volt benne biztos, hogy ezt a világhálón szövődött érdekes kapcsolatot, annak hívhatja. De úgy vélte, az egyre hosszabbodó társalgásaik, baráti viszonyra engednek következtetni. Még úgy is, hogy nem látta Frank-et egyáltalán és pontosan nem tudott róla semmit. Azaz hogy sok mindent mesélt neki Frank, ám az alapinformációk, a lakcíme, az életkora, vagy a foglalkozása, ködös homályba vesztek. De Gerardnak nem is voltak ezek kulcsfontosságúak. Inkább az számított, hogy ha az elkeseredettség eltöltötte, vagy a fejében ismét megjelentek a bántó hangok, tudott kivel beszélni.

Lindsey-vel kapcsolatban nem voltak már ilyen egyértelműek a dolgok. A lánnyal azóta nem találkoztak személyesen, viszont gyakran írt neki, rövidke, néhány soros üzeneteket, amikre Gerard mindig szívesen válaszolt. Rokonszenvezett Lindsey-vel, a lány többnyire jókedvű volt, élettel csordultig teli és ezt igazán irigyelte, bár meg nem érthette. Ő sosem volt ilyen, voltak jobb napjai, amikre jószívvel gondolt vissza, de aztán mindig az elméjébe férkőztek a borús felhők, csüggedtté téve őt.

Ilyesfajta nyomottságot érzett akkor is, mikor a szülei telefonon hívták és a hogyléte felől érdeklődve, a hazautazására terelték a szót.

- Hosszú hetek óta Somerdale-ben vagy és valószínűleg nagyanyád idegein táncolsz a nem mindennapi viselkedéseddel. Mégis, mikor jössz már haza?- háborgott az apja.

Gerard nem tudott erre mit mondani, nyilvánvaló volt, hogy apja minden létező módon egy csődnek tartotta és ezt nem is rejtette véka alá.

- Van még tennivalónk a virágokkal.- hebegte és segítségkérően nézett nagyanyjára, aki a gondolataiban olvasva, kapta ki kezéből rögtön a telefonkagylót.

- Hallo, itt Elena. Gerardnak igaza van. Rengeteg még a munka, szükségem van a segítségére. - mondta határozottan, miközben egy kedves mosollyal igyekezett megnyugtatni unokáját.

- Csak nem akarom, hogy megterhelő legyen neked, Elena. Gerard, mint tudjuk eléggé problémás. - magyarázta apja pont olyan hangosan, hogy Gerard is meghallja. A fiú szomorúan szegte le a fejét.

Apjának folyton csak nehézséget jelentett.

- Szó sincs róla, Donald! Gerard remek és nagyszerűen helyt áll itt. - vágott a férfi szavába Elena.

- Ahelyett hogy a szoknyád mellett ül, visszajöhetne Newarkba és végre találhatna magának egy jó állást, az Isten szerelmére, huszonnégy éves...- méltatlankodott az apja, de Elena természetesen minden körülmények között Gerard mellett állt.

- Volt állása és majd lesz is, de kérlek, ne döntsétek el helyette, mi jó neki. Jelenleg maradni szeretne, tartsátok tiszteletben. - parancsolta ellentmondást nem tűrően, mire apja nem tudott mivel előrukkolni.

- Rendben, csak tudod az anyjának is hiányzik már...meg az öccsének...- hozakodott elő az érzelmi megvilágítással, amitől Gerard szívében fájdalom ébredt. Neki is hiányoztak a családtagjai, de képtelennek érezte magát, hogy visszatérjen a nagyvárosba és nem tudta, lesz e ez valaha máskor.

- Akkor gyertek el és látogassátok meg ti. Bármikor jöhettek! - ajánlotta Elena, de a férfi természetesen erre a kifogásokkal jött.

- Nagyon elfoglaltak vagyunk, Elena, reggeltől-estig dolgozunk, Mikey-nak meg ott az iskola. Egyszerűbb lenne, ha ő költözne haza. De ha nincs terhedre, az esetben még maradhat. - adta meg végülis magát az apja nem túl lelkesen.

Gerard szívverése rögtön felgyorsult a boldogságtól. Mikor nagyanyja lerakta a telefont, hálásan pillantott rá.

- Köszönöm szépen, nagymama.- suttogta és elcsuklott a hangja.

- Nincs mit köszönnöd. A szüleidet bízd rám, addig leszel itt, ameddig szeretnél. Mondtam már, nekem is jó, ha velem vagy. - mondta a hangjában gyengédséggel.

folytatása következik...