Demolition lovers (FRERARD) pt.05.

A Volt Fesztiválon fellép nyáron az MCR…Ez jutott eszembe, mikor hajnalban fél 5-kor felébredtem és tudtam, hogy mindjárt kelni kell és amúgy sem tudtam volna visszaaludni. Amúgy persze, úgysem fogok eljutni a koncertre (kb. úgy mint a Green Day esetében), mert: 1.-nincs kivel,2.-nincs miből, szóval ezt akkor le is zárhatom. Pedig egy másodpercre elképzeltem magamban, ahogy kornyikálom a Demolition lovers-et (vagy más egyebet). 

Meg az is eszembe jutott, hogy megint fáj a vesém, tehát valószínűsíthetően felfáztam ismét: O
Ja, szombaton a pasimmal ittunk egy italt-szigorúan csak egyet, mert neki a barátaival volt programja-és annyit röhögtünk fél óra alatt, mint máskor egy hét alatt. A pasim amúgy jófej lenne, ha nem lennének a barátai :/
H. valami szörnyen maga alatt van a nagynénje halála és temetése óta, telefonon próbálom benne tartani a lelket, hiszen ott van neki Lara, nem omolhat össze. De tudom, hogy nehéz ez, mert én is átéltem nem is egy közeli rokon halálát.

És itt az új rész. Gondolataim ezzel kapcsolatban:
Én:-Miért nem írsz valami vidámabbat?
Szintén Én:- Azért, mert nem tudok!!!

Én:- Azért jó lenne, ha valami jellemfejlődést mutatnának a szereplők.
Újfent Én:- De hiszen fejlődnek a szereplőim…visszafelé…
És nálam sem oké valami, mert ezt magamban tárgyalom meg XD

Mama.

Nagyanyja jelenléte és támogatása, erőt adott neki. Elena nem mulasztott el egy alkalmat sem, hogy a szeretetét kifejezze, szavakkal és ölelésekkel. A közös munka a rózsák körül, mindig élvezetes és meghitt volt a fiúnak.

Szabadidejében pedig folyamatosan tartotta a kapcsolatot Frankkel és olykor Lindsey-vel. Ez a három ember jelentette neki a külvilágot és mindhárom iránt másképp érzett. Nagymamáját a végletekig tisztelte, szerette és úgy vélte, nagyon sok köszönettel tartozik neki. Igyekezett meghálálni a feltételen jóságát, ahol tudott segítette a virágokkal és egyéb dolgokkal kapcsolatos teendőkben.

Lindsey örökös optimizmusát csodálta, akármikor írt a lány, mindig jó volt a kedve. Gerard úgy érezte, hogy Lindsey teljesen másfajta életben él. A valóságosban és egészen jól egyensúlyozik benne. Látta a tények pozitív oldalát, a rossz részeit pedig próbálta élhetőbbé tenni. Gerardból ez a képesség hiányzott sajnos. De a lány kedvessége hatott rá és mindig furcsa bizsergést érzett a mellkasa környékén, ha Lindsey sorait olvashatta.

És ott volt Frank. Akihez napról-napra több minden fűzte. Mindig feszülten és nyugtalanul várta, hogy a számítógépe képernyőjén keresztül megláthassa Frank neki szóló mondatait. Már nem csak este léptek kapcsolatba egymással, Gerard mindig jelentkezett, ha volt szabadideje és Frank is egyre sűrűbben feltűnt. Néha órákon keresztül csak írtak egymásnak, semmiségekről, vagy fontosabb témákról. Gerard az öngyilkosságairól szóló beszélgetés után mind jobban és jobban kinyitotta lelkét Franknek és a másik is kitárulkozott, ezen a módon.

Eltekintve ezeket a kötelékeket és szülei fel-felbukkanó telefonhívásait, nyugalmasan peregtek a napok Gerard számára Somerdale-ben.
Egészen addig a homályos hajnalig, addig a bajt sejtető csörömpölésig, ami végigsöpört a szobákon, felriasztva Gerardot. A fiú ijedten, vadul kalapáló szívvel pattant fel az ágyából és igyekezett a konyhába, ahonnan a zajokat hallani vélte. Riadt döbbenet uralkodott el rajta, amikor meglátta nagyanyját a földön feküdni, körülötte szerte-szét heverő üvegcserepekkel és a reggelihez használatos tárgyakkal.

- Nagymama! - kiáltotta Gerard és a nőhöz ugrott, aki akkorra már felült a földön. Sápadt volt és erőtlen, de próbálta nem megijeszteni unokáját.

- Minden rendben, csak nem figyeltem, megbotlottam. - szabadkozott és eltolta Gerard karját, hogy egyedül álljon talpra, de túlságosan gyenge volt ehhez.

- Megsérültél?- kérdezte idegesen Gerard és segített az asszonynak felállni, majd a legközelebbi székhez kísérte. Elena leült és nemet intett.

- Semmi bajom, kérlek nyugodj meg! - jelentette ki határozottan. Gerard gyorsan töltött egy pohár vizet számára.

- Hívok orvost! - rendelkezett remegő hangon.

- Nem  kell! Jól vagyok.- vágott a szavába Elena.

- Hiszen elszédültél. - a fiún jeges tehetetlenség áramlott végig. Nem tudta, mit tegyen, de mindenképpen segíteni akart a nagymamáján.

- Nemrég már jártam a kórházban kivizsgáláson, ott azt mondták, semmi komoly. Egy botlásból ne csinálj nagy ügyet. - nyugtatgatta Elena. De Gerard még mindig nagyon ijedt volt. Nem viselte volna el, ha az asszonynak bármi baja esik. Ez a szituáció riasztóan új volt számára, sosem látta a nagyanyját ilyen helyzetben.

- Még többet segítek ezentúl.- ígérte.

- De hiszen egész nap azt csinálod reggeltől-estig. Higgy nekem, remekül el tudom látni a feladatokat.- csóválta a fejét a nő, aztán belekortyolt a pohár vízbe.

- Pontosan mit mondtak a kórházban?- kérdezte Gerard, miközben a földön heverő széttört tányérokat kezdte el összeszedni, de fél szemmel nagymamájára sandított és keserű érzés mart a lelkébe. Talán még jobban kellett volna rá figyelnie? Elena eléggé önfejű volt, nem tetszett neki, ha megmondják, mit tegyen. És úgy nézett ki, soha nem is szorult másra, mindig is fáradhatatlan volt, nem panaszkodott, úgy tűnt, sosem fogy el az energiája.

Elena vállat vont.

- Hogy csak egy kis fáradtság. - legyintett.

- Szeretném, ha kicsit többet pihennél. A virágok miatt ne aggódj, megtanítottál, hogyan bánjak velük. - kérte szelíden Gerard. Elena bizonytalanul biccentett és figyelte, hogy unokája a darabokra tört fehér porcelántányérokat mind az asztalra rakta. A nő sajnálkozva pillantott rájuk.

- Ugye nem szólsz senkinek sem erről, Gerard?- szólalt meg váratlanul.

Gerard érezte, hogy fut ki a vér az arcából. Meghökkenve nézett nagyanyjára.

- Nem lenne jó, ha beavatnád a szüleidet, csak felidegesítené őket ez a hír, ráadásul feleslegesen. Ugye, bízhatok benned? - kérdezte a fiúhoz hajolva és lágyan megsimogatta az arcát. A szemei reménykedően csillogtak. Gerard nem akarta elszomorítani Elenát, hiszen annyit tett érte, így tétován bólintott.

- Hallgatni fogok. - adta a szavát.

- Te vagy a legjobb unoka a világon.- mosolyodott el hálásan a nő.

A legjobb...

Gerard egyáltalán nem vélekedett eképpen.

Frank, kérdezhetek?

Gépelte be a kérdést Gerard még aznap. Késő éjszaka volt már, Elena lepihent. Gerard egész nap szemmel tartotta, igyekezett mindent megcsinálni helyette, így nem is volt ideje bekapcsolni a számítógépet. Nagyanyját persze frusztrálta ez az állapot, vonakodva engedett teret a nagyobb segítségnek.

Persze.

Érkezett a felelet hamarosan.

Frank, ez így zavaros lesz, de te mit tennél, ha megígérnél valakinek valamit, viszont nem lennél benne biztos, hogy jó, ha azt az ígéretet megtartod?
Az ígéret, az ígéret. Azt meg kell tartani. Valahol olvastam olyasmit, hogy a megszegett ígéret, az olyan, mint valami hazugság.

Írta Frank.

Köszönöm a választ. 

Gerard sejtette, hogy a fiú valami hasonlót fog tanácsolni, főleg úgy, hogy nem is írta le pontosan, miről van szó.

Tudok valahogy segíteni?

Érdeklődött Frank előzékenyen. Gerardnak nagyon szimpatikus volt, hogy nem kérdezgette sosem, hanem segíteni akart és megelégedett azzal, amit megtudott.

Már segítettél. Azzal, hogy meghallgattál.

Írt vissza Gerard és várt még, de Frank nem reagált semmit, így kikapcsolta a gépet és lefeküdt az ágyára. Nem volt fáradt, inkább csak tompa. És nyugtalan. A lelke mélyén úgy érezte, nem jó hogy elhallgatja a szülei előtt nagyanyja rosszullétét, ugyanakkor képtelen lett volna elárulni őt. Frank véleménye pedig még jobban elbizonytalanította.

*****

- Neked tényleg elment az eszed?!- apja hangja fülsüketítőten süvített végig a kórház folyosóján. A férfi szemei vérben forogtak és olyan közel állt Gerardhoz, hogy a fiú lemerte volna fogadni, mindjárt megüti.

Végül nem tette. Vett egy nagy levegőt és valamivel higgadtabban lépett hátra két lépést a rikítósárga műanyag székekig, ahol Gerard anyja és az öccse, Mikey ültek. Mindannyiuk arcán értetlenségből fakadó kérdések ezrei tükröződtek.

Gerard velük szemben állt és úgy érezte kézzelfogható a távolság családtagjai és közte. Arca kipirult, a torka elszorult és könny kezdte perzselni a szemeit.

- Nyugodjunk meg mind. Azzal, hogy egymásnak esünk, nem segítünk senkin. - javasolta az anyja, de az apja közbevágott.

- A fiad megőrült, úgy hogy ne védd! A folytonos oltalmazásodtól jutottunk el ide. Vagy szerinted az normális, hogy a nagyanyja két napja kórházban van, válságos állapotban és ha mi nem telefonálunk, esze ágában nincs értesíteni minket?!- dühöngött az apja engesztelhetetlenül.

Anyja Gerardra nézett.

- Biztos akart telefonálni...- vélte egyáltalán nem megbizonyosodva állítása valóságtartalmáról.

Két nap...Gerardnak évezrednek tűnt egyik percben, máskor meg nem is érzékelte az időt. A cselekedetei nem voltak logikusak. Azon a szörnyű reggelen, mikor Elena ismét rosszul lett, elgyengült és már nem tudott felülni, sem lábra állni, Gerard csak azt tette, amit mindenki tett volna. Hívta a mentőket, végighallgatta az orvost a diagnózisról, a nagymamájára váró temérdek vizsgálatról, bevitte Elena összes személyes holmiját és órákat  ült a nő ágya mellett, könnyek közepette, remélve hogy magához tér. A nővérek küldték el onnan. Így Gerard hazament és ült a telefonkészülék előtt vérvörösre kisírt, üveges szemekkel. És akkor, teljesen ésszerűtlenül, de azt tette, amit valószínűleg nem sokan tettek volna. Nem telefonált. Nem tudta magát rávenni a hívásra, hogy azt mondja apjának, vagy anyjának, milyen beteg Elena. Minden lelassult, elhalkult körülötte. Csak a gondolatait hallotta, a kétségbeesést, ami a ház minden szegletéből ordított rá. Ült és órák suhantak el felette, ő pedig nem tudott mást tenni, mint egész éjszaka reménykedett, és imádkozott.

Reggel pedig már korán elindult a kórházba, hogy ismét nagyanyjával legyen.

A második nap estéjén szólalt meg a telefon, a szülei szokásos hívásával. Sokáig csak rezignáltan hallgatta bántó csengését, mielőtt felvette a kagylót.

A család, mikor realizálta, mi történt, még sokkolódni sem volt idejük, máris indultak Somerdale-be, egyenesen a kórházba. És a hajnal már mind ott találta őket a helyi egészségügyi intézmény nyomasztó, régimódi folyosóján.

A kedélyek nem csillapodtak, sőt jobban fellobbantak a személyes találkozáskor. Apja haragosan kérte számon Gerard-ot, Mikey elképedt és meg sem szólalt, anyja is csak mentegette a fiát bizonytalanul.

- Erről jogunk lett volna tudni, te meg elhallgatod előttünk! Kinek képzeled magad?!- apja nem tért napirendre az eset felett. A dühe, mint veszélyes lángnyelvek, égették Gerardot.

A fiú lehajtotta a fejét és a padlót bámulta a könnyein keresztül.

- Értesítette a mentőket, beszélt a kezelőorvossal, minden holmit behozott, ami egy ilyen helyre szükséges. Gerard mindent úgy csinált, ahogy kell. - jegyezte meg halkan az anyja, de az apja konokul rázta a fejét.

- Tévedsz! Mindent rosszul csinált. Ahogy általában! Jegyezd meg, ha nagyanyádnak valami baja lesz, az csak a te hibád! - vádaskodott és egyenesen Gerardra nézett. Gyűlölet volt minden arcvonásában. Vak gyűlölet.

Gerard látható reakció nélkül sandított rá a szeme sarkából. De szíve majd kiugrott a helyéről és melege volt a heves indulattól, ami belülről tombolt benne.

Mikey és anyja viszont felkapták a fejüket és rémület látszott rajtuk.

Anyja sírni kezdett.

- Kérlek Donald, csillapodj le! - suttogta, aztán a kezeibe temette az arcát. Mikey vígasztalóan átkarolta. Gerard bénultan állt ott, bár nagyon szerette volna megölelni az anyját. Ő legalább elhitte, hogy ez az egész nem rosszindulatból eredt, nem akarta kizárni a családtagjait, csak bepánikolt, nem volt ura a helyzetnek. Azt szerette volna csak, ha Elena jobban legyen, egész szívéből ezt kívánta és a nap minden percében erre gondolt, ezért fohászkodott.

Fojtogatta a dühös sírás és legszívesebben elfutott volna, hogy a mosdóban zokogjon, de csak ácsorgott tehetetlenül és szemei az ablak felé kalandoztak. Lassan elindult a nap, a kórházi dolgozók hangos beszélgetéssel szivárogtak be a komor épület barna kapuján. Gyógyszeres kocsik haladtak el zörögve mellettük, orvosok, ápolók készültek elő a vizithez. Gerard egészen belefeledkezett a napi rutin megfigyelésébe, miközben arra gondolt, bárcsak bemehetne nagymamájához.

Mikey hangja húzta vissza a valóságba.

- Meddig ülünk itt?

Apja felhúzta a szemöldökét.

- Te is kezded?!

Mikey vállat vont.

- Most úgysem tehetünk semmit. - toldotta meg bánatosan.

- Akkor is itt maradunk, amíg lehet, hátha változás áll be nagyanyád állapotában. - felelte a férfi kitartóan.

- Legalább egy kávét igyunk.- ajánlotta fel Mikey.

Anyja bólintott.

- Ez jó ötlet végülis.

Apjának sem volt kifogása ellene. Szinte egyszerre pattantak fel a székről és indultak el a közeli kávézó irányába.

- Te nem jössz? - pillantott a nő hátra néhány lépés után.

Gerard megrázta a fejét. A gyomra, a kávé gondolatától is felkavarodott.

- Rendben, sietünk vissza. - anyja aprót és bátorítót mosolygott, majd eltűntek a végeláthatatlan kórházi folyosón.

Gerard várakozott néhány percet, majd körbenézett. Üres volt a folyosó és bár tudta, hogy szigorúan tilos engedély nélkül belépni a kórterembe, de nem bírta volna ki, hogy ne lássa Elenát. Az ajtó alig hallhatóan megnyikordult, amikor benyitott a félhomályos betegszobába. Erős fertőtlenítőillat csapott az arcába, minden steril és fehér volt, nyugtalanító és borzongató. A fiú félelmet és szédülést érzett, ahogy megilletődve lépdelt oda nagymamája ágyához. Az asszony ugyanúgy öntudatlanul, sápadtan feküdt, mint legutóbb, mindig gondosan összetűzött haja, most szürkés zuhatagként omlott a párnára. Alig lélegzett. Szívszorító volt ezt látni és realizálni. Gerard már nem tudta visszafogni magát és nem is ellenkezett azellen, hogy a könnyek utat törjenek a szeméből.

- Szia nagymama.- sóhajtotta sírástól remegő hangon és leült az ágy mellé helyezett székre.

- Mindent jól összekavartam...nem ezt akartam...én csak...nem is tudom...de apa nagyon haragszik most rám, anya és Mikey pedig azt hiszem, végképp csalódtak bennem. De én nem hittem volna, hogy ez lesz. Ha tudom, hogy ez ennyire súlyos, akkor biztos segítséget kérek. Olyan ostoba vagyok, látod...- Gerard kezeit a nagyanyja jéghideg ujjaira csúsztatta.

- Kérlek szépen, ébredj fel! - suttogta neki, de csak a gépek adták ki jellegzetes hangjaikat.

- Te olyan sokat tettél értem, most én jövök, temérdek feladatod van még, és én mindenben segítek. Sokkal jobban, mint eddig! Annyi éjszakát kell még átbeszélgetnünk, nem is meséltem neked Frank-ről, ő egy különös fiú, akit sosem láttam, de mégis úgy érzem, hogy ismerem. Hiányzol nagymama! Szükségem van rád! Jobban, mint bármikor! Kérlek, gyere vissza!- Gerard sírva nézte a nőt, abban reménykedve, hogy magához tér, hogy újra mosoly játszik majd az arcán és egészségesen fog ragyogni a szeme. Hogy újra a karjaiba zárhatja, bebizonyíthatja, hogy rá bármikor számíthat, hogy mindent megtesz, amit egy unoka tud.

*****

A család az egész napot a kórházban töltötte, de Elena nem ébredt fel. Csüggedten mentek a nő Sunset drive-on lévő házáig. Gerard előre sietett és kinyitotta a ház ajtaját, anyja, apja és öccse mentek a nyomában.

- Igazán rendet rakhattál volna ahelyett, hogy titkolózással töltöd az idődet. - jegyezte meg mérgesen az apja, mikor beléptek és észrevette az asztalra napokkal ezelőtt lerakott kávéscsészéket, üres tányérokat, a székekre, a kanapéra sebtében ledobált ruhákat.

Gerard beletörődve bámult egy félig üres pohárra, amiben víz volt. Részletek ugrottak be arról a reggelről. Látta magát halálra rémülten és látta nagyanyját a földön, és hiába kérte, nem tudott megszólalni, csak erősen megfogta a karját, mintha segítségért könyörögne, de ő nem tudott rajta segíteni.

- Hallod, amit mondok?!- csattant fel a férfi, fia hallgatagságát észlelve.

Gerard összerezzenve bólogatott.

- Igen...

- Majd én összepakolok, csak pár holmi, nincs itt olyan nagy káosz. - vette védelmébe gyorsan az anyja. Gerard szívét hála öntötte el, de nem volt ideje megszólalni és ezt szavakba foglalni, mert apja rámordult.

- Gyere, hozzuk be a csomagokat. - és elindult a ház előtt parkoló autóhoz. Gerard idegesen ment utána. Apja egy szót sem szólt, barátságtalanul a kezébe nyomta a bőröndöket, aztán lezárta a kocsit.

Mire beértek a házba, anyja a mosogatóba rakta az evőeszközöket és tanácstalanul álldogált a hűtő előtt.

- Készítek valamit vacsorára. - mondta, de nem sok mindent látott a hűtőben.

Gerard egyáltalán nem volt éhes, nem akart mást, csak lefeküdni.

- Segítsek? - kérdezte, de anyja mosolyogva megrázta a fejét.

- Inkább menj és beszélgess az öcséddel. Olyan régen nem találkoztatok. - javasolta. Gerard bólintott és elindult a szobája felé, ahol jelenleg Mikey is volt. Látta apját a kanapén, a tv képernyőn futó műsorokba feledkezve. A szemeik találkoztak, de amint Gerard a férfire nézett, az elkapta a tekintetét. A haragja soha nem enyhülőnek tűnt.

Öccse unatkozva hevert az ágyon és akkor sem élénkült meg a hangulata, mikor Gerard bement hozzá. Meg sem szólalt. És Gerardnak sem jutott semmi eszébe. Feszengve ült az ágy szélén.

- Ezt amúgy remekül összehoztad, szép munka. - jegyezte meg végül gúnyosan Mikey, utalva arra, hogy Gerard nem értesítette őket időben Elena rosszullétéről.

- Sajnálom, nem akartam senkit sem feldühíteni. - mondta halkan Gerard.

- Késő. - vágta rá Mikey.

- Igen, gondoltam. - adott neki igazat Gerard.

- Gyakorlatilag úgy tettél, mintha apa, meg anya nem léteznének. Miért csináltad?- kérdezte Mikey és kíváncsian villanó szemeiben, Gerard őszinte értetlenséget fedezett fel.

Megrázta a fejét.

- Nem tudom.- sóhajtott fel keservesen.

- Szerinted ezzel segítettél a nagyin? Vagy könnyebbé tettél bármit is?- tett fel újabb fájó kérdéseket Mikey.

- Nem. - válaszolta erre Gerard.

- Hiányzik belőled a felelősségérzet. - elmélkedett félhangosan Mikey.

Gerard nem érezte teljesen így, de nem tudott magyarázattal szolgálni. Egyszerűen kikapcsoltak a gondolatai, rémült volt, nem működött benne valami, ami helyes sugallatokat adott volna.

- Talán. - adta meg magát öccse feltételezésének.

Mikey csalódott képet vágott, de nem kommentálta Gerard beismerését. Bámulta a plafont közönyösen. Gerardnak pedig rosszul esett ez a csend. Valaha annyira közel álltak egymáshoz az öccsével, most meg mint két idegen, ültek a szobában együtt.

- És milyen itt az élet? Szoktál szórakozni? - érdeklődött váratlanul Mikey. Gerard nem készült fel a kérdésre, és hogy testvére ilyen gyorsan témát vált.

- Nem járok el. - válaszolta kicsit elpirulva és Lindsey jutott eszébe. Mióta Somerdale-be jött csak akkor este töltötte házon kívül az idejét. Newarkban sem mozdult ki gyakran. Olykor Mikey, ha a barátaival tartott, elhívta őt is pár italra, de ezt leszámítva, Gerard nem élt sosem társadalmi életet, a középiskolás partik kimaradtak az életéből, ő volt az a fiú, akit soha, senki nem hívott meg egy házibuliba sem és felnőttkorára is ez a bezárkózottság jellemezte. Igazából nem is hiányzott neki az effajta időtöltés, szívesebben időzött egymagában, vagy Elenával.

Vagy írt Franknek...

- Nagyival virágdíszeket gyártasz, rajzolgatsz, meg ilyesmik?- Mikey arcáról nem tűnt el a szkeptikus kifejezés és az sem, hogy megvan a véleménye.

- Ilyesmik. - ismételte meg öccse utolsó szavát Gerard és érzékelte a cinizmust.

Mikey, hiába volt az öccse, a legtöbb dologban élesen különbözött tőle és néha ezek a távolságok valóságos szakadékká mélyültek, amiket nem tudott átívelni semmivel. Pedig régen igazán jó viszonyuk volt, de egy ideje, amióta Gerard a depresszióval mind jobban küzdött, Mikey alaposan eltávolodott tőle. És ez elszomorította Gerardot. Mintha, testvére szeretete fokozatosan elpárolgott volna.

Apjuk kopogott, majd nézett be az ajtón. Pillantása épp csak súrolta Gerardot.

- Mikey, eljössz az élelmiszer boltba? Kellene a vacsorához néhány dolog.- kérdezte a fiút. Aki nem túl lendületesen, de feltápászkodott az ágyról és elindult apja után.

- Oké, majd beszélünk. - vetette még oda Gerardnak, aki bólogatva nézte, ahogy becsukódik az ajtó.

folytatása következik…