A nap, mikor égett a pofám

Az R.-el való barátságomban egyik legnagyobb félelmem volt, hogy egyszer majd betoppan ide, ebbe a pusztulat lakásba és meglátja, hogy mikor én azt mondom tré helyen élek, azt nem csak úgy mondom, hogy valami beszéd elhagyja a számat.
Nos, ez a történés is ki van maxolva :/
Éppen itthon kezdtem volna a takarítást egy kis porszívózással, mikor megszólalt a telefon és R. hívott. Felvettem, első kérdése az volt, hogy hol vagyok? Mivel általában, mindig ezt kérdezi, akárhányszor felhív, rávágtam, hogy otthon. De ezúttal arcomba kaptam a tutit, mert R. azt mondta, hogy akkor jó, engedjem be, erre járt, gondolta beugrik.
WHÁÁÁTT?
Azt hittem, hogy nem jól hallok és még realizálni sem volt időm a dolgot, vagy összesöpörni a kókadozó szobanövényeim alatt leledző virágföldet, vagy tiszta törölközőt kirakni, mert már meg is szólalt a kapucsengő, így be kellett engedjem. Előre szóltam, hogy az állapotok miatt elnézést stb. és hogy marhára meglepett ez a villámlátogatás, felkészülni sem volt rá lehetőségem.
Amúgy is rühellem a vendégeket, a váratlanokat különösen. Én ebbe a lakásba nem szívesen engedek be senkit és ezt R. is nagyon jól tudta. Ugyanakkor én meg azt tudtam, hogy baszottul érdekli, hogy én hol és hogyan élek és idegesítette, hogy nem hívtam még meg ide, ezért hát úgymond,meghívatta magát, vagy ilyesmi :/ Én ezt bunkóságnak gondolom. Soha, senkihez nem mentem hívatlanul, sőt még úgysem nagyon, hogy hívtak (mivel tudtam, hogy akkor majd nekem is meg kell hívni ide az illetőt és neee, azt neeee!)
Szóval R. bejött és hát az arcára volt írva minden, én meg nem hittem, hogy ez megtörténik. Igazából pocsék vendéglátó voltam, mert be sem hívtam, megálltunk az előszobában és váltottunk pár szót. Kérdeztem, hogy kér e egy kávét, vagy üdítőt, ő nem kért, elment mosdóba (katasztrófaövezet, mint az egész lakás), aztán a mobilján mutogatta, hogy milyen cool lett a házuk, ahol minden szép és vadonatúj, (akkora a fürdőszobájuk, mint itt a nagyszoba), én ettől még inkább egy rakás csődnek éreztem magam. Aztán beszéltünk még néhány szót, majd mondta, hogy megy a busza, indulnia kell, én meg nem tartóztattam...
Azóta meg minden olyan fura...Vagy csak már én képzelem be magamnak. Jó, előtte is döcögőssé vált a kapcsolatunk az utóbbi hetekben valahogy. Nagyon másképp véljük az élet dolgait. És alapból az a baj, hogy ő túl sok embert szeret, én meg túl keveset. És ő pont azokat szereti, akiket én nem. Múltkor is meg akarta magyarázni, hogy aj, szegény hajdobálgatós, milyen nehéz az élete, mert a neten megismert pasija egy gyökér. De engem nem igazán érdekel annak a nőnek a szerelmi élete-nyilván ez fordítva is így van, mert rühelljük egymást-úgyhogy nekem hiába mondja...
Na, meg az anyagiak. Én nem vagyok tehetős, ő meg az. Ez azért képes éket verni az emberek közé, úgy hiszem. Az Anyám borogass c. sorozatban mondtak valami olyat, hogy nem szabad gazdagokkal barátkozni, ha valaki csóró, mert a gazdagok, előbb-utóbb úgyis a gazdagokkal barátkoznak inkább, vagy valami ilyesmi, pontosan már nem emlékszem. De van benne igazság.
Hát már mindegy, ez így történt, ezen nem változtathatok. Azóta persze beszélünk, mert naponta összefutunk, de ez biztos rossz pont volt R.-nél, én meg szar barát vagyok kb. De ez az egy szabályom volt mindig is, ebbe a lakásba nincs vendégsereg, ha majd lesz egy szép házam (hahahahhha...igen, tudjuk), ahova büszkén beengedhetem akár a váratlanul ellátogató embereket, na akkor lesz szabad a vásár.
Apám összeveszett a tinimamiékkal (hurrá!!!), mert rájött, hogy sokat isznak és többszöri lelkizés után-már apám és tinimamiék között elhangzott intelmek a helyes élettel kapcsolatban- sem törődnek kellően a gyerekükkel :P na igen, isznak...woahhh, évek óta ezt csinálják, ha nem tűnt volna fel, de jobb későn mint soha...
Megvolt H. nagynénjének a temetése is. Szakadt az eső végig. Pasim nem tudott eljönni, amúgy nem is akart. Így magam mentem és temetésre egyedül menni végtelenül elszomorító dolog volt számomra. De H. nagyon örült, mikor meglátott és másnap fel is hívott, hogy megköszönje. Kár, hogy ilyen tragikus alkalomból találkoztunk.
Mondtam neki a telefonba, hogy rám számíthat, ha dumálni akar, hívjon, vagy fussunk össze. De most valószínűleg jobban vágyik az egyedüllétre, legalábbis én a rokonunk halála után, nem igényeltem az emberek szánakozását és a társaságukat sem.
H. kérdezte, mikor múlik el a gyász nehéz súlyú érzése. Azt mondtam neki, hogy az első év, az első kihagyott alkalmak-szülinap, névnap, karácsony-a legnehezebbek. De igazság szerint, ez sohasem múlik el teljesen, csak a mindennapjaink részévé válik elfogadásként.